HIRDETÉS

I. Ferenc József megkoronázása
       1867. június 8.

Az 1848-49-es magyar szabadságharc leverése után a Habsburg seregek megszállva tartják az országot. A hivatalos nyelv a német, az országot rendeleti úton kormányozzák, s az osztrák jogrendszer lép életbe. A világosi fegyverletételt követően hazánk területe felett az osztrák császári csapatok főparancsnoka, báró Julius Jacob von Haynau táborszernagy vette át az irányítást. A fiatal császár, Ferenc József a majdnem egy éves rémuralom alatt elégtételt vehetett a trónfosztás feletti sértettségén, ám 1850 nyarára elérkezettnek látta az időt Haynau menesztésére. Döntésében jelentős szerepet játszott az is, hogy az európai közvélemény egyre inkább elítélő szemmel nézte a Magyarországon folyó kivégzéseket. Haynau menesztését követően 1860-ig Habsburg–Tescheni Albert főherceg lett Magyarország katonai és polgári kormányzója, de a valódi irányítást, és a magyarokkal szemben alkalmazott önkényuralom koordinálását Dr. Alexander von Bach báró belügyminiszter és bécsi jogász vette kezébe.


HIRDETÉS

Magyarország Habsburg Birodalomba való beolvasztásának szándékával első lépésként eltörölték az egykori Magyar Királyság vármegyerendszerét: leválasztották Erdélyt, Horvátországot, a Határőrvidéket, a Szerb Vajdaságot és a Temesi bánságot, mely utóbbi két terület külön igazgatás alatt működött tovább. A hivatalos közigazgatási nyelv a német lett.


Az Osztrák-Magyar Monarchia kiterjedése

Az 1850-es évek külpolitikája igen kedvezőtlenül alakul: Ausztria ekkor kétfrontos harcot vív európai nagyhatalmi pozíciójának megtartásáért, s nemzetközi helyzete válságosnak mondható, hiszen nem tudni, az egységes német nyelvterület Ausztria vagy Poroszország vezetésével fog megszületni, valamint, hogy Itáliában a Piemonti Királyság vajon sikeresen teremti-e meg az olasz egységet, amely így az osztrák uralom alatt álló észak-itáliai területek elvesztését jelentené.

 

 Út a Kiegyezés felé


Libényi János tőrrel támad a császárra (kép: J. J. Reiner)

Az 1850-es évek különféle népi mozgalmak korává válik: Kossuth Lajos tiszteletére divat lesz a Kossuth-szakáll és a nemzeti szín használata a közélet minden területén. Fegyveres megmozdu-lások kezdődnek a Dunántúlon Noszlopy Gáspár vezetésével, majd Makk József vezetésével a Székelyföldön, és Rózsa Sándorral az Alföldön. A császár elleni merényletek sorát Libényi János kezdte meg, aki 1853. február 18-án kést rántva rontott rá a császárra és kíséretére, amikor a császár a szokásos sétájának útvonalán a Kärtnertor bástyasétányon időzött.

Az emigrációban élő szabadságharcosok is kivették részüket az ellenállásból: Szemere Bertalan, Teleki László és Andrássy Gyula Párizsban próbálták megnyerni az osztrákok ellen III. Napóleont, míg Londonban Pulszky Ferenc, Klapka György és Vukovics Sebő próbáltak intézkedni.

A legjelentősebb ellenállási forma azonban a Deák Ferenc vezette passzív ellenállás volt: résztvevői kitartottak az 1848-as áprilisi törvények mellett, bírálták a rendszert és elhatárolódtak az abszolutizmustól. Bojkottálták a kor-mányzat rendezvényeit, s ahol lehetett, kijátszották az intézkedéseiket és nem fizettek adót. Az ellenállás lelke maga Deák volt, aki 1854-ben felköltözött vidéki birtokairól Pestre, és az Angol Királynő szállóban élte életét.

Az ellenállás különböző formáinak elszaporodása okán a hatóságok 1852-ben - a közeledés jegyében - megszerveznek egy magyarországi körutazást Ferenc József számára, amely azonban csúfos kudarccal végződik a magyar felsőbb körök érdektelensége miatt. 1853-ban bevezetik az osztrák büntető és polgári törvénykönyvet, s ezzel kétfokú bírósági rendszert hoztak létre, melyekben a központi kormányzat által kinevezett bírák működtek. Osztrák mintára honosodik meg hazánkban a nyolcosztályos gimnázium, valamint az érettségi vizsga rendszere is, valamint bevezetik az osztrák adórendszert. Az 1853-ban kiadott úrbéri pátens rendelkezik a jobbágyfelszabadításról és a nemesség kártalanításáról.

Bach megpróbálta saját pozíciójának megerősítésére felhasználni a látható fejlődést, amelyben az elért eredményeket a kormány sikerének tulajdonította, de Széchenyi István - álnéven írt kiadványában - rámutatott, hogy a fejlődés alapvetően nem a kormány érdeme, hanem a beinduló gazdasági folyamatoké, valamint az 1839-es országgyűlésen hozott szabad gyáralapítási törvény hatására kialakult szabad versenyé. Miután rövid nyomozás után kiderült, hogy az álnév mögött a szanatóriumi őrizet alatt álló Széchényi gróf áll, az udvar kijelentette, hogy valószínűleg mégsem oly labilis az elmeállapota, mint azt korábban nyilatkozták.

Ugyan az 1857-es császári körutazás már kedvezőbb fogadtatásra talál Magyarországon - amelyben nagy szerepe van Erzsébet királynénak is -, de Ausztria és Magyarország helyzete ezután is instabil marad mind politikai, mind gazdasági téren.

Az itáliai területekért vívott, 1859. június 24-én lezajlott solferinói ütközetben Ausztria döntő vereséget szenvedett, s fel kellett adnia Lombardiát. Az olasz területek elvesztése, az itáliai hadszíntérről való kiszorulása után várható volt, hogy hamarosan kenyértörésre kerül sor Ausztria és Poroszország között is a német kérdésben.

