Szarvas-ház

I. kerület, Tabán, Szarvas tér 1.

Írta: Szentesi Edit 2005.

A XVIII. század elején emelt ház 1810-ben leégett, s jelenlegi copf stílusú homlokzatát a következő évben történt helyreállítás során nyerte. Néhány lépcsőn megközelíthető teraszát 1894-ben, az Attila út rendezésekor, a tér lesüllyesztésekor alakították ki. A háromszögletű, emeletes épület a hajdani Szarvas Kávéházról kapta nevét.

A kosáríves kapu felett látható a kutyáktól űzött szarvast ábrázoló, névadó dombormű. A ház udvarát is érdemes megtekinteni: boltozatos függőfolyosója, régi vasrácsai az egykori Tabán emlékei. A földszinten jelenleg a vadételeiről ismert Aranyszarvas vendéglő üzemel.

A Szarvas-ház régi Tabán kevés megmaradt épületeinek egyike, amely többször is inkább csak a véletlen szerencsének köszönhetően menekült meg a lebontástól. Az ódonnak érzett házat számos legenda övezte: tartották róla, hogy Mátyás király vadászlakának vagy vadászai lakának helyén áll, hogy a XVIII. század elején vagy közepén épült, hogy Szarvas néven fogadó volt és már a XVIII. században, hogy egy fegyverkovács hűtlen feleségét az udvari kútba ölte, hogy Kisfaludy Károly és Bajza József ide tértek be esténként sörözni Virág Benedeknél tett látogatásaik után, hogy lakott benne Déryné Széppataki Róza és Kántorné Engelhardt Anna és, hogy itt volt Nagysándor József vagy Aulich tábornok főhadiszállása Buda ostromakor. Tudni annyit tudtunk csupán, hogy a Budán 1810-ben elrendelt építési engedélyezésre beadott egyik legkorábbi terv e ház bővítésének terve, amelyen a mai épület felét-kétharmadát már állóként rajzolták meg.

Az 1810. szeptember 5-i nagy tabáni tűzvész arra indította a katonai főparancsnokságot, hogy az 1752-ben kitűzött védelmi vonal (azaz a város és a hadiigazgatás alatti terület határának) módosítását javasolják annak érdekében, hogy a korábbi várvédelmi övezet már beépült területeit hatékonyan elválasszák az erődítményektől, így biztosítva az utóbbiak körüljárhatóságát és megfelelő távolságát a gyúlékony polgári épületektől. Ezzel kapcsolódott össze a kitűzendő új demarkációs vonalon kívül eső terülteknek a hadügyigazgatástól való elcsatolása és városi joghatóság alá helyezése. A tűzvész után kevesebb mint két héttel keltezték azt a főparancsnoksági rendeletet, amely katonai politikai bizottságot hozott létre e belső telekhatárok, azaz a vár új védelmi vonalának megállapítására.

A bizottság 1813-ra tett javaslatot, amelyet 18 lóra fogadott el az udvari haditanács, de a számos térképváltozatból következtethetően még 1818-ban is lázasan dolgoztak a részletek kimunkálásán. Végül 1819. március 10-én adták ki azt a császári leiratot, amely érvénybe léptette az új védelmi vonalat és az azon kívüli területeket tanácsi joghatóság alá rendelte. Az új védelmi vonalat nagyjából a Glacis-telkek belső, lejtő felőli telekhatárán húzták meg, ezzel tehát a Glacis-telkek hivatalosan is a város részeivé váltak.

Ennek pontosan megfelelően, 1818/19-ben, azaz használatba vételük után mintegy három évtizeddel, jelent meg a városi adóösszeírásban a telekméret is az addigi Glacis-telkek immár teljes joggal tulajdonosának nevezhető személyek neve mellett, biztos jeleként annak, hogy a városi igazgatás alá került terület különleges jogállása megszűnt, és ettől fogva itt is beszedték a városszerte szokásos összes adót. A Szarvas-ház telkének esetében az ekkor rögzített telekméret 393 négyszögöl volt, a telket az öttagú adóskálán a második osztályba sorolták.

A Szarvas-ház előtti időkben a terület bérlője a szerb Osztoics-család volt. Az 1715-ös népesség-összeírásból ismerjük Jovan Osztoics Kürschner nevét, aki a későbbi építtető nagyapja lehetett. Neki teleklevelet állítottak ki 1718-ban egy házról, amelyet egy ideje már bizonyosan birtokolt. Az ő két fia közül az egyik Misco Osztoics (Misko Ostojic) görögkeleti vallású szűcs (Kirschner) mester, aki - a családból elsőként - budai polgárjogot kapott 1742-ben, de aki nejével, Máriával együtt már 1733-ban egy olyan házat íratott nevére, amelyet egy korábban vett üres telekre építtetett. Miután megszerezte a polgárjogot, egy üzletet vásárolt az országúton. Ezt gyermekei, Johann és Janikius íratták a nevükre 1787-ben. Míg Janikius elsősorban a tobakmesterséget folytatta, Johann egyre inkább bor- és pálinka termelővé és kereskedővé vált.

Számlákból tudjuk, hogy 1797-ben a Szarvas-ház elődjébe alacsony összegű asztalos-szerkezeteket és a hozzájuk tartozó vasalatokat készített két mester, akik közül az egyik épp a szemben lévő házban lakott. E munkák Johann Osztoics halálakor még nem voltak kifizetve, ezért a számláik bekerültek a hagyaték iratai közé. Johannak egyébként hét háza és néhány beépítetlen telke volt a Tabánban. Noha az adóösszeírásokban ezek tulajdonosaként Johann Osztoics szerepel, valójában öccsével közösen birtokolta őket, és részben fel nem osztott örökségük, részben közös szerzeményük volt ez a házcsoport, amelyet egyikük sem lakott. Talán azért sem lakták, mert hivatalosan ők csak bérlői voltak a teleknek, viszont a rajtuk álló épület nyolcszor annyit ért, mint Osztoics korábbi lakóháza, műhelye és gazdálkodási központja az Ördög-ároknál; és négyszer annyit, mint a szomszédház, amelyben 1793-tól lakott második feleségével.

