A Lipótvárosi Casinó 1883-ban alakult. Ekkor az V. kerület főként a gazdasági téren irányító szerepet játszó, liberális polgárság politikától mentes társadalmi egyesülése volt.

AJÁNLÓ

A Kiegyezés után országszerte gomba módra szaporodtak az új kaszinók, egyletek és klubok. A fővárosban is ugyanez a tendencia érvényesült, a különböző városrészekben számos kaszinó, kör, egylet alakult. Ám az elit számára még mindig csupán egy hely állt rendelkezésre: a Nemzeti Kaszinó. Ez azonban egyre inkább az arisztokrácia gyülekezőhelyévé vált. Aki nem tudott vagy nem akart itt tag lenni, az nehezen találhatott magának megfelelő társaskört. Ezt a problémát próbálták meg orvosolni azok, akik 1883-ban két jelentős kaszinót hoztak létre, az Országos Kaszinót és a Lipótvárosi Kaszinót.

1883-as évben jött létre a harmadik nagy budapesti klub, a lipótvárosi. Már elhelyezkedése is jelezte, hogy tagsága melyik társadalmi rétegből verbuválódik. Az Országos és a Nemzeti Kaszinó épülete a történelmi belvárosban állt, közel a mágnások által kedvelt Nemzeti Múzeum körüli palotákhoz. A Lipótváros egészen újnak számított, hiszen csak a XVIII. század legvégén kezdték el felparcellázni a területet. A városrész aztán hamar kereskedelmi, malom-, majd bankközponttá nőtte ki magát, a gazdaságilag egyre erősödő, zsidó származású polgárság lakhelyévé. Természetes, hogy a gazdasági erősödéssel együtt ez a polgárság a társasági élet területén is egyre aktívabbá vált. Néhány prominens képviselőjük, mint Wahrmann Mór vagy Falk Miksa, még a Nemzeti Kaszinóba is bekerülhetett, ám ezt korántsem nevezhetjük jellemzőnek.

Többségük kimaradt ezekből a kaszinókból és nyilván nem is kívánkozott oda. Inkább egy új, nekik megfelelő kaszinó létrehozását határozták el. Ennek alakuló gyűlésére 1883. március 26-án került sor, az Európa Szálloda dísztermében. Elnökül Falk Miksát választották meg, aki a későbbiekben 18 éven keresztül töltötte be ezt a funkciót. A kaszinó létszáma itt is ugrásszerűen növekedett, úgyhogy hamarosan önálló otthon építésén kezdtek el gondolkodni. Ezért Lipótvárosi Casino-épület Részvénytársaság néven vállalatot alapítottak és elkezdték a szervezőmunkát.

A Központi Értesítő írja 1883. november 24-én: "Ezen részvénytársaság a Budapesten 1893. évi junius hó 4-ik napján tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett. A vállalat tárgya: Budapest fő- és székváros V. kerületében oly casinó-épület felépitése, berendezése és fentartása, melyben a lipótvárosi casino által kibérlendő helyiségeken felül egyéb bérlet utján hasznosítható helyiségek is lennének. Tartama: 90 év. Alaptőkéje : 600,000 korona, mely 3000 darab, egyenként 200 korona névértékű és névre szóló részvényre oszlik. Az igazgatóság : 10-20 tagból áll ; az alakuló közgyűlésen megválasztattak : dr. Falk Miksa, Tschögl Henrik, Keppich Emil, dr. Arányi Miksa, lovag Posner Alfréd, Hüttl Tivadar, lovag Falk Zsigmond, dr. Gerő, Lajos, Mezei Mór, Wieländer Ármin Kramer Samu, Lánczy Leó, dr. Ullmann Sándor, Rust József, dr. Herzl Izidor, dr. Stiller Mór, dr. Bamberger Béla, Birnbaum Imre, dr. Sámuel Lázár és Feszty Adolf, kiknek ebbeli minőségük és czégjegyzési jogosultságuk bejegyeztetett. A czég érvényes jegyzéséhez a társaság czégének előnyomása mellett, 3 igazgatósági tag aláírása szükséges. A társaság hirdetményei: a magyar hivatalos lapban tétetnek közzé".

