|
Alig hagyja el Szulejmán az országot, a két király
(Ferdinánd és János) között ismét
lángot vet a háborúskodás. Csak német birodalmi, illetve török
szövetségeseikre támaszkodva tudják fenntartani helyzetüket. Az
anarchia, a „mindenki mindenki ellen" e tragikus korszakában a
János-pártiak a Ferdinánd-pártiakat németeknek, ezek pedig amazokat
törököknek bélyegzik, mintha a magyar névre - jegyzi meg találóan
egy kortárs - már egyik sem lenne méltó.
A török szultán visszavonuló hadát szinte nyomon követik Ferdinánd
csapatai, s a kiürített nyugati vármegyékre, Sopronnal, Pozsonnyal
és Magyaróvárral egyetemben haladéktalanul ráteszik kezüket.
Ferdinánd 1529. október utolján Niklas Salm (Salm
Miklós) grófot arra utasítja,
hogy foglalja vissza a Pozsony térségében állomásozó katonasággal
Buda várát. A Duna jobb partján előnyomuló 3 ezer gyalogosból, 700
könnyű magyar és 300 nehéz német lovasból álló mintegy 4000 főnyi
sereget 50 naszádon spanyol, cseh és német fegyveresek kísérik a
Dunán. Győr és Komárom vára számba sem jövő ellenállás után behódol,
Esztergomnál azonban megtorpan az előretörés.
A valóban váratlan katonai támadás kivédésére János király meglepő
rugalmassággal reagál Budán. Nagyobb lovascsapatot s a Dunán
naszádosokat küld ellenük. A két hajóraj Esztergom előtt csap össze,
s a Habsburg-hajósok érzékeny veszteséget okozva visszaverik a
magyar erőket, melyek azonban még ilyen állapotban is hathatós
segítséget tudnak nyújtani a várban még védekező kato-naságnak.
Az esztergomi ostrommal nem boldoguló Salm végül is belátja, hogy a
leghelyesebben akkor cselekszik, ha hazavezeti a gondjaira bízott
fegyveres erőt.
A budai vár visszavételét folytonosan sürgető
Ferdinándot Salm-nak sikerül meggyőznie arról, hogy a vár
megszerzése pillanatnyilag lehetetlen. 1529. december 10-én pedig
oly megállapodás születik, hogy a téli időjárásra és a súlyos
pénzhiányra való tekintettel a hadjáratot folytatni céltalan.
1529-1530 telének budavári hangulatát pompásan jellemzi Szerémi
György: "Ezután pedig már békében maradtunk Budán az egész télen
át, táncolva, énekelve, vígan, négy hónapig."
VIII. Kelemen pápa kibékülve V. Károly császárral, s így
Ferdinánddal is, Szapolyai Jánost és híveit, mint a pogány
törökökkel szoros szövetségre lépőket, egyházi átok alá veti.
Habsburg Ferdinánd békeköveteket küld Konstantinápolyba, sőt
Posenben (a mai Poznanban) fegyverszüneti tárgyalásokba kezd
Jánossal, de ugyanakkor parancsot ad Budavár visszavételére is.
1530. augusztus
2-án bátyjával, V. Károly német császárral való tárgyalásai nyomán
dönt Buda visszavételére indítandó újabb hadjárat fölött. Batthyány Ferenc is biztatja: „Ha felséged csakugyan akar valamit
véghezvinni, tegye idén, és szabadítsa ki Budát az ellenség
kezéből."
Ferdinánd európai koalíciót akar létrehozni Buda
visszaszerzésére, de a német-római császártól végül is alig kap
valami segítséget. 1530 szeptemberében a Habsburg-támadástól
rettegésben élő János király sürgős török katonai segítséget kér
Jahja Oglu Mohamed szendrői szandzsákbégtől. De a továbbiakban mondja el maga a király a borzalmas históriát: „..mintegy
25 ezer emberrel ideérkezett. Személyesen beszéltünk vele, s könyörögtünk neki, hogy ne pusztítson magyar földön, s ő esküvel
fogadta meg, hogy Ma-gyarország határain belül nem fog dúlni.