A későbbi homlokzati falkutatások alapján elmondható, hogy a saroktelken 1790 és 1805 között három építkezés is történt, de feltételeznek egy negyediket is, amely még 1790 előtt történt: itt egy nagykereskedelmi méretű készletek tárolására alkalmas mélypince lehetett. A mintegy huszonöt méter hosszú, hat méter belső szélességű, hatalmas dongaboltozattal fedett osztatlan pincének alighanem egy hordók legurítására-leadására és felhúzására alkalmas, széles nagy nyílása volt a mai Attila út felőli végén, továbbá egy lépcsős gyaloglejárata a túlsó rövid oldalnál, amely valószínűleg nem erről a telekről, hanem a szomszédtelekről vezetett le. A pince fölött nem állt épület. A telek használatba vételével egyidejűleg bejegyeztek azonban egy, majd két évvel később egy második gazdálkodót, akik egyenként az átlagos felső határán mozgó adót fizettek és akiknek személye gyakran változott. Ők a Tobak Gewölb megépülésével egyidejűleg tűntek el az adóösszeírásokból. Ebből talán arra következtethetünk, hogy a teleknek a pince felőli részein nem szilárd anyagból készült építmény, talán egy bérbe adott istálló volt néhány éven át. Nem sokkal ezután Y-alakú nagy emeletes házat emeltek a telek túlsó részére, amely az íves sarokrészen túl a mai Váralja utca felé hat, a mai Attila út felőli oldalon nyolc tengely kiterjedésű volt. Ez a ház lényegében ma is előttünk áll: jellegzetes íves sarokrészét, nyílásritmusát és homlokzattagolását is ekkor alakították ki (mai formájában 1953-ban, majd 1959-1961-ben korábbi fényképek alapján készült újjáépítés eredménye).

1793-ban itt megjelent egy italmérés (Schank), majd miután ez egy évre rá eltűnt, a saroktelken megnyílt egy söröző (Bierschank), valamint egy kávézó (Coffeesiedef), utóbbi Johann Dollfuß vezetésével. Helyét Georg Ottdorfer vette át 1800-tól kezdődően.

Bor és sör kimérésére minden városi polgárnak volt joga, amellyel eredetileg, akárcsak a sörfőzésével, utcánként-házanként meghatározott sorrendben élhettek maguk a polgárok, kitéve ilyenkor házukra az italcégért. A kávémérés viszont külön jogosultsághoz és engedélyhez kötött ipar volt. A kávés (Caffeesieder) joga lehet egyéni jog, amelyet személyesen, iparigazolvánnyal birtokolt, átruházhatatlanul és örökíthetetlenül. De létezett úgynevezett reáljog is, amely az ingatlanhoz tartozott, és ebben az esetben az ingatlan tulajdonosa bérlőt tartott a kimérés működtetésére. A XIX. század második évtizedétől a tabáni adóösszeírások külön rögzítették, hogy telkünkön a háztulajdonosé a kávémérési jog (Kaffeesieder-Rechf). Reáljog volt tehát, ami után a tulajdonosnak is adót kellett fizetnie.

A Dollfuß és Ottorffer személyéről ismert kevés adat világossá teszi, hogy „vendéglátó szakemberek" voltak, nyilván saját kávés mesterjog nélkül, hiszen Dollfuß egyáltalán nem volt budai polgár, Ottorffer pedig nem kávésmesterként, hanem háztulajdonosként vált azzá 1802 elején, noha egészen 1811/12-ig telkünkön adózott. Így foglalkozásuk megnevezésének ingadozása arra utalhat, hogy az első években a telekhez sem tartozott még reáljog, de a polgári sörkimérési joggal (vissza?)élve már állandó italmérés folyt, amelyet szakemberre bíztak. Az 1797-es számlákban az iparosok a ház földszintjén levő „fogadót" említenek (herunten ihn wirdß Hauß I wirths haus).

Johann Osztoics 1790 és 1796 között három (esetleg négy) gyorsan egymásra következő építkezés eredményeként üzletházat építtetett a Tabán forgalmi csomópontjában fekvő nagy saroktelekre: mélypincét pálinka- és borkészletei tárolására, vendéglátóhelyet a sarokra és nagyszabású tobak-áru raktárát és kereskedést a mai Attila út felőli oldalon. Utóbbi kettőt egy-egy vállalkozó működtette. Nem tudjuk, felhagyott-e eredeti foglalkozásával az Ördögárok közelében lévő törzstelkén; saját kezében tartotta azonban a szőlőinek műveltetését és a pálinkafőzést, valamint egyre gyarapította ingatlanai, kertjei és földjei számát.

E saroktelken folytatott építkezések eredményeként egy nagyszabású és látványos vállalkozás jelent meg a városrészben. Johann Osztoics korán bekövetkezett halála azonban megakadályozta az üzletház nyitotta új távlatok kihasználását. A Johann Osztoics után maradt teljes örökség tisztán 53.867 forintra rúgott, amelyből négy élő gyermekének fejenként 12.606 forint jutott.

