Magyarország legrégibb összefüggően fennmaradt sírkertje, művészi értékei révén pedig Európa legnagyobb szabadtéri szoborparkja, ahol történelmünk és kultúránk nagy alakjai nyugszanak. S mindez 56 hektáros területen, hatalmas vadgesztenye, platán és nyárfák árnyas lombjai alatt, szépen parkosított környezetben található.

AJÁNLÓ

A Fiumei úti temető Magyarország egyik legfontosabb temetője. Az 1849-ben megnyitott nagy méretű temetőben nyugszik a XIX. század második felének és a XX. század első felének számos nevezetes magyar közéleti személyisége (politikusok, tudósok, művészek, egyházi személyek), illetve itt kaptak helyet a korabeli gazdag budapesti családok elhunytai is. A temetőt már az 1870-es években dísztemetővé nyilvánították és nagyrészt ebben a funkciójában működött körülbelül 80 éven át. 1952-ben a kommunista politika az akkor már 100 éves temető felszámolásáról döntött, azonban ebből végül csak egyes falsírboltok elbontása valósult meg, mert 1956-ban zárt és védett temetővé nyilvánították a létesítményt.

A Fiumei úti temető közvetlen szomszédságában helyezkedik el – és csak a Salgótarjáni út felől látogatható – a később megnyitott, de ugyancsak híres személyek nyugvóhelyeként, monumentális építészeti emlékekben gazdag Salgótarjáni utcai zsidó temető.

A temető térképe

Az 1840-es évek közepére Pest három fő temetője, a Váci úti, a Ferencvárosi és a Józsefvárosi temető már helyhiánnyal küszködött. Pest vezetése 1847-ben határozta el a város első falakkal övezett temetőjének, a rangos, de már évek óta helyhiánnyal küzdő Váci úti - más néven Terézvárosi - temetőnek a bezárását, ahová a rendelet szerint a továbbiakban csak a családi sírbolttal rendelkező pestiek temetkezhettek. Mivel a város másik két temetője, a Ferencvárosi temető és a Józsefvárosi temető is meglehetősen zsúfolt volt, határozatot hoztak egy új, nagy pesti köztemető létesítéséről, amelynek kezelése egyszerűbb és kevésbé költséges lenne, mint a több, de kisebb sírkerteké, amely a város terjeszkedését sem akadályozná. A temetkezésre szolgáló területet városi földeken - haszonbérbe kiadott területek által közrezárva - jelölték ki, a vonalárkon túl, a Kerepesi országút mentén.

A katonai temető helyzete "Pesth" határában az 1840-es évek közepén

1847 júniusában több lap is közölte a hírt: július 1-én megnyílik a Kerepesi úti temető (Kerepesser Friedhof). A temető területét 1847 nyara óta ténylegesen használták temetkezésre - elsősorban görög keletiek -, a temető megnyitási procedúrájára azonban még közel két évet kellett várni. Egy 1849-es, német nyelvű térkép már feltünteti a temetőt (Neuer Friedhof néven), egy katonai (Militair Friedhof) és egy régi, már nem működő temető (Alter verlassener Friedhof) szomszédságában. Utóbbi feltehetően azonos azzal az 1820-as években működött sírkerttel, amelyet egy Steiner Flórián nevű pesti polgár létesített saját, a kerepesi dűlőn lévő telkén, a város engedélyével.

A szórványos – főleg ortodox szertartású – temetéseket már ez év júliusában megkezdték, de a hivatalos megnyitó csak két évvel később, 1849. április 1-én volt. Az akkor zajló hadi események - április 2-án zajlott le a hatvani csata, végéhez közeledett a tavaszi hadjárat - ebben kevés szerepet játszottak, viszont annál fontosabb, hogy a városban épp kolerajárvány dúlt. Az első hivatalos temetési ceremóniát április 12-én rendezték meg.

A Neuer Friendhof és a szomszédos temetők elhelyezkedése 1849-ben
(a környéken ekkor nem volt semmi más, csak füves rét és néhány elszórt piciny falusias ház)

A pestiek a Józsefvárosi temetőbe, vagy ha lehetett, akár Budára is temetkeztek, de az új, az akkori várostól messze eső és nehezen megközelíthető temető megnyitását szinte mindenki kifogásolta. Mindemellett április 24-ét követően, amikor a honvédcsapatok bevonultak Pestre, az új temetőben kapta meg a végtisztességet az isaszegi csata áldozatai közül tizenegy, a Rókus-kórházban elhunyt katona. Jó ideig ez maradt a Kerepesi úti temetőben lezajlott egyetlen ünnepélyes, államiként definiálható dísztemetés.

A temetőt a város vezetése hamarosan fallal vétette körül, majd az 1850-es évek elején megkezdődött a falsírboltok (a falak belső oldala mellett végighúzódó kriptasor) kialakítása, amely máig a temető legrégebbi, nagyrészt eredeti állapotában megmaradt része. Elkészült a parcellabeosztás (amely egyelőre csak a terület egyszerű geometrikus feldarabolását jelentette) és lezajlott az első fákkal való beültetés, amelyet parkosításnak aligha lehetett nevezni: a kertművészeti szempontok ott és akkor másodlagosak maradtak. Határozatot hoztak arról, hogy a temetőbe egy kápolnát, egy felügyelőházat, halotti kamrákat és egy nagyobb csontfülkét kell építeni. A temető területe, amint azt Pest, majd Budapest korabeli térképei tanúsítják, a mainál jóval nagyobb volt, mintegy 230 hold: keleti határa a mai Asztalos útnál húzódott.

A Neuer Friendhof elhelyezkedése és méretei egy 1850-es térképen

Egy Hochhalt György nevű halottszállító vállalkozónak adták bérbe a köztemető kezelését, ez azonban nem bizonyult jó megoldásnak. A sírkertbe egyre többen temetkeztek, de hamarosan olyan elhanyagolt állapotba került, hogy 1858-ban a városi tanács egy bizottságot volt kénytelen létrehozni, amelynek feladata a temető ügyének kivizsgálása volt.

1860-ban a város vezetése visszavette a bérletet, majd a Kerepesi úti temető kezelése egy újabb bizottság hatáskörébe került, 1860. június 23-án pedig Pest város köztemetőjévé nyilvánították. A Kerepesi úti temető gyakorlatilag is visszakerült a város kezébe, s a tanács rendelete alapján minden más pesti keresztény temetőt végleg be kellett zárni. Bár a temetések nyilvántartása már 1852-ben megkezdődött, ez 1860-tól vált módszeressé (a temető főkönyvei napjainkban 1887-tel kezdődően vannak meg).

1865 februárjában készült el a temető teljes területének átfogó rendezési terve, Walthier G. Antal munkájában.

A nagy múltú keresztény felfogás szerint a temetőknek közvetlen kapcsolatban kell lenniük a templomokkal és az azokban elhelyezett ereklyékkel, amelyek így mintegy intermediális szerepet töltenek be Isten és az emberek közt. A temetőkkel kapcsolatos, higiéniai és városrendezési okokkal magyarázható állami rendelkezések időszaka után - erre Magyarországon 1775-ben került sor - temetőkápolnák létesítésével tettek eleget ennek az elvnek.

1857-ben, városi rendeletre, a Kerepesi úti temetőben is épült egy kápolna, amelybe - nem egészen legális módon - karmelita szerzetesek költöztek, akik hamarosan a Bach-korszak Pestjének hírhedt németesítő eszközeivé váltak. Magyarellenes uszításuk miatt Pest városa 1861-ben Scitovszky János hercegprímáshoz fordult, és az amúgy meglehetősen merev gondolkodású főpap intézkedései nyomán a karmelitáknak el kellett hagyniuk a kápolnát.

Közismert, hogy míg a temetkezésben a XVIII-XIX. századig főként a szokásjog és az egyház irányító szerepe működött, addig a múlt századtól egyre inkább a törvényi szabályozás és a világi irányítás dominált. 1868-tól például törvény deklarálta, hogy az egyes bevett keresztény felekezetek tagjainak vegyesen kell használniuk a temetőket, ami lényegében egyenlő volt a városi sírkertek köztemető-jellegének bevezetésével és törvényesítésével.

A Kerepesi úti temető kapcsán már a megnyitáskor ez volt a hatóságok célja. Valójában ténylegesen szegregált területet csak a görög keleti vallású szerbek, görögök és románok tartottak fenn - az 5. parcellában, illetve a bal oldali kriptasor egy részén -, és bár ez 1885-ben, számos hivatalos felszólítás után megszűnt, máig meghatározza a falsírboltok egy szakaszának képét.

