HIRDETÉS

Tétényi-fennsík
       XXII. kerület, Budatétény, Balatoni út

A mészkő-fennsík a Budai-hegység előterében fekszik Budapest nyugati határában. Területe erősen cserjés, s mintegy 400 növényfaj található meg rajta. Ebből 45 védett, illetve fokozottan védett, emellett 80 védett állatfajnak is élőhelyet ad. Az Érd-tétényi-plató néven is említett terület a Natura 2000 része, mérete nagyjából 300 hektár.


HIRDETÉS

Az eredeti vegetáció egy mészkedvelő tölgyes-cserjés-sziklagyep mozaik lehetett. Ezt több száz éve – mivel a területet legelőként használták – kiirtották. A nem túl intenzív legeltetés biztosította a sztyeppfajok fennmaradását (a cserjék nem tudtak túlzottan elszaporodni). A XX. században a fennsíkot évtizedekig katonai célokra használták. A kilencvenes években illegális szemétlerakó telepként kezdett el „funkcionálni”. A XXII. kerülethez tartozó részét teljesen sikerült megtisztítani a szeméttől, 1999-ben védetté nyilvánították.

A fennsík 100 méter magas éles peremmel emelkedik ki a Budaőrsi-medencéből, majd árkokkal, kisebb mélyedésekkel tagolt felszíne enyhe lejtéssel tart a Duna felé. Legnagyobb völgye a Törökbálint és Diósd közötti Égett-völgy, mely 150-200 m hosszan, 30-40 m mélységgel szeli át a fennsíkot.


A Tétényi-fennsík keleti része észak felé

A Tétényi-fennsíkot sűrűn beépített lakóövezet határolja szinte minden irányból: északról Törökbálint, keletről és délről Budapest, nyugatról pedig Diósd. A fennsík északi, észak-keleti határának folytatása a Kamaraerdő, mely Budaörs és a budapesti XI. kerület nyugati határa.

A terület nagy részén a mediterrán kavicsos-homokos rétegeket tekintélyes vastagságú mészkő fedi. Átlagos magassága 200 méter, legmagasabb pontja a törökbálinti Anna-hegy (267 méter). A fennsík felszínét 600-800 méterenként 5-10 méter magas lépcsőperemek tagolják.


A fennsíkot alkotó mészkő, vagyis az ún. pannon sziklagyep (Stipo-Festucetalia pallentis) és élővilága

Északról a Budaörsi-medence, keleten és délen a Duna völgye határolja, nyugaton a Szidónia-völgy északnyugat-délkelet irányú mélyedése választja el az Érd-sóskúti-fennsíktól. A fennsík 100 méter magas éles peremmel emelkedik ki a Budaörsi-medencéből, majd árkokkal, kisebb mélyedésekkel tagolt felszíne enyhe lejtéssel tart a Duna felé. Legnagyobb völgye a Törökbálint és Diósd közötti Égett-völgy, mely 150-200 méter hosszan, 30-40 méter mélységgel szeli át a fennsíkot. Északkeleten - a Budafokig gyümölcsösökkel, nyaralókkal és családi házakkal betelepült hosszú, egyenletesen emelkedő budatétényi lejtő - fokozatosan megy át mészkőfennsíkba. Délnyugaton a Duna völgyére a mészkőtáblák hirtelen meredek falakkal szakadnak le. A fennsík nevezetes látványosságai a föld alatti mészkőbányászatból visszamaradt hatalmas barlangszerű üregek.


A fennsíkon található tanösvény eleje

A déli kitettségű lejtők fontos szerepet játszottak az egykori füves növényzet megőrzésében és későbbi elterjedésében. A védett növényfajaink több mint 50%-a kötődik a sziklagyepekhez, amelyek között több endemizmus (pl. tornai vértő, pilisi len) is található. Ezek olyan stabil társulások, amelyek legfontosabb veszélyeztető tényezői a fásítás, a turizmus és egyéb szabadidős tevékenységek. A termőhely alapkőzete alapján három csoportba sorolhatók: a szilikátsziklagyepek, a dolomitsziklagyepek és a mészkősziklagyepek közé. A sziklagyepek állományai a meredek lejtők kivételével idővel beerdősülhetnek, a nagyvad állomány legelése, taposása pedig e gyepek degradációjához vezethet. A vadállomány visszaszorítása, a turizmus korlátozása bír nagy jelentőséggel a megőrzésük terén. Amennyiben indokolt, a legértékesebb területeket be kell keríteni.

 

Megközelítés

 
Memento Park
 
   
 

Ajánlott cikkek

 
 

Ajánlott linkek

 
 

Veszély

 
Teljesen biztonságos hely
Nem kell tartani veszélytől


 

 

  Tététnyi-fennsík tanösvény

A Fővárosi Önkormányzat közgyűlése 1999. nyarán természetvédelmi területté nyilvánította a fennsík területének egy 111 hektáros kiterjedésű részét. Ez a terület Érd-tétényi-plató néven az Európai Közösség Natura 2000 hálózatában kiemelt jelentőségű természetmegőrzési területként szerepel. 2005-ben a területén tanösvényt alakítottak ki.

2011 decemberében a vidékfejlesztési miniszter a fennsík további 148 hektár, Törökbálint és Budapest XXII. kerületének közigazgatási területén fekvő részét is védetté nyilvánította, amely immár országos szintű védelmet is jelent. A korábban már védelem alatt álló területekkel együtt ez összesen közel 300 hektár védett területet jelent a Tétényi-fennsíkon.