Felhívtuk a figyelmét Morvaország és Ausztria azon részére,
mely tavaly bántatlanul maradt (amikor a szultáni had Bécs alatt
járt), s hol kénye-kedve szerint pusztíthat... innen eltávozván nem Morvaországot, nem Ausztriát, hanem országunknak azon
részét, mely annyi vésztől megmenekült, Budától kezdve felperzselte, kifosztotta, s hetednapra legalább háromszor annyi
rabbal tért vissza, mint amennyi török volt seregében. Kértük, hogy
adja vissza azon rabokat, akik hűségesen voltak irántuk, de ő irgalmatlanul odébbállott."
Wilhelm von Roggendorf 10 ezer német,
osztrák, spanyol és cseh, valamint a hozzácsatlakozott számottevő
magyar fegyveressel, 14 nagy gálya és 40
naszád kíséretében indul Buda ellen, János király naszádosai
erőltetett ütemben eveznek a támadók elé, s
Nyergesújfalu és Lábatlan között csatát kezdenek az ellenséggel, de
megsemmisítő vereség lesz a sorsuk. E dunai győzelem s a török
csapatok barbár pusztításának a hatása alatt az érsek átadja
Roggendorfnak Esztergom várát. S hogy ne legyen a budai ostrom alatt
a Habsburg-seregnek ellenség a hátában, gyors egymásutánban
meghódítják még Vác és Visegrád várát is. Roggendorf 1530. október
31-én érkezik meg seregével Buda alá.
Id. Niklas Salm
(1459-1530) |
Wilhelm von
Roggendorf
(1481-1541) |
Komoly gondot okoz a budaváriaknak a védelemben szükséges katonaság
összegyűjtése, de Ferdinánd csapatainak rendkívül késedelmes
megérkezése időt enged a szervezkedésre. Annyi magyar és török
katonát szednek össze, amennyit csak lehet. Olcsarovicz Péter 800
rác és török harcossal dunai hajókon érkezik. Szinte az utolsó
pillanatban fut be Grittivel a Törökországból Budára vezényelt 3000
oszmán harcos. Az első napokban rontja a helyzetet, hogy Nádasdy
Tamás és Szerecsen László csapatai és a szultán által a budai vár
védelmére rendelt Kászon bég török fegyveresei Szigetváron Török
Bálint várát ostromolják, de János király parancsára erőltetett
menetben sietnek a budaiak megerősítésére.
„Tudjátok meg, hogy a németek Budát ostrom alá vették - írja
Szigetvárt ostromlóknak a király -, s bár a város még hatalmukban
van, mégis, ha hűségesek vagytok, s azt akarjátok, hogy mi
megmeneküljünk, mindent félretéve siessetek ide, vagy még inkább
röpüljetek..."
A kétségbeesett hangú felhívás nyomán Buda alá érkezett magyar-török
egyesített hadnak egy ügyes kalauz segítségével sikerül is a laza
ostromgyűrűn át bejutnia a várba.
Szapolyai János csalódottan nyugtázza, hogy a híres vitéz, Czibak
Imre nagyváradi püspök megjelenik ugyan a várban, de egyetlen katona
nélkül. Jó parancsnokokban nem szenved a védelem hiányt, mert ott
vannak Petrovics Péter, Pöstyéni Gergely, Ártándy Balázs, Dóczy
János, Athinai Simon, hogy csak a legismertebbeket említsem.
Felsorakoznak a királyi vár védelmére Pest és Buda polgárai is. A
budai várnagynak, Amadé Istvánnak azonban a sok nagyúr között semmi
szava sincs katonai kérdésekben. A védelem irányítása a király, de
kivált Luigi Gritti, a velencei kezében összpontosult, akinek a
szava, mint a szultán küldöttének, a legtöbbet nyomott a latban.
