|
Csengery Antal felszólalása
hatott e tekintetben, aki kifejtette, hogy az egyesítés
nem csupán városi, hanem országos érdek. Országos érdek azért, mert
nincsenek igazi városaink és szükség van egy nagy fővárosra, mely a
magyar államot megfelelően képviseli. A nagy fővárosok közül Párizs a
Szajna, London a Temze két partján fekszik, ugyanígy fog elterülni
Magyarország jövendő fővárosa a Duna két partján. London
közigazgatási egyesítése sem ment simán és a hatalmas korporációk
minden telhetőt elkövettek az egyesítés megakadályozására, mégis
sikerült az egyesítés megteremtése, ami a város és ország érdekeit
hathatósan előmozdította. Az egyesítés mindenhol a haladás és
virágzás emeltyűje volt, és nálunk is így lesz.
Az enquéte eredményeképpen a belügyminiszter 1871. november 9-én
olyan törvényjavaslatot nyújtott be a főváros beligazgatási
szervezetéről, amely az egyesítést kimondta. Az egyesítés
indokolásául felhozta, hogy „a magyar államnak oly központra van
szüksége, mely a magyar állam érdekeinek valóságos gyűlhelye,
ezeknek legfőbb támasza és előmozdítója legyen, mely a magyar
államiság eszméjét méltóan képviselje és a nemzeti fejlődés
érdekében úgy szelleműleg, mint anyagilag a részekre ellenállhatlan
vonzerőt gyakoroljon. E központ egy hatalmas, alkatrészeiben
egységesen szervezett főváros, mely a nemzet szellemi és anyagi
fejlődésének leghathatósabb eszközeit folytonosan gyűjtögetve,
helyhatósági intézményeinek lehető legcélszerűbb berendezése és
kezelése által egyúttal a jó rend, a valódi műveltség és társadalmi
magasabb célnak gyűlhelyévé váljék. Az állam érdekeinek hathatós
előmozdítása, a helyhatósági intézmények célszerű berendezése és
kezelése a fővárosban nem képzelhető anélkül, hogy a közigazgatás,
mely egyrészt az állam fenntartására és erősbítésére
szükséges eszközöket szolgáltatja, másrészt pedig a lakosság
jólétéről, kényelméről és jogosult igényeinek kielégítéséről kell
hogy gondoskodjék, egységesen és összhangzó működésre képesnek ne
szerveztessék."
Az egyesítés eszméjét az érdekelt törvényhatóságok nem fogadták
jóindulattal. Pestváros törvényhatósága 1871. november 25-én a
képviselőházhoz intézett felirata hangsúlyozta, hogy a rendezés és
egyesítés kérdése együtt nem tárgyalható. Nem tárgyalható, mert a
rendezési kérdés megoldása körül főleg a közigazgatás érdeke
határoz, az egyesítés kérdése körül ellenben főleg a két város
különleges vagyoni és gazdasági viszonya dönt. A rendezést
mindenekelőtt törvény által kell megállapítani és azután hajtani
végre közigazgatás útján. Ellenben az egyesítést mindenekelőtt
közigazgatási úton kell előkészíteni és csak miután ekként az
akadályok elhárítva vannak és az érdekek kiegyenlítve lettek, lehet
az egyesítést, mint tényt törvényesen kimondani. Mindaddig, míg a
két város polgárainak magánviszonyai a kölcsönös érintkezés terén
kereskedelmi, ipari és társadalmi tekintetben annyira össze nem
fűződnek, hogy a budai Pesten és viszont a pesti Budán magát
honosnak érezni nem fogja, az egyesítést bár törvény és közigazgatás
útján végrehajtják is, csak papíron fog maradni. Csak akkor, ha a
már meglevő, valamint célba vett hidakon a közlekedést díjmentessé
teszik,
fog megindulni az életnek azon munkája, mely megszoktatja a két
város polgárait, hogy egymást ugyanazon község tagjainak tekintsék.