Ezzel egyetemben elveszítik Oroszország támogatását is, mert Ausztria nem sietett I. Miklós cár segítségére a krími háborúban. Ezen történésekre tetejében jött Ausztria pénzügyi eladósodása, mely elsősorban a Bach-rendszer költségének finanszírozása miatt jött létre. Ebben a helyzetben Ausztria számára döntő fontosságú volt, hogy a magyar kérdést rendezze, mert szüksége volt a magyarok segítségére és közreműködésére.


Ferenc József 1851-ben (kép: Johann Ranzi)

A Deák Ferenc körül csoportosuló magyar politikusok jól érezték Ausztria szorult helyzetét, amelyet igyekeztek felhasználni arra, hogy Magyarország számára kedvezőbb kiegyezést hozzanak létre. Az 1860-as év az abszolutizmus helyett immár tárgyalásokkal, közigazgatási átszervezésekkel telik el, majd 1861. január 1-től visszaállítják a forradalom előtt működött kormányhatóságokat. Ezen kívül engedélyezik a magyar nyelv használatát a hivatalos eljárásokban, visszaállítják a kormányszékeket (úgy, mint Helytartótanács, Kancellária és Kamara), valamint a politikai foglyok egy része is kegyelmet kap. Ezután országgyűlést hívnak össze.

Az új belügyminiszter, Anton Schmerling elhatározza az Osztrák Birodalom föderális jellegű átalakítását, amelyben a birodalom egyik legfőbb irányító szervéül a 343 tagú kétkamarás birodalmi gyűlést jelöli ki.

Schmerlinget 1860. december 13-án nevezték ki államminiszterré és azzal a feladattal bízták meg, hogy centralisztikus alapon nyugvó, mérsékelt szabadelvű alkotmányt dolgozzon ki az összbirodalom számára. 1861. február 26-án jelent meg a híres császári pátens, amely Schmerling ellenjegyzése mellett a birodalom összes népeinek képviselőit a birodalmi gyűlésbe hívta egybe. Az osztrák-német szabadelvűek, különösen a centralisták el voltak ragadtatva a februári pátenstől és Schmerlinget, mint az »alkotmány atyját« magasztalták. Nem úgy a federalisták, a szlávok és olaszok, elsősorban pedig a magyarok.

A 343 tagú gyűlésben mindössze 85 fő lett volna a magyar küldött, amit a magyar nemesség példátlan megaláztatásnak tartott. Úgy vélték, ezzel az ezer éves Magyar Királyságot csupán tartományként kezelik, holott súlyánál fogva többre lenne hivatott. E 85 magyar követ kijelölése végett az uralkodó 1861. április másodikára országgyűlést hívott össze.

A Deák Ferenc szaván induló 1861. évi magyar országgyűlés nem küldte el képviselőit (csupán az erdélyi szászok jelentek meg), a horvát és az olasz képviselők is távol maradtak.


Anton von Schmerling
(1805-1893)

Az országgyűlésben Teleki László és köre eleve törvénytelennek tartotta Ferenc József uralmát, mivel a császár - az ezer éve magyar szokások szerint - nem lett magyar királyként megkoronázva. Deák Ferenc és Andrássy Gyula köre (Felirati Párt) úgy vélte, hogy bár ragaszkodni kell az 1848-as alaptörvényekhez, a felelős magyar minisztérium felállításához és az uralkodó megkoronázásához, a februári pátens elutasításán kívül nem szabad elzárkózni a további párbeszédektől, vagyis csak feliratban kell elutasítani az új birodalmi alkotmányt. A Deák és a Teleki vezette két párt közötti vitát végül Deákék nyerték meg, ám a császár elutasította e párt feliratát, s így augusztusban fel is oszlatta az országgyűlést. A csonkán, magyar követek nélkül indult Reichsrat (Birodalmi Tanács) élén álló Schmerling vezetésével ismét önkényuralmi korszak köszöntött Magyarországra.


Az ideiglenes parlament (gúnynéven Schmering-színház) épülete Bécsben, amely 1861-től 1883-ig működött

Az ezután következő időszakot a császár csupán átmenetinek gondolta, s véleménye szerint a magyarok előbb-utóbb észhez térnek majd és elfogadják az új birodalmi alkotmányt, illetve elküldik követeiket a birodalmi gyűlésbe. Deák azonban körével együtt visszasüllyedt a passzív ellenállásba, s mindvégig szilárd egységet mutatott. Az Angol Királynő Szállóból irányította a magyar nemesi ellenállást, s itt is élte mindennapjait. Ausztria vezetése végül négy év múlva belátta, hogy birodalmuk egysége és Európán belüli tekintélye, nagyhatalmi státuszuk megőrzése érdekében nem folytathatják sokáig a magyarokkal való szembenállást. 1864. decemberének végén végül az osztrák vezetés hosszas eszmecsere során megállapodott Deákkal az Ausztria és Magyarország közötti viszony rendezése felől, vagyis arról, hogy a két ország kapcsolatának normalizálása csakis az utolsó érvényes közjogi dokumentum, a Pragmatica Sanctio alapján lehetséges.

Az 1865 áprilisában megjelent Húsvéti cikk hatására végül az uralkodó május 27-én menesztette Schmerlinget a Birodalmi Tanács éléről, majd decemberben újabb országgyűlést hívott össze. Az uralkodó csak akkor helyezte kilátásba a magyar kormány felállítását, ha az országgyűlés eltekint a 48-as törvényektől, sőt semmissé nyilvánítja azokat. Deák azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb helyre kell állítani a 48-as alkotmányt, majd utána lehet azt módosítani a közös megegyezések alapján. A többséget ugyan Deák pártja adta, a magyar alsóház viszont korántsem volt egységes: a Teleki László körét megöröklő Tisza Kálmán vezette Határozati Párt és a 48-as Párt határozottan elutasított mindenfajta megegyezést Ausztriával. Az uralkodó így nem látta kivitelezhetőnek a megegyezést.

