Bárczy István László, 1898-ig Sacher (Pest, 1866. október 3. – Budapest, 1943. június 1.) jogász, politikus, Budapest polgármestere, majd főpolgármestere.
A polgári származású Sacher Gusztáv (1825-1897),
székesfővárosi főreáliskolai tanár, és a nemesi származású bárciházi
Bárczy Berta (1836-1922) fia. Anyai nagyszülei bárciházi Bárczy Gáspár
(1782-1851) és csicseri Ormos Honoráta (1792-1870) voltak. A budapesti
egyetemen szerzett jogi végzettséget, majd 1889-től a fővárosnál
dolgozott. A Budapest, IX. kerületi Szent István Közgazdasági
Szakközépiskola és Kollégium tanára volt 1894-től 1901-ig. 1901–1906
között Budapest Székesfőváros közgyűlésének Közoktatási Ügyosztály
vezetője volt, és a nevéhez fűződik a főváros iskolarendszerének
újjászervezése; valamint az óvodai és elemi iskolai napközi otthon
bevezetése. Megalapította a fővárosi Pedagógiai Szemináriumot, valamint
a Népművelés című folyóiratot, amelynek szerkesztője is volt 1901–1918
között.
Az 1906-os választásokat követően felállt új
közgyűlés június 19-én Budapest polgármesterévé választotta.
Polgármestersége alatt kerültek köztulajdonba a gáz- és az elektromos
művek, illetve a villamosvasút. Városfejlesztési programja alapján
számos iskola, lakás, szociális és kulturális intézmény épült. Mandátuma
lejártakor, 1918. április 10-én főpolgármesterré választották, ezzel egy
időben pedig főrendiházi taggá nevezték ki. A harmadik Wekerle-kormány
lemondását követően Bárczy neve is felmerült, mint lehetséges új
miniszterelnöké, ezzel kapcsolatban többször is járt királyi
kihallgatáson, a választás azonban végül nem rá, hanem Hadik Jánosra
esett. A bekövetkezett őszirózsás forradalom miatt 1919 januárjában
Bárczy lemondott főpolgármesteri és minden politikai tisztségéről.
A Magyarországi Tanácsköztársaság bukása után , 1919. november 25-étől
1920. március 14-éig a Friedrich-, illetve a Huszár-kormány
igazságügy-miniszteri posztját töltötte be. 1920 és 1931 között
országgyűlési képviselő is volt. Előbb a Vázsonyi-féle Nemzeti Demokrata
Polgári Párt színeiben (melynek vezetőségi tagja is volt 1921-es
kilépéséig), majd függetlenként, különböző liberális listákról szerzett
mandátumot.
Az 1922-es választások kampánya során, április 3-án az Erzsébetvárosi
Demokrata Körben (Dohány utca 76.) tiszteletére rendezett vacsorán az
Ébredő Magyarok Egyesületén belül működő, ún. vérbíróság tagjai bombát
robbantottak – amit Bárczy csak azért tudott elkerülni, mert késve
érkezett a helyszínre.
Pályafutása alatt
Újjászervezte a magyar
főváros iskolarendszerét, valamint kezdeményezte
a korszerű óvodai és napközi otthonok
kialakítását.
Nagyon fontosnak tartotta, hogy az erős magyar
nemzeti kultúra kéz a kézben járjon a
haladással. Kortársait lenyűgözte azzal, hogy
minden korábbinál nagyobb ívű fejlesztéseket
kezdeményezett. Hitt a kultúra erejében, és azt
követelte, hogy összefogva emeljük magasabb
szintre az értelmet, az erkölcsi erőt és a
hazafiasság érzését.
Nagyszabású városfejlesztési programba kezdett,
aminek csupán az első világháború kitörése
vetett véget. Lelki szemei előtt egy minden
polgár számára otthonul szolgáló, élhető
nagyváros képe lebegett.
A világháború előtti évtizedekben tömegek
költöztek fel Budapestre. Rengeteg gyermek
született, akiknek óvodákat és iskolákat kellett
építeni. Bárczy István pedagógiai szakemberként
tudta, hogy az iskoláknak nemcsak az oktatás, de
a nevelés területén is komoly feladatai
lehetnek. Arra törekedett, hogy a tanulás során
magasabb szintre emeljék a legkülönfélébb
kulturális háttérrel érkező gyerekeket.
Sikerült rendbe hoznia Budapest pénzügyi
helyzetét, és végre belevághatott a
fejlesztésbe. Nem csupán iskolákat építetett, de
igyekezet javítani a lakáshelyzeten, emellett
népjóléti, valamint kulturális intézményeket is
finanszírozott. Sok ezer család juthatott
tiszta, világos otthonhoz és egészségesebb
lakókörnyezethez.
Bárczy István és Karl Lueger: két polgármester a századforduló monarchiájában
A századfordulón a Monarchia mindkét székesfővárosának vezetésében olyan látványos hatalmi-politikai fordulatra került sor, amely nemcsak az adott ország politikai rendszerének válságához kapcsolódott, hanem kifejezésre juttatta az európai nagyvárosi fejlődés új szakaszának alapproblémáit is. A XIX. sz. utolsó harmadában nyilvánvalóvá vált, hogy a modern nagyváros, a klasszikus liberalizmus egyik legfőbb büszkesége, a társadalmi és környezeti válsághelyzetek kritikus mértékű felhalmozódásának színterévé vált. Ez kikényszerítette a közszféra beavatkozását olyan területeken, amelyeket a liberális eszmekör hagyományosan a magánkezdeményezés illetékességi körébe utalt. A beavatkozás eszközrendszerében pedig, a szabályozás mellett, mind nagyobb szerepet kapott a különféle szolgáltatások közszféra által történő közvetlen átvétele.

Karl Lueger (1844-1910)
Osztrák politikus, Bécs főpolgármestere 1897 és 1910 között, aki az
elzsidósodott Magyarország ellen kelt ki
Az egyoldalúan rendészeti orientációjú,
szabályozó jellegű városigazgatást felváltotta
az aktív, beavatkozó, a városi környezetet,
létviszonyokat sokoldalúan alakító
városmenedzselés. A századfordulóra
megszilárdultak a jövőbe tekintő tudatos
várostervezés elméleti alapjai, és széles körű
eszközrendszere alakult ki. A folyamat motorja a
városigazgatás szakszerűsödése, a hivatásszerűen
városmenedzseléssel foglalkozó bürokrácia
kialakulása volt. Ez a változás jelentette az
alapját és a hátterét egy a korszakra sajátosan
jellemző tisztviselőtípus: a kiemelkedő
polgármester-egyéniség megjelenésének. A kor
számos polgármesterének neve máig fogalom és
korszakjelölő egyegy város életében, mivel
napjainkban is jól felismerhető, jellegzetes
vonásokkal hagyták kezük nyomát a város
arculatán. Bécs és Budapest egyaránt adott
egy-egy ezen kritériumoknak megfelelő, egymással
részben párhuzamosan működő „nagy" polgármestert
Bárczy István (1906-1918) és Kari Lueger
(1897-1910) személyében.
A polgármesteri tisztség Bécsben politikai,
Budapesten tisztviselői állás volt. Ennek
megfelelően, Bárczy töretlen ívű, gyors
tisztviselői, Lueger pedig akadályokkal,
visszaesésekkel, újrakezdésekkel tarkított
politikai
kamer
csúcsaként került e tisztségbe.
Előttük a
várospolitika irányításában meghatározó erőt
jelentett a nagypolgári-liberális közgyűlési
többség, amelynek uralmát Budapesten a
virilizmus, Bécsben a cenzussal kombinált
háromkúriás választási rendszer támasztotta alá.
