HIRDETÉS

Magyar zene
       Magyaros dallamok

A magyar zene kezdete időtlen mélységekbe nyúlik vissza. A modern zenetudomány összehasonlító vizsgálatai azt mutatják, hogy a magyar zene eredetét illetően Belső-Ázsia népeinek népzenéjéhez, későbbi fejlődését tekintve pedig Európa különböző népzenei és klasszikus zenei hagyományhoz kapcsolódik. Erre épült az a magyar klasszikus zenei kultúra, amit a 18-20. századi európai zeneművészet is számon tart.


HIRDETÉS

Bartók Béla
   

A XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű.   

 
Erkel Ferenc
   

A magyar nemzeti opera megteremtése Erkel Ferenc nevéhez fűződik. Erkel tevékenysége természetesen ettől sokkal sokrétűbb, zongorára írt darabokat, kórusműveket komponált, nagy hatással volt a zeneélet egészére. Legnagyobb sikerű operái a Hunyadi László (1844) és a Bánk bán (1861).

 
Kodály Zoltán
   

Háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. Zenei nevelési koncepciója ma a magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van a szakoktatásban is. Az általa írt Háry János jelentősége elsősorban abban áll, hogy általa a magyar népdal bekerült a magyar színházakba.

 
Liszt Ferenc
   

A XIX. századi romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője, minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze. Liszt Ferenc nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja, hogy német vagy magyar nemzetiségű volt-e.

 

 

Himnusz
   

A Himnusz Kölcsey Ferenc verse, mely egyben Magyarország nemzeti himnusza. A Himnusz a költő legnagyobb hatású verse, amelyet Szatmárcsekén, 1823-ban írt. A himnusz zenéjét Erkel Ferenc zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben.

 

 

Csárdás
   

A csárdás hagyományos magyar néptánc. A magyar táncstílus megtestesítője, amiben büszke tartású férfi táncosok külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat, majd a férfiak a nőkkel párban forognak.

 
Cigányzene
   

A cigányzene (illetve magyar nóta) a magyar cigányok által játszott, elsősorban szórakoztató célzatú magyar népies műzene. A cigányzene-magyar nóta elnevezések kettőssége szemléletesen jelzi a műfaj kettős kulturális kötődését. A köztudat sokáig hol a magyar, hol a cigány autentikus népzenével azonosította – helytelenül.

 
Cimbalom
   

A nagyméretű, hangtompító mechanizmussal ellátott pedálcimbalom az 1870-es években született meg Schunda Vencel József hangszergyárában. A cimbalom ma is a koncerttermek gyakori szereplője, miközben a népzene, a népies műzene, a cigányzene terén is őrzi népszerűségét.

 

A magyar zenéről

 

A honfoglaló magyarság zenéjéről nincsenek pontos ismereteink, de az összehasonlító zenetörténet a népzenegyűjtés eredményeinek felhasználásával a régi diatonikus siratókban és pentaton dallamokban találta meg az ugor és türk eredetű gyökereket. Levédia idejéből a bizánci, majd a honfoglalás utáni időkből szláv zenei hatások is kimutathatók. A kereszténység felvételével Magyarország a nyugati műzenei hatás volt a domináns. Első hangjegyes emlékeinket 11. század végi szerkönyvekben találhatjuk meg, de ezek még neumaírással készültek, ami nem jelöl pontos hangmagasságot. Az első vonalrendszerre írt kották a „Pray-kódex”-ben találhatók meg.

A templomi zene mellett a világi és népzenei élet is virágzott. A nyugati stílust a királyi udvarokba érkező trubadúrok ismertették meg, de korabeli világi műzenéből semmi nem maradt fenn a forrásokban. Az egyszólamúság nyilván továbbra is dominált, de egyre erőteljesebben jelen volt a nyugati típusú polifon műzene is. Mátyás idejéből feljegyzések szólnak arról, hogy a király Galliából és Germániából szerződtetett énekeseket. Beatrixnak külön énekkara volt, maga jól és szívesen játszott hárfán. Fontos zenei forrásunk ebből a korból a Mátyás-Graduále.