Deák Ferenc a gyorsabb tárgyalások érdekében felállított egy 67 fős bizottságot, amely később a részletekbe menő vitát egy 15 fős bizottságra bízta. E 15 fős bizottság vezetője Andrássy Gyula gróf lett. Tagjai közt találjuk Tisza Kálmánt, Eötvös Józsefet, Lónyay Menyhértet és Apponyi grófot is. Az osztrák-magyar tárgyalások megindulása előtt az uralkodó az osztrák-porosz háború kirobbanására hivatkozva, 1866. júliusában az országgyűlést ideiglenesen berekesztette.

1866. július 3-án Sadowa mellett vereséget szenvedett az osztrák hadsereg: a gyorstüzelésű, ütőszeges fegyverekkel harcoló porosz hadsereggel nem vehették fel a versenyt az elöltöltős puskákkal felfegyverzett osztrák katonák. A prágai békében Ferenc Józsefnek le kellett mondania Velencéről, majd ezután Otto von Bischmark Ausztria kihagyásával létrehozta az Észak-Német Szövetséget. Ausztria birodalmi státusza erősen megingott, s ezzel Magyarország is felértékelődött a számára: a magyarokkal való megegyezés és a birodalom egységének megőrzése hirtelen létkérdéssé vált az osztrákok szemében.

1866. november 19-én ismét összehívták a magyar országgyűlést, ahol a főszerepet már a 15 fős magyar bizottság játszotta. Az asztal túloldalán Beust báró (előbb külügyminiszter, majd miniszterelnök) képviselte Ausztriát. A tárgyalások első eredményeként az uralkodó kinevezte Magyarország miniszterelnökét Andrássy Gyula gróf személyében. Ezután hozták tető alá az 1867/XII. törvénycikket, amelyet 1867. május 29-én fogadtak el.


Deák Ferenc 1862-ben

Ez utóbbinak szentesítését az uralkodó három feltétel teljesüléséhez kötötte: elsőként magának követelte a létrejövő birodalom hadseregének legfelsőbb vezetésének jogát. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a király békés és háborús időben egyaránt személyesen vezethette a haderőt, s jogosult volt a hadsereg vezető tisztjeit kinevezni és alkalmazni, vagyis a birodalmi fegyveres erők fegyvernemekre, katonai hatóságokra és intézetekre való tagolásának szabad meghatározását tette lehetővé. Másodikként az előszentelési jogot követelte, amely rögzítette, hogy az uralkodó hozzájárulása nélkül a magyar minisztertanács - és annak miniszterei - nem terjeszthettek törvényjavaslatokat az országgyűlés elé. Ennek lényege az volt, hogy minden beterjesztés előtt álló dokumentumot megvizsgálhasson, kifogást emelhessen ellene, s ezek csakis az ő engedélyével kerülhetnek nyilvános országgyűlési előterjesztésre. Harmadikként az országgyűlés feloszlatásának jogát követelte, amelyet bármikor, azonnal végre kell hajtani.

Andrássyék vonakodva bár, de végül 1867. március 27-én elfogadták az uralkodó követeléseit, mellyel Ferenc József az 1848 előtti állapotokhoz képest döntő befolyást szerzett mind a magyar országgyűlés, mind a magyar kormány felett. 1848 előtt az uralkodó ugyanis nem oszlathatta fel az országgyűlést, emellett jogában állt ezután, hogy nem hagyja jóvá a költségvetést és akár illegitimmé teheti a kormányt is.

  

 

Ajánlott cikkek

 
 

Ajánlott linkek

 


 A Kiegyezés

Az 1867/XII. törvénycikket 1867. május 29-én fogadta el az országgyűlés (209 igen, 89 nem, 83 tartózkodás), és 1867. július 28-án szentesítette az uralkodó. A kiegyezés szellemiségét és jogi alapját a Pragmatica Sanctio alkotta, mely kimondta Ausztria és Magyarország uralkodójának azonosságát, és azt, hogy a két ország feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul („indivisibiliter ac inseparabiliter”) össze vannak kapcsolva, egymásnak kölcsönös védelemmel tartoznak. A kölcsönös védelem háborúban a közös haderőt, béke idején pedig a közös diplomáciát, azaz a külügyet jelentette, melyeknek finanszírozását a közös pénzügy látta el. Így a Pragmatica Sanctio önmagában is determinálta a három közös ügyet: a hadügyet, a külügyet és pénzügyet.

Közös szerv lett a hadügyminisztérium, a külügyminisztérium és a pénzügyminisztérium, a két ország parlamentjének delegációi, és a két ország kormányainak közös-ügyi miniszterei és kormányfői. A delegációkat a bécsi és a budapesti parlament 60-60 fős küldöttsége alkotta, melyek leginkább a közös ügyek költségvetéseiről tárgyaltak. A delegációk az érdemi munkát külön végezték, egymással csak levelezés útján érintkezve, majd évente összeültek hol Pesten, hol Bécsben, és szavazással hozták meg végleges döntéseiket. (A magyar delegáció 60 képviselőjéből 40 fő alsóházi, 20 fő pedig felsőházi követ volt.)

A kiegyezés harmadik fontos részét a közös egyetértésben kezelt ügyek megnevezése alkotta. Ide sorolták az államadósság ügyét, a vámközösség kérdését, vagyis a gazdasági kiegyezést, és végül azon gazdasági területeket, amelyeket a két ország szintén közösen fog irányítani, így az adó-, vasút-, posta- ügyeket illetve a közös mérték- és súlyrendszert.

