HIRDETÉS

Román csapatok Budapesten, 1919.
       Magyarország román megszállása

A magyar történelem egyik legtragikusabb korszaka - a Tanácsköztársaság és Trianon mellett - hazánk román megszállása. Az 1919-es magyar–román háború román kezdeményezés után tört ki, miután 1918. december 1-jén kimondták Erdély csatlakozását a Román Királysághoz.  A következő év áprilisában a magyarországi kommunisták átvették a hatalmat az ország felett, a hadsereget lezüllesztették, részben felszámolták, majd miután a hadsereg megmaradt része megpróbálta visszafoglalni Erdélyt, kirobbant a magyar-román háború. Ez 1919. augusztusában ért véget a Tanácsköztársaság bukásával, illetve Magyarország jelentős keleti területei és Budapest román megszállásával. A román csapatokat 1920. márciusában vonták vissza Magyarországról.


HIRDETÉS

Előzmények

1918-ban az első világháborút elvesztő Osztrák–Magyar Monarchia összeomlott. 1918. október 31-én az őszirózsás forradalom az antant-barát, függetlenségi párti Károlyi Mihály grófot juttatta a miniszterelnöki székbe. Károlyi Woodrow Wilson pacifizmusának engedve elrendelte a magyar hadsereg teljes leszerelését. Magyarország nemzeti véderő nélkül maradt. Károlyi kikiáltotta az első magyar köztársaságot, melynek ő lett az elnöke. 1919 februárjára a kormány teljesen elvesztette a nép támogatását, miután mind belügyi, mind katonai téren kudarcot vallott. Március 21-én, miután az antant katonai megbízottja még több területi engedményt követelt, Károlyi lemondott. A Kommunisták Magyarországi Pártja Kun Béla vezetésével átvette a hatalmat és kikiáltotta a Magyar Tanácsköztársaságot. A kommunisták egyenlőséget és társadalmi igazságosságot ígértek. A kommunisták nagyrészt annak köszönhetően nyerték el a hatalmat, hogy csak nekik voltak az országban szervezett harcoló alakulataik, emellett azt ígérték, hogy megvédik Magyarország területét újoncok behívása nélkül is (talán a szovjet Vörös Hadsereg segítségével). Kezdetben a Magyar Vörös Hadsereg legtöbb katonája felfegyverzett gyári munkás volt Budapestről.

A háború első szakaszában a román hadsereg az Erdélyi-középhegységig nyomult előre. A második szakaszban, a magyarországi kommunista hatalomátvétel után a román hadsereg legyőzte a Vörös Hadsereget és elérte a Tiszát. Végül a románok folytatták az előrenyomulást Budapest felé; elsőként a 4. dandár 6. lovasezredébe tartozó három század hatolt be a városba Rusescu tábornok vezetésével, augusztus 3-án este. Fél napig ez a mindössze két ágyúval rendelkező négyszáz ember tartotta megszállva a várost, mígnem augusztus 4-én a déli órákban a román fő hadtest is megérkezett és parancsnokuk, Mosoiu tábornok előtt diadalmenetben vonult végig a városközponton.

„A háborút és a bolsevizmust végigszenvedett Budapestnek új, szomorú jelzőt lehet adni: a szegények és a könnyek városának jelzőjét” - írta 1919. október 13-án a Magyarország című lap. „Talán soha nem volt annyi ember ebben a városban, akinek a könnyeit le kellene törölni, akin segíteni kellene, mint most.”

Budapest román megszállása

Románia régóta készült Magyarország megszállására, s erre az első világháborút lezáró fegyverszünet rendelkezései bátorították fel. A román hadsereg első alakulatai 1919. augusztus 3-án érték el Budapestet, amelyet másnapra el is foglaltak. Mindezt az Antant kifejezetten megtiltotta; Stencinger Norbert szerint az olasz katonai misszió tagjai közvetítették volna a tiltó parancsot Párizsból, ám őket feltartóztatta a román katonai erő, s miután jobbra-balra küldözgették őket és túl későn érkezett az ukáz, addigra „sajnos” már megtörtént a budapesti bevonulás. A pesti bevonulás nyitánya az volt, hogy a román tüzérség több lövést is leadott Pestszentlőrinc és Kőbánya lakóházaira, román járőrök pedig lelőttek néhány ellenállást nem tanúsító magyar rendőrt. A megszálló román csapatok azt vallották, hogy ők szabadították fel a magyar fővárost a kommunista terror alól.

A román hadsereg felszámolta a magyar kommunisták által létrehozott Vörös Hadsereget, a Tanácsköztársaság irányító, hatalmi szerveit, majd azok tagjaival szemben - saját hatáskört gyakorolva - mind kegyetlenebbül jártak el. A román hadsereg ellenőrizte a közigazgatást, a kormány működését, a sajtót, és megkezdték az ország szisztematikus kifosztását.

