Kirándulás a szentendrei Skanzenban

Szabadtéri Néprajzi Múzeum

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum (közismertebb nevén szentendrei Skanzen) Magyarország legnagyobb szabadtéri múzeuma. 63 hektáros területén a magyar nyelvterület népi építészete, lakáskultúrája, gazdálkodása és életmódja elevenedik meg a látogatók előtt. A múzeum állandó kiállítása eredeti és áttelepített, illetve hiteles másolatban megépített épületek - lakóházak, gazdasági melléképületek, malmok, templomok - segítségével mutatja be a régmúlt vidéki örökségét tájegységekre tagolva. Az állandó szabadtéri kiállítás a XVIII. század közepétől a XX. század közepéig tartó időszakot öleli át.

Az 1967-ben alapított Szabadtéri Néprajzi Múzeum Magyarország jellegzetes tájainak népi építészetét, a falusi és mezővárosi társadalom különböző rétegeinek és csoportjainak lakáskultúráját, életmódját mutatja be hagyományos településtípusok keretében a XVIII. század végétől a XX. század közepéig.

Napjainkra elkészült a Felső-Tiszavidék (1974), A Kisalföld (1987), a Nyugat-Dunántúl tájegység (1993), a Bakony, Balaton-Felvidék tájegység (2000) a Dél-Dunántúl tájegység (2005), és a Tokaj-hegyalját és Gyöngyös környékét bemutató Felföldi mezőváros (2006). 2003 óta látogatható a Néprajzi Látványtár a Múzeum új igazgatási épületében, ahol egy beltéri időszaki kiállítóterem, a Skanzen Galéria is található.

A Szentendrei Skanzenben 2009-ben Európa leghosszabb múzeumi vasútvonala épült meg. A több mint két kilométeres sínpályán a kifejezetten erre a célra felújított, ipari műemléknek számító, Ganz–Jendrassik-féle motorvonat szállítja az utasokat. A 2,2 kilométer hosszú skanzenvasút utoljára az 1930-as években gyártott sínrendszeren tette meg első útját április 8-án. Korhű jegy- és információs rendszerrel működik, s a motorvonat személyzete is autentikus öltözetben fogadja a napi 100-120 utast. A vonalon öt megállót alakítottak ki, így az akadálymentessé tett műemlékvonattal kényelmesen megközelíthetők a skanzen tájházai. A végállomás – egyben a skanzen új bejárati épülete – a monarchia hangulatát idéző mezőhegyesi vasútállomást mintázza.

A múzeum története

A kiváló svéd tudós, Arthur Hazelius alapította a világ első szabadtéri néprajzi múzeumát Stockholmban 1891-ben annak érdekében, hogy a különböző svéd tájak és népcsoportok jellemző építményeit egy helyen összegyűjtve, állandó kiállításként, nagy tömegek által látogathatóan őrizzék meg és mutassák be. A városrészről, ahol elhelyezték, a Skanzen nevet kapta, és az idők folyamán sok nyelv szókincsébe, így a magyarba is beépült szabadtéri múzeum jelentéssel. A svéd példát követve az I. világháború időszakáig elsősorban a skandináv területeken, majd napjainkig több hullámban Európa nagy részén sorra alakultak a kisebb-nagyobb skanzenek. A II. világháborút követően ismert lett ez a kiállítási forma Észak-Amerikában, Ázsiában, sőt még Ausztráliában is. Dél-Európa, Belső-Ázsia, a Közel-Kelet és Afrika azok a területek, ahol a szabadtéri néprajzi múzeum eleddig nem tudott gyökeret verni.

Mi történt idehaza?

A szabadtéri néprajzi múzeum gondolata hazánkat sem hagyta érintetlenül. A honfoglalás 1000. évfordulójára 1896-ban szervezett országos kiállítás talán legnépszerűbb része volt a Néprajzi Falu, mely a nemzet történetébe illesztetten bemutatta azokat a falusi építményeket és berendezéseiket, melyeket a kor tudományossága jellemzőnek ítélt. A 24 eredeti tárgyakkal berendezett lakóházból, fatemplomból és gazdasági építményből álló kiállítás fele a magyar, fele pedig a nemzetiségi lakosság építészetét és életmódját képviselte. Sajnos a Néprajzi Falut 1896 novemberében elbontották, de a tárgyi anyag a Néprajzi Múzeumot gazdagította, maga a kiállítás ténye pedig beindította a népi építészeti kutatásokat, elültette a magyar központi skanzen megalakításának gondolatát a szakmai és laikus közvéleményben egyaránt. Sajnos, koncepcionális és főként pénzügyi okok, ill. a világháborúk miatt majd 70 évet kellett várni a magyar skanzen megalapítására.