Az Osztrák-Magyar Monarchia tartományai

Maga a kiegyezés egy négy jogszabályból álló törvénycsomag volt, amely az 1867-es XII., a XIV.,  a XV. és a XVI. törvénycikkekből tevődött össze. A kiegyezés kiemelt részét képezte a 10 évente megújítandó és újra kötendő gazdasági kiegyezés. Ennek alapvető részeit az államadósság közös törlesztése, a közös bank és közös valuta létrehozása és a közös vámterület folyamatos 10 évenkénti felújítása alkotta.

A birodalom államadósságát a rendelkezések értelmében a két ország együttesen törlesztette, a két parlament által választott kvótabizottság szerint meghatározott arányban. Ez az arány Magyarországra vonatkoztatva a kiegyezéskor 30% volt, később, az 1897-es gazdasági kiegyezéskor 32%, majd 34% lett.

A közös bank kérdését 1877-ben tudta megoldani a két ország, ekkor jött létre az Osztrák-Magyar Bank, melynek élén egy kormányzó, és egy osztrák-magyar vegyes főtanács állt. Rendelkezett egy pesti és egy bécsi igazgatósággal is. A közös valuta eleinte, 1892-ig a magyar-osztrák kétnyelvű forint volt, amelyet 1892-ben felváltott az ugyancsak kétnyelvű aranykorona.


Az osztrák-magyar forint 50-es bankjegye (németül Österreichischer Gulden)

A kiegyezéssel Magyarország előtt egy békés fejlődési időszak kezdődhetett el, melyben hazánk az osztrák gazdaság segítő támogatásával a hatalmas közös birodalmi piac nyújtotta előnyökkel fejlődésnek indulhatott. Politikai szempontból a kiegyezés sokszor hozott viharos belső válságokat, mivel a magyar nemesség, értelmiség és vezető politikai elit jelentős része (például a Függetlenségi Párt) sokkal nagyobb magyar önállóságot követelt és a kiegyezés újratárgyalását, átalakítását.

Az adókivetés és az önkormányzati önállóság korlátozásai miatt a középkori vármegyerendszer nagymértékben átalakult. Kossuth Lajos Deák Ferencnek írt 1867-es keltezésű levelében, az ún. Cassandra-levélben fejti ki elutasító véleményét a Kiegyezésről (a Párizsból küldött nyílt levél Cassandra görög mitológiai királylányra utal, kinek jóslatait figyelmen kívül hagyták). Az írottak alapján elmondható, hogy a történelem Kossuth szavait igazolta, de kérdéses, hogy abban a történelmi helyzetben volt-e más ésszerű választási lehetőség. A levél, bár nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, nem tudta megakadályozni az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét.

A Kiegyezés egyik fontos kordoku-mentuma, a fogalommá vált „Cassandra-levél”. Kossuth május 22-én írta meg levelét, melyben megal-kuvással, a nemzeti önállóság eszméjének feladásával vádolja Deákot. Úgy véli, a porosz-osztrák háború idején határozottabb fellépéssel el lehetett volna érni Ausztria széthullását. Óv attól, hogy egy felbomlásra ítélt birodalomhoz kössék az ország sorsát, hiszen ez egy vesztes háború nyomán Magyarország széteséséhez is vezethet.

A levél két utolsó mondatáról kapta híressé vált elnevezését: „Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt!

Kossuth az írást elküldte a Magyar Újság szerkesztőségének, amely azt a május 26-i számban meg is jelentette. A szerkesztőt a levél fontosságának felismerése vezethette arra, hogy a szöveget önállóan, díszes keretben is kiadja.

Deák a Pesti Naplóban reagált a támadásra: „Kossuth levele nem magánlevél, ő maga is nyílt levélnek nevezi azt. Kossuth nem nekem akart írni, hanem ellenem, s megküldte azt a Magyar Újságnak is. Nem tekintem tehát e levelet egyébnek, mint hírlapi cikknek, mellyel mint vádirattal lép fel a közönség előtt Kossuth ellenem. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt. Ha a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, mint az övék”.

 

 Ferenc József megkoronázása

 Június 5-én gyönyörű napsütésre kelt Pest és Buda népe. Az alsó és felsőház tagjai a kora délelőtt folyamán a legnagyobb pompában vonult fel a várba, hogy köszöntség a leendő magyar uralkodót. Oldalukon díszkardokkal, pompás "fővegek"-kel vonultak fel a várba díszruhás kocsisok és mentés huszárok kíséretében. A király és királyné a trón mellett jobbról és balról, állva fogadták a vendégsereget, kettejük közt ugyancsak állva Rudolf koronaherceg várakozott. A király kalpagát kezében tartva, magyar tábornoki ruhát viselt, a királyné nehéz fehérselyem ruhában, derekán egyszerű fekete díszítéssel, s fején gyémántokkal díszített koronával fogadta a képviselőket. A trón baloldalán a minisztérium emberei és a palotahölgyek (köztük Andrássy Gyuláné) álltak. A főrendiek tisztelgése után Szentiványi elnök üdvözölte a királyt, mire hangos éljenzés tört ki az egybegyűltek részéről. Szentiványi az éljenzés csillapodtával így szólt: „Kedvelt Magyarországom egybegyűlt képviselőinek őszinte hódolat nyilvánítását szívesen fogadom, s felhasználom ez alkalmat legbensőbb megelégedésem nyilvánítására a képviselőház azon bölcs és tapintatos magatartása fölött, mellyel atyai szándékainkat támogatta s lehetővé tette azok valósulását". Az újabb éljenzés után a képviselők egy mellékterembe távoztak, majd a főrendekkel együtt visszatértek a trónterembe, melyből a király és királyné már eltávoztak.

