Az országos elmegyógyintézet építésének gondolata először 1791-ben, II. Lipót uralkodása alatt merült fel. Az Országos Tébolyda hosszas előkészítések és politikai csatározások után végül csupán 1868-ban valósulhatott meg, amelynek nevét 1898-ban Lipótmezei Elme- és Ideggyógyintézetre változtatták. Nevét Göpp Lipót budai molnárról kapta, aki az intézmény területét Buda városától vásárolta meg 1820-ban.
II. Lipót idején, egy Bécsben keltezett, 1791.
augusztus 25-i kancellári rendelet intézkedett róla, hogy a különböző
alapokból befolyó kisebb-nagyobb összegek - nevezetesen a II. József
császár által feloszlatott kolostoroknál létezett alapítványból származó
fundus confraternitatium - egy nyilvános tébolyda és hasonló intézmények
létesítésére fordíthatók. E rendelet kihirdetésétől kezdődően az
elmebeteg emberek elhelyezésének kérdése folyamatosan napirenden volt. A
megyék folyamatosan sürgetik az ügy fejlődését, míg végül Pest megye
1801-ben feliratot intéz József nádorhoz, melyben panaszolja, hogy az
elmebetegekről nem gondoskodnak, s ezért kérelmezi, hogy a Szent-Endrén
lévő kórház némely helyiségei alakíttassanak át elmebetegek részére.
Pest város azzal fordult Pest megyéhez, hogy - ha azt "Ő Felsége
átengedi" - költözzenek be az Újépületbe, hiszen annak tágas termei
kiválóan alkalmazhatók tébolydai célokra.
1806-ban a kancellár felkereste a helytartótanácsot azzal, hogy mielőbb
tegyen felterjesztést egy tébolyda alapításának tárgyában. Ennek
eredményeként nyújtotta be Pfisterer Endre protomedikus 1809. elején egy
70 beteg számára létesítendő tébolyda tervezetét. Ennek eredményeként az
üggyel megbízottak elkezdték az építendő épületnek megfelelő hely
felkutatását.
Eközben a bécsi, a prágai és a lembergi elmeintézetek 1812-tõl kezdődően
rendeletileg zárták be kapuikat a magyar betegek előtt. Az indoklásban
az állt, hogy Magyarországon nem lévén tébolyda, ezért az ország ezt a
jótéteményt szükség esetén nem viszonozhatja semmivel.
Pestmegye a saját betegei számára Kecskeméten szeretett volna intézetet
létesíteni, s ez ügyben a nádorhoz fordult, de kérelmét kétszer is
elutasították azzal az indoklással, hogy hasonló célból úgyis országos
alapítványt fognak létesíttetni.
Az országos tébolyda tervének keresztülvitelét előbb pénzhiány, majd
mikor közadakozás - és különösen gróf Nádasdy Ferencz váci püspök,
később kalocsai érsek nagy alapítványa - folytán ez az akadály némileg
elháríttatott, előbb a Franciaországgal való háború, majd az utána
bekövetkezett pénzromlás késleltette. Az 1838-as pesti árvíz pusztítása
is hozzájárult ahhoz, hogy a tébolyda építése megkezdődhessen.
A Helytartótanács, annak érdekében, hogy megszervezzék a Magyarországon
felállítandó elmegyógyintézetet, 1848-ban államköltségen külföldre
küldte Schwartzer Ferencet, a magyar tudományos elmekórtan
megalapítóját, hogy tanulmányozza a német, belga, angol és francia
elmegyógyintézeteket. Tapasztalatai alapján Schwartzer benyújtott egy
tervet a magyar kormánynak ezen év őszén a magyar elmegyógyintézet
megszervezésére. Legalkalmasabb helyszínnek a Lipótmezõt tartotta, mely
aránylag jól megközelíthető volt, kies fekvésű, északi szelek ellen
védett (amely szelet gonosznak, őrültséget hozónak tartottak), s
bővelkedik a forrásvizekben, amely az intézet vízellátását bőségesen
kiszolgálná. És bár mintegy négyszázezer forint állt rendelkezésre a
vállalkozás megvalósítására, a szabadságharc miatt a tárgyalások
fennakadtak, s a telekvásárlás ügye későbbre tolódott.
Az elmebetegek kezelése ekkor az egyes kórházakban folyt, amely inkább
volt valamiféle alapvető ellátás és felügyelet, mintsem korszerű
kezelés. A betegek java a társadalom veszélyére szabadon járt-kelt a
települések utcáin.
