Országház (Parlament)

Az Országház Budapest egyik legismertebb középülete, a Magyar Országgyűlés és egyes intézményeinek a székhelye. A 2000. évi I. törvény rendelkezése alapján az Országházban van kiállítva a Szent Korona és a többi koronázási jelvény (a koronázási palást kivételével). Az Országházat a világ egyik legszebb épületeként tartják számon.

Európához hasonlítva viszonylag korán, már a XIII. század utolsó harmadában létrejöttek Magyarországon a rendiség intézményei. Az 1227-es Pest melletti Rákos mezején olyan gyűlést tartottak, amelyen a főpapok és a nemesek együttesen vettek részt. Az ilyen gyűlések a XV. századtól váltak rendszeressé. Ennek során a kétkamarás ülések egy 1608. évi törvény értelmében honosodtak meg. Az ülések helyét a mindenkori politikai helyzetnek megfelelően választották ki, s a rendek különböző városokban, különféle egyházi vagy világi épületben gyűltek össze tanácskozásra. A török világ beköszöntével a biztonságos helyen fekvő Pozsony lett az országgyűlés, azaz a diéta színhelye.

Az országgyűlés első székházát a Habsburg-házból való II. József emeltette Budán. 1785-ben a budai várnegyedben, az átalakított klarissza kolostor épületében alakították ki az Országház-szárnyat Franz Anton Hillebrandt tervei alapján. E nem épp díszes épületszárny első emeletén volt az alsó és felső tábla ülésterme, melyek közül az előbbi karzatos, klasszicizáló késő barokk terme a figyelemre méltó. A budai Országházban mindössze háromszor, 1790-ben, 1792-ben és 1807-ben tartottak országgyűlést. Napjainkban az Országház utca emlékeztet az épületszárny valamikori rendeltetésére.

A később kibontakozó reformkorban egyre erőteljesebb formában merült fel egy Pesten emelendő, méltó megjelenésű állandó Országház építésének gondolata. A kortársak a XIX. században a teljesen el nem ért, de vágyott és remélt nemzeti függetlenséget látták benne.

A tervezett Országház építését az 1830-as országgyűlés alkalmával hozták szóba formális javaslatként. Az 1839-1840-es gyűlésen újból felmerült a kérdés, ahol Pollack Mihály rajzolt terveket Országház-tervében.

Pollack Mihály terve, mely eltérve a mestertől megszokott klasszicista stílustól, a firenzei reneszánsz palotákat idéző rusztikus-kváderes faltagolással készült

Mivel Pollack a terveit az országgyűlés berekesztéséig nem tudta bemutatni, ezért a nádor ezt nem tudta elfogadni. Az 1843-1844-es országgyűlésen a Pollack-féle terv szóba került ugyan, de mivel annak költségvetése nem volt kidolgozva, azt rövid úton elvetették.

Az országgyűlés az Országház építésének ügyét egy választmányra bízták, amelynek elnökévé Keglevich János grófot tették meg. A művelt főpohárnokmester a bécsi Theresianum egykori növendéke volt, de mivel nem rendelkezett építészeti képesítéssel, ezért maga mellé vette a bécsi Alois Pichlt szaktanácsadóként. A választmány Széchenyi István gróf Duna menti területet pártoló javaslatával szemben a lipótvárosi Új piacot, azaz a mai Erzsébet teret jelölte meg az épület felépítésének helyeként. 1844. november 30-i határidővel nemzetközi tervpályázatot írt ki az Országház megtervezésére, amely mögött kétségtelenül az a szándék munkált, hogy a magyarság önálló létét nemzetközi szinten demonstrálják. Az alsótábla javaslatában olyan igény mutatkozott, hogy az Országház "nemzeti jellemű ékesítéssel" készüljön, azaz sajátos magyar jelleg érvényesüljön rajta, a kiírásba végül ez a kitétel nem került bele.

Mivel az országgyűlés a vártnál korábban fejeződött be, ezért az alsótábla egy évvel meghosszabbította a pályázat lejáratának dátumát. A szándékok ellenére az építésre még nem állt rendelkezésre pénzügyi fedezet, mivel a felsőtábla az országgyűlés berekesztése előtt az erre vonatkozó törvénytervezetet elvetette.

Az elkövetkezendő időkben hiába érkeztek be tervek szép számmal, az 1847-1848-as országgyűlés a forradalmi események sodrában érthető módon nem foglalkozott velük, majd a szabadságharc bukásával az egész ügy aktualitását vesztette. A nagyszabású pályázat tehát úgy ért véget, hogy a terveket valaha elbírálták volna. A benyújtott 42 pályatervből a mai napig egy sem került elő, de az iratokból a pályázók mintegy fele azonosítható.

Furcsa módon napjainkban azt a néhány tervet ismerjük, amelyeket készítőik végül nem nyújtottak be. Nagyszabású, félköríves stílusú Országházat tervezett Eduard van der Nüll és August von Sicardsburg. A két fiatal bécsi építész (a bécsi Operaház későbbi tervezői) - akik munkájukat a pályázat szerintük nem megfelelő feltételei elleni tiltakozásul nem adták be - helyette publikálták azt az Allgemeine Bauleitung című bécsi szaklapban. Ismeretes a magyar Feszi Frigyes romantikus, enyhén orientalizáló stílusú terve is, melyet ismeretlen okból ugyancsak nem nyújtott be a pályázatra. A berlini Wilhelm Stier egy rá jellemző gótikus fantáziaépítményt tervezett, ám igényesen kimunkált tervlapjait nem fejezte be teljesen; ez is oka lehetett annak, hogy azokat végül nem adta be.

Az 1848-as áprilisi törvények rendelkeztek a népképviseletről és a felelős kormányzásról, vagyis lényegében létrejöttek a modern, polgári parlamentarizmus alapjai. A szabadságharc bukása után azonban ennek gyakorlására nem volt mód. Abszolutisztikus Habsburg-kormányzat következett, amely csak tíz év elteltével rendült meg. Ekkor az ún. Októberi Diploma az ország alkotmányos berendezkedésének részleges visszaállításáról rendelkezett. Amikor 1861. április 2-ra összehívták az országgyűlést, Pest városa a Nemzeti Múzeum dísztermét a képviselőháznak, a Lloyd-palota helyiségeit a főrendiháznak engedte át.

1861. június 27-én a városi közgyűlés kiküldött bizottsága 13 lehetőséget felvázoló tervezetet nyújtott be az országgyűlésnek egy ideiglenes Országház létrehozására. Közülük kettő a Nemzeti Lovarda képviselőházi ülésteremmé való átalakításáról szólt, míg több terv a Nemzeti Múzeum dísztermét javasolta annak befogadóképességének növelésével, s a múzeumhoz melléképület csatolásával számolt. A bizottság a pesti Wieser Ferenc második tervváltozatát javasolta, aki egyedüliként az alsó- és a felsőházat egyaránt befogadó épületet irányzott elő - az akkor újnak számító - neoreneszánsz stílusban.

A továbbiakban a képviselőház az uralkodói leirat megérkezéséig nem foglalkozott az ideiglenes Országház kérdésével. A leirat megérkezett, benne Ferenc József elvetette a képviselőknek az októberi diplomát és a februári pátenst elutasító feliratát. Az országgyűlést augusztus 22-én anélkül oszlatták fel, hogy az a tervekkel érdemben foglalkozott volna.

1865-ben a Habsburg Birodalom válsága és egyes nemzetközi pénzügyi körök tevékenysége arra késztette az uralkodót, hogy az lépéseket tegyen a magyarokkal való kiegyezés felé. Ezen év decemberében össze is hívták az országgyűlést. A főrendiház üléseire a múzeum díszterme szolgált, míg a képviselőház számára új épületet emeltek a mai Bródy Sándor utcában (lásd: Képviselőház), amely viszonylag szerény méretével belesimult az utcasorba, s architektúrája is megegyezett a Budapesten oly népszerű neoreneszánsz stílussal.

Az 1867-es kiegyezés révén az országnak más fontosabb építkezéseket kellett lebonyolítania, így az Országház építésének terve ismét lekerült az asztalról. Amikor az ügy ismét terítékre került, az egyre inkább az ezeréves magyar államiság megtestesítője s az 1896-os millenniumi ünnepségek építészeti csúcspontja lett.

1881 elején létrejött a pályázat lebonyolítására hivatott Országos Bizottság, amely Tisza Kálmán miniszterelnök vezetése alatt az arra hivatott szervezetek képviselőiből, valamint Weber Antal és Ybl Miklós építészekből állt.

