KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Török Buda
  Az iszlám védőgátja, 2. rész
 


Az 1684-ik évi ostromot - az ötödiket, mióta Buda török kézen volt - vidéki hadműveletek vezették be. A császári hadak elfoglalták Visegrád, majd Vác várát, s a váci mezőn nagyobb török erők felett győzelmet arattak. Miután a budai pasa, Kara („Fekete") Mehmed június 27-én Vácnál csatát vesztett, a császáriak Károly lotharingiai herceg vezetése alatt felvonultak Pest alá s július első napjaiban a törökök által felgyújtott és kiürített Pest városát megszállták.

Pest megszállása és megerősítése után a császári seregek zöme visszahúzódva Vácra, itt átkelt a Szentendrei szigetre, majd innen Szentendre alatt a Duna jobb partjára, s a Duna jobb partján Buda felé nyomult. Az óbudai Fehéregyházánál, a török Akkilisze-nél Bekri Musztafa, a török tábori sereg vezére, a szerdár, kísérletet tett, hogy amazokat előnyomulásukban megakadályozza, de július 12-én vereséget szenvedett és hátrálni kényszerült. E csata után a császári tábor „hangyasokaságú seregével" megjelent Buda falai alatt.

A támadó sereg soraiban felvonultak az előző év harcainak Európa szerte ünnepelt hősei. A fővezérletet Károly lotharingiai herceg tartotta kezében, Bécs előző évi felmentő hadainak vezére. Alatta működött Lajos bádeni őrgróf, aki a vezérkarban az aggályoskodókkal és ingadozókkal szemben Buda megostromlásának szükségességét vitatta, hangoztatva, hogy Budát nyolc nap alatt be lehet venni. Itt volt Starhemberg herceg, az előző évben Bécs elszánt védője, aki Buda ostromát most még korainak találta és ezért ellenezte, de amikor Károly herceg a szerdár elleni operációkkal el volt foglalva, az ostromot legjobb tudása szerint vezette. A császári sereg ifjabb tisztjei között itt volt a későbbi török háborúk legendás hőse, a „nemes lovag": Jenő savoyai herceg.
 
A sereg megérkezésekor mintegy 38.000 főből állt s az ostrom folyamán még körülbelül ekkora pótlást kapott. A magyar hadak, mintegy 8000 ember, Esterházy Pál nádor, Eszterházy János, Batthiány Ádám, Bercsényi Miklós, Draskovich Miklós vezetése alatt csak később, július 18-án jelentek meg Buda alatt. Miksa bajor választó, aki akkor a fővezérletet is átvette, „30.000 főnyi gonosz ellenséges sereggel és 400 létrával" szeptember 9-én, Hermán bádeni őrgróf csak az ostrom vége felé, október közepe után érkezett a táborba.

A védelem a vár falaira és a mintegy 3000 főnyi budai és pesti állandó helyőrségre támaszkodott, melyet a közeli török várak apró védőőrségei és az idejében felküldött birodalmi csapatok, többi között egyiptomi janicsárok is, mintegy 12.000 főre erősítettek. A vezetés két ember kezében futott össze. Az egyik az akkori budai pasa, Kara Mehmed volt, mint az egykorú török író mondja, „egy tanulatlan ostoba török", aki az előző évben Párkánynál és legutóbb Vácnál ismételten vereséget szenvedett és már megérett volna arra, hogy hóhérkézre kerüljön; a török birodalom szorult helyzetében azonban még megtartotta rangját, mert egyébként kemény katona hírében állt, aki száz embert képes volt feláldozni azért, hogy másik százat megmentsen. Segítőtársa Ibrahim pasa, diarbekiri bejlerbej volt, akit zajos múltja miatt melléknéven „Sejtán"-nak hívtak s legutolsó állomáshelyéről, Diarbekirből, mintegy hatvan napi járóföldről azért rendeltek „sürgősen" Magyarországra, hogy a pasa mellett Buda „védője" (muháfiz) legyen. Benne sokan a magyarországi hadak főparancsnokát, a jövendőbeli szerdárt látták, mert az ekkori szerdár, Bekri Musztafa, aki az előző évben Bécsnél mint janicsár aga szolgált, sokat betegeskedett és hirtelen felváltására is gondolni kellett.

A várfal legveszélyeztetettebb szakaszának a Krisztinaváros felé eső vonal látszott, ennek védelmét a Kászim pasa-toronytól (a mai Zerge-lépcső tetejétől) kezdve a Várhegy déli éléig a török fővezér, Ibrahim pasa vállalta magára, de amellett az Erdélyi bástyára is ő ügyelt fel, mert a tágas Víziváros felől az Erdélyi bástya irányában szintén támadástól tartott. A vár többi részén a védelem vezetését Rüsztem pasára bízta. Alvezérek voltak: a Kászim pasa-bástyán Dzsadi Juszuf zagardzsi aga, a vár északnyugati sarkán a Toprak-bástyán az albán származású Csolak („Félkarú") Haszan aga, a mai fedett lépcső közelében az Eksi as kuleszin Hászekí Ibrahim aga. Az egyes fegyvernemek és csapatok közül janicsárok a vár két végén, a Bécsi kapunál és a Frengi kuleszin, továbbá az Eksi as kuleszin (és feltehetőleg több más helyen is) teljesítettek szolgálatot, a Karakas Mehmed pasa-torony körül egyiptomiak, a mai Halász-bástyánál a Pestről átvont őrség, a Veli bej-bástyán (a mai fedett lépcső és az Esztergomi bástya között körülbelül a fele úton) az Esztergomból elvonult vagy elmenekült törökök őrködtek.
 


V. (Lotharingiai) Károly Lipót
(1643-1690)

Kara Musztafa pasa
(1634-1683)

Az ostrom a mai Margit-körút mentén húzódó északi városfal megtámadásával kezdődött és kezdeti lanyhaság után váratlanul napokig tartó heves kézi tusává mérgesedett. Hajdúk és német gyalogosok ugyanis, ismételt előretörés és visszavonulás után július 19-én a mai Pálffy térre nyíló „Kakas kapun" át benyomultak az alsóvárosba és olyan riadalmat keltettek az itteni védők között, hogy ezek a Bécsi kapu felé húzódva a várban akartak menedéket keresni. Kara Mehmed ekkor megint kemény embernek bizonyult, s ahogy három évvel azelőtt menekülő török csapatok előtt feltépette az esztergomi hidat, nehogy a menekülőkkel együtt az ellenség is átjöjjön az innenső partra, úgy most bezáratta a Bécsi kaput, nehogy a menekülők nyomában az ellenség behatoljon a várba. Miután az így kiszorult török őrség, több mint ezer ember a lángokban álló külső Vízivárosban az utolsó szálig elpusztult, az ostromlók itt szilárdan megvetették lábukat.

Ezalatt a tábori haderő többi része elhelyezkedett a vár körül, s míg a gyalogság tábori állásokat készített, a lovasság a török tábori sereg nyomában Érdig hatolt. Az Érd közelében épített török erőd, Hamza bej szerája, a mai Hamzsabég mellett a Buda sorsán aggódó szerdár még egyszer ütközetbe bocsátkozott a császáriakkal, de miután tevés csapatait - amelyeket a császáriak lovasságának szét-riasztására előre küldött - ezek szétverték, hadai felbomlottak s egész tábori felszerelésüket zsákmányul hagyva megfutamodtak (július 22.). Minthogy a megmenekült töredékek csak a Száván túl, Eszéknél állapodtak meg - és így a török tábori sereg egy időre minden jelentőségét elvesztette - végrehajtható volt Buda teljes körülzárása és megkezdődhetett rendszeres ostroma.

A vár ostromában és védelmében mindkét fél nagy hévvel és nagy erőkkel vett részt és kölcsönösen nagy veszteségeket is szenvedett, de az ellenfelek erői körülbelül egyensúlyban lévén, a kezdeményezést egyik fél sem tudta kizárólag magának biztosítani. Ez abban is kifejezésre jutott, hogy az ostrom kiemelkedő mozzanatait az ostromlók a maguk rohamaival, az ostromlottak a maguk kitöréseivel mérték.

Az ostrom súlya a Tabán és a Naphegy felől főleg a vár nyugati oldalának alsó felére, a Kászim pasa-torony és a Frengi-torony közötti szakaszra, és az északi oldalon a Rózsadomb és a Kis-Svábhegy felől a Toprak-kule (Esztergomi-bástya) tájára nehezedett. Az Ostromlók a Gellérthegy tetején, a törökök itteni, kiürített palánkja előtt, meg a Gellérthegy oldalában és a Naphegyen, majd tovább a Kis-Svábhegyen és a Rózsadombon állították fel ütegeiket.

 

Ajánlott cikkek

 
 

Ajánlott linkek

 
 Jelenleg nincs ajánlható link!