1851-ben rendeletben tiltották meg, hogy az elmebetegeket börtönökben
helyezzék el. Igaz, a tilalmat még ekkor sem a betegek, hanem a "fogva
tartott fegyencek védelme érdekében" hozták. A Bach-rendszer
"civilizatorikus" intézkedései közé tartozott a nagyobb közkórházakban
az elmeosztályok kialakítása. A budai irgalmasrendi kórházban 32, a
Szent János Kórházban 2, a pesti Rókus kórházban 40 beteg befogadására
alkalmas részleget alakítottak ki. Ezek többnyire minden ápolási és
higiéniai lehetőséget nélkülöző kamrákat jelentettek.
Az 1850-es évek elejére az országos intézet felállítása
halaszthatatlanná vált. Mintegy 22 helyszín megtekintése után Buda
városa Schwartzer javaslatát figyelembe véve a lipótmezei telek
megvásárlása mellett döntött. A telek egykor Göbl Lipót tulajdona volt,
s róla kapta a terület a Leopoldfeld azaz Lipótmezõ nevet. Schwartzernek
ekkor nyílt meg magán-elmegyógyintézete Vácon, amely 1852-ben a budai
Kékgolyó utcába költözött át. Intézetében megvalósította az ún.
munkaterápiát, s egyúttal a különféle kényszerítő eszközöket is
megszüntette; intézetéből számos híres elmegyógyász került ki. A
helytartótanács kinevezte őt az állandó közegészségügyi bizottság
tagjává, mely bizottságban több éven keresztül az elmegyógyászati ügyek
előadója volt.
Drasche Henrik és Schnirch Emil
Az Országos Tébolyda építését végül I. Ferenc József
császár rendelte el; ennek terveit Zettl Lajos építészeti tanácsnokra
bízta, mely munkálatokat Schwartzer felügyelte egészen a befejezésig. Az
építkezés folyamán több vállalkozó váltotta egymást, míg végül az
épületet Drasche Henrik (kép balra) adta át 1868. december 6-án (ő volt
az az építőiparos, akinek téglagyára működött Pasaréten, amely 1868-ban
felvette a Kőszénbánya és Téglagyár Társulat nevet, s 1932-ig működött).
A tébolyda építése és felszerelésének összes költsége 1.670.700 forint
volt. Az épület késői romantikus stílusú, négyszintes jellegében zárt
tömböt alkot. Eredetileg 800 beteg befogadására tervezték, de a
költségek lefaragása miatt végül csak 500 férőhelyesre építették. Helyet
kaptak benne az orvosok lakásai, a személyzet szállásai, konyha, irodák
és raktárak. Az épületet hatalmas park és 50 hold erdő övezi.
A Budai Magyar Királyi Országos Tébolyda 1868. december 6-án nyitotta
meg kapuit - kezdetben 300 beteggel - Schnirch Emil (1868-1884)
igazgatása alatt. Schnirch humánus érzése, joviális magatartása, kitűnő
szervezőkészsége közismert volt; 1845-ban szerezte meg orvosi oklevelét
Bécsben, és korábban a Lazareth nevű tébolydának volt a másodorvosa.
Az első korszerű hazai intézmény magánvállalkozásként jött létre 1842-ben Pesten. Pólya József a Városliget közelében, 100 holdas birtokán nyitotta meg 12 szobás tébolydáját. Az intézetben már nem pusztán őrizni, hanem gyógyítani is akarta pácienseit, a korabeli beszámolók szerint nem is eredménytelenül. A magánintézményt megnyitotta az érdeklődő fiatal orvosok előtt is, akik egyedül itt szerezhettek szakirányú tapasztalatokat. Az intézet körülbelül három évig állt fenn, mert a magas ápolási díj miatt nem bizonyult életképesnek. Pólya szakcikkei az orvosi nyelv magyarításának is érdekes emlékei: a mentális betegségek között szerepel nála a szellemengés (paranoid tévképzetek), a komorkór (depresszió), a tolvajongás (kleptománia) és a rásztkór (hipochondria).
Pólya József (1802-1873)
Pólya József nemcsak az első “őrjorvosként” örökítette meg nevét a magyar egészségügy történetében. A Szent Rókus kórház alorvosaként 1831-ben, az első nagy kolerajárvány idején ő vezette a pesti kolerakórházat, s könyvben tette közzé a járvány történetét. Aktív tagja volt az 1837-ben alakult Pest-Budai Orvosegyesületnek, s sokat tett a magyar orvosi szaknyelv megteremtése, kiművelése érdekében. 1848. júliusában a Batthyány-kormány őrá bízta az újra jelentkező kolera elleni védekezés irányítását.