A budai bizottmányban megoszlottak a vélemények. A bizottmány két
tagja, Alkér és Pleskott elfogadták az egyesítést azon reményben,
hogy a fővárosok belkormányzatában a törvény célozta központosítás
nem fog keresztül vitetni, különösen a vagyon és a jövedelmek
hovafordításának kérdései igazságosan és méltányosan fognak
megoldatni. Megvannak azonban győződve, hogy az egyesítésnél csakis
Buda hoz áldozatot, mert nemcsak fővárosi címét, hanem municipalis
önállóságát is el fogja veszíteni, mely Pestnek szellemi és anyagi
túlsúlyánál fogva mindig biztosítva marad. Határozottan az egyesítés
ellen nyilatkoztak Andaházy és Gombár, mert ha kereskedés
tekintetében Buda Pesttel versenyezni kíván, a pesti és budai
polgárok érdekei egyenes ellentétbe jönnek egymással. Mindaddig
továbbá, míg Budát Pesttel csak egy híd köti össze, míg ezen a hídon
is vámot kell fizetni, tényleges egyesítésről úgy sem lehet szó. Az
egyesítés végül csak ott lehetséges, hol közakarattal és
közmegállapodással jön létre a vagyoni állapot rendezése, ami Budán
és Pesten nem történt meg. Végül az egyesítést Óbuda közönsége is
ellenezte, mert érdekeit nem
látta biztosítva.
Minthogy az egyesítés minden oldalról ellenzéssel találkozott, a
három város küldöttei 1872. január 10. és 11-én tanácskozásra
gyűltek össze, melyen a három város érdekeinek kiegyenlítésével
foglalkoztak. Mindenekelőtt Óbuda bekebelezését tárgyalták s kimondták, hogy az csupán akkor válik lehetségessé, ha az ott
fennálló földesúri és hűbéri viszonyok megszűnnek.
A három város
vagyonának további kezelését illetőleg a törvényjavaslat szabad
kezet biztosított az egyesítendő törvényhatóságoknak, az értekezlet
azonban azt határozta, hogy az egyesítés végrehajtása esetében "nem
lehet szó külön vagyonkezelésről, mert a külön kezelés megnyugvás
helyett inkább féltékenykedést és akadályokat keltene." Az egyesítés
időpontjának megállapítása tárgyában végül azt határozta az
értekezlet, hogy tekintet nélkül a függő kérdésekre, meg kell
alakítani az új törvényhatóságot és átmenetileg Buda és Óbuda külön
költségvetése tartassék fenn, míg a szükséges beruházások elintézést
nyernek.
Ilyen előzmények után készült el az 1872: XXXVI. törvénycikk,
melynek illetőleg 2. §-a az egyesítést kimondta. Ezúton Buda,
Pest, Óbuda és a Margitsziget egy várossá lettek, melynek területe
24.892 hold, lakosainak száma pedig 240.446 volt.
Az 1873. esztendő másik nevezetes eseménye az egyesített főváros
közigazgatási szervezetének reformja volt, mely jelentőségre méltán
vetekedik az egyesítés megvalósításával.
Pest és Buda közigazgatási szervezete 1848 előtt lényegében - és
mondhatjuk részleteiben is - azonos volt a többi szabad királyi város
szervezetével. A városigazgatás élén mindenhol a polgármester,
főbíró és rendőrkapitány állottak, akik az élethossziglan
megválasztott tanácsnokokkal a belső tanácsot alkották. Ez a belső
tanács nem csupán közigazgatási, hanem egyszersmind törvénykezési
hatóság is volt, mert a város polgári lakosságának polgári és
büntető ügyeiben bíráskodott. A fent említett három főtisztviselő
működési köre pedig akként oszlott meg, hogy a közigazgatási és
gazdasági ügyek a polgármester, a törvénykezési ügyek a főbíró
legfőbb vezetése alatt állottak, a rendőrkapitány pedig a rendészeti
ügyeket intézte. A belső tanácson kívül állott az ún. külső tanács,
melyet a választott polgárok alkottak a szószóló elnöklete alatt. Ez
a külső tanács intézte a választásokat s a város vagyona és jogai
felett őrködött.
A városi kiváltságlevelek és a fokozatos jogfejlődés alapján
kialakult fenti szervezetet lényegében átalakította az 1848. évi
XXIII. törvénycikk, mely a magyar városi szervezetet modern alapokra
fektette.