Rövid idő múlva megjelent a király, s a trónra ülve fogadta a koronaőrök esküjét. A koronázási hitlevél megerősítése után e szavakkal szólat fel: „Az országos Főrendek és Képviselők által elénk terjesztett koronázási hitlevelet kegyelmesen elfogadjuk, s aláírásunkkal ellátva, hűségteknek beczikkelyezés végett ezennel általadjuk". A hitlevelet a prímás vette kézhez, aki a képviselőház elnökének adta át. A prímás ezután külön a királyt, s külön a királynét arra kérte, hogy a koronát elfogadni méltóztassék. A király erre így felelt:

Bizalommal fordultunk a nemzethez, midőn felhívtuk a helyzet nehézségeiből fejlődött akadályok elhárítására. Hű Magyarországunk teljesen megfelelt a benne helyezett bizalomnak. Most már Isten segedelmével, és az Országgyűlés őszinte közreműködése folytán, bekövetkezett azon atyai szívünknek örvendetes időpont, midőn a fejedelmi és alkotmányos jogokat egyaránt biztosító hitlevelünket kiadhattuk, s törvényes ősi szokás szerinti ünnepélyes koronáztatásunk által biztosíthatjuk. Az nem lehet, hogy az, mit őszinte egyetértéssel a király és nemzet alkottak, állandó s üdvös ne legyen. Kedvelt Magyarországunk közóhajtását teljesítendők, koronáztatásunk napjául folyó hó 8-dikát tűzzük ki. Örömmel járulunk az Országgyűlés azon kérelméhez is, hogy ez alkalommal egyszersmind Felséges Hitvesünk magyar királynénak koronáztassak"

A királyné válasza a következő volt:

Örömmel teljesítem a neiresetnek Önök által nyilvánított kívánságát, mely saját forró óhajtásommal találkozik, s áldom az isteni gondviselést, hogy e magasztos perczet megérnem engedte. Vigyék meg küldőiknek őszinte köszönetemet és szíves üdvözletemet!"

Egy küldöttség ezután a király tudtára adta, hogy ezennel az ország nádorát Őfelsége helyettesíti ezután, mire a király így felelt:

Szívesen elfogadom. Az ország jobban nem is választhatott volna"

Ezennel az ünnepély véget ért, s az Országgyűlés tagjai hangos éljenzéssel eltávoztak.

 Június 6-án tovább folytak az ünnepségek. Egyre több érdeklődő utazott fel Pestre és Budára, hogy jelen legyenek a jeles eseményen. Mivel Matild főhercegnő halálhíre váratlanul érte az uralkodót, Őfelsége a 6-ára kitűzött díszes színházi előadást törölte.

 Június 7-én délután két órakor a koronázási jelvényeket ünnepélyesen átszállították a koronázási templomba.

 Június 8-án elérkezett a várva várt nagy esemény. A kora hajnali órákban lezárták a Lánchidat, hogy a koronázási menet a későbbiekben zavartalanul közlekedhessen rajta. Az emberek már ekkortájt elkezdtek szállingózni a kijelölt útvonalak mentén, majd mire a koronázási menet reggel 7 órakor elindult, már hatalmas tömegek fogadták az abban résztvevőket.

Az országgyűlési követek és a főnemesek hintói már reggel 6 órakor begördültek a Mátyás-templom elé, hogy a 7 órakor kezdődő ceremóniára mindenki a helyén legyen. A király lovon, a királyné hintón érkezett a templom elé, ahol az ország és a templom főpapjai fogadták őket. A templomba menetkor a király előtt hajdan a nádor vitte a koronát, most Andrássy  Gyula miniszterelnök, akire fontos szerep hárult a koronázás aktusában. A törvények szerint ugyanis a koronázás csak a nádor jelenlétében volt érvényes, azonban nádor ekkor nem volt. Deák Ferenc javaslatára - kompromisszumos megoldással - a koronázásban történő részvételre az ország és az uralkodó által is elfogadható személyt választottak, amely kitételeknek Ő tökéletesen megfelelt. A koronázási menetben az országbíró vitte a jogart, Horvátország bánja a birodalmi almát, a pohárnokmester a kardot, egy főpap az apostoli keresztet, a tárnokmester (pénzügyminiszter) és a főkamarás pedig egy-egy kisebb keresztet.

A király leszállván lováról, gyalog vonult végig a rendezvényre készített két emelvény között, miközben Liszt Ferenc erre az alkalomra komponált Koronázási miséjét, a Missa Coronationalist játszották (maga Liszt az orgonakarzaton foglalt helyet, de mivel hivatalosan nem kapott meghívót az eseményre, még a ceremónia végezte előtt hazament, a Belvárosi templomba). A király idő közben felöltötte a koronázási palástot, majd miután felkenték, Andrássy Gyula gróf és az érsek fejére helyezte a koronát, kezébe adta a jogart és az országalmát. Odakint díszlövések dördültek, megszólaltak a harsonák, s felcsapott a tömegek üdvrivalgása.


A király és a királyné a Mátyás-templomban (kép: Eduard von Engerth eredetijéről másolta Tull Ödön, részlet)

Koronázás a Mátyás-templomban (kép: Vasárnapi Újság)

Miután az éljenzés kicsit alábbhagyott, a királynét is felkenték, majd vállához érintették a koronát. A király ekkor a templom Magdolna-tornyába lépdelt, ahol aranysarkantyús lovagokat avatott.

Az aranysarkantyús lovag a magyar királykoronázások után I. (Szent) István király kardjának érintésével felavatott lovagok megnevezése és rangja. Nem volt valódi lovagrend, tagsága nem járt semmilyen külön kiváltsággal vagy kötelességekkel, és nem voltak rendi szabályaik sem. Az aranysarkantyús lovagok avatása csupán a királykoronázás fényét volt hivatva emelni. Ezért nem alakították ki a rend szervezetét sem és csak a magyar történeti hagyományok részét képezte a koronázás szertartás-rendjében, amikor a megkoronázott király első tette az arra alkalmas és/vagy kijelölt személyek lovaggá ütése volt. Itt az eredetileg teljesen egyházi szertartáshoz egy fontos világi elem járult.

