A XIX. század utolsó évtizedeinek gazdasági fellendülése következtében az országos bankhálózat nagyon gyorsan növekedett. A Postatakarékpénztár 1895-ben jött létre azzal a céllal, hogy betétjeit "túlnyomó részben egyszerű földmívesek, munkások, kistisztviselők önfegyelemmel megtakarított filléreiből gyűjtögesse”.

AJÁNLÓ

1899-ben pályázatot hirdettek a budapesti székház felépítésére. A pályázat második fordulójában (1900. január) Lechner Ödön nyerte el a megbízást. Lechner életművének egyik legkiemelkedőbb alkotása másfél év alatt készült el. Az építkezés 1900-ban kezdődött, s az épületet 1901. december 16-án adták át. A székházépítkezésre kijelölt telek viszonylag szűkös volt és az építtető anyagiakban is szoros kereteket szabott. A költségtakarékosság, az idő rövidsége, a helynek legbusásabb kihasználása: ezek a szempontok nehezedtek a művész alkotó fantáziájára. A költségkeret csekély volta azonban nem korlátozta egyetlen pillanatra sem az építőművészt. Lechner hatalmas és lenyűgöző hatású, erőktől duzzadó épülettömböt formált meg.

A Postatakarékpénztár 1905-ben (kép: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

Az épület Lechner Ödön magyaros stíluskeresésének és a szecesszió hazai kezdetének legszebb példája. A főhomlokzat tengelyét magas oromfal hangsúlyozza. A homlokzaton körbefutó, ívelt vonalvezetésű pártázatot népművészeti eredetű virágmozaik ornamentika ékesíti.

A pénztárcsarnok

A sarok- és középrizalitokat nyolcszögletű oszlopok jelzik, melyeken indiai motívumokra emlékeztető toronyvégződések vannak. A magas, tagolt tetőépítményt színes Zsolnay-kerámiadíszek és -cserepek fedik. A középrizalit hajlított vonalú sátortetejének idomvégződése az úgynevezett nagyszentmiklósi kincs stilizált bikafej motívuma. Az oromzatot aranysárga méhkasok díszítik, mint a gyűjtögetés és takarékosság - takarékpénztárról lévén szó - szimbólumai.

A Lechnerrel rokonszenvező kortárs műkritikus szerint a magyar építészet történetében egyedülálló érdeklődés nyilvánult meg az épület iránt, a „lelkesedők és gúnyolódok" nagyobb számban keresték fel, mint a pénzintézet üzletfelei. Az ellenfelek táborába tartozó kultuszminiszter viszont valósággal állami bojkottot hirdetett meg Lechner ellen: parlamenti beszédében óvott attól, hogy az adófizetők pénzét ilyen építészeti ballépésekre dobják ki.

Hatásosnak bizonyult a miniszteri figyelmeztetés; Lechner utolsó másfél évtizedét hivatalos megbízás nélkül élte le, miközben áttörő szerepét, művészi nagyságát és épületeinek iskolateremtő kisugárzását ezekben az években egyre inkább elismerték.

A Postatakarékpénztár szenzációja volt a sajnálatosan elpusztult üvegkupola a pénztárcsarnok felett. Az épület jelenlegi tulajdonosa, a Magyar Nemzeti Bank tervezi az eredeti állapot helyreállítását, de ez a helyreállítás szempontjából is egyedülálló feladat egyelőre nincs napirenden.

A hasonló üvegmennyezeteket mindmáig kétrétegű szerkezettel oldják meg, a belső, díszítő célú mennyezetet egy afelett elhelyezkedő védőtető borítja, és a kettő között helyezkedik el a tartószerkezet. Lechner nagy bátorsággal és az építészeti felfogását jellemző őszinteséggel összevonta a két szerkezetet úgy, hogy az ellássa a tartó és védelmi funkciókat, de egyúttal megfeleljen a speciális esztétikai elvárásoknak is. Csillogó üvegpikkelyein át a hatszögletű, üreges üvegtéglákból boltozott egyhéjú tető közvetlenül engedte be a fényt a pénztárterembe.

Lechner, akinek zsenialitását a kortárs rajongóin túl igazi szaktekintélyként a művészettörténész Fülep Lajos ismerte el és írta le elsőként, a Postatakarék épületén teljesítette ki azt a stílusbravúrt, amelyet Fülepnél pontosabban azóta sem fogalmaztak meg: „A népművészet, amelyen állandóan rajta volt a szeme, sík művészet, s az ázsiai álom ennek a sík művészetnek a kifejlesztésével kápráztatta. A síkból kellett tehát indulnia, illetve hozzá visszatérnie. A minden stílusban végtelenül jártas Lechner végre oda jutott, hogy elvetett minden stílust, el minden stílushoz való vonatkozást, el a primitív stílusokhoz szokásos visszatérést, hogy megkapja a síkot - a puszta falat. S amikor ezt megtalálta, amikor mindent elvetett, hogy teret, sima teret készítsen a népies eredetű formáknak, akkor megvolt az új építészet lehetősége".

Végtelen egyszerűnek látszik ez, de a nagy dolgok ilyen egyszerűek. Nyugaton is ez történt, csakhogy más okból és más céllal. Ott részben azért, hogy szabad legyen a kezük minden akadályozó stilisztikai sallangtól, részben, mert az új építőanyag kényszerítette őket, tértek vissza az építészek a sík falhoz. Lechner azért, hogy a sík fal elemében megszólalhasson a népies eredetű formanyelv. A nemzetit keresve megtalálta a nemzetközit, az ázsiait keresve a modernt, az aktuálisat. Az épület konstruktív problémája, ahogy nyugaton értették, úgyis mindig magától értetődő követelmény volt a szemében: nem a modern épület európai problémáját kellett megtalálnia, hanem a hozzá vivő utat s megoldásának oly lehetőségét, melyben az egyetemes a nemzetin s a nemzeti az egyetemesen keresztül valósuljon meg.

