HIRDETÉS

Erzsébet Sósfürdő
       Kelenföld, Tétényi út

A budai keserűvizekről az első ismert közlés Schams Ferenctől, a híres csehországi származású szőlésztől származik, aki 1922-ben megemlíti a Budán a Kamaraerdőbe vivő út melletti glaubersós keserűvíz előfordulását. Ennek pontos helyét nem tudjuk; mai ismereteink szerint a budai keserűvízforrások között a legrégebben név szerint ismert, az 1853-ban felfedezett úgynevezett Hildegard-forrás és az Erzsébet-forrás, amely köré utóbb az Erzsébet sósfürdő épült.


HIRDETÉS

1853-ban azonban még mindebből semmi sem körvonalazódott, hisz ezen a földterületen, amely meglehetősen távol esett a főváros sűrűn lakott részeitől, főleg zöldségféléket termesztettek. A terület akkori tulajdonosa, Schleisz György kutat ásatott öntözés céljából, amikor is bőven tört fel a mélyből a víz. A tulajdonos sajnálatára íze nem volt éppen kellemes, de öntözésre alkalmasnak hitte.

Egy arra járó katonatiszt, illetve egy hőségtől vagy más effélétől eltikkadt úri hölgy ivott a vízből és csodálkozva vették észre, hogy sós-keserű. A nyilván sokat látott hölgy pedig egyenesen a csehországi püllnai gyógyvízhez hasonlította, s egyszersmind felhívta a tulajdonos figyelmét, hogy vizsgáltassa meg szakemberrel a víz minőségét.

Ez meg is történt és a vizsgálatot végző budai Unger nevű patikárius mindjárt betársult a vízelemzést követően az üzletbe, mivel a gyógyhatás nyilvánvalónak mutatkozott. Ezért valószínűleg tévedhet Horusitzky nagy tudással megírt könyvében, mikor azt állítja, hogy 1804-ben Kitaibel Pál botanikus és kémikus tanulmányozta először e gyógyvizet.

Természetesen a gyógyvíznek híre ment, majd azt Redtenbacher bécsi egyetemi tanár vegyelemzését követően a híres Nendtvich Károly professzor is megvizsgálta Budán 1855-ben, valamint a neves kémikus Say Móric 1854-ben a bécsi egyetem laboratóriumában.

A területet már 1854-től Unger egymaga vette birtokba és építette fel a fürdőt. A Liber Endre neve alatt megjelent jelentős fürdőtörténeti munka azt állítja, hogy a Hildegard-forrás nevét később külön engedéllyel módosították Erzsébet forrásra.

Ezen a tájon több forrást is felfedeztek a kezdeti sikereken felbuzdult tulajdonosok. Gerlóczy és Dulácska könyve egyenesen 40 kútról tesz említést, és már a korai vizsgálatok során az egyik forrás a Hildegard, a másik az Erzsébet nevet viselte. Inkább arról lehetett szó, hogy ahhoz kellhetett külön engedély, hogy éppen Erzsébet, a királyné nevét vehesse fel egy forrás.

A Hildegard-forrás, amelyet a későbbi évtizedekben is mindig önálló forrásként említenek, az akkori kormányzó és katonai főparancsnok, Albrecht Frigyes feleségétől kapta a nevét. Minden világosan kiderül a nagy orvos-történész, Linzbauer szerkesztette egyik korabeli egészségügyi statisztikai könyvből, amely már 1859-ben beszámol a két forrásról. A névválasztás aktualitását egyébként az a tény is alátámasztja, hogy éppen 1853 tavaszán jegyezte el Ferenc József Sziszit, az akkor még bajor hercegkisasszonyt. 1854-ben pedig az esküvő is megtörtént.

A fürdőhely megépítése a lehető leggyorsabban zajlott. A gyógyvíz 1853-as felfedezése után már a következő évben állt a fürdő épületegyüttese.


A sósfürdő látképe korabeli képeslapon

1854-ben, tehát alig egy évvel a forrás felfedezése után nyomtatták Budán Bagó nyomdájában az Értekezés az Erzsébet császárné budai keserűvízforrásról hatása, s alkalmazása módjáról című kis ismertető füzetecskét. A kis 16 oldalas kétnyelvű magyar-német füzetkének ismeretlen a szerzője. A kettős nyelvhasználat akkoriban gyakori volt és a német verzió nem külföldiek számára íródott, hanem az akkor elmagyarosodni készülő fővárosi németeknek. Régies nyelvezete révén élvezetes olvasmányul szolgálhatna, legfeljebb a számos nyelvújítás korabeli, főleg kémiai műszó hat fülünknek zavaróan.