Az állandó Országház építéséről egy 1880. évi XLVIII törvénycikk rendelkezett, amely kimondta, hogy az épületet a Tömő téren (ma Kossuth Lajos tér) kell felépíteni, s legfeljebb 10 év alatt kell elkészülnie. A törvény végrehajtásáról a miniszterelnök gondoskodik. (Egyéb források szerint az említett törvénycikk rendelkezik a kiírásról, azonban a hivatkozást követve erről nem bizonyosodhatunk meg. Infókat várunk! A szerkesztők)

Tisza Kálmán a munkálatok kezdetén beszerezte a londoni (Westminster Hall) és a bécsi parlament terveit. A pályázati programot egy albizottság kezelte, amelyben megfogalmazódott, hogy az építkezés nem korlátozható "pénzügyi tekintetek által". Az 1882-es pályázati hirdetés tételesen felsorolja a szükséges helyiségeket és műszaki kívánalmakat, az épület elhelyezésére két alternatívát jelöl meg: az egyik a Dunára merőleges, a másik azzal párhuzamos. Kikötés volt, hogy az épület főhomlokzata a Dunára nézzen, és a folyópart közvetlen közelébe kerüljön.

Stílus szempontjából szabad kezet kaptak a pályázók, egyedül a bécsi parlament görög-klasszikus stílusa maradt ki a felsorolásból. A tervezendő épület kivitelezésének költségei a belső díszítmények nélkül nem léphetik túl a 4,5 millió forintos keretet. A beadási határidő 1883. február elseje volt. Bár a kiírás nemzetközi volt, a haza szakma nyomására ezt csak hazai szaklapokban és hírlapokban tették közzé.

A megadott határidőre csupán 19 pályamű érkezett be. Egyes források szerint ezt a kortársak annak tudták be, hogy a külföldi építészeknek az éppen befejeződött Rechstag-pályázat után nem volt kedvük, sem idejük újabb hasonló, nagyszabású vállalkozásra. Valószínűleg azonban nemcsak kevesen szereztek tudomást külföldön a magyar Országház építésének pályázati kiírásáról, hanem azt a szándékos magyar befolyás miatt eleve komolytalannak és megnyerhetetlennek tartották. Emellett elképzelhetetlennek tűnik, hogy a már akkor is pénzéhes tőkének ne lett volna "kedve" egy újabb, országos jelentőségű építkezés pályázatában való részvételben.

1883. április 22-én Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Schickedanz Albert, Freund Vilmos és Otto Wagner részesültek díjazásban, a bécsi Fellner és Helmer építészpáros, valamint az ugyancsak bécsi Emil Förster műveit pedig megvásárolták. Dicséretet kapott Gerster Kálmán pályaműve.

A díjazott tervek közül egyedül Steindl Imréé volt neogótikus, a többi pályázó a neoreneszánsz és a neobarokk mellett döntött. Steind Imre a Duna ívelt vonalához enyhén megtört hossztengellyel igazodó alaprajzi elrendezést választott kupolával kiemelt közös csarnokkal, míg Hauszmann terve volt az egyetlen, amely a Dunára merőleges konfigurációval készült. Schickedanz Albert és Otto Wagner központi kupolát terveztek. Wagner népszerű tervének egy hibát róttak fel: a két üléstermet egymástól távol, az épület két végébe helyezte el. Fellner és Helmer terve a szervtelenül kinyúló kupola miatt, míg Emil Förster a nem megfelelő helyismeretből fakadó hibák miatt szorult ki a nyertes pályamunkák sorából.

Az Országos Bizottság 1883. május 27-én hozott határozatot a továbbiakról: ekkor fogadták el Steindl Imre neogótikus tervét. Dokumentum ugyan nem maradt fenn az ülésen elhangzottakról, egy későbbi beszámoló alapján azonban tudjuk, hogy a londoni parlament gót stílusa volt az irányadó.

1883-ban Tisza István gróf vezetésével albizottságot hoztak étre, hogy döntsön az Országház végleges tervei felől. 1884. február 24-én az albizottság bemutatta a terveket az Országos Bizottságnak. Ezekben sok minden módosult az eredeti tervekhez képest: az épületet az eredetihez képest 72 méterrel északabbra tolták, hogy az Országház közepe az Alkotmány utca vonalába kerüljön, az épület hosszát 285 méterről 265-re csökkentették, továbbá a földszint és az emelet közé félemeletet iktattak, így az eredetileg kissé terjengős hatású, lapos épület összefogottabb, magasabb és ezáltal arányosabb lett. A két homlokzati főtorony és az üléstermek kiemelkedő tömbjét keretező négy-négy kisebb torony lezárását hegyes sisakok váltották fel. A tervezett 32 udvar 16-ra csökkent. A nagyközönség ezeket a Múzeum körúti Műegyetemen nézhette meg, ahol kiállították az épület gipsz-modelljét is.

A bírálatok nemtetszésüket adták a megváltozott arányok és a sötét "holt terek" miatt. Támadták a gótika megjelenését is, mivel az német jellegű, s a képzőművészetek fejlődését gátló holt stílus.

A Kossuth tér egy 1884-es térképen - mely tér valójában még nem is létezett!
(az Országházat csak 1885-ben kezdték el építeni, de az egy évvel korábbi térképen már bejelölték a helyét)

A német szaksajtó erősen kritikus hangvételű az építkezéssel kapcsolatban, s ezt a berlini Reichstag (1884-94) építése által fűtött - féltékenység is színez.

Az ?állandó Országház építési tervének jóváhagyásáról s az építés végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot 1884. március 13-án nyújtotta be Tisza Kálmán miniszterelnök, amelyről május 1-3 között folyt vita az országgyűlésben. Ezt a vitát a képviselők pártállása is meghatározta: Orbán Balázs vagy Apponyi Albert gróf drágának tartották az Országház építésének költségeit, s ezt több képviselő is osztotta. Tisza Kálmán a nagyzási hóbort vádját elutasítva arra is felhívta a figyelmet, hogy "előbb vasutakat építettünk, egyetlen tengeri kikötőnket, vizeket szabályoztunk milliókkal és sok mást tettünk: iskolákat, egyetemi épületeket emeltünk magában a fővárosban, összekötő hidat a két város közt hoztunk létre, postaépületet". A stílus kérdésében sokan kifogásolták azt, hogy a gótikus stílusban a faragványok elkészítése, majd azok karbantartása és felújítás sok pénzbe kerül, amit csak a gazdagabb országok engedhetnek meg maguknak. Tisza Lajos ilyenkor mindig meglobogtatta Theophil Hansennek, az antik stílusú bécsi parlament építészének levelét, s kijelentette, hogy annak kivitelezése köbméterenként 23 forintba került, a budapesti parlament költségszámításainál figyelembe vett neogótikus bécsi városháza 20 forint 49 krajcárjával szemben. A vita utolsó napján a képviselőház mindössze 48 szótöbbséggel mondott igent az állandó Országház építésére.

A főrendiház vitája május 15-én zajlott le. Ipolyi Arnold püspök szerint "nem lévén külön építészeti stylunk (...) nagy, korszakias műidomokhoz kell fordulnunk. (...) A gót a legkitűnőbb monumentális styl". A legérdekesebb hozzászólása végül Vay Miklós koronaőrnek volt, aki szerint ha az Országházat ?nem ma építjük fel, akkor az elmarad határozatlan időre, vagy örökre is". Tisza Kálmán figyelmeztetett:"1880-ban alkottuk a törvényjavaslatot, mely az országház építését elrendeli. Azóta eltelt majd négy év, jeléül annak, hogy terveket készíttetni, megbíráltatni, átidomíttatni nem oly egyszerű dolog".

A szavazáson 134-en fogadták el az építésről szóló törvényjavaslatot, 74-en szavaztak ellene. Az állandó Országház építési terveinek jóváhagyásáról és az építés végrehajtásáról szóló 1884. évi XIX. törvénycikket az uralkodó 1884. május 22-én szentesítette.

Ezután megalakult az Országház Építési Végrehajtó Bizottság, amelyet az Építészeti Tanács alá rendeltek. Ez utóbbit a miniszterelnök, Tisza Lajos gróf felügyelte. Halála után, 1898-ban e posztot Tarkovich József államtitkár vette át. Steindl Imrével 1885. március 5-én kötöttek művezetői szerződést. Ennek értelmében az építész köteles a részletes terveket elkészíteni, a megfelelő anyagokra javaslatot tenni, a vállalkozók munkáját felügyelni, és számláikat átvizsgálni. Ezért 450ezer forint díjazást kap.

