Contra-Aquincum római kori erőd, a pannóniai limes egyik fontos állomása. A II. század elején épült, majd a III. század végén alapjaitól átépítették. Jelentőségét szokatlanul vastag falai, az eraviszkusz "főváros" ellenőrzése, valamint egy ősi kereskedelmi révátkelő felügyelete adja. Maradványai Budapest V. kerületében, a Március 15. téren találhatók, nem messze az Erzsébet hídtól.
A római korban Pest szigetként emelkedett ki mocsaras, ártéri erdőkkel sűrűn benőtt környezetéből. A Duna egy ága vette körül; ez a Margitszigetnél hagyta el a fő ágat és a mai Boráros térnél egyesült ismét a Dunával (megközelítőleg ennek nyomvonalán épült volna meg a Reitter-csatorna). Ez a természetes védelem és a jól belátható sík vidék tette alkalmassá a területet erőd építésére, de helyének kiválasztását politikai okok is indokolták: ősidők óta itt volt az Alföldre vezető út révátkelője, melyet római kereskedők is használtak. Szemben, a Gellérthegyen az illír-kelta eraviszkuszok törzsszervezetének székhelye, a Tabánban pedig kiterjedt fazekasnegyedük található. Itt egy római postaállomás is működött.
Az erőd és a Duna mellékágai a római időkben
A helyőrség feladata nem korlátozódott kizárólag a határ őrizetére és védelmére. Bár a barbárok haddal nem sokszor léptek Pannónia földjére, rablóbandák rendszeresen próbáltak fosztogatni. Ezek féken tartása és a kereskedelem zavartalanságának biztosítása is a katonaságra hárult. Ezzel kapcsolatban a csempészet meggátlása is feladatuk volt, amelyet Commodus császár nagy számban fennmaradt burgus feliratai külön kiemelnek.
Contra-Aquincum hajdani elhelyezkedése (kép: Wikipédia / Kaboldy)
A Március 15. téri erőd
topográfiai helyzete ellentmond a contra
Aquincum elnevezés lehetőségének. Az erőd
ugyanis folyásirányban lefelé több mint 6km
távolságra fekszik a legio II Adiutrix
aquincumi erődjétől és mégnagyobb távolságra
Aquincum polgárvárosától. Az Aquincum
település név ezért az erőd topográfiai
helyzetének pontos behatárolására alkalmatlan.
A túlságosan távol fekvő Aquincumhoz
viszonyított contra praepositiós név pedig nem
egyeztethető össze a szemben, átellenben
jelentésű contra előtagos római földrajzi
névadás gyakorlatával (ezt a problémát nem
lehet áthidalni azzal a közelmúltban felmerült
feltételezéssel sem, amely szerint az egykor
esetleg Aquincumnak nevezett Gellértheggyel
szemközti terület és ott talán egy római
foglalással egyidős korai katonai objektum
(?!) még több évszázaddal az oppidumelhagyása
és nevének átvitele után is őrizte volna az
Aquincumhoz kötődő nevét). Bizonyosak lehetünk
továbbá abban, hogy a Gellérthegy magányosan
kiemelkedő magas csúcsa miatt a császárkorban
új, önálló földrajzi névvel rendelkezett,
amelynek ekkor már nem lehetett semmi
kapcsolata az átvitt, más helyre vonatkozó
Aquincum névvel. |
Contra-Aquincum táborát a II. század elején, valószínűleg Traianus uralkodása alatt építették fel. Kinézetét nem ismerjük, de Bertalan Vilmos ásatásaiból kitűnt, hogy déli fala megegyezett a későbbi erődével; kapujának nyomait is itt találták meg. Építésére vonatkozóan egyetlen bélyeges tégla került elő, a cohors pr(ima) T(hracum) jelzésével. Ilyen téglákra leltek Szentendrén is, az ottani erősség kőből való átépítésének idejéből, a II. század elejéről. A cohors VII Breucorum Antoniniana téglája már későbbi építkezést jelez. Az Antoniniana jelző a téglát Caracalla (211-217) vagy Elagabal (218-222) korába helyezi. Kr. u. 223-ban a collegium Victorianorum építtet konyhát a császár üdvéért, mely egy fanum (nem római istenség temploma) melléképülete volt. Az ezt megörökítő feliratot a Curia utca 2. szám alatti ház bontásakor találták. E kor fontos lelete Marcus Aurelius portréja. Eredetileg a tábor szentélyében állhatott; lelőhelye mégis az északkeleti saroktorony, ahol építőanyagként használták fel. A korszakból éremlelet csak szórvány emlékként került elő. Csak Hadrianus és Alexander Severus pár érméje ismert a területről.