A bezárt Váci úti temetőből minden elhunytat a Kerepesi útra temettek át, bár ez hosszasan elhúzódott. A Józsefvárosi temetőből azonban, ahol a temetkezés 1860-ban szűnt meg, a hamvak az 1880-as években nagyrészt a mai Rákoskeresztúri temetőbe kerültek, s az időközben megnövekedett rangú Kerepesi úti temetőbe csak az arra kijelölt, nevezetesebb sírokat vitték át.

Valamennyi régi pesti temető bezárása az új temető rangját növelte. A legfontosabb, szimbolikus értékű újratemetés 1859. november 21-én zajlott le: ekkor vitték át a Váci úti temetőből Kisfaludy Károly hamvait és sírkövét (de még nem a mai helyére). Szintén onnan került 1873-ban a Kerepesi útra Horvát István történész koporsója. Emellett, a pesti temetők várható, bejelentett felszámolása miatt sokan már eleve ide temetkeztek. Számos család átszállíttatta felmenői, ősei csontjait is, ezzel legitimálva önmaguk számára az új temetőt. Sok, Pesten eltemetett egykori nagyság sírjának mégis nyoma veszett, például a Józsefvárosi temetőből Révai Miklósénak, a Ferencvárosiból Bihari Jánosénak és Vitkovics Mihályénak, vagy a Váci útiból Megyeri Károlyénak, Schwartner Mártonénak és Miller Jakab Ferdinándénak.

A Kerepesi úti temető kialakulásának közvetlen előzményeként gróf Széchenyi István közismert, először 1841-ben közzétett Üdvlelde-koncepcióját aligha lehet megjelölni (bár a temetőt bemutató egykori és mai írások többnyire ezt teszik). A tudatos, felülről is befolyásolt és a nemzet egészét megcélzó pantheonizáció itt csak a múlt század utolsó évtizedében, de legkorábban 1870-ben, a Batthyány-újratemetéssel indult meg.

A Kerepesi úti temető 1886-ig csak köztemetőként funkcionált - a térképek is Pesti temető (1859), Allgemeiner Kerepesser Friedhof (1863) vagy Neuer allgemeiner Friedhof (1872) névvel jelölték -, ezzel a céllal is jött létre és nem azért, hogy az ország legrangosabb temetője, magyar pantheon legyen (ellentétben például a párizsi Père Lachaise temetővel vagy a bécsi Zentralfriedhoffal, amelyek deklaráltan egy-egy nemzet temetőjeként alapíttattak, és amelyek rangját, közvetlenül megnyitásuk után, szekunder temetésekkel - kimagasló személyiségek hamvainak újratemetésével - adták meg).

A temető létrehozásakor Pest rangja is más volt. A nemzet pantheonját - ha ennek terve különféle fórumokon szóba került - mindenki Budára képzelte el.

Az, hogy századunkra, az ott nyugvók névsorát tekintve, a Kerepesi úti temető a főváros és az ország első számú sírkertje lett és megközelített egy ideális pantheon-státust, tudatos folyamat eredménye volt, amely azonban nem a temető megnyitásakor vette kezdetét. A pantheonizáció eleinte nem volt valódi, abban az értelemben, hogy alulról szerveződő, spontán folyamatként indult el és csak később, a már meglévő keretek között kezdődött meg a mai Kerepesi úti temető "kitalálása" és megkonstruálása. A ma gyakran használt "Pantheon" elnevezés a két világháború között ragadt rá a temetőre, és hivatalosan még ennél is később kapta meg ezt a rangot és nevet.

Ebben az időszakban egyértelműen a falak melletti sírboltok jelentették a Kerepesi úti temető első számú, kitüntetett jelentőségű részterületét (ezeken belül pedig a főkapuhoz közelebb eső részek), illetve kisebb mértékben, a főkapuhoz közeli parcellák. A falsírboltok nagy többségét német és magyar polgárcsaládok vették meg.

A sírhely új temetőben való kiválasztását elsősorban a három régi pesti temető várható és meg is kezdett felszámolása motiválhatta, illetve emellett egyfajta innovációs hajlam, új iránti fogékonyság, esetleg a Kerepesi úti temető későbbi rangjának megsejtése, megelőlegezése és ennek nyomán a várhatóan előkelő sírhelyek elfoglalása.

Utóbbira kiváló példa az 1868-ban elhunyt Unger Antal vaskereskedő, Pollack Mihály veje, aki még életében közvetlenül a temető főbejárata mellett váltott meg és építtetett egy családi sírboltot (1987-ben felszámolásra került).

1860 és 1885 között pedig már nem volt választási lehetőség: 1886-ig a Kerepesi úti temető volt az egyetlen folyamatosan működő pesti sírkert, amely így hamarosan be is telt.

Érdemes felhozni néhány példát arra vonatkozóan, hogy 1860 előtt, ebben a kulcsfontosságú időszakban, kiket temettek el a legelőkelőbb részen, tehát a falsírboltok valamelyikében. Az első két jelentős személy az 1850-ben elhunyt Eggenberger József, kora legjelentősebb könyvkereskedője, valamint Rock István gépgyáros volt. 1851-ben temették ide Fejérváry Gábor archeológust, 1852-ben Zoltán Jánost, a forradalom belügyi államtitkárát, 1854-ben Birly Ede Flóriánt, a pesti egyetem rektorát és Czech János történészt, 1855 novemberében Vörösmarty Mihályt, majd ez év végén Jerney János nyelvészt, 1858-ban Bauer Mihály szobrászt, Dégen János egyetemi tanárt, Bene Ferenc városi főorvost és Bártfay László írót, valamint az első arisztokratát, gróf Andrássy Juliannát, 1859-ben és 1860-ban pedig Eckstein Frigyes és Csausz Márton orvosokat. 1860. április 4-én zajlott le Forinyák Géza temetése, jelentősen megemelve a temető presztízsét, mivel Vörösmartyé mellett az abszolutizmus kori Pest politikailag legfontosabb gyászszertartása volt. Mind a költő, mind a mártír joghallgató temetésén hatalmas tömeg tüntetett némán a forradalom mellett és az elnyomás ellen, ahogyan a kor többi fontos temetésén is, például Barra Imréén Kolozsvárt, vagy gróf Teleki László pesti búcsúztatásán, majd sziráki temetésén - és bár kisebb mértékben, de gróf Széchenyi István nagycenki temetésén is (utóbbi egyébként egy héttel a Forinyák-temetés után zajlott le, és április 30-án Pesten is tartottak Széchenyi tiszteletére egy gyászünnepélyt).

A falsírboltok mellett az 1850-es években eltemettek néhány jeles személyt a temető belső részeiben is, elsősorban a főkapuhoz közeli, mára már teljesen átalakított parcellákban (például az egykori 5/a., a 7. és a 13. számúban): 1851-ben Egressy Bénit, 1854-ben Fáncsy Lajos színházi rendezőt, 1855-ben Repiczky János nyelvészt és Obernyik Károly írót, 1856-ban Appiano Józsefet, Pest polgármesterét, 1857-ben id. Beöthy Lászlót, 1858-ban pedig Bajza Józsefet, Reguly Antalt, id. Lendvay Mártont és Szontágh Gusztávot.

A Kerepesi úti temető falsírboltjaiba temettek az 1860 utáni tíz évben három pesti polgármestert (Szepessy Ferencet, Terczy Szilárdot és Rottenbiller Lipótot), hat akadémikust (Sauer Ignácot, Szalay Lászlót, Bugát Pált, Pákh Albertet, Balassa Jánost, Gebhardt Xavér Ferencet), valamint a főváros iparának (Ganz Ábrahám, Schlick Ignác), művészeti életének (Györgyi Alajos, Szilágyi Béláné, Wieser Ferenc) és közéletének (Lángh Ignác, Clair Ignác, id. Emich Gusztáv, Gozsdu Emánuel) jelentős képviselőit. A Salzburgban elhunyt Szalay László repatriációja és nagy tömegeket megmozgató gyászünnepélye méltó folytatása volt az ötvenes évek - fent említett - hasonló megmozdulásainak.

Egyes temetések tanúskodtak a még élő nagyságok majdani sírhelyének hollétéről is: 1866-ban például Pulszky Ferencné és Gyulai Pálné kapott sírhelyet a temető fala mellett. A falsírboltokra a továbbiakban is főként a természetes fejlődés, az "öntudatlan" pantheonizáció volt a jellemző, bár néha történtek szekunder temetések is, például id. Schedius Lajosé vagy Semmelweis Ignácé (aki azonban csak 1891-től 1894-ig nyugodott itt, és még háromszor áttemették), de általában nem felsőbb szintű, hanem családi kezdeményezésre. Az 1863-ban elhunyt Trattner Károlyi István nyomdatulajdonos például az általa megváltott sírboltba temettette át sógora, apósa és felesége hamvait, akik mind a Kerepesi úti temető megnyitása előtt haltak meg. A századfordulóig a falsírbolt-együttes maradt a temető legrangosabb része, számos politikusnak, művésznek és tudósnak adva végső nyughelyet. A négy törési ponton, vagyis a temető sarkain négy mauzóleum épült: a Sebastiani és a Ganz családé, a Thaimayer családé, amelyet 1926-ban csontfülkévé alakítottak, valamint Saxlehner András sírboltja, amelyet az 1950-es években az Új Köztemetőbe telepítettek át.