A várban csupán két ágyúhoz jól értő férfiú volt: László pattantyús
mester s egy Ágoston-rendi szerzetes, András páter. Az igaz, hogy
egy német tüzér is akadt, de mivel „gazul és hűtlenül szolgálta a
királyt, mert sok port töltött az ágyúkba és az szétvetette őket",
János szigorúan eltiltotta a fegyverektől.
Valamelyest felkészültek a vízen is. Ha gályájuk nem is volt, de 22
naszád állt a Gellérthegy alatti Dunán készenlétben.
Istvánffy szerint 8000 a védők száma, a szemtanú Szerémy viszont
csak 2000-et ír. Kétségtelenül a két szélsőség között van az
igazság. Négy esztendővel a mohácsi csata után tehát az a furcsa
helyzet állt elő, hogy Buda falait az iszlám igazhitű szövetséges
harcosai védelmezik a Habsburg-uralkodó ellen.
Az utolsó hetekben a falak megerősítésére belül földből sáncot
emeltek.
Az élelmiszerkészletben aggasztó hiány mutatkozott, mert részben nem
volt elegendő
idejük a beszerzésre, részben pedig a múlt évi török támadás nyomán
nagyon meggyérült a budai kereskedők száma, s a megmaradottaknak is
alaposan kiürült a raktáruk. Roggendorf tábornok Óbudára érkezett
hadserege rövid szemle nyomán ostromgyűrűbe fogja a budai Várhegyet,
amit annál eredményesebben is megtehet, mivel megérkezésük hírére a váraljai Szent Péter külváros
lakossága kiüríti a települést és felhúzódik a hegyre. A fővezér és
parancsnoki kara hadiszállásukat, hogy jól belátható legyen a
főtámadásra kijelölt terület, az alsó külváros fala előtt, a
felhévízi Lázár templom közelében állíttatják fel. A magyar csapatok
parancsnokai viszont Buda városa nyugati előterében, a mai Vérmező
mögötti lankákra települnek.
Budavár szemrevételezése után Roggendorf úgy határoz, hogy a döntő
csapást a város északi, északkeleti és északnyugati részére méri. A
terjedelmes vitorlás gályákról kirakott nagykaliberű ostromágyúk
részére három, sáncokkal védett tüzelőállást építtet. A legfontosabb
tüzérségi lőállásban, Buda északkeleti szögletében álló guti
Országhok emeletes palotája átellenében a Szent péter
plébániatemplom mellett 10 faltörő ágyút állíttat fel. Innen nemcsak
a várszöglet támadható, de úgy az északi, mint a Dunára tekintő
keleti várfal is.
A másik kulcsfontosságú ágyúállás, hasonlóan 10 nagykaliberű
löveggel a magyar urak tábora előtt,
Logod falu felől, a város
nyugati fala előtt kap helyet, jó rálátással a városkapura. Egy
harmadik üteg, mely az ostrom során különösebb jelentőséget nem kap,
Buda északi fala előtt, kb. a mai János kórház és a Széna tér
körzetében áll. Az ostrom során dél felöl is megrohamozzák a
falakat.
Buda ostromát háromnapos erős ágyútűz vezeti be, hogy a falakat
lerontva lehetővé váljék a gyalogsági roham. November 1-én délután
kezdődik az ágyúzás, ekkor csak 8 lövést adnak le, de már 2-án és
3-án reggeltől estig lövik az ágyúk a várost. Egy-egy nap 400 lövés
is célba talál. A védők elhárító ágyúzása figyelemre sem méltó, így
hát nyugodtan dolgozhatnak a támadók. János király, hogy katonáit
jobb kedvre hangolja, minden egyes beszolgáltatott ellenséges
golyóbisért 12-12 garast fizettet.
Buda Szent György terén jókora
fegyveres erőt vonnak össze tartalékként, hogy onnan, mint
központból a legjobban veszélyeztetett falszakaszhoz vonuljanak a
csapatok. De az is szerepet játszik e fegyveres súlypont
kialakításában, hogy megvédelmezze a vár északi bejáratát, ha
netalán az ellenség a város valamelyik pontján behatolna a falak
közé.