Már a Tiszántúl megszállása is rengeteg szenvedést okozott az ország lakosságának: napirenden voltak a kegyetlenkedések, erőszakoskodások, rablások és a román katonai igazságszolgáltatás eszköze, a botozás. Sok-sok embernek kellett ez utóbbit elszenvednie, s voltak, akik bele is haltak az ütlegelésbe. A román hadsereg elhajtotta a háziállatokat, a learatott gabonát elszállítatta, majd amikor a lakosság ezt szóvá tette, a románok mindent megtoroltak. A mértéktelen rablás miatt nem csak vidéken, de Budapesten is élelmiszerhiány lépett fel.
Mardarescu tábornok, a magyarországi román erők parancsnoka kijelentette, hogy Románia igényt tart a magyar vagyon 30-50 százalékára.


Georghe Mardarescu
(1866-1938)

A román előrenyomulás nem állt meg Budapestnél, hanem egészen a Veszprém, Kisbér vonalig futott előre a Dunántúlon, kapcsolatot keresve észak felé a cseh és szlovák intervenciós egységekkel. Erőszak, fosztogatás, brutalitás; ez kövezte az útjukat már Erdélyben, illetve a Tiszához való közeledésük idején is.  

A kommunista uralom rettentő örökséget hagyott hátra, úgyhogy Budapest ma élelmiszerkészletekkel csak a legminimálisabb mértékig rendelkezik” - írta augusztus 8-án a Budapesti Közlöny. Beszámolt arról is, hogy "az ideiglenes államfő, József királyi herceg aznap Fried-rich István miniszterelnök kíséretében megjelent a közélelmezési minisztériumban, ahol hosszasan tárgyalt Polnay Jenő közélelmezési miniszterrel, aki azt ígérte, hogy haladéktalanul érintkezésbe lép az antantmissziók vezetőivel abból a célból, hogy a blokád megszűntével missziók segítsék elő minél nagyobb élelmiszerkészletek Budapestre küldését".

Polnay Jenő aznap a batyuzást megtiltó rendeletet hatályon kívül helyezte, azzal a korlátozással, hogy gabonát, lisztet és egyéb más őrleményt ezután sem szabad behozni, és mindenki csak a saját háztartása egyhavi szükségletének fedezésére szolgáló mennyiséget hozhat be, és visszaállította a zöldség-, gyümölcs-, tojás-, vad-, hal- és baromfikereskedelem teljes szabadságát. Az antant még aznap megszüntette a Magyarországra érvényes blokádot, így szabaddá vált az élelmiszersegélyek Budapestre érkezése (már augusztus 9-én az Amerikai Egyesült Államok 450 tonnányi szállítmányát várták), a megszállás miatt azonban mindez nehézkesen haladt. Az élelmiszerhiányt gyógyszer- és kötszerhiány is súlyosbította.

A tüzelő beszerzése is komoly nehézséget okozott. Bódy Tivadar polgármester szeptember 28-án arról nyilatkozott Az Estnek, hogy Budapesten elképzelhetetlen mértékű tüzelőanyag hiány lépett fel, de „a románok és az itt lévő antantmissziók minden lehetőt megtesznek és a legmesszemenőbb támogatást helyezték kilátásba" - az idézett mondatrészt vélhetően a cenzor tette hozzá.


Román csapatok Budapest utcáin

A lakosságot a végső szükség a vandalizmustól sem tartotta vissza. A tüzelőanyag-hiánynak áldozatul estek a parkok, az út menti fák, a lóversenytér fáit is mind kivágták. Veszélyben voltak a Gellérthegy, a Városliget és a Népliget parkjai, sőt élelmes vállalkozók fakitermelést folytattak a budai hegyekben, az így szerzett tűzifát pedig zsákonként öt-hatszáz koronáért árulták. November 1-jétől szénszünetet rendeltek el az iskolákban. A tüzelő- és élelmiszerhiány Budapest szociális intézményeinek a létét is veszélyeztette, pedig soha nem volt nagyobb szükség a szegény- és árvaházakra, mint akkor, 1919 őszén. A főváros valamennyi szegényháza zsúfolásig telve működött.


Román csapatok az Erzsébet hídon

A román megszállás mindennapjairól a sajtóból kaphatunk képet, ám e kép nem teljes, mert a megszállás három hónapja alatt a budapesti napilapok csak korlátozottan jelenhettek meg. A népszerű és máig ismert Vasárnapi Újság például július 6. és október 19. között egyáltalán nem jelenhetett meg.