A menet csak ezután indulhatott meg Pest irányába. Az útvonal az Úri utca - Dísz tér - Víz-kapu - Albrecht út - Lánchíd - Ferenc József Rakparton keresztül vezetett, végül a király a Belvárosi-templom előtt emelt állványzaton mondhatta el az esküjét.

A Vasárnapi újság így ír a díszmenetről: "A koronázási menetben, amely az ünnepélyek leghatásosabb részét tette, a bandériumok élén gr. Ráday Gedeon lovagolt, mint jászkun kapitány, oldalán Lehel kürtjével. Utána a jászok és kunok több százra menő bandériuma hármasával, az elsők feketében, rókatorkos mentékben, az utóbbiak sötét kékben, fénylő pitykékkel. Aztán a fővárosi fehér-kékbe öltözött dandárok. Ezek voltak a legnagyobb számú bandériumok. Azután a megyéké következett. Ezek többnyire három-három lovagból állottak, a megye színei szerint öltözve, s az örökösen változó színek rendkívüli élénkséget kölcsönöztek az egész képnek.

Nagyszerű benyomást tett a főrendűek menete, a Zichyek, Andrássyak, Orczyak, Bánffyak, Széchenyiek, Festetichek, Szapáryak, Károlyiak, Bethlenek, Eszterháziak, Almásyak s Batthyányiak, s megannyi kitűnő név képviselőinek kitűnő változatossággal, leleményes ügyességgel, festői szépen összeállított díszruháik, a régibb és újabb kor viseleteinek oly gazdag változataiban, mely mindig újabb meg újabb érdekességet nyújtott, s alig telt be a szem e pompás és meglepő látvány élvezetével, mely mellett a külföld diplomáciájának legfényesebb díszruhái, hamar megszokottá és egyhangúvá válnak. Ezen látványban az egész képnek oly tömeges hatása van, amely a részleteket elmossa. A legtöbben ősi buzogányokat tartanak kezükben, vagy régi csáklyákat.

Az országok lobogói vetik azonban a legnagyobb hullámokat. Daliás, gyönyörű régi kép volt ez, melynek alakjai hogy a mai világban élnek, az itt-ott csak a szemek elé csíptetett gavalléros szemüvegek árulták el. A magyar mágnások után jöttek a lovagrendek vitézei, vegyest magyar főurak és magas katonatisztek. A zászlókat vivő főurak; a magyar királyi hírnök széles karimájú kalpagban, a koronaőrök, az országos jelvények vivői, a miniszterek, a főherczegek, a keresztet hordozó püspök, ő Felsége a király koronával és Sz. István palástjával, gyönyörű fehér ménlovon udvari kíséretével, az érsekek és püspökök lóháton, teljes egyházi öltözetben, mindkét szertartás szerint és csatlósaik által kisérve és vezettetve, a magyar testőrsereg és az udvari csendőrök, végre pedig egy század huszár.

A menet egész hosszában a nép elégedetten bámulta a kifejlett pompát, s figyelmével különösen kitüntette Beust bárót, ki fehér lovon zöld takaróval, s a zöld és aranysujtásos udvari öltözetben, hosszú szögletes kalappal jelent meg, és gr. Andrássy miniszterelnököt, kit rokonszenves éljenzésben részesített.

A plébánia keskeny tere nagy csínnal volt kidíszítve, s állványokkal körülvéve. A háttért a plébániatemplom képezte a városháza egy részével, melynek koronás tornya épen ide nézett. Baloldalon volt hely hagyva az országos törvényhozó testületnek. Középen, a szentháromság-szobor Duna felé néző oldalán, állt a négyszögű, öl magas esküpad, tágas emelvény, szabadon minden oldalról, két följáróval. Fából volt összeállítva, fehérre festve, dúsan megaranyozva, oldalfalai a magyar korona-országok czimereivel és czirádákkal ékesítve, a párkányok vörös bársonnyal bevonva. A föl- és lejárat oldalait csillagos vörös bársony borítá egészen. A párkányok egyik másik oldalán is három-három alakban a magyar korona. Két dárdán Sz. István és a szent Szűz képe köralakban. Fent az emelvény közepén lépcsőzetes, aranyterítővel bevont széles zsámoly volt, az esküt letevő király részére. A lánczhidtér fölséges képet nyújtott. Nagy terjedelmével, nagy palotáival, díszes és czélszerű rakpartjával és lánczhidjával, e tér különben is egyik büszkeségünk, s volt már reá eset, hogy e térnél fogva Nápolyhoz hasonlítgatták fővárosunkat. Most e tért egészen maga részére foglalta le az ünnepélyesség".

A 79 éves Orczy György,
a koronázási Országzászló hordozója

(kép: Vasárnapi Újság)

Orczy György "a koronázási alkalommal arannyal gazdagon zsinórzott s ódon gombokkal ékített sötétkék attilát és ugyanoly színű nadrágot viselt, lábain sárga szattyáncsizmát aranysarkantyúra. Fején fejedelmi kalpag ült, piros bársony csúccsal, vakvarjú-toll bokrétával és sugárosan szétágazó, rubinttól és gyémánttól ragyogó forgóval. Vállain király-vörös bársonymente lógott, vakító fehérségű hattyú-prémmel, s művészien alkotott ódon (antique-) mentekötővel. Balján díszkard ékeskedett, s jobbjában, kengyeléhez támasztott nyéllel, az ország zászlaját tartotta". - írja le az Országzászlót hordót a Vasárnapi Újság.

Az ország zászlója mindvégig a történelem folyamán ugyanúgy készült, így eredetét nehezen tudjuk megállapítani. Négyszögű, fehér "habos-selyem" posztó, háromszínű rúdra szegezve, apró szögekkel. Egyik oldalán az ország címere volt koronával.