Rekonstrukciós rajz a hajdani erődről
Az erőd rombikus formájú, 84 × 86 méter belméretű
építmény, sarkain egy-egy legyező alakú, északi és déli oldalán két-két
kiugró, patkó alakú toronnyal. A falakon körbefutó gyalogjárót és a
tornyokat Nagy Lajos szerint tetővel fedték. Kapuja kelet felé nézett.
Alapozása 1,26 méter mély, szélessége 3,40 méter. Ezen szélességen belül
kis szegélyt hagytak, így indult a látható fal felrakása. Belső részét
forró mészhabarcsba ágyazott apró, 10–25 cm átmérőjű kődarabokkal
dobálták tele (opus caementicium), míg külső részét szabályos kövekből
építették fel (emplectron). Itt előszeretettel használtak fel korábban
már megmunkált köveket (Contra-Aquincumban elsősorban a közeli temetők
régi síremlékeit, de több oltárkövet is találtak). Az előkerült
falmaradványokon megfigyelhető volt az opus gallicum technikája; vagyis
az alapba függőlegesen gerendákat eresztettek, hogy a falat merevítsék.
A kiugrótornyok belterülete 3 × 4,80 méter; a tábor belsejébe keskeny
ajtó vezetett. Az északkeleti tornyon egy kitörőkapu is megfigyelhető,
ennek szélessége 150 cm. Az egész együttest kiterjedt árokrendszer vette
körül. Nyomait Nagy Lajos az északi kiugrótoronynál dokumentálta, míg
Beszédes József a piarista gimnázium udvarán tárta fel nagyobb,
egybefüggő szakaszát, mely a tábor keleti falát védte. Az árok külső
része meredeken esett, míg a falak felé csak enyhén emelkedett. (Az árok
teljes mélységét nem sikerült megállapítani). A katonák kiszolgálására
kisebb település (vicus) alakult ki az erőd körül, ennek nyomai a Curia
utca - Petőfi Sándor utca vonaláig volt követhető.
Az erőd belső elrendezése szakít a hagyományos táborépítkezésekkel. Az
épületek szorosan a falak védelmében helyezkedtek el, talán azért, hogy
az ellenség nehezebben tudja felgyújtani őket. Így a tábor közepén
hatalmas, szabad tér maradt. Épületei közül csak egyről van
információnk: ez a sacellum, a táborszentély, ahol a csapatjelvényeket
őrizték. Cella trichora alakú volt, formája már az ókeresztény
kápolnákra hasonlít; feltehető, hogy már a római korban keresztény
templomként is használták. A délkeleti saroktorony védelmében állt;
maradványai megtalálhatóak a Belvárosi Plébániatemplom kriptájában.
Rekonstrukciós rajz 1932-ből
260-ban szarmata-roxolán hadak támadtak a
Birodalomra. Kifosztották Pannóniát, s a dúlás nem csak a limes
erődítményeit, de a beljebb fekvő városokat sem kímélte. Gorsiumot ekkor
a földdel tették egyenlővé. Diocletianus császár (284-305) nagyszabású
hadseregreformot hajtott végre, újragondolva a duna-menti limes
erődrendszerét is. Három jelentős bázist erősíttetett meg: Bononiát,
Lugiot és Aquincumot, mindegyikhez balparti, megfelelően megerősített
ellenerődöt társítva.
A Codex Iustinianus említi, hogy a császári udvar 293. szeptember 10-től
294. augusztus 20-ig Sirmiumban tartózkodott. Ezen időszak alatt a
császár látogatást tett Aquincumban, s személyesen felügyelte a balparti
ellenerőd építési munkálatait. Feltehetően ez késztette a katonákat,
hogy mihamarabb, lehetőleg még a császár itt tartózkodása alatt
befejezzék a építkezést. Ennek érdekében külön téglagyárat működtettek a
helyszínen, mely CAIOT feliratú téglákat készített; illetve a külső
falazásnál a már nem használt temetők nem is olyan régi síremlékeit
tömegesen használták fel. (Itt került elő a város legrégebbi, II.
századi síremléke.) Az építkezés befejezése jelentős esemény lehetett,
mert még emlékérmet is kiadtak, Victoriae Sarmaticae felirattal.
Ekkortól gyakrabban látogattak császárok Aquincumba. I. Valentinianus
(364-375) 375-ben tartózkodott itt. Frigeridus dux (374-375) ezekben az
években sorban emel kis erődöket a limes mentén, a régebbieket
átépítteti, megerősíti. Táboruk rendkívüli erősségét jelzi, hogy itt
csak kisebb belső építkezések folytak, a falakat nem kellett javítani.