A várbeli lovasok - magyarok és törökök nem tétlenkednek.
Rendszeressé válik a lovascsapatok kitörése a nyugati kapun át a
mai Krisztinaváros és a Vérmező környékére. Elsőnek a magyar
huszárok ütnek ki, de mivel vállalkozásuk csúf kudarcba fullad,
hiszen „mindig csak hátuljukon hozták a németpártiak lándzsáinak
vashegyét a városba", a király később csak a török lovasoknak engedi
meg az ilyen vállalkozást.
A réslövő ágyúzás sokat ígérő eredménye
már november 4-én mutatkozik. „A budai várfalakat Országh Ferenc
háza felé (ti. az északkeleti szögleten) földig lerombolták - számol
be az eseményről a várba szorult Szerémi György. - Amikor már a
budai fal leomlott, a német gyalogosok mindjárt támadásra jöttek.
Hogy megtudták a törökök és a rácok, hogy jönnek, vígan felálltak a
töltésre, sok derék tizedest a németek közül megöltek, fejüket kopjára tűzték, s merészen fenyegették mezítelen kardjukkal a
németeket. Kiegyenesedve álltak a töltésen, semmit sem féltek a
törökök, sem a rácok. Örültek zsákmányuknak, mert a németek
általvetőjében találtak aranyforintokat. A törökök bizony örültek a
hadi becsületnek."
Istvánffy Miklós így írja le a Habsburg-csapatok
első gyalogsági rohamát: „A németek nagy hévvel rohantak a falakra,
s keményen harcoltak, úgyannyira hogy két óra hosszat győzelem egyik
oldalon sem volt, mindkét részről számosan esvén el és sebesülvén
meg. Végre is... visszaszorítva, vereséggel voltak kénytelenek
táborukba térni, sok közkatonát, tisztet és zászlótartót vesztvén
el."
Az erős ágyúzás a nyugati várfalon is szép eredményt hoz Roggendorf
tüzéreinek. A Logod felől tüzelő ágyúk Szerémi szerint 200 lépésnyi, Istvánffy
szerint viszont 600 lépésnyi hosszan talpig ledöntik a várfalat. E
szakasz védelmét török és rác csapatok látják el, s jól felkészülnek
a meginduló gyalogsági roham elhárítására.
Istvánffy így emlékezik
meg a támadásról: „Jóllehet az utak a szakadatlan esőzés és
közbejövő hózivatarok (!) által fellágyulván, akadályul
szolgáltak, s a domb, melyen a város fekszik, síkossága miatt a
megmászásra alkalmatlan volt, mégis a hadnagyoknak Roggendorf
megparancsolta, hogy másnap a rést a sereg felével megrohanják, s
minden erejükkel bejutni igyekezzenek."
„A magyarok megijedtek -
meséli Szerémi - a törökök pedig örültek, s mondták: Bizony mi nem
félünk, mert a város hegyre van építve, míg feljön az ellenség,
nagyon ki lesz fáradva. És a magyarokat a város faláról elterelték.
Csak ők voltak ott kardokkal és fütykösökkel, s a rácok parittyából
kövekkel árasztották el a németeket, mely mint az eső szállt
föléjük..."
A támadók által a falakon ágyúzott rések valamelyes kitöltéséhez a
várbeliek nagy erővel látnak hozzá, s jó hasznát veszik itt a pincék
mélyéről előkerülő, földdel megtöltött rengeteg boroshordónak. Ha
nem is pótolja a ledöntött falat, de alkalmas fedezéket nyújt, hogy
mögüle puskatűzzel tartsák távol a rohamozókat.