E konzervatív-liberális elit felfogása szerint a
városi önkormányzat alapvetően nem politikai,
hanem gazdasági testület, amelynek feladata a
város vagyonának kezelése, háztartásának
irányítása, a lakosság szükségleteinek felmérése
és kielégítése, a közjólét előmozdítása.
Miután
ezeket a kérdéseket nem politikai elvek alapján
kell megoldani, a városi önkormányzatban
értelmetlennek nyilvánították a pártok szerinti
csoportosulást. Magukat a különérdekek felett
lebegő „közjó" képviselőinek tekintve, a
politikai versenyt kizárólag a hatékony
igazgatást zavaró, nehezítő tényezőként
értékelték, és mögötte reális társadalmi
érdekellentétek helyett pusztán személyes
ambíciók hajtóerejét voltak hajlandók látni. A
szakértelem szerepének erőteljes hangsúlyozása
és a „pártviszályok" általában vett elítélése
ebben a közegben jól megfért azzal a
döntéshozatali gyakorlattal, amely a távlatos
programot nélkülöző többség folytonos
érdekegyeztetésein, a felmerülő kérdésekben újra
és újra létrehozandó kompromisszumain alapult.
Ezek a mechanizmusok erősen lokális színezetű
politikai kultúra közegében működtek. Az egyes
városrészekben, a helyi kaszinókban,
törzsasztaloknál, érdekképviseleti és
rétegszervezetekben megvívott harcok és elért
győzelmek határozták meg a várospolitika
erőviszonyait. Ilyen háttérre támaszkodtak a
bécsi községtanács egymással is folytonosan
vetélkedő liberális frakciói, Budapesten pedig a
kerületek határain átnyúló községpolitikai
pártszerveződéseknek még a csírái is csak az
1890-es években jelentek meg.
Lueger és Bárczy ezzel szemben egyaránt abból
indult ki, hogy a legfejlettebb külföldi
metropolisokkal versenyképes világváros
megteremtése olyan polgármester tevékenységét
igényli, akit stabil, nyilvánosan meghirdetett
és a választók által legitimált átfogó városi
program alapján szerveződő többség támogat.

Bárczy István
Bécsben 1896-tól, a keresztényszociális
városvezetés uralomra jutásával vette kezdetét a
nyereséget termelő közüzemek községesítése. Az
ekkor elhatározott és 1899-ben el is készült
városi gázmű az új vezetés számára politikai
szimbólummá, első számú presztízsobjektumá vált,
amit a beruházás körüli látványos politikai
harcok csak megerősítettek. Luegerék szándéka
eleve az volt, hogy a gáz- és áramszolgáltatást,
valamint a tömegközlekedést addig kézben tartó
külföldi érdekeltségű tőkés vállalkozásokat
kiszorítsák, és e területeken megteremtsék a
város monopóliumát. Ezt a célt a világháborúig
el is érték. E nagyüzemeken kívül városi
serfőzde, takarékpénztár, élet- és öregségi
biztosító, temetkezési vállalat teremtett
konkurenciát a magánvállalkozásnak. Tíz évvel
később Bárczy hasonló tervekkel vette át a
főváros irányítását. És ha e programot
beteljesíteni nem is maradt ideje, a háború
kitörésekor Budapesten is városi kézben volt már
a gázszolgáltatás, az áramtermelés jelentékeny
része, a főváros többségi részvényese volt a két
villamosvasúti vállalat egyikének, döntés
született az omnibusz községesítéséről, községi
lóhúsüzem, kenyérgyár és élelmiszer-árusítás
igyekezett ellensúlyozni a megélhetési költségek
emelkedését.
Közös vonás a községesítési politika és az
eladósodás szoros kapcsolata. Bécs
adósságállománya 1896-1913 között 139,4 millió
koronáról 772,6 millióra, azaz öt és
félszeresére növekedett, és a felvett kölcsönök
közel kétharmadát fektették a kommunális
energiaszolgáltató és közlekedési üzemekbe.
Budapesten a Bárczy-korszak nagy beruházási
programja lényegében a háború előtti 4-5 évre
torlódott össze, ezalatt az adósságállomány
mintegy háromszorosára, 150 millióról 452 millió
koronára nőtt, és kölcsönpénzek mintegy 40
százalékát invesztálták a közüzemekbe. Az üzemek
a magánvállalatoktól átvett nyereségorientált
tarifapolitika révén nem csak a rájuk fordított
tőke törlesztését termelték ki, de arra is
lehetőséget adtak, hogy nem jövedelmező
infrastrukturális és szociális létesítményeket
is kölcsönpénzből valósítsanak meg az adóterhek
további emelése nélkül.
Ezek a tények első megközelítésben arra
látszanak utalni, hogy miután a városok
fejlődésük e szakaszában hasonló jellegű
kihívásokkal kerültek szembe, egy olyan
vezetésnek, amely a várost racionálisan kívánta
működtetni, az egymással éles ellentétben álló
ideológiai felhangoktól függetlenül hasonló
lépéseket kellett megtennie, a nagy
polgármester-egyéniségek szerepe pedig e
szükségszerűségek felismerésében és érvényre
juttatásában állt. Közelebbről szemügyre véve
azonban a megteendő lépések korántsem voltak
determináltak. Új bevételi források feltárása
nélkül a városok valóban nem tudtak volna a
továbbiakban megbirkózni a feladatokkal, és
égetővé vált a magánmonopóliumok okozta
visszásságok kiküszöbölése is. Az azonban már
döntés kérdése volt, hogy a községesített
vállalatoknak kell-e a költségvetés
fejőstehenének szerepét játszania - mint ahogy
mindkét esetben történt -, vagy pedig ezek
inkább szociális színezetű tarifapolitikát
folytassanak, és a bevételi többletet az
adórendszer által addig megkímélt vagyonalapok
és jövedelmek igénybevétele biztosítsa.
Hasonlóképpen az sem volt eleve adott, hogy a
bevételeket mely területek fejlesztésére
fordítsák, mely területeken maradjanak meg a
hagyományos passzivitás mellett, vagy hogy a
város oktatási és kulturális politikája milyen
közszellem kialakulása irányába hasson. Ezek a
döntések csak a polgármesterek hatalmi helyzete,
és nem utolsó sorban szemlélete, értékrendje,
valamint a mögöttük álló társadalmi bázis
figyelembevételével értelmezhetők.
Bárczy a liberális demokrata táborhoz tartozott,
Lueger pedig elsőként emelte hivatalos szintre a
politikai antiszemitizmust a Monarchiában. A két
„rendszerváltás" jellege azonban nemcsak ebben a
dimenzióban különbözött, hanem az önkormányzat
döntési mechanizmusaira gyakorolt hatását
illetően is. Míg a budapesti törvényhatósági
közgyűlést töretlenül uralta egy szűk vagyoni
elit, a császárváros választási rendszere eleve
a középrétegek jóval szélesebb köre számára
biztosította a beleszólás lehetőségét. Nem
függetlenül attól a ténytől, hogy a polgári
alapokra helyezett városigazgatási rendszer -
noha végül a felülkerekedő konzervatív erők
valósították meg - Bécsben '48 közvetlen
vívmányaként öltött formát. Ez még akkor is
félreismerhetetlen, ha a kormányzat és a
városvezetés közös alkotásaként született 1850.
évi ideiglenes községi rendtartás - amely
egészen 1890-ig hatályban volt - a városi
autonómia körülírása mellett nem csupán a
proletarizálódott városi tömegeket, de a 10
forintos minimális adócenzus megszabásával a
kispolgárság jelentős részét is kirekesztette a
város ügyeibe való beleszólás lehetőségéből. A
választójoggal felruházott rétegeket pedig három
kúriára tagolta, amelyek egyenlő számú
városatyát küldhettek a községtanácsba. A
választók mintegy kétharmada szorult a harmadik
kúriába, a második kúriába a
keresztényszocialista hatalomátvétel idején kb.