Az örökösök nem tudták továbbfejleszteni apjuk virágzó - és 1797-re jelentős felhalmozást eredményező - vállalkozásait. Az egynegyed-részekre jutó mintegy 12.000 forint - nyilván kevésbé ambiciózus és ügyes gazdálkodással párosulva - a következő generációban már csupán igen tisztes polgári életformához volt elég a hirtelen fejlődésnek indult Pest árnyékába szoruló budai külvárosban.

Osztoics Stanika, férjezett nevén Budayné örökrésze fejében megkapta a sarki Glacis-telken álló üzletházat 12.176 forint értékben, valamint 500 forint készpénzt. A házzal nem voltak különösebb elképzeléseik azontúl, hogy nyilván beszedték a bérleti díjat a vendéglő, a
tobakáru-raktár és a lakások bérlőitől. De miután 1802-ben Peter Gabrilovics felhagyott a tobakraktár használatával, az épületrész öt éven át üresen állt, és a telken már csupán a kávés folytatott adóztatható tevékenységet.

Miután Osztoics Stanika 1907-ben elhunyt, a férj, Buday Antal ezen év végén eladta kiskorú leányuk gyámjaként a sarki Glacis-telken álló házat Kiszely Pál magyar királyi udvari kancelláriai ágensnek. Kiszely, aki Bécsben élt, nem egészen három éven át volt a ház tulajdonosa. Ebben az időszakban egyetlen átalakítás történt a házban: a korábbi tobakáru-raktár földszintjét ideiglenes válaszfalakkal három átlagos méretű üzlet-műhellyé osztották föl. 1807/08-ban ugyanis két, a következő évtől három új adózó jelent meg a házban. Az üzlethelyiségeket bérlő kisadózó mesterek és kereskedők eleinte évente cserélődtek.

1810-ben a házat nyilvános árverésen legtöbbet ígérőként vette meg özvegy Kubányi Klára nevében veje, Sághy Ferenc. Két évre rá Sághy és felesége teljes jogú tulajdonos lett, mert az özvegy halála után, a két örökös osztozása alapján ezt a házat Sághyék nevére írták.

Az anyósa, majd felesége nevében intézkedő Sághy Ferenc 1804-től három és fél évtizeden át volt az Egyetemi Nyomda gondnoka (curatora). Vezetése alatt vált a tankönyvek, hivatalos kormányzati iratok és a kormányzat által hasznosnak ítélt, szétosztogatásra szánt gyakorlati ismeretterjesztő munkák nyomtatását végző intézmény a hazai tudományos és szépirodalom legfontosabb kiadójává, majd a Magyar Nemzeti Múzeum és a Tudományos Akadémia korai kiadványainak gondozójává, miközben latin és magyar nyelvű műveken túl továbbra is nyomtatott a „nemzetiségek" nyelvein (elsősorban szerbül és románul) is és immár szépirodalmat is.

A ház Sághy anyósa részéről történt birtokbavételének napja és ennek telekkönyvi bejegyzése közé esett az 1810. szeptember 5-i nagy tabáni tűzvész. A fél városrészt elpusztító csapás nem tett komoly kárt a ház falazataiban, de valószínűleg leégett a teljes tetőszerkezet és kiégett a lakások és üzlet-műhelyek berendezése és felszerelése.

A félelmetes tűzvész megismétlődésének megakadályozása érdekében József nádor elrendelte, hogy a budai magánépítkezések engedélyezésére és ellenőrzésére szabályzatot dolgozzanak ki, és állítsanak föl egy építési bizottságot. Az új építtetői kötelezettségnek megfelelően nyújtotta be engedélyezésre 1811 őszén Sághy Ferenc a ház bővítési tervét.

A tervlap biztosan nem felelt meg az újonnan megalkotott budai építési szabályzat egyik előírásának: nem szignálta építőmester. Ennek ellenére a terv szerinti bővítést a budai Bau Commission engedélyezte, azzal a megszorítással, hogy az építtető telkének az erődítés felől eső részéből át kell adnia egy darabot, és a ház mögötti utat saját költségén meg kell csináltatnia. A telek hátsó sarkának levágása a hadügyigazgatási térképeken is több változatban szerepel, az építtető azonban nem felelt meg a kikötésnek: a mai Váralja utcai épületszárny és az új keresztszárny sarkát, a tervnek megfelelően, a már létező utcai épületszárny, illetve a - szomszéd Osztoics-telekhez igazodó - mélypince tengelyének metszésében építették meg, így a ház sarka a szomszéd házhoz, illetve az új demarkációs vonalhoz képest is kiugrott és ma is kiugrik. Az építési kikötés figyelmen kívül hagyásának semmilyen következménye nem volt. (A telek ún. túlépítettségét a közigazgatás az 1952-ben felfektetett birtoklapon regisztrálta először, de minthogy ekkor tértek át a négyszögölről a négyzetméterben történő nyilvántartásra, ez egyszerű átszámítási hiba következménye is lehet).

Az 1811 őszén benyújtott tervlap szerint a telekhatáron, a mélypince fölött, teljesen új, emeletes keresztszárnyat építettek, és azt mindkét végén „szabályos" házsarkot kialakítva kötötték össze a már álló két utcai épületszárnnyal. Azaz az egyik oldalon megszüntették a mélypince mai, Attila út felőli nagy lejáratát, a másik oldalon pedig megépítették a Váralja utcai korábbi házvégfaltól még szükséges öt ablaktengelynyi épületrészt (amiből a három hátsó tengely mai állagában II. világháború utáni újjáépítés eredménye). Ezzel a ház az udvart körülfogó, zárt, egységes párkánymagasságú tömbbé vált.