Buda 1684-ben
(ismeretlen készítő)

Míg ezekkel a várfalakat törték, gyalogos csapataik fokozatosan előre ásva magukat, a tűz alá vett célpontok, főleg a Vérmezőre néző bástyafal egyes pontjai, a Toprak-kule és a Kászim pasa kuleszi alá aknákat fúrtak, hogy azokat felrobbantva, az így tört réseken a várat rohamozzák. Az erős ágyútűz ellen, amely egyes napokon kétezernél több golyót és bombát zúdított a várra, a várbeliek erőltetett éjszakai munkával a rések betömésével, új akadályok és mellvértek, ahogy ők mondták: „sarampók" emelésével védekeztek, majd a várból kitörve, az ellenséges aknászok leölésével, az akna-járatok elrombolásával, ellenaknákkal igyekeztek az ostromlók aknáit tönkretenni. A harc fokozódó kegyetlenkedések mellett mindkét oldalon rendkívül nagy vérveszteséggel folyt, mert a török harcosok az ellenséges fejekre kitűzött díj elnyerése végett a halottak és sebesültek fülét, orrát, fejét levágták, ami a másik oldalon is megtorlásra s végül a harc elfajulására vezetett.

Különösen heves harcok folytak július 25-e és 28-a között és augusztus közepén a vár három pillérbástyájánál, a Frengi-toronynál a Tabánnal szemben, a Kászim pasa-toronynál a krisztinavárosi templommal szemben és az Esztergomi-bástyánál a Kis-Svábheggyel szemben. A védekezési munkálatok közben Kara Mehmed pasa először a Kászim pasa-bástyánál a kézfején könnyebb, aztán napokkal később palotájának boltíves kapuja alatt a gyomrán halálos sebet kapott és elvérzett. Utána a védők vezérkarából Abdul karamániai pasa is „kiitta a vértanúság kelyhét".

A védelem buzgósága ennek dacára sem lanyhult. Közemberek és tisztek egyforma elszántsággal harcoltak, hogy becsületüket, „arcuk fehérségét" megvédjék, s mikor a herceg augusztus 20-án a várbelieket a vár békés megadásra szólította fel, Sejtán Ibráhim az ostromlottak egyhangú helyeslésével utasíthatta el a követet: a várat nem adják fel, és ha a herceg azt bírni akarja, jobban igyekezzék!

Közben a szerdár Hamzsabégnél szétvert embereit sereggé szervezte, hogy ismét kísérletet tegyen Buda felmentésére. Különösen bíztatta őt erre Sziavus pasa diarbekiri bejlerbej, diarbekiri tisztében Sejtán Ibrahim utóda, aki az isztanbuli kormány pénzküldeményével és kisebb csapatokkal érkezett segítségére. Sziavus pasa abaza származású volt, abból a kaukázusi hegyvidéki kis néptörzsből származott, amely ekkoriban lett új híve az iszlámnak és éppen úgy számos jeles férfit állított az Oszmán-dinasztia szolgálatába, mint a balkáni hegységek harcias népei közül a bosnyákok és albánok; az utolsó húsz évben a Köprülük korában már többször harcolt Magyarországon, s noha „mint minden abaza, kissé jámbor és együgyű volt, igyekezete és szolgálatkészsége miatt nagymértékben bírta a kormány bizalmát.

A szerdár, Bekri Musztafa, Sziavus csapataival megerősödve és főleg a szultán szigorú parancsától sarkalva, szeptember közepén ismét felnyomult Budáig. Azt tervezte, hogy Fehérvár tájékáról nagy kerülőkkel az ellenség hátába kerül s az esztergomi, zsámbéki és budafoki utak felől különböző pontokról egyszerre támadja meg az ostromlók táborát. A kiküldött csapatok azonban a közbejött esők miatt - melyeket később mindkét fél egyformán felhozott sikertelen-ségeinek magyarázatára - több helyen fennakadtak azokon a circumvallációkon, melyeket az ostromlók a felmentő kísérletek ellen készítettek, és egyedül Sziavus emberei tudtak a megbeszélt terv szerint előbbre jutni.

Miután ezek a budai hegyeken, a Svábhegyen a „Király kútjánál" és a „Gesztenyés dombon" (a mai Kis-Svábhegyen), a várból is láthatóan feltűntek, a várbeli törökök „testvéreik" megjelenésén fellelkesedve, szeptember 25-én erős kirohanást intéztek az ostromlókra. A középkori Szent Pálvölgye, a törökkori Kovacsina-völgye, a Kovácsi-völgy irányában törtek ki a várból. Az ostromlók állásai, a nehéz fáradsággal megépített védő- és ostromművek az azokban felhalmozott hadianyaggal együtt két tűz közé kerültek. Amennyire lehetséges volt, a törökök ezeket összerombolták, felszerelésüket tönkretették vagy elhurcolták, s aztán az ostromlók ellentámadása elől visszahúzódtak a várba.

A várba közel ezer emberrel többen jöttek vissza, mint amennyien a támadásra kiindultak, mert Sziavus pasa az ütközet folyamán embereinek egy részét a várba irányította. Mikor aztán a várbeliek ugyanezen napokban a Vízivárosba is betörtek és a pesti oldalról élelmiszert tudtak szerezni, amit az egri bejlerbej, Szerhos („Részeges") Ahmed pasa Pestig cirkáló csapatai juttattak el a Dunáig, a küzdelemben a mérleg nyelve a törökök javára billent.

Károly herceg sürgetésére az ostromlók is kaptak időnként erősítéseket, s kisebb segédcsapatok után szeptember 9-én Miksa bajor választófejedelem is megérkezett, rangjához illő erővel. Ekkor a fejedelem maga vette kezébe az összes keresztény hadak vezetését, a várat napokon át erősebben lövette, majd, valószínűleg szeptember vége felé, a várparancsnokot megadásra szólította fel. Szintén hiába, kívánságát a várbeliek drámai lefolyású tanácskozásban elutasították. A küzdelem tehát tovább folyt s azt Miksa nagyjából ugyanúgy vezette, mint korábban Károly herceg: előbb aknákkal és ágyútűzzel törette a falakat, főleg a Kászim pasa-torony és a Frengi kule közötti részeken, hogy megrongálják azokat s azután rohamot intézzen a vár ellen. A törökök is a régi módon védekeztek.


II. Miksa bajor választófejedelem
Max Emanuel Kurfürst von Bayern
(1662-1726)

Október 4-én folyt le Miksa nagy támadása, amelyet a török kortárs a várbeliek negyedik kirohanásának és „a nagy ütközetnek" nevez. A bajorok a vár tabáni csücske fölött álló Frengi-torony részbeni robbantása után ezt a tornyot megrohamozták és megmászták, de fenn a résen Ibrahim, a „Sejtán" és Rüsztem, az új karamániai bejlerbej, aki „nemcsak névben, de bátorságban is rokona, ikertestvére volt a perzsa mondák hősének", s végül Cserkesz Ahmed pasa állták a támadást, és a Sziavus által beküldött íjászok segítségével, akik a királyi palotából lőtték a támadókat, sikeresen kivédték a rohamot. A bajorok kénytelenek voltak nagy veszteséggel visszahúzódni.

Ez a roham 1684-ben az utolsó nagy kísérlet volt Buda megvételére. Az ezután lefolyt közel egy hónapig tartó ostromzár már inkább csak táborozáshoz volt hasonlítható. Az ostromlókon fokról-fokra nagyobb lehangoltság lett úrrá. A nádor, aki az „Isten kútjánál" táborozott, már szeptember végén „teljességgel nem remélte", hogy a sereg bevehetné Budát.

A sikertelenségek nyomán a vezérkarban is kirobbantak a lappangó ellentétek és mindenütt szétáradt a reménytelenség. A vezérkar még kísérletet tett egy-két aknafúrással, de az aknák - következetesen a nem kívánt helyen és módon robbanva - több kárt tettek az ostromlókban, mint a várban; egyébként inkább az ostrom feladásának körülményeivel foglalkozott.

Valóban a harcot akkor már nem az ostromlók vezérkara, hanem a várbeli gázik meg a szerdár irányították, amazok kirohanásaikkal az ostromárkok népét gyötörve, emez török és tatár lovasságával az ostromlók ellátását akadályozva. Az erőviszonyokat jól jellemzi október 31-ének egy eseménye, amikor az egri pasa, az említett Szerhos Ahmed, hét hajón a várba élelmet és lőszert és azonkívül csapatokat küldött. Ezek kibontott zászlókkal, síppal-trombitával vonultak fel a Duna felőli lejtőn, s aztán a másik oldalon még aznap kitörve, az ostromlók állásait meglepték és ott emberben, anyagban nagy károkat okoztak.

Az ostrom feladása ekkor már el volt határozva. Miután a vezérkar jelentései, főleg pedig Rabatta császári főhadbiztos beszámolója meggyőzték a császárt, hogy az ostrom folytatásától sikert remélni nem lehet, november 1-én megkezdődött a felszerelés és csapatok elszállítása - a hátvéd súlyos harcaival, ilyenkor kikerülhetetlen veszteségeivel.