30 százalékuk, az első kúriába 6,5 százalékuk
tartozott.
Bécsben ezzel együtt is jóval szélesebb
társadalmi bázis állt a várospolitika mögött,
mint Budapesten, kiváltképpen 1885 után, amikor
a minimális adócenzust 5 forintra szállították
le. Ez a reform a 24 éven felüli férfilakosságon
belül önmagában 16 százalékról 23,6 százalékra
növelte a választójogosultak arányát,
miközben az Budapesten még a század végére sem
érte el a 20 százalékot.
A bécsi választási rendszer nem egyszerűen az
adó mértéke alapján osztotta kúriákba a
polgárokat, hanem az adónemet, valamint a magas
képzettséget és a közhivatalnoki státust is
figyelembe vette. Az első kúriát nem a modern
értelemben vett nagytőke képviselői, hanem a
háztulajdonosok majorizálták. Bécsben a
háztulajdonos jellegzetes típusát nem a
leggazdagabbak, hanem jómódú ipari, kereskedelmi
vállalkozók, szabadfoglalkozású értelmiségiek
jelentették, akik tezaurálási célzattal
építtettek vagy vásároltak egy-két épületet.
Tudatvilágukban erősen éltek a konzervatív
patríciusi hagyományok. A második kúriában az
értelmiségi és hivatalnoki elemek, a harmadikban
az iparos-kereskedő kispolgárok uralkodtak.
Budapesten a cenzussal kombinált virilizmus
1872-ben bevezetett rendszere - amelynek
értelmében a törvényhatósági bizottság tagjainak
felét az 1200 legnagyobb adófizető listájáról
választották a szavazópolgárok - eleve nyomasztó
túlsúlyt biztosított a nagypolgárság számára. A
formálódó modern kispolgárság gyengesége,
összéforratlansága folytán az 1890-es évekig nem
is jelentkezett a várospolitika síkján olyan
program, amely mozgósításukra alkalmas lett
volna. így ez a társadalmi csoport még ahhoz
képest is csupán periferikusan volt jelen a
városi képviseletben, amit a fennálló választási
rend elvileg lehetővé tett volna. Ilyen
körülmények között arra sem volt szükség, hogy a
nagypolgári elit egyes csoportjai érdekeiket
formalizált szervezeti keretek között jelenítsék
meg, kielégítő volt a kerületi „törzsfőnökök"
köré tömörülő klikkek rendszere. Bécsben ezzel
szemben a községtanács legnagyobb létszámú
foglalkozási csoportját a kézműipar, a
kereskedelem és a szolgáltatások önállói adták.
A császárváros nagy hagyományokra visszatekintő,
begyökerezett kispolgársága a budapestinél jóval
korábban volt képes saját várospolitikai
célkitűzések megfogalmazására. Itt viszont éppen
a nagytőke képviselői számítottak periferikus
rétegnek a városi képviseletben.
A harmadik kúria „rendszerkritikus" képviselői
kezdettől a községtanács uralkodó csoportjaitól
markánsan eltérő orientációt képviseltek, noha a
demokraták, a kuriális rendszer eltörlésének
követelésén kívül, nem voltak képesek távlatos
várospolitikai program köré tömörülni.
Jelenlétük azonban eleve illuzórikussá tette a
politikai verseny kizárását a városháza falai
közül, rákényszerítve a többségre is a
pártosodást már az autonómia teljes
helyreállítása után, az 1860-as években. Az
1868-ban polgármesterré választott Cajetan
Feldernek sikerült a liberális képviselők
többségét valamiféle kiszámíthatóan működő
szavazógépezetben összefognia. Ez az alakulat,
jellemző módon, a teljesen ideológiamentesen
hangzó
„Mittelpartei"
néven illette magát, annak ellenére hogy
„jobboldali" ellenzéke nem volt.
Felder
elsősorban az általa erős kézzel vezetett
adminisztráció munkájára támaszkodott, a pártnak
leginkább az általa előterjesztett programok
szentesítésének szerepét szánta.
Lueger fiatal, akkor még feltörekvő liberális
demokrata politikusként, az 1870-es évek
közepétől fordult szembe az addig töretlen
tekintélynek örvendő Felderrel. Amikor a
hivatalnokok között előforduló korrupcióízű
jelenségek feszegetésébe kezdett, éppen az
adminisztráció feletti testületi ellenőrzés
gyengeségét, a választott képviselők háttérbe
szorítását minősítette a Felder-féle rendszer fő
problémájának. Ettől kezdve következetesen
vallotta a politikának az adminisztrációval
szembeni elsődlegességét. Úgy vélte, hogy a
tömeges politikai részvétel küszöbön álló
korszakában a polgári értékrend további
uralmának, a szociáldemokráciával való sikeres
szembeszállásnak is alapfeltétele a versenyképes
választási gépezet, valamint az olyan
döntésmechanizmus, amely a modem nagyváros
bonyolult társadalmi viszonyai közepette
felmerülő részérdekek nyílt megjelenítésén és
politikai integrációján alapul.
Lueger a bécsi Politechnikum hadirokkant
altisztjének gyermeke, édesapja a katonai
szolgálat révén szakadt ki a paraszti sorból. 0
maga a szerény viszonyok közül önerejéből
felemelkedő, ugyanakkor a társadalmi hierarchia
feltétlen tiszteletében nevelt ember jellegzetes
típusa, aki személyes teljesítménye jutalmának
és igazolásának tekintette bejutását a
legmagasabb körökbe.
„Dr.
Karl
Luegemek elhatározott szándéka volt, hogy ha
törik, ha szakad, szülővárosának polgármestere
lesz. Erős akarata és az a veleszületett
ösztöne, amely képessé tette őt, hogy a
mindenkori közhangulatot pontosan megérezze és
hatásos jelszavakkal formába öntse, lehetővé
tették, hogy dicsőségben célhoz érjen"
-jellemezte őt Kielmansegg gróf, Alsó-Ausztria
tartományi helytartója, aki egyszerre látta
benne hivatali alárendeltjét és politikai
ellenfelét.
Lueger politikai pályája az 1873-as válság
időszakában indult. Pontosan érzékelte a bécsi
középrétegeknek a válság nyomán bekövetkezett
kiábrándulását a liberalizmusból. Fokozódó
igényt ismert fel egy tradicionálisabb színezetű
polgári értékrend iránt, amely a nyitottsággal,
a toleranciával, a teljesítménycentrikussággal
és a szabadgondolkodással szemben a gazdasági
önállóságot, a társadalmi hierarchia tiszteletét
és a helyi begyökerezettséget együttesen emeli
morális értékké. Mint elszánt agitátor és
vérbeli népszónok, a polgári státusát
veszélyeztetve érző kézműves-kisiparosság
indulatait juttatta kifejezésre, amelyek
egyszerre irányultak a liberális kapitalizmus
zászlóvivői és haszonélvezői és a proletár
tömegek ellen, ez utóbbiak közé való lecsúszás
fenyegette őket. A modern populizmus jegyeit
magán viselő agitációs és szervező munkája döntő
szerepet játszott annak a széles, újkonzervatív
arisztokratáktól és egyházi férfiaktól az
„ötguldenes" szavazókig terjedő érdekkoalíciónak
a létrejöttében, amelynek szemléleti
kötőanyagává az antiszemitizmus vált, és amely
őt a polgármesteri székbe juttatta.