Az egykor közel ezerkétszáz síremlékből álló falsírbolt-együttes jelentőségét - a neves személyiségek sírja mellett - ma elsősorban az adja, hogy természetes kialakulású, tehát jórészt nem szekunder temetésekkel jött létre. Máig őrzi múlt századi képét - bár az 1950-es években a temető hátsó falánál közel kétszáz sírboltot felszámoltak -, és ma ez a Kerepesi úti temető legnagyobb olyan, területileg összefüggő része, amely hiteles és eredeti képet nyújt az egykori urbánus temetkezésről, elsősorban természetesen az elit temetkezéséről.

A falak mellett még az 1940-es években is állítottak fel újabb sírokat, de az itteni síremlékek nagy része múlt századi családi sírbolt. Néhány, a múlt században elhunyt, és már akkor ide temetett neves személyiség sírjára - a környezet figyelembe vételével - új síremlék került (a legfontosabb Bugát Pálé, amelyet 1966-ban avattak fel). Az 1970-es évekre a temető fala mellett álló összes síremlék műemléki védettség alá került (körülbelül egy negyedszázaddal korábban, mint a temető egésze).

Visszatérve az 1860-as évek Kerepesi úti temetőjére: néhány, a temető történetére mindvégig jellemző jelenség már ekkor egyértelműen megfigyelhető. Az egyik legfontosabb a temető kettőssége: az, hogy egyszerre szolgált a nemzet és a főváros fontos - később pedig első számú - temetőjeként. Megszülettek az első művészi értékű síremlékek is, amelyek egyben az első példák voltak arra, hogy egy-egy kor funerális művészete mindig foglalkoztatta az akkori jelentős építészek és szobrászok nagy részét.

Ami az építészetet illeti, a Ganz-mauzóleumot például Ybl Miklós tervezte 1869-ben (de csak 1913-ra épült fel)

A prosperáló magyar szobrászat, a hazai szobrászművészek előtérbe kerülése is befolyással volt a temető képére. Az Izsó Miklós készítette buszt még nem került Pákh Albert sírjára, mint azt tervezték, de Huszár Adolfnak már három műve is megvalósult a temetőben, a Toldy Ferencet ábrázoló relief, Horváth Mihály mellszobra és Tóth Kálmán portréja (utóbbi ma már nincs a síron). Huszár munkásságának három közvetlen folytatója Engel József, Donath Gyula és Zala György volt. Engel készítette Balassa János síremlékét, Donath pedig, amint majd szó lesz róla, éppen Huszár síremlékével lett a hazai síremlék-szobrászat megújítója és egyik legnagyobb mestere. Zala munkássága már a temetői művészet következő fejezetéhez tartozik.

A kor legjelentősebb hazai funerális produktumát azonban a Gerenday-cég működése hozta létre. Az 1847-ben alapított sírkő-gyártó és -kereskedő cég egy konjunktúrát használt ki: a nemesség és polgárság reprezentatív síremlékek iránti egyre növekvő igényét, valamint a nemzet nagy halottai emlékének megörökítésére irányuló egyre gyakoribb kezdeményezéseket.

A Gerenday-cég szerepe általában a sírkövek kivitelezése volt, de sokszor ők végezték a tervezést is. Híres, a temető különlegességeinek számító vasszerkezetű mauzóleumaiknál (a Lyka családé és Gozsdu Emánuelé biztosan a cég nevéhez köthető) azonban csak kereskedőként, vállalkozóként jöhettek szóba, mert vassal egyáltalán nem foglalkoztak.

A fentebb említett fal melletti sírkövek közül biztosan az ő művük Vörösmartyé, Szalayé és Pákh Alberté, de ők készítették 1853-ban az - akkor még a Váci úti temetőben felállított - Kisfaludy-síremléket is. Az 1859-ben készült Lendvay-síremlék - amelynek megalkotásában olyan jelentős művészek működtek közre, mint Dunaiszky László és talán Feszi Frigyes - jelentette a cég első nagy sikerét.

Az idősebb Gerenday Antal 1864-ben adta ki cége sírkő-albumát, amelyben gyártmányai egy részét neves személyiségek általa készített síremlékeivel reklámozta. Egy-egy új sírkő-típusának képe sokszor a lapokban is megjelent. Fia, Gerenday Béla, bár szobrászati képzésben részesült, szintén inkább iparosnak és vállalkozónak tekinthető.

A hazai városi temetők sírjelei a XIX. század közepéig egyszerűek voltak: többnyire kis méretű tumbák vagy vertikális, általában vörös mészkő anyagú sírkövek kevés díszítéssel, de összességében páratlanul gazdag szimbólumrendszerrel, valamint bőséges, tartalmilag gazdag és kalligrafikus értékkel is bíró feliratokkal. A Kerepesi úti temetőben ilyen sírokat csak elvétve találunk. Gerendayék, akiknek működéséhez köthetők a XIX. század második felének jellegzetes sírkő-divatjai, döntő hányadban reprezentatív, sorozatban gyártott, de csak részben sematizált sírköveket készítettek, romantikus díszítőmotívumokkal és kevés felirattal, általában külföldi mintakönyvek alapján. A céghez köthető a gránit és márvány obeliszkek pesti elterjedése is. Sok ezer sírt készítettek a főváros és az ország nagyobb városainak temetői számára, egyedi, reprezentatív darabokat és puritán tucat-sírokat egyaránt. Ma a Kerepesi úti temetőben még mindig száznál több sírkövük áll.

Az 1880-as évektől lépést tudtak tartani az eklektikus síremlékek divatjával is, amelyeken az építészeti elemek mellett mind jelentősebbé váltak a figurális alkotások (ezt gyakran Itáliából importált, összerakható szobrokkal oldották meg). Más sírkőfaragással is foglalkozó, szobrászok vagy építészek vezette cégek (Dunaiszky, Schmidt, Kauser, Seenger) a temetői megrendelések terén nem tudták felvenni velük a versenyt. A Gerenday-cég fő vevőkörét a nagypolgárság, a pénzarisztokrácia és a nemesi származású vezető hivatalnokréteg jelentette (ez a tendencia csak az első világháború után, a gazdasági nehézségek miatt tört meg).

Emellett ők kapták a múlt században a legtöbb megrendelést művészek vagy tudósok sírjának elkészítésére. Nem véletlen, hogy a Kerepesi úti temetőt bemutató első jelentősebb kiadványt a szerző, Kovács Dénes, 1894-ben a Gerenday-cég megbízásából készítette el.

A hazai temetői művészetre általában a latin temetkezési kultúra gyakorolta a legnagyobb hatást, de a XIX. század közepének jellegzetes síremlék-típusa, a neogótikus sírkő még a német és ausztriai befolyás akkori dominanciáját, a német kultúrkörhöz való kötődést, illetve a német eredetű polgárságjelentőségét mutatja.

Ezeken a síremlékeken az architektúra a lényeges, és ha ezt ki is egészíti egy szobrászati alkotás, általában portré, az másodlagos marad. A század utolsó évtizedeire viszont az építészeti rész - általában oszlop - elvesztette szimbolikus jelentőségét, talapzattá vagy háttérré vált, és a síremlék funkcionálisan az emlékmű felé mozdult el.

Egy fontos ízlésbeli átalakulás következett be, számos más összetevő mellett a neoreneszánsz és neobarokk divatja, valamint a költségesebb síremlékek állítására való lehetőség révén: előtérbe kerül az emocionálisan erőteljesebb latin, főleg az itáliai temetkezési kultúra hatása. Ennek nyomán a legfontosabb változás a figurális síremlékek megjelenése és elterjedése volt az 1880-as évektől (kizárólagossá soha nem váltak). A fordulópontnak 1889 tekinthető, a Huszár Adolf-síremlékre kiírt pályázat, amelyet Donath Gyula nyert meg: ez a nagy sikert aratott alkotás volt a Kerepesi úti temető első igazán jelentős önálló sírszobra. Eddig az időszakig a síremlék-művészetben az architektúra dominált, ettől kezdve egyre inkább a szobrászat.