Az 1810-es tűzvész után épült vagy helyreállított tabáni házak jelentős részének olyan homlokzata volt, mint az átépített Szarvas-házé. A kőkeret és az emeleti ablak közé egyszerű szalagkeretbe ágyazott domborműves tábla menekülő szarvasba akaszkodó két vadászkutyát ábrázol. Mestere valószínűleg azonos több más 1810-es években készült házjegy szobrászával, de megnevezni sajnos nem tudjuk. A házjegy ismerete az 1810-es évek végétől mutatható ki, azt is bizonyítva, hogy a szarvas az első évtizedekben (ahogyan ma ismét) arany színűre volt festve, mert ezután következetesen Arany Szarvas-házról (zum goldenen Hirsch, Kod zlatnog jelena) beszéltek. A jelenet kései források szerint arra emlékeztet, hogy a ház helyén Mátyás király vadászkastélya, más változatban Mátyás vadászainak laka állt volna, ismét más változat szerint Mátyás itt döfte volna le a királyi kertekből kiszökött szarvasbikát. Nem tudni, hogy a házjegy indította-e el a helyi legendaképződést, vagy pedig maga is már létező legenda valamelyik változatára tett utalás.

A üzlethelyiségek bérlőinek személye sűrűn változott, három adózó mestert egyszerre először 1808/09-re, majd legközelebb 1814/15-re jegyzetek be, és az azt követő években sem rendszeresen. A műhelyek profilja sokkal állandóbbnak tűnik, mint a használók személye: az áttekintett közel fél évszázad alatt az egyik műhelyben végig fás mester (asztalos, hangszerkészítő, óraházkészítő, aranyozó) tevékenykedett, míg a másikat mintha papírral dolgozók használnák (réznyomtató, könyvkötő, festő, kártyafestő). Az utóbbiak közül legnevesebb Johann Schmid (?-1847) svájci származású réznyomtató (Kupferdrucker), aki 1808/9-től 1813/14-ig fizetett itt az átlagos felső határán mozgó, 4 forintos adót. Az 1810-es tűzvészben rendkívül nagy, 6000 forintos kárt szenvedett ingóságaiban, de a ház újjáépítését kivárva itt folytatta működését. Azután volt egy második budai műhelye, majd kőnyomtató üzemet létesített Pesten, amely az 1820-30-as évek legfontosabb ilyen vállalkozásává vált. 1817-ben ő sokszorosította azt a látképet, melyet Petrich András rajza nyomán Anton Philip Richter karcolt rézre.

Petrich András festménye a Tabánról (rajta piros ponttal jelölve a Szarvas-ház)

A Gellérthegyről kitáruló városképet megörökítő vedután a Szarvas-ház legkorábbi sokszorosított ábrázolása látható, amely sokkal pontosabb, mint a későbbi látképek, sőt, mint a metszet alapját képező Petrich András-féle festmény. Jól kivehető rajta a 15 Új utcai emeleti ablak, és a kapu. Viszont az íves helyett (biztosan rosszul) levágott sarkot mutat, és ebben az 1830-50-es évek majd minden házunkat is ábrázoló látképe követni fogja.

A Tabán képe Petrich András által (részlet), rajta a Szarvas-ház (piros ponttal jelölve)

1814/15-től a fluktuáció némelyest mérséklődött: ebben az évben bejegyeztek két olyan mestert, akik közül Franz Platter zongorakészítő több mint húsz, Basilius Szubotics könyvkötő tizenöt éven át fizette itt iparűzési adóját. Az 1828-as népszámláláskor mindketten a házban is laktak családjukkal. Basilius Subotics háztartásában feleségét, egy szolgát és egy cselédlányt írtak össze; míg Platter özvegy volt, mindössze egy cselédlány tartozott a háztartásához. Átlagos összegű adót fizettek, majd az évek múltával Platter egy kicsit többet, Subotics pedig egyre kevesebbet. Valószínűleg mindketten a kislakások közül béreltek egyet-egyet.

A Subotics távozása utáni évben telepedett meg itt egy jelentős adót fizető, közismertté vált cég: Matthias Linpardtnak az Aranyszarvashoz címzett péksége. Specialitása a szarvaskifli volt, azaz két hátával egymásnak ragasztott kifli. A pékség az 1830-as évek végén átköltözött a Virág Benedek-házba (Apród u. 10. - Döbrentei u. 9.), de megtartotta az Aranyszarvas nevet. A sütöde nyilván a nagy konyhával (és lakással) összefüggő szélső műhelyben működött, és - mivel mellette csupán Platter adózott tovább - valószínűleg nem csupán a szélső, hanem egy további utcai üzlethelyiséget is elfoglalt. E 6-10 éves időszak után, az 1840-es években visszatértek a három üzletes használathoz: a pékség helyén Lackner János mézeskalácsos fizetett átlagos adót (ő még az 1857-es népszámláláskor is itt lakott feleségével), míg a másik két műhelyben ismét sűrűbben cserélődtek a kisadózó mesterek.

Az emeleti lakások bérlői közt találjuk Sima Ignjatovicot, Buda város hivatalnokát. Ő 1822-ben tett ügyvédi vizsgát és 1823-tól mutatható ki a városi alkalmazottak sorában. 1837-től tanácsi aljegyző, 1843-tól pedig törvényszéki főjegyző volt. 1832-ben magához vette kilencéves unokaöccsét, Jakov Ignjatovicot (1822-1889), aki 1845 elejéig lakott itt. A később - viharos politikusi és újságírói múlt után - a Délvidékre költöző és jeles regényíróvá váló Jakov Ignjatovic öregkorában írt önéletrajzában büszkén hangsúlyozta családja szentendrei őshonosságát azt, hogy ősei még Arsenije Crnojevic pátriátkával jöttek Szentendrére, és hogy unokája annak a Sima Ignjatovicnak, aki a Preobrazenska-templom „alapító kegyura", azaz nagy adománytevője volt. Budai éveiről írva érzékletes képet ad gyámja és háznépe Szarvas-házbeli életéről.

