Az Öntödei Múzeum – 1969-es alapítása óta – a Ganz Ábrahám által 1845-ben alapított Ganz-gyár egykori öntödéjében működik. Az 1858–62 között épült csarnokban Közép-Európa első és hosszú időn át egyetlen kéregkerék-öntödéje működött, de vasúti kereszteződési elemeket és gabonaipari őrlőhengereket is gyártottak.

AJÁNLÓ

Ganz Ábrahám 1814-ben született a zürichi kantonban, a mai Svájc területén. Fiatal korában öntészetet tanul, majd mesterlegényként vándorútra indul Németország és Ausztria tájain. Már tíz éve járja Nyugat-Európát, de sehol sem kap igazi lehetőséget, mígnem meg nem hallja Bécsben, hogy Széchenyi kezdeményezésére tervezik az első pesti gőzmalom indítását.

1841-ben érkezik meg Pestre, ahol tüstént elhelyezkedik az 1838-ban megalakult Pesti Hengermalom Társaságnál (József Hengermalom) öntőmesterként.

1842-ben előléptetik az öntöde vezetőjévé, Kossuth pedig ugyanebben az évben méltatja a különböző vasfajták ötvözésének sikereit a Pesti Hírlap Első Magyar Iparmű Kiállításról írt cikkében.

1843-ban Ganz egy folyékony vassal való kísérlete alatt a fél szemére megvakul, amikor a szemébe fröccsen egy csepp olvadt vascsepp: "A fél szemem oda, de az öntés sikerült" - mondta később a balesetről.

A szorgalmas, precíz és elhivatott, ekkor 27 éves fiatalemberre az üzem vezetői is felfigyeltek, majd 1843-ban már rábízták a hengermalom gépműhelyének vezetését (a József Hengermalom jóval több volt, mint egy egyszerű malom: Széchenyi István annak alapításával egyrészt a magyar gabonafeldolgozó-ipart kívánta megalapozni, mindemellett a hazai gépipar bölcsőjének is szánta. Ezért jól jött, hogy Ganz vezetésével a gépműhely nemcsak a malom berendezéseit javította, hanem külső megrendeléseket is vállalt. Ganzot ráadásul érdekeltté is tették a vállalkozásban, részesedést ígértek neki a nyereségből).

A Hengermalomnál ugyan részesedést kapott a bevételből, de mégis elszámolási viták miatt kellett megszakítania az addig sikeresnek mondott karrierjét: felmondott, majd 1845-ben a Vízivárosban saját öntödét nyitott Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. néven, ahol öntöttvas tárgyakkal kereskedett. Vállalkozását rövidesen felkeresték az akkor már épülő Lánchíd mérnökei és az Óbudai Hajógyár vezetősége, hogy megrendeléseket adjanak le számára. Az üzlet bár kecsegtető volt, de mégsem indult be: Mivel konkurenciát jelentett a Hengermalom számára, előbb az öntéshez szükséges szenet tartották tőle vissza, majd a rendeléseket is visszamondták. Mint kiderült, a Hengermalom tulajdonosa beszélte rá Széchenyit, hogy ne rendeljenek tőle több terméket.

1845. február 8-án Ganz felkereste Széchenyi Istvánt, aki naplójában a következőt írta: "Ganz öntőmester nálam járt. Majson* nem ad neki szenet - azért, mert én megtiltottam" (* Majson volt a hajógyár igazgatója). Tehát Ganz rossz emberhez fordult segítségért, hiszen épp ő volt az, aki kérésre megpróbálta elgáncsolni a vállalkozását. Állítólag Széchenyi a köztük folyó beszélgetésben arra kérte Ganzot, hogy menjen vissza a Hengermalomhoz dolgozni, mert különben meg fogja akadályozni öntödéjének terjeszkedését. Ganz erre kétségbeesetten Kossuthoz fordult, aki felháborodva írt Széchenyinek - mondván -, hogy nem tudja elhinni, miszerint "a versenyző magánszorgalmat megbuktatni akarhatná".

Kossuth felkarolta az ügyet, ezért február 11-én levélben fordult Széchenyihez, amelyben felemlegette, hogy mennyire nem méltó a grófhoz ez a kisstílű tett, s ha nem változtat a hozzáállásán, akkor a nyilvánosság elé tárja mesterkedéseit, ami lehet, hogy nem vetne rá olyan jó fényt.