Az épület alapozási és betonozási munkálatainak megkezdése 1885-ben
Az egész épület alapjául egyetlen összefüggő betonlemezt építettek, amely átlagosan 2, a kupola alatt 4,7 méter vastag

Már az első kapavágás napján (1885. október 12-én) kiderült, hogy az alapozási munkák a vártnál hosszadalmasabbak és költségesebbek lesznek. Az építési területen található vízmű szívókútjait, csöveit és vezetékeit ugyanis előbb más helyre kellett telepíteni. Amíg ez meg nem történt, az építkezést fel kellett függeszteni. Ezen szünet alkalmával döntötték el, hogy az épület hossztengelyét felesleges lenne megtörni a folyó enyhe kanyarulata miatt, hiszen ehhez számtalan pillért, bordát és egyéb kőtagozatot kéne szabálytalan alakúra faragni, és a tengely akár csekély megtörése is ?az egymásba nyíló termek és csarnokok perspectivájának nagyszerű hatását tetemesen csökkenteni fogná". Az újabb tervek 1886-ra készültek el. Ezen Steindl tovább ésszerűsítette az udvarok és másodlagos fontosságú helyiségek rendszerét, létrehozta a főlépcsőház ma ismert elrendezését, és a dunai oldalon a tervbe vett két éttermet és a társalgót egyetlen, hosszú étteremhelyiséggé egyesítette.

Ezen év tavaszán az építési terület egy fabódéjában kiállították az Országház 5x14 méteres gipszből készült makettjét, amely az akkori legnagyobb ilyen faragvány volt.

Az építési munkák 1886. október 25-én indultak el ismét. A munkálatok még éjjel is folytatták, amelyhez óriási reflektorokat használtak. A Duna vize ellen hatalmas gátat emeltek, s a hatalmas betonalapozást is csak október elsején tudták befejezni. A felmenő falak építése időben csak ezután kezdődhetett meg.

Az épület fűtését a mai Balassi Bálint utca 1-5. számú házból, távfűtés útján oldották meg. A kazánokban termelt forró gőzt a föld alatt juttatták el az Országház alá, ahol a meleg levegő elosztására kamrákat építettek a nagyobb termek alá. A termek padlójába és plafonjába rácsokat építettek be; ezeken nyáron a légcsatornákba helyezett jég által hűvös levegő áramolhatott szét az egész épületben. Ez a fűtő-hűtő és szellőző rendszer akkoriban Európa legmodernebb és legnagyobb légkondicionáló rendszerének számított, s a mai napig használják.

1892-re nyilvánvalóvá vált, hogy az épület nem készülhet el a millenáris ünnepségek idejére, ezért a Bizottság utasította Steindl Imrét, hogy 1896-ra legalább az épület külső megjelenésében legyen kész.

1894. május 5-én tartották meg a bokrétaünnepélyt, amelyet akkor tartanak, ha egy épület elérte a főpárkányig való felhúzást. A falak építéséhez ekkorra 40millió téglát és 30ezer köbméter faragott követ használtak fel.

A tetőzet és a kupola vázát a budapesti Schilck gyár készítette hengerelt és szegecselt vasból. Ezt palával fedték be. 1895. május 16-ára elhelyezték a kupola zárókövét, majd decemberben elbontották a külső homlokzat állványzatát. 1896. június 8-án az országgyűlés két háza ünnepélyes külsőségek között megtartotta együttes ülését. Ezen alkalommal az épületbe hozták a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket is. Az egész Országházat azonban csak 1902. október 2-án lehetett teljes egészében használatba venni. Sajnos Steindl Imre ezt már nem élhette meg: augusztus 31-én elhunyt. A belső munkálatok 1904. decemberéig, s még ezután is folytak. A költségvetést addigra - a bekövetkezett pénznemváltás után - lényegesen túllépték: a tervezett 18,5 millió korona helyett 37 millióba került az építkezés.

Az Országházat a korabeli lapok és a közvélekedés lelkesen dicsérte. Steindl Imre tanítványa, Csányi Károly mondta: "E világra szóló alkotással Steindl mester örök emléket emelt, hazájának és a magyar alkotó tehetségnek pedig messzeterjedő hírt és dicsőséget szerzett".

Az Ország Világ című újság a következőket írta: "Fényes, gótikus, égbenyúló kőóriás, a melyből a haza javára minden üdv hivatva van életre kelni. Pompásabb, fényesebb építménye egyetlen más nemzetnek sincsen. Ki nincs elragadtatva attól a felséges képtől, a melyet a hatalmas Duna partjai nyújtanak? Melyik városa a világnak dicsekedhetik csak megközelítőleg is hasonlóval?".

Az építési tervek elfogadásától az épület átadásáig 18 év telt el. Ami 1884-ben modern volt, az 1902-re sokak szerint elavulttá vált. Az épületet a képviselők többnyire idegenkedve szemlélték; a szűk és avítt, de megszokott régi épület után itt minden túl nagy és túl díszes volt. Mikszáth Kálmán egy karcolatába írja, hogy "Hát csodák csodája, csakugyan ott van az országgyűlés; szakasztott azok az emberek, a kiket júniusban a Sándor-utczai házban hagytunk. Csak hogy micsoda czifraság! Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! A szem nem tudja, hova nézzen. (...) A terem a nap eseménye. Mindenki erről beszél; szép, nem szép. Pro és contra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. Túlhajtott pompája hideg, sőt ellenszenves. Kápráztató, az igaz, de egyszersmind rikító. (Hej, milyen barátságos ehhez képest az öreg fészek!)".

Néhány kritikát leszámítva azonban elmondható, hogy az Országházat szerették az emberek, s ezen ház máig a világ egyik legszebbnek tartott épülete.

Az első világháború után

1919 a modern magyar történelem egyik legsötétebb éve. Az I. világháborúban végletekig kimerült ország még a vereség kínjától szenved, a forradalmi kormányzat képtelen úrrá lenni a gazdasági és politikai válságon. A káoszt kihasználva összeesküvők szűk csoportja ragadja magához a hatalmat, és 1919 márciusában kikiáltja a kommunista tanácsköztársaságot.

Responsive image

A Tanácsköztársaság idejére az Országház a rémuralom háza lett: itt rendezték be a politikai rendőrség bázisát, és itt kaptak helyet vallatásaikhoz a hírhedt ötödik alosztály tagjai is.

Az Országház éttermében, az ún. Vadászteremben helyezték el a politikai rendőrség által letartóztatott személyeket, míg a pincében kínvallatásokkal próbáltak meg vallomást kicsikarni a vádlottakból.

"Az Országház pincéiből feltörő segélykiáltásokat és jajgatásokat motorberregtetéssel nyomták el a Lenin-fiúk segítői a Kossuth téren, nehogy kiderüljön, mi folyik odabent" – írja például Tormay Cécile, korabeli híradásokra és városi pletykákra hivatkozva.

A Parlament épületében 1919 nyarán 80 „ellenforradalmárt” felakasztottak, holttesteiket pedig az Országház falaiban és a Dunában tüntették el – szól a városi legenda. Mindezt a kutatóknak egyelőre nem sikerült hitelesen alátámasztania.

"A vér acél, erősíti a proletáröklöt" – hirdette Szamuely Tibor, a kommün terrorszervezetének vezetője. A kommunista rendőrség, a Vörös Őrség mellett terrorcsapatok is működtek, tagjai főként az Oroszországból hazatért és a kommunista eszmékkel ott megismerkedő katonák voltak. Leghírhedtebb csoportjuk a Cserny József vezette Lenin-fiúk voltak. Ők járták Szamuely halálvonatával az országot, majd a Korvin Ottó által kiépített politikai rendőrség Ötödik alosztályaként végezték véres munkájukat, amit kihallgatásnak neveztek, az Országház pincéjében.

Az Országházat (akkori nevén: Tanácsköztársaság Háza) május 10-én szállták meg teljes egészében a népbiztosok, s őrzését a különítményesek látták el.

A bukás után a népbiztosok többsége elmenekült, Szamuely öngyilkos lett, Korvin Ottót és Csernyt bíróság ítélte halálra. Áldozataik számáról becslések vannak, 500 és 1000 közé teszik, ami eltörpül az oroszországi vörös terror 100-200 ezer áldozata mellett, de nálunk ezzel honosodott meg a „terror kultúrája”.

Vörösterror az Országházban

Az 1919 márciusában kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság Belügyi Népbiztosságának Politikai Nyomozó Osztálya az Országház főrendiházi szárnyában rendezkedett be. Itt helyezték el a diktatúra leghírhedtebb különítményes alakulatát, az úgynevezett Lenin-fiúkat is. Jelen kötet célja, hogy hangsúlyosan Országház-központú vizsgálati szempontok alapján tárja fel a Tanácsköztársaság politikai rendőrségének működését, egyúttal pedig emléket kíván állítani az 1919-es vörösterror országházi áldozatainak.

Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési Igazgatóságának vezetője köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a Vörösterror az Országházban, 1919 című kötet előzményei egészen a tér átalakítását célul kitűző Steindl Imre Programig vezethetők vissza, amelyben a Kossuth térre a „nemzet főtereként” is hivatkoztak. Ez a koncepció adta az ötletet az Országgyűlés Hivatala által kiadott Nemzet Főtere Könyvek sorozat elindítására, amelynek első darabjaként jelent meg nemrég B. Müller Tamás könyve. Bellasics kifejtette, hogy a Magyarország 20. századi történetét alapjaiban meghatározó öt rendszerváltó esemény a „nemzet főtere” történetén is jól nyomon követhető.