Minthogy Pest kiürítése is határozattá vált, Pest erődítéseit a császáriak szétrombolták. Ez a szerencsétlen város most a császári hadviselés áldozata lett, s nemcsak házai, hanem az itt felejtett sebesült katonák is a tűz martalékává váltak. November 3-án, ugyanazon a napon, mint 1598-ban, az utolsó császári katona is elvonult Buda alól, rendetlenül, lehangoltan, a remélt siker helyett a kudarc nyomasztó érzésével.

Annál nagyobb ujjongást keltett az ostromlók elvonulása benn a várban és az esemény híre az egész török birodalomban. Buda megmenekülésének örömére mindenütt vidám ünnepeket rendeztek fényes kivilágításokkal, hangos sortüzekkel, hosszú lakomákkal; a budai mecsetek megtépett tornyain még egyszer kigyúltak a győzelem mécsei és a vár bástyáiról ágyúszó hirdette a Félhold győzelmét.

Ugyanakkor a szultán gazdag jutalmakat osztott szét a harcok hősei között. A vezetőket „kegyelmének díszes kaftánjával borította be", Sejtán Ibrahimnak országmentő működéséért külön rendelettel mondva köszönetet, a „Sejtán" név helyébe a „Melek" („Angyal") nevet adományozta, s az aleppói vilájet jövedelmével a magyarországi szerdárságot adta. Az alacsonyabb rangúakról is megfelelően gondoskodott, a közembernek is megadatta jutalmát.

A tehetetlen szerdár, Bekri Musztafa kegyelmet kapott jutalmul; nem vesztette el életét, hanem egy „hitvány állásba", a kanizsai bejlerbejségbe került, hogy kortársai szemében naponként „ezerszer érezze és szenvedje el a halált".

A kormány ugyanakkor Buda jövendő sorsára is gondolt. Az ostrom alatt szenvedett romlások kijavítására Isztanbulból felküldte Kösze („Szakálltalan") Sziavus aga szultáni mérnököt, akit a török fővárosban jeles várépítőnek tartottak, s feladatává tette a sérült várfalak kijavítását, főleg a sokat támadott nyugati oldalon. Sziavus aga a régi falakat helyreállítva, azokat egyes pontokon fokozottan megerősítette. A várhegy Krisztina-tér felé eső oldalán a Karakas pasa-tornyon belül egy új „magas bástyát" épített s ezt a szakaszt egy párhuzamosan futó fallal kettős várfallá építette ki. A Duna felőli oldalon a mai Király-lépcső külső oldalán a feljárás és vízhordás biztosítására szolgáló külső falat, mely a várfalhoz a Vízi-kapu mellett csatlakozott, az úgynevezett Altun tábie-val és Gümüs tábie-val („Arany- és Ezüst-bástyával") erősítette meg, s végül, mint aki a rábízott munkát teljesen elvégezte, a várfalakat fehérre meszeltette.

Ezalatt a kormány a birodalom belsejében is nagy munkát végzett a várható támadás kivédésére, mert látta, hogy a császár békére nem hajlandó s hogy a háborúnak még csak most következik a nehéz folytatása. Erős hadsereget, általános hadkötelezettségi alapon nagy néphadsereget akart szervezni. A fegyverbíró embereket katonai szolgálatra rendelte, a nőket és a gyermekeket már hatéves koruktól és az öregeket is, mindenkit, „akinek keze markolni tud", hidak és utak építésére vezényelte ki, azonfelül élelmiszert és hadianyagot gyűjtött. Ugyanakkor a sejchüliszlám magas egyházi szózatot bocsátott ki, amelyben kijelentette, hogy az eljövendő budai harcokban jobb lesz meghalni, mint életben maradni, mert Buda az iszlám erős védőgátja, és ha ez az erős védőgát a harcokban az ellenség hatalmába kerülne, mindenkit meg kell ölni, aki nem áldozza fel érte az életét.

 


Buda lövetése 1684-ben
(ismeretlen készítő; részlet)

A török fővárosban a mohamedán főpapok hangos közimákat tartottak a győzelemért, a katonai táborokban az alsórangú egyházi emberek, dervisek és hodzsák, imámok és „imádkozók" a köznépet, az egyszerű „gázikat" tüzelték a szent háborúra, a végső ellenállásra, szüntelen hirdetve, hogy ez a harc a vallásért, a szent mohamedán hitért folyik; a győzelem az övék lesz, mert velük van a próféta. Buda legutolsó ostroma alatt is háromszor megjelent a vár védőinek, „egész csapatok lelkesedtek annak láttán, hogy hívőknek sűrű tömegétől körülvéve a mohamedán fegyverek győzelméért imádkozott".

Ez a nagy előkészület „az iszlám erős védőgátjának" erősítésére és megvédésére nagyon indokolt volt, mert Közép-Európa államai, amelyek a közös veszélyben a törökök ellen koalicióba tömörültek, szövetségüket Bécs felmentése után is fenntartották, sőt azt a pápa, IX. Ince buzdítására szent ligává mélyítették. A szent liga eszméje, a török elleni harc terve az egész nyugati kereszténységet meghódította, s ahol az államok hivatalosan nem csatlakoztak hozzá, az egyének és társadalmak ott is rokonszenveztek vele. Még a francia politika is megváltozott az eszme hatása alatt s legalább átmenetileg eltűrte évszázados szövetségesének megtámadását.

A török elleni harc ezután már nem egy ország harca volt egy másik ország ellen, nem egy császárság küzdelme volt egy másik császárság ellen, hanem a keresztény Nyugaté a mohamedán Kelet ellen. Vallás harcolt vallás ellen, hit hit ellen.

A keresztények oldalán is bevetettek a küzdelembe minden erőt, a politikai és katonai szervezet eszközein kívül itt is teljes erejével működött az egyházi hatalom is. Tábori lelkészek itt is lelkesítettek, agitáltak, csodákat és jóslatokat híreszteltek. Híres prédikátorok buzdították a tömegeket, a többi között Marco d'Aviano, a fanatikus hitű ferencrendi szerzetes, a korszak Kapisztrán Jánosa, „Tüzes" Gábor, egy másik ferencrendi barát, Zenarolla, aki Budáról értékes történeti forrást is hagyott ránk, továbbá Freschot Kázmér, Kolich Lukács, Metzger János, Darsóczi Márton és még sokan a kevésbbé nevezetesek közül.

A keresztény tábor ezek szavain buzdult, ezek álmaiban, jóslataiban bizakodott s a pápa üzenetén lelkesedett: „Budám Virginis Dabit Auxilium", amelynek kezdőbetűiben nem volt nehéz kiolvasni BVDA nevét s a sejtelmesre hajlamos ember akár jóslatot is láthatott. A középkor egyetemes népi felbuzdulásait, a középkori lovagoknak és Kapisztrán késői hőseinek elszánt harckészségét a XVII. század szent szövetkezése ugyan nem tudta visszaidézni, de a politikai és egyházi intézményeknek az egykorinál tökéletesebb szerveivel és hatékonyabb eszközeivel a kereszténység is eljutott oda, ahol a törökök századok óta álltak: az iszlám szent háborújával a kereszténység szent háborúját állította szembe.

Az új alapokon elindított harc természetesen felhasználta a régebbi harcok minden reális tapasztalatát. Elsősorban azt a tanulságot szívlelték meg, hogy Buda korábbi ostromai azért nem vezettek eredményre, mert későn kezdődtek s ezért az ostromlók az előálló akadályokat nem tudták legyőzni és még feladatuk közepén belefulladtak az őszi sárba. A várvívás ugyanis a tüzelő fegyverek akkori értéke szerint a falak lassú omlasztásából állt, ami ágyútüzeléssel és aknákkal való robbantással történt. A kapcsolatos munkák: az ágyúk és mozsarak kellő elhelyezése, ütegsáncok, „teknők", mellvédek építése és fokozatos előretolása, aknák lerakása és robbantása, a gyalogság számára árkok, gyülekező helyek ásása stb. éjszakákon végzett nehéz munkával történt, amelyhez nemcsak sok munkáskézre, hanem hosszabb időre és különösen jó időjárásra is volt szükség.

A múltbeli ostromok, kivéve az 1684. évit, mind őszre hajló időben, szeptember-október hónapokban kezdődtek, csak rövid ideig, 10-40 napig tartó ostromzárak, megszállások voltak, és inkább az ostromló hadakat nyűtték, mint a várbelieket. Például az 1598. évi ostrom a váron alig tett kárt. Egyedül az eddig legutolsó, az 1684-iki ostrom indult már nyár derekán, július közepén. Buda várán azonban ez sem tudott erőt venni, mert az őszi időjárás ismét a védőknek kedvezett. Budát a vár védői 1684-ben is megmentették, az ostromlók pedig nem tudták megvenni, mert sem amazoknál jobb és elszántabb harcosok nem voltak, sem olyan technikával nem rendelkeztek, amellyel az ostrom természetes és mesterséges akadályait legyőzni, a rendelkezésre álló idő alatt az ellenfél előnyeit az akkori időjárás mellett behozni és a helyzetet javukra alakítani képesek lettek volna. Sikeres ostromnak előfeltétele volt tehát, hogy az jókor kezdődjék és az ostrommal járó munkálatok elvégzéséhez szükséges időt biztosítani tudja.