Széchenyi előbb egy udvariatlan levélben válaszolt Kossuthnak, amelyben kikérte magának, hogy az ő magánbeszélgetéseit bárki is kritizálja, később mégis belátta, hogy túl messzire ment a kérdésben, ezért enyhített a szigoron. Ganz ezzel nyersanyagokhoz és munkához jutott, nem sokkal később pedig még a Lánchídhoz is szállíthatott öntöttvas alkatrészeket. Kossuth ráadásként öt ingyenes Ganz hirdetést is helyezett a lapjában. Ganz öntödéje végre megindulhatott a diadal útján.

1846-ban megindul a Pest-Vác közötti vasúti közlekedés, majd amikor a magyar centrális vasút számára (Vác-Szolnok között) 1846 és 1848 között Nürnbergből vasúti kocsik érkeznek, Ganz felfigyel a kocsik amerikai eredetű öntött kerekeire, majd ő is kísérletezni kezd saját gyártmányú kerekek előállításával.

Mindeközben, 1848. március 15-én kitört Pesten a forradalom, amely hamarosan szabadságharccá nemesült. Ganz öntödéje a Honvédségnek szállított ágyúkat és ágyúgolyókat.

1849. október 24-én, 35 évesen vette el feleségül a 16 éves Heiss Jozefát. Házasságának első napjai nem voltak maradéktalanul vidámak, mert négy nap múlva hadbíróság elé állítottak ágyúk és lőszerek gyártása miatt. Ganz igyekezett bebizonyítani, hogy ő mint svájci állampolgár a magyar politikával sohasem foglalkozott, de ennek ellenére bűnösnek mondták ki hadianyag rejtegetésért és hat heti várfogságra ítélték. Fogságából azonban néhány nap letöltése után, mint svájci származású jo szakember kiszabadult. Büntetése is csak enyhe pénzbüntetés volt.

A kellemetlen események után az 1850-es év nagy részét arra fordította, hogy gyárát helyreállítsa és újból megindítsa a termelést. A Lánchíd öntöttvas kereszttartóit az ő vezetésével öntötték. Üzemében ekkor már 55 munkást foglalkoztatott.

A vasút térhódítása ösztönözte arra, hogy a kéregöntésű vasúti kerekek kísérleti gyártását nagyobb ütemben folytassa. Öntési kísérletei hamarosan be is értek, ugyanis sikerült az addig ismert kéregöntési eljárást úgy továbbfejlesztenie, hogy az a vasúti kerekekhez is alkalmas legyen.

Merész marketing húzással a bécsi vasúti vállalatoknak két évre ingyen adta a kerekeit, azzal a feltétellel, hogy ha azok beválnak, akkor tőle rendelnek a későbbiekben is. Ganz tudta, hogy eljött az ő ideje, ugyanis az általa gyártott vasúti kerekek sokkal tartósabbak voltak az akkor elterjedt kerekeknél. Az akkor elterjedt küllős kerék hátránya volt, hogy a megkopott kerék felületére egy gyűrűszerű toldalékot illesztettek és tovább használták. Gyakran következett be törés, különösen télen, a vasgyűrű összehúzódott és elpattant, melegben pedig leesett a helyéről (Európában ekkor még kovácsoltvas abroncsú, küllős vasútikocsi-kerekeket gyártottak, amit ma már elképzelni is nehéz. Az öntvényeket homokformába öntötték és környezeti hőmérsékleten hagyták lehűlni. Az angol John Burn ugyan 1812-ben már feltalálta a kéregöntést, amelynél az öntvények keményebbek lettek, ha öntés után azonnal lehűtötték és nem vártak, amíg magától kihűl, de ezt még csak Angliában és az USA-ban használták. Ehhez jó hővezető öntőformára volt szükség, amelyben hűtővassal (kokillával) érintkezik a folyékony vas. Ganz végül ezt fejlesztette tovább, ő az öntőformát antimonmasszával kente be, amellyel létrehozta az addigi legkeményebb, legkopásállóbb kereket. 1854-ben kapott rá szabadalmi oltalmat, bár nehezen: sikerei ellenére szabadalmaztatásának megadását először elutasították, majd újból benyújtotta leírását, így próbálkozása később sikerrel járt. 1854. augusztus 5-től számítva öt évre kapta meg a kéregöntésű vasúti kerekek gyártásának kizárólagos jogát).

Az 1855. évi párizsi világkiállításon kitüntetésben részesült, amely újabb megrendelésekben realizálódott.

1856-ban már kilenc vasúttársaság rendelt nála kéregöntésű kerekeket.

