HIRDETÉS

Kossuth Lajos temetése, 1894.
      

1894. február 17-én a kilencvenkettedik évében járó Kossuth még hosszú levelet írt haza Torinóból Helfy Ignácnak. Kioktatta benne a függetlenségi pártnak pusztán pártpolitikai szempontokat követő vezetőit és híveit: minden olyan törvényjavaslatot meg kell szavazni, amely liberális és demokratikus szellemű – elsősorban az éppen tárgyalt egyházpolitikai törvényt. Ekkortájt sokszor volt már lázas. Március első napjaiban tüdőgyulladást kapott, és a betegséghez csakhamar veseelégtelenség járult. Fiait, Ferencet és Lajos Tódort sietve hívták Dél-Olaszországból Torinóba, a Via dei Mille 22-be.


HIRDETÉS

Március 15-én valaki emlékeztette Kossuthot, hogy nemzeti ünnep van. „Tudom. Én meg így fekszem itt” - felelte. Úgy érezte – idézett levele is igazolja –‚ hogy az országnak szüksége van még a Torinóból jövő szavakra. Másnap, amikor Lajos Tódor, a kiváló vasútépítő mérnök megérkezett, már csak annyit tudott mondani: „Fiam, rosszul vagyok”. A parányi test szívósan küzdött az elmúlás ellen.

1894. március 20-án este 10 óra 55 perckor állt be a halál. A szenvedéstől eltorzult vonások kisimultak. Károlyi Gábor gróf gyengéden felnyomta a leejtett állat, az orvos lezárta a fennakadt szempillákat.


Kossuth Lajos 1883 körül

(G. Ambrosetti felvételéről készítette Antal László, 1996.)

Nagyvonalúság és kisszerűség

Mindenki tudta, hogy a betegség halálos. Heteken keresztül a haldokló Kossuthról szólt minden újság vezércikke. És azt is mindenki tudta, hogy a nemzet nagy halottját itthon kell méltón eltemetni. Wekerle Sándor miniszterelnök kormányának két tagját Franciaországba küldte Erzsébet királyné meglátogatására (Őt 1898. szeptember 10-én gyilkolták meg), a Rivierán időző Ferenc József után. Mihelyt az uralkodó visszatért Bécsbe, Wekerle maga is a császárvárosba utazott kihallgatásra. El akarta érni, hogy Kossuthot az állam költéségén temessék el Budapesten. Ferenc József azt válaszolta: nem bánja, ha a magyar társadalom lerója háláját vagy elismerését Kossuth iránt, de őt hagyják ki a játékból; nem bánja, ha a törvényhozás is részt vesz a temetésen, s megadja más formában is a végtisztességet.

A válasz, mint maga Ferenc József is, egyszerre volt nagyvonalú és kisszerű. A kormányt megelégedéssel tölthette el a nagyvonalúság, hogy Kossuthot hazahozhatják, de kínos helyzetbe hozta a kisszerűség, hogy állami gyászról, államköltségről, a kormány és a véderő tagjainak a temetésen való megjelenéséről szó sem lehet. A budapesti hadtestparancsnok, Rudolf von Lobkowitz herceg táborszernagy megtiltotta, hogy akár a tartalékos tisztek is egyenruhában részt vehessenek a szertartáson.

Wekerle azzal hidalta át a nehézségeket, hogy a gyászünnepséget a főváros védőszárnyai alá helyezte. Budapest székesfőváros azonban magától is cselekedett: március 21-i közgyűlésén nemcsak a torinói küldöttséget jelölte ki, nemcsak iskolai szünetet rendelt el a temetés napjáig, nemcsak hivatali szünnappá nyilvánította ezt a napot, hanem kimondta azt is, hogy: „Budapest székesfőváros Kossuth Lajost mint díszpolgárát és a nemzet halottját saját költségén kívánja eltemettetni, s ennek végrehajtása, illetve a drága hamvaknak a hátrahagyott családtagok egyetértésével leendő hazaszállítása iránt szükséges intézkedések teljesítésével a gyászszertartáson részt vevő küldöttséget vezető alpolgármesterét megbízza, s addig is, amíg a nagy halotthoz méltó síremléknek fölállítása iránt intézkedések tétetnének, egy díszsírhelynek kijelölése iránt a tanácsot utasítja”.