Mivel Contra-Aquincum a Birodalom határán feküdt, környékén is leginkább
katonai jellegű épületek találhatóak. Ezek elsősorban őrtornyok, illetve
kisebb kisegítő táborok. Jellemzőjük, hogy amennyire csak lehet, a Duna
két partján egymással szembe épültek. Polgári célú építményt a pesti
oldalon csak egyet találunk: a Rókus-kápolna helyén egy ókeresztény
temetőkápolnát (cella trichora). A budai oldalon többet is: a
Gellérthegyen, valamint a Tabánban. Itt volt az őslakos eraviszkuszok
"fővárosa"; bár viszonylag hamar beköltöztek a római coloniába, vallási
központjuk mindvégig itt maradt. A helyet a hegy tetején és a Gellért
Szálló helyén őrtorony védte. A Tabánban lévő fazekastelepet a 3.
században kiürítették és az Ördögárok partján épült őrtorony védelme alá
helyezték. Északabbra, az Eötvös tér környékén lévő torony párja a budai
oldalon a Lánchíd utcában feküdt. A Nagy Imre tér környezetében
lovascsapat (ala) I. századi táborát találjuk; itt volt a legelső római
katonai tábor Budapest területén. Körülötte kis vicus jött létre. A II.
században a katonaság kivonult innen; ezután jómódú polgári településsé
fejlődött. A pesti oldalon a Parlament építésekor találtak római
emlékeket, valamint a Margit-sziget déli részén azonosították egy
őrtorony maradványait.
Nem sokkal Contra-Aquincum felépítése után átszervezték a provinciákat.
A terület innentől Valeria tartományhoz tartozott, ám a polgári
közigazgatást Sopianae-ba (Pécs) helyezték át, Aquincumban csak a
katonai parancsnokság maradt. A IV. századra még inkább megnövekedett a
Pannóniára nehezedő katonai nyomás. A rómaiak kénytelenek több barbár
(többnyire germán) népet befogadni a határ őrizetére, akikből a rendes
csapattestekbe is vettek fel újoncokat. Ezek magukkal hozták nyelvüket,
ízlésüket, így Aquincum erre az időre nagyrészt már elvesztette latin
kultúráját (erre legjobb példa az Eskü téri sisak, mely, bár
Contra-Aquincum parancsnokáé lehetett, formájában és díszítményeiben a
germán formavilágot képviseli).
Állandósultak a katonai betörések, majd egyre több népcsoport menekült
biztonságosabb helyre, a Birodalom belseje felé. Végül Kr.u. 430 körül a
Nyugatrómai Kormányzat szerződés keretében ürítette ki Valeria
tartományt, és adta át a hunoknak.[m 3] Hogy a népvándorlás idején az
erőd lakott volt, csak feltételezés, de egy biztos: a honfoglalás
idejében falai még álltak. Anonymus tudósítása szerint Taksony vezér a
volgai (muszlim) bolgároknak adta a helyet, örök időkre.
A hajdani sacellum alapjain felépül a román stílusú plébániatemplom,
körülötte szokás szerint a temetőt alakítják ki. A XIII. század elején a
dominikánusok masszív falú kolostort építenek a mai Irinyi utcában;
ennek vonalában alakítják ki a városfal új, déli szakaszát. Ezzel
párhuzamosan bontják le a római erőd déli falát, teret adva a román
templom bővítésének.
A mongol veszély növekedésével megpróbálják átalakításokkal
biztonságosabbá tenni az erődöt. Emlékünk az északi torony kitörőkapuja,
melyet elfalazással szűkítenek 56 cm-re. Sajnos a tatár hordák beveszik
és felgyújtják a várat.
Lassan indult újra az élet, de az új királyi székhely közelsége itt is
fejlődést hozott. Zsigmond király korában már újabb nagyszabású
építkezések történtek; a római erőd adta keretek szűkössé válnak. Köveit
lassan széthordják a pesti házak építéséhez, a török korra a felszínen
már nyoma sem maradt.
A töröktől való felszabadulás után új életet kezd a város. Az erőd
területén több házhelyet alakítanak ki, melyekre a XVIII. században
építenek palotákat. A még mindig erős alapfalakat ekkor pincék
kialakítására használják fel. Így, bár a római erőd emléke is feledésbe
ment, kövei által mégis jelen van ma is, képviselve a folytonosságot a
város kétezer éves történetében.