A városi képviselet kuriális rendszerének
fentebb jellemzett sajátos szerkezete fontos
tényezője volt az antiliberális mozgalom
sikerének, mivel lehetővé tette, hogy időben is
megosszák a különböző társadalmi rétegek
megnyerése érdekében kifejtett energiát. Először
a kézműves kisiparosság körében teremtettek
olyan szilárd bázist, amelynek révén
elhódították a harmadik kúriát. Csak ez után
kezdték el a bázist felfelé, más típusú
problémákra érzékeny, más hangvételt igénylő
rétegek felé bővíteni. Mivel az első kúria
sokáig a liberálisok szilárd bástyájának
számított, a két tábor küzdelme lényegében a
második kúriában dőlt el, amelyben a sorsdöntő
1895. évi választások idején kb. húszezer
tényleges szavazóval számolhatunk.
Olyan helyzet alakult ki, amelyben már az e
kúriában domináns értelmiségi-hivatalnoki réteg
néhány ezer szavazójának pálfordulása is az
erőviszonyok földcsuszamlásszerű eltolódását
idézhette elő a községtanácsban. A radikális
hangvétel és populista módszerek, Lueger
kibontakozó személyi kultusza könnyen elfedhette
azt a tényt, hogy győzelmük egy viszonylag szúk
és a lakosság egészéhez képest magas státusú
rétegen belüli elmozdulások eredménye volt.
Az arisztokratikussá merevedett és az új
szociális problémák iránt érzéketlennek
bizonyuló bécsi liberalizmus ebből a vereségből
már nem állt talpra. A városházi hatalomváltást
rendkívül látványos és kiélezett politikai
küzdelem kísérte: Lueger a polgármesteri tisztség
elfoglalásához szükséges császári megerősítést
csupán ötödszöri megválasztása után, 1897
tavaszán nyerte el. A polgármesterválsággal
összefüggésben a községtanácsot többször is
feloszlatták, és az antiliberális tábor
választásról választásra növelte előnyét.
Kiderült, hogy a tömeges politizálás
követelményeihez alkalmazkodó új harci módszerek
- az offenzív agitáció, a választók folyamatos
mobilizálására törekvés, a szervezett
érdekcsoportok törekvéseinek tudatos
átpolitizálása - olyan politikai erőforrásokat
biztosítanak számukra, amely háttérrel
eredményesen szállhatnak szembe az uralkodói
akarattal is.
Lueger új fejezetet nyitott a Monarchia
várospolitikájában azzal, hogy magát a várost és
annak intézményeit mint országos politikai
erőforrást hasznosította. Polgármesterként a
technikai innovációnak és a városmenedzseri
szakszerűségnek mindazon elemeit, amelyek más
nagyvárosok kommunálpolitikai fejlődését is
jellemezték, sikeresen és átütő erővel tudta
politikai szimbólumokként megjeleníteni.
Ennek jellegzetes példája a községesítés
kérdése, amely a nyolcvanas évektől centrális
témává vált az keresztényszociális ellenzéki
agitációban. Ebben ideális terepet találtak
ahhoz, hogy a választói bázisukat - a közüzemi
tarifák révén - közvetlenül érintő kérdésben
olyan jól átlátható, világos alternatívát
nyújtsanak, amely kapcsolódik az erősödő
nagytőkeellenes korhangulathoz, és alkalmas
annak további erősítésére. Hatalomra jutva
meghirdették a „községi szocializmus" jelszavát.
Ez a fogalom eredetileg Angliában bukkant föl az
1880-as években. Elsősorban a szocialista
eszméktől átitatott Fabiánus Társaság
propagálta, amely jelentős szerepet játszott az
1889-ben felállított London Megyei Tanács első
éveit fémjelző Haladó Pártban. Ok az átfogó
társadalmi reform, a termelés
társadalmasításának folyamatában szántak úttörő
szerepet a községi vállalkozásnak.
A fogalomnak itt olyan ideologikus tartalma
volt, amely messze túlmutatott bizonyos
sajátosan városi gyakorlati problémák
megoldásán. A német városreformerek a kifejezés
használatát Angliából vették át. Számukra
azonban mindez más értelmet nyert. Nem távlati
programot láttak benne, hanem a nagyszámú
közüzem és új típusú közintézmény létrejöttével
előállt tényleges helyzet jellemzésére szolgált.
Ebben az értelemben analógnak érezték az
„államszocializmus" fogalmával, ami alatt a
korabeli szociálliberális társadalomreformerek a
tőkés állam szociális szempontú beavatkozását
értették a munkásság társadalmi integrációja és
ezzel a magántulajdonon alapuló rend
stabilizálása érdekében. Községi szocializmusnak
a városi önkormányzatok hasonló működését
tekintették.
Luegerék községi szocializmus jelszava
lényegében annyit jelentett, hogy a jövedelmező
közüzemek profitját, amely addig a (jobbára
külföldi érdekeltségű) magántőkét gyarapította,
a város háztartása számára kell megszerezni, és
ezzel megkímélni a lakosságot a közterhek
további emelésétől. A községesítés több lényeges
funkciót is betöltött a párt hatalmi
stratégiájában: a községesítések körüli éles
harcok látványosan szimbolizálták a
várospolitikai rendszerváltást, a kiépülő
közüzemi szektor ugyanakkor, a nyereségorientált
tarifapolitika révén, pótlólagos erőforrásokat
biztosított az új vezetés fejlesztési
programjaihoz, és nagy teret biztosított a
klientúrarendszer számára. Nem utolsó sorban
pedig komoly szerepet játszott abban, hogy a
keresztényszocialisták a várospolitika
szempontjából egyik legfontosabb szervezett
érdekcsoport, a háztulajdonosok jelentős részét
meg tudták nyerni, hiszen őket a liberálisok
rugalmatlan pénzügyi politikája amúgy is magas
adóterheik további emelésével fenyegette.
A közüzemek által biztosított új bevételek
viszont elhárították ennek veszélyét. A
háztulajdonosok körében végbement
orientációváltást mutatja, hogy 1895-1896-ban a
keresztényszocialisták már az első választói
kúriában is komoly sikereket értek el. Majd
amikor kialakult a kompromisszum Lueger
polgármesteri megerősítése kérdésében, de a
császári tekintély megóvása érdekében néhány
hónapra „helyettesre" volt szükség, az átmeneti
időre a Háztulajdonosok Szövetségének elnöke
ülhetett ebbe a székbe, majd ő lett Lueger
mellett az első alpolgármester. Az 1895 őszén
megválasztott antiliberális községtanácsosok
többsége már háztulajdonos volt.
Lueger a szolgáltató városigazgatás, a modern
városmenedzselés új teljesítményeit a
hagyományos városi polgárlét elemeinek
kultuszával, általában a polgár-fogalom
társadalmilag exkluzív, kirekesztő tartalmának
előtérbe állításával kapcsolta össze.
Az új értékrendben kiemelt helyet kapott a
házbirtoklás és a gazdaságilag önálló státus
mint a polgári mivolt tradicionális alapja, a
várossal leginkább azonosítható, szellemisége
meghatározására elsősorban hivatott réteg
attribútuma. A polgármester mögött álló
községtanácsi frakció - amelynek a világháborúig
háborítatlan, kétharmados vagy azt meghaladó
többsége volt - maga is a „Bürgerclub" nevet
viselte. Lueger ismét tömegessé tette a városi
polgárjog adományozásának a rendi korszakból
fennmaradt, a liberális városvezetés által jóval
visszafogottabban gyakorolt szokását. A
polgárjog járt néhány kézzelfogható előnnyel is
(viselői adójuk mértékétől függetlenül eleve a
második kúriában szavaztak, bizonyos szociális
alapítványokból csak ők részesedhettek), fő
funkciója ekkor már a „polgár" fogalmát
monopolizálni kívánó réteg összefogása volt. A
több mint kilencezer általa megadományozott,
akiket a „társadalmi rend gránátosainak"
nevezett, kevés kivétellel római katolikus,
nős-családos, jól szituált ipari, esetleg
kereskedelmi önálló - valahol a kispolgárság és
a nagypolgárság között elhelyezkedő „besserer
Mittelstand" tipikus képviselője.