Így aztán a főváros tulajdonában levő épületekre ki voltak tűzve a gyászlobogók, az államiakra nem. Ez heves és ingerült utcai tüntetésekre vezetett, de mert a kormány nem válaszolt különösebb erőszakkal rájuk, a Kossuth család pedig megbékélésre szólított fel, hamarosan újra nyugalom és érdeklődő várakozás uralkodott a főváros utcáin.


Kossuth Lajos koporsójának megérkezését várják a Nyugati pályaudvaron, 1894. március 30.

Kormány, ellenzék, Akadémia  

A magyar országgyűlés képviselőháza március 23-án délelőtt ült össze. Bánffy Dezső báró elnök jelentette be a gyászhírt. Aligha lehetett Kossuth-követőnek nevezni, mégis megkísérelte a kormányzó érdemeit a valóságnak megfelelően összefoglalni: „A képviselőház, megemlékezvén Kossuth Lajosnak azon hervadhatatlan érdemeiről, melyeket az 1848-iki törvények megalkotása, különösen az alkotmányos jogoknak minden osztályt felölelő kiterjesztése, a képviseleti alapon nyugvó felelős kormányrendszer behozatala a közteherviselés általánosítása, a földbirtok fölszabadítása, a sajtószabadság, a jogegyenlőség s általában a politikai és polgári szabadság nagy elveinek érvényre juttatása körül szerzett, a nemzet soha el nem múló hálájának és elismerésének kíván kifejezést adni, midőn ebbeli érdemeinek emlékét jegyzőkönyvében megörökíti, továbbá azon meggyőződésben, hogy a magyar nemzet társadalmi úton nagy halottjának elhunyta alkalmából méltó kifejezést adadna ezen érdemei iránti elismerésnek, elhatározza a képviselőház: hogy elhunyta feletti fájdalmának és részvétének jegyzőkönyvileg ad kifejezést, s megbízza elnökét, hogy erről a gyászoló családot értesítse; hogy magát a temetésen a ház elnöke által alakítandó küldöttség által képviselteti; hogy a küldöttség útján a ház nevében koszorút helyez ravatalára; és hogy nyilvános ülést a végtisztesség befejeztéig nem tart”.

Az ellenzék kiegészítő javaslatait, hogy Kossuthot államköltségen temessék, emlékét törvénybe iktassák és szobrának felállítását kezdeményezzék, nem szavazta meg a ház. Március 24-én Szlávy József elnök előterjesztésére a főrendiház is csatlakozott a képviselőház határozatához, és az országgyűlés küldöttsége március 25-én útnak is indult Olaszországba.

Időközben a genovai cs. és kir. főkonzulátus megküldte a „tisztelt Kossuth családnak” a holttest vámmentes és akadálytalan hazaszállítására vonatkozó engedélyt: „A bécsi cs. és kir. magas külügyminisztérium megbízásából van szerencsém a meghalt Kossuth Lajos úr földi maradványainak Turinból Budapestre való szállítására szükséges kísérőlevelet rendelkezésre bocsátani”.

Torino lakossága március 28-án vett búcsút nagy polgárától. Háromszázezren (!) kísérték a koporsót a torinói protestánsok, a valdensek templomába. Itt olasz, magyar és francia egyházi beszéddel búcsúztatták Kossuthot, a pályaudvaron pedig nem kevesebb, mint nyolc szónoklat hangzott el. Sajnos mind az olaszországi, mind az itthoni beszédek telve voltak pátosszal – mint Kossuth beszédei is –‚ de csaknem valamennyiből hiányzott a Kossuth szónoklataiban mindig megtalálható racionális mag, az értelemre ható érvelés.