Az itt élő növények és állatok közül sok innen nyugatabbra már nem fordul elő, ezért a Tétényi-fennsík flórája és faunája nemcsak hazai, hanem európai szinten is kiemelt természeti értéket képviselnek. Ilyen viszonylag nagy kiterjedésű, sok részében még kevéssé bolygatott, viszonylag egybefüggő élőhely csak kevés maradt fenn Magyarországon. A fennsík további érdekessége, hogy - mint az Alföld és a középhegységeink határán elhelyezkedő terület - növény- és állatvilágában számos, az egyes tájegységekkel közös védett és értékes faj található.

A korábbi „virtuális”, elektronikus tanösvény alapjain 8 állomás, és 10 közbenső tájékoztató kistábla, valamint három nagy, indító tábla van, utóbbiak a jellemző megközelítési pontokon – Szoborpark mögött, Kamaraerdei út, Balatoni út - Dózsa György úti Volán buszmegálló mellett. A tanösvény az ún. füzetes, karós koncepcióval készült, egy húszoldalas, színes, képes füzettel kalauzolva a látogatót, a jellegzetes élőhely típusokon, - gyeprétek, cserje mozaikok, bokor erdők, sziklagyepek, fűtengerek, és mások -, bemutatva az értékes növény és állatfajokat, kitérve a geológiai, helytörténeti elemekre is.

 
A tanösvény mentén facölöpre erősített táblával informálják a látogatókat a területen fellelhető növényvilágról

A Szoborpark mögül elindulva utunk a védett terület pufferzónáján vezet keresztül. A pufferzónát, vagy más néven védőzónát a védett területek peremén jelölik ki, feladata a károsító hatások tompítása, megállítása a védett részek körül. Növény és állatvilága hasonló, vagy gyakran megegyezik a védett területével. Itt a védőzónát a sziklagyep-lejtősztyeprét mozaikja jellemzi, néhol egybibés galagonya bokrokkal, kisebb virágos kőris alkotta facsoportokkal tarkítva. A gyepmozaik jellemző állományalkotói: az élesmosófű, a lappangó sás, a magyar rozsnok, a pusztai csenkesz és a kunkorgó árvalányhaj. Virágai tavasszal: a magas gubóvirág, a fehéres csüdfű, a koloncos legyezőfű, a selymes boglárka. Nyáron: a budai imola, az árlevelű len, a kardos peremizs, a sárga hagyma, az ágas homokliliom. Ősz elején: a pézsma hagyma és az aranyfürt. Védett növényritkasága a homoki kikerics.

A sárgahagyma virágzó példányaival már május végétől októberig találkozhatunk a száraz, gyepes területeken. Dél- és Közép-Európában őshonos. Levelei keskenyek, hengeresek, a virágszár 30-60 centiméteres magasságba emeli a virágzatot. A virágzatban nincsenek sarjhagymák.

A hosszú kocsányok végén himbálódzó virágok a tűzijáték robbanására hasonlít. A virágok a vékony, hengeres szár csúcsán ülnek, levelei tőállóak, keskenyen szálasak és hegyes végűek, henger alakúak. Jellegzetesen hagyma illatú növény. A termése apró tok, amelyben sok-sok mag rejtőzik, de a sárga hagyma sarjhagymákkal is szaporodik, amelyek a virágzatban is megtalálhatóak.

A sárga hagyma egyik alakja alacsony, s már ősszel levelet hajt. Bogvirágzatában sok csüngő, kocsányos virág található. Augusztus-szeptember hónapban nyílik, ezért is értékes. Virágszára 30-40 cm hosszú, vágásra alkalmas. Másik alakja május végén virít, szára 25-30 cm, vágott virágnak ez is alkalmas.

A peremizs (Inula) a fészkesvirágzatúak (Asterales) rendjébe és az őszirózsafélék (Asteraceae) családjába tartozó nemzetség. Fajai általában évelő növények, Eurázsiában és Afrikában honosak. Méretük a néhány centiméterestől akár három méteresig terjedhet. (fejlődését lásd a Botanikafórum oldalán)


A kardos peremizs virágai


A tanösvény elejét beborító fenyérfű

A száraz gyepben, zavart helyeken gyakran összefüggő állományokat képez a fenyérfű. A leromlási (degradációs) folyamatok többnyire emberi hatások „eredményeként" indulnak meg. Ezek jellemző „tünetei" a gyomfajok megjelenése (pl. az utak mentén a parlagfű), a gyepek fajokban való elszegényedése, néhány zavarástűrő növényfaj (ilyen a fenyérfű is) eluralkodása. Összefoglalva: a színpompás gyep „eljellegtelenedése". A gyepet figyelve gyakran találkozhatunk a zebracsiga csíkos házával. Sokszor látható a gyep fölött vadászva („szitálva", azaz szinte lebegve), vagy a virágos kőris fákon üldögélve a vörös vércse.

 

Adatok

 
 Fenntartó: Zöld Jövő Környezetvédelmi Egyesület
 Cím:
1223 Budapest,
Kistétény utca 13/B
 Telefon: 06(1)226-0671
  
 

Vörös lista

 

A kihalással fenyegetett fajok vörös listája (Red List of Threatened Species), vagy egyszerűen Vörös lista, az élőlények természetvédelmi státuszának legismertebb, legnagyobb múltú és legátfogóbb globális leltára, melyet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) hozott létre 1948-ban.