A régebbi ostromok meddőségének másik oka az ostromzár tökéletlensége és az ostromlottaknak a vár felmentésére küldött tábori török sereggel való együttműködése volt. E körülmény tanulságainak felhasználásával az ostromló hadaknak idővel a vár felé teljes gyűrűvé kellett zárulnia, a török tábori hadak felé pedig egységes zárt arcvonallá kellett fejlődnie. Az ostromló hadak a korábbi ostromoknál a vár alföldi kapcsolatainak megszakítását tűzték ki első célul, hogy a várat a külvilágtól elvágják, s a támadást Pest megszállásával indították meg.

A vár elszigetelése azonban sohasem sikerült teljes mértékben. Az ostromlók nemcsak a Dunától nem bírták a várbelieket elvágni, hanem a szárazon is hagytak egy-egy könnyen tágítható rést, melyen keresztül a várbeliek a külvilággal összeköttetésben maradhattak, anélkül, hogy a vár állítólagos alagútjainak felkutatásával és kikotrásával kellett volna vesződniük. Az 1602. évi ostrom alatt maga a pasa, sőt még az öreg kádi, Habíl is ki tudott menni a várból, hogy a szerdárral tárgyaljon, s 1684-ben is érintkezni tudtak a várbeliek a felmentő sereggel; nemcsak fontos hadműveletek egységesítése ügyében, hanem aránylag mellékes mozzanatokban is megkapták a táborban tartózkodó nagyvezér rendelkezéseit. A török várőrség és a török tábori sereg tehát két különálló, de egységesen irányított hadsereg volt, amely időnkint az ostromlókat tartotta körülzárva, szinte két tűz között.

A várvédelem tudományának ismeretében és elszánt akaratban az 1686. évi török várőrség éppen olyan kiváló volt, mint elődei. A budai pasa ekkor Abdurrahmán volt, becenevén Abdi, egy albán, aki mint közjanicsár kezdte pályáját, az utolsó tizenöt évben mint janicsár aga, majd mint bagdadi, egyiptomi, boszniai bejlerbej teljesített szolgálatot; részt vett a lengyelországi és krétaszigeti hadjáratban is, amelynek több hosszú ostroma, különösen Kandia ostroma az akkori várvívás főiskolája volt. 1686-ban magyarországi szerdárnak, majd hirtelen budai pasának neveztetett ki; alvezérnek Iszmail pasa rendeltetett melléje.

A várőrség magvát Buda és Pest rendes várőrsége - mintegy 3000 ember - képezte. Ezt először az időközben elvesztett török várakból Budán összeverődött kisebb helyőrségek, esztergomiak, váciak, nógrádiak emelték magasabbra, aztán Isztanbulból küldött janicsárok és tüzérek, Egyiptomból Budára rendelt 2600 ember, s végül a szokás szerint ideirányított szerémi, szendrei, rumeliai szpáhik vagy 14.000 főre duzzasztották, körülbelül ugyanúgy, mint 1684-ben. Indokolatlan tehát Szilahtárnak az a vádja, hogy Abdurrahmán kapzsiságból „századrész akkora sereget sem gyűjtött maga köré", mint két évvel korábbi elődje.


Abdi Abdurrahmann
 Az utolsó budai pasa, korábban a krétai Kandia
ostrománál jeleskedett, kiváló katona volt

A várfal északi vonalát a Bécsi kapuval Abdurrahmán pasa védte főleg janicsárokkal, azonkívül a Murád pasa-bástyát szendrői és szerémi, a Toprak-kulet a távolabbi Balkánról származó „ruméliai" csapatokkal. A vár déli pontjait az ottani bástyákra és a királyi palotákra támaszkodva Iszmail pasa őrizte, de ő vezette a Víziváros felé eső Erdélyi bástya védelmét is, a királyi paloták tájékán egyiptomi, az Erdélyi bástyán ruméliai csapatokra támaszkodva. A Duna felőli oldalon a mai kioszk felett a budai janicsár aga, odébb a Vízi kapunál az aszasz basi parancsnokolt. A Vérmező felé néző hosszú fal déli végén a defterdár irányította a védelmet.

A fegyvernemek közül janicsárok minden fontosabb pontra jutottak, látni lehetett őket a vár központi fekvésű helyein: a Király-lépcső mellett az „Arany bástyán", a Nagy dzsámi mögött a „Kis kapunál", odább a Haber kuleszin, a mai Halászbástyánál, a Krisztinaváros felé néző oldalon a Zerge-lépcső felső részénél a Kászim pasa bástyán és az Ova kapunál, és a harcok folyamán megjelentek mindenütt, ahová a vár központjából erősítéseket lehetett vagy kellett juttatni.

A vár kevésbé veszélyes szakaszait alkalmi alakulatok tartották megszállva: a Lánchíd táján ruméliai lovasok táboroztak; ebben az irányban, de fenn a Várhegyen az egykori pesti helyőrség maradványai teljesítettek szolgálatot. A Vérmező felőli oldalon a mai fedett lépcső környékét esztergomi és nógrádi menekültek védték; az innen észak felé fekvő Veli bej bástya, az ostrom végén a vár leg-nyugodtabb pontja, „irodalmi emberek és nyugdíjasok" őrizetére volt bízva.

A külső segítséget a várbeliek most is az alföldi tájról az egri bejlerbejtől, meg a Dunántúlról a szerdártól várták; ennek a török hadak mindenkori felvonuló útján, Eszék felől kellett volna jelentkeznie.

Az egri bejlerbej, a korábbi harcokból is ismert Bosnak Oszmán pasa a nyár folyamán életét vesztette, utóda pedig császári hadak, főleg magyar lovasság által lekötve, nem tudta elhagyni a várat.  A szerdár, Szári („Szőke") Szülejmán pasa, aki ebben az évben maga a nagyvezér volt, Drinápolyból még április végén elindult, de nagyon lassan haladt és várakozással Belgrádban is egy hónapnál hosszabb időt elvesztegetett.

Innen ismét rossz előjelek között indult tovább; a zimonyi hídon átkelve lebukott lováról, ami lehangolóan hatott embereire, akik szinte természetesnek látták, hogy Buda alá is elkésve érkezett, mikorra az ellenség már körülzárta a várat. Pedig ő még embereket akart volna oda beküldeni. Nagyon hiányzott a török seregekből Ibrahim pasa, az „Angyal", aki Buda 1684. évi megvédelmezése és többszörös kitüntetése után, mint az 1685. évi magyarországi harcok balsikerű szerdárja, vesztett csaták után fejét is vesztette. „Ha Ibrahim pasa életben maradt volna, nem kellett volna elveszteniök Budát" - siránkoztak felette később a törökök.

A hatodik, utolsó ostromra a törökkori Buda ellen a keresztények 1686-ban a korábbinál sokkal nagyobb erőket vonultattak fel. Míg a szent liga szervezete a szövetségbe tömörült államokat késztette fokozott erőkifejtésre, a hírverés és hírcsinálás különböző eszközei a társadalmakat bírták nagyobb áldozatvállalásra. XI. Ince pápa agitációjára a harcból nemcsak a császár országai, hanem más nyugati népek, főleg olaszok és spanyolok is nagy számban kivették részüket; de nem-katolikus népek - angolok, skótok, svédek - is elküldték fiaikat, hogy - szinte egy uralkodó koreszmének hódolva -  harcoljanak Magyarországért, ugyanúgy, ahogy 150 évvel később egy másik koreszme szolgálatában a görög nép szabadságáért ragadtak fegyvert, akkor is a félhold, a török-mohamedán hatalom ellen.


Buda ostroma (Michael Wening rézkarca L. N. de Hallart rajza nyomán)

A támadó sereg táborában ott találjuk az akkori nagy háborúknak és az előbbi ostromnak valamennyi ismert vezéralakját. A vezetés Károly lotharingiai herceg és Miksa Emánuel bajor választófejedelem kezében folyt össze; a fiatal és hiú választófejedelem, Lipót császár és király veje a maga hadaival a fővezértől függetlenül, önállóan rendelkezett. Károly herceg seregében Starhemberg és Caprara tábornagyok alatt a császári gyalogságot Croy Eugén táborszernagy, Pfalz-Neuburgi Lajos herceg, gróf Souches Károly, báró Diepenthal és báró Thüngen vezérőrnagyok, a császári lovasságot gróf Dünnewald Henrik, gróf Pálffy János, gróf Taaffe és báró Mercy altábornagyok, továbbá gróf Lodron és gróf Styrum vezérőrnagyok vezették; a brandenburgiak, svábok és frankok saját tábornokaik: Schöning János, Marwitz, Barfuss, Baden-Durlachi Károly őrgróf és Thüngen vezérőrnagy alatt álltak.