1949-ben a műemlékvédelem hazánkban is a megőrzésre érdemes objektumok közé sorolta a népi építészeti alkotásokat. Megindultak a felmérések, az alapkutatások, komoly adatbázisok, kataszterek jöttek létre. A néprajztudományunk elvégezte a szükséges népi építészeti értékeléseket, kitűzte a kutatások korszerű irányait. Mindezek hatására a hazai néprajzos és műemlékes szakma végre kellő tudás birtokába jutott, hogy létrehozza a magyar központi skanzent. 1967-ben először a budapesti Néprajzi Múzeum Falumúzeumi Osztályaként, majd 1972-ben önálló, országos múzeumként megalakult a Szabadtéri Néprajzi Múzeum Szentendrén, a Sztaravoda-patak völgyében, egy 46 hektáros területen. Európában egyedül álló módon, az országos szabadtéri múzeum megalapításával párhuzamosan Magyarországon kialakult a vidéki regionális skanzenek hálózata is. 1968-ban Zalaegerszegen a Göcseji Falumúzeum, 1973-ban

Szombathelyen a Vasi Múzeumfalu, 1979-ben Nyíregyháza-Sóstón a Sóstói Múzeumfalu, 1980-ban Szennán a Szennai Szabadtéri Néprajzi Gyűjtemény és 1985-ben Ópusztaszeren az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Szabadtéri Néprajzi Gyűjteménye nyitotta meg kapuit. Velük szinte egyidőben kezdődött a helyben megőrzött épületekben berendezett tájházak helyreállítása és láncolatának kialakulása is. Jelenleg már közel 400 működik belőlük hazánkban.

A szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum alapításának célja, hogy bemutassa a magyar nyelvterület népi építészetét, lakáskultúráját, gazdálkodását és életmódját eredeti, áttelepített épületekkel, hiteles tárgyakkal, régi településformák keretében, a 18. század közepétől a 20. század első feléig tartó időszakban. A folyamatosan finomodó telepítési terv 400-nál is több építmény múzeumba történő áthelyezését irányozza elő, melyeket településnéprajzi szempontok alapján faluszerű épületcsoportokba, un. tájegységekbe szervezve tár a látogatók elé. A tájegységeken belül az építmények egy-egy parasztporta hagyományos rendjébe illeszkednek, melyekhez olyan szakrális, közösségi és gazdasági építmények kapcsolódnak, melyek egykor részei voltak a hagyományos faluképnek. A lakóházak és a gazdasági épületek egy-egy táj történetileg kialakult lakóháztípusát és jellegzetes melléképületeit reprezentálják.

Az eredetileg tervezett 9 tájegység: Észak-Magyarországi falu / nyitása 2010/, Felföldi mezőváros /2006/, Felső-Tiszavidék /1974/, Közép-Tiszavidék /2010 után/, Alföld /folyamatosan épül/, Dél-Dunántúl /2005/, Bakony-Balaton-felvidék /2000, Nyugat-Dunántúl /1993/, Kisalföld /1987/ - felépülte után a múzeum hazánk 18-19. századi népi építészeti hagyományát, Európában egyedülálló módon, történeti örökségként őrzi meg. A Múzeum kutatói a szabadtéri néprajzi muzeológia legújabb eredményeinek figyelembevételével és a látogatói-társadalmi igényeknek eleget téve már dolgoznak az eredeti tudományos koncepció bővítésén, továbbfejlesztésén. Tervezzük a határainkon kívüli magyarság életmódját bemutató tájegységünket, elkészült a 10-15.századi Magyarország falusi építészetét bemutató Történeti tájegységünk terve, s megindult a 20.századi falu építményeit, életmód-típusait bemutató kiállítási egység tervezése is.

A Szabadtéri Néprajzi Múzeum az elmúlt 40 év során kiállításai, és kiszolgáló infrastruktúrája, programjai és szakmai- tudományos eredményei révén hazánk egyik legsikeresebb országos múzeumává vált. A hét hónapos nyitva tartás alatt a múzeumot felkereső közel negyedmilliós látogatószám egyértelműen bizonyítja népszerűségét a hazai és külföldi közönség körében. A 2000-ben elnyert Év múzeuma díj, a 2004-es Látogatóbarát múzeum kitüntető cím, és a legnagyobb társadalmi elismerést jelentő Prima Primissima díj (2005) a múzeum széles körű társadalmi beágyazottságát és elismertségét példázzák. 2010-ben a Skanzen Észak-magyarországi falu tájegysége kapta az Év kiállítása címet.

A Pest Megyei Kormányhivatal E-001660/2017 számon, 2017. augusztus 23-i határozattal nyilvántartásba vette az SZNM-et, mint felnőttképzési intézményt.