Bővebben lásd:
Wikipédia: Vörös lista

 

 

 


Fenyérfűtenger

 

Az első állomás fenyérfűtengere után cserjésedő gyepeket találunk. Itt nyomon követhető a növénytársulások fokozatos időbeni átalakulása. A zárt gyepben a cserjék megjelenése az első mozzanat az erdő kialakulása felé. A cserjék kezdetben mozaikot alkotnak a gyepfoltokkal, később záródnak. A gyepek fajösszetétele lassan megváltozik: cserjés és erdő aljnövényzetet alkotó fajok jelennek meg. A terület leggyakoribb cserjéje az egybibés galagonya. A galagonyabokrok mellett jellemzők még: a sóskaborbolya, az ostorménfa és a különböző vadrózsa fajok. Az erdőssztyepek szép pillangósvirágú cserjéje a pukkanó dudafürt. A fagyal már a tölgyesek jellemző növénye.


A pukkanó dudafürt (kép: kertimado.blogspot.hu)

A sóskaborbolya, sóskafa vagy közönséges borbolya (Berberis vulgaris) a borbolyafélék családjába tartozó cserje, amely Észak-Európán kívül egész Európában, Nyugat-Ázsiában, valamint Északnyugat-Afrikában őshonos, de meghonosodott már Észak-Európában, valamint Észak-Amerikában is. Száraz cserjésekben és tölgyesekben fordul elő. Új-Zélandon gyakran ültetik sövénynek a farmokon, viszont a búza súlyos gombafertőzésének, a feketerozsdának (Puccinia graminis) a köztesgazdája, ezért több helyen tiltják a telepítését.

Levelei nagyrészt a rövidhajtásokon halmozottan állnak, visszás tojásdadok, tompa csúcsúak és hosszan nyélrefutó vállúak, szélük szálkás fűrészes. 2-5 levél található egy 3–8 mm átmérőjű elnyúló szárrészen.

Hajtásai bordásak, a nóduszok duzzadtak, rajtuk háromágú vagy szárnyasan elágazó, lapos tövisek ülnek. Rügyei a hosszúhajtásokon tojásdadok, a rövidhajtások csúcsán kúposak, a barna rügypikkelyek végei szétállók. Virágai sárgák, csüngő fürtökben nyílnak, 4–6 mm hosszúak, de a tavasz végére elérhetik a 3–6 cm-es hosszúságot is. A harang alakú lepel 6 külső és 6 belső lepelből áll. 6 porzója van, és zöld színű bibéje a termőn ül. A termése egy ovális élénkpiros bogyó, 2 maggal, 7–10 mm hosszú és 3–5 mm széles, a nyár végén és az ősz elején érik; ehetőek de nagyon savanyúak, valamint C-vitaminban gazdagok.

A spontán erdősülés folyamatában kialakult cserjések új lehetőséget teremtenek a bokorerdők fajainak elterjedésére. Természetvédelmi szempontból így az alacsony természetességű (jellegtelen, gyomos) gyepfoltokban a cserjésedéi többnyire kívánatos, mert növeli a fajgazdagságot. A természetes gyepekben azonban korlátozott mértékű cserjeirtásra is sor kerülhet, a sztyepfajokban gazdag tisztásokat ugyanis mindenképp meg kell tartani!


Az egybibés galagonya ága július elején

A második állomást elhagyva, egy sűrű cserjésen keresztülhaladva jutunk el a védett terület központi részén található, természetvédelmi szempontból legértékesebb sziklagyep-sztyeprét széléhez.


A viszonylag rövid, de annál sűrűbb ösvény vezet a hármas állomásra

A Tétényi-fennsík egykori élővilágát az erdei életközösségek, mészkedvelő tölgyes, karsztbokorerdő együttes jellemezték. A plató sekély, sziklás talaján a karsztbokorerdő foltok váltakoztak a sztyeprét és a sziklagyep foltjaival. Az emberi tájhasználat, a XIX-XX. századra jellemző rétlegelőgazdálkodás a fás növényzet csaknem teljes eltűnéséhez vezetett.

Az elmúlt száz évben először a legeltetés, majd a katonai gyakorlótérként való használat is megszűnt. A plató élővilágát alakító erők között ismét döntő lett a természetes környezet. A gyepekben, ahol a talajmélység engedte, megjelentek a cserjék, majd a szukcesszió zsákutcájaként nagy területeken szúrós cserjékből úgynevezett töviskések alakultak ki. Másutt a cserjék ölelésébe meg tudtak telepedni a fák, elsősorban a virágos kőris példányai. Ezek a cserjék fölé nőttek, körkörösen kijjebb szorították azokat.

Kialakultak a sátor alakú állományfoltok, ahol az egy-két fából álló mag körül sűrű, cserjék alkotta gyűrűt figyelhetünk meg. A fák megtelepedésének lehetősége azonban nemcsak a természetes fafajoknak kedvezett, hanem az idegenhonos „gyomfáknak", mint például a távol-keleti eredetű bálványfának is.

Az itt látható cseppnyi karsztbokorerdő folt közepén egy virágos kőris áll, körülötte, alatta megtalálhatók az egybibés galagonya, a fagyal, a sóskaborbolya és a vadrózsa bokrai, és sajnos a természetes fajok mellett itt van a bálványfa is.

A cserjék és fák alkotta foltok megjelenése nemcsak a növényzet átalakulásához vezetett, hanem az állatvilágot is megváltoztatta. Megjelentek a cserje és lombkoronaszintben fészkelő madarak, a fával, falevéllel táplálkozó rovarok.

Az ösvényen továbbhaladva egy lövészárokrendszer mentén folytatjuk utunkat, közben érdemes megfigyelni a kányabangita, és a sóskaborbolya bokrait, a gyepfoltok mozaikjában az ágas homokliliom tömegét, a borzas vértő szálas, szőrös levelekből álló tőlevélrózsáit, a magyar kutyatejet. A gyepet nézve ráakadhatunk a szongáriai cselőpók (hazánk legnagyobb méretű, védett pókja) lakócsöveinek sokszor tízforintos nagyságú bejárataira.