Elhangzott azonban ezen a napon egy nagyon csöndes és világos felszólalás is, Eötvös Loránd báróé az MTA rendkívüli ülésén. Így szólt: „Tisztelt Akadémia! Amikor gyászol a magyar nemzet, akkor gyászol az az akadémia is, amely minden tudós és tekintélyes társai között talán leginkább jogosult arra, hogy magát egy nemzet akadémiájának nevezze. Nagyon távol állunk mi a politika szenvedélyes küzdelmeitől; a mi feladatunk az, hogy a tudomány és irodalomnak csöndes, de ernyedetlen munkásai legyünk, de azért nem válhattunk még közömbösekké az olyan fájdalom iránt, amely nemzetünk ezreinek, millióinak szívét járja át. Igen, a Kossuth halála fölötti fájdalomban részt veszünk mi is, s részt fogunk venni abban a kegyeletes munkában is, amelynek célja az ő emlékének megörökítése lesz. A fájdalom kifejezésében másoknál többet mi sem tehetünk, de az emlék megőrizésében nekünk a feladatnak bizonyára legszebb, bár legnehezebb része jutott. Mert mi a magyar nemzetnek történetírói vagyunk, s így a mi teendőnk lesz az ő halhatatlan nagy alakjáról a történet részrehajlatlan kutatásával ítéletet mondani, és megállapítani a hazafiságnak ama magasztos erényeit, amelyek az ő nevét pártkülönbségek nélkül minden magyar ember gondolkozásában tiszteltté teszik. De ez nem egy órának, nem is egy évnek, ez a jövőnek a dolga, a jelenben csak részvétünket fejezhetjük ki, megadva a nagy halottnak a végtisztességet. Indítványozom ezért: 1. Helyezzen a Magyar Tudományos Akadémia koszorút Kossuth ravatalára. 2. Vegyen részt küldöttségével a temetés szertartásán. 3. Küldje meg, mint kegyeletének emlékezetét, ez ülésének jegyzőkönyvét a nagy halott fiainak”.


A temetési menet az Erzsébet körúton

Végeláthatatlan szónoklatok

A halottas vonat március 28-án este gördült ki a torinói pályaudvarról. Szürke teherkocsiját elborították a koszorúk és díszek, alig látszott rajta a felirat: Feretro (Koporsó). Az osztrák határon le kellett szedni a díszeket. A menetrendet úgy szabták meg, hogy a vonat éjszaka száguldjon végig a Habsburg birodalom osztrák felén. Görzben így is sikerült valakinek egy koszorút felnyújtania a vonatra: Horvát Boldizsár, a kiegyezés utáni első magyar igazságügy-miniszter fejezte ki így tiszteletét.

A magyar határon újra felékesítették a szerelvényt. Csakhamar felbukkant a hazatérő Kossuthot köszöntő első magyar zászló Száll György öreg földműves kezében. Március 30-án reggel fél hétkor a vonat befutott a csáktornyai állomásra. A számos megállás és a végeláthatatlan szónoklatok ellenére délután 3 óra 18 perckor a vonat már Budapesten volt, a Nyugati pályaudvaron. Igaz, a forgalmat csaknem leállították a nagykanizsai vonalon: a szerelvény előtt és mögött 15 percnyire egy-egy biztosító mozdony haladt.

Budapest a fogadás lázában égett. Aznap reggel tettek eleget a Fővárosi Közmunkák Tanácsa határozatának: átkeresztelték a Hatvani utcát Kossuth Lajos utcára, és a táblákat azonnal ki is szegezték.

Délután 4 órakor indult meg a menet a pályaudvarról a Magyar Nemzeti Múzeum felé. A lovas rendőrök mögött a Honvéd Menház öreg lakói gyalogoltak a nyolcvanhat esztendős Cserey Ignác ezredes vezetésével, majd a koszorús kocsik következtek. A gyászkocsi mellett – hiszen a katonák el voltak tiltva a részvételtől – fővárosi és Pest megyei hajdúk alkották a sorfalat. A menet két oldalát az egyetemi hallgatókból szervezett polgárőrség biztosította.

Nem sokkal 5 óra után vitték fel a koporsót a múzeum előcsarnokába (a menet vége akkor még a Nyugati pályaudvarnál volt). Kilencvenkét gyertya világította meg a fekete bakacsinnal behúzott falakat. Késő estig – és 31-én egész nap – tódult a közönség, hogy órák hosszat tartó várakozás után leróhassa kegyeletét.