A füzet első részében a forrás megtalálásának körülményeit olvashatjuk, majd Frenreisz, Köffinger és Löblin főorvosok szakvéleményét a gyógyerejű vízről.

Frenreisz Ferenc Buda főorvosa és a budai közkórház igazgatója volt, Köffinger Rudolf pedig Buda városának főorvosa, aki sokoldalú, nagy tehetségű, népszerű és keresett orvostudor volt, emellett több nyelven beszélt, képzett zenész, jó hangú énekes és ügyes akvarell- és olajfestő hírében állott. Élete virágjában, 33 éves korában érte utói a halál 1856-ban. Löblin Ignác 1800-ban született, 1829-ben Bécsben szerezte diplomáját, a városi főorvos helyettese, talán másod-főorvosnak lehetne nevezni. Munkásságát arany érdemkereszttel jutalmazták.

Megtudjuk, hogy már ekkor felépítettek két épületet a tulajdonosok: a felfedezés utáni évben készen állt a fürdőház, ennek közepén ivócsarnok állt, kétoldalt tíz fürdőszoba egy iroda és egy töltőszoba helyezkedett el. A másik épület egy svájci stílusú épület, amelyben vendéglő, raktár, konyha, és pince volt.

A füzet végén az addigi orvosi tapasztalásokról olvashatunk: mai fülnek kissé szokatlanul hangzó reklámszövegét nem mulaszthatom el ideiktatni a naturalisztikus ábrázolás miatt: " (...) fél óra lefolyta után eléáll a székletételre való kisztetés, melly a belek gyorsított gilisztaszerű mozgásának eredménye s melly minden csikarás és rágás nélkül a szék kiürítésével végződik”. Aki ezek után nem kap kedvet azonnal, az nem is érdemli meg, hogy egy ilyen finom vízből ihasson.

Dicséretes leleménnyel számlálja elő azt a 12 indikációs területet, amelyen a gyógyvíznek "ajánlva van használata”. Szorulás, gyomor- és vastagbélhurut, máj- és epebetegségek, aranyér, hypochondria (akkori nevén komorkór), struma, bőrbetegségek és gyulladások tartoznak ide. Érdekes megállapítása a szerzőnek, miszerint a hypochondria "igen gyakran az alhas műszerei dugulásán” alapszik.


A fürdőház első ábrázolása

Nagyon korrektül kapcsolódik eme leíráshoz az ellenjavallatok szerény tára: az általános testi gyengeség, nagy vérveszteség, vízkórság, sorvasztó betegség. Ez mind érthető is, hiszen a vidám fürdőéletre nem éppen serkentőleg hat a súlyos vagy nyilvánvalóan reménytelen esetek vigasztalan látványa.

Az ajánlott 1-2 pohár elfogyasztása a keserűvízből valamelyest önuralomra inti az idelátogatót, aki jól teszi, ha megfogadja a jó tanácsot: "czélt téveszt, ki kövér, zsíros és nehéz emésztésű ételekkel táplálkozik, úgy szinte, ki rendetlen életmódja, vagy korlátlan kicsapongásai által testi és lelki erejét fölemészti".

Már akkortájt is gondoltak arra, hogy melegítés által a vizet élvezhetőbbé tegyék a fürdőben, ahol a fürdő alatt kádfürdőt kell érteni. Abban az időben feltétlenül újdonságszámba menő hideg-meleg zuhany is az úri közönség rendelkezésére állott. Egyedülálló volt a maga nemében a fürdőhely abból a szempontból, hogy keserűvizét nemcsak ivásra, de fürdésre is használták.

Már a kezdettől fogva "pintes palaczkokba” töltött keserűvizet is vásárolhattak azok, akik nemcsak a helyszínen akarták élvezni a forrásból felbuzogó nedűt. Dicséretes a tulajdonos azon nagylelkűsége, mellyel ingyenesen kaphattak a vízből a kórházak, a katonák és a "valódi szegények”. Minderről pedig maga a forrás igazgatósága gondoskodott.

Unger Ferenc haláláig, 1865-ig volt a gyógyhely birtokosa. Ekkor egy tíztagú konzorcium veszi át a fürdőt, míg a források Mattoni Henrik tulajdonává lesznek, aki a vizet budai Király keserű víz néven hozza forgalomba.