Az 1843/44. évi országgyűlés meddő reformjavaslatai után az 1847/48.
országgyűlésen sikerült a sz. kir. városok szervezeti ügyét
szabályozni. Ezt a szabályozást igazi demokratikus szellem hatja át,
de nagy hibája az, hogy csonka, mert a városi szervezet alapjait
állapítja meg, anélkül, hogy a közigazgatási eljárás részleteivel
foglalkoznék.
Az 1848. XXIII. törvénycikk elsősorban a tisztújításról gondoskodik
s. megállapítja, hogy tisztviselőit — ellentétben a régi
gyakorlattal — a város, szavazati joggal felruházott összes lakosai
választják. Szervezte a városi képviselőtestületet, hatáskörét
azonban csupán általánosságban jelölte meg, és ugyanígy végzett a
tanáccsal is.
E törvény legnagyobb érdeme, hogy új életet öntött a városi
igazgatásba, a polgárság nagyobb tömegeinek érdeklődését fordította
a városi ügyekre és felszabadította a városokat régi függő
helyzetükből.
Nagy hiánya volt azonban a törvénynek, hogy nem gondoskodott a
tisztújítások tartamáról s így nem volt biztosítva a polgárság
árról, hogy választási jogát milyen időközökben gyakorolhatja. E
hiány a császári kormányzat idejében nem okozott nehézségeket, mert
a politikai irányzat nem kedvezett az 1848. évi törvényhozás
demokratikus szellemének, valamint a városok igazgatása az akkori politikai
irányzatnak megfelelő ideiglenes szabályok alapján folyt.
Mikor
azonban 1867-ben az alkotmányos élet újból megindult, rövidesen
napfényre jutott az említett hiány is. Királyi Pál 1869 december
25-én indítványt ad be a közgyűléshez, hogy 1870. április havában
tartsák meg a tisztújítást. Indítványát azzal indokolja, hogy az
1848: XXI1I. tc. a törvényhatóságok mintájára szervezte a
városokat, a törvényhatóságok pedig három évenként tartják
tisztújításaikat.
Királyi Pál indítványa nem talált visszhangra a képviselőtestületben
s a közgyűlés 1870 január 5-én azt határozta, hogy a tisztújítás
kitűzése helyett feliratban sürgeti meg a köztörvényhatóságok
rendezésének ügyét.
Sokkal erélyesebben járt el e tekintetben Buda város
képviselőtestülete. Andorffy Károly indítványára a budai közgyűlés
1870 április 6-án kimondta, hogy megtartja a tisztújítást. E
határozat ellen
Rajner Pál belügyminiszter 1870 április 17-én
elrendelte a tisztújítási határozat megváltoztatását azon
indokolással, hogy a kormány a képviselőház legközelebbi ülésén
törvényjavaslatot fog benyújtani a törvényhatóságok rendezéséről.
Erre a budai képviselőtestület kénytelen volt elállani előbbi
határozatától s Budán és Pesten egyaránt egészen 1873 végéig azon
képviselőtestület és tisztikar működött, melyet 1867. áprilisában
választott meg a polgárság az 1848: XX1II. tc. alapján.
Az 1848. XXIII. törvénycikk az 1867. évi politikai átalakulás után
újult erővel fellendült Pest városa igényeinek nem sokáig felelt
meg, modern közigazgatásra volt szükség, de ilyet az 1848. évi csonka
törvény alapján nem lehetett teremteni.
Gerlóczy Károly 1869.
március 27-én kelt reformjavaslatából látjuk, hogy milyen
kezdetleges volt Pestvárosa közigazgatási szervezete ez időben.
Minden legkisebb ügyet tanácsülés elé kellett vinni, ami az
elintézést késleltette és a tanács figyelmét az érdemleges ügyektől
elvonta. Az egyes közigazgatási ágak nem voltak szervesen különválasztva, s az ügyosztályok
sem rendelkeztek megfelelő intézkedési
joggal. E visszás állapot megszüntetését Gerlóczy Károly az úton
vélte elérhetőnek, ha a tanácsülésben elintézendő ügyek részletesen
meghatároztatnak, a többi ügy pedig a közigazgatási ágak szerint
csoportosított ügyosztályokban az ügyosztályvezető felelőssége
mellett nyer elintézést.