A "Ganzféle vasgyár" jelölése egy 1856-os térképen

1857-ben megkapta a rendelést a szegedi Tisza-híd vasöntvény darabjainak legyártására is.

A Ganz-féle kerekek a hazai gyártást figyelembe véve olcsóbbak voltak, mint az amerikaiak. Hamarosan nagy megrendeléseket kaptak, nemcsak az Osztrák-Magyar Államvasutaktól, hanem sok más európai vasúttársaságától is. A megrendelések teljesítése érdekében épült fel 1858-ban a ma is látható új, nagy öntöde (itt 1895-ig, az acéltörvények fokozatos elterjedéséig kilencvenezer sínkereszteződést, illetve kitérőt és hétszázezer vasúti kereket készítettek el).

A Ganz-féle gyár 1866-ban

Ganz 1852-1862. között az egyetlen kéregkerék öntödét működtette. Az osztrák, a magyar, a német, a francia és az orosz vasutak egyaránt Ganz-kereket vásároltak, de annyit, hogy 1858-ra már új, nagyobb helyre kellett költözniük. 1853-1866. között 59 vasúttársaságnak 86074 kéregöntésű kereket szállítottak. Ganz megvette az angol Ransomes és Biddel találmányának szabadalmát is: a vasúti váltók szívcsúcsainak gyártásáról, amelyet azonnal továbbfejlesztett, így két újabb szabadalmat kapott 1861-ben és 1865-ben. 1860-1866. között 6293 kéregöntésű szívcsúcsot adott el vasúttársaságoknak. Üzleti forgalma fokozatosan emelkedett, elvállalt harangöntést is, sőt foglalkozott tizedes mérlegek, kisebb háztartási eszközök öntésével is.

Megengedetten számolt be svájci rokonainak, hogy ez volt a legszerencsésebb esztendő, amit megélt. Gazdag ember lett, hatalmas palotát építtetett a pesti Duna-parton. Munkásai szerették, ő fizette a legtöbb bért a pest-budai üzemek közül.

1858-ban fel­építette új nagyöntödéjét. Ez az öntöde hosszú időn át Közép-Európa egyetlen kéregöntésű keréköntödéje. Külföldi tárgyalásain kiváló műszaki szakemberek után kutat, így találkozik két német mérnökkel, Eichleiter Antallal és Mechwart Andrással, akiket tanácsadóként is alkalmaz gyárában. 1859-től Mechwart András gépészmérnök Ganz Ábrahám munkatársa lett. Közös találmányaik legjelentősebbikét, a Ganz-Mechwart kéregöntésű hengerszéket 1874-ben helyezték üzembe.

Ganz Ábrahám, Mechwart András és Anton Eichleiter

A későbbiekben Mechwart tevékenysége lett nagyobb jelentőségű a Ganz gyár számára. Ganz alkotásai és eredményei oly feltűnőek voltak, hogy őt Buda városa 1863-ban díszpolgárává választotta. Személyesen felkereste őt I. Ferenc József magyar király és osztrák császár: úttörő munkájának méltó elismeréséül a Ferenc József rend aranykoronás érdemkeresztjét tűzte a mellére. Ez volt a tettekben megnyilatkozó hazaszeretetének és munkás életének legszebb jutalma.

A Ganz-gyár ekkor már Európa 59 vasúttársaságának szállított vasúti kereket, váltóalkatrészt. A nagy találmány, ami a sikert elhozta ugyanis a kéregöntésű kerék volt, amely ugyan eredetileg nem Ganz-szabadalom, de ő fejlesztette tovább. A kéregöntésű kerék lényege, hogy az öntőforma, a kokilla azon részét, ahol az a leendő kerék karimájával érintkezett, antimonos anyaggal kenték be, ami miatt a kerék széle gyorsabban hűlt le, és az ide, a kokillára kent anyagokból beépülő alkotóelemek miatt a külső pár milliméteren az öntvény erősebb, keményebb lett, mint a kerék belsejében, egyfajta kéreg jött létre. A vasúti kerék így egyszerre volt valamennyire rugalmas és kemény. Az 1867-es párizsi világkiállításon egy olyan kereket állított ki a gyár, amelyet 16 évig használtak, több millió kilométert futott, és mégis úgy nézett ki, mint az új. Természetesen nagy elismerést aratott.