Először az alkalmas telket szemelték ki a Nádor utca és a Zrínyi utca sarkán, amelyet 1893-ban meg is vásároltak. Majd tervpályázatot hirdettek meg, ám a beérkezett pályamunkák közül a kaszinó tagjaiból álló bizottság egyet sem talált megvalósításra alkalmasnak. Komor Marcell az Építő Ipar-ban 1894 májusában megjelent cikkében a beérkezett 16 pályamű közül csak a második helyre sorolta Freund Vilmos terveit, de a kaszinó építőbizottsága végül őt bízta meg a végső tervek elkészítésével. Fontos szempont volt, hogy a tánctermet és a klubhelyiségeket külön-külön is lehessen használni és bérbe adni, így lett két bejárata és főlépcsője az épületnek.

A Lipótvárosi Kaszinó megalakulásától kezdve jelentős adományokat tett különböző jótékonysági célokra, de a művészet pártolására is sokat áldozott. A mai szemlélő számára úgy tűnik, mintha presztízskérdést csináltak volna abból, hogy többet adjanak, mint a másik két nagy kaszinó. Akárhogyan is volt, tény az, hogy segítették a lipótvárosi kisdedóvót, a kórházakat, hozzájárultak a Vígszínház építéséhez, Lipótvárosi Kaszinó Díj elnevezéssel festészeti díjat alapítottak. Rendszeresen opera pályázatokat írtak ki (ezek egyikére jelentkezett 1911-ben Bartók Béla is A kékszakállú herceg vára című operájával, ám a kaszinótagokból álló zsűri bemutathatatlannak ítélte a művet).

Falk Miksa visszavonulása után nem kisebb személyiséget sikerült megnyerni a kaszinó elnökéül, mint a volt miniszterelnököt, báró Bánffy Dezsőt, aki haláláig töltötte be ezt a tisztséget. Ezeket az éveket tekinthetjük a kaszinó fénykorának, ahogy egy későbbi krónikás írta: "Ide csupa gazdag ember jár! - mondták a járókelők sóhajtva. De jó azoknak, akik tagjai lehetnek a Lipótvárosi Kaszinónak. Tény, hogy mindenki gazdag volt, egyiküknek milliói voltak. A szegény másiknak csak százezrei. Szegény tán egy se akadt közöttük. Akkor még nem szokták meg a zsidók, hogy tönkre is lehet menni. A Lipótvárosi Kaszinó tagjai derék, tisztességes emberek voltak, sok pénzt kerestek, sokat is költöttek. Ha jótékonyságról volt szó, a lipótvárosiak kaszinója legelöl járt a legnagyobb összegekkel. 1907-ben a legelőkelőbbek, a Hatvanyak, Kohnerek, Wolfnerek, Guttmannok, Beckek, Thalmayerek és Steitzek, aztán Mayer Ödön a képviselő, szóval a krém, kiléptek a kaszinóból és megalakították a Hungária Klubot. Ez az igazi milliomosok klubja lett. A Lipótvárosi Kaszinó kupéajtajaira ezzel kitették a II. osztályú táblát. Akik bent ültek, talán észre sem vették, Bánffy Dezső volt az elnök. Még mindig nem kellett szégyellniök magukat".

A Lipótvárosi Kaszinó létszáma: 1335 fő, vagyona: 172 ezer korona (összehasonlításképp: az Országos Kaszinó létszáma: 1727 fő, vagyona 44 778 korona).

A kaszinókban nagy szenvedéllyel játszották az ún. Baccarát, amely egy egyfajta kártyajáték volt, s csakhamar le lehetett vele gatyásodni. A Tolnai Világlapja írja: "A franczia és belga játékbarlangok fosztogató eszköze, a veszedelmes bakkarat, a mi végtelen könnyelmű fővárosunkban jó talajra talált...".