November 10-e körül Roggendorf általános rohamot rendel el. Négy
ponton indul meg a gyalogosok támadása a város és a vár ellen, de a
meredek, sziklás keleti oldal támadásával hamarosan felhagyni
kényszerülnek. A tüzérségi tűzzel megrongált északkeleti
szögletnél és környékén, valamint lejjebb, a
domonkosok Szent Miklós kolostoránál (a mai Hilton Szálló
területén), s végül a Boldogasszony (Mátyás-)templom mögött. Ekkor
rohanják meg a németek a Gellérthegy alatti hőforrások tájékáról
magát a várfalat is, sőt itt már-már siker koronázza a támadást, 4
zászlót ideiglenesen sikerül kitűzni a vár fokára. Valóban helyes
elképzelés az egy időben nagy erőkkel több. egymástól távoli ponton
megszervezett akció, de a magyarok, s kivált a törökök hősies
ellenállásán minden gyalogsági támadás megtörik. Még maga a király
is szakállas puskát ragadva tüzel a rohamozókra.
Már az ostrom első hetének a végén súlyos élelmiszerhiány lép fel a
várban s a városban, úgyannyira, hogy a védők főtáplálékává a ló hús
válik. Ezt jól tudja Roggendorf generális is, ezért iparkodik a
Várhegy körüli zárógyűrűt szorosan lezárni, nehogy élelmet
vihessenek a várba. Ez azonban nem akadályozza meg a védők
merészebbjeit, hogy vállalkozásba ne kezdjenek. Így például Ölyvedi
Menyhért éjjelente a Dunára lopakodik le halat fogni a király
asztalára.
Nagy a bizakodás a védők soraiban, mert gyötrő az éhség, az egyre
téliesebbre forduló időjárás, a havas eső, a tengelyig érő sár, a
csúszós hegyi talaj rendkívül súlyos nehézségek elé állítja a
Habsburg-sereget. János király és Gritti titkos utakon mégis a
boszniai és a hercegovinai pasáktól török katonai segítséget kérnek,
hogy az iszlám sereg mentse fel újból Budát.
A török és magyar lovascsapatok vállalkozásai rendületlen erővel
folynak tovább. Egy ilyen kiütésben maga Nádasdy Tamás is résztvesz, sőt a logodi mezőn szabályos lovagi párbajt vív Bánffy
Boldizsárral, akit a pusztulástól csak az előrerontó német
karabélyos lovasság heves rohamának sikerül megmentenie.
Hadmozdulatok 1530.
novemberében
Jellemző epizódra kerül sor egy másik ilyen huszártámadás során: A
farkasszemet néző két tábor magyar urai egymással titkon érintkeznek. „Az volt közöttük a vélemény, hogy már semmit sem
kell félniük a németektől, mert már gyorsan elvonul a német
hadinép Buda falai alól." S a korszak furcsa ellentmondásosságát mi sem illusztrálja fényesebben, minthogy a Roggendorffal együtt harcoló Török Bálint hat élő csukát küld fel
titkon a várba Jánosnak.
A német tábornok még november 20-án egy nagy általános támadást
tervez Buda ellen, de hírét véve a közelgő török segítségnek
és Bánffy János felszabadító hadainak, lefújja a rohamot.
Közrejátszik a döntésben katonái sorában egyre vészesebben
pusztító betegség, járvány, a zsoldosok elégedetlensége, s az
az érzékeny veszteség, ami a Dunán éri. A török naszádosok ugyanis
súlyos károkat okoznak a németek dunai hajóiban, úgyannyira,
hogy csupán 13 naszád marad teljesen sértetlen. János titokzatos
jóakarói Roggendorf táborából nyílvesszőkön üzeneteket
küldenek be a várba: nem kell már félnie a generális hadától.
S valóban. A közelgő felmentő csapatok hírére, 1530. november
21-én felhagy az öreg tábornok Buda ostromával, és 22-én elvonul
falai alól. Az örömhírre János király a budavári István-toronyra
zászlókat tüzet ki, hogy hirdessék sikerét.
Wilhelm von Roggendorf hadjárata, bár
az átlagosnál jobb katonasággal, jelentékeny tüzérséggel és
hajóhaddal vonul fel a támadásra, de a magyarországi viszonyok
között a novemberi időjárás nem alkalmas várostromra, még akkor sem,
ha szép kezdeti tüzérségi sikereket könyvelhet el, vagy éppen éhség gyötri a védőket.