A legszebb síremlék-szobrok, amelyeket a kortársak többnyire az itáliai temetői plasztikákhoz hasonlítottak és azok méltó vetélytársaiként emlegettek, az 1890-es évektől kerültek felállításra. Az építészet és a szobrászat mennyiségileg ezután is kiegyenlítették egymást, de jelentősebbé, alighanem visszavonhatatlanul, az utóbbi vált. A jelképes értelmet csak sokkal áttételesebben kifejező építészeti elemek, mint a síremlékek elsődleges összetevői visszaszorultak, funkciójuk a monumentalitás biztosítására korlátozódott. A szobrokra maradt az érzelmi hatás kiváltása és a szimbolikus szerep. Mindez a későbbiekben gyakran vezetett kompozicionális és ikonográfiái bizonytalansághoz.

Az osztrák elnyomás és cenzúra idején, az 1850-es évektől az egyetem jogi és orvosi karának hallgatói rendszeresen szerveztek tüntetéseket és koszorúzásokat a Kerepesi úti temetőben, általában március 15-én. A vértanúk nyugvóhelyeinek többségét ekkor még nem ismerték, de meglátogatták mindazokat a sírokat, ahol a forradalomhoz és a szabadságharchoz - vagy annak közvetlen következményeihez - kötődő személyek nyugodtak (például az 1864-ben agyonlőtt Zilahi Sebess Emil síremlékét).

A mártírok kultuszhelyeinek kialakítása csak a Kiegyezés után vehetett lendületet. Elsőként, 1868-ban a "kilenceket" - kilenc, részben 1849-ben, részben később, a Mack-féle szervezkedés kapcsán kivégzett személyt -, pontosabban az ő feltételezett hamvaikat exhumálták a Józsefvárosi temetőben. Damjanich János özvegyének kezdeményezésére temették át őket a Kerepesi úti temető egyik legelőkelőbb részébe, a 26/1. parcellába (akkor még itt vagy ennek a közelében volt például Gaál József, Czuczor Gergely, Bérczy Károly, Petőfiné Szendrey Júlia és Kiss Károly ezredes sírja is, valamint az 1869-ben börtönben meghalt Böszörményi Lászlóé, amely szintén fontos kultikus célponttá vált). A kilenc vértanú közös síremlékét 1870-ben avatták fel, és ma a 31. parcellában található.

Ezt követte az 1849. október 6-án kivégzett és a pesti ferences templom kriptájában nyugvó Batthyány Lajos gróf újratemetése, 1870. június 9-én. Amikor családja és a temetést szervező bizottság úgy döntött, hogy az első magyar kormányfő koporsója a Kerepesi úti temetőbe kerül, az egyik legfontosabb lépést tették meg a nemzeti temető kialakítása felé (szóba került az is, hogy valahol a város területén épüljön fel a síremlék).

Batthyány kivégzésekor megfordult a halál és a temetés rendje: az előbbi publicitását követően a nyilvánosság elől elzárva csempészték a templomba (a temetést megtiltó és a grófot jeltelen sírba eltemettetni kívánó osztrákok állítólagos kijátszásának története közismert). A mártíromság a test felemeltetésével és a szekunder temetéssel vált igazán teljessé, Batthyány egyénisége ekkor került be végleg a köztudatba.

1874-ben felavatott, az elfogadott tervekhez képest máig befejezetlenül maradt mauzóleuma - Schickedanz Albert alkotása - a Kerepesi úti temető első nagyobb sírépítménye, máig a sírkert egyik kitüntetett helye, amelynek közelében sokan váltottak sírhelyet, késői, szekularizálódott megfelelőjeként a depositiö ad sanctos ókeresztény eszméjének.

1877-ben avatták fel az 1849-ben kivégzett lengyel honvéd alezredes, herceg Mieczyslaw Woronieczki-Korybut síremlékét a ma már nem létező 4/a. parcellában (jelenleg a 30. parcellában áll). Az említettek mellett a Kerepesi úti temetőben található a szabadságharc további két kivégzett politikusának, Csány Lászlónak és báró Perényi Zsigmondnak a sírja is (előbbi eredetileg szintén abban a parcellában állt, ahol egykor a kilenc vértanú emlékműve).

A mártírokkal kapcsolatos, már tudatos pantheonizáció következtében lassan - a falsírboltokon kívül - a temető egyes belső területei is rangot nyertek. Ebben a legfontosabb szerepet természetesen az elsődleges temetések játszották. Azoknak a múlt században elhunyt neves személyeknek a sírjai azonban, akiket haláluk után nem a falak mellett temettek el, ma már legnagyobb részben másodlagos-harmadlagos helyeken találhatók. Az áttemetéseket többnyire temetőgazdálkodási és területrendezési, ritkábban politikai okok indokolták (az így kialakított legfontosabb díszparcellákról a későbbiekben még lesz szó). Ma a falsírboltok és a fontosabb sírokat összegyűjtő díszparcellák teszik ki a temető 19. századi síremlék-anyagának legnagyobb részét. Az eddig említetteken kívül azok a neves személyek voltak a temető rangjának megalapozói, akiket halálukkor a Kerepesi úti temetőben temettek el, de még a dísztemetővé nyilvánítás, tehát 1885 előtt haltak meg. Azok a sírok, amelyek ma is megvannak, többségükben a 9., a 18., a 29/L, a 34/1. és a 34/2. számú parcellában, illetve azok egy részén találhatók.

Az 1870-cs években zajlott le a temető mai beosztásának megtervezése és kialakítása, valamint az első szakszerű, már kertművészeti szempontokat is figyelembe vevő parkosítás. Ezek nyomán a parcellák számozása már nagyreszt megfelelt a mainak, de több parcella volt, hiszen a temető a mainál jóval nagyobb területen helyezkedett el. 1870 januárjában Pest vezetése betiltotta a város falain belül való temetkezés minden formáját.

"Látod Janikám, ez éppen olyan neked való kis koporsó volna"
(kép: Borsszem Jankó XII. évf. 595. sz. 1879. június 1.)

1866-ban adták át a temető szomszédságában a Józsefvárosi pályaudvart, a MÁV első pesti pályaudvarát, amelynek jelentősége az 1884-ben Középponti pályaudvar néven megnyíló Keleti révén csökkent le (utóbbi szintén a temető közelében, attól északra található). Az, hogy a temető két pályaudvar közé került, az első lépést jelentette a temető veszélyeztetettsége, "rossz környékké" válása felé.

Az 1872-es városrendezési pályázat szerint a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a temető környékén katonai gyakorlóhelyeket akart létrehozni, ez azonban nem valósult meg.

1874-ben végleg megszüntettek a Ferencvárosi temetőt. A Váci úti temető teljes felszámolását és a sírboltok betömését 1873-ra rendelték el, de az ezzel kapcsolatos munkálatok 1874-ig elhúzódtak. Utóbbiból a Kerepesi úti temető közös sírjába helyezték át az ott talált valamennyi földi maradványt. Az ezt megörökítő, ma a 43. parcellában található emlékoszlop felirata szerint az újratemetések még 1876-ban is folytak.

1876-ban született meg az az egészségügyi törvény, amely többek közt a temetkezéssel kapcsolatos modern higiéniai előírásokat és az adminisztráció kötelezettségét is elrendelte. Kötelezővé vált a halottkémlelés, valamint az, hogy a halál beállta után legalább negyvennyolc (nyáron harminchat) órán át várni kell a temetéssel. A törvény szabályozta a sírhelyek méreteit, egyes sírhelyek megváltásának idejét és az exhumálás lehetőségeit. A rendelkezésekkel szoros összefüggésben Budapesten megalakult az Entreprise des Pompes Funèbres, az első nagy hazai temetkezési vállalat.

1879-ben határozat született egy a Kerepesi úti temetőben létesítendő halottasházról, amelyben boncterem és ravatalozó működik. Az épület egy év múlva, Máltás Hugó tervei szerint fel is épült, de már tíz év múlva bővítésre szorult.

1874-ben külön parcellát nyitottak azoknak, akik nem részesülhettek egyházi temetésben, tehát az öngyilkosok és a kivégzettek számára (ez a ma már nem létező parcellák egyike, a 68. számú volt). Ugyanebben az évben azonban egy sokkal jelentősebb szegregációs aktus is lezajlott: megnyílt a Kerepesi - ismertebb nevén Salgótarjáni úti - zsidó temető, amely az 1845-től 1910-ig fennállott Váci úti, valamint az 1874-ig használt Lehel utcai zsidó temetőt váltotta fel Pesten. A Kerepesi úti temető eredeti területéből hasították ki és hamarosan fallal választották el tőle. A viszonylag kis temető hamar betelt, s megnyitása után néhány évtizeddel, egyes neves személyeket leszámítva, már csak a családi sírboltokban lehetett temetkezni (az utolsó temetés 1958-ban volt). A gyors feltöltődés miatt a temető csak egy rövidebb időszakot reprezentálhat, ez azonban az ország prosperitásának és ezzel összefüggésben a zsidóság asszimilációjának legintenzívebb időszaka. A legjelentősebb a fal melletti monumentális mauzóleumok és sírboltok sora: a kor nagyiparos elitjének és pénzarisztokráciájának reprezentatív sírjai, amelyek, a tradíciókar semmibe véve, térben a rabbik és hitközségi vezetők sírjait is háttérbe szorítják. Ezt a temetőt azonban - az ott nyugvó jeles személyiségek számát tekintve - ma jóval felülmúlja az 1891-ben megnyílt Kozma utcai zsidó temető.