A kányabangita kertekben termesztett változata a labdarózsa (Viburnum opulus var. roseum), és csaknem egész Európában megtalálható. Felálló szárú, gyors növekedésű, 2-5 méter magasra megnövő cserje vagy kis fa. Sekélyen gyökerezik, számos gyökérsarjat képez. Kérge sárgásszürke, hosszanti irányban repedezett. A levelek átellenes állásúak, hosszú nyelűek, a juharlevélhez hasonlóak, széles tojásdadok, 3-5 karéjúak, válluk lekerekített vagy gyengén szíves, szélük egyenlőtlenül fogazott, felül simák, kopaszak, világoszöldek, fonákjuk szürkészöld, pelyhesen szőrös. Az 5 pártacimpájú virágok laza, gazdagon ágas, végálló lapos bogernyőben nyílnak. Az apró termős virágokat nagy, 2,5 centiméteres, mutatós meddő virágok veszik körül. Húsos, csonthéjas termése körülbelül 1 centiméter széles, gömb alakú, fénylő piros.

A kányabangita nyirkos, meszes, humuszban gazdag talajokon nő, árnyékos helyen, cserjésekben, ligeterdőkben, olykor tölgyesekben, a síkságoktól az Alpokig, 1400 méter magasságig megtalálható. A virágzási ideje május - június között van.

Észak felé nézve zárt, egybibés galagonyából álló cserjést látunk - „vakvágányra futott”szukcesszió -, amelyben terjed az idegenhonos keskenylevelű ezüstfa.

Az ágas homokliliom 30–80 cm magas, évelő növény. Nagyon vékony, hengeres szára ágas. A szárnál hosszabb, tőálló levelei hosszúak, keskenyek. A levelek erezete párhuzamos.

Minden ág végén fürtös virágzata fejlődik. A virágzat laza, terebélyes, buga. A hat, egyenként 10-15 mm hosszú, a porzóknál alig hosszabb lepellevél fehér; a három belső lepellevél szélesebb a három külsőnél. A sárga bibeszál egyenes, a lepelnél hosszabb.

Termése gömbölyű, szálkás hegyű tok kékesfekete, ráncos magvakkal. A levélszélek összenövésével három válaszfal (septum) jön létre. Ezek a termést három rekeszre osztják; ezekben a magok általában párosával helyezkednek el. A tok a főerek mentén nyílik fel, az épen maradó szeptumok bölcsőként veszik körül a magokat.

A mostoha körülményeket is jól viseli, meglehetősen gyakori, főleg a sziklagyepekben, sziklafüves és pusztafüves lejtőkön, irtásréteken, száraz erdőkben nő. Gyökeréről, vegetatívan is jól szaporodik. Júliustól augusztus végéig nyílik.

A Tétényi-fennsík sziklagyepjei közül csak igen kevés az, amely eredetinek mondható. A többség másodlagos, azaz az emberi tevékenység során felszínre került sziklafelületen, vagy alapkőzet törmeléken kialakult állomány. A platón a katonai tevékenység számos olyan területet eredményezett, ahol talajréteg teljesen eltűnt és sziklafelület vagy kőzettörmelék került a felszínre. Ilyenek a több helyen is látható lövészárkok, lövészteknők. Az itt látható lövészárkok története az 1920-as évekig vezethető vissza. A legrégibb árkokban még a „budaörsi csata" néven ismerté vált ütközet katonái lapultak, amikor 1921 őszén IV. Károly megpróbálta a magyar királyi cím visszaszerzését. Az árokrendszert azóta használták a II. világháborúban és utána is, egészen a nyolcvanas évekig katonai kiképzések alkalmával. Ezeken a területeken az emberi tevékenység befejezése után indult újra a természetes szukcesszió.

 

A nyílt sziklagyepek a növényzet záródásához, végső soron, a hazai klímán a lombhullató erdő kialakulásához vezető szukcesszió egy korai állomását jelentik. A növényzet a kőzettörmelék, vagy szikla felületét csak részben takarja. A növények között jellemzőek a telepes szerveződésű növények, a mohák és a zuzmók. Ez utóbbi csoport képviselői egy fonalas gomba (tömlősgomba) és egy kékbaktérium vagy zöldalga kölcsönösen előnyös együttélésének, szimbiózisának az eredményei: két élőlény által együttesen kialakított telepes szerveződésű önálló megjelenési formák. A hajtásos, azon belül is a virágos növényeket csomókban megjelenő pázsitfüvek, pl. deres csenkesz, csinos árvalányhaj, sások, pl. fényes sás, lappangósás, kisebb „párnákat" képző lágyszárú növények, pl. magas gubóvirág, csabaíre, hegyi gamandor, homoki pimpó, alacsonynövésű, szétterülő hajtásrendszerű törpecserjék (rácscserjék) pl. naprózsa, valamint vízraktározásra berendezkedett pozsgások, pl. borsos varjúháj képviselik.

Az ilyen nyílt helyeken sokszor sütkérezik a pannon gyík, amely meneküléskor apró lábait nem használja, azokat teste mellé szorítva kígyóként siklik el. Szintén az ilyen helyeken leshető meg a rézsikló, amely nem összetévesztendő a viperákkal. A kövek között vadászik egyik legszebb védett pókfajunk a bikapók. A nőstény bársony fekete, míg a hím potroha piros, rajta négy fekete folt van. Az állatok lába fekete, az ízeknél fehér mandzsettát visel, a hímeknél a hátsó lábak töve szintén piros.