A Tanácsköztársaság megdöntése után alig több mint egy héttel a Friedrich-kormány megszorító rendeletet adott ki, amellyel a papírhiányra hivatkozva a kormány hivatalos lapján, a Budapesti Közlönyön kívül minden időszaki kiadványt betiltott. A román megszállás idején csak a Budapesti Közlöny és a Reggeli Hírek jelenhetett meg, egészen 1919. szeptember 28-ig, amikor a sajtóra vonatkozó tilalmat részben feloldották. Részben, mivel a lapok ezután is csak szigorú román cenzúra alatt jelenhettek meg. A cenzúrázott lapokban egy-egy szerző azért megemlíti, miként vadásztak a kóborló vöröskatonákra, vagy pedig milyen internálótáborokat állítottak fel, direktóriumi tagokat számoltattak el, s így tovább. Az ország minden részéből beérkező jelentések szinte egyhangúlag arról adnak hírt, hogy a népesség túlnyomó többsége kitörő örömmel üdvözölte a változást” - írta 1919. augusztus 3-án a Budapesti Közlöny - minden bizonnyal a cenzúra hatására.


Mardarescu tábornok a Gellért Szálló erkélyén

Augusztus 5-én Gheorghe Mardarescu tábornok, román hadseregparancsnok a következőket tette közzé a sajtóban:
„1. A román hadsereg nem harcol a lakosság ellen, hanem azon hadsereg ellen, amely megtámadta.
2. A román katona garantálja a békés polgárság vagyon- és életbiztonságát.
3. Mindenki köteles a rend fönntartásán közreműködni, a törvények és a kiadott rendeleteknek pontosan megfelelni.
4. A városi élet folytatni fogja rendes menetét a megengedett közlekedésnek este 9 óráig; ez órától kezdve minden egyes helység be lesz zárva. Összejövetelek, vagy öt személynél nagyobb csoportosulás tiltva van.
5. Mindazon lakos, aki az állam rendjét zavarja, szóval, írásban, vagy taglejtéssel sértőleg illeti a román hadsereget, az előírt haditörvények alapján lesz büntetve.”

A megszállók parancsaikat valamennyi sajtótermékben közzétették, volt, hogy román nyelven is.

Augusztus 10-én a hivatalos állami lapban, a Budapesti Közlöny címlapján teljes lefegyverzést követeltek. A lakosságot arra szólították fel, hogy haladéktalanul szolgáltassanak be minden tulajdonukban lévő fegyvert, s aki ezt nem teszi, súlyos következményekkel számolhat. Fegyvert be nem szolgáltató lakosra a Nádor-palotában lehetett feljelentést tenni, de csakis komoly bizonyíték birtokában. Ugyanitt lehetett panaszt emelni a román katonák által elkövetett atrocitások miatt is. A megszállók elrendelték a postai küldemények teljes cenzúráját, a magántávirat és távbeszélő-forgalmat ideiglenesen beszüntették. Komoly büntetésre számíthattak a rémhíreket terjesztők: kétezer lej pénzbírságra és egy év fogházra, ha pedig kémkedési és árulási szándékkal hajtották végre, a háború alatt érvényben levő büntetőtörvények által kiszabott büntetést kellett alkalmazni.


Román járőrök a Nagykörúton

Október 10-én a román hadsereg tisztjei részére a fővárosi tanács több magánlakásban lakrészeket foglalt le, október 15-én már az addig engedélyezett gyűléseket is betiltották. Megszüntették a gyülekezési szabadságot, háromnál több személy az utcán együtt nem állhatott. Aki ezt megszegte, két év börtönre, tízezer lej pénzbírságra vagy mindkettőre számíthatott. Mivel az országon belül csak útlevéllel lehetett utazni, elterjedt az útlevelek hamisítása is. 1919. november 1-jén a sajtót is bejárta négy ember útlevél-hamisítás miatti letartóztatása.

Országos híre lett a Duna-Corso kávéház vezetője, Klein Béla ítéletének, aki megtagadta, hogy egy román tiszttől román pénzt fogadjon el korona helyett. A vendéglőst kétezer lej, azaz ötezer korona pénzbírságra büntették.


Román járőr a Ferenc József hídon

Súlyos problémát jelentett a növekvő munkanélküliség is. Friedrich miniszterelnök Az Estnek úgy nyilatkozott, hogy a munkanélküliség kérdése nem aggasztó, mert a kormány közmunkaprogramot fog hirdetni, cserébe csak azt kéri a közmunkát vállalóktól, hogy ne ragaszkodjanak eredeti szakmájukhoz és „átmenetileg cseréljék fel a kalapácsot esetleg a csákánnyal vagy a lapáttal”. A valóság azonban mást mutatott. A Nemzeti Újság tudomása szerint csak Budapesten 150 ezer munkanélkülit tartottak számon, ebből közel százezer szakmunkást, harmincezer hivatalnokot és kereskedelmi alkalmazottat.