A koszorúkat teljesen szétszedték; mindenki el akart tenni emlékbe egy-két babérlevelet. Az újságok hirdetési oldalait pedig ellepték a temetés napjára, április 1-jére való ajánlkozások: „Három utcai ablak a legszebb helyen, Erzsébet körút 52. sz. 1/2 emelet, kiadó; továbbá három utcai ablak és balkon a 2-ik emeleten ugyanott kiadó. Bővebbet Altstädter, Erzsébet körút 52. sz.”

Március 31-én is volt ünnepélyes temetés Budapesten. A Kossuth család ugyanis elhozatta a genovai temetőből – a szép angyalos sírkő alól – Magyarországra Kossuth leányának, az 1862-ben meghalt Kossuth Vilmának és Kossuth feleségének, az 1865-ben meghalt Meszlényi Teréziának holttestét.

Mindketten katolikusok voltak, így a koporsókat a terézvárosi plébániatemplomból vitték ki a temetőbe. Április 1-jén pedig reggel 9 órakor megkezdődött a nagy szertartás. Elfoglalták helyüket a polgárőrök és az öreg honvédek, gyülekezni kezdtek az előkelőségek: főrendek és főpapok Samassa egri érsek vezetésével – a hercegprímás nem jött el –‚ képviselők Andrássy Tivadar gróf alelnök vezetésével – de a képviselőház elnöke nem jött el. És nem volt ott Wekerle Sándor kormányának egyetlen tagja sem.

10 órakor Sárkány Sámuel evangélikus püspök imájával és beszédével kezdődött meg a szertartás, majd az országgyűlés nevében Jókai Mór mondott a kortársaktól sokat magasztalt szónoklatot. „Révpartot ért a gálya, világkörüli utat tett a kormányzóval!“ – kezdte, hogy váratlan fordulattal a beszéd vége felé eljusson Deákon és Erzsébet királynén keresztül a király személyéhez. Végül Gerlóczy Károly alpolgármester mondott búcsúztatót a főváros nevében.

A nehezen elinduló menet 1 óra tájt érkezett a temetőhöz. Ide már csak a gyászkíséret mehetett be. Öt újabb szónoklat következett a nyitott sírnál: Péchy Tamás a volt honvédek nevében, Justh Gyula a függetlenségi párt nevében, Horánszky Nándor a nemzeti párt nevében, Bottlik József az egyetemi hallgatók nevében, Herman Ottó (az egyetlen nem díszmagyaros szónok) pedig megint csak a függetlenségi párt nevében beszélt.

Sajnos a nagy budapesti temetések egyre külsőségesebbek lettek. Batthyányé 1870-ben még felemelő és méltóságteljes volt, Deáké 1876-ban ízléses és szép, Andrássy Gyuláé 1890-ben már inkább csak pompázatos. Kossuth temetésén az őszinte érzések nem tudtak áttörni a pátosz mindent elborító burkán. Joggal írta Krúdy, hogy Kossuth a temetőben, a szónoklatokban nem kapta meg a maga igazságát. Egyetlen gesztust tartott szívből jövőnek. „A budai dalárda Mért oly borús? gyászdala után már oszladozott volna a temetők sokadalma, de ekkor a nyitott sír szélén fekvő koporsóhoz lépett Rákosi Viktor magyar író, és a koporsó mellett térdet hajtva, ajkával megérintette a deszkalapot. A temető sokadalma úgy érezte, hogy ez a csók volt az első őszinte néma cselekedet, amely Kossuth temetésén történt”. De a varázs csak pillanatokig tartott. Itt is megindult a roham a tizennyolc kocsin kiszállított koszorúk minden egyes babérleveléért.

Maga a sír, a később vaskerítéssel körülvett hatalmas kőlap, egyetlen díszével, a Kossuth névvel mégis méltóságteljes volt. A kortársak azonban úgy érezték, hogy Kossuthra nem lenézni illik, hanem feltekinteni. Születésének századik évfordulóján kitűzték a ma is meglévő Kossuth mauzóleum helyét vagy száz lépésnyire jobbra az eredeti sírtól. A pályázatot kínos vita után Stróbl Alajos és Gerster Kálmán terve nyerte meg. 1906 nyarán a már csaknem kész építményt egy villámcsapás súlyosan megrongálta, így aztán csak 1909. november 25-én lehetett felszentelni.