Mattoni Henrik 15 méter magas gyógyvizes palackja az 1889-es chicagói világkiállításon
("A kiállító a Budapesten is jól ismert Mattoni Henrik czég, a Csehországban, Karlsbad közelében
levő GiesshüblPuchstein nevű fürdő tulajdonosa. Onnan küldik szét a világhírű giesshübli
savanyúvizet a föld minden részébe -
Vasárnapi Újság, 1889.")

Mattoni Henrik császári tanácsos jól gazdálkodott a gyógyvízzel. Nem ez volt az egyetlen ilyen vállalkozása, mint tudjuk, Csehországban is hasonló gyógyvíz birtokosa volt. Neve mindmáig fennmaradt, sőt a róla elnevezett gyógyvizet még ma is isszák a csehek, a hajdani tulajdonosról és névadóról régen elfelejtkezve.

Mattoni, aki 1881-ben a fürdőt megvásárolja, erőteljes építkezésbe kezd. Az első név szerint ismert fürdőorvos, Bruck Jakab ismertetőjéből kiderül, hogy addig 40 kád volt a fürdőhelységben, ezenfelül ivócsarnok, igazgatósági helység, töltő-kamra és gépház. Ezenkívül még egy emeletes, úgynevezett svájci ház, valamint három földszintes épület 40 vendégszobával, étteremmel, orvosi lakkal, társalgóteremmel és kápolnával alkotta a fürdőkomplexumot. A korabeli orvosok nagy elismeréssel szóltak a gyógyvízről: Balassa és Oppolczer tanárok mellett Hoffer István az Orvosi Hetilap hasábjain.


A fürdő gépháza

A bővítést a megnövekedett igények miatt az új tulajdonos, Mattoni a legsikeresebb magyar építésszel Ybl Miklóssal terveztette meg. A Bauzeitung für Ungarn 1882-ben részletesen beszámol a sósfürdőnek Ybl Miklós tervei alapján végzett rekonstrukciójáról. Ennek során a régi fürdőházat emeletes épületté alakították át, melyet kolonnáddal ékesítettek, így innen folyósón lehetett a kádfürdőkhöz átjárni. Itt 44 kádfürdő, és 4 kőmedence várta a vendégeket. A négy kőmedence márványból volt, mindegyikhez tusoló is tartozott. Mindehhez a legelegánsabb bútorzat és telegráf-lehetőség állt a vendégek rendelkezésére. Külön említést érdemel, hogy az épületet az üdülőhelyek építkezésénél a korábbihoz hasonlóan divatos úgynevezett svájci stílusban készítették el. Remek kilátás nyílt az ablakból az akkor még egyáltalán be nem épített budai hegyekre.


A lakó- és társalgóház

A parkban emeltek egy kisebb halmot, melyen gloriett emelkedett. A kor legjobb szakemberei vettek részt a munkálatokban, a vasmunkákat pl. Jungfer Gyula és Ganz Ábrahám végezte. Ekkor már 8-9 forrásból buzog fel a gyógyvíz, összesen 22.700 liter napi mennyiségben. A vizet a kutakból gőzgépek szivattyúzták ki és nyomták magasabban fekvő tartályokba, ott gőzzel melegítették. A víz egy részét palackozták és nagy mennyiségben exportálták is. Míg az 1850-es években 100.000, a fürdő fénykorában évenként csaknem 7 millió palackot forgalmaztak!

A dús növényzetű park közepén emelkedő fürdőhelyet kellemes üdülőparadicsomként festik le. A József nádor térről induló társaskocsik, illetve a fürdő saját bérkocsija szállította ide az utasokat. Kies tájék ez, a hegyeken a szőlőskertek, erdők, míg a síkságon mezők, rétek és mezőgazdasági területek váltják egymást errefelé. Eldugott csendes kis telepként kell elképzelnünk a fürdő környékét, ideális pihenőhelynek, megfáradt egészségesek és betegek számára egyaránt.