A választófejedelem seregében Lajos badeni őrgróf és gróf Serényi János álltak a legmagasabb rangban. Itt a tulajdonképpeni vezetés is Lajos őrgróf kezében volt, maga a választófejedelem ehhez semmi kedvet nem érzett. Badeni Lajos és Serényi alatt a bajor gyalogságot báró Steinau és báró Rummel vezérőrnagyok, a bajor lovasságot gróf Bielke, gróf Arco és gróf de la Tour vezérőrnagyok vezették. Az ide beosztott császári gyalogság élén de la Vergne márki és gróf La Fon- taine, a lovasság élén Savoyai Jenő állott. A szászok felett Sachsen-Weissenfelsi Keresztély herceg és Trautmannsdorf Joáchim parancsnokoltak.

Az úgynevezett „vezérkart" Károly herceg seregében gróf Rabatta Rudolf főhadbiztos, helyettese, báró Falkenhayn, Palm. Praevist. gróf Lamberg, Königsegg, Bagni, Claudi, Gournav és Dietrich hadsegédek alkották, a bajor választófejedelem mellett báró Friesensee mint főhadbiztos, Hoffmann, báró Creutz és Hallart mint hadsegédek szolgáltak (az utóbbitól számos kitűnő rajzunk maradt az ostrom történetéről).

A tüzérek között a legtöbbet emlegették Mieth ezredes nevét, a mérnöki karban legismertebb nevet hagytak, részben máig ránk maradt munkásságukkal, Fontana, aki az ostrom alatt sebet is kapott, aztán a művelt és nagytudományú Marsigli Lajos, egy olasz gróf, aki a vár elfoglalása után kultúrjavak mentésével is megszerezte a magyar utókor háláját; egyrészt Corvinákat mentett meg a pusztulástól, amelyek alapján ma mélyebb, közvetlen fogalmunk lehet Mátyás király könyvtáráról, másrészt régi török iratokat szedett össze a romok alól, melyek a magyarországi török uralom és Buda törökkori történetéhez legértékesebb közvetlen forrásaink és e munka egyes fejezeteinek megírásához is alapul szolgáltak.

A Buda alá rendelt magyar csapatok közül legelsőnek Bottyán János és Kürtössy István vezetése alatt Esztergom őrsége jelent meg a táborban, s az első naptól a vár visszahívásáig részt vett a hadműveletekben. A legkiválóbb szerep a Győr vidékéről származó hajdúknak, „talpasoknak" jutott, akiket Eszterházy János gróf vezérelt. Alatta még két Eszterházy szolgált: Mihály és Zsigmond, aztán Babocsay Ferenc, Zichy Imre, Fiath János és Miskei István voltak a győrvidéki gyalogság tisztei.

A kanizsai kerületből felküldött csapatok felett Batthyány Ádám, Tóti Lengyel János, Festetich Pál, Békássy Miklós, gróf Eszterházy Farkas és Fülöp Gergely parancsnokoltak. Az érsekújvári generelátus csapatait Koháry István, az idősebb és ifjabb Bercsényi Miklós (az utóbbi később II. Rákóczi Ferenc tábornagya), Balassa Gábor és Dalmady Sándor vezették.

Felső-Magyarországból, a kassai főkapitányság körzetéből a kalandos életű, elszánt Csáky László gróf, Csáky Sámuel, Károlyi István, Deák Ferenc és Horváth János vezetése alatt érkeztek magyar csapatok (az utóbbiak csak augusztus hóban, mert korábban más feladatokat teljesítettek). Buda alatt új egységekbe szervezve, a lovasság Bottyán János, Pálffy János, Petneházi Dávid és Csáky László parancsnoksága alá került, a gyalogságnak Eszterházy János és örményesi Fiath János voltak vezérei. Az utóbbinak nevét akkor kapta szárnyára a hír, amikor július 24-én a Győr táján verbuvált 600 hajdú sorában elsőnek mászta meg a vár külső árkát. A nádor Esterházy Pál, ebben az évben is ott volt a magyar seregben.

Az ostromra felvonult sereg törzsét mintegy 76.000 emberre lehet tenni, ebből kereken 40.000 ember Károly herceg vezetése alatt, 21.000 ember a bajor választó keze alatt állt. A magyarok részint önálló egységekben, részint a nagyobb császári vagy bajor egységekbe beosztva, vagy 15.000 emberrel vettek részt Buda ostromában (a többi magyar csapat más feladatok elvégzésére: erős török alföldi helyőrségek, felmentő seregek féken tartására kapott megbízást).

A csapatkeretekben érkező idegeneken kívül további egy-kétezer főre rúghatott azoknak az önkénteseknek a száma, akik a pápa hívó szavára szervezet nélkül, egyenként vagy csoportosan összeverődve jelentek meg Buda alatt, hogy életüket a kereszténység közös ügyéért felajánlják. Catalóniából 300 vitéz kelt útra, hogy a magyar főváros visszavívásánál vérét áldozza, egy alessandrói pap vezetése alatt 20 ember csatlakozott a császári sereghez, alacsonyrangúak, szegény névtelen emberek és előkelők, neves családok fiai vegyesen.

Az előkelő családok közül különösen a spanyolok voltak szép számmal képviselve. Közülük Buda alatt harcolt Vexar herceg, ennek öccse: Valero márki, Escalona herceg, Piccolomini herceg, Castel Moncaya márki, Gaspar de Zuniga, Jüan Francisco Manrique, Rodrigo de los Honeros, Matheo Moran, Félix de Astorga , az utóbbiak mindannyian „don"-ok, a nemesi rendből.

A franciák közül Buda alatt vitézkedtek Commercy, Vaudemont és Villars hercegek, akik Károly lotharingiai herceg unokatestvérei voltak, gróf Schomberg, Créqui herceg, Blanchefort márki, gróf Souvré, Longueval márki, Du Héron.

Az angol és skót urak közül itt voltak Fitz James, Jakab király természetes fia, Moore, Talbot és Wiseman lordok, Richards Jakab mérnökkari tiszt. A svédek külön önálló csapattal, és tovább olaszok, belgák, Európának minden népe hozzájárult ahhoz, hogy a magyar fővárost az idegen uralom alól felszabadítsák.

 


Buda ostroma, 1686.
(Frans Geffels festménye)

A sereg előcsapatai először Pest előtt jelentek meg. Badeni Lajos lovasai június 17-én érkeztek Pest alá, egy hónappal korábban, mint két év előtt, a várost kevés áldozattal elfoglalták s a törökök által elkésve szétszakított híd hajóinak nagy részét is zsákmányul megszerezték. Megszállva Pestet, a sereg szinte visszahúzódott észak felé, aztán, ez alkalommal a Margitszigeten át, hidat vert a Dunán, s a folyón átkelve, majd a Szentendre felől leereszkedő csapatokkal egyesülve, a budai hegyek tetején félkörben körülvette a várat, úgyhogy a csapatok egy része a vár felé, másik része meglepetések ellen védekezve, a hegyek túlsó lejtőjén kifelé fordulva, ún. „circumvallációkban" foglalt állást.

A császáriak Károly herceg vezetése alatt az északi városfallal szemben, a Dunától a Szent Pál völgyéig, a Ferenc-, Mátyás- és József-hegyen helyezkedtek el, részben ugyanazokban az állasokban, melyeket elődeik két év előtt építettek és a törökök betemetni elmulasztottak. Hozzájuk zárkóztak a Kesztáne bairi-n, a „Gesztenyés-hegyen" és e mögött a svábok, ennek a hegynek ekkori táborozásukkal a „Svábhegy" nevet adva; odébb a Gellért- és Naphegyen a vár alsó végével szemben a bajorok vettek állást, akikkel, mint említettük, választójuk önálló hatáskörrel rendelkezett.

A magyar gyalogosok, a hajdúk, főleg a császári csapatok között nyertek beosztást, a mozgékony huszárok Bottyán János vezetése alatt arra voltak rendelve, hogy a Dunántúlon, Fehérvár és Eszék felé portyázva, a török tábori erők várható érkezéséről idejében hírt adjanak és azok előnyomulását akadályozzák. Miután az ostromlók Csepel-szigetet is megszállták és Csepelt a pesti oldallal hajóhíddal összekötötték, az ostromgyűrű a vár körül napok alatt bezárult s a várbeliek összeköttetése a külvilággal megszakadt. Az esetleges átszivárgások megakadályozását szintén Bottyán János huszárjai kapták, mert mindjárt az első napokban sikerült elfogniuk egy Budáról 30 sajkával utolsónak menekülő nagyobb csoportot, értékes ingó holmival és drágasággal, s egy fiatal nőt is, állítólag a pasa egyik feleségét. A kincsek értékét csak az asszonyok nélkül 200.000 forintra becsülték.

Tüzérségi előkészítés után június 24-én gyalogcsapatok a Duna-parton rohamot intéztek a Víziváros fala ellen, s ezt veszteségek nélkül több ponton megszállták, majd több napi harc után magát a Vízivárost is elfoglalták.