 
A borsos varjúháj (kép: keptar.oszk.hu) és a csabaíre (kép: szfki.hu)

A borsos varjúháj a kőtörőfű-virágúak (Saxifragales) rendjébe tartozó varjúhájformák (Sedoideae) alcsaládjában az alcsalád névadó nemzetségének egyik, a Kárpát-medencében is honos faja. A "borsos” név arra utal, hogy leveleinek íze igen csípős. Szinte egész Európában, továbbá Kis-Ázsiában és Észak-Ázsiában is megtalálható. Léteznek a csípős íz nélküli, illetve magasabbra növő változatok. A szirmok lehetnek halvány sárgák, a párta a csészelevelek háromszorosára is nyúlhatnak. Gyepet formázó, szőrtelen hajtásrendszerű, évelő növény. Gyökérzete közvetlenül a felszín alatt terül szét. A talajon elfekvő hajtások vége 5-10 cm magasra felkunkorodik. Az alig néhány milliméteres, hengeres-tojásdad alakú, élénk zöld, gyakran vöröses árnyalatú pozsgás levélkék 4-6 hosszanti sorba rendeződve, szinte pikkelyszerűen borítják a szárat. Aranysárga, látványos kis csillag alakú virágai júniusban tömegesen nyílnak, és olyankor szinte elborítják a növényt. Öt hegyes végű sziromlevele kb. 7 mm hosszúságú, a porzók száma 10. Rovarok porozzák. Termése csillag alakban szétálló tüszőtermés, 3-5 mm hosszú csúccsal. Nagyon igénytelen; ezért rendszerint a kedvezőtlen termőhelyeken: sziklagyepekben, homokpusztákon, törmeléklejtőkön, sőt öreg falakon, háztetőkön, kavicsos tengerpartokon csoportosan nő. A szárazságot nagyon jól tűri, a legsoványabb talajon is jól fejlődik. Elfekvő szára sokszorosan elágazva terjed, és közben időnként legyökerezik. CAM fotoszintézisű. Talajtakaró kerti évelőként sziklakertekbe vagy vékony talajú, napsütötte helyekre ültetik. Piperidin-alkaloidokat (szedakrin, szedamin, szedinin), flavonoidokat, cserző- és nyálkaanyagokat tartalmaz. Csípős, borsra emlékeztető íze van. A száj nyálkahártyáját irritálja, nagyobb mennyiségben hányást, hasmenést vált ki. Korábban a népi gyógyászatban magas vérnyomás, köhögés, aranyér, égési sérülések kezelésére használták. A homeopátia a végbél aranyeres fájdalmának csillapítására alkalmazza.

A csabaíre, illetve csabaíre vérfű vagy kis vérfű (Sangiusorba minor) a vérfű (Sangiusorba) nemzetség faja, ehető, évelő gyógynövény. Európában, Észak-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában honos. Magyarországon is gyakori, főleg a száraz gyepekben, domboldalakon, általában meszes talajokon nő. Szárazságtűrő. A XVI. században feljegyzett monda szerint Csaba hun királyfi a katonáit a „Csaba íre” nevű csodás fűvel gyógyította. A csabaíre a mindenféle vérzést elállító tulajdonságáról a germán és szláv néphit is tud. Korábban egyes tájakon a hasznos földitömjént (Pimpinella saxifraga) is nevezték csabaírének. 20-90 cm magasra nő. Páratlanul szárnyalt, illatos levelei tőrózsát alkotnak, a ritkásan, párban álló levélkék tojásdadok, ülők, mindkét oldalról 3-9-szeresen fogazottak. Április-július között virágzik. Virágai sziromlevél nélküliek, a hosszú tőkocsány végén gömbszerűen, 1-2 cm széles fejecskevirágzatban helyezkednek el; a középső virágok hímnősek, az alsók, bókoló, sárga virágok hímivarúak, a felsők nőivarúak, ecset formájú, piros bibével. Először a termős virágok nyílnak. Szélbeporzású növény. Termése aszmag, melyet a vacok körbevesz. Triterpéneket (urzolsav, tormentinsav, tormentozid), fenolkarbonsavakat, cserzőanyagokat, flavonoidokat, illóolajokat (hajtása megdörzsölve uborkaillatú) tartalmaz. Felhasználása során a friss, fiatal leveleket gyűjtik. Diószerű ízénél fogva fűszernövényként, salátákba, nyári frissítő italokba használják fel. Étvágygerjesztő, emésztést javító hatásuk van. A népi gyógyászat sebek, vérzések, hasmenés esetén adta, azonban ezekre az őszi vérfű alkalmasabb.


A borzas vértő virágai

A borzas vértő a Magyarországon védett négy vértő (borzas, tornai, homoki és bibircses) fajta egyike, nagyon ritka, vörös listás faj. Egyik évben csak tőlevélrózsája alakul ki, következő évben kifejlődik a szára, tövenként egy. A vöröses-barna színű, szőröktől érdes szár dúsan elágazó, oldalra kinyúló oldalhajtásai közel vízszintesek. Szálas, keskeny levelei szintén dúsan szőrösek. Az oldalhajtások csúcsán kunkor virágzatban nyílnak a halványsárga színű, forrt szirmú, keskeny harang alakú virágok, amelyek alig lógnak ki a hegyes csészelevelek közül. Eszmei értéke 5000 forint.