Ez volt az ő sajátos feladata, és benne megnyilatkozott sajátos küldetése a magyar építőművészetnek az európai művészet közösségében.

Az épület a magasból (kép: Google Maps)

Lechner fő művei olyan közintézmények, melyek nemzeti jellegének hangsúlyozása elsődleges és természetes feladat volt. Az Iparművészeti Múzeum esetében a hazai iparművészet fejlesztése, a Földtani Intézetnél a magyar föld kincseinek kutatása és feltárása, a Postatakarékpénztárnál a gazdasági életnek a takarékossággal mint „nemzeti erénnyel" történő élénkítése kerültek előtérbe, és szolgáltak ürügyül Lechnernek ahhoz, hogy évtizedes eszmei törekvését a magyar formanyelv kialakítására megvalósíthassa.

Gerő Ödön műkritikus, Lechner lelkes híve, később a mesternek a bécsi Ottó Wagneréhez hasonló mesteriskolát - eredménytelenül - követelő művészek és műpártolók vezéralakja többek között így ír az épületről: „Ha valamire ráillik a megfagyott zenét emlegető mondás, erre a csudaszép oromfalra s arra a valóságos rajzmámort hirdető pártára ráillik. Ez a párta vallomás arról az örömről, amelyet a művészben a vonal magyar ritmusának a megtalálása keltett. Megkoronázza a házat, mint ahogy annak a ritmusnak a megismerése a magyar dekoráló-művészetre törekvésnek a megkoronázása".

Valóban, a tágasságot, sőt szinte végtelenséget sugárzó széles homlokzatot koronázó attikafal, pártázat és tető annak nyugalmával, méltóságával kiáltó ellentétben csupa nyugtalan mozgás, plasztikus formák tobzódása; a vékony mozaikkeretekkel tagolt fehér felülettel szemben az élénk színek, hatalmas felületet átfogó minták lenyűgözően pazar látványa. A főhomlokzat két végén emelkedő tornyok csúcsán szárnyas kígyók őrjöngő gomoly a az örök mozgás, változás, megújulás jelképének tekinthető.

A középső, legmagasabb, behajló ívével ismét sátrat idéző torony tetején két bikalej fog közre egy hatalmasra felnagyított szűrmotívumot. A bika fej a lelőhelyéről nagyszentmiklósinak nevezett honfoglalás kori gazdag aranylelet egyik ivóedényén található motívum felnagyítása. A jelenleg a bécsi Kunsthistorisches Museumban őrzött leletet Lechner korának közönsége Attila kincseként tartotta számon, és a hun-magyar rokonság jelképének tekintette. Ígv az nemcsak a nemzeti kincs, hanem a nemzeti dicsőség, a történelmi folyamatosság jelképe is volt.

Lechner volt az első, aki ezt a később igen gyakran használt motívumot ilyen összefüggésben, ilyen tartalommal felhasználta. A tetődíszeken szereplő sárkányok, madarak, kígyók mellett a szorgalom és a gyűjtögetés ősi szimbólumát, a méheket és a méhkast is megtalálhatjuk. A függőleges hangsúlyt adó féloszlopok tetejére állított kerámiakasokba a kerámiaméhek hosszú sora igyekszik fölfelé.

A két, szimmetrikus helyzetű lépcsőház egyike a sok átalakítás után még tükrözi a belső terek eredeti hangulatát. Öntöttvas oszlopai, a sorozatgyártás igényei szerint formált, mégis a kézműves technika egyediségét őrző kotlátok, a lépés ritmusának megfelelően hullámzó lépcsőmellvéd, a tartószerkezet erőjátékát tükröző, ám a sajátos lechneri formákba öltöztetett oszlop és gerenda mind egy nagyon magas színvonalú és sajátos stílus formajegyei. A kortárs szellemiséghez való kötődés és az egyszeri, önálló irányzat jellemzői egyaránt fel-fedezhetők bennük.

Lechner Ödön sokak által legszebbnek ítélt épülete, a Postatakarékpénztár eddig több rekonstrukciót élt meg. 1946-ban gyönyörűen helyrehozták a háború okozta sebeket, sok Zsolnay kerámiát az eredetivel megegyezően utángyártottak. Az akkori remek tervezői, kivitelezői munkát 1990-ben sajnos kevésbé szakszerű követte, amelynek következtében a Zsolnay fedőelemeket ugyan szintén eredetire cserélték, de a méretpontatlanság miatt hatalmas hézagok keletkeztek. A rossz kivitelezésen az alkalmazott technológia még tovább rontott, így a tetőn beszivárgó víz a kerámiacserepeket kilencven százalékban végzetesen megrongálta. Az eső a pártafalat is folyamatosan áztatta, minek során a homlokzat is károsodott, ezért a 2010-es felújításnál jó néhány díszburkolati elemet is cserélni kellett.

A felújítás tervezésével legutóbb megbízott MATA-DÓR Architektúra Tervező műhely Lechner mesterhez méltó szakmai alázattal látott munkához. Mint azt Müller Ferenc vezető tervező elmondta, az épület felmérése során számtalan olyan ötletre bukkantak, amely arra ösztönözte őket, hogy annál a szakmai alázatnál, kézműves gondolkodásmódnál ne adják alább, amelyet a mester százegynéhány évvel ezelőtt alkalmazott.

AJÁNLÓ

Képek

AJÁNLÓ