A temető kiterjedése 1877-ben még zsidó temető nélkül
(északon még nem épült meg a pályaudvar)

Feltehetően 1871-ben merült fel először az a gondolat, hogy a Kerepesi úti temetőt a nemzet első számú sírkertjévé lehetne tenni. A tervet Feszi Frigyes fogalmazta meg, aki - az egyesítés előtt álló város általános rendezésére meghirdetett pályázat keretében - azt javasolta, hogy Pest szüntesse meg a Kerepesi úti temető köztemető-jellegét, és azon túl csak kimagasló személyiségeket temessenek el itt (a Père Lachaise-t jelölte meg követendő példaként).

A temető azonban még több mint egy évtizeden át köztemető maradt és legelőkelőbb részeit a XIX. században mindvégig a falsírboltok jelentették. Ezen a Batthyány-féle temetés sem változtathatott, de 1876. február 3-án Deák Ferenc temetése - és főként mauzóleumának tizenegy évvel későbbi felavatása - megalapozta a temető topografikus hierarchiájának azt az átalakulását, amely a századfordulóra teljesedett ki.

A temetés további jelentőségét az adja, hogy ez volt a dualizmus kori főváros első igazán látványos és teátrális - a későbbiekben olyan jellegzetessé váló - funerális ceremóniája. Deák Ferenc, halálát és temetését tekintve, kilóg a nagy magyar politikusok sorából: természetes halállal halt meg, halála abban a városban következett be, ahol eltemették, tehát testét nem kellett elszállítani (nem kívánt "hazatemetkezni" sem, mint a kor legtöbb jelentős politikusa), emellett temetése nem szekunder temetés volt, és később sem részesült ebben. Halálakor politikailag már inaktív volt, de befolyását megőrizte és temetése nemcsak mint a Kormány vagy a Főváros, de mint az egész nemzet diadalmenete folyt le.

A mauzóleumra meghirdetett pályázatra 42 terv érkezett be. Gerster Kálmán, a Kossuth-mauzóleum majdani tervezője kapta meg az első, Schickedanz Albert, a Batthyány-mauzóleum alkotója pedig a második díjat. A Deák-mauzóleum, amelynek építése 1884-től 1887-ig tartott, a XIX. században az első, az architektúrával egyenrangú plasztikai részleteket felvonultató hazai sírépítmény volt, Kiss György angyalszobrának kivitelezése pedig - a Schlickféle üzemben - az első nagyobb méretű hazai bronzszobor-öntés (egy évtizeddel korábban a Batthyány-mauzóleum szobrászati része még megvalósulatlan maradt). A belső tér díszítését Székely Bertalan tervezte és Róth Miksa kivitelezte, a szarkofágon lévő, a második világháborúban megsemmisült, a ravatalon fekvő Deákot ábrázoló szobor pedig Stróbl Alajos egyik első jelentős alkotása volt.

A mauzóleum, ha az akkori viszonyokat vesszük tekintetbe, monumentálisnak és lenyűgözőnek hatott, de funkcionálisan inkább egy emlékműhöz, mint egy síremlékhez állt közel.

1876-ban már nem képezte vita tárgyát az, hogy Deákot hol temessék el: a Kerepesi úti temető, Pest temetője a többi fővárosi sírkerttel legalábbis egyenrangú volt. A jelentősebb pesti és budai temetők egy része még nem létezett, másik része már nem - vagy csak részlegesen - működött. A Deák-mauzóleum helyének kiválasztása azonban döntő fontosságú változásokat indukált: megteremtette a feltételét annak, hogy a temető leghangsúlyosabb része a belső területre helyeződjön át.

A II. számú kaputól a Deák-mauzóleumig vezető út (az úgynevezett Deák-út) és az ötödik keresztút (a Deák-keresztút) metszéspontjában lévő körönd, ahol a mauzóleum felépült, a Kerepesi úti temető szimbolikus centrumává vált, környéke pedig a századforduló után a temető legkitüntetettebb részterületévé, ahol díszsírhelyek sora épült ki és eldőlt, hogy itt lesz a régi, nevezetes sírkövek összegyűjtésére szolgáló első díszparcella is.

A Deák-út volt 1903-ig, a Kossuth-mauzóleum építésének kezdetéig a temető gerince, egyetlen fő útvonala. Ettől kezdve két, párhuzamos és egyenrangú gerinc létezett, és a főkaputól induló út (a tulajdonképpeni Fő-út) majd csak az árkádsírok megépülése, illetve a 34/1. számú művészparcella létrejötte után nyerte vissza 1870 körüli rangját és vált a harmadik fontos útvonallá (a temető térbeli hierarchiájának későbbi gyökeres változásai már az 1950-es években következtek be, és a munkásmozgalmi parcellák kialakításához köthetők).

A falsírboltok természetesen nem vesztették el azonnal jelentőségüket. Érdemes megemlíteni néhány jelentős egyéniséget, akik a század utolsó évtizedeiben oda temetkeztek. Elsősorban annak a nagy tudósgenerációnak a tagjait, akik ekkoriban tűntek el az élők sorából: közülük a temetőfal mellett temették el 1871-ben Erdy János régészt és Flór Ferenc sebészt, 1873-ban Pólya József főorvost, 1875-ben Toldy Ferenc irodalomtörténészt, 1877-ben Preysz Móric kémikust, 1878-ban Horváth Mihály történészt, Fogarasi János nyelvészt és Kovács Sebestény Endre sebészt, 1881-ben Horváth Ignác mérnököt, 1882-ben Kőnek Sándor statisztikust, 1884-ben Bókay János gyermekorvost, 1888-ban pedig Balogh Kálmán fiziológust. A kor nem egy neves írója (Bulyovszky Gyula, Pompéry János, Királyi Pál József) vagy politikusa (Almásy Pál, Perczel Béla) számára szintén itt választottak nyugvóhelyet.

Még az 1890-es években is, amikor a falsírboltok már nem voltak divatosak és kezdték elveszíteni kitüntetett szerepüket, olyan jelentős akadémikusokat temettek ide, mint Hunfalvy Pál, Wenzel Gusztáv, Gönczy Pál, Tomori Anasztáz, Frivaldszky János, Margó Tivadar, Poór Imre vagy Pulszky Ferenc. Többségük esetében azonban már nem új sírhely választásáról, hanem egy-egy - akár már évtizedek óta is működő - családi sírboltba való temetkezésről volt szó. így került például Hunfalvy az apósa, Pulszky pedig a nagybátyja mellé: előbbi id. Rock István, utóbbi Fejérváry Gábor sírjába.

1891-ben egy rövid időre a temető fala mellett temették el Semmelweis Ignác hazahozott hamvait is. Ő 1865-től 1891-ig Bécsben, a Schmelzi temetőben nyugodott, majd három éven át, 1894-ig családja 107. számú falsírboltjában. Újabb - ezúttal már nem családi, hanem közösségi kezdeményezésre történő - exhumálását követően a 21. parcellában volt a sírja, 1930-tól 1963-ig pedig a 34/2. parcella egyik díszsírhelyén (1894-ben készült síremléke, Schickedanz Albert és Herczog Fülöp műve ma itt látható). Ötödszörre, halála centenáriumán szülőháza, a mai Semmelweis Ignác Orvostörténeti Múzeum udvarán kialakított sírboltban temették el, ahová új síremlékét Borsos Miklós készítette.

1878-ban nyílt meg, szintén a fal mellett, az első piarista sírbolt, ahol 1886-ig többek mellett négy akadémikus piaristát is eltemettek, akik közül kettőt (Szepesi Imrét és Schirkhuber Móricot) halála után hoztak át ide, kiváló példájaként a tudatos, de kiemelten csupán egy bizonyos kört (ezúttal a szerzetesrendet) érintő pantheonizációnak. Ferences, cisztercita és szervita temetkezési hely is létesült egy-egy falsírboltban, valamint két apácarendi sírhely.

Később, a temető más részein, jezsuita és karmelita sírboltokat is kialakítottak. 1920 után a temető hátsó falánál még egy piarista sírboltot nyitottak, a rend Kolozsvárról áttelepült ága számára.