Kezdettől azt szerettem volna, ha a megszállás minél rövidebb ideig tart” - válaszolt Az Est kérdésére Constantin Diamandi, a román kormány budapesti képviselője. „Most is a gyors kiürítés mellett vagyok. A román megszállás idejét azért nyújtottuk hosszúra, mert le kell szerelnünk az ellenséget. Kun Béla hadserege megtámadott bennünket, tehát a megszállás arra való, hogy minden esetleges későbbi támadásnak elejét vegyük, s így nem csak az ellenséges csapatokat kell leszerelnünk, hanem azt is lehetetlenné kell tennünk, hogy a fegyver- és lőszergyártás újra megindulhasson".

 

Ajánlott cikkek

 
 Budapest története
 Bandholtz tábornok szobra
 Horthy Miklós bevonulása
  
 

Ajánlott linkek

 
 Jelenleg nincs ajánlható link!


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 


Harry Hill Bandholtz
(1854-1925)

Amerikai tábornok, az I. világháború után az amerikai katonai misszió magyarországi parancsnoka, aki 1919. október 5-én megakadályozta, hogy a megszálló román csapatok kifosszák a Nemzeti Múzeumot.

 

 

 


Román páncélautó az Oktogonon (kép: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára)

Azonban nemcsak a fegyver- és lőszergyártás újraindítását tette lehetetlenné a román megszállás, hanem a mindennapi életet is. „Az a szándék vezérel bennünket, hogy megnyerjük az önök rokonszenvét” - nyilatkozta Diamandi, ám az állandó rablás, fosztogatás és erőszakos cselekedetek inkább rettegésben tartották a lakosságot, semmint rokonszenvessé tették volna a román hadsereget. A megszállók vagonok ezreivel vitték a gabonát, állatállományt, élelmiszert, gyári felszereléseket, műkincseket - mondhatni mindent, ami mozdítható volt. A szabadrablás által okozott kárt 1,5 milliárd aranykoronára becsülték, aminek következtében a békekonferencia magyar-román viszonylatban nem is állapított meg jóvátételt Románia javára.


Georghe Mardarescu a Gellért Szállóban

„A történetírónak, ha majd megírja az 1919. esztendő magyarországi históriáját, a szomorúság fekete tintájába kell mártania tollát" - írta november 21-én a Magyarország, amikor számot adott a román hadsereg pusztításáról.

A végeredmény csak Budapesten hatmillió korona kárt tett ki, lelakott épületek, az elkobzott járművek, ruhaneműk, élelmiszerek, sőt megcsapolt segélyszállítmányok képében is; ebbe a ki nőm fizetett szállodai tartózkodás díját is beleszámolták. A Nemzeti Hadsereg budapesti bevonulása előtti napon a megszálló hadsereg még egy utolsó kísérletet tett a lakosság rokonszenvének megnyerésére, az akkor már fölöslegessé vált, hadizsákmánynak számító élelmiszerekből segélyosztást rendezett.

A megszálló hadsereg teljes üzemeket szerelt le és szállított haza, vidéken gabonakészleteket és jelentős állatállományt gyűjtött össze s irányított Románia felé, különféle mezőgazdasági eszközökkel, szerszámokkal együtt. Nem mellesleg azokon a vasúti szerelvényeken, amelyeket a MÁV-tól vett el. A románok mintegy 1140 mozdonyt, 2000 személygépkocsit és 40.000 tehergépkocsit vettek el a magyaroktól. Mardarescu eredetileg négyszáz személy- és teherautót követelt "csak". A  csepeli Weiss Manfréd Művekből 536 esztergapadot és 85 köszörűgépet valamint 1646 tonna egyéb anyagot vittek el. Az üzem emiatt még 1921-ben is csak az 1913-as termelési érték 1/4-ét tudta megtermelni. Gabonából pedig 20ezer vagon búzát és 10ezer vagon tengerit kért. Egyes források szerint a megszállás során összesen 1,5 milliárd aranykorona értéket szállítottak ki hazánkból a román katonai hatóságok, miközben a felszabadítók szerepében tetszelegtek.

A román hadsereg 1919. november 14-én távozott a kifosztott Budapestről. „Az ezred végén megrakott kocsik következtek, és a legutolsó kocsi elakadt a budai hídfő síkos útján. Mindössze néhány járókelő volt az utcán, odasiettek az elakadt kocsihoz, és mindaddig tolták, míg az útnak nem indult. "Szívesen segítünk, csak menjenek" - mondogatták. A megszállás végét mintha az időjárás is jelezte volna. „Mintha szimbolikus jelentősége volna, a sokáig tartó háború után ma felderült Budapest egének ragyogó fényű napja” - írta a Nemzeti Újság. „A felhők elvitték magukkal megszégyenítésünk millió könnycseppjeit...