Ezután a városfallal, azaz a mai Margit-körúttal párhuzamosan ostromárkot ástak és tüzérségi állásokat építettek. A várfalat a tüzérség július 1-én kezdte törni, először az Esztergomi-bástyánál, azaz az ekkor már kőből és téglából álló „Föld-bástyánál" (Toprak kuleszi), továbbá az innen a Bécsi kapuig nyúló szakaszon. A közelben álló Fethij jedzsámi, amelynek helyén utóbb a mai helyőrségi templom épült, és a szomszédos házak már másnap kigyulladtak és egyéb helyeken is sok kár keletkezett. Miután a gyalogság török lövészek és aknászok tüzében többnapi fárasztó munkával futóárkokkal és párhuzamosan előretolt ostromárkokkal innen is tovább, az Esztergomi-bástya lábáig, a mai Lovas útig előredolgozta magát, és a várbeliek kitöréseit két ízben is (július 5. és 9.) visszavetette, úgy látszott, hogy a vár megérett a rohamra.

Az első roham a várfalnak az Esztergomi-bástya és a Bécsi kapu közötti része ellen július 13-án estefelé indult meg. A megtámadott részeken a védelmet maga a várparancsnok, Abdurrahmán pasa vezette és a támadást visszaverte. A rohamozók súlyos veszteségeket szenvedtek, mint utólag megállapítást nyert, főleg azért, mert a roham nem volt kellően előkészítve és a vezetés ingadozó és határozatlan volt. A közel másfélezer főnyi halott és sebesült között, amennyit a rohamozó oszlop vesztett, magas rangú tisztek és előkelő idegen önkéntesek közül vagy negyvenen feküdtek holtan vagy nehéz sebekben.

Az angolok közül elesett Rupert herceg természetes fia, Moore, Talbot, Wiseman lord, hat másik lord pedig megsebesült; a spanyolok közül halálos sebet kapott Vexar herceg, meghalt Piccolomini herceg, megsebesült Escalona herceg, Valero márki, Zuniga; a franciák közül megsebesült Blanchefort márki és Cormaillon lovag; a németek közül elesett Károly György herceg, gróf Herberstein, Steibach, gróf Dohna Károly, Pettau és Kanitz kapitány, megsebesült Starhemberg Guidó, Auersperg, Kichmayer. A népek közül nagyoknak és kicsinyeknek, a társadalmi osztályok közül előkelőknek és alsóbb rangúaknak vére egyformán bőven omlott Buda alatt.

A bajorok ezalatt fejedelmük főparancsnoksága és Badeni Lajos tervei és intézkedései szerint, teljes különállással és önállósággal, a Naphegy és a Gellérthegy felől a királyi paloták éle felé törekedve végezték ugyanezt a nehéz ostrommunkát. Bár itt azt a törökök támadásaikkal kevésbé háborgatták (csak június 29-én intéztek kirohanást a bajorok állásai ellen), mert az itteni terepviszonyok kirohanásra nem voltak alkalmasak, tüzérségüktől és aknáiktól a bajorok is sokat szenvedtek. Állásaik nagyon ki voltak téve az ellenség tüzének.

Ahogy a Naphegyről és a Gellérthegyről ők szinte beláttak a várbeli utcákba, úgy a várbeliek is számon tudták tartani minden mozdulatukat. A július 15 és 16 közötti éjjelen a bajorok megkísérelték, hogy a mai várkerti házak táján befészkeljék magukat a vár külső védőműveibe. Ezt a célt napokig tartó véres harcok, tüzérségi tűzben végrehajtott véres rohamok árán elérték, de tovább nem tudtak hatolni, mert a törökök a rés mögött erős cölöpgátat emeltek.

Az itt dúló harcok hangos csatazaja, ágyúk dörgése, golyók sivítása és robbanása közben a Mátyás király palotájában felhalmozott lőpor, amelynek mennyiségét európai források 8000 mázsában, török források 36.000 mázsában jelölik meg, tűzgolyó becsapódása következtében július 22-én felrobbant. A robbanás hangja minden más hangot elnyomott, ereje a várhegy tabáni élén összezsúfolt tömegben, a katonák, a leégett és összelőtt várbeli házak menekültjei, az asszonyok és gyerekek közül mintegy négyezer embert megölt, megrázta a várhegyet, füstje órákra sötétségbe borította az eget.

 


A lőporraktár felrobbanása

A bajorok rohamra készültek, azt remélték, hogy a vár falai is összeomlottak, de amikor elszállt a füst és a lég kitisztult, a bástyákról a török ágyúk sortüze zúdult rájuk. A vár úgy állt előttük, épen, megbonthatatlanul, mint a robbanás előtt, a robbanás a vár védelmi szerkezetében nem idézett elő pusztítást és rohamozásra alkalmas rést nem támasztott; csak a Duna felőli oldalon, a mai kioszk felett omlott be a várfal mintegy 40 méteren, de ebben az irányban rohamot indítani nem volt lehetséges, mert az itteni Duna-part nagyobb rohamozó tömegek összegyűjtésére nem volt eléggé tágas. A védők az első rémület után megint ott álltak a vár fokán, nem tágítottak, emberanyagból és hadiszerből ők is korlátlan áldozatot hoztak, aknára ellenaknával, rohamra ellenrohammal feleltek.

Az ostromlóknak újra a régi, hosszas és fárasztó ostrommunkála-tokhoz, a falak rendszeres omlasztásához kellett folyamodniuk. Pedig ebben ők nagyon lassan haladtak, mert aknafúráshoz, amivel a falak legsikeresebben voltak ronthatók, tüzéreik nem értettek. Lényeges előhaladást e műveletekben csak a nizzai származású Ferencrendi barát, Páter Gábriel, a magyarok „Tüzes Gábora" hozott (július 26-án) győri műhelyéből olyan saját találmányú „olthatatlan görögtüzével", amellyel a fából készült védőművek, cölöpgátak lerombolását meggyorsította. A hadműveleteket valóban siettetni kellett, mert különböző oldalakról török felmentő seregek közeledéséről érkeztek hírek. Az Alföld felől az egri törököktől kellett tartani, a Dunán túli oldalról a szerdár volt várható. Az egri pasát, Bosnak Oszmánt, aki híres csapatvezér volt, Petneházy és Semsey lovasai ugyan kelepcébe csalták és Csáky és Heissler lovasainak segítségével legjava katonáival együtt felkoncolták (július 22.), de az Eszék felől közeledő nagyvezér viszont megszalasztotta a veszprémi huszárokat és ezzel szabaddá tette felvonulásának útját.

Az ostromlók tehát, hogy még a nagyvezér megérkezése előtt eredményt érjenek el, újabb, most már általános rohamot terveztek. A győri hajdúk, élükön őrnagyukkal, örményesi Fiath Jánossal a Bécsi kapu mellett átmásztak a várfal előtti árkon (július 23.), de a roham az aknászok hibája következtében félbemaradt, s Abdurrahmán pasa kirohanása (július 25.) miatt csak napok múlva, 27-én tudott újból megindulni. E napon 6000 ember az északi falat támadta, 4000 ember a tabáni oldalon a paloták ellen rohamozott, s végül egy harmadik oszlopban 2000 hajdú Eszterházy János vezetése alatt a Duna felől, a lőporrobbanáskor keletkezett rés ellen intézett támadást. Magyar hajdúkat a vezérkar, mivel harcmodorukat és képességeiket rendkívül sokra becsülte, minden rohamozó oszlopba beosztott, így a hajdúk mindenütt „elsők voltak a harcban, elsők voltak a halálban".

A törökök a támadást felkészülve várták. Az északi oldalon, ahol a támadás súlypontját érezték, aknákat helyeztek el és ezek egymásután repültek a levegőbe. Egymás után kilenc akna robbant a hajdúk lába alatt, felülről nyílzápor zúdult a fejükre, továbbá égő szurokkoszorúk, gránátok és lőporzsákok hullottak. A hajdúk és a hajdúk hulláin felkapaszkodó császári gyalogosok az első akadályt, a cölöpsort mégis elfoglalták. Egy győri hajdú a cölöpsoron túl felhágott a külső falra, amely itt kissé a mai bástyafal előtt húzódott és az esti órákban kitűzte rá a hajdúk lobogóját. Ezzel a császáriak a külső várfalnak a Bécsi kaputól az Esztergomi-bástya felé húzódó részén és az Esztergomi-bástyán megvetették a lábukat, az erődvonal peremét megszállták.

A bajorok rohama a palotai oldalon szintén elérte a külső várfalat és a Nagy Frengi-torony peremét.


Savoyai Jenő (Eugen von Savoyen)

Carignano hercege, német-római császári hadvezér. A német nyelvű történeti írások leggyakrabban Prinz Eugen néven említik. Savoyai volt korának egyik legkiválóbb hadvezére. Egyebek között a porosz hadsereg is számos alapvetőt mintát kölcsönzött tőle, így a poroszok jól bevált aknaharcászata is Savoyaitól származik.