A temető (keleti irányban kibővített) területe 1884-ben
(északon és délen is egy-egy vasúti pályaudvar határolja)

A temető parcellái közül az 1870-es és 1880-as években azok voltak a legjelentősebbek, amelyek ma teljesen jelentéktelenek: a főbejárat körüliek. Itt temették el például 1875-ben Mátray Gábort és Izsó Miklóst, 1876-ban Székács Józsefet, 1878-ban Szigligeti Edét, 1882-ben Greguss Ágostot vagy 1884-ben Erankenburg Adolfot. Előkelőnek számított a 13., a 21., a 25. és a 26. számú parcella is. A szintén 1884-ben elhunyt Táncsics Mihály a 13. parcella első sorában, körülbelül a mai munkásmozgalmi mauzóleum helyén kapott sírhelyet, 1882-ben Arany János pedig a 8. és a 14. számú parcella sarkainak temetőfal melletti találkozásánál, egy elkülönített kis területrészen (sírja fölé később, a temetői fitoszimbolika jellegzetes példájaként, a Margitszigetről áttelepített tölgyeket ültettek). Szintén 1882-ben temették át a Józsefvárosi temetőből Petőfi Sándor szüleit.

1884-ben zajlott le a század egyik legnagyobb magyar építészének, Feszl Frigyesnek a temetése. Ezek a lépések már megelőlegezték a legfontosabb cezúrát a Kerepesi úti temető történetében.

1885-ben a fővárosi közgyűlés 880. számú határozata a Kerepesi úti temetőt dísztemetővé nyilvánította és elrendelte, hogy ott ingyenes temetés és díszsírhely illesse meg a rossz anyagi körülmények között vagy magányosan elhunyt tudósokat és művészeket. Ez a döntés jelentette a temető majdani szisztematikus és koncepciózus díszsírhely-programjának nyitányát. Egyértelműen csupán ettől az évtől zajlott a Kerepesi úti temetőben valódi pantheonizáció, amelynek egyik első lépéseként, még 1885-ben, hazahozták Bécsből, a Wáhringi temetőből Vas Gereben hamvait.

Dísztemetőnek, a nemzet első számú sírkertjének tarthatták-e már ekkor a Kerepesi úti temetőt, vagy csak deklarálták, hogy azzá kell válnia? A válasz bizonytalan, de az biztos, hogy rangos temető volt (az eddigiekben ezt igyekeztem igazolni). A temetőt, ahol akkor már ott nyugodott Vörösmarty és Arany, Deák és Batthyány, nem lehetett jelentéktelennek tartani, de jelentősége nem kis részben spontánul, felülről való beavatkozás nélkül, szinte "észrevétlenül" alakult ki. Megnyitásakor nem volt több Pest egyik köztemetőjénél, ám az 1880-as évekre első számú temetővé minősült át mind a főváros, mind a nemzet számára (ennek ellenére az 1896-os, millenniumi Budapest-térkép még Köztemető névvel jelöli, ahol - a feliratok szerint - a "Deák-szobor" és a "Batthyány-szobor" található). A továbbiakban a temető fejlesztése már tudatos volt, jól megideologizált és annyira intenzív, hogy a XX. századra egy része túlságosan is konstruálttá vált.

A dísztemetővé nyilvánítás elősegítette, sőt, szinte megkövetelte a kimagasló személyiségek tömeges ide temetkezését. A Kerepesi úti temető felvirágzása egybeesett az ország egyik legprogresszívebb korszakával. A hatalmas kulturális fejlődéssel, a mentalitás átalakulásával természetesen együtt járt az alkotók, az országépítők számának ugrásszerű megnövekedése is. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy rövidesen nevezetes sírok százai sorakoztak a temetőben (sokkal több, mint amennyi például a Váci útiban valaha is volt). A ma itt nyugvó és már eleve ide temetett neves személyek közt azonban túlnyomó többségben azok vannak, akik a XX. század első felében hunytak el.

Ha a falsírboltokat nem vesszük számításba, akkor a dísztemetővé nyilvánítás előtti időszakból viszonylag kevés síremlék maradt ránk, azon sírok száma pedig, ahol olyan 1885 előtt elhunyt személy nyugszik, akinek itteni temetése nem újratemetés volt és akit később sem temettek át máshová - és a sírja ma is megvan - tíznél is kevesebb. A legrégebbi ide tartozó sír Szilágyi Istváné, az 1863-ban elhunyt mecénásé, a mai 24/1. számú parcella sarkán (síremléke 1877-ben készült el). Megemlíthető továbbá Böszörményi László (26/1.), Szabóky Adolf (7.), Csengery Antal (24/1.), Vetter Antal (24/1.), Kasselik Ferenc (20/L), valamint Arany János hamvainak nyughelye (maga a síremlék több esetben 1885 után készült, a Kasselik-sírbolt pedig csak 1926-ban). Ide lehet még sorolni Deák Ferencet is, bár őt áttemették a mauzóleum felépültekor, de ezt nem szabad igazi, átértékelést jelentő, ideológiai változásokat is implikáló felemeltetésnek tartani, mint például Batthyányét, mert csupán pragmatikus okai voltak.

Azoknak a neves személyeknek a sírjai, akiket 1885 előtt temettek el a Kerepesi úti temetőben, de azóta már egyszer vagy többször áttemettek, ma díszparcellákban sorakoznak. Számos 1885 előtti híres sírnak mára teljesen nyoma veszett, de van számos olyan is, amelyet máshonnan hoztak át a temetőbe (a legtöbbet a régi, felszámolt budai sírkertekből).

Ugyanakkor a rendkívül gyors ütemben gyarapodó fővárosnak köztemetőre is szüksége volt. Ebből a célból nyílt meg 1885-ben Budán a Németvölgyi, 1886 májusában Pesten pedig a Kőbányai (ismertebb nevén Rákoskeresztúri) köztemető, amelynek megnyitása után pesti lakosok jó ideig csak kivételes esetben temetkezhettek Budára. Előbbi hamarosan szűknek bizonyult és tíz éven belül megtelt. A budai temetkezési gondok megoldására nyílt meg 1894-ben, 42 hektáron a Farkasréti temető, illetve egy évvel később a Farkasréti zsidó temető, 1910-ben pedig - a már 1888-ban lezárt régi helyett - az új Óbudai temető.

A 183 hektáron elterülő Rákoskeresztúri temető elsősorban a Kerepesi úti tehermentesítésére jött létre. Ezt legjobban a Salgótarjáni úti zsidó temető kialakítása siettette, mivel ez jelentős területveszteséget okozott a Kerepesi úti temetőnek. A Rákoskeresztúri temető vallásilag ökumenikus keresztény sírkertként, gondos kertészeti tervezés után nyílt meg. Egy jelentős nagyságú részét katonai temetőnek jelölték ki: itt jött létre a mai Hősök temetője. Neves személyek azonban viszonylag kevesen temetkeztek az új köztemetőbe, annak alacsony presztízse mellett főként a városközponttól való távolsága és a rossz közlekedési lehetőségek miatt. A kivételek közé tartozik például az 1889-ben elhunyt Pesty Frigyes történész, akit - egészen egyedülálló módon - a Kerepesi úti temető díszsírhelyéről vittek át az új temetőbe az 1920-as években (feltehetően az akkori tömeges exhumálások miatt). A megnyitás utáni évtizedekben a Rákoskeresztúri temetőben temették el például Mudrony Soma gazdaságpolitikust, Bermann Miksa gépészmérnököt, Thék Endre bútorgyárost, Varsányi Irén színésznőt vagy Négyesy László esztétát. Többeket temettek át innen a Kerepesi úti temetőbe, általában 1945 után (például Wartha Vincét vagy Derkovits Gyulát).

A Kerepesi úti temetőben az 1890-es évektől már akadálytalanul folyt a módszeres temetőgazdálkodás, amely az 1882-ben megjelent A fővárosi köztemető szabályzata előírásait követte. Mindaz, ami ma már természetes velejárója az urbánus temetkezésnek - az egyes parcellák rendszeres kiürítése, az újra nem váltott síroknak a poriadási idő utáni felszámolása, a sírkövek átvésése és árverés útján való értékesítése, valamint a hamvak exhumálása és az új köztemető közös sírjába temetése -, akkor új és nagy vitákat kavaró, kemény bírálatokat kiváltó szokás volt. A gyakori exhumálások, a híres sírok akár többszöri költöztetése újra és újra tiltakozást váltott ki és nem mindig alaptalanul: az 1867-ben meghalt Hild József vagy az 1883-ban eltemetett Petzval Ottó sírja az exhumálásokat követő gondatlanság miatt tűnt el a Kerepesi úti temetőből. A temetések száma átlagosan évente közel ötszázra esett vissza, mivel a sírhelyek nagyon megdrágultak.