A királyné hintója

A királyné - a koronázási ünnepély második fő személye - bármerre is jelent meg, bájával elkápráztatta a közönséget. Rokokó stílusú dísz-kocsijának készítését II. Ferdinánd korára teszik. Oldalai üvegtáblákból vannak, amelyek aranyozott keretekben fekszenek. Nyolc, hosszú sörényű fehér spanyol mén húzta, földig érő farkakkal. E mének bíborvörös bársonnyal, s nehéz aranyhímzésekkel és bojtokkal díszített szerszámokkal voltak ellátva. A fogatot két kocsis hajtja; egyik a rudas, másik az egyik ló hátán ülő fullajtár. A lovak mellett egy-egy rokokó ruhába bújt, parókás futár szalad, s tökfödőnek fehér-sárga-fekete színű strucctollakkal díszített spanyol kalapot viseltek. A kocsisok csizmában, míg a futárok fehér harisnyában és cipőben voltak. Előttük a lovas testőrök robognak; a királyné menet közben üdvözletét küldi a körülötte sereglő, hömpölygő tömegnek.

A Belvárosi-templom előtti téren volt az egész szertartás legfontosabb jelenete, amelyről a Vasárnapi újság számolt be részletesen. Ennek lényeges része szerint: "Az országgyűlés mindkét házának azon tagjai, kik a koronázási menethez nem tartoztak, vagy annak díszét növelni önként nem csatlakoztak, gőgösön érkeztek meg, s a pesti parton kiszállva elfoglalták helyeiket a számukra fenntartott állványon. Az eskü, mint országgyűlési tény, előttük s az ő tanúságuk mellett volt végbemenendő. A tér három oldalát elfoglaló állványok testületi meghívottakkal és küldöttségekkel s egyéb nézőkkel voltak tele. A negyedik oldalon, a Duna felől lévőn, szemben a templommal, az eskü-emelvény állott, melyre szőnyegekkel borított széles lépcsőzet vezetett föl, fenn is szőnyeg borította talaját s gazdagon ékített korlát vette körül.


A Belvárosi-templom előtti emelvény

A tér maga, különben sem fölötte tágas, egészen üres volt. Gyalogos nézősereget ide nem bocsátottak, mert a szabad térre a bandériumok a koronázási menet kibontakozhatása s akadálytalan elléptetése végett szükség volt. Az országgyűlés megérkezte után kevéssel mellette tizenkét testőrrel, aztán a jászok, összesen százan, végre a kis és nagykunok, kik szintúgy százan voltak".

Ezek megállás nélkül továbbnyargaltak, hogy a Lánchíddal szemközti Koronázó-domb körül foglalhassák el a helyüket, mire odaér a menet. Ezután jöttek a megyék és városok küldöttei, majd Pest lakossága. Hamarosan a király is megjelent, aki a Lánchídról Budára lépve a Duna partján folytatta útját a templom elé. Lovát egész út alatt alig lehetett féken tartani. Érkezése után lepattant a lóról, s föllépett az emelvényre. Kíséretét itt csak a helyettes nádor, az ország prímása, a miniszterek, a kalocsai érsek, s az apostoli keresztet vivő püspök képezte. Ott állt az "Isten szabad ege alatt", a nemzet színe előtt, hogy esküjét megtegye az ország alkotmányára és épségére, Isten nevében. A tér elnémult, s várakozás vette kezdetét. Andrássy gróf átnyújtotta az eskü szövegét a prímásnak. A király baljába vette az arany keresztet, jobb kezének három ujját a magasba emelte, majd keleti irányba fordult, majd "hangosan és súlyozva mondá el a nagy esküt. Hallottá Isten és az ország. Egy helyen riadó éljenzés szakította félbe. S végül, mielőtt a nádor a jelt adhatta volna az éljenzésre, kitört a nagy kiáltás: Éljen a király!".


A később Eskü tér, a királyi eskü színhelye

Az eskü után a menet továbbvonult, s a Városház tér - Váci utca - Színház-tér (ma Vörösmarty tér) - Dorottya utca érintésével megérkezett a Ferenc József téren (ma Széchenyi István tér) kialakított koronázási dombhoz.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Magyar Királyi Váltó Pénz:
4 krajcár 1868-ból

 


A Cassandra-levél keretes nyomtatása

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


 

A koronázási hitlevél (vagy királyi hitlevél) a koronázás alkalmával az alkotmány biztosítására kiadott és az ország törvényei közé beiktatott okmány. Eredete II. András királytól ered. Szövegét az Országgyűlés készítette (a koronázás feltételeiről) és küldöttség vitte a koronázandó királynak, aki azt aláírta, lepecsételte és az Országgyűlés előtt a prímásnak adta vissza, hogy azt iktassa törvénybe.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


A koronázási-domb a Ferenc József tér közepén (ma Széchenyi István tér)

A Koronázási-domb Magyarország vármegyéinek és szabad királyi városainak földjéből összehordott mesterséges halom volt, amelyre a megkoronázott és a nemzetnek esküt tett magyar király koronázási díszben föllovagolt, s tetején a 4 égtáj felé napvágást tett Szent István kardjával. A kardcsapások az uralkodó haza iránti kötelességét fejezték ki: a hazát bármely oldalról támadó ellenségtől megvédi. Magáról a dombról a Vasárnapi újság eképpen ír: "A képzeletre csak a színezés van bízva, mert a domb oldala köröskörül eleven zöld pázsit, korlátai pedig fehérek, vörös bársonnyal díszítve; nemzeti színeink tündökölnek rajta".


A király kardcsapásai a négy égtáj felé

A Koronázási-domb körüli téren a megyék, városok és kerületek bandériumai voltak felállítva. A főméltóságok, a zászlós urak, a tartományok lobogóit magasan hordozó lovagok, valamint a papság színes csoportjai mind lóhátról tekintettek a Koronázási-domb felé. A Duna felé és a tér körül ezután mindenhol a nép tömege lepett el minden talpalatnyi földet.