(a növényről jelenleg nincs információnk)

A növények alkotta foltok között kibukkanó sziklafelületek, törmelékdarabok az alapkőzetről adnak információt. A felszínre került üledékes kőzet a Pan-non-tengerben élő meszes vázú állatok, csigák, kagylók nyomait őrzik. A fennsík fő tömbjét alkotó, középső miocénben kialakult, 11-13 millió éves szarmata mész-kő mellett az északi peremen, a felszínen megtalálható a néhány millió évvel idősebb lajtamészkő és az alsó miocénben, közel 17 millió évvel ezelőtt, képződött kárpáti kavics és homok is. A fennsíkot alkotó mészkőtípusok karsztos formákban szegények, mállásukkal, darabolódásukkal sokban hasonlítanak a dolomithoz. Ezért az itt kialakult gyepekben az északi szomszédságban elhelyezkedő budaörsi dolomit kopárokkal azonos növényfajok is megtalálhatók.

 

Utunk továbbra is a lövész-árokrendszer peremén fut. Útközben megfigyelhetjük a zártabb gyepekre jellemző lappangó sás „boszorkánygyűrűit”, ha szerencsénk van, találkozhatunk sisakos sáskával. Ez utóbbi faj a Duna-Tisza közi homokhát bennszülött ízeltlábúja, csak néhány populációja „költözött fel” középhegységi élőhelyre.

A területen szétszórva rengeteg délszaki kutyatejet láthatunk, amely a kutyatejfélék népes családjába tartozik. Alacsony pozsgás növény szárazságtűrő mivolta miatt kitűnő sziklakerti növény. Fagytűrő, évelő, melynek szétterülő szárait kékes-zöld körkörösen álló, húsos levelek borítják. A szár végén áprilisban nyílnak a vakítóan zöldes-sárga, ernyőszerű virágzatok. A növény fehér színű, mérgező tejnedvet tartalmaz. 15-20 cm magasságra nő meg. A talajjal szemben igénytelen, ezért fa- vagy sziklahasadékban is megél. Pangó vízben gyökerei hamar rothadásnak indulnak.

 
A délszaki kutyatej (kép: Varga Máté)

Az ötödik állomás környékén a növényzettel borított és szabad szikla-, illetve törmelék felszínek aránya megváltozik, s a gyep záródik. Zárt gyepekről akkor beszélünk, ha a növényzettel borított rész meghaladja a felszín 70-80%-át. A záródás során a környezet kismértékű eltérései (talajvastagság, talaj tápanyagtartalom, talaj vízmegtartó képesség, mikroklíma, stb.) miatt nagyon hasonló fajkészletű, néhány fajban és az egyes fajok mennyiségi arányaiban (dominanciaviszonyokban) azonban eltéréseket mutató gyeptípusok és azok átmenetei alakulnak ki. Itt két típus állományát és azok átmeneteit figyelhetjük meg.

Az északias kitettségű lejtőn zárt sziklagyep nő. Állományalkotó füve a magyar rozsnok, vagy vadzab, amely főleg az északi mérsékelt övben terjedt el, de egyes fajai megtalálhatók a déli mérsékelt övben, illetve a trópusokon is. Egyaránt nő a szántóföldeken, a füves és ruderális területeken, a parlagokon, az évelő pillangósok vetésterületein. Szántóföldön, gyümölcs- és szőlőültetvényekben gyakran felszaporodik. Magyarországon 14 spontán és 2 meghonosodottnak tekinthető faja él. A nedves, nagy humusztartalmú talajokat kedveli. Májustól júniusig (júliusig) virágzik. Hazánkban fő kártevője a gabonaféléket is gyakran megtámadó rozsnok mozaik vírus. Több rozsnokfaj fontos szerepet játszik, illetve játszhat a rét-, legelő- és gyepgazdálkodásban - egyrészt mint takarmánynövény, másrészt a talajt az eróziótól védő gyökérzete miatt. Elsőrangú kaszálófű, de csak a kánikula előtt - utána a sarjú jóformán értéktelen. Az árva rozsnok az egyetlen olyan pázsitfűféle, amit Magyarországon kezdtek termeszteni és nemesíteni - mára az egész világon elterjedt takarmánynövény.

A rozsnok mellett jellemző a lappangó sás előfordulása, de a Tétényi-fennsík állományában tömeges az ágas homokliliom is. Néhol kimagaslanak a gyepből a hangyabogáncs lilásvörös virágfejei. A nyárutó szép virága a kereklevelű harangvirág. Helyenként nagy foltokat alkot a kardos peremizs, a homoki pimpó, de találkozhatunk a nyílt sziklagyepek fajaival is.

A másik típus az általában déli kitettségű, szubmediterrán klímájú (nyári szárazság, májusi és október-novemberi csapadékmaximum) dolomitlejtőkön jellemző, de a Tétényi-fennsíkon sokszor plató helyzetben (síkon), sőt néha kicsit északi kitettségen is megjelenő szikla füves lejtősztyep. Itt jellemző állományalkotó az élesmosófű és a lappangó sás. A gyep virágai a közönséges napvirág, a szilkés gurgolya, az aranyfürt, a budai imola, a tavaszi hérics és a selymes dárdahere. A két típus „tiszta" állományfoltjai mellett igen sok nehezen behatárolható, átmeneti jelleget mutató gyepfolttal is találkozhatunk. Együttes mozaikjainak előfordulása jellemző a fennsíkra.

 
A selymes dárdahere (kép:
botanikaiforum.com) és a tavaszi hérics (kép: gyurgyalagok.blogspot.hu)

A selymes dárdaherének hazánkban két faja él, a zöld és a selymes dárdahere. A zöld dárdahere nem tartozik a feltűnő fajok közé. Hengeres szára felálló, elágazó. Levelei hármasan összetettek-ebben hasonlít a here fajokhoz, de kiegészülnek két-két murvalevéllel, amik miatt nem hármasan, hanem ötösen összetettnek tűnnek. Apró virágai fehéres-lilák, fejecske virágzatban tömörülnek. Hüvelytermése van. Nyáron, június-augusztus között találhatunk rá nyílt réteken, meleg, napos élőhelyeken.