1909-ben a Pesti Futár írja le a Baccara kaszinók beli életét: "Egész Budapesten ezen a helyen dühöng legjobban a bakkarat című rémes kártyajáték. Nagyban játszanak a Lipótvárosi kaszinóban és a Mágnás Kaszinóban is, de ott szabad játszaniok a tagoknak. Mert a Nemzeti Kaszinóban milliomos mágnások játszanak, akik ha el is vesztik mindenüket, hát még mindig gazdag emberek. És a Lipótvárosban is milliomos nagykereskedők és földbirtokosok ülnek a bakkasztal körül. Ellenben az Erzsébetvárosi Kaszinóban olyan emberek játszanak, akiknek el kell vérezni és pusztulni ebben a kártyajátékban. Ezrekbe játszanak kis hivatalnokok, jelentéktelen ügyvédek, orvosok, akik mindenüket otthagyják, nem csak a pénzüket, hanem az életüket és azt a kis becsületet, amire okvetlen szükségük van, különben nem létezhetnek".

Még élesebb hangon támadta a kaszinókat a Népszava egy 1907. június 14-én kelt cikkében: "A legnagyobb magyar úgy érvelt egykor a kaszinók szükségessége mellett, hogy ezek lesznek a magyar társadalom kulturális bástyái. Széchenyi István gróf rosszul látott. A kaszinókból kártyavár lett, ahol a frakkos naplopók kirabolják egymást és a bársonypamlagokon nem az ország kultúrnagyságai, hanem a Munka kizsákmányolásából élő, könnyű pénzű kártyakiválóságok adnak egymásnak találkát". A cikk a továbbiakban egy Lipótvárosi Kaszinóbeli botrányt ismertet. Történt ugyanis, hogy a kaszinó egyik tisztségviselője, a gazdasági vezetői funkciót betöltő Spitz Ede, trükkös módon elsikkasztott 150 000 koronát a kártyapénzből. Ám, hogy a nagyobb botrányt megelőzzék, a kaszinó elnöke, Bánffy Dezső közbenjárására elsimították az ügyet, Spitznek nem kellett bíróság elé állnia, elegendő volt csupán az országot elhagynia: "A kaszinónak tehát sikerült megszöktetni a szemétdomb 150 000 koronát sikkasztott gazdáját, akinek esetleges vallomása kellemetlen adatokkal szolgálhatott volna a kártyavár titkairól". A botrányt azonban nem sikerült lecsillapítani, a Lipótvárosi Kaszinót még évek múlva is kellemetlen hírlapi támadások érték az ügy miatt.

A Népszava kaszinó- és kártyaellenes hadjárata ezzel nem ért véget. Pár évvel később egyik számuk címlapján a következő feltűnést keltő címmel jelent meg egy írás: "Ramsli, ferbli, pocker. - Fölfüggesztik a Nemzeti Kaszinót". A cikk idézi a kaszinó szabályzatának első pontját, amelyben a "közhasznú elmélkedés" kifejezés szerepel. Majd a második pontot, mely kimondja, hogy a kaszinóban tilos minden szerencsejáték. Ehhez képest az 1908. évi elszámolás szerint a kaszinónak 43 309 korona bevétele volt a kártyajátékokból. Könyvekre 3335 koronát, jótékonyságra 3000 koronát, míg új kártyapaklik beszerzésére 10 626 koronát fordítottak. Pontosan megszabták a kártyapénz összegét is, tehát azt a pénzt, amit a kaszinó szed be a kártyázóktól. Itt felsorolják a ramsli, a ferbli és a póker díjtételeit is. Ám a lap emlékeztet arra, hogy ezek a játékok a Kúria döntvénye értelmében tiltott szerencsejátékoknak minősülnek. Tehát a belügyminiszternek éppen úgy be kellene tiltania a Nemzeti Kaszinót, ahogy azt az illegális kártyabarlangokkal teszi. Ez természetesen nem következett be, a közvélemény pedig megerősödhetett ama hitében, hogy a kaszinók nem mások, mint féktelen kártyacsaták színterei.