A bécsi társadalom modern ismérvek szerint
legpolgárosultabb etnikai-felekezeti csoportja,
a zsidóság ebbe az exkluzív körbe egyáltalán nem
juthatott be. A városvezetés szemében ez a
keresztény tulajdonos polgárság minősült olyan
értékes társadalom-fenntartó elemnek, amelynek
gyarapodását, életformájának megőrzését
közhatalmi eszközökkel is támogatni kell.
Bécs polgármestere igen erős hatalmi
jogosítványokkal rendelkezett: személye
jelentette a legfőbb összekötő kapcsot a
választott döntéshozó testületek és az apparátus
között, egyszerre volt a községtanács széles
jogosítványokkal rendelkező elnöke, az
önkormányzat képviselője a tartományi és állami
szervek felé és a tisztviselői kar legfőbb
elöljárója. A városi önkormányzat önálló és
átruházott hatáskörei egyértelműen szétváltak,
előbbiek tekintetében a felsőbb szervek csak
törvényességi felügyeletet gyakoroltak. Ráadásul
a liberálisok Nagy-Bécs 1890-ben történt
létrehozása alkalmával a hatalom további
központosításával vélték feltartóztatni a
keresztényszocialista előretörést, és ezzel a
korlátlan párturalom olyan lehetőségeit
teremtették meg, amelyeket azután Lueger sokkal
inkább ki tudott használni, mint a belső
ellentétektől szabdalt, bomlékony frakciókra
támaszkodó utolsó liberális polgármesterek.
Elsősorban az új Városi Tanács (Stadtrat)
létrehozását kell kiemelni, amely a polgármester
elnöklete alatt az alpolgármesterekből és 22, a
községtanács által a saját soraiból 6 évre
választott tagból állt.
Ez a szűk körű testület véglegesen döntött
valamennyi olyan önkormányzati ügyben, amely nem
volt kifejezetten a községtanács plénumának
fenntartva, és a bizottságok megszüntetésével
valamennyi községtanács elé kerülő ügy
előkészítése is a kezében összpontosult. Tagjai
működésükért díjazást kaptak, és a többség
kizárólag saját soraiból választhatta őket, az
ülések zártak voltak. Az ellenzék szerepe ezzel
a községtanács nyilvános ülésein elhangzó
kritikai megnyilatkozásokra korlátozódott. Az a
tény, hogy ez a kizárólag a közgyűlési többség
soraiból kikerülő politikai testület döntött az
alkalmazottak kinevezéséről és előléptetéséről
is, az apparátus fölötti párturalom úgyszólván
leplezetlen intézményesítését jelentette.
Emellett ez a grémium határozott a közmunkák és
megrendelések vállalatba adásáról, ami a
keresztényszocialisták széles körű vállalkozói
klientúrájára való tekintettel szintén primeren
politikai jogosítványnak tekinthető. Noha Lueger
ellenzéki politikusként ígéretet tett ennek az
oligarchikus testületnek a felszámolására, ebből
semmi nem lett.
A választójog kiterjesztése is olyan módon
történt, hogy az a párturalmat semmiképpen se
veszélyeztesse. Az 1900. évi községi választói
reform az ígért általános választójog helyett
olyan módon bővítette a szavazók körét, hogy a
meglévő három kiváltságolt kúria mellé egy
negyedik, „általános" kúriát csatolt, amely
azonban felsőbb kúriák 46-46 delegáltjával
szemben csak húsz tagot küldhetett a
községtanácsba. Ráadásul a privilegizált
választók a negyedik kúriában is szavazhattak,
amennyiben rendelkeztek az itt kellékként
megkívánt háromévi helybenlakással, amely
követelmény viszont az addig jogfosztottak
tetemes részét továbbra is kirekesztette. Ennek
következtében a reform után a negyedik kúriában
szavazók többsége a felsőbb kúriákban is
választójogosultak közül került ki. Egyidejűleg
a három privilegizált kúria összetételét is
átrendezték annak érdekében, hogy a súlypont még
inkább a keresztényszocialisták
törzsválasztóinak tekintett rétegekre
helyeződjön.
A keresztényszociális pártmozgalom azonban maga
is inkább tekinthető a széles bécsi középréteg
különböző csoportjai érdekkoalíciójának, amit
egyfajta általános antiliberális-antiszemita
közérzület tartott össze, mint szorosan vett
világnézeti alapon álló programpártnak. Az
eltérő érdekek kompromisszumát a párton belül, a
felmerülő kérdéseknek megfelelően, folyamatosan
létre kellett hozni, amelyhez feltétlen
tekintélyű, valamennyi számottevő csoport által
elfogadott integráló személyiségre volt szükség.
A polgármester legfőbb funkciója e szerep
betöltésében állott.
A bécsi fejlemények komoly figyelmeztetést
jelentettek a budapesti liberálisok számára, és
a város háztartásában jelentkező súlyos
feszültségek mellett jelezték a régi típusú
várospolitika folytathatatlanságát. A
várospolitika bécsinél jóval szűkebb társadalmi
bázisa és merevebb intézményi szerkezete a
hagyományos elit hatalmát fenyegető kockázatot
mindenesetre csekélyebbnek mutatta. Az 1890-es
években már megjelentek olyan szervezett
községpolitikai erők, melyek programjában az új
típusú városigazgatás követelményei és a
várospolitika demokratizálása egymástól
elválaszthatatlan összefüggésben állott.
Legsikeresebb a Vázsonyi Vilmos nevével
fémjelzett liberális demokrata irányzat volt. Az
intézményi struktúra merevsége következtében
azonban mindez nem hozta magával az erőviszonyok
gyors és látványos átrendeződését, és erre
kilátás sem nagyon mutatkozott.
1906-ban, az országos alkotmányos válság
lezárulása után azonban egy olyan sajátos
helyzet alakult ki, amelyben a hagyományos
városigazgatási felfogással szembeforduló
kicsiny demokrata tábor, amely magát nyíltan a
városi kispolgárság érdekképviselőjeként
jelenítette meg, hirtelen oly mértékű
meghatározó szerephez jutott, hogy el tudta érni
saját polgármesterjelöltje, Bárczy István
megválasztását. E fordulat mögött azonban, a
bécsivel ellentétben, nem állt sem új szociális
erők szerephez jutása a várospolitikában, sem
egyes társadalmi csoportok politikai
újraorientálódása. A demokraták és a régi
közgyűlési többség összefogását mindkét részről
alapjában rövid távú taktikai megfontolások
diktálták: az 1906 tavaszán lezajlott, az addigi
ellenzék győzelmét hozó országgyűlési
választások után politikai túlélésüket csak
egymásra utalva látták megoldhatónak. Bárczy
azok közé tartozott, akik Magyarországon a
legmélyebben megértették a nagyvárosi igazgatás
Európa-szerte tapasztalható tartalmi
átalakulásának, a beavatkozó,
szolgáltatásszervező városigazgatás
kifejlődésének tartalmát és jelentőségét. Ezt
összekapcsolta az átfogó értelemben vett
társadalmi és politikai demokratizálás programja
iránti nyitottsággal. Személyében ugyanakkor a
nagytőke érdekképviselői is biztosítékot láttak
a főváros megrendült pénzügyi helyzetének
rendezésére, és kiváltképp arra, hogy az új
koalíciós kormányzattal el tudja fogadtatni a
város anyagi igényeit.