A neves személyek sírjai mellett egyre inkább a családi sírhelyekre és sírboltokba való temetkezés dominált. Harminc évenként - ennyi volt akkor a poriadási idő - új sírjel-generációkkal töltötték fel az egyes részterületeket: az 1960-as évekig három nagy "rotációs hullám" történt. Bizonyos részek - a régebben megtelt parcellák - mindig elhanyagoltak voltak, mások üresek. Az 1940-es évek elejére már egyáltalán nem maradt olyan parcella, amely a temető megnyitása utáni első feltöltődés idejéből származó képét mutatta volna (kivéve természetesen a falak melletti sírboltokat). A Kerepesi úti temető dísztemetővé nyilvánítása után egy időre eltűnt a városrészenkénti temetkezés elve abban az értelemben, hogy az egyesített főváros keresztény elitje - lakóhelyétől függetlenül - ide temetkezett (változást csak a Farkasréti temető divatossá válása hozott ebben).

Kossuth Lajos temetése

1894-ben zajlott le Budapesten minden idők leggrandiózusabb, legnagyobb tömeget megmozgató és legtöbbször emlegetett magyarországi temetése, Kossuth Lajosé. Ez volt az egyetlen olyan gyászszertartás a Kerepesi úti temetőben, amely a mai napig helyet kap a köztudatban, amelyre szinte minden, a korral foglalkozó történeti munka, memoár vagy egyéb írás kitér, és amelynek részletei is viszonylag jól feldolgozottnak mondhatók.

Kossuth Lajos 1894. március 20-án halt meg Torinóban, és április 1-jén temették el a Kerepesi úti temetőben, ideiglenes sírhelyen, a mai mauzóleumtól északra, a Deák-mauzóleum felé vezető út mellett. Vele együtt hazahozott feleségét és lányát egy nappal őelőtte, szinte észrevétlenül temettette el a család ugyanott, ahol másnap Kossuthot az ország. Az egykori kormányzó végtisztessége körüli viták szorosan kapcsolódtak a napi politikához, és a temetés - egy eleve kiélezett helyzetben - nyíltan az ellenzékiség és a forradalomra való visszaemlékezés jegyében zajlott. A király megtiltotta az állami gyászt, a közintézményeket nem lehetett fellobogózni és a Kormány tagjainak, a főrendeknek, a képviselőház vezetőinek, a magas klérusnak, a jelentősebb tisztségek betöltőinek - például a főispánoknak vagy a főpolgármesternek -, valamint katonatiszteknek és egyenruhás sorkatonáknak nem, vagy legfeljebb csak magánemberként volt szabad részt venni a szertartáson. Utóbbit a főváros szervezte meg és bonyolította le, és Kossuth hivatalosan mint Budapest díszpolgára részesült sírhelyben (bár a kormányfő, Wekerle Sándor a színfalak mögött jelentős mértékben elősegítette a temetés lebonyolítását).

Kossuth Lajos mauzóleumának megtervezésére 1900-ban írtak ki pályázatot. 1902-ben született meg a hatalmas vihart kavart döntés, amelynek nyomán 1903 szeptemberében kezdődött meg és 1909-re fejeződött be az építkezés a temető III. számú kapujával szemben, a 22. és a 23. parcella találkozásánál. A mauzóleumot, amely máig Magyarország legnagyobb méretű funerális építménye, Gerster Kálmán tervezte, a szobrok alkotója pedig Stróbl Alajos volt. Az egyes részletek kivitelezésében közreműködött például Jungfer Gyula, Kauser József, Kölber Dezső vagy Róth Miksa.

1909. november 25-én temették ide Kossuth Lajost, valamint feleségét, lányát és húgát, 1914-ben Kossuth Ferencet, 1923-ban pedig Kossuth Lajos Tivadart, a család utolsó tagját, aki 1918-ban halt meg, de földi maradványait a háború és annak következményei miatt csak ekkor lehetett Olaszországból hazahozni.

A Kossuth-mauzóleum 1909-ben

Reprezentatív temetések

Általában is elmondható, hogy minden idők legnagyobb szabású, legteátrálisabb magyarországi temetései a Monarchia korában zajlottak. A három legpompásabb 1876-ban Deák és 1894-ben Kossuth temetése, valamint 1906-ban Rákóczi és társai hamvainak hazahozatala volt. Ezek a bizottságok által szervezett és jelentős művészek koreografálta felvonulások és temetői szertartások valódi ünnepek voltak, de elfogadhatatlan az az állítás, hogy az önreprezentáció és politikai célok szolgálatába állított látvány mögött semmi őszinteség ne lett volna.

A nagy és jelképpé magasztosuló temetések mellett szinte minden, a századforduló körül elhunyt kiemelkedő személy gyászszertartásával látványos pompa, díszes ravatal, hatalmas tömeg járt együtt. Az ország és a főváros lakossága büszke lehetett politikusaira és közéleti személyiségeire, tudósaira és művészeire, és Budapesthez hasonlóan a vidéki városok is igyekeztek a maguk országos vagy lokális jelentőségű nagyságait méltó módon búcsúztatni. A nagy temetések népszerűsége pedig egyértelműen maga után vonta az attribútumok, az állandó motívumok és kellékek leszűrődését a kisebb horderejű temetésekig, a közép- és a kispolgári szertartásokig. A reprezentációra volt igény és volt fedezet is: a dualizmus idején a legnagyobb taglétszámú egylettípus a temetkezési egylet volt Magyarországon.

A dísztemetővé nyilvánítás után, mint már említettük, jelentősen megnőtt a Kerepesi úti temetőben eltemetett jeles személyiségek száma. Nem szükséges mindannyiukat felsorolni (az adattárban mindazoknak a neve megtalálható, akiknek ma is itt áll a sírja), de a múlt században elhunytak közül néhány fontos nevet érdemes megemlíteni. 1885-ben Nékám Sándor matematikust és Győry Vilmos evangélikus lelkészt, 1886-ban Pauler Tivadar jogtudóst, Korizmics László mezőgazdászt, Rochlitz Gyula építészt és Jókainé Laborfalvi Rózát, 1887-ben Arányi Lajos György patológust, 1888-ban Hanszlmann Imre művészettörténészt és Zsigmondy Vilmos bányamérnököt, 1889-ben Apáthy István jogtudóst, Ábel Jenő klasszika-filológust, Antal Géza urológust, valamint Reviczky Gyulát temették el a Kerepesi úton. Utóbbi eredeti sírhelye - a 49. számú parcella egy nehezen megtalálható részén - a századforduló fiatal íróinak és művészeinek első számú zarándokhelyévé vált, és a temetőnek az egyik legjelentősebb olyan pontjává, amely körül a közösségi kultusz elsősorban nem hivatalos, hanem privát forrásokból táplálkozott. Síremlékére 1890-ben írtak ki pályázatot. Ezt, bár a századforduló legnagyobb síremlék-szobrásza, Donath Gyula is részt vett rajta, Köllő Miklós nyerte meg. Egy éven belül felállították a sírt, de az olyan rossz minőségű kőből készült, hogy néhány évtized alatt tönkrement. Reviczky mai sírszobrát már a díszsírhelyre való áttemetése után, 1932-ben készítette Gách István Lipót. A kontinuitást, a síremlékre fordított óriási figyelmet jól jellemzi, hogy bár a két sírjel szinte minden tekintetben eltért egymástól, mindkettőre ugyanazt a szöveget vésték fel: a költő Magainról című versének egy híres sorát.

1890-ben kapott sírhelyet a Kerepesi úti temetőben Petschacher Gusztáv építész, 1891- ben Ballagi Mór nyelvész, Hofmann Károly geológus,Hirschler Ignác szemész, Jendrassik Jenő fiziológus, valamint Csiky Gergely és Ybl Miklós, 1892-ben Nendtvich Károly kémikus, Törs Kálmán publicista és Lumniczer Sándor sebész, 1893-ban Hantken Miksa geológus, Beliczay Gyula zeneszerző és Puskás Tivadar, 1894-ben Szabó József geológus, Nagy Imre és Horvát Árpád történészek (utóbbi Szendrey Júlia második férje), valamint Paulay Ede. A Paulayt ábrázoló relief volt Margó Ede első munkája, amely a Kerepesi úti temetőbe készült, egy Gerenday-féle síremlék alárendelt, kiegészítő elemeként. A szintén 1894-ben elhunyt Komócsy József síremlékének felállítására nagyszabású gyűjtőakció indult (a kampányt Jókai Mór vezette), de Zala György alkotása csak 1903-ra készült el. Ez jó példa arra, hogy néha egy adott kor egyik legnépszerűbb egyéniségének síremléke csak hosszú idő múlva valósul meg, éppen az adott személy és a feladat túldimenzionáltsága miatt.