A százezredik kerék öntése nagy szó volt, ezt külön is megünnepelték, erről a Vasárnapi Újság 1867. december 1-jén így számolt be:

"Az ismert budai gyáros gyárában e napokban készült el a százezredik vaggonkerék. Ganz úr ez alkalomból munkásai, gyári személyzete s közelebbi ismerősei számára a Tüköry csarnokban ünnepélyt rendezett, melyen mintegy 800 meghívott vendég volt jelen. Az áldomások éltették a gyári ipart, a szorgalmat, kitartást és becsületességet, eme tulajdonokat, melyek a Ganz-gyárnak is oly méltó hirt biztosítottak"

Ganz Ábrahám a nála jóval fiatalabb feleségével és két fogadott lányával – saját gyermekük nem született – ekkor már egy pesti, a Duna-parton, a mai Széchenyi utca sarkán egy háromemeletes, Ybl Miklós által tervezett, 1866-ra felépült palotában lakott, amelyet ő maga építtetett. Ekkor még csak 54 éves volt, felesége pedig mindössze 35.

Ganz Ábrahám azonban nem tudta lankadatlan munkájának eredményeit élvezni. A vagyon, a siker, a pénz nem hozta meg számára a kívánt nyugalmat. Állandó fejfájások gyötörték.

1866-ban hosszabb időt Ostendében töltött. A gyógyulás azonban nem következett be.

A Ganz család 1867. december 15-én a vasárnapi ebédnél ült. Ganz Ábrahám egyszer csak felállt, benézett az épp betegen fekvő fogadott lányához, majd felment a palotája második emeletére, és levetette magát a magasból. Azonnal szörnyethalt.

Két nappal később temették el a Nemzeti Sírkertben. A Magyarország és a Nagyvilág 1868. január 4-i száma szerint:

"Ha semmi más, nagyszerű temetése nagy tanúbizonysága lett volna azon veszteségnek, mely az ő halála által a magyar ipart és a város érdekeit érte. A gyászmenet élén a híres vasöntöde munkás-személyzete haladt, melynek az elhunyt valódi atyai főnöke volt. A hatfogatú gyászszekeret városi díszőrség előzte meg, azután a város képviselői mentek. A koporsó mellett számtalan fáklya lobogott, s gyászlobogók, nagy tömeg és végtelen kocsisor képezték a kíséretet"

Nem sokkal később felbontották Ganz végrendeletét. E szerint a gyárat és budai telkeit az öt életben maradt svájci testvérére hagyta, a feleségére a pesti palotát és egyéb ingatlanait. A palotában nem csak ők laktak, a Ganz család a nagy épületből csak az első emeleti 13 szobás lakást és a pincét – a gyár késztermékeinek raktárát – használta, a többi lakást kiadták, tehát az özvegy anyagi biztonságáról Ganz ily módon is gondoskodott. Többi rokona készpénzt, illetve egyéb telkeket örökölt. A Budapesti Közlöny 1868. február 11-i száma írta:

"Felhívás. Néhai Ganz Ábrahám ur végrendeletének 7 ik pontjában mindazoknak, kiknek ő, vagy hitvese keresztatyja vagy keresztanyja, 200 frtot hagyományozott. A kik ezen hagyományt igénylik, ezennel felszólittatnak, hogy igényeik bebizonyítására keresztlevelüket, melyen az illető lelkész által az is feljegyzendő, hogy az igénylő 1867. dec 1- ig életben volt, alábbnál bemutassák"

Erre azért volt szükség, mert Ganz Ábrahám a gyár alapítása óta nagyon sok gyári munkása gyerekének volt keresztapja, és minden keresztgyerekére 200 forintot hagyott, és összesen 64 keresztgyereke volt, az ő jelentkezésüket várták a végrendelet végrehajtói.

Az örökösök egy olyan döntést hoztak, amely korszakos jelentőségűnek bizonyult. A gyárat nem adták el, nem darabolták fel, hanem részvénytársasággá alakították, és igazgatásra előbb egy háromfős igazgatótanácsot állítottak. E tanács műszaki igazgatója, majd 1875-től a Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. egyedüli vezérigazgatója a bajor születésű Mechwart András lett, aki az ekkor 370 főt foglalkoztató, viszonylag kis budai gyárból az évszázad végére hatalmas, a világszínvonalat egyes termékeivel messze meghaladó ipari óriást varázsolt.

Míg Ganz a vállalat megteremtője volt, Mechwart András a megtartója és gyarapítója lett. A Ganz-gyár az elkövetkezendő hosszú évtizedekben gyártott buszokat, sinautóbuszt, vasúti vagonokat és mozdonyokat, trolibuszt és villamost is.