„Bárczy István Sacher Gusztávnak, a belvárosi
főreáliskola franciatanárának fia volt. Atyja
lengyel menekült volt, eredeti neve Smolensky;
előbb Bécsben, majd a Felvidéken nevelősködött,
itt ismerkedett meg későbbi feleségével. Bárczy
István középtermetű, finom arcú férfi volt.
Eredetileg papnak készült, kisszemináriumi
benyomásait megőrizte, mélyen vallásos volt." -
emlékezik rá egyik legközelebbi munkatársa,
Harrer Ferenc. - „Anyja bárcziházi Bárczy leány,
az ő nevét vette fel, amikor tanácsjegyző
korában Baitnerből Bódyvá és Amtmannból Almádyvá
lett kollégáival együtt nevét megmagyarosította.
Felesége, akit egész kezdő hivatalnok korában
vett el, finom, előkelő jelenség; szintén
dzsentri eredetű. Anyja és felesége révén tehát
a magyar társadalom uralkodó osztályába
tartozott, és igen nagyszámú, de földi javakban
kevéssé bővelkedő atyafisága szívesen
kölcsönözte a patinát Sacher István
bárczyságának a családi politika
ellenértékeként, hiszen gyümölcseit az új rokon
tüneményes emelkedése folytán bőségesen élvezte.
... Bárczy István szegényember volt, szegényen
is nősült. Tehetségének, ügyességének
köszönhette fényes előmenetelét, de azon ritka
beérkezettek közé tartozott, aki nemcsak nem
irigyelte mástól, ha tehetsége érvényesül, hanem
a tehetségek szárnybontogatását segítette is.
Bárczy azonban nemcsak szegény ember volt, de
bohém is. Bár mindennapi szükségleteiben
igénytelen is tudott lenni, ha szépségről vagy
művészetről volt szó, nem törődött anyagi
lehetőségeinek határaival. Amikor aztán módjában
állt egy világváros fényében sütkérezni,
valóságos reneszánsz kori városfejedelem életét
élte.
Jellemző, hogy a közvélemény helyes érzékkel a
»podeszta« nevet találta ki számára. Pedig ekkor
is szegény volt, csak tisztségét viselte
fénnyel."
Bárczy bemutatkozó beszédében maga fogalmazta
meg az „egymással küzdő városi pártprogrammok
alapján" szerveződő képviselet megteremtésének
igényét. A polgármesteri reformtevékenység
stabil közgyűlési hátterét biztosítani hivatott
községi párt - Vazsonyiék és a régi többség
összefogásával, a demokraták által immár egy
évtizede képviselt program átvételével - 1906
végén meg is alakult, és a várakozásnak
megfelelő könnyű győzelmet aratott a
választásokon. Belső ellentétei azonban egy év
után szétrobbantották, miután kiderült, hogy a
régi „törzsfőnökök" csupán átmenetileg, taktikai
okokból voltak hajlandók akceptálni a
pártprogram olyan sarokpontjait, mint a
közszolgáltatási üzemek községesítése vagy a
progresszív adózás, ezek végrehajtását azonban
minden erővel akadályozni igyekeznek. A
törvényhatósági bizottság így a továbbiakban is
nélkülözte azt a kerületi kötöttségektől
független, összfővárosi program alapján álló
politikai erőt, amely a polgármester vezette
igazgatási apparátus tevékenységének irányt
szabott volna. Nem történt előrelépés a
társadalom részvételi lehetőségeinek
kiszélesítése, a döntéshozó folyamatokból addig
kizárt munkás- és kispolgári rétegek politikai
integrálása terén sem. A közgyűlés
összeállításának módját, a választások
mechanizmusát tekintve úgyszólván teljes a
folyamatosság a korábbi időszakkal. A
döntéshozatal súlypontja azonban a közgyűlési
paktumokról áthelyeződött a Bárczy vezette
adminisztrációra, és a polgármester körül
kialakuló szűk körű agytröszt vált a
várospolitika legfőbb alakítójává.
A budapesti polgármesteri tisztség
intézményesítetten „gyenge" pozíciót jelentett.
A polgármesternek önkormányzati ügyekben alig
volt a tanács testületétől elválasztott saját
hatásköre. Önálló mozgástere jobbára csak a
személyzettel való rendelkezés, az apparátuson
belüli munka- és ügykörbeosztás terén volt.
Bárczy messzemenően kihasználta az ebben rejlő
lehetőségeket. Az apparátus sajátos
„megkettőzésével", a kiemelt programokat a
szokásos tanácsi és bizottsági ügyvitelből
kiragadva általa kiválasztott munkatársak kezébe
adta, és rajtuk keresztül, a formalitások lehető
mellőzésével, igen hatékonyan tudott eljárni,
miközben a folyó igazgatási feladatokat az
apparátus úgyszólván változatlan rendben és
összetételben látta el. E munkatársi gárdában
meghatározó szerep jutott a radikális demokrata
szellemi-politikai áramlathoz, a Huszadik Század
köréhez kötődő személyeknek.
Az ily módon megerősített és a maga képére
formált adminisztráció meghatározó, kezdeményező
szerepét Bárczy a szétforgácsolt közgyűléssel
szemben is erős kézzel érvényesíteni tudta. A
nagyszabású reformpolitikát egy rendkívül szűk
társadalmi bázissal rendelkező, szociális
hátterét és jórészt jellegadó személyiségeit
tekintve is változatlan összetételű közgyűlés
közreműködésével sikerült keresztülvinni. Ez
jórészt arra vezethető vissza, hogy a döntéseket
közvetlenül befolyásolni képes nagypolgári
elitnek nem voltak a várospolitikával
kapcsolatban olyan világosan körvonalazható
egységes érdekei, amelyek a szilárd koncepcióval
rendelkező és azt kitűnő taktikával képviselő
polgármestérrel szemben szervező erőt
jelentettek volna. Amiben egységesen érdekeltek
voltak, az leginkább a város által a lakosságra
rótt anyagi terheknek számukra relatíve kedvező
megoszlása volt, valamint olyan döntéshozó
rendszer fenntartása, ami garanciát jelent
érdekeik érvényesítésére. E kérdésekben Bárczy,
kiváltképp 1908, az egyesített községi párt
felbomlása után, gondosan tartózkodott attól,
hogy bármi olyat tegyen, ami e réteg számára
valóban komoly érdeksérelmet eredményez.
Ami a városigazgatás környezetalakító,
szolgáltató tevékenységét illeti, e problémák
összetettsége, sokrétűsége, az egyes
intézkedések sokszor nehezen átlátható
hatásmechanizmusa sokkal kevésbé tette lehetővé
annak kikristályosodását, hogy milyen módszerek
és lépések szolgálják ténylegesen és hosszú
távon az elit meghatározó csoportjainak
érdekeit. Igaz, hogy a közszolgáltatásokat
kézben tartó monopolvállalatok, valamint a
mögöttük álló, és a fővárosnak is hiteleket
nyújtó nagybankok érdekeltjei és érdekképviselői
- Béccsel ellentétben - itt nagy súllyal voltak
jelen a közgyűlésben. Ők azonban, bár roppant
befolyásos, mégiscsak szűk, elkülönülő réteget
alkottak. Ha a város az addig viszonylagosan
kímélt ingatlantulajdon fokozottabb
megadóztatásával (pl. a telekértek-emelkedési
adó bevezetésével) kényszerült volna
többletbevételhez jutni, az a tulajdonos
polgárság jóval szélesebb körét érintette volna.