Első emlékei 1863-ban kerültek elő; a
Szentháromság-szobor alapozásánál találtak rá a tábor nyugati falára. Ezt Rómer Flóris a középkori városfallal hozta kapcsolatba. 1898-ban,
az Erzsébet híd építésekor bukkant elő az erőd délnyugati saroktornya,
melybe 27 római feliratos és domborműves kő volt befalazva. Feltárója
Kuzsinszky Bálint, aki szintén középkori falat látott benne (a XVIII.
században a pesti városfal rondelláját római építésűnek hitték, annyi
római kő volt beleépítve). 1914-ben ismét felbukkant a már említett
hypocaustum, de ekkor török építésűnek gondolták. Később Nagy Lajos
tisztázta egyértelműen római eredetét.
Nagyobb feltárásra csak az 1930-as években kerülhetett sor. 1932-ben
lebontják a régi piarista rendházat, s a Főváros ekkor rendelt el
régészeti ásatást a helyén. Vezetője Kuzsinszky tanítványa, Nagy Lajos
volt. Mivel közben folytak a közpark kialakításának munkálatai, ezért
csak hat kutatóárokban dolgozhattak, de az északi falat még így is
majdnem teljes egészében feltárhatták. Ekkor bizonyosodott be végleg,
hogy a falak a római korból származnak, amit végül Kuzsinszky is
elismert. Nagy Lajos, felismerve a hely és a leletek jelentőségét, ezek
megőrzésére és múzeum kialakítására tett javaslatot. Ez a
városvezetőknél eleinte süket fülekre talált, majd annyi pénzt utaltak
számára, amennyiből sebtében beton védőtetőt tudtak emelni az első
kutatóárok (a ma is látható romok) fölé. Terveit Moeller István
készítette. Itt alakítottak ki egy kis múzeumot, másolatban kiállított
tárgyakkal idézve meg a római kort.
1932-ben a Petőfi Sándor utca 2. szám alatt lebontott házból került elő
egy sírkőtöredék a II-III. század fordulójáról, melyet lépcsőkőnek
használtak. Az 1940-es évek elején átépítették a templom kriptáját.
Ennek kapcsán megtalálták a cella trichora alapfalait, több,
építőanyagként felhasznált II. századi sírkövet és egy terazzopadlós
helyiség maradványait. Ezt 50 cm-es magasságig római vakolat fedte.
Ásatás 1932-ben
Bertalan Vilmos vezette az ezidáig utolsó nagyobb
ásatást 1944 nyarán, a Belvárosi Plébániatemplom Erzsébet híd felőli
oldalán. A templom szentélyénél rátalált a délkeleti saroktoronyra (mely
az egyetlen, majdnem teljes egészében feltárt saroktorony) és
megállapíthatta a déli fal vonalát és kiterjedését. Itt különítette el a
két, különböző időben épült tábor maradványait és kapott képet a későbbi
erőd pusztulásának körülményeiről. Ekkor láthatták meg a kutatók először
az erődítmény valódi méreteit.
1961-ben elkezdődik az Erzsébet híd
újjáépítése, ekkor a teret lezárják. Mire a hidat 1964 végén átadják, a
felvonulási területen lévő múzeum használhatatlanná válik és a talajvíz
megemelkedése miatt az alapjait is le kellene szigetelni. Mivel erre nem
volt pénzügyi fedezet, más megoldást kerestek.
A megváltozott műemlékfenntartási szemlélet miatt a romok szabadtéren való bemutatása mellett döntöttek a régészek. Erre több terv is született; a legérdekesebb Pfannl Egoné 1961-ből, aki a tér nagy részére régészeti parkot álmodott, ahol az erőd lehetőség szerinti legnagyobb részét be lehetett volna mutatni. Itt már megjelenik a tér lesüllyesztésének gondolata a késő római járószintre. Ez valósul meg végül kisebb mértékben a tér rendezésekor. A kiírt pályázatot Hollay Imre és Törőcsik Sándor építészmérnökök terve nyerte; a castrum maradványainak szabadtéri bemutatásának terveit Hollay György készítette. A kiállítófal Hajnóczi Gyula munkája.
A kialakított bemutatótér
A szabadtéri múzeum római kőemlékek másolataival
1971-ben készült el. Az ezredforduló után a terület lassan
elnéptelenedett. A kiállítófalat szétverték, a romok között
hajléktalanok éltek. Az önkormányzat, megelégelve az áldatlan
állapotokat, a Budapest Szíve programban 2010–2011 fordulóján
megújította a területet. Ennek kapcsán a feltárt emlékeket ismét beton
védőépülettel vették körül. A járószinten kőlapokkal jelezték az erőd
körvonalait; rajtuk a terület rövid története olvasható. Az északi és a
déli falszakasz között a Duna stilizált vonala látható, a megfelelő
helyeken a pannóniai római katonai helyőrségek neveivel és
alaprajzaival.
Contra-Aquincum maradványai jelenleg csak üvegen
keresztül, az utcaszintről tekinthetők meg.
Képek
Hamarosan!