A bevezetőt követően a szerző kapott szót, aki hangsúlyozta: egyedülálló eset, hogy egy diktatúra terrorja részben az Országházban valósult meg, abban az épületben, amely a 20. századi magyar történelem esszenciáját hordozza. A történész munkája során, egy régi újságcikkben talált rá a témára, amely az elmúlt közel száz év során meglepő módon kikopott a történelmi köztudatból, holott alapját kellene képezze a magyar nemzeti identitásnak. Mint B. Müller elmondta, kutatásai során számos kérdés merült fel benne, amelyekre a könyvében igyekezett választ adni: miért pont az Országházban rendezkedett be, és hogyan működött a politikai rendőrség? Kik voltak az áldozataik és mi történt velük? Miért nem tudunk erről a kérdésről semmit?

A történész kifejtette, hogy megfelelő szakirodalom hiányában levéltári kutatásra – a Magyar Nemzeti Levéltárban a témával kapcsolatban található anyagokra, valamint a tanácsköztársaság bukása után megindított büntetőeljárások során keletkezett, Budapest Főváros Levéltárában található dokumentumokra – alapozott műve elkészítésekor, de a kommün idején az épületben fogva tartott személyek memoárjait is felhasználta (itt raboskodott többek között Darányi Ignác későbbi miniszterelnök, Hegedűs Lóránt későbbi pénzügyminiszter, valamint a dualizmus korának talán legnevesebb újságírója, Rákosi Jenő is).

A fiatal kutató az egyik fent említett kérdésére (miért pont a klasszikus rendőri főhadiszállásnak nehezen nevezhető Országházat választotta a politikai rendőrség székhelynek) igyekezett a rendezvényen választ adni. A történész kifejtette, 1919 elejétől már az épületben működött a budapesti lakáshivatal, valamint a belügy útlevélosztálya, májusban pedig ide költözött a Korvin Ottó által vezetett Politikai Nyomozó Osztály is. B. Müller szerint ennek elsődleges oka az volt, hogy az Országház az új elit által megtagadott 1918 előtti rendszer, a polgári Magyarország szimbóluma volt, amelyet már Steindl Imre is az „alkotmányosság templomának” nevezett. A kommunisták ezzel kívánták jelezni: sikerült legyőzniük a régi Magyarországot.

Terroristákból mártírok
Bödők Gergely, az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatásában kiemelte, hogy a kommunista hatalomátvétel a XX. századi magyar történelem talán legradikálisabb fordulata volt. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása után, március 26-án megalakították a Vörös Őrséget, és még ugyanebben a hónapban létrehozták a Lenin-fiúk (eredetileg csak Szamuely csoportját hívták így) néven ismert karhatalmi alakulatokat.

A történész röviden összefoglalta, 1919 óta hogyan változott a tanácsköztársaságról kialakult kép. Míg 1919 decemberében rendőri alakulatokkal kellett biztosítani a vörös terror egyik kulcsszereplője, Cserny József és társai kivégzésének helyszínét, és a Horthy-korszakban végig a karhatalmisták terroristának bélyegzése, valamint a tanácsköztársaság teljes elutasítása határozta meg a közbeszédet, addig 1945 után radikális fordulat következett be, és kialakult a piedesztálra emelt kommün Horthy-korszakban uralkodó képpel szemben megfogalmazott ellenkultusza. Kikiáltásának 40. évfordulóján a tanácsköztársaság időszaka már a magyar nemzet 20. századi történetének csúcspontjaként jelent meg. Árkus József, a Parabola későbbi műsorvezetője 1960-ban már Lenin-fiúk címmel jelentetett meg könyvet. A szerző a kivégzett karhatalmistákat művében egyenesen mártíroknak nevezte.

A vörösterror kifejezés ezzel szemben csak az 1970-es évek közepén bukkant fel a történettudományi munkákban, és még ekkoriban is rendkívül óvatosan közelítettek a kérdéshez. Bár a rendszerváltást követően megnyílt az út a téma átfogó vizsgálatára, a harag és részrehajlás nélküli, monografikus feldolgozás még mindig hiányzik.

B. Müller Tamásnak a fenti historiográfiai diskurzusba kapcsolódó kötete kapcsán a történész kifejtette: annak ellenére, hogy az alapvetően két részre osztható munka (a bevezető tanulmányt több szövegtípusból álló forrásközlés követi) egy partikuláris témát jár körül, valójában globális, a szűken vett tematikán túlmutató jelenségeket mutat be. A kötet leszámol a tanácsköztársasággal kapcsolatos legendákkal (többek között a Lenin-fiúk eredetmítoszával, miszerint Lenin 1919. májusi, Szamuely Tiborral való moszkvai találkozóján ezüst sapkarózsákat küldött magyarországi „fiainak”), és a szerző kellő súllyal veszi figyelembe a világháború eseményekben játszott „aligha túlbecsülhető” jelentőségét.

Bödők egyedüli kritikaként azt fogalmazta meg, hogy a fehérterrorra való utalás nem jelenik meg kellő súllyal a munkában, holott – hiszterizált közéletünket figyelembe véve – ilyesfajta gesztusokra nagy szükség lenne. Összességében azonban egy higgadt, szakszerű kötetről van szó, amelyben az érdeklődők minden, a témával kapcsolatos releváns dokumentumot megtalálnak – zárta beszédét a történész.

A könyv másik méltatója, Vörös Boldizsár történész, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa szerint B. Müller Tamás kötetében egy jó bevezető tanulmánnyal indít, amely remekül mutatja be, hogyan alakult ki a politikai rendőrség, miért éppen az Országházat választották, és ott milyen tevékenységet fejtette ki, de emellett a kiválogatott forrásokat is érdemes elolvasni. A szerző érdemeként hozta fel, hogy a kiválogatott dokumentumokat megfelelő kritikával kezelte.

A történész sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szerző nem foglalkozik azzal, hogyan alakult az Országház sorsa a tanácsköztársaság bukását követő hónapokban, és a volt politikai nyomozók (például Bárány Mihály és Takács József) memoárjaiból egyetlen részletet sem közölt, pedig ezen szemelvényeknek az áldozatok narratívájával történő szembeállítása átfogóbb képet nyújtana a témáról, egyúttal a nyelvhasználatbeli különbségekre fókuszáló elemzésre is lehetőséget adott volna. A kutató azonban hozzátette, a politikai nyomozók visszaemlékezéseinek kötetből történő kihagyása nyilvánvalóan koncepcionális okokra vezethető vissza, és korántsem a szerző tájékozatlanságára mutatnak rá, mivel nem kérdés: ezeket a memoárokat B. Müller Tamás ismeri.

A történész kitért még bizonyos formai hibákra, elismerően nyilatkozott viszont a könyvben elhelyezett képekről és alaprajzról. Mint kiemelte, a fiatal (elsőkönyves) szerző műve „gondosan elkészített, érdekes munka”. A rendezvény végén B. Müller Tamás (valamint zárszavában Bellavics István is) röviden kifejtette, a méltatók (nem mellesleg a könyv lektorai) által felvetetett kritikák jogosak, és csak a kidolgozott koncepció által szabott határoknak tudható be, hogy bizonyos kérdések tárgyalása nem része a kötetnek.

Responsive image
A Nemzetközi orvostörténeti kongresszus résztvevői a főrendiház tanácskozói termében, 1929.

Responsive image
Zeppelin az Országház előtt 1931-ben

A második világháború után

Magyarországon 1945 és 1948 között szakítottak a korábbi politikai berendezkedéssel, kikiáltották a köztársaságot, és kísérletet tettek egy parlamentáris demokrácia megvalósítására. 1945 őszén demokratikus választásokra került sor, amelyen a Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett.

A 1945–1946-os éveket az általános, egyenlő, titkos és arányos választójog bevezetése, az alapvető szabadságjogok törvényben rögzítése és azok gazdasági, szociális és kulturális téren való kiszélesítése jellemezte.

A parlamentarizmus megteremtése azonban kudarcot vallott, a párizsi békekötés után a szovjet megszállás állandósult. Az országgyűlés, különösen az 1947-es csalásokkal tarkított választások után átcsúszott a diktatúra szolgálatába. A korszakot meghatározó demokratikus erőkkel szemben végig ott munkálkodott a Magyar Kommunista Párt, a szovjet befolyás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a kommunistákat támogató szovjet hatóságok. Tevékenységük következtében 1947 és 1949 között felmorzsolódtak a pártok, megszűntek a parlamenti frakciók és létrejött az egypártrendszer.

Responsive image
Az Országház és a Kossuth híd 1955-ben

A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett időszakban a diktatúra kemény formáját jelenítette meg a pártállam. Az 1956-os forradalom után a hatalom gyakorlás módszerei sokat változtak, de a kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt továbbra is szilárdan kezében tartotta a hatalmat, bár az ún. gulyáskommunizmus időszakában Magyarországot kedélyesen a „legvidámabb barakk” jelzővel emlegették.