A Gerlóczy Károly által javasolt reformok — amint azt Királyi Pál
1869. október 16-án kelt indítványa hangsúlyozza — a város
közigazgatási szervezetének alapjait érintik és életbeléptetésük
csupán a törvényhozás hozzájárulásával volt lehetséges.
Ez a gondolat vezérelte Tavaszy Endre 1869.
augusztus 23-án kelt indítványát is, mely Pestváros hatósági
szervezetének reformálását sürgette, és amely indítvány eredménye
volt Gerlóczy Károly 1869. október 31-én kelt törvényjavaslata.
Gerlóczy Károly törvényjavaslata szerint Pest fővárosi jellege
megköveteli, hogy e város számára külön törvény, amely Buda
testvér-fővárosra is kiterjeszthető, alkottassák. Szükségesnek
tartja, hogy Pest városa megfelelő államsegélyben részesíttessék. A
fővárosi közigazgatás köréből már kiveszi a bírói és rendőri
ügyeket, melyek szerinte az állami igazgatás körébe tartoznak. A
törvényhatóságot népképviseleti alapon szervezi és ügyeinek
főintézőjéül a négy évre választott képviselőtestületet jelöli meg.
A képviselőtestület elnöki székét a polgármesterre ruházza, kit az
összes választók választanak négy évre. A tanács tagjait a
képviselők választják élethossziglan, s élethossziglan választatnak
a többi tisztviselők is. Végül a kerületi közigazgatás élére
elöljárókat állít, amint azt már Királyi Pál 1869. október 16-iki
indítványa is sürgeti.
E törvényjavaslat élénk vitára adott alkalmat, kifogásolták egyes
részeit, a közvetett választás meghonosítását és az élethosszig
érvényes tisztviselői választást, végül mégis hozzájárult a
közgyűlés, majd 1870. március 17-én a belügyminiszter elé terjesztette.
Törvény azonban nem lett belőle, mert a kormánynak egészen más
intenciói voltak és ezek ellenkeztek a javaslat alapgondolataival.
Mikor 1870. folyamán a kormány a törvényhatóságok rendezéséről szóló
törvényjavaslatot a képviselőházhoz benyújtotta, a városok ügye is
napirendre került, mert e törvényjavaslat a városi
törvényhatóságoknak is szólott. Buda és Pest város
képviselőtestülete e javaslattal szemben igyekezett megvédelmezni
hatósági érdekeit és feliratokkal ostromolta a képviselőházat, hogy a
törvényjavaslatnak a városokra nézve hátrányos intézkedéseit
változtassa meg. Külön törvényt sürgettek a városi törvényhatóságok,
különösen pedig az ország fővárosa számára. Kifogásolták a virilis
szavazati jog behozatalát, mely a városi lakosság demokratikus
felfogásával ellenkezett és háttérbe szorította a városok
értelmiségét. Kifogásolták a főispáni intézményt, amely a városi
hatóság 1848 utáni demokratikus szervezetével ellenkezett. A
feliratok azonban nem jártak eredménnyel, mert a virilizmus is, a
főispáni intézmény is bent maradtak az 1870. XLII. törvénycikkben.
A
törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása alatt az ellenzék is
erélyesen sürgette, hogy a városok szervezete külön törvényben szabályoztassék. A külön városi törvény iránti törekvések azonban
hajótörést szenvedtek, a törvényjavaslatot a képviselőház nem
módosította, és a vármegyei és városi törvényhatóságok szervezetét
közös törvény szabályozta. Ezzel a városok ügye kedvezőtlenebb
állapotba jutott, mint volt 1848 után, mert az 1848. XXIII. csonka,
de önálló törvény volt és teljesen a városok sajátos viszonyaihoz
volt alkalmazva.
Míg az 1870. évi országgyűlési tárgyalások a városokra nézve
kedvezőtlenül végződtek, addig a főváros szervezeti ügye ugyanezen
tárgyalások alatt jó
mederbe jutott. Az ellenzéki akció közepette ugyanis 1870. július
16-án Wahrmann Mór Házmán Ferenccel egyetértően azon indítvánnyal
állott elő, hogy a törvényhatóságok sorából a főváros kapcsoltassék
ki, s szervezetéről külön törvény alkottassék.