A másik neves bérlő a bajai születésű Jovan Pacié (1771-1849) volt, a napóleoni háborúk nyugalmazott császári kapitánya, aki vagy tíz nyelven beszélt és négyen verselt is, sőt 1808-ban akvarell-albumot festett Bács megyei népöltözetekről, és ennek lapjai közül egyet a Regélő 1837-ben metszetben is közölt. Napóleonról és tábornokairól még a fiatal Jakov Ignjatovicnak is sokat mesélt. Élénk kapcsolatokat ápolt az 1819 és 1849 között Pesten evangélikus segédlelkészkedő majd önálló szlovák evangélikus lelkészséget kiharcoló Ján Kollárral.

Legkésőbb 1843-tól bérelte a harmadik nagylakást Sandrik vagy Sándik Pál nemes ügyvéd. Később saját háza is volt az Attila utca beljebbi szakaszán, mégis mindvégig a Szarvas-házban lakott, mert még az 1857-es népszámláláskor is itt írták össze családjával: ő maga 60 éves volt akkor, feleségével és egy cselédlánnyal lakott, egy fiuk nem élt már velük.

Az 1849-es évről pontos képünk van, mivel az adókönyvbe bejegyezték a különböző járadékot húzókat éves jövedelmükkel. Ezek szerint Patsits nyugalmazott lovaskapitány 600 forint nyugdíjjal élt a házban, azonban a bejegyzést rögtön ki is húzták - ő ugyanis ebben az évben meghalt. Talán az ő lakásába jött Strázsay Anna asszony, született Pfeiffenhofen, akinek 800 forint nyugdíja volt. Ha Sándrik ügyvédek folyamatos ittlakásával számolunk, csak az 1847-ben meghalt Sima Ignjatovic-féle lakásba költözhetett be az a Demeter Joannovits nemes ügyvéd, korábban városi hivatalnok, akiről 1849-ből származik első adatunk, és aki 1850-ben 120 forint éves lakbért fizetett.

Az épület történetei közé tartozik az is, miszerint a szerb származású Jovan pópa az étterem árkádjai alatt dolgozta ki a modern szerb ábécét és nyelvtant, és emellett kétszer is vendégül látták a vendéglőben azt a Vuk Karadžić nevű filológust, akinek hatására Goethe elkezdett szerbül tanulni. Az épület emeletén lakott Jakov Ignjatović budai főjegyző, aki a magyar Jókai szerb megfelelője volt. Rajtuk kívül megfordult itt Virág Benedek, valamint Batsányi, Kölcsey, Kazinczy, Berzsenyi, Bajza, Vörösmarty, Toldy Ferenc, Döbrentei Gábor is. Jókait egyébként 1893 szeptemberében az újvidéki szerb szépirodalmi társulás, a Matica egyhangúlag választotta meg tiszteletbeli tagjává Hadzics Antal titkár kezdeményezésére.

Az 1838-as nagy árvíz idején a Szarvas-ház sok menekülőnek nyújt védelmet, s az akkori tulajdonost, bizonyos Christent a "bátor és önfeláldozó magatartásukkal kitűnt polgárok" névsorában találjuk.

A kávéház vendégköre, úgy tűnik, kettős volt: egyrészt a kávéházi sarok mellett kellett befordulnia mindenkinek, aki a hajóhídtól az Új-, majd Ferdninánd-kapun át a Várba tartott: a széles, fasorral szegélyezett út élénk forgalmát az 1830-50-es évek veduta- és életkép rajzolói és metszői kedvvel örökítették meg.

1832. augusztus 5-től minden reggel hat órától egész nap társaskocsik indultak a zugligeti (Auwinkel) Laszlovszky-majorhoz és Lipótmezőre, méghozzá Budán három helyről: a „Szarvastól", a Bécsi-kaputól és a vízivárosi polgári kórháztól. E 10-12 személyt jutányos áron a kirándulóhelyekre szállító lóvontatta járműveket a városligeti vendéglő bérlője, Kratochwill János vezette be egy hónappal korábban Pesten, hogy a zöldbe vágyók még nagyobb létszámban és könnyebben kereshessék fel bérleményét. Ennek mintájára Budán a bérkocsisok céhe szervezte meg a vállalkozást. A nagyobb, fél- illetve egésznapos kirándulásra induló pestiek, a hajóhídon átkelve, a Szarvas-háznál szálltak föl. Az ekkorra már a társasélet kedvelt formájává vált zugligeti kirándulásra szép napokon annyian vállalkoztak, hogy közülük többen - mint Bártfay László naplójából tudjuk - néha a kocsira várók tömegét látva inkább visszafordultak és hazamentek.

Frankenburg Adolf szatírát írt a „czimbora-kocsis" budai kirándulásokról egy 1844-es Életképekben, a korabeli Szarvas tér szokványos reggeli életét is felvillantva: nem csupán a társaskocsik indultak a Szarvas-háztól, de bérkocsi-állomás is volt itt, sőt kora reggel bérelhető igáslovakat is itt lehetett találni.

A Szarvas-kávéház bérlőnőjének viselkedéséről igen kedvezőtlen képet rajzolt önéletrajzában az 1838-as árvíz idején Budára húzódott Barabás Miklós: „Én annyira fölingerültem a kapzsiság láttára, hogy fönnhangon így kiáltottam a vendégekhez: "Pesten a szükség kényszerítette a kávésokat arra, hogy árvíz idején csak fél porciókat adjanak, de tegnap már a vidékiek is bejöhettek a városba, s így a kávésok is a rendes adag kávét adják. Maga ellen vét minden pesti ember, ha a kárt nem vallott budai féltől fele adagot is elfogad, mikor a kárt vallott pestiek egész adagot adnak Ezzel otthagytam a kávéházat, s azt hiszem, a pestiek mind otthagyták".