A vörös csillag

A szocializmus időszakában a szovjetizált Magyarországnak az ötágú vörös csillagot is meg kellett honosítania nemzeti jelképei között. Nem csak az 1949-ben megváltoztatott állami címerbe, az úgynevezett Rákosi-címerbe került be, de számos jelentős, vagy legalábbis városképileg kiemelt helyen álló épület homlokzatára, közparkok virágágyásaiba, de még közlekedési járművekre is felkerült. A Budapestet és az országot elborító szovjet jelképek természetesen az Országház épületét sem kerülték el. A ház külső homlokzatán összesen két helyen jelent meg. Először is a főbejárat fölött levésett, a trianoni döntés előtti ország jelvényeként ismert úgynevezett középcímer helyén a Rákosi-címer részeként, másrészt önállóan, a kupola csúcsdíszeként.

Eredetileg a kupola egy villámháborító szerepét is betöltő zászlós rúdban ért véget közel 100 méteres magasságban. Ezt a pontot szemelték ki arra a célra, hogy az épületre annak méretéhez illő, az egész városból jól látható vörös csillagot szereljenek föl. A három méter átmérőjű és több mint másfél tonna súlyú vas- és üvegszerkezet tervei 1950-ben készültek el a csepeli Rákosi Mátyás Acél- és Fémművek részéről.

Responsive image
Vörös csillag az Országház tetején 1969-ben

A konstrukció akkora többletterhet jelentett, hogy a kupola tetőszerkezetének addig sem karcsú tizenhat tartója közül nyolcat meg kellett erősíteni. A többszáz elemből álló csillag darabjait a tetőtéren keresztül juttatták fel a kupola csúcsrészébe, amelyre szerelőállványzatot építettek, ahonnan a munka folyhatott. Mivel a feltűnő helyre kerülő jelképet éjszaka is ki akarták világítani, ezért a nagyteljesítményű reflektorokon és vörös üvegezésén túl még ez utóbbit a világítótestek hőjétől védő sűrű fémhálós rendszert is beépítettek, ami jó szolgálatot tett egy-egy hideg eső esetén, hogy a felhevült üveg ma pattanjon el, törjön szét.

A csillagot elmondások szerint – sok más társához hasonlóan – 1956-ban több napon át próbálkoztak lefűrészelni, azonban a nehezen hozzáférhető, masszívan megépített jelkép nem adta meg magát. Ez abból a szempontból mindenképp szerencse, hogy a lezuhanó másfél tonnás szerkezet nagy károkat okozhatott volna a tetőszerkezetben, de akár az épületbelsőben is.

1989. október 13-tól megszűnt a Parlament kupoláján lévő vörös csillag kivilágítása. A kommunista rendszert jelképező vörös csillagot 1990 februárjában távolították el végleg az épület tetejéről.

AJÁNLÓ

Az Országház díszei

A Duna mellett hosszan elnyúló épület a folyó felől tekintve teljesen szimmetrikus. Középpontja a díszcsarnokot magában rejtő kupola, balra a volt főrendiház, jobbra a képviselőház üléstermét jelző egy-egy pavilon emelkedik ki. A hosszanti tömbhöz a város felőli oldalon merőleges keresztszárny csatlakozik. A dunai homlokzat elé közepén két magas toronnyal keretezett középrizalit lép; ez összhatásában a mögötte magasba törő kupolával alkot egységet.

A hosszanti tömb két végén egy-egy épületrészben az egykori főrendiház, illetve a képviselőház hivatali helyiségei helyezkednek el. Az említett szélső részek alacsonyabbak a két ház üléstermének tetőzeténél, amelyek magasságukban szintén elmaradnak a kupolától; vagyis az épület tömegei kétfelől indulva ritmikusan és lépcsőzetesen emelkednek, és a kupolában érik el a csúcspontot. A tömegek ily módon való csoportosításával az épület nemcsak elkerülte a hasonló nagyságú építményt óhatatlanul fenyegető monotóniát, hanem változatos, sőt drámai hatást kelt.

Az Országház méretei tiszteletet parancsolóak: hossza 265 méter, legnagyobb szélessége 123 méter, a kupola magassága a járda szintjétől 96 méter. Elkészültekor a magyar Országház a világ egyik legnagyobb épülete volt. Hatalmas mérete aligha áll arányban az ország mai súlyával és kiterjedésével, de ne feledjük, hogy elkészültekor - és akkor már ezer éve - Magyarország területe háromszorosa volt a mainak! Az épület befejezése után alig 16 évvel következett be a nemzeti tragédia, az 1920-as békediktátum, amely az országot harmadára csökkentette.

Mivel az Országház a Duna partján fekszik, ezért a főbejárat a Kossuth Lajos térre került. A dunai oldal ezért díszesebb, míg a tér felőli oldal zártabb és szigorúbb. A dunai oldalon árkádsor vonul. A téren lévő főbejárat hármas kapuzata nyílik vaskos oszlopokkal és falpillérekkel. A keresztszárny két oldalán kocsi lehajtók vannak, innen újabb bejáratok nyílnak. Az épületbe összesen 17 kapun lehet bejutni.

Az egyes szintek ablakainak eltérő formája és nagysága tovább finomítja a homlokzat rendszerét. A homlokzatok felső peremét váltakozó méretű és formájú törpegaléria, illetve rozettasor koronázza, ami az egyes épületrészek egymástól való finom megkülönböztetését szolgálja.

A tizenhat szög alaprajzú, bordázott, meredek ívű kupola támívekkel körbevett dobon ül, magasba törő lendülete hegyes, csipkés csúcsdíszig vezet. A két főtorony önmagában is figyelemre méltó neogótikus építmény: három lépcsőben karcsúsodó tömegük meseszerű hatását a fiatornyok, vízköpők sokasága és rézből domborított zászlótartó vitézszobrok fokozzák. Az üléstermeket hangsúlyozó tetőszerkezetek meredek síkú főtömbökből és az azt szegélyező, tűhegyes végződésű négy saroktoronyból állnak, alsó részüket fiatornyokkal gazdagon csipkézett pártázat öleli körbe. Az épület valamennyi tetőgerincét míves kovácsoltvas korlát koronázza, ami légiessé varázsolja az éles kontúrokat. Ezt a hatást tovább fokozza a tetőzet megszámlálhatatlanul sok apró tornya, fiáléja és kőcsipkéje.

Az épület tömegelrendezése leginkább a XVII. századi barokk építészetre vezethető vissza, a homlokzatok architektúrája viszont minden ízében a középkori gótika világából merít. Tagozatai, részletei a francia gótikából származnak, néhány nagyobb építészeti formája viszont Itáliát idézi. El kell ismernünk, hogy Steindl ezek közül több kompozíciós elemet egykori mestere, Friedrich Schmidt épületein is láthatott. A gótikus kupola és toronypár alkotja a bécs-fünfhausi Maria vom Siege-templom (1868-75) tömegét, amely megdöbbentően emlékeztet a budapesti Országházra.

Responsive image
Az Országház látványa a Várból (kép: Varga Máté)

Steindl Imre kezdettől fogva nagyszámú szobor elhelyezését szorgalmazta az épületen kívül és belül is; egy 1888-as híradás 450 szobrot említ. Végül Steindlnek 90 külső és 162 belső (összesen 252) szoborral kellett megelégednie, ami természetesen így is igen tekintélyes szám. Ezek a szobrok azonban az épület külsején teljes egészében az architektúrába tagolódnak. Nem került a főpárkányra vagy más, kiemelkedő pontra önálló karakterrel bíró alkotás, mint amilyenek például a tér túloldalán lévő Kúria (Igazságügyi Palota) épületének tetején láthatók.

A homlokzatokra kizárólag a magyar történelem nagyjainak és azok kísérőinek a szobra került. A nemzeti panteon a XIX. századi Magyarországon többször visszatérő gondolat volt, és ha monumentalitásában e szoborgaléria nem is vetélkedhet például a városligeti Millenniumi Emlékművel, darabszámát tekintve kétségkívül a legnagyobb.

Az északi oldal szobrai a honfoglalás korát jelenítik meg, a déli oldalon Szent István király szobra a honalapítást idézi fel, a főbejárat fölött Nagy Lajos és Corvin Mátyás királyok a középkori Magyarország hatalmát hirdetik. A Duna felőli épületszakaszon északról délre haladva a magyar uralkodók időrendbe állított szobrai sorakoznak. A szoborgaléria II. József alakja után a déli homlokzaton, Szent István már említett szobra fölött folytatódik egészen V. Ferdinándig, illetve József nádorig. A keleti homlokzaton a kiemelkedő nádorok, államférfiak, hadvezérek és az erdélyi fejedelmek galériája látható. Valamennyi szobor gyámkövön és díszes baldachin alatt áll; ez jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a szoborművek belesimuljanak a nagy épület összképébe. Megformálásukra a XIX. század végére jellemző száraz realizmus nyomta rá a bélyegét.