1909. november 25-én reggel nyitották fel Kossuth sírját. Ekkor lehetett utoljára látni Kossuthot. A hivatalos jegyzőkönyv sorain is átüt a pillanat drámaisága. „Megjelentek konstatálják ez alkalommal, hogy Kossuth Lajos tölgyfakoporsója teljesen megfelel az említett jegyzőkönyvben körülírt koporsónak. A koporsón talált s a család által elhelyezett, de az idő viszontagsága folytán elmállott érckoszorú s a 48-as honvédbizottságnak s a lengyel egylet által letett, azonban teljesen elkorhadt koszorúmaradványok eltávolítása után láthatóvá vált a koporsófedél széles fekete keresztje, továbbá a fedél láboldalán Kossuth nevét viselő réztábla, valamint a jegyzőkön említett sárgarézfogók, melyek közül kettő a borítékkoporsó korhadása folytán levált. A mérték szerint is azonos koporsó bal oldalfala és feneke korhadtnak találtatván, a tölgyfaboríték eltávolítása után Kossuth Lajos földi maradványait tartalmazó bádogkoporsó a sírboltból kiemeltetett. A bádogkoporsó fedele leólmozva nem lévén, annak felemelése után a koporsó egész hosszát és szélességét borító üvegfedél alatt láthatóvá lett Kossuth Lajosnak a bebalzsamozás folytán jól megőrzött holtteteme”.

Kossuth holttestét az érckoporsóban csaknem egészen épnek találták. Csak az arcszíne vált ólmossá. Kezében még ott volt az ép kis kaméliacsokor, amelyet 1894-ben Tonnában helyeztek oda. Délután pedig télies hidegben megtörtént a holttestek átszállítása, a mauzóleum felavatása – sok-sok szónoklattal. Ezúttal azonban ott volt az ünneplők között a kormány is: megint csak Wekerle Sándor mint miniszterelnök, és a miniszterek sorában a kormányzó fia, Kossuth Ferenc is.

De ha beszédből kell idéznünk, talán leghelyesebb, ha annak a különben túlontúl kegyeletes beszédnek egy részét idézzük, amelyet még 1894-ben a torinói valdens templomban mondott egy francia pap, Apin. Rátalált egy olyan gondolatra, amely sajnálatosan hiányzott a többiek beszédéből.

Nagy dolog az: eszmében hinni, megvalósítására törekedni, dolgozni, szenvedni érte. Egységet és nagyságot ad az embernek. Akit most siratunk, az utolsók utolsója egy oly hősi kornak, mely hitt az eszmékben. Azt a generációt nem tanították arra, hogy minden siker igazolt és jogos, s hogy az erőszak elnyomja a jogot. Ők szembeszálltak a hatalommal, mondván, hogy nem te vagy a jog, a te uralmad nem tarthat soká! Ők még hittek a szabadságban, hazában, jogban, igazságban, mint annak lennie kellene. Ideálokban hittek, és azoknak éltek”.

A cikket írta: Katona Tamás


Kossuth Lajos sírja 1894-ben


Kossuth Lajos sírja napjainkban

 

Ajánlott cikkek

 
 

Ajánlott linkek

 
 Jelenleg nincs ajánlható link!



Kossuth Lajos
1890. szeptember 20-án

Az Országos Széchényi Könyvtár Zeneműtára őrzi azt a két fonográfhengert, melyekre Kossuth Lajosnak az aradi vértanúk emlékművé-nek felavatására szánt ünnepi beszédét rögzítették. A történelmi hangfelvételt két pesti vállalkozó, Felner Károly és Barna Tivadar készítették 1890. szeptember 20-án Torinóban. Tovább


Kossuth Lajos fonográfba mondott
beszédének saját kezű leirata

(Országos Széchenyi Könyvtár)


Kossuth utolsó fényképei egyikén,
teleszkópjai és mikroszkópjai között látható
(Vasárnapi Újság, 1902.)