Ekkor azonban mind a két csoport megakadt. A megszállott peremfalakon belül a vár további védőművei húzódtak, s ezeken megint és még mindig ott álltak a török katonák. Az északi oldalon egy árok és az árkon belül tüzérséggel és gyalogosokkal megrakva egy belső fal, helyenként kettős fal meredt a rohamozók elé, a palotai oldalon a szomszédos épületekből fogadta gyilkos nyilazás és ágyútűz a támadókat. Az eredmény megint csak nem volt biztató. Míg a törökök veszteségét másfélezerre lehetett becsülni, az ostromlók soraiban legalább 5000 emberre rúgott a halottak és sebesültek száma. A tisztek között feküdt 600 hajdú, akiknek legtöbbje a Duna-partról indított támadásban pusztult el.

A július 27-i roham után ismét némi szünet állt be a hadműveletekbe, s e szünet napjaiban Károly herceg a vár békés megadására szólította fel Abdurrahmánt. A hercegnek ez már a második ilyen kísérlete volt. Első ízben a nagy lőporrobbanás másnapján, július 23-án küldte követét, gróf Königsegget a pasához és szabad elvonulást ígért a vár védőinek, ha a várat harc nélkül átadják. A pasa az ajánlatot megtárgyalta vezérkarával és levélben válaszolt rá: a vár átadásáról tudni sem akart, az eszébe sem jut, és dúló harcok között különös pietista hangon Isten büntetésével fenyegette meg az ostromlókat.

A tárgyalási kísérleteket, mint a levél hangjából következtetni lehetett, nem utasította el mereven magától, és második felszólításra közvetlen tárgyalásra is hajlandó volt, mint utóbb kiderült azért, mert a várbeliek között többen már céltalannak tartották a harc folytatását. A felek tehát a császáriak kezdeményezésére biztosokat küldtek egymáshoz. A császáriak részéről a választófejedelem, akinek a tárgyalások vezetését Károly herceg átengedte, báró Creutz alezredest küldte a várba, a törökök részéről a főcsaus érkezett Miksa Emánuelhez, de megegyezni nem tudtak.

A Pasa Buda helyett hajlandó lett volna egy más várat átengedni, vagy mint mondta, Budát is átadná, ha ezen az áron a két császár között békét tudna vásárolni; de máskép nem.

A tárgyalások megszakadtak és látni lehetett, hogy az ősz katona a várat becsülete árán feladni nem fogja. Egy harmadik hírnököt, aki akkor akart elébe jutni, amikor a vár helyzete a nagyvezér tábori seregének vereségei után még reménytelenebb lett, nem is engedett be a várba. Azt a védők és ostromlók egyformán tudták, hogy a Buda sorsát eldöntő „nagy ágyú" a tábori ütközetben fog eldördülni.

Ha a szerdár csatát veszt, az Buda biztos bukásának lesz a jele, mert egy újabb felmentő sereg összeverődését a vár meggyötört őrsége nem bírja kivárni; de ha a harcban szerencsés lesz, Buda török kézen marad, mert a keresztények az ostromzárt nem fogják bírni fenntartani. Hogy tehát az ostromlók még a felmentő sereg beavatkozása előtt kivívják a döntést, augusztus 3-án ugyanazon a két ponton, mint előbb, egy harmadik rohamot intéztek a vár ellen. Nevezetesebb eredményt azonban ekkor sem tudtak elérni.

Nyílt ütközetet, amilyenben két évvel azelőtt Bekri Musztafa július 22-én Érdnél vereséget szenvedett, a mostani szerdár nem fogadott el. De ilyet az ostromlók sem tudtak rákényszeríteni, mert az ostrom ezeket is kétszeres feladatokkal terhelte; nyílt csata kockázatától ők is óvakodtak.

A szerdár a maga nagyszámú, de felszerelésben és szervezetben gyengébb seregével Hamzabégnél táborozva, megelégedett azzal, hogy jelenlétével az ostromlókat nyugtalanítja, s inkább arra törekedett, hogy új csapatokat, embert juttasson be a várba, mert a véres harcok következtében a várbeliek sorai igen megritkultak.

 


Csapatok elhelyezkedései az ostrom alatt


Ostromművek Buda körül
(nagyobb képért klikk)

Először a Szent Pál-völgyön keresztül kísérelt meg áttörést augusztus 14-én és 20-án, európai forrás szerint az utóbbi alkalommal ugyanazon pasa vezetése alatt, aki ilyen vállalkozást 1684-ben sikerrel vezetett. A két kísérlet közül csak az utóbbi járt némi eredménnyel, ekkor sikerült néhány száz janicsárnak, az ostromlók állásain vadul átvágtatva, a Fehérvári-kapun át a várba bejutni. Mivel az eredmény súlyos véráldozatba került, a várbeliekkel való összeköttetés helyreállítására a pasa új irányt jelölt ki.

A két év előtti harcokból ismert Szerhos Ahmed pasát a budafoki török táborból az ostromzár ellentétes északi pontja, a Pálffy téri Kákas kapu felől küldte az ostromlók hátába, illetőleg ezek sorain keresztül a várba. A török lovasok a rájuk bízott feladatot kifogástalanul teljesítették, s bár fáradtan, nagyszámban megrohanták az északi hévizeknél őrködő császáriakat. Céljukat azonban nem érték el. Az ostromlók ugyanis a nagyvezér elfogott leveléből a tervről előre értesültek és a támadó csapatokat olyan erős tűzzel fogadták, hogy a több ezer főnyi török lovasból összesen négy ember tudott a Bécsi kapun át a várba bejutni. A többi elveszett, s ugyanilyen eredménytelen maradt a nagyvezér utolsó, augusztus 29-i hasonló kísérlete.

A három hét alatt, amíg a császári hadak egy része és a hamzabégi táborból elindított felmentő csapatok egymást fárasztották, a várfalak körül mindkét fél résen volt, hogy minden kínálkozó alkalommal lesújtson ellenfelére. A várbeliek elsősorban a tábori török sereggel való összeköttetés megteremtésére és mellékesen az ostromművek megrongálására, az ostromlók további szívós munkával a már elfoglalt külső bástyafalon belül befészkeléseik kitágítására, az előttük tátongó árok betömésére vagy áthidalására törekedtek. De a helyzet lényegében sem itt, sem a déli részeken nem változott.

A bajorok augusztus 22-én megrohamozták a vár déli részét, elfoglalták a Mátyás-palotája mellett álló ún. István-tornyot, a vár legerősebb épületét, melynek falai oly szilárdak voltak, „minők többé sohasem épülnek". Az első pillanatban már úgy látszott, hogy sikerül betörniük a várba. De a törökök elszántan védekeztek. A harc öldökléssé fajult és napokig tartott. Mindkét részen sok ember halálát lelte és az erődítések is nagyon megrongálódtak; ekkor pusztult el Mátyás palotája, az itteni török ellenállás főfészke. Ezt a bajorok lőtték össze, hogy sok vérrel szerzett állásaikból legalább valamit tartani tudjanak. A támadás azonban végül is balul végződött és Iszmail pasa csapatai az István-tornyot is visszafoglalták (augusztus 26.).

E harcok közben - miután az ostromló tábor ismételten friss segélycsapatokat kapott - a nagyvezér mentőakciói viszont egymás után meghiúsultak, Károly herceg vezérkarával új általános támadásra készült, török forrás szerint a 17.-re. A rohamot, idejét a sok kém és áruló miatt saját vezértársai előtt is titokban tartva, a herceg az ostrom 78-ik napján, szeptember 2-án délután 5 órakor indította el, megint egyidejűleg két irányból, az Esztergomi-bástyáról és a Tabán felé néző, legújabban szerzett bajor állásokról, a belső török állások ellen.

Az Esztergomi-bástyánál a roham első lökésre sikerült. A rohamozók a betömött árkon át megmászták a második és harmadik falat és feljutottak a vár felső síkjára. Pontosan ott, ahol ma a Görgei-szobor áll, hirtelen elhallgatott a legerősebb török ágyú, s innen a Bécsi kapuig a többi is mind. Ebben az irányban nemcsak a védők, hanem az ostromlók tüzérsége is beszüntette a tüzelést, mert a szemben álló csapatok egyetlen tömeggé gomolyodva keveredtek a vár peremén és tiszta célpontot többé nem lehetett találni.

A törökök harcolva visszahúzódtak, a várbeli utcák torkolatában épített torlaszok és a rommá lőtt házak omladékai mögött új állást akartak verni. A rohamozók nyomukban voltak és velük együtt hatoltak a torlaszok közé. Felbomlott minden rend. Nem volt külön tüzérség és külön gyalogság, nem voltak csapatok, nem volt már akna és ágyú. Csak emberek voltak, csak emberek küzdöttek emberek ellen, csak kard meg kés volt és csak halálos sebet lehetett kapni.

Abdurrahmán ekkor a Nagy dzsámi előtti téren állt. Még az egyszer embereket gyűjtött maga köré, hogy a Bécsi kapu felé előre törjön, de golyótól találva elesett. Katonái vezérük elbukását látva, a várhegy alsó vége, a belső vár felé húzódtak, a mai Sikló állomásán túl elnyúló árok és fal mögé, ahol Iszmail pasa a bajorokkal szemben szilárdan tartotta magát. Az ostromlók követték őket, s a mai Dísz téren csapatokba gyülekezve ezt a falat is megrohamozták. Erre a belső várudvarban összeverődött menekülők, körülbelül 3000 katona és ugyanannyi asszony és gyerek, fehér zászlót lengetve megadta magát. A török őrség utolsó töredéke is letette a fegyvert.