A török hódítás nagy visszaesést okozott a magyar zenei életben is, persze működtek a szabad területeken neves karmesterek, zeneszerzők (például Kájoni János), de tevékenységük nem tudott területileg kiteljesedni. Pedig a zenei élet nem lehetett fejletlen, ha Bakfark Bálint, aki zenei képzettségét még itthon kapta meg, világhírű lantművésszé vált külföldön. A 17. századra a világi zenében a históriás énekekről (nagy mestere Tinódi Lantos Sebestyén) a hangsúly az önálló lírai dalokra tevődött át (Balassi Bálint), a hangszeres tánczene területén kiemelendők az „ungerascá”-k, „ballo ungeresé”-k.

A török kiűzése után az ország meglepő gyorsasággal éledt újjá, a zenei kultúra helyszínei a főúri rezidenciák, az egyházi intézmények és a városi zeneélet lettek.

A főúri rezidenciák között a legjelentősebb az Esterházyaké. Esterházy Pál „Harmonia Caelestis” című kantáta gyűjteménye 1711-ben jelent meg, és az európai zene részeként értékeljük. Esterházy volt Kismarton első építője, aki az udvarában orgonát építtetett, csembalót vásárolt, zenekart és kórust alapított. Az Esterházy udvar legjelentősebb karmester–komponistája Joseph Haydn volt, aki 1761-ben került Esterházy Pál Antal herceg, majd halála után „Pompakedvelő” Miklós szolgálatába. A herceg 1766-ban áttette udvartartását Eszterházára, ahol Versailles mintájú kastélyt, mellé operaházat építtetett, ahova neves énekeseket szerződtetett Itáliából és Bécsből.

A művészetpártoló főurak között jelentős szerepe volt egyes főpapoknak, akik a templomi muzsikát ellátó együttesek mellett magánzenekart is fenntartottak. Így dolgozhatott Nagyváradon Joseph Haydn öccse, Michael Haydn, majd Carl Ditters von Dittersdorf. A fővárossá lett Pozsony zeneéletben fontos szerepet játszott a magyar zeneszerző–karmester Fusz János. Fontos megemlíteni Koháry Mária Antónia grófnő nevét, aki az 1770–80-as években számos zongoraszonátát írt, s így az első magyar zeneszerzőnőnek számít.

A műzene fontos pártfogói voltak a püspöki, érseki székhelyek is. Győrben a székesegyház együttesébe a képzett zenészek egy része Kismartonból és Bécsből érkezett. A székesegyház nagy hatású karnagya Istvánffy Benedek, a 18. század legjelentősebb magyar zeneszerzője volt. Pécsre 1742-ben egy teljes bécsi templomi együttes érkezett a székesegyházba, vezetői közül Johann Georg Licklt kell kiemelni.

A 18–19. század fordulóján továbbra is meghatározó volt az egyszólamúság. Népies dalokat tartalmaz Pálóczi Horváth Ádám „Ötödfélszáz énekek” című gyűjteménye 1813-ból. Amade László népszerű bécsi és olasz dalokat fordított magyarra, Verseghy Ferenc pedig a bécsi klasszikusok stílusában írt új műveket. Kialakult azonban egy sokkal fontosabb és értékesebb instrumentális zene, a verbunkos, a magyar tánczene, amely a nemesi és a polgári osztályban is igen népszerű volt. A műfaj nagyjai Bihari János, Lavotta János, Csermák Antal és Rózsavölgyi Márk.

Ebben az időszakban alakultak ki a zenés színházak, melyek váltakozva adtak elő prózai és zenés darabokat. Az első magyar opera Chudy József Pikkó herceg és Jutka Perzsi című darabja volt, de Fusz János (Pyramus és Thisbe) és Ruzitska József (Béla futása) is írt operát.

A magyar nemzeti opera megteremtése Erkel Ferenc nevéhez fűződik. Erkel tevékenysége természetesen ettől sokkal sokrétűbb, zongorára írt darabokat, kórusműveket komponált, nagy hatással volt a zeneélet egészére. Legnagyobb sikerű operái a Hunyadi László (1844) és a Bánk bán (1861).