A Schwartzer-féle budapesti elmegyógyintézet kaszinó-épülete
A Schwartzer-intézet a mai Kékgolyó utcában, az Országos Onkológiai
Intézet helyén állt
Hazánkban elsőként itt mellőzték a kényszerítő eszközöket, s alkalmazták a munkaterápiát. A Schwartzer-intézet már hosszú életűnek bizonyult. Az alapító fia, Ottó - az igazságügy elmeorvosi vonatkozásainak hazai úttörője - luxusszanatóriummá fejlesztette, s többszöri tulajdonosváltás után Postás Alapítványi Kórházként szűnt meg 1953-ban. Híres betege volt - itt is halt meg - az emigrációból a kiegyezéskor elborult elmével hazatért 1849-es miniszterelnök, Szemere Bertalan.
A Lipótmező látványa 1900 körül
(mára a környék minden négyzetméterét beépítették)
Az Országos Tébolyda bejárati kapuja
Kiemelkedő szakmai működése során neve Országos Ideg
és Elmegyógyintézet, majd Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet
volt. A köznapi beszédben mint „Lipótmező”, "Hárshegy" vagy ”sárga ház”
is szerepelt.
2007-ben bezárták és kiürítették. Egy 2009-es számítás szerint
hatmilliárd forintot ér ez a hatalmas épület, és mindaz, ami körülveszi.
A tulajdonos az állam, pontosabban a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.,
amely csak az őrzésre elkölt havonta mintegy négymillió forintot.
2011-es hír volt, hogy a vagyonkezelő értékesíti az épületet. Idei hír
nincs a sorsáról. Vizsgálatok, szakmai, politikai vélemények születtek a
megszűnés okáról, a - mindenért - felelősök kereséséről. A hogyan tovább
kérdésére azonban még mindig homályos a válasz és az Országos
Pszichiátriai Intézet újjászervezésének ügye sem haladt egy lépést sem
előre.
A 2011-ben elfogadott Semmelweis Terv külön is említi az OPNI
újraszervezésének szükségességét, egy, a kormánynak írt előterjesztés
szerint az OPNI-t a Nyírő Gyula Kórház bázisán, Országos Pszichiátriai
és Addiktológiai Intézet (OPAI) néven tervezi újraszervezni a kormány,
amelynek költségei 5,5 milliárd forintra tehetők.
A Hűvösvölgyi útról rátekintve a hatalmas területre fel sem tűnik, hogy
megállt az idő a Lipótban. A kapun belépve azonban síri csend fogad
minket. Zajok egyedül a Vadaskert Alapítvány kertjéből szűrödnek ki,
ahol pár tucat kisgyerek élvezi a napsütéses délelőttöt. A tekintélyt
parancsoló monumentális épület még fényes nappal is félelmetes, szinte
beleszédülünk a hatalmas terekben való bolyongásban. A végeláthatatlan
folyosókból több száz szoba nyílik, melyek ablakait függönyként nőtték
be a liánná erősödött növények. A kórtermekben csak egy-egy tollal
készített falfirka emlékezik meg egykori lakóiról.
Az orvosi szobák ajtaján felejtett névtáblák, a betegfogadási rend már
csak a szellem pácienseket igazítja el. Néhány teremben csövek, hatalmas
fémhuzalok, szellőző rendszerek, csempeberakások, beépített gyógyszeres
vitrinek jelzik, itt egykor kezelések folytak. Az épület közepén
álldogáló kápolna sem fogadja már a reményt kereső híveit. Az üveg
nélküli ablakkeretekből az udvarra látni, ahol az egykori
disznótenyészet volt: az intézet önellátó gazdálkodást folytatott annak
idején. A falakról a téli fűtés hiánya miatt vastagon válik le a fényes
kórházi máz. Az omladozó teraszon a bezártságérzetet némiképp enyhíti a
hegyekre néző panoráma. Bő órás sétánkat az intézményt körülölelő
erdőben folytatjuk. Egy kívülről hangulatosnak tűnő kis épületbe
botlunk. Itt volt egykor a hullaház. Nem vitás: az egész létesítmény,
amely fénykorában több ezer beteget fogadott, sorsát tekintve egy az
egyben a proszektúrára került.
A Magyar Nemzeti Vagyonkezelő azt nyilatkozta, hogy mivel az OPNI
területe védőerdőt is magában foglaló műemlék, amely az erdőtörvény
alapján nem forgalomképes, az értékesítés kizárt, és nem is áll az MNV
Zrt. szándékában. Az ingatlan hasznosításával kapcsolatban az MNV
visszapasszolta a labdát az erőforrás tárcának, mondván: mivel kizárólag
egészségügyi és ahhoz kapcsolódó funkció helyezhető el a területen, ez
ügyben a minisztérium hivatott dönteni. Az MNV papírokat gyárt: a
fővárosi és kerületi önkormányzattal való egyeztetések után "2012
második felében” készülhet el az ingatlan hasznosítási koncepciója.
Képek
Hamarosan!