A városigazgatás új eszköztára, és annak
alapjaként a külföldi kölcsönfelvételek és a
községesítési politika anélkül járult hozzá a
társadalmi feszültségek csillapításához és a
város működőképességének javításához, hogy annak
terheit akár csak részben áthárította volna a
vagyonos polgárságra. Ennek köszönhetően tőlük a
polgármester viszonylag szabad kezett kapott. A
főváros erősen korlátozott autonómiája folytán
arra is szükség volt, hogy Bárczy a mindenkori
kormánnyal a lehető legjobb viszonyt tartsa
fenn.
Míg tehát a császárvárosban önmagukat
megszervező modern érdekcsoportok törekvései
kerültek be a polgármester által összefogott
politikai érdekintegrációs mechanizmusba,
Budapesten változatlanul az egy szűk kör
személyi kapcsolatrendszerén alapuló
döntéshozatal maradt a meghatározó.
Annak a társadalomreformeri elhivatottságú
szakembergárdának a szemléletében, amely számára
Bárczy jelentékeny önálló mozgásteret tudott
kiharcolni mind a közgyűlés uraival, mind a
központi állami bürokráciával szemben, a
szolgáltató, vállalkozó és a társadalmi
viszonyokba aktívan beavatkozó városigazgatás a
társadalmi és politikai demokratizálás átfogó
programjába illeszkedett. Sőt a modern jóléti
állam felé mutató elgondolások jegyeit is magán
viselte. Ambíciójuk arra irányult, hogy
Budapestet a szociálpolitikai reformok
laboratóriumává tegyék. Felfogásuk szerint a
városigazgatás felelőssége nem csak arra terjed
ki, hogy város mint egész működőképességét és a
közszolgáltatásokhoz való hozzáférést
biztosítsa, az infrastruktúrát fejlessze, hanem
komoly feladatai vannak a hátrányos helyzetből
önerőből kiemelkedni nem képes városlakók
létviszonyainak alakítása terén is.
A reformpolitika tényleges irányait és
terjedelmét azonban döntő mértékben
meghatározta, hogy az adott politikai és
városgazdálkodási erőtérben jelentős eredmények
csak azokon a területeken születhettek,
amelyeket kölcsönpénzből lehetett finanszírozni,
miközben az állandó költségvetési bevételek
felhasználása terén nemigen bővült a mozgástér.
Kölcsönpénzek szolgáltatták a fedezetét a
kontinensen a maga nemében úgyszólván
egyedülálló, 1909-1912-ben végrehajtott
kommunális kislakás-építési programnak, amely
pénzügyileg sem volt veszteséges a főváros
számára, mivel a lakbérek az építési tőke
törlesztését is magukban foglalták. Az akció
elfogadtatása ezzel együtt is csak úgy volt
lehetséges, hogy a városvezetés reformerei
messzemenően kihasználták a „lakásfronton"
végletesen kiéleződött válsághelyzet nyomását.
Bárczy, akinek szívügye volt az oktatás
fejlesztése, a bérházakban elhelyezett, és ezzel
a lakáskínálatot szűkítő iskolák problémáját
kihasználva érte el, hogy a közgyűlés az
iskolaépítésekre is kiterjessze a lakásügy által
élvezett „különleges elbánást".
Ugyanakkor az egészségügy, amelynek helyzete
társadalmi robbanással nem fenyegetett,
hiányosságaitól a vízvezeték- és
csatornarendszerek és a köztisztaság megfelelő
kiépítése után (amire még az 1890-es években sor
került) az elitrétegek többé nem szenvedtek, és
a városi háztartás számára sem kecsegtetett
újabb bevételekkel, igencsak háttérbe szorult a
beruházási programban. Nem csak a
kórházfejlesztési tervek maradtak papíron, de
olyan, az elköltött beruházási pénzek töredékét
igénylő elképzelések is - mint az iskolaorvosi
hálózat kialakítása, az ambuláns
tüdőbeteg-gondozás, a hatóságilag szervezett
anya- és csecsemővédelem megteremtése -,
amelyeket csak a rendes költségvetés terhére
lehetett volna működtetni.
Hasonlóképpen stagnálás volt tapasztalható a
szociális segélyezés terén, amely továbbra sem
volt képes lényegesen meghaladni a városi
hatóság hagyományos feladatát képező
szegénygondozás és nyomorenyhítés szintjét. Ezen
a téren is néhány kölcsönpénzből épített új
létesítmény (a népszálló és a Vág utcai népház),
valamint az 1913-1914. évi krízishelyzet nyomása
alatt megszervezett kivételes
munkanélküli-segélyakció fémjelzi, hogy a
városvezetés mely területeken vélt áttörési
lehetőséget felismerni.
Luegerék községi szocializmusa nem foglalta
magában a piacgazdaság kárvallottjai javára
történő jövedelem-újraelosztás gondolatát. Ahogy
a polgári státushoz hagyományosan hozzátartozott
a jótékonyság kötelezettsége, Luegerék a
várospolitika fontos részének tekintették a
gondoskodást mindazon társadalmi csoportokról,
amelyek a hagyományos jótékonykodás szemlélete
szerint is segítségre szorultak. A „községi
szocializmus" hirdetése ellenére a
szociálpolitikai szerepfelfogás terén nem
történt lényegi újítás a liberális korszakhoz
képest. A Magisztrátusnak a szegényügyi
reformmal kapcsolatos, 1901-ben kelt
előterjesztése úgyszólván tiszta formában
visszhangozza a liberális krédót: a város „nem
bocsátkozhat bele abba, hogy a létminimumot
mindenki számára biztosítsa és az egyesek
elégtelen jövedelmét kiegészítse ... arra kell
korlátozódnia, hogy az emberi nyomorúság
legkiáltóbb megnyilvánulásait vegye
gondozásba...".
Jellegzetes, hogy míg Bárczyék szociálpolitikai
presztízsberuházása a munkaképes hajléktalanok
számára szolgáló népszálló volt, addig Luegeréké
idős nincstelenek számára szolgáló otthon, a
Lainz-i Gondozóintézet. Maga a szociális
ellátórendszer azonban itt eleve lényegesen
jobban kiépült, anyagilag is sokkal
teljesítőképesebb volt, mint Budapesten, és
folyamatos racionalizálás, a
hatékonyságjavítása, a juttatások szélesítése
jellemezte. Különösen a gyermek- és
ifjúságvédelem, valamint az időskorúak ellátása
terén mutatta fel egy preventív szociális
ellátórendszer irányába való fejlődés jegyeit.
Az aktív lakáspolitikától viszont Bécs teljes
mértékben elzárkózott, annak ellenére hogy 1905
körül már a kormányzó párton belül is
érzékelhető volt egy lakásreformer szárny
megjelenése, amely élvezte a polgármester,
Lueger rokonszenvét. A községi lakásépítés
gondolata e csoport számára is idegen volt,
törekvései a magán- és közhasznú építőtársulatok
kislakás-építésének ösztönzésére, a piac
befolyásolására irányultak. Lueger életében
azonban érdemi lépés ebben az irányban nem
történt. A háztulajdonosi érdekeknek a kormányzó
párton belüli meghatározó súlyát mutatja, hogy
még az 1883. évi építési szabályzatnak 1892 óta
napirenden lévő módosítását sem sikerült
keresztülvinni, ami a bécsi munkáslakás jellemző
épülettípusának (a Gangküchenhausnak) a további
szaporodását megakadályozta volna, holott ezt a
lakástípust már a polgári közvélemény jelentős
része is elfogadhatatlannak tartotta. Uralkodó
maradt az a szemlélet, amely a lakástermelést és
-fenntartást csak a magántőke szigorú
profitlogikájának alávetve tudta elképzelni.