Ez indítványt az
ellenzék szónokai, köztük
Irányi Dániel és
Nyáry Pál is ellenezték,
mert a külön törvény kedvezményét az összes városok számára
sürgették. A kormány és képviselőház azonban elfogadta Wahrmann Mór
és Házmán Ferenc indítványát, az 1870. XLII. tc. kiveszi a fővárost a
törvényhatóságok sorából, s ez intézkedés kapcsán a képviselőház
utasította a kormányt, hogy a főváros szervezetéről külön
törvényjavaslatot terjesszen be. E képviselőházi határozat
nagyjelentőségű volt a fővárosra, mert lehetővé tette, hogy sajátos
viszonyaihoz mért szervezetet kapjon, s ez úton a külföldi
nagyvárosok mintájára önállóan rendezkedjék be.
A képviselőház határozatának megfelelően Tóth Vilmos belügyminiszter
1871. március 9-én szaktanácsot hívott össze, melynek feladata
az volt, hogy a képviselőházhoz benyújtandó törvényjavaslatot
előkészítse. A szaktanácsban a belügyminiszteren kívül
Andorffy Károly, Busbach Péter, Csengery Antal, Fuchs Rudolf,
Gamperl Alajos, Gerlóczy Károly, Havas Ignác, Havas Sándor, Házmán
Ferenc, Királyi Pál, Manó István, Országh Sándor, Ráth Péter, Ribáry
József, Steiner Gyula, Szentkirályi Mór, Széher Mihály, Tavaszy
Endre, Ullmann Károly, Wahrmann Mór és Vecsey Sándor vettek részt.
A tanács 1871. március 15-én tartott első ülésén azt
vitatta meg, vajon a főváros rendezését illető külön törvényt a
fővárosok egyesítésével együtt tárgyalják-e, illetőleg a rendezési
törvényjavaslatot az egyesítés alapján szerkesszék-e meg. A tanács véleménye e tekintetben az volt, hogy már eddig is
több olyan intézmény működik ugyan, mint a közös tanfelügyelőség alá
helyezett iskolaügy, a közmunkatanács és a közvetlen adóknak
együttes és ugyanazon alapokra fektetett kezelése, melyek az egyesítést
előkészítették és azt lényegesen előmozdítják. Hiányoznak azonban olyan előfeltételek, melyek az egyesítés megvalósításához múlhatatlanul szükségesek, ilyenek a két főváros pénzügyi,
gazdálkodási és forgalmi viszonyaiban fennálló különbözőségek és
hiányok. Ezek alapján a tanács azt határozta, hogy az
egyesítést külön választja a rendezéstől és a rendezési
törvényjavaslat elkészítésére Szentkirályi Mór elnöklete alatt szűkebb
körű bizottmányt küldött ki, melynek tagjai Széher Mihály,
Királyi Pál, Gerlóczy Károly, Andorffy Károly, Házmán Ferenc,
Országh Sándor, Ribáry József és Havas Sándor voltak.
A törvényjavaslat a tanács határozata ellenére elvben
kimondta az egyesítést, s az egyesítés tényleges végrehajtásáig
átmenetileg állapította meg a két főváros azonos szervezetét. Kimondta a rendőrség egyesítését és államosítását. Szervezte a
képviselőtestületet és az elnökválasztási jogot a képviselőtestületre
ruházta. A városi közigazgatás élére főispánt állított, kit a
belügyminiszter előterjesztésére a király nevez ki. Szervezte a
tanácsot és a kerületi elöljáróságokat. A tisztviselők választását
a polgármester kivételével, a képviselőtestületre ruházta.
A törvényjavaslat megvitatására 1870. április 27. és 28-án
jöttek össze a tanács tagjai.
E tanácskozások folyamán, az egyesítésen kívül, a rendőrség
államosításának tervezete adott okot erősebb vitára. Az enquéte elé
terjesztett javaslat t. i. a rendőrséget egyszerűen államosította s
csupán a rendészeti szabályok megállapítását hagyta a város kezében.
Ezzel szemben a beadott különvélemény azt kívánta, hogy a személy-
és vagyonbiztonsági ügyek intézésére — Szemere Bertalan 1848. évi
tervezetéhez hasonlóan — közös rendőrség szerveztessék, melynek
tisztviselőit a belügyminiszter nevezze ki, a rendőrség egyéb
teendői pedig hagyassanak meg a városoknál. E tervezet szerint a
fővárosban kétféle rendőrség lett volna, állami és törvényhatósági,
az állami csendőrség, a törvényhatósági rendőrség elnevezés alatt.