Az első olyan magyar zeneszerző, aki túlnőtt az ország zenekultúrájának keretein, Liszt Ferenc volt. Gyermekként került külföldre, s magyar voltára az 1838-as pesti árvíz döbbentette rá. Egyik hazalátogatása alkalmával ismerte meg a magyaros cigányzenét, és egyetemes érvényű darabokat tudott írni felhasználásukkal. A szabadságharc bukásáról gyászkompozíciókkal emlékezett meg (Funérailles – Gyászdalok). 1854-ben írta Hungária című szimfonikus költeményét, az esztergomi bazilika felszentelésére írta Missa solennist. Jelentős részt vállalt a Zeneakadémia tervének megvalósításában.

A zenei élet fellendülése révén modern, polgári értelemben vett hangversenyélet bontakozott ki az országban. Mind több városban alakultak zenekarok, hatalmasat fejlődött az előadóművészet. Reményi Ede világhírű hegedűművész volt, aki zongorakísérőként vitte magával hangversenyeire a fiatal Brahmsot. Ugyancsak világhírre tett szert Joachim József hegedűművész is, aki a magyar zene népszerűsítője, Brahms jóbarátja volt. Hollósy Kornélia és Schodelné Klein Rozália Európa ünnepelt koloratúrszopránjai voltak.

A század közepén a verbunkosból a népies műdalokon, a diákdalokon keresztül kialakult a magyar nóta, amely elsősorban a zeneileg nem túl művelt kisnemesi, polgári, népi rétegekben terjedt el, de a cigányzenekarok révén elérték a falusi rétegeket is.

A századfordulóhoz közeledve a hangversenyéletet az Erkel-fiúk és Richter János erősítette. Richter előkészítette a terepet Gustav Mahler, majd Nikisch Artúr Operaházi tevékenységéhez, akik tevékenysége révén az Opera a virágkorát élte. Az előadóművészet terén olyan nagyságok arattak sikereket itthon és világszerte, mint Auer Lipót, Hubay Jenő és Zichy Géza. A keszthelyi születésű Goldmark Károly Bécsben mutatta be Sába királynője című operáját, amivel világsikert aratott. Ekkor kezdődött a magyar operett kialakulása a magyar operahagyományok és a bécsi zene egymásra hatásából. Nemzetközileg is sikeres szerzői: Lehár Ferenc, Kálmán Imre, Huszka Jenő.

A 20. század első felének magyar zenéjére kétségkívül elsősorban Bartók Béla és Kodály Zoltán munkássága nyomta rá a bélyegét. Zenei eszmélésük után mindketten a népdal felől érkeztek, ám – a közvélekedéssel szemben – más utakat jártak be. „Míg Kodály a romantikából kinőtt nemzeti stílussal ötvözi a népdalt, Bartók azt alapelemeire lebontva a XX. század zeneszerzői feladataival méri össze, s alkot zenetörténeti jelentőségű szintézist. Így lesz Kodály elsőrendű reprezentánsa nemzeti zenénknek, Bartók pedig az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb alakja.”

Kodály 1923-ban komponálta Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötven éves jubileumára a Psalmus Hungaricust. Ezután teljes munkabírását és tekintélyét a zenei nevelés színvonalának emelésére, s ennek részeként a kórusmozgalom megteremtésére, kiteljesítésére fordította. Zeneszerzői munkásságát, már egyértelműen a népdalok befolyásolták: Háry János (1927), Marosszéki táncok (1930), Székely fonó (1932), Galántai táncok (1933). A második világháború után az új rendszer támogatta a zenei élet kiterjesztésére tett erőfeszítéseit, zeneiskolák sora alakult, az oktatási rendszer korszerűsítése céljából kidolgozott módszerét („Kodály-módszer”) széles körben alkalmazták a világon. 1967-ben hunyt el.

Bartók Béla 1911-ben komponálta A kékszakállú herceg vára című operáját, amit azonban csak 1918-ban, A fából faragott királyfi című táncjáték sikere után mutattak be. A két háború között, elismert zongoristaként, sokat koncertezett itthon és külföldön. 1936-ban készült Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című műve, 1939-ben a Divertimento. Amerikai emigrációjában írta a Concertót, a Szólószonátát hegedűre, A III. zongoraversenyét és a Brácsaversenyét már nem tudta befejezni. 1945. szeptember 26-án hunyt el, hamvait 1988-ban szállították haza, a Farkasréti temetőbe.