Kétségtelenül kitetszik az ostrom eseményeiből, hogy a várvédők
mostoha adottságaik közepette is derekasan helytállottak.
Őszintén el kell ezt ismernünk, hogy nemcsak a magyarokról, de a
török és rác harcosokról is, akár a falakon, akár pedig
rajtaütésszerű kiütéseik során lovaikon harcoltak. A védelem fő
mozgató motorja a szemtanúk szerint az a török szolgálatba állott
Gritti volt, kinek jelleméről a történetírás vajmi kevés pozitív
vonást jegyezhet fel, de azt, hogy a budai vár 1530. évi védelmében,
aljas, megalkuvó, vagy éppen gyáva lett volna, igazán nem mondható
el.
Maga írja röviddel az ostrom után: "Budának semmiféle
körülmények között sem volt szabad a Habsburgok kezébe kerülnie,
mert ha egyszer Jánostól elvették, a török, amint az kétségtelen,
másodszor is elfoglalja, úgy többé a kereszténység vissza nem
nyerheti soha!"
A Habsburg-sereg elvonulása után a várból kitörő katonák Roggendorf
otthagyott beteg és súlyosan sebesült katonáit bosszúból mind egy
szálig lemészárolják. De nem feledkeznek meg a menekülők üldözéséről
sem. A Duna hullámain dagadó vitorlákkal észak felé húzó egyik
gályát a várból erős ágyútűz alá veszik, majd pedig a könnyű
naszádok erednek nyomába. A németek azonban válaszul
Káposztásmegyernél kihajóznak 6 nagyágyút, melyek tüzével részben
elsüllyesztik az üldözők hajóit, részben pedig menekülésre
kényszerítik őket.
De az ostrom nehéz órái alól való felszabadulás örömét súlyos csapás
keseríti meg. A segítségül hívott Mohamed bég csapatai Pesten
összefogdossák az ifjakat és gyermekeket, s elhurcolják azokat. A
budavári törökök sem járnak el különbül: foglyokkal elégítik ki az
ostrom alatti jó szolgálataikat.
„A törökök és rácok - meséli Szerémi -
sokat vittek el Törökországba
Budáról, akiket elraboltak. Akik pincében rejtőztek, ezeket
kenyérrel, élelmiszerrel kicsalogatták... s lehajóztak a szerémi
vidék felé..."
S míg dúl a harc Budánál, Ferdinánd követei tárgyalnak a
sztambuli portán. Amikor a törökök tudomást szereznek a magyar főváros ostrom alá vételéről, keményen a szeműkbe vágják a
követeknek, hogy a Habsburg-uralkodó két vasat tart egyszerre a
tűzben: békéről tárgyal, de ugyanakkor hadat visel a
szövetségese, János ellen.
Általános a vélemény, hogy csak a
Budáról érkezett örvendetes tudósításoknak köszönhető, hogy a
követek ép bőrrel szabadulnak a szultáni főváros falai közül.
De az ostrom hetei alatt a két szembenálló fél Posenben (a mai
Poznanban) béke- és fegyverszüneti tárgyalásokkal is
próbálkozik. Végül megfogalmaznak egy-egy esztendőre szóló
fegyverszüneti szerződéstervezetet, melynek jóváhagyási tárgyalásait
1531. januárjában Visegrádon Ferdinánd részéről a Budáról
visszavonult Wilhelm von Roggendorf, Szapolyai János részéről pedig
a lengyel Laski Jeromos vezeti.
Bár később létrejön ugyan a
fegyverszünet, de rendkívül jellemzőnek kell tartanunk a budavári
ostromból győzedelmesen kikerült János király helyzetét, aki
szuverén uralkodó létére a szerződést csak Szulejmán jóváhagyása
után szentesítheti. S ez az, ami a budai vár 1530. évi sikeres
megvédése után sejtetni engedi a tragikus jövőt. |
|