A különvélemény erős ellenzésre talált s azzal érveltek ellene, hogy
a két intézmény közötti demarkációs vonalat lehetetlen
szabatosan megállapítani, és gyakorlati szempontból teljesen
célszerűtlen a rendőri teendők kettéválasztása. Az államosítás
szükségességét pedig Csengery Antal védelmezte meg, utalással arra,
hogy a nyugati államok fővárosaiban mindenhol állami intézmény a
rendőrség. Szükségszerű következménye ez a főváros jellegének, mert
itt van az állami élet központja, itt ülésezik a parlament, itt
székel a kormány, s a népesség is állandóan és erősen hullámzik.
Mindezek jól szervezett és erős rendőrséget követelnek, ami csupán a
rendőrség államosítása útján teremthető meg.
Nagyobb vitára adott okot a főispáni intézmény is. Ez intézményt t.
i. a tanács egyik része ellenezte és azt kívánta, hogy a
polgárság által választott és belügyminiszterileg megerősített
polgármester ruháztassék fel a főispán jogkörével. A
tanács többsége azonban nem fogadta el e tervezetet és a
főispáni intézmény mellett döntött. A főispán jogállását a
törvényjavaslat a törvényhatósági főispánok jogállásától egyes
részletekben eltérően állapította meg, amit Havas Sándor
terjedelmesen megindokolt és különvéleményben ellenzett.
Végül a törvényjavaslatba felvett virilis szavazati jog intézménye
kötötte le a tanács figyelmét, mire nézve módosításokat
ajánlottak a belügyminiszter figyelmébe.
Az 1871. november hó 4-én beadott törvényjavaslat nem követte a
tanács elé terjesztett törvényjavaslatot, hanem
rendelkezéseiben is, beosztásában is önálló alkotás volt. Főbb elvei
a következők voltak:
- a fővárosi rendőrség egységes szervezettel
államosíttassék;
- a képviselőtestület fele részét a legtöbb adót fizetők
választják;
- a főispánt a belügyminiszter előterjesztésére a király
nevezi ki;
- a tisztviselőket 6 évi megbízatással a képviselőtestület,
a személyzet többi részét élethossziglan a tanács választja;
- a végrehajtás gyorsítása érdekében kerületi elöljáróságok
szerveztetnek.
A törvényjavaslat egyes szakaszai több oldalról ellenzéssel
találkoztak. Ellenzéssel találkozott a virilis szavazati jog
intézménye, melyet elsősorban a
pesti képviselőtestület 1871. november 25-iki felirata kifogásolt.
Kifogásolta pedig az értelmiség érdekében, mert a hullámzó
természetű fővárosi vagyon tulajdonosainak érdem nélküli előjogot
biztosít. Kifogásolta a tisztviselők közgyűlési szavazati jogát,
mert elvonja a tisztviselőket hivatásuk gyakorlásától és két fórumon
ruházza fel őket intézkedési joggal. Kifogásolta a főispán jogkörét,
mert nem egyeztethető össze a parlamenti kormányformákkal.
A pesti polgárság 1872. januárjában beadott kérvénye is ellenzi a
fentebb ismertetett intézményeket. Ellenzi a főispáni hivatal
megteremtését és helyette a polgármesteri állás olyatén átalakítását
tervezi, hogy a szavazópolgárság által megválasztott polgármester a
belügyminiszter megerősítése alá essék. Ellenzi a virilis szavazati
jogot, a tisztviselőknek közgyűlési szavazati jogát, s végül a
városok egyesítését is.
A törvényjavaslat 1872. november 26-tól december 9-ig tartott
országgyűlési tárgyalásai alatt is ugyanazon intézkedések képezték a
vita tárgyát, melyek már előzőleg az érdekelt törvényhatóságok és
polgárság körében ellenhatást keltettek. A fővárosi rendőrség
államosításának tervét, főleg azon szempontból ellenezték, mert a
rendőrállam megteremtéséhez vezet, ami politikai visszaélésekre ad
alkalmat. Ellenezték a virilis szavazati jog intézményét, amely a
pénzarisztokráciát teremti meg és a polgárok közötti jogi
egyenlőséget megszünteti.