1911. május 29-én írja a Független Budapest: "A székesfőváros közgyűlésén már több ízben szóvá tették a mindinkább elharapódzó játékszenvedélyt és minden alkalommal elismerték a játékdüh káros voltát és azt, hogy a baj ellen hatósági eszközökkel kell a küzdelmet felvenni. Volt már interpelláció a totalizatőr ellen és akkoriban a közgyűlés fenntartotta a fővárosnak ezt a jogot, hogy az új lóversenytér tárgyában megkötendő szerződésben a totalizatőr megfelő korlátozására gyakoroljon ingerenciát. A tanács a lovaregylettel megállapította a szerződés feltételeit, de teljesen megfeledkezett arról, hogy a totalizatőrre nézve eleget tegyen a közgyűlés álláspontjának. Sőt éppen ellenkezőleg: társává szegődött a lovaregyletnek, amennyiben kikötött a fővárosnak az új lóversenytér bérlete fejében a totalizatőr forgalmából bizonyos százalékos részesedést és ezzel hallgatólag egyenes érdekeltjévé vált a játékszenvedély fokozásában a lovaregyletnek. A pénzügyi bizottság észrevette ezt a nagy elvi ellentmondást és nem tagadta el a bérleti összegnek ilyetén meghatározását, hanem utasította a tanácsot, hogy tárgyaljon újra a lovaregylettel oly irányban, hogy a bérösszeg tekintében ne a kvóta szerinti része, hanem a lóverseny egyébb jövedelmeiből származó bruttó bevétel szolgáljon a fővárosnak részesedési alapul. A bizottság ezzel megóvta a székesfővárost attól az erkölcsi lehetetlenségtől, hogy egy általa perhorreszkált szerencsejáték hasznában érdekeltté váljon. Ugyancsak a pénzügyi bizottság mai ülésén demonstrált igen érthetően a rettenetesen elharapózott játék ellen. Alkalmat ez állásfoglalásra az nyújtott, hogy a Budapesti Korcsolyázó Egylet, mely a városligeti tavat és csarnokot a fővárostól bérli, albérletbe szándékozik adni a nyárra a bérleményt a Lipótvárosi Casinónak és most az albérleti szerződés jóváhagyását kéri a fővárostól. Köztudomású lévén, hogy a Lipótvárosi Casinóban igen nagy arányú bakkarat-játék folyik, a pénzügyi bizottság Dr. Feleki Béla és Dr. Glücksthal Samu indítványára úgy döntött, hogy a Casinónak való bérbeadás csakis azzal a kikötéssel engedtessék meg, hogy a Lipótvárosi Casinó kötelezi magát a bakkarat-játéknak a nyári helyiségben való teljes mellőzésére. Ezzel tehát foganatot szerez a bizottság a közgyűlés annak idején megnyilvánult álláspontjának, hogy a bakkarat-játék ellen erélyesen síkra kell szállni".