Bárczyhoz hasonlóan Luegernek is egyik kedvenc
területe volt az iskolaügy. Az uralma alatt
épült századik iskola (ebből 71 volt teljesen új
épület) felavatásán jelentette ki: „az iskola a
templom után a legfontosabb hely kell hogy
legyen".
Az iskolát a politikai-világnézeti harc
terepének tekintette. Ennek megfelelően az
elnöklete alatt álló Stadtrat, amelynek
hatáskörébe a tanári kinevezések tartoztak, nem
is titkolt politikai diszkriminációt
érvényesített ezen a téren. Különösen a
szociáldemokraták és Schönerer „nagynémet"
irányzata hívei voltak esélytelenek tanári állás
elnyerésére. Az iskolával szembeni követelmények
sorában Lueger azt állította első helyre, hogy a
gyermekeket keresztény vallásos és német nemzeti
szellemben kötelességtudó alattvalóvá nevelje,
míg Bárczy a közügyeket éretten megfontolni,
azokban állást foglalni képes tudatos
állampolgárrá nevelés, valamint a gyakorlati
életre történő felkészítés, a nagyváros sajátos
létviszonyaihoz alkalmazkodó tananyag
fontosságát emelte ki. Hangsúlyozta az oktatás
jelentőségét a magyarosítás szempontjából is,
ennek azonban a főváros sajátos viszonyai között
ezekben az években már inkább csak demonstratív
jelentősége volt. Lueger a nemzeti küzdelmek
kiéleződésének légkörében állandóan veszélyben
érezte és veszélyben láttatta a császárváros
„német karakterét". Bécs számára nem mint a
nemzetek feletti birodalom soketnikumú fővárosa
jelentett értéket, hanem mint német város. A
polgáresküt is kiegészítette egy olyan
mondattal, amellyel a sokszor egyébként szláv
eredetű új polgárok a város német jellegének
állhatatos megőrzésére kötelezték magukat.
Máig sokat vitatott kérdés Lueger
antiszemitizmusának jellege és hatása. Legtöbb
elemzője egyetért abban, hogy személy szerint
nem volt antiszemita meggyőződésű, a
zsidógyűlöletet mint politikai eszközt fedezte
fel és gyakorolta. Kielmansegg gróf tartományi
helytartót bizalmas beszélgetés során arról
biztosította, hogy az ő antiszemitizmusa „a
Fichtegasséig terjed", ahol a mérvadó
nagypolgári-liberális napilap, a Neue Freie
Presse szerkesztősége székelt.
Az antiszemitizmus szélsőséges fajgyűlölő
válfaját azonban nem csupán integrálta a
kereszényszociális pártmozgalomba és
felhasználta, de hivatali és személyes
tekintélyével művelt és „gutgesinnt" bécsi
polgárok számára is elfogadhatóvá, követhetővé
tette. Nem csekély mértékben járulva hozzá
ahhoz, hogy a tradicionális színezetű
kulturális, vallási, gazdasági antiszemitizmus
széles körben fordult olyan zsidógyűlöletbe,
amely minden károsnak ítélt társadalmi jelenség
mögött felfedezte a zsidót mint „kórokozót",
„kútmérgezőt". A város személyzeti politikájában
leplezetlenül érvényesült a zsidókkal szembeni
hátrányos megkülönböztetés.
A zsidókérdés mint gazdagon variálható tematika
jól összekapcsolható volt a magyarellenesseggel,
és ezen keresztül a Bécs-Budapest
konkurenciaharcot kísérő érzelmekkel is. Nem
elsősorban az általános ideológiai távolság,
hanem Lueger heves, a „judeomagyarok" elleni
propagandában kicsúcsosodó magyar- és
Budapest-ellenessége volt az, ami az ő életében
kizárt mindenféle komolyabb kapcsolatfelvételt a
két városvezetés között. Vázsonyi egy későbbi
visszatekintésében - a községesítésre utalva -
„liberális luegerizmusként" jellemezte a
Bárczyék által követett irányvonalat.
Számukra valójában inkább a német nagyvárosok
jelentették a mintát, amelyeket akkoriban
nemzetközileg is a szakszerűen irányított,
hatékonyan és szűk társadalmi bázisuk ellenére
közérdek-orientáltán működő városi önkormányzat
megtestesítőinek tekintettek. A városigazgatás
tartalmi átalakulásának motorja itt általában az
1860-1870-es évektől kiterebélyesedő hivatásos
városigazgatási bürokrácia és a vele
szakmai-társadalmi szervezetek közvetítésével
szorosan együttműködő, a társadalmi kérdések
iránt hivatásánál fogva is érdeklődő új típusú
szakértelmiség volt.
A „községi szocializmus" fogalma a budapesti
viszonyok között nem volt szalonképes. Bárczy és
munkatársai - Luegeréktől eltérően - általában
nem is éltek vele. Sőt a városigazgatás
orientációjában bekövetkezett lényegi váltás
hangsúlyozásától is feltűnően tartózkodtak. Ha
az előző évtized várospolitikájával szembeni
különbséget akarták kifejezni, akkor a
„tespedés" időszakát felváltó „lázas alkotó
tevékenységről" beszéltek. A luegerinél
„modernebb" és „demokratikusabb" felfogás által
ihletett szociális reformpolitikájuk a legjobb
szándék mellett sem lehetett más, mint tipikusan
apparátusi módszerekkel, felülről végrehajtott
reform, amelyre a közvetlenül érintettek
legfeljebb „kívülről" gyakorolhattak nyomást.
Kiegészítés:
2012 áprilisában a bécsi városvezetés –
akkoriban a Szociáldemokrata Párt és a Zöldek
koalíciója – megszavazta Karl Lueger nevének
eltávolítását a Ringstrasse egy szakaszáról.
2022. júliusában a bécsi városvezetés a világon
átsöprő nemzetellenes "Cancel Culture" kampány
részeként Luegert Hitler szellemi úttörőjének
titulálta (aki Luegert a legnagyobb "németnek"
tartotta), majd fontolóra vették szobrának
eltávolítását. A parázs vita Luege körül
2016-ban robbant ki. Miután az emlékművet
kezdetben megrongálták, a város letörölte a
Schande (Szégyen) szót a talapzatról, de
napokkal később újra felfestette valaki. A
következő néhány hónap során a szó piros, sárga,
zöld és rózsaszín színben újra és újra
megjelent, így az emlékmű egyfajta palimpszeszt
lett, ahol az eredeti szöveget gondosan
kivakarták, vagy átragasztották, hogy helyébe
másikat lehessen írni. A vászonként kezelt
emlékmű ezzel ismét láthatóvá vált azok számára,
akik korábban figyelmen kívül hagyhatták. Ismét
konfliktus helyszínévé vált Bécsben a
történelem, az emlékezet és az a kérdés, hogy
kit kell tisztelni a közterületen.
"Az, hogy Lueger az antiszemitizmust
eszközölte ahhoz, hogy polgármester lehessen,
arra késztet, hogy kifejezetten azt mondjam,
hogy a szobrot le kell venni a talapzatáról, és
nincs mód a kontextusba helyezésére, és
tekintettel a szobor térbeli méreteire, nincs
lehetőség arra, hogy épüljön mellé valami, ami
versenyezhet vele” – mondja Gabu Heindl
építész és várostervező. Azt viszont elfelejti,
hogy van OK és OKOZAT, tehát Lueger
antiszemitának bélyegzett kijelentései
valamilyen oknál fogva születtek meg (aki éles
szemmel világított rá a magyarországi helyzetre,
ami az országot ellepő zsidó tőkések mérték
nélküli korrupcióját és a politika kisajátítását
jelenti).