Ugyanilyen rossz véleménnyel volt a kávés-bérlőről a kései fáma, amely szerint a Szarvas barátságtalan és pénzéhes fogadósánál a tele pénztárcával betérő vendégek szívesebben látottak voltak, mint kiöntött, szerencsétlen polgártársai. Végül mégis el kellett viselnie, hogy „széles étkező termét", sőt udvarát is megtöltsék a szegények, és ráadásul még hálát is adjanak neki.

A vendégkör másik része a környékbeli szerb mesteremberekből került ki, akiknek afféle kaszinója volt a kávéház. Jakov Ignjatovic meséli, hogy „Sima Ignjatovic budai házába - melyben az irány Szarvashoz címzett leghíresebb vendéglő volt - szerb és horvát újságokat is járatott, mégpedig saját költségére. Galléron ragadta a szerbeket és úgy húzta őket az asztalhoz, hogy újságot olvassanak".

Bevilaqua Borsody Béla jegyzett föl egy 1840-es évek elejéről datálódó történetet, amely szerint a kávéházban biliárdozó mesterembereket katonatisztek akarták elzavarni az asztaltól. A perpatvarból dulakodás, majd párbaj lett, ahol Kraits Demeter mészárosmester és segédei teljes mészáros-arzenállal felszerelve jelentek meg, mondván, ezek a mi fegyvereink, így a lovagias ügy közderültségbe fulladt, majd egy nagy közös kávéházi dáridóval zárult. A történet - amint azt Bevilaqua is mondja - vándoranekdota, az alaphelyzet azonban alighanem jellemző.

A kávéház bérlői sűrűn cserélődtek, közülük alig néhányan töltöttek négy-öt évet vagy annál többet a bérletben. Ők valószínűleg a kávéházzal összekapcsolódó lakást lakták a Váralja utcai szárny földszintjén, de csupán Alois Fleischbauerről tudjuk biztosan, hogy 1828-ban valóban a házban lakott, két szolgájával (ők nyilván a kávéházi kiszolgálást végezték), valamint cselédlányával és még albérlője is volt.

1832-ben Sághy Ferenc árverésen adta el a házat a legtöbbet ígérő Prokopp Csoppor szolnoki terménykereskedőnek, aki valójában egy nagy szentendrei család tagja volt. A tulajdonjogot 1851-ben a három másik Csoppor-lány beleegyezésével a negyedik: Csoppor Barbara és férje, Martinovics Elek ügyvéd nevére írták (a ház az ő három lányuk és leszármazottaik kezén maradt a tulajdoni lapra 1952-ben bejegyzett államosításig).

A XIX. század közepére a Tabán etnikai megoszlása erősen megváltozik: az 1840-es években a szerb lakosság száma fogyatkozni kezd, s ezzel szemben a németé növekedni. 1849-ben az Arany Szarvasban már inkább a magyar nyelv dominál; itt fogják el a forradalmár költőt is, Czuczor Gergelyt, akit a Riadó című verse miatt hatévi várfogságra ítélnek. Az 1849-es ostrom idején Aulich tábornok hadiszállása és elsősegély helye telepszik a házba s a kávéház termeibe.

Az 1850-es években, a Lánchíd 1849-es megnyitása és a hajóhíd megszüntetése után, a környék jellege alaposan megváltozott. A Várba irányuló forgalom ettől fogva túlnyomórészt a Bécsi-kapun át bonyolódott, 1852-ben már a társaskocsik is a Lánchíd budai hídfőjétől jártak a Laszlovszky-majorba, majd a Ferdinánd-kaput be is falazták. Ettől fogva a Szarvas tér elcsendesedett környékén is elkezdődött a Tabán „festői kisvárosi" korszaka, és ugyanakkor az érzékelhető elszegényedés.

Már erről a korszakról beszélnek az 1857-es népszámlálásnak a házban kitöltött ívei. Míg 1828-ban a házban összeírt mindössze négy állandó lakónak tekintett család közül háromnak volt szolgája, cselédlánya, az 1857-ben összeírt kilenc családból csupán Sándrik Pál ügyvédnek. Másik korábbi ismerősünk Johann Lackner mézeskalácsos feleségével, láttuk, az átlagosnál kisebb adót fizető polgár. Az ekkor összeírt lakók túlnyomó többsége négy zsidó család tagja volt. Három családfő értelmiségi: a nagycsaládos Sámuel Störck sebészorvos feleségével és négy gyermekével lakik (további két huszonéves fia már „egészségügyi személy"-ként dolgozott és nem lakott otthon). Carl Tersch és Moses Freund tanárok (Oberlehrer), az előbbi feleségével és két kislányával, az utóbbi feleségével és kisfiával él. Összeírják még Rosina Schlesinger 60 éves özvegyet fiával és három hajadon leányával. A római katolikusok közül Martins Riztler lisztkereskedő feleségével és hároméves kislányával talán a módosabbak közé tartozott, Friedrich Kling napszámos feleségével és 18 éves neveltlányával már biztosan nem, ahogy az ekkor a házban lakó egyetlen szerb, Georg Poicsics sem. Ő özvegy, mesterjoggal nem rendelkező szabó, akinek három gyermeke közül kettő, egy 18 éves lány és egy 16 éves fiú már „iparüzleti segédmunkásként" dolgozott, de még a családdal laktak.