AJÁNLÓ

Útikalauz

Észak-magyarországi falu

Az új tájegység az Ipoly és a Bodrog közötti terület hagyományos népi építkezését, életmódját mutatja be. 12 lakóház és 26 melléképület magasodik itt, közel 5000 eredeti műtárggyal. Az Észak-magyarországi falu a Felföldi mezőváros tájegység szomszédságában épült fel, így válik teljessé a nagytáj építészeti képe.

A kiállítás több szempontból is egyedi: Észak-Magyarország az egyetlen olyan területe az országnak, amelynek népi építészetét, társadalmi sokszínűségét és lakáskultúráját két tájegység mutatja be. Ezek közül az egyik a 2006-ban átadott Felföldi mezőváros tájegység, amely a szőlő- és bormonokultúrán, illetve a céhes kisiparon alapuló mezővárosi életmódot reprezentálja. A másik az Észak-magyarországi falu tájegység, amely ugyanerről a területről származó, de szegény vagy középparaszti szinten élő lakosság életkörülményeibe nyújt bepillantást.

A tájegység a mai Heves, Nógrád, Borsod-Abaúj-Zemplén és a történeti Hont, Gömör és Kishont megyéket felölelő táj kultúrájának lenyomata. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum életében először illesztettünk egy határon túli, Szlovákiából származó magyar épületet egy meglévő tájegységi koncepcióba. Az Észak-magyarországi falu tájegység az Ipoly és a Bodrog közötti, folyók által szabdalt hegyvidéki terület 19-20. századi paraszti kultúráját mutatja be mind építészet, mind lakáskultúra vonatkozásában.

A táj legnagyobb néprajzi csoportját a palócok alkották, és több nemzetiség is élt ezen a vidéken: németek, ruszinok és szlovákok. A tájegységben található egy épület a ruszinok és szlovákok lakta Filkeházáról: a keresztfejes boronafalú lakóház egyébként a környező magyar falvak épületeitől nem különbözik. Így a nemzetiségek életmódját sajátos népszokásaik segítségével elevenítjük fel.

Észak-Magyarország vallási szempontból hasonlóan sokszínű: a római katolikus többségen kívül reformátusok és görög katolikusok egyaránt megtalálhatók a térségben. Ezért a tájegységben felépítettünk egy római katolikus haranglábat Debercsényből, egy római katolikus kiskápolnát Kisgömöriből és egy görög katolikus, kőből faragott útmenti feszületet Regécről.

A parasztság különböző rétegei mellett bemutatjuk a kisnemesi utódok, vándoriparosok (teknővájók, drótos tótok), az Alföldön és Dunántúlon mezőgazdasági idénymunkát vállaló summások és az uradalmakba egész évre kötött bérért elszegődő cselédek életmódját. Az Észak-magyarországi falvak látták el nyersanyaggal és munkaerővel a régió mezővárosait. A lakosság az aránylag kis szántóföldi termelésből adódóan állattartásból, szőlőművelésből, idény- és vándor-munkából, különböző kisipari tevékenységekből élt meg. Termékeiket: a gömöri cserépedényeket, az ácsolt ládákat, a hátikosarakat vagy a fából faragott kisebb tárgyakat leginkább az Alföldre vitték eladni, ahol ezeknek a használati eszközöknek az előállításához nem volt elég alapanyag. Az itt élő népesség kiválóan hasznosította a természetföldrajzi környezet nyújtotta lehetőségeket, ami megnyilvánul építészetében is.

Az eredetileg főként faépítkezésű területen a 18. századtól korlátozták a fa felhasználását, ezután a kő jelent meg fontos építőanyagként, és elterjedtek a különböző földfalak is. A múzeumi tájegységben megtalálható a keresztfejes boronafal, a favázas szerkezet sövény, tégla, illetve deszka falkitöltésekkel, a kőház, a kővel vegyes vályogfal, a tufába vájt kőház, de a téglaépület is. A főként szarufás tetőkön a legelterjedtebb fedőanyag a zsúp volt. Csak Észak-Magyarországon található meg általánosan az ún. lépcsős, más néven létrás, grádicsos vagy gerezdes tető, ami a tájegység több épületén is látható. A módosabbak azonban már tetőcseréppel fedték házukat, mint például a nemesradnóti kisnemesi család.

Az Észak-magyarországi falu épületegyüttes egy patak menti völgyi úti falu, a domboldalra felfutó keskeny szalagtelkekkel, a telkek végén keresztcsűrökkel. A település elején található a majorsági épületegyüttes magtárral, cselédházzal és üvegházzal. A múzeumi falu szélén barlanglakások sora húzódik meg. A több család vérségi kapcsolatán alapuló együttélést a közös nemzetségi portán a palóc hadas telek reprezentálja. A szalagtelkek között dűlőút visz ki a csűröskertbe, ahol két csűr áll egymás mellett. A főút másik vége egy halmazos településrészbe torkollik, ahol egy szabálytalan alakú telek zárja le az épületek sorát.