Hosszú és szenvedélyes vita után ez
intézmény a központi bizottság módosításával ment keresztül, mely a virilizmust a választhatóságra korlátozta. Ellenezték a főispáni
méltóságot, amely a mindenkori kormány alá rendeli az egész fővárosi
közigazgatást és több módosítást ajánlottak e tekintetben. Itt
azonban győzött azon érvelés, hogy a főváros saját belügyein kívül
az állami közigazgatást is közvetíti, tehát a fővárosi közigazgatás
állami ellenőrzés alá helyezendő, és a főispáni méltóság bent maradt a
törvényben.
A törvényjavaslat elfogadása után következtek a részletes szervezési
munkálatok, melyeket a törvény 134. §-a értelmében a három város
képviselőiből választott 34 tagú bizottság intézett. Ezek a
munkálatok hiányzottak az 1848: XXIII. törvénycikkből, s a
városigazgatás szempontjából egyenlő értékűek voltak a szervezéssel.
A harmincnégyes bizottságba Buda városa 10 tagot küldött és pedig
Andorffy Károly, Andaházy László, Országh Sándor, Mandl Ferenc,
Scheich Károly, Iványi Mihály, Fromann Elek, Petrovits Szilárd, br.
Lipthay Béla és Stangl Sándor képviselőket.
Pest városa 20 taggal volt
képviselve és pedig Busch-Bach Péter, Királyi Pál, Szentkirályi Mór,
Gerlóczy Károly, Steiger Gyula, Radocza János, Máttyus Arisztid,
Vetsey Sándor, Kammermayer Károly, Széher Mihály, Wahrmann Mór,
Csengey Endre, Schweiger Adolf, Havas Ignác, Tavaszy Endre, Nasztl
Mór, Preuszner József, Haris Sándor, Simon Florent és Ullmann Károly
képviselőkkel.
Óbuda képviselői végül Harrer Pál, Végh János, dr.
Tatay Adolf és Molnár József voltak.
A harmincnégyes bizottság
elnöke Széher Mihály pestvárosi képviselő volt, ki a tárgyalások
vezetésén kívül fáradhatatlan buzgalommal vett részt a munkálatokban
is, és a főváros
hatósági szervezetében nem egy üdvös intézkedés a Széher Mihály
eszméje.
A bizottmány jegyzői Gerlóczy Károly, Kamermayer Károly és
Országh Sándor voltak, kik a munkálatok megszerkesztésében tevékeny
részt vettek. A harmincnégyes küldöttség tagjai 1873. január 9-től
szeptember 15-ig összesen 11 ülésben vitatták meg a részletes
szervezési munkálatokat, melyeket az alábbiak szerint a küldöttség
tagjai sorából alakított albizottságok készítettek.
A harmincnégyes bizottság munkakörébe ugyanis a fővárosi törvény
134. §-a a következőket utalta:
1. a választókerületek alakítását,
2. a fővárosnak közigazgatási kerületekre osztását,
3. a tisztikar, szak-, segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzet
létszámának, hatáskörének és fizetésének megállapítását,
4. a tanácsi választások módjának megállapítását.
A fentnevezett feladatok előkészítésére a harmincnégyes bizottság
három albizottságot küldött ki. Az első albizottság a választó és
közigazgatási kerületek alakításával foglalkozott, s Havas Ignác
elnöklete alatt Iványi Mihály,. Mandl Ferenc, Molnár József, Nasztl
Mór, Preuszner József, Radocza János,. Scheich Károly, Schweiger
Adolf és Vetsey Sándor képviselőkből állott.
A második albizottság a
személyzeti ügyekkel foglalkozott s tagjai Szentkirályi
Mór elnöklete alatt Andorffy Károly, Buschbach Péter, Csengey
Endre, Gerlóczy Károly, Harrer Pál, Kammermayer Károly, Királyi Pál,
Máttyus Arisztid, Országh Sándor, Petrovits Szilárd, Stangl János,
Steiger Gyula és Tavaszy Endre képviselők voltak.