A korszak fontos komponistái voltak még Dohnányi Ernőt és Weiner Leó. A század folyamán – a második világháború előtt és után, valamint 1956-ban – magyar zenészek sora hagyta el az országot, és külföldön szerzett világhírt, a karmesterek közül például Doráti Antal, Ormándy Jenő, Reiner Frigyes és Solti György nevét lehet megemlíteni, de a hangszeres művészek között is voltak szép számmal (Cziffra György, Frankl Péter, Pauk György, Vásáry Tamás). A személyi állományában kétségkívül meggyengült zenei élet itthon maradt tagjai közül Ferencsik János és Lehel György, Fischer Annie, Kovács Dénes, Lehotka Gábor, Svéd Sándor, Székely Mihály és mások biztosították a magas színvonalú zeneéletet. A Kodály utáni korszak új szemléletű komponistái közül néhány: Balassa Sándor, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Ligeti György, Maros Rudolf, Mihály András, Petrovics Emil, Soproni József, Szokolay Sándor, Szőllősy András. Az 1970-es években már külföldi iskolázottságú komponisták is jelentkeztek: Dubrovay László, Eötvös Péter, Victor Máté. Később Decsényi János, Dukay Barnabás, Gyöngyösi Levente, Orbán György, Selmeczi György és mások is szerepet kaptak műveikkel.

A hatvanas évektől sorra alakultak az országban a vidéki szimfonikus zenekarok (Miskolc, Pécs, Szombathely, Győr, Szeged, Debrecen stb.), világhírű kamaraegyüttesek (Bartók Vonósnégyes, Liszt Ferenc Kamarazenekar). Új előadóművész generáció robbant be a hangversenyéletbe: a zongoristák közül Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, azután Jandó Jenő, később Bogányi Gergely, további hangszeresek például Kelemen Barnabás, Onczay Csaba, Perényi Miklós, Szenthelyi Miklós, Szabadi Vilmos. A század utolsó évtizedeiben olyan énekesek tűntek fel, akik keresett és ünnepelt művészeivé váltak a világ neves operaszínpadainak: Gregor József, Marton Éva, Polgár László, Rost Andrea, Sass Sylvia. Fiatal karmesterek sora is világhírre tett szert: Fischer Ádám, Fischer Iván, Hamar Zsolt.

Népzene és népdal

A magyar népzene története a magyar őstörténetbe nyúlik vissza. A zenetörténet a 19. század végén megindult népzenegyűjtés eredményeiből, Vikár Béla, majd Kodály Zoltán és Bartók Béla, később mások gyűjteményeinek felhasználásával igyekszik feltárni, milyen is lehetett ez a népzene, és hogyan alakult fejlődése. A magyar siratódallamok leggyakoribb típusa a diatonikus sirató, amely amely ugor eredetre vezethető vissza, osztják epikus énekekkel mutat rokonságot. Az epikus énekekre az emlékező, dicsőítő és holtakat sirató jelleg együttesen jellemző volt. A magyar sirató ennek a hajdani, általánosabb műfajnak a maradványa. Lényege, hogy szólisztikus és recitatív, szövege többnyire rögtönzésszerű, dallama ereszkedő jellegű szakaszokból áll. Megtalálhatók a magyar népzene ősi rétegeiben a türk nyelvű népekkel való együttélésre utaló, elsősorban pentaton dallamok is. Ezek egy része szintén sirató, Erdélyben és Moldvában gyűjtöttek ilyeneket. A pentaton dallamok másik része az ereszkedő típusú népdal, régi típusú népdalként szokták említeni. Strófaszerkezetük négysoros, dallamuk nem nem a pusztán a „puritán” ötfokúságra épül, ún. kvintváltással terjesztették ki szélesebb hangtartományba. A zenetudomány kimutatott a magyar zenében Levédia idejéből bizánci, majd – főleg a honfoglalás utáni időkben – szláv zenei hatásokat is. A szláv földművelőktől eredeztethetők a szokásrendhez, a rítusokhoz kapcsolódó, és az ezekhez társuló zenei minták átvétele. Míg szomszédaink szinte valamennyiétől vettünk át népzenénkbe, érdekes, hogy a német népzene semmilyen hatást nem gyakorolt a magyarra.