A tájegységben új vonás, hogy a házak származási helyén élő embereket megörökítő fotókból kiállítást rendeztünk, és megnyitottuk a táj szokásairól, mesterségeiről szóló filmeket játszó múzeumi mozit is. Kisnemesi házunkban megismerheti a felvidéki magyarság történetének egy szeletét is. Ha pedig érdekli, hogy hogyan dolgozunk a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, keresse fel az erdőhorváti, félig üvegfalú épületet, amelyben a házkiválasztás, bontás, újraépítés, néprajzi gyűjtés és berendezés kulisszatitkait ismerheti meg az érdeklődő.

Füleljen a perkupai lakodalmas zenére, vagy a nógrádi dudaszóra, rajzolja meg családfáját, tekintse meg a novaji nagykalács vagy az erdőhorváti perec sütésének minden csínját-bínját, próbálja ki a filkeházi ágyat és bútorokat! Járja végig Ön is a falucska házait, fedezze fel a bennük élő emberek mindennapjait és ünnepeit!

Felföldi mezőváros

A Felföld Magyarország északi középhegységi területeinek történeti tájneve. Az Ipoly és a Bodrog közötti hegyvidéki területen kialakult mezővárosok a nagytáj jellegzetes települései voltak. Kiváltságos helyzetük (vásártartási, bíróválasztási, szabadabb költözési és öröklési jogaik) lakóikat élesen megkülönböztették a szomszédos falvak jobbágyaitól.

Jól körülhatárolható piaci körzeteik révén a mezővárosok kultúraközvetítő szerepet töltöttek be a falusi parasztok és a szabad királyi városok nemesei vagy polgárai között. A vidék kulturális jelentőségét mutatja, hogy Vizsolyban született az első magyar nyelvű Biblia-fordítás, Károli Gáspár lelkész munkája. A magyar nyelvújítás meghatározó személyisége, Kazinczy Ferenc is Zemplénben élt. A Felföldet magyarokon kívül jelentős szlovák, lengyel, ruszin, német, görög, zsidó népesség lakta. A többségében római katolikus lakosság helyenként református és evangélikus közösségekkel élt együtt. A felföldi mezővárosok lélekszáma nem volt magas (maximum 5.000 fő). Az itt lakók több mint 20%-a céhes iparosként dolgozott.

Az egyedülálló szőlő- és borkultúra a régió városképző tényezőjévé vált. A hungarikumnak számító tokaji fehérbor, illetve Gyöngyös és környéke jellegzetes vörösborai a távolsági kereskedelem révén Európa távoli országaiban is közkedveltek voltak. Aki szőlővel foglalkozott, bizonyos kedvezményeket élvezett: a telepített szőlő után például 12 évig nem kellett természetbeni adót fizetnie. A mezővárosi társadalom legalsó csoportja a szőlőben dolgozó bérmunkás, a kapás volt. Rangban ezután következett a zsellér vagy jobbágy jogállású szőlőbirtokos, aki telente kisipari tevékenységet is folytatott. A mezőváros kereskedői között éppúgy volt helyi vegyesboltos, mint a borkereskedelemből meggazdagodott kalmár. A nemesi szőlőbirtokosok – így a Rákóczi-család tagjai – nem éltek állandóan a mezővárosokban, de udvarházaik, pincéik vagy dézsmaházaik a településkép meghatározó elemei lettek.

A tájegység épületei a 18-19. századi kőépítkezés helyi hagyományait mutatják be. Az építkezés módja településenként, a meglévő patak- vagy bányakő minősége és megmunkálása szerint változott. A keskeny beltelkekre épített, változatos alaprajzú lakóházak borházzal, pincével, esetleg műhellyel egészültek ki. A felső szinten a táblás kályhával fűtött szoba és a konyha kapott helyet, amelynek közepén kemence állt. Lent, az udvarról vagy utcáról gerendamennyezetes présház, vagy boltozott pinceház és lyukpince nyílt. Az értékes bútorok, a kerámia és üvegedények gazdag változatai és a míves textíliák jól érzékeltetik a környező falvaktól eltérő életmódot.

Forrás: skanzen.hu

AJÁNLÓ

Képek

Mi csupán a Skanzen egy apró szegletét láttuk, de így is egész napos elfoglaltságot nyújtott. A változatos építési stílusok, tájak és házak elrepítik az érdeklődőket egy régmúlt világba, amelyet már elképzelni se tudunk a hétköznapjainkban. Mindenképp érdemes többször is elmenni a Skanzenba, hogy megcsodálhassuk, miképp éltek eleink százévekkel ezelőtt. Az alábbi képek csak töredéke annak, amit láttunk, ráadásul csupán a terület tizedénsétáltunk végig.

Responsive image
A Skanzen főbejárata