I. Ferenc József király a Koronázási-dombon (kép: Ferenc Kollarz)

Az alkalomra pompás díszbe borították a Lloyd-palotát, amelynek erkélyéről tekintett le a királyné kíséretével együtt. Midőn a kardcsapások megtörténtek, a király ismét a nép közé lovagolt, majd egy keskeny folyosó nyitásával, elindult bandériumai élén a Lánchíd felé. A tömeg éljenzése közepette előre-hátra, körbe-körbe nyargalt a kétfelé nyíló embersor között. A bandériumok után következtek az ország főméltóságai, majd a főpapság s végül a király. Ezennel az országos ünnepek befejeződtek.

A Lánchídon átjutva egyenesen a palotába vonultak vissza, majd a nagyteremben lakomával zárták a napot. A király koronában és palástban jelent meg, a királyné gyémánt diadémet viselt a fején. Az asztali előkészületek is részletesen szabályozottak voltak, természetesen feljegyezték, hogy a kézmosáshoz használatos vizet a miniszterelnök önti, a kéztörlőt pedig a hercegprímás nyújtja a királyi párnak. A lakoma során a főasztalnokmester a Vérmezőn felállított sátorban sütött ökörből is felszolgált egy darabot. A sült további részeit a nép között osztották szét, „egy emelvényen pedig fehér és vörös bor van csapra ütve s a népnek kenyeret dobálnak". A csemegék felszolgálásával a lakoma befejeződött, a királyi pár visszavonult belső lakosztályába. „A magyar királyi főkamarásmester leemeli Ő felsége fejéről a koronát, azután leveszik Szt. István palástját s mindkettőt a többi jelvényekhez az előkészített párnákra teszik. Erre a jelenlevők mind eltávoznak".

 

 Jókai Mór: Királykoronázás

A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb nyilvánulása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már Budapest, a fővárosi életnek is.

Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve – mióta a választott német császárság megszűnt –, egyetlen a népek életében. Más országokban a koronázás ünnepén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő ellenség ellen meg fogja oltalmazni.

A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálca, a pallos, az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.

A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a koronázási ünnepélv is egy országos ülésszámban megy. A parlament pedig ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai fölnyittatják a korona és egyéb jelvények szekrényét, s azoknak rendben találtatásáról jelentést tesznek a felségnek. Valamennyi vármegyéből felgyülekeznek Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A Lánchíddal szemben, a pesti Duna-parton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes vármegyéi küldtek föl földet.

Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr. Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus.

Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen kiáltás kihatott az utcára s aztán végigzúgott az egész városon. E szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az ország nagyjaival, a testőrség által kísérve, gyalog a Szent János, vagy mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonult; az utca nemzeti színű posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton üle, két zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé, mely a díszmenet elvonulta után, hagyományos szokás szerint, nekiesett a szőnyegül szolgált posztónak, s azt késekkel feldarabolta emlékül. A Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte.

S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskütételre való felvonulás: a budai vízi kaputól, az Albrecht úton, a Lánchídon végig egész az eskütérig. Elöl vonultak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok skarlát öltönyben, azután a pálcahordók díszöltözetben. Rendre jöttek a megyei bandériumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben, panyóka mentékkel és farkasbőr kacagányokkal, sastollas és kócsagos kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal kivarrott Zrínyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat nemes apród, aranyos vörös ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak, kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, amelyek a magyar király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok címereit viseltélc. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles tollas kalapban, országcímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a kezében; az országbíró az ország kormánypálcájával, a horvát bán az ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főhercegek, végül a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S amilyen hosszúvolt az út a budai Szent János templomtól a pesti plebániatérig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és ablak lelkesülten éljenző közönséggel.

A plébániatéren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén leszökött lováról, s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körül az emelvényt. S itt az Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra, melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük az egykori plebániatért „Eskü tér”-nek.

Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről, felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben, fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni.

Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély hivatalos alakjának.

Következett rá a forma szerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programba tartozik, s ez fejezi be az ünnepélyt.

A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az ökörsütést és borosztogatást.

A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap (pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város volt, a két főváros vonult a király elé, a nép ajándékait hódolata jeléül bemutatni.

A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott kegyes válasz után megkezdődött a fölvonulás. Legelöl ment száz

fehérbe öltözött leányka, nemzetiszín és kékvállszalagokkal, kezeikben rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és cukrászok válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők kolosszális cipőt emeltek vállaikon, a cukrászok a király kardvágását a királydombon remekül utánzó cukrászművet. Következtek a mézesbábosok, lobogós ingujjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot cipeltek szájánál-farkánál fogva, rúdra kötve. Nyalka csikósok csapat ja délceg fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket cigányzenekar kísért, nemzeti indulót harsogtatva. Az után döcögött két kis tarka lótól vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér kötényes böllérlegények, nemzetiszínű zászlókat lobogtatva, a szekéren pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat. Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában, derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szartánál. A hízott göböly aranyrojtos vörös bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négylovas fogaton két hordó bort hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonulása, szép leányok, délceg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négylovas szekeret fogtak körül, melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott szekerével. De valamennyit fölülmúlta népies pompában a molnárok szekere és annak kísérete; egy egész malmot a benne őrlő molnárral együtt cipelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret, selyemzászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és más viseletekben, ugyanily nagy számmal. A két város népe igyekezett egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes fölvonulást.

A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elöl a főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán, párduckacagánnyal a vállán, igazi mintaképe az ős magyar daliának, és végre a megyék bandériumai; ahány, annyiféle díszmagyar ruhában, mindegyik zászlótartója saját vármegyéje címerét lobogtatá fennen s hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos sorban felvonuló díszmenethez az utcasorok és főterek minden talpalatnyi földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok élő bokrétáit, és minden arcon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!


Korabeli képeslap


A Vasárnapi Újság különszáma