Óda Buda felszabadításáról

A harci lárma elült, a katonák elcsendesedtek. Török szó már csak sóhajtva vagy jajgatva szólt, s az ujjongásban kifáradva, lassan a győztesek is alábbhagytak lármájukkal. Közülük azok, akik az utolsó rohamban és a vár bevételében részesek voltak, egyenkint vagy kisebb csapatokba verődve zsákmányt keresni elszéledtek a városban. A katonák ugyanis háromnapi szabad prédálásra kaptak engedélyt, s a negyedévi szenvedéstől elcsigázott, lőpor- és vérszagtól elvadult zsoldosok éltek a véren vásárolt szabadsággal.

Behatoltak a gazdátlan házakba és elnémult otthonokba. Feltúrtak és elvittek mindent, ami tetszésüket megnyerte. Élő emberre alig találtak. A város polgári lakosai a katonákkal együtt foglyok voltak a belső várban, ahová a védősereg menekülése közben az áradat sodra vitte őket. A prédálókkal tehát senki nem ellenkezett. Senki nem állta útjukat, de azzal sem törődött senki, ha itt is, ott is tűz támad a nyomukban. A házak teteje a keletkezett tüzeknek a teljes rendetlenségben és gazdátlanságban könnyű tápot adott. A vörös kakas itt is, ott is rászállt a deszkarakásokra s lassacskán mindazt, amit az ostrom alatt a véletlen megkímélt és emberek gondoskodása megóvott, elemésztette a tűz.

Buda a győztesek hanyagsága és kapzsisága miatt lángokba borult, csendes tűzzel három napig égett s ezalatt az a 4000 hulla is - amit később külön fogolyosztagok hordtak a Dunába - ott rothadt és pörzsölődött az utcákon. Mikorra a három nap elmúlt és a tűz magától kialudt, az egykori királyi székhely, a törökkori városok szépe, a „Piros Alma", összelőtt házaival és elhamvadt értékeivel, üszkösen égnek meredező falaival és kiégett ablakaival olyan ijesztő látványt nyújtott a nyárvégi verőfényben, mint sötét éjszakában egy belülről megvilágított üres koponya.

Nem volt egyetlen utcája, ahol járni, nem volt egyetlen háza, ahová belépni lehetett volna. Nem voltak lakosai, se mohamedán, se gyaur, se török, se magyar. Még gyerek, kutya vagy macska sem volt található sehol. A „felszabadított" Budán nem volt semmi, ami ezt akár a törökkori, akár a középkori magyar, keresztény Budához kapcsolta volna.

Az egész kép, amit a város nyújtott, olyan lesújtó és szörnyű volt, hogy a diadalmas győzők nem is költöztek a visszahódított várba. A hálaadó Tedeumot is a váron kívül, a Gellért-hegy alatt tartották, és nem a Nagyboldogasszony-templomban, a törökkori Büjük-dzsámiban, amely miután a mohamedán ima, pontosan évfordulóra, szeptember 2-án elnémult benne, épen került ki a nagy pusztulásból. Csodálatos megmenekülésében bizonyára sokan szimbólumot láttak és azt mint a Kereszt újjászületésének jelét ünnepelték, főleg olyanok, akik a nagy viadalt csak távolból figyelve, arról érmeket véstek, képeket festettek, vagy mint alkalmi költők Buda visszavételéről ódákat, himnuszokat zengtek. Így például F. J. Textor, akinek egy Budát ábrázoló nagyméretű olajfestményt tulajdonítanak, vagy azok a művészek, akik a Buda visszafoglalásának emlékére vert érmék mintáit vésték, vagy végül azok az olaszok, akik nem kevesebb, mint kétezer alkalmi verset írtak Buda visszafoglalásának dicsőítésére.

A vár utolsó török lakosai, harcosok és nem harcosok, férfiak és nők, otthonuk, hajlékuk megsemmisülését nem a közelből nézték végig, hanem a „Lányok-szigetéről", a Margitszigetről, ahová a belső várból mint rabok talán még aznap áttereltettek, hogy ott várják be sorsuk alakulását. Jövőjüket katonánál és civilnél kizárólag a győzők akarata szabta meg.


Óda Buda felszabadításáról

A rangbéli török főemberek, akik után váltságdíjat lehetett remélni, a császárnak és a keresztéig sereg tisztjeinek jutott aki a közrangúak a kincstárra maradtak.

Egyes törökök a fogságban is tartották keményebb egyéniségüket, így a magasabb rangúak között az egykori janicsár aga látva, hogy még 3000 fegyverbíró ember került elő a várból, szégyellte, hogy ekkora tömeggel esett fogságba és dacosan mondta a győztes Lotharingiainak, hogy jól őriztesse vagy azonnal üttesse le a fejét, mert a szerencse forgandó, „ma neked, holnap nekem". Az ilyen emberekre nehéz rabság várt, melyben a szoros őrizetért csak kevés ellenértéket adott a viszonylag jobb ellátás. Mások a rabságtól szabadulni igyekezve, tisztbeliek és közkatonák, beálltak gyaurnak. így egy bosnyák származású tiszt, a félkarú „Csonkabég", aki miután Lipót császárban magas rangú keresztapát szerzett és katonai rangot is kapott, a császár seregében a nyugati harctereken harcolt, a próféta parancsát, hogy „harcoljatok a hitetlenek ellen", továbbra is teljesítve.

A közemberek, a tegnapi nap „gázijai" még nehezebb jövővel, a rabszolgaság ismeretlen sorsával álltak szemben. Ezek szertelenül megcsendesedve, lassan, hangtalanul áradtak szét nyugat felé, idegen országokba, mint gazdára és kenyérre váró reménytelen rabok; sokan a bécsi piacokra kerültek, ahol hosszú időn át pénzért voltak megvehetők, így a bécsiek, akik a sors kedvezéséből három évvel korábban megmenekültek attól, hogy török rabszolgavásárokon ember-árúk legyenek, keresztény urak rendezésében otthon a fényes császárvárosban tartottak rabszolgavásárt. Vagy ötvenen a budai foglyok közül, főleg asszonyok és gyermekek viszont már az első napokban áttértek a keresztény hitre; ezeket Tojgun pasa egykori vakuf-épületeiben, melyek később a kapucinusok birtokába kerültek, keresztény egyházi emberek vették testi és lelki gondozás alá. Mások később szívódtak fel a keresztény közösségben, vagy kerültek nagy sokára vissza hazájukba, most már a Balkánra, az Al-Duna mögé.

Buda visszavívásával eldőlt és végére ért a keresztény-mohamedán világnak ekkor már több száz év óta tartó küzdelme. Amikor a törökök a magyar fővárost 1541-ben elfoglalták, úgy jelentek meg benne, mint egy világszemlélet, a mohamedán vallás képviselői, s amikor ellenfeleik tőlük visszafoglalták Budát, azok is úgy jelentek meg alatta, mint egy világszemlélet, a nyugati kereszténység katonái. Buda körül vallások, világnézetek harca folyt. Valamikor a magyar királyok, Zsigmond és a Hunyadiak, aztán a német-római császárok maguk megpróbálták útját állni az iszlám terjedésének. De igyekezetük gyenge és erőtlen volt.


Angol újság Buda felszabadításáról

Világnézeti harcok megvívásához világnézetek erőbe lett volna szükség, és így túlzás volt azt remélni, hogy ők, királyok és császárok a mohamedán-török erőket előnyomulásukban vissza tudják tartani. De éppen úgy túlzás volt az a reménykedés is, hogy talán a nyugati kereszténység egyházi feje, a pápa, a maga erkölcsi támogatásával képes volna erre.

A Buda megszerzése végett annak idején harcba vetett török erők egyben vallási erők, egyben mohamedán erők is voltak, s ennélfogva azok a királyok és császárok erejét és a pápák erkölcsi hatalmát külön-külön messze meghaladták. Legyőzésükre ezeknél többre, királyok és pápa összefogására, a világi és egyházi hatalom szövetkezésére volt szükség. A törökök ellen olyan szövetséget kellett létrehozni, amely egy világnézet minden anyagi és erkölcsi erejét éppen úgy összefogta, ahogy a kalifátus a maga tömegeit szoros egységbe vonta, az ő „szent háborújuk" ellen a keresztények szent háborúját kellett elindítani.

A kalifátus több volt, mint a császárság, legyőzéséhez több erő kellett, mint amennyivel a császár rendelkezett. Amíg nem jött el a sacra lega kora, amíg a nyugati kereszténység a maga szent háborújával minden anyagi és erkölcsi erejét nem fordította a mohamedán világ ellen, Buda nem volt visszafoglalható. Az „iszlám erős védőgátját" sem a király, sem a császár, sem a pápa, hanem csak ezeknek közös szent szövetsége tudta megdönteni.


Buda 1686-ban
(Charles Herbel festménye, 1701.)