A szobrok mindegyike frontálisan áll, ruházatuk és fegyverzetük ?hiteles" formában készültek. Nem meglepő tehát, hogy bár megalkotásukban 23 szobrász vett részt, egyéni jelleget alig-alig mutatnak, szinte mintha egyazon kéz faragta volna őket.

A főbejárat fölött a középoromzatba Magyarország és társországainak angyalokkal hordozott (történelmi) címere került, alatta és az épület keleti oldalán végig a párkányok alatt a városok és megyék címereinek hosszú sora húzódik.

A főbejárat elé két impozáns, ülő bronz oroszlánszobor került, amelyeket Martup Béla mintázott meg. Az egyik a második világháborúban megsemmisült, azért azt Somogyi József 1949-ben pótolta. Mivel a gyors megmunkálás érdekében a homlokzat sok elemét félkemény és puha sóskúti mészkőből faragták, mállásuk hamar megindult.

Mivel a gyors megmunkálás érdekében a homlokzat sok elemét félkemény és puha sóskúti mészkőből faragták, mállásuk hamar megindult. 1924-től kezdve megkezdődött a kőtagozatok cseréje, amit ezúttal főként kemény piszkei kővel végeztek el. Budapest 1945-ös ostroma során az Országházat belövések érték, és a kupola is beszakadt. A háborús károkat kőpótlással helyreállították, majd az 1970-es évek elején elkezdődött a teljes kőcserés helyreállítás. Ez napjainkban is folyik. 1950-ben a kupola csúcsára a vörös csillagot helyezték, amelyet 1990-ben eltávolították, és a csúcsdíszt az eredeti mintájára 1991-ben rekonstruálták.

Az épületszárnyak tíz, váltakozó méretű udvart fognak közre, s az egyes részek közti kapcsolatot szinte végtelennek tűnő folyosórendszer biztosítja.

Az alagsorban műszaki berendezések és különféle műhelyek kaptak helyet.

A földszinten hivatali helyiségek és egy bizottsági terem, a kupola körüli térben könyvtári raktárak és hivatali szobák, illetve a kupola alatt műszaki raktár található. Ugyancsak a földszinten a dunai oldal közepén helyezkedik el az Országgyűlési Könyvtár két szint magas, galériás olvasóterme, amely faragott fa mennyezetével az Országház legimpozánsabb tereinek egyike. Az Országgyűlési Könyvtár nyilvános, ötszázezres kötetével a nagyközönség rendelkezésére is áll; látogatói a Duna felől, az árkádok alatt közelíthetik meg. Az alacsony félemeleten további hivatali és könyvtári helyiségek találhatók.

Responsive image

Az első emeleten helyezkednek el a törvényhozás üléstermei, valamint az egyéb kiemelt fontosságú termek és hivatali szobák; itt összpontosulnak az épület belsejének számottevő művészi alkotásai. Az Országház főbb termei alaprajzilag kereszt formát alkotnak, metszéspontjukban a kupolacsarnokkal. A rövid tengely az egykori delegációs termet, a miniszteri dolgozószobákat, a díszlépcsőházat és az éttermet, a hossztengely déli fele a képviselőház helyiségeit, északi fele az egykori főrendiház termeit rejti magában.

A keresztszárny középső részét a 32 méter hosszú, 15,5 méter széles és 20,9 méter magas díszlépcső foglalja el. Az impozáns lépcsőrendszer és a befogadó tágas csarnok igen messze áll a gótika szellemétől, Inkább a barokk paloták világát - és a historizmus szuverén alkotói módszerét - idézi. A lépcsőház középső pihenőjének egyik oldalfalába kis fülkét alakítottak ki, ahová Steindl Imre mellszobrát helyezték el, Stróbl Alajos alkotásában.

Az Országház építésénél kifejezett szándék volt, hogy lehetőleg hazai anyagokat és hazai gyártók termékeit használják fel. Ez jótékonyan hatott több iparág fejlődésére, de ennek köszönhető például a vaskohi, a siklósi és a gyüdi márványbányák feltárása is. A boltozatot hordozó pillérek girolamói sárga márványból készültek, a közöttük álló nyolc monolit oszlopot vörösesbarna svéd gránitból, a lépcsőkarokat pedig karszti márványból faragták.

A csarnok középső pilléreihez négy apród horganyból öntött, színezett szobra illeszkedik, amelyek a magyar koronázási jelvényeket tartják a kezükben. A meglehetősen sematikus alakok Kiss György művei. A boltozatokat reneszánsz stílusú díszítőfestéssel borították, ám a szokásos groteszk motívumok közé virágok rajza került. Steindl előadásából tudjuk, hogy ezzel az épületnek nemzeti jelleget szándékozott kölcsönözni.

A lépcsőcsarnok felső szintjére dekoratív mintázatú, színes üvegablak került, a maga területén nem kisebb név, Róth Miksa műhelyéből. A folyosók és az egyes termek ablakaiba is Róth Miksa készítette a színes üvegablakot, hol dúsabb, hol egyszerűbb mintázattal.

Responsive image
A díszlépcső (kép: Owl.hu)

Responsive image

A lépcsőcsarnok mennyezetképeinek elkészítésére a korszak egyik legnagyobb magyar festőjét, a képességeit többek közt már az Operaház díszítésénél bebizonyító Lotz Károlyt kérték fel. A lépcsőcsarnok mennyezete három mezőből áll, ahová Lotznak az épület képzőművészeti programjának két fontos gondolatát kellett képben megfogalmaznia: Magyarország és a törvényhozás dicsőítését, a kettő közé pedig Magyarország és a kor társországainak egyesített címerét angyalokkal és a koronázási jelvényekkel.

Responsive image
A folyosók mennyezetének díszítése (kép: Owl.hu)

A lépcsőház tere három ívvel kapcsolódik a kupolacsarnokhoz. Bár az eredeti pályázati kiírásban mindössze 200 főt befogadó közös csarnokról van szó, az Országház kupolacsarnoka megvalósult formájában az építészeti és eszmei csúcspontot jelzi. A 20,8 méter átmérőjű, 27,2 méter magas tér 16 masszív pilléren nyugszik. A kupoladobot és részben a kupolasapkát magas ikerablakok törik át, ami által a kupolacsarnok ünnepélyessége könnyedséggel párosul. A csarnok terét leeresztés csillagboltozatos körfolyosó övezi; mind ezeket, mind magának a csarnoknak a falát színes kő és festés élénkíti, amihez a színes üvegablakok sejtelmes ragyogása járul. A padozat mintás, sokszínű burkolatát siklósi, gyüdi és piszkei márványból fűrészelt, fényesre csiszolt lemezekből illesztették össze.

A nagy magyar uralkodók és államférfiak galériája a kupolacsarnokot nemzeti panteonná avatja. Eredetileg még több szobrot szántak ide, de az 1896-os millenniumi díszülés miatt szoborfülkék helyett páholyokat kellett kialakítani. 16 király, erdélyi fejedelem és kormányzó (Árpád, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Nagy Lajos, Hunyadi János, Hunyadi (Corvin) Mátyás, Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, III. Károly, Mária Terézia, II. Lipót) két-két apródfigurával közrefogott, színezett horganyszobra sorakozik a nagy csúcsívek magasságában. Történetileg hitelesnek szánt ruházatuk és fegyverzetük méltóságteljes, frontális beállításuk a homlokzati szobrokéval rokon. A galéria aktualizáló betetőzéseként a kupolacsarnok bejáratával szemben a középső ív alá Ferenc József és Erzsébet királyné márvány szoborcsoportját helyezték, amelyet az első világháború után eltávolítottak.

A csarnok ünnepi rendezvények színtere, és 2000. január 1-jétől 2001. augusztus 20-ig a magyar keresztény állam ezeréves fennállásának tiszteletére a magyar Szent Korona és a koronázási jelvények ünnepélyes őrzési helye.

Responsive image
A kupolacsarnok (kép: Owl.hu)

A kupolacsarnokból eljutunk a két társalgóterem felé: a két széles, fülkékkel bővített, dongaboltozatos tér építészeti rendszere a barokk kor világát idézi. Az oldalsó fülkékben mindkét teremben párnázott padok állnak, középen két-két kerek, díszes kandeláberrel kombinált ülőhely szolgálja a kényelmet. Az épület belsejének 160 szobra közül számos a két társalgóban található. A középkorias öltözetű, naturalisztikusan megformált figurák a pécsi Zsolnay gyárban készültek színes kerámiából.

A főrendiházi társalgó oszlopait különböző tudományokat és mesterségeket jelképező szobrok fogják körbe: Jogtudomány, Teológia, Bölcsészet, Orvostudomány, a többi szoboralak pedig többségében régi mesterségekre utal, mint pl. a földművelés, vadászat, állattenyésztés.