1912. március 28-án írja a Délmagyarország: "A bakkarat és az 'egyéb hazárdjátékok már nagyon sok egzisztenciát döntöttek a romlásba. Szántó Aladár, a Jelzáloghitelbanlk igazgatójának a katasztrófáját is a bakkaraf idézte erő. Ez a katasztrófa minden becsületes embert mélyen . megrendített. A kaszinóban érthető az a. nagy izgalom, mely a katasztrófát követte, minthogy a Lipótvárosi Kaszinó volt az a hely, ahol Szántó Aladár elvérzett, természetesen ebben a kaszinóban és e kaszinó körül" van most a legnagyobb izgalom. Ami érthető is, mert hisz egy kaszinónak, bármily dicséretes tények is fűződjenek munkásságához, igazán nem lehet megbocsátani, lia fiatal éltetek összeomlása árán akarja tagjainak kényelmét és fényűzését fokozni. A Lipótvárosi Kaszinóban, ahol a bakkarat volt a legkedveltebb játék, a hangulat most a bakkarat ellen fordult. Súlyos hangok emelkedtek a vezetősége ellen, amely nemcsak tűri, hanem elősegíti a bakkarat terje"üéisét. A kaszinó komoly, higgadt elemei, akik már esztendők óta küzdenek a bakkarat eltiltása mellett, de céljukat nem tudták elérni, kedden is kikeltek a kaszinóban folyó nagyiarány n szerencsejáték ellen és követelték, liogy a vezetőség vessen véget annak, liogy reményteljes fiatalemberek az életüket legyenek kénytelenek eldobni maguktól a kaszinóban folytatott kártyázások miatt. A hazárdjátékot mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy 360,000 korona kártyapénzt vettek be a Lipótvárosi Kaszinóban egy éviién. E? az átlagos bevétel. A kaszinó nem törődött a fiatal egzisztenciák bukásával, csak a pénzzel, ami pedig bőven gurult a pinkába. A bakkarat romboló hatását már eddig is tudták, de most,, liogy megtörtént a sajnálatos katasztrófa, nyíltan felléptek a bakkarat, ellen. Természees, hogy a bakkarat ellen lázadók agitációja nem marad ellenhatás nélkül és a vezetőség ama tagjai, akik a kaszinó költségvetését és egész jövőjét a pinkapénzekből befolyó jövedelmekre alapitották, ellensúlyozni igyekeztek a rendkívüli közgyűlést egybehívó tagok mozgalmát. A Lipótvárosi Kaszinó mozgalmával párhuzamosan a vidéki kaszinók komolyabb tagjai is készülődnek egy mozgalomra, mely radikálisan akarja megoldani a bakkarat kérdését. Mert nemcsak Budapesten, hanem a vidéken is dühöng a bakkarat-láz. Ennek az erkölcstelen üzletnek véget kell már egyszer vetni. A bakkarat átkos hatása pedig csak ugy múlik el a kaszinókról, ha az ország összes kaszinóinak elnöksége együttesen határozza el a bakkarat megszüntetését. Ezenkívül még a rendőrségnek is bele kellene avatkozni a dologba. Nem igaz az, liogy a rendőrség nem teheti he a lábát a kaszinóba, mert azzal, hogy egy tag tagsági dijat fizet, még nem váltott jogot a teljes immunitáshoz. De természetesen rendőri beavatkozásról mindaddig nem lehet sző, arnig egy Nemzeti Kaszinó és egy Országos Kaszinó Jegyezgetnek".

Mindezek alapján elmondható tehát, hogy a budapesti kaszinók - a kultúra támogatásának leple alatt - valójában a karvalytőkének nyújtott szerencsejáték-szolgáltatást, ahol a gazdag úriemberek hányhatták el pénzeiket (egyéb szolgáltatások kíséretében).

1934. május 28-án lett a Kaszinó elnöke Stein Emil.

A Lipótvárosi Kaszinó épülete ugyan szerencsésebben vészelte át a második világháború harci cselekményeit, de a tagsága nagyobbik fele elpusztult a munkatáborokban, illetve külföldre menekült. Néhány megmaradt tag azonban újra rendezte a sorokat és - bár jóval szerényebb keretek között - újra indította a kaszinóban az életet. Így történhetett, hogy a nagy kaszinók közül egyedül a Lipótvárosi Kaszinót érintette az a belügyminiszteri utasítás, amely elrendelte a kaszinók bezárását.

A pusztán maradt épületek sorsa is tanulságos: a romos állapotú Nemzeti Kaszinó újjáépítése után egy kávéháznak adott otthont. Az Országos Kaszinó először a Kisgazdapárt székháza lett, majd a Szovjet Kultúra Háza. Eredeti céljaihoz leginkább a Lipótvárosi Kaszinó épülete áll közel, amely BM Duna Palota néven ma is kulturális eseményeknek ad otthont.

A színházterem freskóit Márk Lajos festette. Itt működik a Duna Szimfonikus Zenekar és a Duna Művészegyüttes. A 292 férőhelyes színháztermen, a 88 férőhelyes kamaratermen és a 250-400 fős éttermen kívül magában foglalja a konferenciák és fogadások megtartására alkalmas Széchenyi-termet, Barna-szalont és Fehér-termet. Az épületben ülésezik az Országos Választási Iroda.

AJÁNLÓ

Képek

Hamarosan!

AJÁNLÓ