Írta: Benkéné Jenőffy Zsuzsanna


Román csapatok a Hősök terén


Georghe Mardarescu a Gellért Szálló erkélyén pózol

A párizsi békekonferencia 1919. augusztus 5-én szövetségközi tábornoki bizottság Budapestre küldését határozta el, hogy ellenőrizze a hatalomváltás folyamatát, a békekonferencia előírásainak végrehajtását. Az Egyesült Államokat e bizottságban Harry Hill Bandholtz tábornok képviselte, aki augusztus 7-én indult el Párizsból Budapestre s 1920. február 7-én hagyta el a magyar fővárost. Az e tisztségében eltöltött időt Budapesten, az országban, valamint hivatalos romániai útján szerzett tapasztalatait, élményeit naplóban örökítette meg. Ezt ő maga nem szánta publikálásra, azonban sok évvel halála után, 1933-ban, mégis kiadták. A "nem diplomatikus napló" meghatározás jelzi, hogy a tábornok nem volt tekintettel érzékenységekre, amikor benyomásait rögzítette, s ezen, természetesen, a közreadó sem változtatott. A napló tanúsága szerint az amerikai tábornokban, aki korább sem Magyarországot, sem Európának ezt a térségét nem ismerte, itt tartózkodása alatt erős rokonszenv, barátság fejlődött ki hazánk, Budapest, s általában a magyarság iránt.

Látva, hogy a megszállók éhsége és brutalitása határtalan, Harry Hill Bandholtz amerikai tábornok, a Szövetséges Haderők Katonai Missziójának vezetője igyekezett az eseményekbe beavatkozni, a rablásokat, erőszakoskodásokat leállítani.

A néhai Harry Hill Bandholtz vezérőrnagy ezt a naplóját nem publikálás céljából írta. Amikor azonban sikerült elolvasnom, felfedeztem, mint a világháború időszakának fontos történelmi dokumentuma, és abban a szerencsében lett részem, hogy Bandholtz tábornok özvegyétől, Mrs. Inez Clair Bandholtztól engedélyt kaptm arra, hogy hozzáférhetővé tegyem a napló tartalmát a történelem és a diplomácia tanulmányozói számára. Úgy érzem a napló szobrot állít egy becsületes, tisztességes és emberséges amerikainak, aki honfitársai legjobb típusát képviselte egy szerencsétlen országban… Fritz-Konrad Krüger előszava

Bandholtz tábornokot már magyarországi tartózkodásának első napja délutánján felkereste József főherceg, aki az akkor kézhez vett, rövid határidejű román ultimátumot tárta elé. Az ultimátum szerint Magyarországnak teljesíteni kell minden román követelést, feladni minden hadianyagát és hadikészletét, támogatnia kell Romániát a Bánát megszerzésében, sőt politikai uniót kell létrehozni, amelyben a korábbi Osztrák-Magyar Monarchiához hasonlóan a román király lenne Magyarország uralkodója is. Bandholtz ezt a tájékoztatást adta József főhercegnek: "Figyelembe véve azt a tényt, hogy mivel nem a román teljhatalmú megbízott adta át (az ultimátumot), nyugodtan megüzenheti a küldőnek, hogy menjen egyenest a pokolba". Constantine Diamandival, Románia magyarországi teljhatalmú megbízottjával csak másnap találkozott, és csak augusztus 13-án kapta meg a román kormány nyilatkozatát, amelyben a Szövetséges Katonai Misszió kompetenciáját elismerték.

Augusztus 16-án Mardarescu román tábornok megkapta a Misszió első instrukcióit: Azonnal szüntessék be bármilyen készlet vagy tulajdon rekvirálását vagy eltulajdonítását, akármilyen természetű is legyen az, kivéve az ezen Misszió által erre a célra engedélyezett övezeteket, és akkor is csak olyan készleteket, amelyek a román hadsereg számára szükségesek és a Misszió kapjon tájékoztatást azokról a készletekről, amelyeket szükségesnek tekintenek. A román főparancsnok késedelem nélkül adjon át egy térképet, amelyen világosan kimutatja a rekvirálási övezeteket, és amely csapatai elhelyezkedését is mutatja. Azonnal szolgáltassék vissza tulajdonosának az összes, jelenleg román kézben lévő magántulajdon, mint például személygépkocsik, lovak, hintók, amelyek magánszemélyek tulajdonában vannak. Szervezzék meg a vasúti, postai és távíróvonalak fokozatos visszaszolgáltatását a magyar kormánynak. Ne rekviráljanak további épületeket, raktárakat és ingatlanokat és a lehető leggyorsabban evakuáljanak minden iskolát, kollégiumot és más hasonló jellegű épületet. Azonnal hagyjanak fel a gördülő eszközök, vagy bármilyen magyar tulajdon hajón Romániába, vagy arrafelé történő szállításával, állítsanak meg és vigyenek vissza Budapestre minden úton lévő vagy külső állomásokon hagyott gördülő eszközt vagy magyar tulajdont. Korlátozzák a köz- és magánügyek felügyeletét a városban arra a szintre, amelyet a Misszió hagyott jóvá. A román kormány legkésőbb augusztus 23-ig bezárólag szolgáltasson teljes listát valamennyi hadi-, vasúti és mezőgazdasági anyagról, élőállat-állományról vagy bármiféle tulajdonról, amelyet a román erők eltulajdonítottak Magyarországról.