A három mezőre osztott mennyezetet Vajda Zsigmond tempera technikával készült festménye tölti ki: a jelenetek magyar királyok személye köré fonódott legendákat elevenítenek meg, mint Szent László betegséget elhárító gyógyfüvet szór a nép közé, Könyves Kálmán betiltja a boszorkányüldözést, Mátyás igazságot szolgáltat, vagy Nagy Lajos elrendeli a kassai templom építését.

A társalgó közepén álló hatalmas, díszesen festett porcelánvázát a Herendi Porcelángyár ajándékozta az Országháznak a 2000. évi millennium alkalmából.

A képviselőház társalgójában sorakozó szobrok a modernebb tudományokat és foglalkozásokat jelképeznek: építőművészet, gépészet, mérnöki tudomány, vegyészet, pénzverés, vasút, posta, tőzsde stb. Vajda Zsigmond mennyezet festménye a hun-magyar mondakör legismertebb jeleneteit ábrázolta: Hunor és Magor szarvasgémet üldöz, Attila átveszi a pásztorfiútól a csodakardot, Buda halálát Gyöngyvér gyászolja, Emesére álmában a győzelmes Attila pajzsáról turulmadár száll. A történeteket boltozatok alatt hun és magyar vezérek alakjai egészítik ki.

Responsive image
A társalgó (kép: Owl.hu)

A társalgók után kétfelől az alsó- és felsőház üléstermei következnek. Ezek hosszuk 25,6 méter, szélességük 23,4 méter, magasságuk 17 méter. Építészeti kialakításuk és dekorációjuk is lényegében egyforma, csak egyes részleteiben - mint az ívek elosztása és keretezése, a mellvédek részletformái - díszesebb az egykori főrendiház ülésterme. A termek két sarka lekerekített, mivel alaprajzuk a padsorok patkóívét követi. Az oldalfalakon két szinten karzatok húzódnak. A famennyezetet és az üléstermi padokat Thék Endre, illetve Michl Alajos üzeme nemes faanyagból, szlavóniai tölgyből készítette.

Responsive image
Az alsóház (kép: Owl.hu)

A volt főrendiház üléstermében az elnöki emelvény mögé a magyarországi uralkodócsaládok - az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak, a Jagellók, Szapolyai János és a Habsburg-Lotharlngiai-család - festett címere került, amelyek Magyarország és egykori társországainak címerét fogják közre.

Mellettük kétoldalt egy egy hosszúkás mezőbe Jantyik Mátyás készített falképeket: a bal oldalt kép témája az Aranybulla kihirdetése, vagyis amelyben II. Andris király 1222-ben kiadja a rendi kiváltságokat megerősítő dekrétumot; a jobb oldali képen a magyar nemesek életüket és vérüket felajánlva segítségüket ígérik Mária Terézia királynőnek (1741). Az elnöki emelvény fölött, a második emeleti karzat magasságában a Tudomány, az Erő, az Igazság, a Kritika, a Hité s a Jótékonyság allegorikus szoboralakjai tekintenek le.

A képviselőházi ülésteremben a tíz miniszteri és a négy jegyzői székkel együtt 453 ülőhelyet alakítottak ki, ami megegyezett a történelmi Magyarország országgyűlési képviselőinek számával. Bár az 1920-as békediktátum miatt az ország a lakosságának több mint felét elvesztette, a képviselők száma az országgyűlésben lényegesen nem változott: jelenleg 386 fő.

A képviselőkkel szemben az elnöki és az előadói emelvény magasodik, az előtt pedig a gyorsírók alsó lépcsőn megközelíthető, elkerített része található. Az emelvény mögött megismétlődnek a főrendiházban szereplő címerek. Kétoldalt Vajda Zsigmond hosszúkás tempera falképei az 1848-as országgyűlés és Ferenc József megkoronázása a magyar történelem két, alkotmányjogilag fontos eseményét idézik fel. A felső karzat magasságában a Dicsőség, az Egyetértés, a Bölcsesség, az Ékesszólás, a Béke és a Háború allegorikus figurái idézik emlékezetbe a törvényhozók erényeit és döntéseik horderejét.

Az épület keresztszárnyának keleti végében húzódik a többi folyosónál szélesebb és díszesebb ún. delegációs folyosó. A folyosóról nemcsak az egykori delegációs terem pazar keretbe foglalt, faragott ajtaja nyílik, hanem a miniszterek valamikori dolgozószobái is. Ezekre utalnak a folyosó falképei, melyek tárgya a Hadviselés, a Vallás és Kultúra, az Igazságszolgáltatás, a Földművelés, az Ipar és a Kereskedelem. A képeken az alkotó, Dudits Andor szellemes módon nem allegorikus figurákat, hanem a témára vonatkozó, jól megkomponált jeleneteket ábrázolt.

A delegációs teremben az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején a bécsi és a budapesti parlament képviselői vitatták meg a birodalom közös ügyeit, a külügy, a hadügy és a pénzügy gondjait. A bejárat fölötti hosszú oldaIon Ferenc József koronázási kardvágása, Dudits Andor hatalmas, de kissé élettelen falképe emlékeztette a teremben tárgyalókat a dualista berendezkedésű állam létrejöttének egyik ceremoniális mozzanatára.

Responsive image
A Delegációs terem (kép: Owl.hu)

A kupolacsarnokból a dunai oldal irányába a hosszúkás étterem, közkeletű nevén a Vadászterem nyílik. Oldalfala faburkolatú, kazettás famennyezetét a késő gótikát idéző, stilizált fedélszék támasztja alá. A terem különlegessége a sokféle témájú és stílusú falképek sora.

Responsive image
A Vadászterem (kép: Owl.hu)

A két rövid oldalt Körösfői-Kriesch Aladár temperafestményei borítják. Témájuk - az alattuk látható felirat szerint - Halászat a Balatonon a XV. században, illetve Bölényvadászat. Az Etele meg menti Budát jelenetet ábrázoló kép általános értelmezésben a halászatot és a vadászatot, a magyarok két ősi foglalkozását ábrázolják.

A lendülettel teli, szecessziós festmények üdítő színfoltot képviselnek az Országház historizáló világában. Az ablakokkal átellenes oldalon a történeti Magyarország néhány híres várát festette meg Spányi Béla; ezek Vajdahunyad, Árva, Visegrád, Trencsén és a horvátországi Klissza vára.

Az étteremmel szomszédos az ún. Gobelin-terem. Az Itt található nagyméretű, szövött kárpit Rudnay Gyula tervel nyomán 1928-ban készült el. Témája a legendában megörökített első ?nemzetgyűlés" Pusztaszeren.

Responsive image
Munkácsy Honfoglalás című festménye a Gobelin-terem falán

Az elnöki fogadó hosszú falára helyezték az Országház talán legmonumentálisabb képét, Munkácsy Mihály Honfoglalás című olajfestményét. A közvélemény kívánságának tett eleget a végrehajtó bizottság, amikor felkérte a Párizsban élő magyar festőfejedelmet, készítsen képet a képviselőház üléstermének főfalára. Munkácsy 1890-ben rajzolta meg az első vázlatokat, majd több év alatt, komoly előtanulmányok nyomán dolgozta ki a hosszú, világos színekkel megfestett kompozíciót. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Árpád fogadja a meghódolásuk jeleként vizet, földet és füvet hozó szláv követeket; a fehér lovon ülő, fenséges nyugalmú Árpádot vezérei veszik körül, balra ujjongó magyarok sokasága. A sors iróniája, hogy a kép soha nem került tervezett helyére. Steindl Imre már eleve nehezményezte egy ilyen domináló olajfestménynek - és nyilván egy másik nagy művészegyéniség figyelmet keltő alkotásának - az idehelyezését, utóbb az ülésterem architektonikus egységére hivatkozva sikerült is azt meghiúsítania. Így a képet előbb a Nemzeti Múzeum főrendiházi üléstermeként szolgáló dísztermébe, majd a Szépművészeti Múzeumba vitték. Csak sok évvel később, 1929-ben került jelenlegi helyére.

Miután Magyarországon a második világháború végén a kétkamarás rendszert egykamarás váltotta föl, a belső terek egy részének rendeltetése megváltozott. A megszűnt főrendiház üléstermét alkalmi tanácskozásra használják, neve 1945 óta Kongresszusi terem. Értelemszerűen a hozzá tartozó társalgóterem is a Kongresszusi társalgó nevet kapta.

A hosszanti szárny déli végében ma a köztársasági elnök szobái vannak, a képviselőház - illetve ma már az országgyűlés - elnöke a keresztszárnyba költözött. A hosszanti szárny északi végében, ahol korábban a felsőház elnökének szobái voltak, a miniszterelnök irodáit alakították ki. Két éve a miniszterelnök visszaköltözött eredeti helyére, a keresztszárnyba, és ide helyezték az Országház megmaradt bútorzatának néhány gondosan restaurált darabját. A hosszanti szárny északi végén bizottsági szobákat alakítottak ki.