1862-ben Martinovics Elek nyújtotta be Magyar Gyula tervét engedélyezésre. A kávéház terasszal való kibővítésére trapéz alaprajzú, ún. svájci ház típusú fa bővítmény épült volna a ház íves sarokrészének két tengelye elé. Nem tudjuk e „szalon" elkészült-e valaha, hosszú életű azonban nem lehetett: tíz évvel később már biztosan nem állt.

A városegyesítés évében, 1873-ban elkezdték a Tabán - s vele együtt az Ördög-árok - rendezését: a Gellért-hegyi barlanglakások befalazása, valamint a közeli telkek és putrik kisajátításának köszönhetően 1878-ra már viszonylag körvonalazódott a városrész új arculata. A városrész Duna felé eső részének teljes átépítése több, mint 64 ezer négyzetmétert ölelt fel. Ennek érdekében 1890-ig 116 lerobbant állagú házat bontatott el a Fővárosi Tanács.

1892-ben döntés született arról, hogy befejezik a „budai körutat" is, azaz kiszélesítik és azonos szintre hozzák az Attila utca tabáni szakaszát. E cél elérése érdekében 1894-ben az Attila utca e szakaszán és a Szarvas téren körülbelül két méternyi szintsüllyesztést hajtottak végre. A ház előtt a kapualjtól jobbra eső részen teraszszerűen meghagyták a régi szint egy darabját, így a kávéház továbbra is földszinten maradt. Ettől balra azonban elhordták a földet a ház alapfala mellől, így az Attila úti szárny alatti pincék utcai falai felszínre kerültek. A pincefalakat széles támfallal erősítették meg, és az utcával egy szintre került pincehelyiségekbe helyezték át az üzleteket. Az eddigi földszinti üzlethelyiségek lakásokká váltak, ezért közép-főfalat húztak be, és ebben alakították ki a kéménypilléreket is, valamint ablakká falazták fel az addig az utcáról nyílt bejáratokat. Erőteljesen át kellett alakítani a kapualjat is ahhoz, hogy a ház udvara megközelíthető maradjon. A régi kaput, nagy kőkeretét helyén hagyva befalazták, és helyette egyszerű félköríves záradékú gyalogkaput törtek a felszínre került alapfalon át. Előtte és a kapualj közepén is lépcsősorokat kellett építeni az új utcai járószint és a belsőudvar szintje közötti szintkülönbség áthidalására.

Alig később a Várkertet déli irányból nagy fallal zárták le a Sándor-lépcső vonalában, amely végképp megközelíthetetlenné tette a déli várlejtő felső szakaszát ebből az irányból. Az egykor a Ferdinánd-kapuhoz vezető út tengelyében e falra egy díszkutat is építettek (az új fal és a középkori eredetű erődítésfalak közötti területen helyezték el a várkert üvegházait és melegágyait).

A folyóparti bérházépítési munkálatoknak köszönhetően a kerületbe számtalan író, költő, festőművész, politikus, építész, szerelmetes lelkű dzsentri és katonatiszt költözött be, akik anyagilag pár évtized erejéig felfuttatták a modernizálásra váró terület kiskocsmáit, borozóit, éttermeit, tiltott szerencsejáték-barlangjait és a prostitúciónak helyt adó bordélyokat.

A Tabán legrosszabb részének bontását a Gellért-hegyre felkúszó kis utcákkal már 1896-ban megkezdték, de a munkák elakadtak. A kiszélesített Attila körút hamarosan elégtelennek bizonyult és ráadásul nem volt körbevezetve, azaz nem jutott el az Erzsébet-hídig. A századelőtől kezdve többé-kevésbé világos volt, hogy az új, még szélesebb utat az Ördög-árok (majd Árok utca) vonalán kell rávezetni a hídra, és a forgalom rendezésének kényszere többnyire grandiózus városrendezési tervekkel kapcsolódott össze, amelyek a Szarvas-házat is többször a bontás közelébe sodorták. Foerk Ernő 1915-ben úgy tudta, hogy a ház lebontásra van ítélve, de erre végül nem került sor.

A Szarvas-ház az 1920-as években; a kávéház helyett ekkor már gyógyszertár működött benne

Heves viták után és közepette a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1932-ben tervpályázatot írt ki a Tabán rendezésére, amelyen ötven pályázó indult. A pályázaton kívül készített egyetlen meglévő épületet sem megtartó tervet Vágó József, amelyet publikált formában propagált. A hétemeletes modernista lábasházakból álló városnegyedben a Szarvas tér helyén tér maradt volna csillagalakban szétfutó utakkal, és ennek közepén csak „Csodaszarvas-kút" őrizte volna a tér és a Szarvas-ház félreértett emlékét.

Mindezek alapján készítette végül Messig Géza műszaki főtanácsos és a III. ügyosztály azt a tervet, amely alapján 1934 elején megkezdték a rendezést - egy újabb nagy bontási kampánnyal. Elek Artúr 1935 januárjában arról számolt be A halálra ítélt Szarvas-ház című írásában, hogy "a házzal szemközt és tőle oldalt már mindent letaroltak [...] Mennél fontosabb gócává alakul az eljövendő Tabánnak a ház előtti tér, annál mohóbb vágyódással igyekszik majd a spekuláció a Szarvas-ház kiaknázatlan telkét értékesíteni, vagyis lebontani a régi házat és felhőkaparó ujat építeni a helyébe. Nem lesz könnyű ezt a támadást kivédeni. Mert műemléknek minősíteni bajos lenne a Szarvas-házat. Emléknek emlék, [...] de művészet vajmi kevés van rajta, ha a szarvasos domborművet elfödjük, úgyszólván semmi. [...] Ócska lakás akkorra telekdarabon, a városnak olyan fontos pontján - meg kell adni nagy fényűzés".