A magyarság akkori zenéjére a kalandozások korából van egy közvetett feljegyzés (Ekkehard krónikája), ami szerint a magyarok a Sankt Gallen-i kolostorban, mulatozásuk közepette „elkezdtek szörnyűséges hangon isteneikhez ordítozni”, nyilván énekeltek, aztán megemlékezik az írás a magyarok kürtjeleiről is. Más feljegyzés szerint az 1046-os pogánylázadás idején Vata fia János is szívesen hallgatott énekeseket. A magyar zenére a Szent Gellért legendában is találunk utalást. Eszerint Gellért püspök, miközben megszállt egy majornál, élvezettel hallgatta egy lányka éneklését, a „magyarok szimfóniáját”. Nem tudni, milyen dallam lehetett ez, valóban magyar lehetett-e, a szimfónia kitétel pedig mennyire lehet ironikus jellegű. Anonymus is beszámol arról, hogy az augsburgi vereség után a vezérek saját magukról szóló énekekben mesélték el történetüket. Énekmondók, epikus történeteket elrecitáló énekesek akkoriban gyakran vándoroltak az ország különböző vidékein, még a királyi udvarba is eljutottak. A királyi regösöket nem ritkán egy faluban telepítették le, erre utal néhány régi településnevünk (Regtelek, Regestó stb.). Hasonlóak a kürtös, dobos, sípos, igric szavakat tartalmazó helységnevek is. A regösénekek egyértelműen az Árpád-korból származnak, magjuk még korábbról. A regösök előadásaiban pogány és keresztény képek keverednek, a dallamban visszatérő és változó elemek kombinálódnak. Feladatuk az ünnepekhez kapcsolódó, Szent Istvánhoz, Máriához kapcsolódó énekek elmondása volt.

A magyarság dallamainak alakulására természetesen hatással voltak az európai kifejezési eszközök is. Maga Kodály írta, hogy „Magyarország az európai dallamvándorlás útjába ezer éve be van kapcsolva, … nálunk is életben maradtak a nép ajkán középkori dallamtípusok késő leszármazói.” A középkorra esik a hagyományok gazdagabb kibontakozása, népszokássá való összeállása, ami számos régi dallamot őrzött meg.

A magyar népzene alakulására a romantika korában kialakult magyar tánczene, a verbunkos közvetlen hatással volt. A verbunkos a nemesi és a polgári osztályban is igen népszerű volt, elterjedését a zenés színházak is elősegítették, amelyek a népszínmű előadásaikat népies dalokkal színesítették. A 19. század közepén azután kialakult a magyar nóta, amely elsősorban a zeneileg nem túl művelt kisnemesi, polgári, népi rétegekben terjedt el, de a cigányzenekarok révén elérték a falvakat is. Emiatt a két világháború között a népzene erősen veszített erejéből, élő hagyománya csak a peremvidékeken maradt. Az új stílusú magyar népdalok viszont éppen az új behatások révén jöttek létre, nagyjából a 19. század közepétől. Legtöbbjük azonos kezdő- és zárósorral rendelkezik, a legelterjedtebb forma az ABBA. Az új dallamokban is megvan a régi stílusra jellemző ötfokúság és a kvintváltó jelleg. Jellegzetes új típusú például az „Általmennék én a Tiszán…” kezdetű népdalunk.

A népzenei kutatások fontosságára Kodály ezekkel a szavakkal hívta fel a figyelmet: „A zenei néphagyomány számunkra sokkal többet jelent, mint a régóta magasrendű műzenével rendelkező nyugati népeknek. Mi csak a népzenében találjuk meg a nemzeti hagyomány szerves folytonosságát. A művelt rétegen a sor, hogy azt felkarolja, megőrizze, majd új, művészi formában újra átadja a nemzeti közösségnek.

 

Ajánlott cikkek

 
 

Ajánlott linkek

 
 Jelenleg nincs ajánlható link!