A magyar Országház egy évszázada szolgálja a magyar törvényhozást és a magyar állami életet. Ez alatt a száz esztendő alatt - hála a történelmi szerencsének, de az értő fenntartásnak is - lényegében megőrződött egységes külső és belső kialakítása. A következő nemzedékek feladata lesz továbbra is megőrizni és gondozni a páratlan épületet.

Responsive image
Az Országház képe egy január végi nap hajnalán (kép: Varga Máté)

"Én az új országháznál új stílust nem akartam teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties jellegének nyoma sincs sehol, s egy ilyen századokra szóló monumentális épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igenis arra törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusában szerény módon, óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetlenül megkívánja, nemzeti és egyéni szellemet hozzak be. E célból eddig létező síkdíszítményeink összes motívumait falfelületek, boltfelületek stb. díszítésére a gót stílus szellemében használtam fel, hazánk flóráját, mezőink, erdőink és rónáink növényzetét, annak formáit pedig többé-kevésbé stilizálva alkalmaztam" - Steindl Imre

Tihanyi Bence, Bakos Ágnes, Sisa József
Az Országház (Magyar Könyvklub, 2001) című könyve alapján a cikket írta és a képeket összeállította: Varga Máté
Képek: Owl.hu, Hlinka Zsolt és Varga Máté

Az Országház napjainkban

2013. december 20-án felavatták a megújult Országházat

Az Országház építéséhez Steindl Imre tervei alapján 1885. október 12-én fogtak hozzá, a két évig tartó alapozási és földmunkák után mintegy nyolc év alatt készült el Országház. E munkák idején mintegy 35 ezer köbméter követ faragtak meg és építettek be a homlokzatokba. E munkálatok során használt könnyen és gyorsan faragható kőfajták azonban a későbbiekben nagy terhet jelentettek, s már az 1920-as években országgyűlési határozattal kellett megindítani a kőhomlokzatok javítási munkáit, amely kisebb szünetekkel azóta tartott.

Az avatási ünnepségen Kövér László és a Reneszánsz Kőfaragó Zrt. vezérigazgatója, Balogh Miklós vágta át a nemzeti szín szalagot az épület déli oldalán, az egyes kapunál. Ezzel több mint kilencven éve tartó felújítás zárult le. Kövér László úgy fogalmazott, "ami tegnap még remény, terv volt, az mára valóság, ezért alappal bízhatunk abban is, hogy a magyar állam 2010 óta tartó teljes átépítése munkálata nem ért véget. A képzeletbeli munkaállványok még a helyükön vannak, de a közeljövőben maga a magyar állam intézménye, szervezete és a működése az Országház épületéhez hasonlóan újjászületik a magyar emberek javára, akaratából, hitéből és erőfeszítéseiből". Utalt arra is, hogy néhány hónapon belül a Kossuth téren is befejeződnek az építési munkálatok.

Az Országgyűlés elnöke elmondta, ott vágták át a nemzeti szalagot és avatták fel ezzel a homlokzatot, ahol majd 120 évvel korábban az Országház bokrétaünnepségét tartották. Mint mondta, 1894-ben "született" meg az Országház, ez a nap pedig az Országgyűlés épülete újjászületésének napja. A Duna partján lévő országházi falak tanúi voltak a XX. század magyar történelmének: "láttak országvesztő diktatúrákat és országépítő erőfeszítéseket, láttak bombázást, gyilkos sortüzet, látták magyar emberek kiontott vérét és láttak sok százezer magyar polgárt, aki hisz a demokráciában. Ezek a falak tanúskodni fognak a jövőbeni magyar századokról is".

Az Állami Kőfaragó Vállalat hosszú évtizedek alatt kicserélte az épület kőelemeinek 75 százalékát, gyakorlatilag újjáépítették az Országház épületét a 2014 tavaszára vállalt határidő előtt. Az épület felújításával a Reneszánsz Zrt. egy új minőséget, az országházi minőséget teremtette meg, és megerősítette a létező legnagyobb hazai hozzáadott értéket, a magyar önbecsülést és önbizalmat.

Balogh Miklós közölte, a Reneszánsz Zrt. és jogelődje 65 évvel ezelőtt kezdte a felújítást. A cég nagyon sokat köszönhet az Országháznak, ugyanis az elmúlt években összegyűlt tapasztalat nagy mértékben hozzásegítette a társaságot ahhoz, hogy mára a nemzetközi szakma a világ egyik legjobb kőfaragó és -feldolgozó cégének tartsa - tette hozzá.

Szénási József kőfaragó, a cég kőfaragó igazgatója azt mondta: a kőfaragók istene áldja meg Steindl Imre szellemét, hogy ezt a gyönyörű épületet megálmodta, de átok Steindl Imrére, hogy ilyen kicsit tervezett.

A szalagátvágás után tartott ünnepségen lejátszottak egy részletet az MTVA által, az épület felújításáról készített, az Állvány mögött című dokumentumfilmből, amely az elhangzottak szerint februárban vetítenek majd.

Az ünnepségen az elvégzett munka iránti megbecsülésként az Országgyűlés elnöke erre az alkalomra készült emlékérmeket adott át a Reneszánsz Zrt. és annak alvállalkozói, valamint az Országgyűlés Hivatala munkatársainak is, köztük Bakos Emil gazdasági és működtetési főigazgató-helyettesnek.

(Már a ’30-as években döntés született arról, hogy a díszburkolatot le kell cserélni a keményebb, ellenállóbb süttői mészkőre – mondta Balogh Miklós, aki szerint ez a világ egyik legjobb ilyen építőanyaga. A háború miatt azonban csak az ’50-es években tudták elkezdeni a homlokzat külső részének szisztematikus cseréjét. Ekkoriban kezdték használni a különböző szerszámokban az ipari gyémántot is, melynek segítségével a keményebb mészkő megmunkálása könnyebbé vált. Bár a munka egy laikus számára túl hosszúnak tűnhet, tulajdonképpen egy új Országházat építettek fel ez idő alatt. A felújítás során ugyanis az adott részen elbontották a külső burkolatot, a sűttői mészkőből újrafaragták az építőelemeket, majd a meglévő eredeti tervek alapján újraépítették a díszburkolatot)

2014. április 20-án megújult az Országház alsóházi ülésterme

Kevesebb ülőhelyet, de több szakértői páholyt alakítottak ki az Országház 48 millió forintból megújult alsóházi üléstermében, amelynek a kivitelezést végző cég vezetője szerint jót tett az új, kisebb létszámú parlamentet eredményező választási törvény, mivel a korábban túlzsúfolt helyiség szellősebbé vált.

Kovács József, a Pápai Asztalos Kft. ügyvezető igazgatója a terem keddi sajtóbejárásán elmondta: tizenkét új, mobil miniszteri asztalt építettek, az eredeti, 1902-ben átadottakkal azonos formában és díszítéssel. Számuk szükség esetén hattal bővíthető.

A terem páholyai új mellvédet kaptak, felhasználva azokat a díszítő jegyeket, amelyek az épület egészét jellemzik. Korábban a 436 ülőhely egy része csak a páholyokban fért el. Most 244 hely található a körüljárhatóvá vált patkóban, így nyolc szakértői páholy kialakítására nyílt mód.

Az átalakított ülésterem nyolc helyet biztosít mozgáskorlátozottaknak, és már a miniszteri patkóig vezet a kerekes székkel is bejárható folyosó. A szélső szektorok szélessége csökkent, az emeleten két tolmácsfülke létesült, megújultak a zászlótartók, az elnöki pulpitus új díszítést kapott.

Kovács József közölte: a hazai tölgyfából készült bútorok kézi faragásait öt fafaragó végezte, míg műhelyükben további 40, a helyszíni beépítéseken pedig 15-20 asztalos dolgozott. A teremben kicserélték az izzókat is, kitisztították a szellőzőrendszert, csúszás-mentesítették a kő járófelületeket, és lefestették a szellőzőrácsokat. A helyiség három hónapos munka után, március végére készült el.

Az ülésterem informatikai megújítása 13 millió forintba került - számolt be az újságíróknak Sóváry Zoltán, az Országgyűlés telekommunikációs osztályának vezetője. A változásból a képviselők semmit nem érzékelnek majd - tette hozzá. Azért vált szükségessé, mert a tizennégy éve kialakított korábbi verzióhoz már nem gyártottak alkatrészeket, és a szoftverek is megújításra vártak.

Elmondta: a fa bútorzattal berendezett terem mind tűzrendészeti, mind áramellátási szempontból alkalmatlan arra, hogy a képviselők laptopjaihoz áramellátást nyújtsanak, így erre a csereakkumulátor biztosítása volt a kézenfekvő megoldás.