A sósfürdő látképe korabeli kőnyomaton

A keserűvizek ismertetésekor fontos tudnunk, hogy a magyar haza gazdag keserűvizekben, s az egykori Nagy-Magyarország még gazdagabb volt. A budai hegység déli vonulatai a Gellért-hegytől egészen a Csíki-hegyekig főleg dolomit kőzetből állnak, míg az előttük levő síkságot úgynevezett kiscelli agyag borítja, ezek kölcsönös bomlása az agyag gazdag pirittartalma révén vezet a keserűsó kialakulásához. A kiscelli agyag bőven tartalmaz kékesszürke piritet, amely tulajdonképpen vas-diszulfid, egy szép, gyakran látványos kristály, melyet a XVIII. században az egészség kövének hívtak. Víz, illetve oxigén hatására bomlani kezd, és egyfelől limonit (barnavasérc) keletkezik, másfelől kénsav szabadul fel, ami a dolomitos környezetben magnéziumszulfát (keserűsó), kalciumszulfát (gipsz) és nátriumszulfát (glaubersó) kialakulását vonja maga után. Ezek alkotják a keserű ízű vizet. Miközben a pirít elbomlik, a kiscelli szürkéskék agyag sárgává oxidálódik.

A budai keserűvíz keletkezésének elméletét Szabó József dolgozta ki és Yendl Aladár fejlesztette tovább az alábbiak szerint; a pirít a következő egyenlet szerint bomlik el a víz és az oxigén hatására:

2 FeS2+2 H2 0+7 02=2 FeS0*+2 H2 S04

A képződött igen erős és agresszív kénsav a talajvízben oldott kalcium-hidrokarbonátra a következőképp hat:

2FeS2+2H20+702+Ca(HC03)2=2FeS04+ff2S04+CaS04+2ff20+2C02

A keletkező vas-szulfid továbboxidálódik limonittá. A képletben szereplő kalcium-szulfát pedig nem más, mint a gipsz: ezek melléktermékek, ám nagy mennyiségben termelődnek. A leglényegesebb átalakulás a kénsav hatása a dolomitra (mely a környező hegyek, pl. a Sashegy, Gellérthegy alkotóanyaga):

2 m S04+CaMg(C03)2=CaS04+MgS04+2 CO2+2 H2 O

Ebből a magnézium-szulfát, maga a keserűsó. A glaubersó (nátriumszulfát) pedig szintén a fent említett reakciókhoz hasonlóan jön létre a plagioklásznak nevezett földpátból.

A budai vizek keserűsó- és glaubersó- tartalma éppen ezért igen magas, úgyhogy mázsaszám tudták értékesíteni szilárd formában a kivont kristálytartalmat. Általában a keserűvizek etalonja abban a korban a csehországi vizek voltak, és egyöntetű vélemény szerint az Erzsébet-sósfürdő a követelmények mindennemű próbáját kiállta.


A fürdőház és parkja

A források száma minden ismertetőben más és más. Ennek oka valószínűleg egyfelől az, hogy mindig újabb és újabb vízforrásra volt szükség az egyre növekvő igények kielégítésére, másrészt időről időre egy-egy forrást kímélni, vagy szüneteltetni kellett a vízhozam-változás függvényében. Hiszen ezen a tájon szinte bárhol leástak, forrásra bukkantak. Mindenesetre a millenniumi időkben 9-10 forrást említenek, míg az 1920-as években 22-t. Az évek során a vízhozam kifejezetten csökkent, akárcsak mindenütt országszerte.

A sósfürdő úgynevezett forrásai talajvíz jellegűek, tehát a felszín alatt egy összefüggő rétegben találhatók meg, így nem is nevezhetők tulajdonképpen forrásoknak, mert inkább a talajvízbe mélyedő kutakról van szó. A víz nem is tört föl a felszínre, hanem az ásott és gondosan kiépített, gondozott kutak mélyén töltődött fel. Ezek a kutak 5-7 méter mélyek, 2-4 méter átmérőjűek voltak, falukat mészkőből vagy téglából építették és használat közben pihentetni volt ajánlatos őket, tehát egy-egy kutat másod-harmadnaponként vettek igénybe. Ilyen tempó mellett is csak mintegy 15 évre tették egy-egy kút illetve forrás élettartamát. A kút tisztántartása elsőrangúan fontos feladat volt. A kutakban főleg a pirit említett átalakulásait kísérő melléktermékek legfontosabbika, a gipsz rakódott le, mely egyben el is tömte a kút réseit, akadályozva ezzel használat utáni feltöltődését. A víz hőmérséklete meglehetős ingadozást mutatott: Nagyjából 7 és 12 fok között ingadozott a havonkénti mérések tükrében, ami nem meglepő, ha tekintetbe vesszük, hogy a víz pár méter mélységben buzog fel.