Ezen albizottságnak
volt a legnehezebb feladata és igazán tiszteletreméltó munkát
végzett, mert a hivatali személyzet hatáskörének megállapításával az
egész közigazgatási ügymenetet szabályozta. Tulajdonképpen ezen
albizottság állapította meg az új főváros közigazgatási szervezetét,
amit a törvény csupán nagy körvonalakban rajzolt meg.
A harmadik
albizottság végül a tanácsi választások módjának megállapításán
kívül a szükségesnek látszó előintézkedések és előmunkálatok iránti
javaslatok készítésével volt megbízva, és Haris Sándor elnöklete alatt Andaházy László, Fromana Elek, Simon Florent, Végh János és Wahrmann
Mór képviselőkből állott. Ezen albizottság legfontosabb munkálata a
szakbizottmányok hatáskörének és a törvényhatósági közgyűlések
tanácskozási rendjének megállapítása volt.
Az albizottsági munkálatok a harmincnégyes bizottság elé
terjesztettek, ahol azok a hozzászólások hatása alatt újabb alakot
nyertek. A harmincnégyes bizottság munkálatai végre a három város
képviselőiből alakult közös közgyűlések elé jutottak, melyek Havas
Ignác miniszteri biztos elnöklete alatt működtek.
1873. március
26-tól október 9-ig tizenegy közös közgyűlést tartottak, melyeken a
harmincnégyes bizottság javaslatai határozatokká lettek. E közös
közgyűlési határozatokat a belügyminiszterhez kellett felterjeszteni
s a belügyminiszter jóváhagyása után léptek életbe. A
belügyminisztérium élén ekkor már gr. Szapáry Gyula állott, aki a
fővárosi törvény országgyűlési, tárgyalásai alatt is mint előadó
tevékeny szerepet vitt.
Ezek nagy vonásokban az 1873. évi egyesítésnek és rendezésnek
részletei. Budapest azóta sokat változott: lakossága óriási módon
megnőtt, ipara, kereskedelme megerősödött, az ország közművelődési
és politikai életének legfőbb tényezőjévé vált, s e változás
előidézésében a negyven év előtti közigazgatási szervezetnek nagy
része volt. Olyan negyven esztendő alatt szolgált ez a szervezet,
mely a főváros történetében korszakot fog mindig alkotni s ezért
megérdemli, hogy megteremtésének részletei ismertek maradjanak az
utókor előtt.
A nagy német kancellár, Bismarck, 1852. június 23-án Budán kelt
levelében egész elragadtatással ír Budapestről (Buda-Pescht, wie
der Ungar sagt) s Bécs méltó versenytársának nevezi. Pedig ez időben
a balsors ugyancsak ránehezedett az ifjú fővárosra, és az 1849. évi
rövidéletű egyesítést is legfeljebb a hazafias emlékezet őrizte.
Milyen más módon írhatna az elfogulatlan szemlélő most ugyanerről a
fővárosról, a mi Budapestünkről, melynek immár 40 éves története van,
s asmelynek jövendő sorsa egészen összeforrott Magyarország sorsával.
Dr. Gárdonyi Albert,
1913. |
Csengery Antal
(1822-1880)
Politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia
másodelnöke, a magyar földhitelintézet igazgatója, országgyűlési
képviselő
Szentkirályi Mór
( ? - ? )
Az egyesítés előtti Pest
utolsó polgármestere
Wahrmann Mór
(1831-1892)
Nagykereskedő, befektető, egyházi vezető, politikus, országgyűlési
képviselő, Deák Ferenc politikai híve, a korabeli magyar gazdasági
élet kiemelkedő szereplője
Királyi Pál
(1821-1892)
Publicista, politikus, Pest főjegyzője
Rajner Pál
(1823-1879)
Politikus, főispán, belügyminiszter
Gerlóczy Károly
(1835-1900)
Budapest első alpolgármestere (1873–1897)
Irányi Dániel
(1822-1892)
Országgyűlési képviselő, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt
elnöke.
Kitartó küzdelmet folytatott a teljes vallásszabadság
megvalósításáért és a polgári házasság bevezetéséért.
Nyáry Pál
(1805-1871)
Politikus, Pest vármegye alispánja, képviselő, az Országos
Honvédelmi Bizottmány tagja.
|