Augusztus 21-én a Szövetséges Katonai Misszió közölte József főherceggel, hogy a 20-án bevezetett statáriumot fel kell oldania, valamint a békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa nem lát szívesen egy Habsburgot Magyarország élén. József főherceg 23-án lemondott.

A rekvirálási és rablási tilalom ellenére augusztus 25-én Bandholtz tábornok az Állami Vasúti Üzemben 135 megrakott teherautó és 25 rakodó teherautó elszállítandó üzemfelszerelést mentett meg.

A tábornok 1919. október 5-én írta be magát a magyar történelembe, amikor is a bizottság napi elnökeként, csupán egy lovaglópálcával felszerelkezve megakadályozta, hogy egy csapatnyi román katona a Nemzeti Múzeumból kiállítási tárgyakat rekviráljon. A Nemzeti Múzeum elé már felvonultak a megrakásra váró román teherautók, és csakis az mentette meg a kifosztástól a múzeumot, hogy onnan Bandholtz a román katonákat kizavarta, a múzeum ajtóit pedig a szövetségesek nevében lepecsételtette.


Román csapatok vonulnak a Rákóczi úton

Bandholtz mindvégig naplót vezetett. (Az Egyesült Államokban 1933-ban, a New York Columbia Press kiadósában jelenik meg An undiplomatic diary címmel. Napló nem diplomata módra című magyar kiadása 1993-ban lát napvilágot a Magyar Világ Kiadó jóvoltából)

Hat nappal érkezése után, a románok által ekkor már két hete megszállt fővárosról többek között az alábbiak olvashatók benne: „Ma én elnököltem az Egyesült Szövetséges Katonai Katonai Kirendeltség (Inter Allied Military Mission) reggeli ülésén, melyen a Budapestet megszállva tartó román egységek magatartását és tevékenységéit irányító táviratot ismertettem... Du. 4.30-kor megjelent a kirendeltség előtt Mardarescu generális, a magyarországi román hadsereg főparancsnoka, vezérkari főnöke társaságában. Az átnyújtott okirat szövege (részben) itt következik: ...A románok azonnal szüntessék meg a rekvirálást, zsákmányolást és bármi nem ingó, ingatlan és mozgó anyag elhurcolását. Csak olyasmit vihetnek el, aminek a birtokba vételére a négy győztes hatalom hivatalos képviselője... írásban engedélyt ad... Azonnal adják vissza tulajdonosaiknak mindazt a magánvagyont, ami jelenleg a románok kezén van, mint pl. személy- és tehergépkocsik, lovak, hintók, fogatok... kezdjék meg azonnal a magyar állam tulajdonát képező vasúti járművek, postai és távközlési berendezések visszaszolgáltatását.

Augusztus 28-án arról ír, hogy „eddig még soha, egyetlen egyszer sem voltak túlzottak a magyar panaszok... A Ganz Danubius gyárban azon kaptuk a románokat, hogy Stancu hadnagy parancsnoksága alatt 5 vagont raktak meg gépekkel. A 800 személyes 1. számú magyar hadikórházból a románok kiparancsolták a magyar sebesülteket, rokkantakat, és mindössze 57-et találtunk, olyan rossz állapotban, hogy nem voltak szállíthatók. A központi magyar egészségügyi szolgálatnál azon kaptuk rajta Georgescu őrnagyot, az egészségügyi tisztet, hogy az egész épületet teljesen kibelezték és kiürítették a románok, és mindent elhurcoltak. Mindegyik helyen magyar katonák cipelték a holmit a vagonba, román katonai felügyelet alatt...

Bandholtz - akiről feljegyezték, hogy kezdetben egyáltalán nem rokonszenvezett a magyarokkal, mivel háborús ellenfélnek számítottak - egyre több, a fentiekhez teljesen hasonló ténnyel szembesül, és amint az idő múlik, egyre erőteljesebben lép közbe a számára sokszor szinte felfoghatatlanul botrányos - miként ő írja „képtelen” - történések láttán: „1919. szept. 25... a románok újabb 900 zárt vasúti teherkocsit rekviráltak abból a mindössze 4500-ból, amit még meghagytak. (Határozatot hoztunk, melyben legerélyesebb tiltakozásunkat fejeztük ki)”.