Mattoni széles látókörű ember lehetett, aki tisztában volt az állandó beruházások szükségességével: szinte minden évben tökéletesített valamit, ugyanakkor gondoskodott az állagmegóvásról is. A telepről alkotott összképünket a századforduló - korabeli ismertetők néhány megjegyzésével szeretnénk tökéletesíteni: "Maga a fürdőtelep egy pompás park, árnyékos sétahelyekkel, illatos virágágyakkal, ízléses facsoportokkal. Az épületekre árnyékos fák lombsátora borul, a földet ifjú zöldben pompázó bársony gyep takarja, mely mint óriás szőnyeg tarka virágokkal van kihímezve. Az épületeket, fürdőket, kutakat a legnagyobb gonddal fenntartott utak, pompás sétahelyek kötik össze. Az utak szélesek, eső után is sár nélkül járhat rajtuk az ember. Kedvezőtlen időben a sétát a nagy kényelemmel berendezett fedett sétahelyen végzik a vendégek. Az utak fái beleolvadnak a legszebb sétautakba, amelyeknek fái összeboruló ágaikkal árnyékos folyosót alkotnak. Az utak mentén lépten-nyomon kényelmes padok hívják pihenésre az arra sétálót”.

Az épületek legfontosabbika a fürdőház, melynek földszintjén a századfordulón 65 kádfürdő helyezkedett el. A kádak anyaga cink, réz és márvány volt. Az emeleten elhelyezkedő vendégszobák a nagyszámú bédekker szerint kényelmesek és olcsók voltak.

A gyógyvíz hasznát a következőkben foglalhatjuk össze: a korábbiakhoz hasonlóan sikeresnek mondták makacs szorulásban szenvedőknél, ideges, gyomorhurutos, fekélyes alkatú egyéneknél. Valóban mai szemmel is jótékony hatása lehetett az említett betegségcsoportoknál. Ugyancsak a hashajtó hatás miatt javasolhatták fogyókúrázni szándékozók részére a gyógyvizet. Ezenfelül alhasi vérbőségnél, aranyér, köszvény, májbetegség esetén hitték belsőleg hatásosnak, míg fürdésre elsősorban női betegségekben szenvedők számára vélték előnyösnek. Mozgásszervek gyógyítására különösen alkalmasnak tartották, hisz a nagy töménységű gyógyvízben egy 72 kg-os ember mindössze 6,4 kg-t nyomott, így "az ízületek tehermentesítése fokozott volt a testsúlycsökkenés által”.


A fürdőház hátsó fele

A gyógyvíz belsőleges felhasználása meglehetősen széleskörű volt. Régente az étkezésnek bizonyos körökben szinte rituális jelentősége volt és sokak szenvedtek szorulásban, melyet - egyébként nagyon helyesen - nem hashajtók egyre növekvő mennyiségével, hanem természetes gyógyvizekkel igyekeztek kiküszöbölni, illetve kezelni. Ahogy ma a szeszesitalokból koktélt kevernek, azelőtt a különféle gyógyvizeket keverték össze vagy dúsították szénsavval. Az Erzsébet-sósfürdő forrásaiból egymástól eltérő kvalitású keserűvizeket hoztak forgalomba: Király, Deák Ferenc, Szent István, Erzsébet néven.

A gyógyvíz nagy mennyiségben tartalmazott glaubersót. A töménység legplasztikusabban az ismertetők azon állításával érzékeltethető, hogy egy kádnyi adag fürdővízben 9 kg (!) oldott só-anyagot tartalmazott. Az Erzsébet sósfürdő azért számított unikumnak, mert itt a keserű vizet nemcsak ivásra, hanem fürdésre is használták. Elméletük szerint "izgatólag hat a bőr idegeire, befolyásolja a bőrt és így az egész szervezet vérkeringését és a szív működését”.

1906-ban került vásárlás útján báró Kozmitza kezébe a fürdőhely. Az ő nevéhez fűződik a fürdőnek téli időszakban is hasznáIhatóvá tétele, korszerű gőzfűtés bevezetésével. Mindezen munkálatok már a következő, 1907-es évben lehetővé tették az egész éven át történő üzemeltetést. Szükségessé vált a megnövekedett igények miatt a vendéglő bővítése és felújítása is. A báró Kozmitza idejéből származó ismertető füzetkéből kiderül, hogy orvosi rendeletre forró légfürdők is használhatók (ez nem más, mint a szauna), emellett "a gyógyhely keserűsós forrásvizéből folyékony szénsav segélyével készítettnek” szénsavas fürdők, amelyeket már akkor ajánlottak sok más egyéb mellett érbetegek számára. Emellett "a sósfürdő forrásaiból lepárlás útján állíttatik elő az Erzsébet fürdősót, és egykilós dobozokban kerül forgalomba”.