A tavaszi hérics Magyarországon védett faj, az eszmei értéke 2000 forint. Száraz gyepeken, legelőkön, kaszálókon, síkságon, illetve dombvidéken él, s Európa középső és déli részétől egészen a Nyugat-szibériai síkságig fordul elő. Egyenes szárú, 20-50 cm magas évelő. Feketés, vaskos gyöktörzse van, ebből vékony, elágazó gyökerek indulnak. Levelei ülők, 2-4-szeresen szeldeltek 5 mm-nél hosszabb sallangokra, emiatt a növény borzos kinézetű. Élénksárga virágai a 8 cm átmérőt is elérhetik, 20 sziromlevele, sok porzója van. Termőtája apokarp, minden termőlevélből különálló makkocska fejlődik. Április-májusban virágzik. Szív glikozidokat és kevés flavonoidot tartalmaz, a szívre nagyon erős hatású, erősebb főzete szívmegállást okozhat. Mérgező!


A homoki pimpó (kép: elbiferrum.blogspot.hu)

A homoki pimpó a rózsafélék közé tartozik. A fajok többsége sárga színű, de előfordul fehér is. Többnyire a talaj közelében kúsznak, heverő szárúak és ritkán emelkednek fel. Vékony szára szőnyegszerűen fedi el a talajt, ezért gyönyörű sziklakerti növény lehet. A szárat és a leveleket szőr borítja. Virágai magányosak, s öt szirom alkotja őket. A növény jól tűri a taposást.


A hangyabogáncs virága (kép: Varga Máté)

A kisfészkű hangyabogáncs (Jurinea mollis) Magyarországon védett, évelő, fészkes virágzatú növény. A kisfészkű hangyabogáncsot már Linné is leírta és érvényes elnevezéssel látta el. A mai botanikai nevezéktannak megfelelő besorolását Heinrich Gottlieb Ludwig Reichenbach végezte el. A Jurinea (hangyabogáncs) nemzetséghez, e fajjal együtt hozzávetőlegesen 180-270 faj tartozik.


A kisfészkű hangyabogáncs virágzás után

Többnyire magányos, felegyenesedő szárú, 10-től 80 centiméterig terjedő magasságú évelő növény; ép levéllemezű levelei tőlevélrózsákban helyezkednek el. Egy tőlevélrózsából egy, többnyire erősen lapított félgömb formájú, 3-6 cm átmérőjű virágzat emelkedik ki a vékony, ritkásan molyhos száron; lila-lilásvörös színű virágai májustól júliusig nyílnak. Termése széllel terjedő kaszattermés. Virágzás idején a lila virágok, majd a termésérésig a termések röpítőkészülékei által alkotott, krémfehér színű, lapított félgömb alakú "párnák" is díszítenek. A kisfészkű hangyabogáncs pontuszi-balkáni elterjedésű faj, így őshonos Közép-Európa keleti felén, Romániában, az Appennin-félszigeten, a Balkán-félszigeten és Törökországban. Hazánkban mészkő- és dolomit sziklagyepek szórványosan előforduló növényfaja. Egyes adatok arra utalnak, hogy korábban a mainál elterjedtebb lehetett, a XIX. században például leírták a Dél-Mezőföld homok- és löszvidékeiről is, ahol azóta nem ismert. Virágkötészeti hasznosítására (főleg szárazvirágként) történtek szórványos kísérletek, de ezek nem vezettek számottevő eredményekre, részben a növény magjainak alacsony csírázóképessége miatt.

Utunk balra fordulva, a régi katonai raktárépületek kerítése mellett vezet tovább. Útközben megfigyelhetjük a nyílt és zárt gyepfoltok, az újabb fajjal, a veresgyűrű sommal gazdagodott cserjések mozaikját. A kis dombgerinc tetején áthaladva a fennsíkon folyton fújó szélben hullámzó „fűtenger" képe tárul elénk. A látvány igazán májusban csodálatos, amikor a tömegesen előforduló csinos árvalányhaj toklászainak megnyúlt, tollas szálkái ezüstösre festik a gyepet.


Füves-cserjés gyepfolt a régi katonai terület mellett


Ösvény a fűtengerben

Az eddig említett gyeptípusokkal ellentétben, ahol a viszonylag alacsony növésű, 10-20 cm magas állományból emelkednek ki a magyar rozsnok 80 cm magas, illetve az élesmosófű méternél magasabb csomói, vagy néhány virág méter magas szárvégen levő virágzatai, itt egy 40-50 cm-t elérő, egyöntetű, zárt gyepet figyelhetünk meg. A mészkő lejtősztyeprétek megjelenésükben egységesebb képet adnak, csak közelebbi vizsgálódás mutatja meg, hogy itt is inkább gyepmozaik van számos átmenettel, mint egy társulás „tiszta" állománya. A közös az, hogy az árvalányhaj az állományalkotó.


Hullámzó fűtenger

A füvek közül a virágok sem nagyon emelkednek ki. Májusban a füvek tövei között kígyózik kékes propellerre emlékeztető virágaival a pusztai meténg (kép balra). Alig emelkednek ki a gyepszintből a közönséges legyezőfű fehér virágzatai. Mint a nyulak fülei állnak a nagy foltokban növő selymes peremizs szőrős levei. Sárga virágjukat már nyáron hozzák. Tavasszal a hegyi len kék, míg nyár végén az árlevelű len fehéres vagy halványrózsaszín virágai színezik a gyepet.