Pékár Gyula, a Horthy-korszak írója, aki 1919-ben a Friedrich-kormányban öt hónapon át miniszter, egyben a magyar kormány és a Négyek Tanácsa összekötője: „így kerültem én hivatalból a szigorú... Bandholtz generális közvetlen közelébe” - idézi fel emlékeit a tábornok budapesti szobrának felavatása alkalmából a Pesti Hírlap 1936. augusztus 23-i számában. „Tanúja lehettem az eleinte bizalmatlan, később tárgyilagos, utóbb már nyíltan pártunkat fogó Bandholtz lelki átalakulásának. Kinyílt a szeme. Az én minden reggel bemutatott rendőrfőkapitányi jelentéseim alapján látta az akkori szörnyű Budapestet, melyben a bolsevistáktól megkörnyékezett román katonaság már a börtönökbe tört be, román egyenruhába öltöztette be az általunk letartóztatott kommunistákat, s kiszabadította őket. A vérszemet kapó sereg a gazdaságok, gyárak, üzemek állat- és gépállományának elhordása után már a minisztériumok telefonjaira, írógépeire s a tudományos intézetek kincset érő, finom műszereire vetette magát: Bandholtz híres korbácsát pattogtatva csapott le rájuk, s mennyezetig magasodó heggyé halmozta fel a sok megmentett holmit dolgozószobájában”.

A leghírhedtebb, talán legnagyobb port felvert eset október 5-én történik, egy nappal a nemzeti gyásznap előtt. Este jelentik Bandholtznak: a románok a Nemzeti Múzeumnál vannak és "az a szándékuk, hogy megkezdjék a múzeum kincseinek elszállítását". Bandholtz néhány amerikai kísérőjével együtt ott terem. "Egyik emberük megpróbált minket megállítani, de ez nem tett jót neki, és mi bementünk a múzeumba. Megállapítottuk, hogy délután 6 óra tájban Serbescu tábornok román tisztek és civilek társaságában megjelent a múzeumban 14 teherautóval és egy katonai megszálló csapattal. Bejelentette, hogy felhatalmazták őt, hogy az Erdélyből származó műkincseket azonnal elszállítsa. A múzeum igazgatója közölte velük, hogy az Egyesült Szövetséges Katonai kirendeltség vette védelmébe a múzeumot, és megtagadta a kulcs átadását. Erre Serbescu tábornok kijelentette, hogy reggel visszajön és fegyveres erővel fogja birtokába venni a múzeum állományát. Ezek után átvettem a raktárkulcsot az igazgatótól és otthagytam egy üzenetet".

A tábornok üzenetében közli, hogy mivel a szövetséges katonai kirendeltség teljhatalmúlag rendelkezik a Magyar Nemzeti Múzeum teljes anyaga felett, a kulcs neki, mint a bizottság soros elnökének birtokában van. "Az üzenetet aláírtam, utána megbíztam Loree ezredest, hogy minden ajtóra ragasszon egy zárópecsétet, melyekre a következő volt írva: This door sealed by order Inter Allied Military Mission H. H. Bandholtz Pres. of the day 5th October 1919. [Ezt az ajtót lepecsételtük az Egyesült Szövetség Katonai Kirendeltség parancsára H. H. Bandholtz, a bizottság soros elnöke 1919. október 5.]". A naplójegyzet végén a tábornok, nem minden humorérzék nélkül és láthatólag már némi megszerzett helyi ismeret birtokában hozzáfűzi: "Mivel a románok (akárcsak a többi európaiak) kedvelik és tisztelik a gumibélyegzőt és mivel nekünk más pecsétünk nem volt, hát az U.S. postai cenzúra gumibélyegzőjét ütöttük rá a papírcsíkokra, melyekkel az ajtókat lepecsételtük, illetve lezártuk". Az amerikai delegáció irattárában a következő két megjegyzés olvasható a Bandholtz-féle papírcsík-minta mellett: "Ama három pecsét egyike, melyeket a Magyar Nemzeti Múzeum raktárának ajtóira helyeztek, hogy kívül tartsák a román fosztogatókat". A másik: "Felbontva 1919. november 14-én, amikor a románok kiürítették Budapestet".


Román csapatok az Országház előtt

Bandholtz a történtek hatására úgy dönt: teljesen őszintén és nyíltan a párizsi Legfelsőbb Bíróság elé kell tárni mindazt, amit a románok Budapesten és Magyarország általuk megszállt részein művelnek. Október 13-án igen terjedelmes táviratban foglalja össze tapasztalatait. Néhány részlet:

"Annyira kirántották az országot (...), hogy nem maradt elég teherkocsi arra sem, hogy a lakosság legégetőbb élelmiszer- és fűtőanyag-szállítására elegendő legyen. A román adminisztráció lecsökkentette Budapest élelmiszer-tartalékait a múlt havinak egyharmadára. Az Élelmezésügyi Minisztérium jelentése szerint szükségtelen és durva intézkedések megakadályozták, hogy a Budapest elővárosaiban és külvárosaiban lakó mintegy 60.000 lakos élelmiszerhez és tüzelőhöz jusson".