Plakát az 1900-as évek elejéről

A tulajdonos figyelme természetesen kiterjedt a jó megközelíthetőségre is. Míg kezdetben a József nádor térről indultak közvetlen társaskocsik a fürdőtelepre, a későbbiekben a régi villamosok megjelenésével javult a fürdő elérhetősége: Gödé Jenő útmutatója már ezt a modern járműcsodát ajánlja. Akkor még nem számozták a járatokat, hanem elöl színes jelzőtáblát viselt a kocsi. A központi Városházától a Kelenföldre menő villamos kék mezőben, fehér keresztet viselt megkülönböztetésül. Ugyanakkor akadtak megrögzött konzervatívok, akik a technika szélsebes eszközei helyett a sokkal vidámabb csacsifogatot választották továbbra is. A Tétényi úti villamos is csak egy lazán beépített helyen átvezető egyvágányú szárnyvonal volt, melyen napközben egyetlen kocsi ingázott a fürdő és az Átlós (Bartók Béla) út között.

A vonal számozása klasszikus viszonylatokat idéz (hívták 41-esnek és 63-asnak is), de a története talán még érdekesebb: az első villamos itt 1900. áprilisában közlekedett, majd a forgalmat 1905-ben megszüntették, hogy aztán később újraindítsák. 1910-ben ez lett a 63-as viszonylat. Ezután pár évvel később ismét felfüggesztették a közlekedtetését, hogy aztán 41-esként újra elindítsák. 1919-ben megint megszűnik, majd az 1920-as években ismét elindult. Utoljára 1944. szeptemberében járt.


A fürdő helyzete egy 1884-es térképen

Fontosnak tartjuk megemlíteni a telep első fürdőorvosának nevét. Bruck Jakab pápai születésű orvosdoktor 1874-ig a Rókus Kórház segédorvosa, majd alorvosa volt, 1875-től az Erzsébet-fürdő rendelőorvosa. 1885-től az Országos Közegészségügyi Tanács tagja. Hosszú munkássága alatt több ismertetőt is írt a fürdőhelyről. Legjelentősebb munkája mégsem ez, hanem Semmelweis Ignác Fülöpről írott munkája, mely nemcsak azért érdekes, mert tudomásunk szerint az első életrajz a legnagyobb magyar orvosról, hanem azért is, mert a korai magyar orvostörténeti munkák egyike. Magyarul 1885-ben, németül Bécsben jelent meg és ma már a legnagyobb ritkaságok között tarthatjuk számon. Munkásságának virágkora a Mattoni korszakra esett.


Az akkor még 41-es számozású villamos a Tétényi úton (kép: Hampage.hu)

Báró Kozmitza alatt a fürdő orvosa dr Polgár Emil, természetesen nőorvos volt, hiszen a fürdőt magát is legfőképpen mint a női betegségek legkorszerűbb gyógymódját tekintették: "főleg női bajoknál: tisztulási rendellenességek, hüvely- és méhhurut, a petefészek, hashártya- és medencebeli kötőszöveti lobok után visszamaradt izzadmányok” legjobb ellenszereként.

A Sósfürdő fénykora az 1914 előtti évtizedre tehető. Addigi tulajdonosai jó gazdái voltak, minden lehetséges eszközzel elősegítették a kor színvonalának megfelelő fürdőkultúra csúcsára eljuttatni intézményüket.

A jól tagolt parkban a Mattoni-lakon kívül az llona-villa, az étterem, a fürdőház, a gloriette, a pihenő- és sétálóhelyek és az ezt összekötő árnyas sétautak, az elkülönült, illetve társas pihenést egyaránt lehetővé tették. A zenepavilonból egyszer andalító, másszor táncos lábakat ingerlő, pezsdítő muzsika áradt a vendégkoszorú felé. A fürdő felvirágzásának az I. Világháború időszaka vetett véget. Már 1915-ben a Jelzálogbank, majd rajta keresztül a Városfejlesztési Rt. teszi rá kezét a telepre, és ettől kezdve a fejlődés lényegében megállt.