Csak halk surranó nesz jelzi a fürge gyíkok vagy nagyobb termetű rokonaik, a zöld gyíkok mozgását a gyepben. Szinte nem is látjuk őket, külön szerencse, ha egy, a gyepből kiemelkedő cserje ágán megfigyelhetjük napozó egyedeiket.

Májusban gyakran láthatók fű között mozgó röpképtelen gyalogcincérek, lárváik a pázsitfüvek gyökerével táplálkoznak. Velük egy időben kelnek ki, de csak nyár végére, teljes kifejlettségük elérésekor válnak szembetűnővé a gyepek félelmetes ragadozói, az ájtatosmanók vagy másik nevükön imádkozósáskák. Félelmetes fogólábaikkal villámgyorsan kapják el áldozatukat.

Sétautunkat folytatva ismét az emberi beavatkozás nyomait fedezhetjük fel. A szubmediterrán klímájú, sekély, köves, laza talajú termőhelyek hasznosításának egyik formája volt korábban a mediterrán eredetű haszonnövények termesztése. Így került a Tétényi-fennsíkra a levendula, amely eredetileg a Földközi-tenger környékén honos. Nálunk már a korai középkorban, sőt talán a római időkben gyógy- és fűszernövényként ültették, magyar neve is a latin elnevezésből ered. Fontos illóolajtermő növényünk, melynek díszhatása sem megvetendő. A levendulából kinyert illóolajat szívesen használják gyógyhatású (fito- illetve aromaterápiás) készítményekben (krémekben, bedörzsölő-szerekben), elsősorban reumás fájdalmak enyhítésére. Kedvező bőrápoló tulajdonságai (fertőtlenítő, gyulladáscsökkentő) miatt gyakori alkotórésze a különféle kozmetikai készítményeknek is. A növény felhasználható helyiségek, szekrények molyűzőjeként, fürdők illatosítására. Teája idegnyugtató, görcsoldó és étvágyjavító hatású.


Az elhagyott, fenyők árnyékában élő elvadult levendula

Az illatos, dúsan elágazó félcserje alig félméternyi örökzöld párnát alkot. Szálas levelei szürkén molyhosak, kék virágai június-júliusban nyílnak. A növény feltétlen napos fekvést kíván, így a fölötte kialakuló cserjés ill. a betelepített fák lassan kiszorítják az egykori levendulás állományait. Ugyanakkor néhány tövét a telepítésén kívül, a gyepben is megfigyelhetjük már!

Az út az állomás mellett, az erdő sarkán balra fordul, majd a telepített fenyves mellett halad hosszan. Útközben figyeljük meg a zárt fenyves fényviszonyait, az aljnövényzet viszonylagos fajszegénységét.


Fenyérfű által szegélyezett ösvény

Elhagyva a védett terület központi részét, a Balatoni (7-es) utat szegélyező telepített fenyveshez érünk. Az elmúlt évszázad egyik hibás fásítási elképzelésének, a tájidegen fenyvesek telepítésének számos sziklagyep-sztyep együttesünk esett áldozatul úgy, hogy a várt erdészeti haszon sem valósult meg. A mediterrán származású feketefenyő ültevények alatt előbb-utóbb az eredeti növénytakaró minden faja kipusztul. Helyenként szerencsére vegyes telepítés történt és a fenyők mellett a karszt-bokorerdők fajait is ültették: virágos kőrist, cserszömörcét. Az ilyen helyeken esély van a tájidegen fajok eltávolítása után a természetszerű erdőfoltok kialakítására. Noha a fenyvesek telepítése kifejezetten káros a gyepek szempontjából, az erdő itt mégis komoly védelmi szerepet tölt be: megszűri a főútvonal káros hatásait, ezáltal védi a belső területek értékes maradványgyepeit. Az ezüstfát szintén az 1970-es évek elején telepítették, útszéli fásítás céljából. Ma már a faj főleg a madarak által széthordott lisztes, olajos magvaival terjed, de sarjtelepeket (polikormont) is képezhet. Az ezüstfa kisebb-nagyobb mennyiségben az egész fennsíkon jelen van (jelentős állományát a 2-3. állomások között figyelhettük meg). A szeméthalmok környékén megjelenő bálványfa jelenleg még csak kisebb gócszerű foltokban „fertőz".


Ezüstfa a cserjék közt

A természetvédelmi kezelés kiemelt feladata a fenti inváziós fajok (szép magyarítással: „özönnövények") visszaszorítása. Ez azért fontos, mert e fajok agresszív terjedésük során teljesen átalakítják a természetes élőlényközösségek fajkészletét és szerkezetét. A védekezés nem könnyű, általában elmondható, hogy minden faj ellen külön védekezési módokat kell alkalmazni. Ezeken a fajokon kívül még számos inváziós faj jelenlétét figyelhetjük meg (pl. kanadai aranyvessző, akác, amerikai eredetű őszirózsák, parlagfű, japánkeserűfű), ezek elterjedése azonban szerencsére (még) nem jelentős!

Az út a telepített fenyves mellett halad hosszan, majd a 3. állomás közelében visszatér az eredeti nyomvonalhoz. Innen a visszaút már ismerős a Szoborparkig. Útközben megfigyelhetjük a természetvédelmi szempontból kedvezőtlen folyamatot: a fenyő a természetes gyepben magról lassan terjed.

Szöveg: Zöld Jövő Környezetvédelmi Egyesület
Kiegészítés: Wikipédia

 

 

  Hozzászólás