Október 11-én a Misszió jelentést kapott a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottjától Aradról, hogy az ő személyes tapasztalata és vizsgálata szerint hadifoglyok helyzete elviselhetetlen, és homlokegyenest ellenkezője az erre vonatkozó nemzetközi megegyezéseknek. Nem látják el őket sem életemmel, sem ruházattal, sem orvossággal, takarókkal, sem bármi mással az elfogásuk napja óta, és a legtöbbjüknek nincs anyagi fedezete, és képtelenek bármit is vásárolni, még csak a legsilányabb táplálékot sem. Az orvosokat a román hadsereg nem részesíti a Genfi Megállapodás 1906-beIi okmányában a XI paragrafusban szabályozott elbánásban. Az emberek a legveszélyesebb járványoknak vannak kiszolgáltatva, ha nem kapnak azonnal segítséget".

Táviratában Bandholtz beszámol arról az útról is, amelyet dr. Munro, az angol élelmezésügyi bizottság vezetője és Bunier svájci százados tett. Meglátogatták többek között Hatvant, Gyöngyöst, Miskolcot, Szolnokot, Nagyváradot, Sátoraljaújhelyet, Nyíregyházát, Debrecent, Békéscsabát, Aradot, Temesvárt, "mind fontos városokat, melyek jelenleg mind román megszállás alatt vannak". Az útjukról tett hivatalos jelentésből a tábornok táviratához a következő részleteket csatolta: "Minden, a románok által megszállva tartott magyar városban olyan nagy elnyomást találtunk, amely az életet teljesen elviselhetetlenné teszi. A gyilkosság napirenden van, ifjakat, és asszonyokat megkorbácsolnak, bebörtönöznek bírósági tárgyalás nélkül, letartóztatnak ok nélkül. Egy nyugat-európai, aki személyesen nem tapasztalta mi történik, és nem volt tanúja, egyszerűen nem tudja elképzelni, hogy mindez lehetséges. Kényszerítik az embereket, hogy hűségesküt tegyenek a román királynak, ha megtagadják, üldözik őket. Tapasztalt magyar kórházi igazgatókat tapasztalatlan román orvosokkal váltották fel. Román katonai hatóságok kérvényt követelnek minden útlevélügyben, a kérvényeket kötelező román nyelven írni, román ügyvédet kell fogadni, aki hihetetlenül magas árakat szab. Brád községben és Kétegyházán kegyetlenül megverték korbáccsal vasúti állomás-elöljárókat. Nagypénteken román csapatok váratlanul előrenyomultak és bevonultak Borossebesre, és foglyul ejtettek kétszázötven magyar katonát. A legkegyetlenebb barbár módon megölték őket egy szálig. Meztelenre vetkőztették őket, és bajonett-szúrásokkal úgy ölték meg őket, hogy minél tovább szenvedve, lassan vérezzenek el, és olyan sokáig kínlódjanak, amíg csak lehetséges. Szállítóleveleket, szállítási engedélyeket csak nevetségesen magas árakon adnak ki. A kereskedelmet lehetetlenné tették. A lakosság hamarosan éhen fog pusztulni”.

A távirat végén Bandholtz tábornok röviden összegez: „A románok viselkedése olyan, hogy Missziónk úgy érzi, nem tudjuk ilyen körülmények között hivatásunkat teljesíteni, és sajnos úgy látszik, nincs kilátás gyors változásra. Amennyiben a románok nem hagyják el azonnal Magyarország területét és nem szolgáltatják vissza mindazt, amit elraboltak, igen rövid időn belül határtalan szenvedés lesz az ország sorsa”.

Írta: Domonkos László


Román csapatok Rákospalotán

A román csapatokat 1920. márciusában vonták vissza teljességgel Magyarországról. Legnagyobb kiterjedésükben a Balaton környékének kivételével gyakorlatilag elfoglalták Magyarországot. Siófokon állomásozott ugyanis akkor az ország egyetlen nemzeti hadereje, mely Horthy Miklós vezetésével készült a hatalom átvételére. Miután november 14-én a román hadsereg kivonult Budáról is, nyomukban megérkeztek az első magyar tiszti különítmények. November 16-án reggel pedig ama bizonyos fehér lovon bevonult Horthy Miklós is. De ez már egy másik történet.


Magyarország területe 1919. augusztus 4-én