Vendégek a fürdő parkjában

Az 1917-ben létrejött Erzsébet Sósfürdő Rt. veszi át a stafétabotot a tulajdonos elődtől. Ekkori vezetője Dr. Szász Sándor. 1938-tól az OTI tulajdonába ment át, amely újabb rekonstrukciót hajt végre és a modern igényeknek megfelelő belső átalakítástól (új csempék, lift) felfrissül ismét az intézmény. Az orvos falusias rezidenciája helyén tágas, nagy ablakú, a kor színvonalának megfelelő rendelőjében már éjjel-nappali ellátást biztosít a három fürdőorvos. A fürdő környéke kezd beépülni, így egyrészt közelebb kerül a városhoz, majd bele is olvad, így megszűnik a városszéli üdülő jelleg. Egyik házikó, villa, majd palota a másik után kúszik fel a hegyoldalakra, hogy lassanként felfalja a hajdan szinte lakatlan környék üde zöldjét.

A megcsappant számú szállóvendégek pótlására már a két világháború között felmerül a nőgyógyászati fürdőkórház terve. Ezt az elképzelést nagymértékben alátámasztotta az a nagyszerű kutatómunka, melynek eredményeként 1943-ban több, mint 500 méter mélységben termálvízre bukkantak. Ez önmagában szárnyakat is adhatott volna a további fejlődésnek, ha a felfedezés örömujjongását csakhamar nem nyomta volna el a fegyverek dübörgése. A nehézségek, az ínség és a pénztelenség ellenére megkezdődtek a munkálatok - mint a tervrajzokból kiderül - Bánlaky Géza tervezőmérnök irányítása mellett.

A Szent Imre Kórház jelenlegi "A" épületének jórészét már 1945 előtt felhúzták. A telep hátsó sarkában csakhamar felépült a melegvizes uszoda. Nem sokáig örülhettek azonban a fürdőzők, mert csakhamar rászabadult a háború pokla a városra. A történelem szörnyű viharának elültével szomorú időszak köszöntött a telepre, mely régi fényét többé nem nyerhette vissza.

A csatazaj elülte után megtörtént a károk felmérése, az új lehetőségek számbavétele. Az első lépés az uszoda megnyitásának irányába történt. Nem érdektelen egy pillantást vetni a Magyar Kommunista Párt XI. kerületi szervezetének egy 1946 június 24-én kelt levelére, melyben Erdős Gusztáv párttitkár a tulajdonos az OTI-tól kérvényezi a strand megnyitását, amely a kerület dolgozóinak és népének munka utáni felüdülését jelentené. A tárgyalások sikeres megállapodással zárultak.

Úgyszintén jelentős dokumentum az a jegyzőkönyv, amelyet 1945 május 30-án a tervezett Nőgyógyászati Fürdőkórház ideiglenes befejezése céljából tartott helyszíni szemlén készült. "Megállapítást nyert, hogy az építkezésen a háborús sérülések nem jelentékenyek és könnyen pótolhatók. A belövések folytán a födémeken 4-5 helyen kisebb lyukak támadtak. A bizottság szemlét tartva a régi fürdőépületben megállapította, hogy az, egyes részeiben a szerényebb igényeknek megfelelően aránylag nem nagy költséggel helyreállítható”.

Ezt azért tartjuk lényegesnek közzé tenni, mert általános az a hiedelem, hogy a háborús kártétel lett volna felelős a régi fürdő pusztulásáért, holott az emberi hanyagság okolható mindezért. A Nőgyógyászati Fürdőkórház építkezése csak 1949-ben gyorsult fel, amikor is a jelenlegi "A" épület befejezésével 1950-re átadták a Sósfürdő Kórházat, melynek nevét csakhamar a Fővárosi Tanács Tétényi úti Kórházára módosítottak. Kezdetben 365 ágy betegeit 201 dolgozó látta el. Két belosztály, sebészet, szülészet, ideg-gyógyászat, fülészet üzemelt.

A szegény jó fürdő roskatag műemlékeivel senki sem törődött, így 1954-ben lebontották az elárvult falakat. Ezzel életre kelt egy másik történet: a Szent Imre Kórház históriája.
 

 

Adatok

 
 Tervezte: ?
 Építés éve: 1854-től
 
 

Ajánlott cikkek

 
 

Ajánlott linkek

 
 Jelenleg nincs ajánlható link!