A Ganz és Társa Vasöntő és Gépgyár Rt. pavilonja az 1896-os világkiállításon (kép: Fortepan)

A világhírű terméket előállító öntöde 1964-ig működött folyamatosan, a körülötte lévő hatalmas Ganz-gyár fokozatos bontása már a harmincas években elkezdődött, amikorra a dinamikusan fejlődő főváros belterülete elérte a korábban külterületre telepített szennyező üzemeket. Az 1950-es évek közepére már zavaró volt a budai központban egy öntöde, ezért 1957-ben a megszüntetendő üzemek közé sorolták a gyárat, majd a termelés 1964. augusztus 15-én le is állt.

A területen, az 1960-ban született tervek szerint egy többemeletes lakóház és bölcsőde épült volna. Ám ekkor már elkezdődött egy – a szocializmusban teljesen rendszeridegen –, mai szóval civil kezdeményezés a gyár egy részének megmentésére. Ennek a munkának a lelke, valódi mozgatója Kiszely Gyula technikatörténész volt, aki ekkor, az 1960-as évek elején a Lenin Kohászati Művek budapesti kirendeltségének vezetőjeként dolgozott és mindemellett megalapította a Kohászati Történeti Bizottságot. A kezdeményezés mellé állt a furcsán hosszú nevű Műszaki Emlékeket Nyilvántartó és Gyűjtő Csoport – amely a Művelődési Minisztérium keretében a műszaki emlékeket gondozta –, a Központi Kohászati Múzeum és a Lenin Kohászati Művek is.

A munka eredményeként az öntöde épületét műemlékké nyilvánították. A múzeummá alakítást a sajtó lelkesen pártolta, és a sok illetékes hivatal és fontos ember közül is egyre többen amellett álltak ki, hogy az épületben múzeum legyen. Kivéve egy embert, a Fővárosi Tanács VB elnökét, Sarlós Istvánt, aki ragaszkodott a bontáshoz, amelyre ki is adták már az utasítást 1965 áprilisában.

Ám még időben sikerült megváltoztatni a döntést, így 1965 novemberében a Fővárosi Tanács VB Városrendezési és Építészeti Műemlék Felügyelősége is jóváhagyta az épület egy részének műemléki megmentését és a múzeum kialakítását. 1966-1969-ben egyszerre folyt az építkezés és a kiállítás tervezése.

A szépen helyreállított öntödei gyárépület a legendás Ganz-gyár töredékeként tehát fennmaradt. 1969. szeptember 24-én itt nyitották meg az Öntödei Múzeumot, Európában egyedülálló kiállítási anyaggal: a Ganz kéregöntöde korabeli berendezési tárgyakkal, üzemképes állapotban; fejlődéstörténeti kiállítás a magyarországi fémöntészet, vasöntészet és acélöntészet történetéről; régi öntészeti berendezések és az öntészet technológiatörténete.

A Magyar Nemzet 1969. október 12-én hosszú cikkben mutatta be a múzeumot, amelynek bevezetésében olvashatjuk:

"A Vízivárosi Bem utca 20. szám alatt néhány hét óta »mezőtúri« téglával burkolt, vaskéményes új épület áll. Az épület nagyon régi, s nagyon új. Ez a különös benne, s ennyi a története. A Bem utcai homlokzaton egyetlen szó, s két évszám. »Múzeum«. S oldalt: "1845-1964”.

A múzeum legnagyobb műtárgya maga a műemlék épület, amely híven szemlélteti egy öntöde működését: végig lehet követni a vas útját egészen a kohótól a kész kerékig. Mindezek mellett a magyar öntészet történetét kísérhetjük végig szebbnél szebb öntvényeken (például csodás harangokon, kályhákon, dísztárgyakon, vagy Gábor Áron réz – valójában bronz – ágyújának hiteles másolatán) keresztül. A legmegdöbbentőbb látvány azonban a 157 éves tető. A hatalmas fa gerendák által tartott, fából készült farkasfogas tető, amely teljesen egyedi hangulatot ad a múzeum belső tereinek.

Az Öntödei Múzeum Közép-Európa egyetlen műemlékként megőrzött öntödéje, ráadásul az 1858-1862 között épült csarnok Magyarország egyetlen megmaradt Howe-féle rácsos fatartóra szerkesztett shed-tetős épülete.

A Bem József utcai öntöde napjainkban

A öntöde elhelyezkedése a házak között (kép: Google Maps)

AJÁNLÓ

Képek

Hamarosan!

AJÁNLÓ