Hasonlóan lehangoló képet fest a házról egy 1941-es leírás (kép lent): "a sötétszürke doboz nagy szarkofágra emlékeztetne, ha az ablakok nem lennének fehérrel keretezve. Valószínűtlenül öreg itt minden" - így a Pester Lloyd.

A házat végül úgy tűnik, éppen a sok rossz lakás mentette meg: annyi lakót kellett volna ugyanis elhelyezni, így a bontás végrehajtását elhalasztották.

A ház a II. világháborúban több helyen súlyosan megsérült. Leomlott a Szarvas téri íves sarokrész és a sarokhelyiség boltozatának legalább egy része. Ugyancsak leomlott a Váralja utcai és a keresztszárny hátsó sarka, mindkét irányban több méter hosszan. A háború után készült fényképek szerint a ház megmaradt részei is igen szomorú állapotban voltak: számos helyen beszakadt a tető, és talán az emeleti födém is, alig-alig volt ép ablakszerkezet, és főként az Attila úti szárny homlokzatáról a kapualjtól balra szinte teljesen eltűnt a vakolat.

1951-ben a Középülettervező Vállalat 2. sz. műtermében, Borsos László vezetésével, a tervezett műemléki helyreállítás teljes dokumentációjával elkészültek. A házban a közfalrendszer nagymértékű bontásával és rabicfalak tömeges beépítésével egy- és kétszobás összkomfortos lakásokat kívántak kialakítani, a földszinten hatot, az emeleten pedig tízet. „A sarokhelyiségeket szép boltrendszerük és hangsúlyozott kiképzésű bejáratuk miatt műemléki szempontból lakássá feldarabolni nem kívánatos, azért ide vendéglátó üzemet terveztünk" - így a műleírás, és tovább: "Szerkezeti szempontból szükséges az l. em. feletti fafödémek vasbetonszerkezetre való kicserélése és a függőfolyosó kőkonzoljának megerősítése [...] A helyreállítás során a homlokzatokat az eredeti állapotukba állítjuk vissza, a megmaradt homlokzati kiképzés alapján".

Mindebből azonban egyelőre nem lett semmi, így 1953 végén műemléki hozzájárulást adtak ahhoz, hogy a Magyar Államvasutak Épületfenntartási Főnöksége szerkezeti helyreállítást végezzen a házon. Ez a leomlott részek visszafalazását, a fedélszék és tető kijavítását jelentette. A hiányzó falakat egyszerű, az eredetieknél vékonyabb téglafalakkal pótolták és vakolatlanul hagyták; az álló részek kijavításához nem fogtak hozzá. A befoltozott íves sarokrészt a körzeti házkezelőség foglalta el.

Végül 1959-ben megkezdődött a műemléki helyreállítás, amely 1961-re fejeződött be. A tervezők, Imrényi Szabó Imre és Lipták Irén, lényegében az 1951-es tervek szerint valósították meg a régi kapu és nagy kőkerete kiszabadítását és funkciójába való visszahelyezését, vagyis meghosszabbították a régi terepszint maradványát, azaz vendéglői teraszt a kapu elé is, így visszafalazható volt a ház alapfalának áttörése. Elvégezték az emeleti födémcserét, a helyiségbeosztás 1951-ben tervezett nagymértékű átalakítását azonban nem hajtották végre, legalább a földszinten biztosan nem. Az 1951-ben tervezett összkomfortos kislakások helyett félkomfortosokat alakítottak ki, aminek következtében utóbb a lakók maguk folytatták a komfortosítást újabb és újabb rabicfalak beépítésével.

A helyreállítás befejezése után nem sokkal, 1962 végén, az addig körzeti házkezelőségül szolgáló sarokrészben vendéglőt nyitottak Aranyszarvas néven. A Dél-Budai Vendéglátó Vállalat által üzemeltetett „II. osztályú kisvendéglő" belső terei „hordódongákból készült újszerű" faburkolatokat kaptak. A vadspecialitásairól elhíresült vendéglőben gitár-harmonika duó szolgáltatta a millieuhöz illőnek ítélt sramlizenét.

Ezután a Ludas Matyi és a Műemlékvédelem folytatott heves polémiát arról, hogy egy műemléképület teraszán működő vendéglőnek megtilthatja-e a műemléki hatóság hűtőládának a teraszra helyezését. Ugyanebben az időszakban a Királyi-palota ásatási-újjáépítési kampányának részeként lebontották a Várkert nagy falát a díszkúttal együtt, és 1964-1966 között a kibontott középkori maradványokból mai formájára építették a Déli nagyrondellát és a Buzogánytornyot, köztük az újra megnyitott Ferdinánd-kapuval, valamint kialakították a parkosított várlejtőt. Ezzel az épület és környéke elnyerte azt a jellegét és formáját, amelyben ma is áll.

A sarki vendéglő azóta két nagyobb belsőépítészeti átalakításon, illetve berendezéscserén ment át (sikerültnek egyik változat sem nevezhető). 1996-ban az I. Kerületi Házgondnokság Kft. megbízásából a Fővárosi 2. sz. Építőipari Kft. részben fedélszék cseréjével-javításával is járó tetőfelújítást végzett és kijavította, újrafestette a ház utcai homlokzatait. A renoválás eleve nem terjedt ki a közműrendszerre, az udvarra, a kapualjra, a lépcsőházakra és a belső terekre.

Szarvas-ház

I. kerület, Tabán, Szarvas tér 1.

Térkép

Adatok

Megközelítése

Ajánlott cikkek