1895-ben a Kerepesi úti temetőben temették el Szarvas Gábor nyelvészt, Tóth László festőművészt, Székely József levéltárost, valamint Komjáthy Jenőt, 1896-ban Degré Alajos írót és id. Jankó János karikaturistát, 1897-ben Volf György nyelvészt, Jurányi Lajos botanikust és Pólya Jakab közgazdászt. 1898-ban apja, Arany János sírjában kapott nyugvóhelyet Arany László. Az 1897-ben elhunyt, és egykor a 12. parcellában eltemetett Vajda János Donath Gyula tervezte síremléke, amely egy lantra omló, haldokló hattyút ábrázolt volna, soha nem valósult meg, helyette 1915-ben Somló Sári készítette el a ma is látható sírt. A fentiekben felsorolt temetések többsége a bejárathoz közeli parcellákban történt, és szinte valamennyi említett személyt legalább egyszer áttemették azóta.

1900-ban Munkácsy Mihály temetése látványos, szinte bombasztikus körülmények között, de egy kevésbé preferált, akkor másodrendűnek számító helyen ment végbe. Sírjának ottléte sem változtatott ezen: 1911-ben, Teles Ede készítette síremlékének felavatásakor még mindig ez volt a szűkebb környék egyetlen igazán nevezetes sírja.

A századforduló és az azt követő évtized legjelentősebb és legreprezentatívabb temetései azonban a Deák-mauzóleum környékén történtek. A továbbiakban, az eddigieknél részletesebben, a 28. parcella és a 29. parcellacsoport kialakulásáról, egy jelentős díszsírhely-program - részben ma is eredeti formájában látható - megvalósulásáról lesz szó. Ennek alapos bemutatása egyrészt azért fontos, mert ezen a részen ma is különlegesen magas az egy parcellára jutó nevezetes sírok száma, másrészt azért, mert mint a kor kitüntetett - gyakorlatilag Magyarország akkori legelőkelőbb - temetkezési helye, kiváló képet ad a századforduló elitjének sírhely-választási és sírjel-állítási stratégiáiról, poszt funerális mechanizmusairól, temetőbeli térhasználati szokásairól, valamint egy művészi szempontból is jelentékeny sírjel-együttes kialakulásáról. A következőkben a Deákmauzóleum környékét két aspektusból vizsgáljuk meg: egyrészt, hogy kikből állt össze az ide temetkezők névsora, másrészt, hogy ebben az időszakban hogyan valósultak meg a sírjelen keresztüli vizuális reprezentáció egyes különösen érdekes példái. (Az egyes parcellák bemutatásánál nem mai képük leírására, hanem eredeti kialakulásuk folyamatának rekonstruálására törekedtem, ezért számos olyan sír is szóba kerül, amely már nincs itt, mert átköltöztették vagy teljesen felszámolták. A mai állapotról tájékoztatást ad az adattár).

A 28-as parcella

A 28. parcellában az 1880-as évek óta már volt néhány híres sír, de az igazi pantheonizáció első lépése - az úgynevezett díszsor megnyitása - 1897-ben történt: ekkor temették el a parcella Deák-mauzóleummal szemközti sarkán Kamermayer Károlyt, az egyesített Budapest első polgármesterét. A díszsor sírjainak örök időkre és ezen a helyen való megőrzését, valamint gondozásukat a főváros vállalta (1945 után cz a kötelezettség sajnos érvényét veszítette, és egyes sírokat, megbontva az egész parcella kontextusát, kiemeltek innen). 1898-ban kezdődött meg a parcella nyugati sorának kialakítása Schwimmer Ernő Lajos bőrgyógyász, Szathmáry György író, Barabás Miklós festőművész, Dessewffy Dénes, a 48-as emigráció egyik prominens politikusa, valamint Télfy Iván klasszika-filológus temetésével. 1899-ben a díszsor mai nyitányán temették el Csemegi Károly és Teleszky István jogtudósokat, Szilágyi Sándor történészt, Mihalkovics Géza anatómust, valamint Jekelfalussy Lajost, az országos csendőrség megszervezőjét, a parcella más részein pedig báró Lipthay Béla műgyűjtőt, Péterfy Jenőt, a tragikus körülmények között elhunyt kritikust, valamint gróf Bethlen Miklós írót, Győrök Leó György festőművészt, Batizfalvy István történetírót és Harrach József zenei írót. 1900-ban a díszsoron temették el báró Atzél Béla politikust, Erkel Sándor karnagyot és Gerlóczy Károlyt, Budapest első alpolgármesterét, a parcellában pedig Köllő Miklós szobrászt, Lubricb Ágoston pedagógust és Balázs Kálmánt, a híres cigányprímást.

1901-ben került a parcellába Bartay Ede zeneszerző, Laufenauer Károly elmegyógyász, Csernátony Lajos publicista, Mihalyik Szidor gyógypedagógus, Bercsényi Béla és Szathmáry Árpád színészek, Sóltz Vilmos kohómérnök, Brodszky Sándor és Ábrányi Eördögh Lajos festőművészek, Eorgó István üvegfestmény-nagykereskedő, Sabathiel József hegedűművész, Székács Ferenc és Lechner Ágoston jogászok, valamint Wohl Janka írónő (húga, Wohl Stefánia mellé), 1902-ben pedig Győry Elek jogtudós, Iloránszky Nándor politikus, Schédy Sándor gyógyszerész, Tolnai Lajos író, ifj. Jankó János etnográfus, Inczédy László költő, Schwicker János Henrik történész és Névy László esztéta.

Lényegében 1899-től 1902-ig tartott a parcella szisztematikus feltöltése, konvencionális módon, de a hétköznapi temetések mellett az átlagosnál jóval több nevezetessel. 1903-tól azonban már csak kivételes jelentőségű személyek temetkezhettek ide, elsősorban a díszsor még üres sírhelyeire. Ekkortól vált igazán fontossá és presztízs-értékűvé, hogy ki kap sírhelyet a 28. parcellában: 1903-ban id. Ábrányi Kornél zenei író, Fadrusz János szobrász és Tóth Lőrinc jogtudós, 1904-ben Beöthy Ákos politikus és Lotz Károly, 1905-ben Czigler Győző építész, Szász Károly költő és Bartha Miklós publicista, 1906-ban Zichy Mihály és gróf Zichy Jenő, 1907-ben Szabó Miklós, a Kúria elnöke, 1908-ban Türr István, 1909-ben Náday Ferenc színész és Kautz Gyula közgazdász, 1910-ben pedig báró Kaas Ivor író nyerte el ezt a megtiszteltetést, majd az 1910-es évek első felében több fővárosi főtisztviselő.

1912-ben temették el a parcellában Mátrai Betegh Béla színészt, 1913-ban gróf Teleki Géza volt belügyminisztert, gróf Teleki Pál apját, 1914-ben Lechner Ödönt, 1915-ben Zsitvay Leó jogászt, Újházi Ede színészt és egy veterán politikust, a százegy évet élt Madarász Józsefet, 1919-ben pedig báró Dóczy Lajos írót. 1915 óta állt a díszsoron a csak 1926-ban elhunyt Jászai Mari síremléke, rajta saját szövegezésű sírfeliratával. Már ekkor is gyakran előfordult egy-egy, még élő személy nevének sírra vésése, esetleg képének vagy szobrának előzetes sírra tétele, de a sírjel egészének felállítására - mielőtt még bárki meghalna azok közül, akik oda kívánnak temetkezni - meglehetősen ritkán akadt példa. Ezt a furcsa helyzetet csak még abszurdabbá tette, hogy publikus sírról, egy neves személy kultuszának majdani helyéről volt szó, és az abszurditást az is fokozta, hogy Jászai Mari gyakran látogatta is saját sírját, rendszeresen és látványosan gyakorolva saját kultuszát. Síremléke, Szabó Jenő és Miakits Károly műve, más szempontból is különleges: anyagát a régi, 1837-ben épült és a századforduló után lebontott Nemzeti Színház kövei - konkrétan az egykori kupolacsarnok szürke márványa - képezik.

1919 után jó ideig csak egyetlen sírt nyitottak a parcellában, de azt - az aktuális politikai helyzetnek és a közhangulatnak megfelelően - a díszsor legelőkelőbb pontján, a Kamermayer-síremlék mellett: 1923-ban itt temették el a Magyar Hiszekegy szerzőjét, Papp-Váry Elemérné Sziklay Szerénát. Ezt követően már legfeljebb csak családtagok kaptak helyet a korábbi sírokban (mint például 1935-ben Widmár Katalin operaénekesnő, férje, Náday Ferenc mellett), de furcsa módon az 1925-ben elhunyt Papp-Váry Elemér tábornokot nem híres felesége mellé temették el, hanem egy teljesen külön sírban, a 36/1. parcellában (csak 1945 után hozták át mostani helyére). Az utóbbi évtizedekben a parcella belsejét kiürítették és a híres síroknak legalább a harmadát felszámolták.

1993-ban azonban a 28. parcella újra a temetői hierarchia csúcsára került: itt temették el ugyanis Antall Józsefet, a rendszerváltás utáni első magyar kormányfőt.

A kis területű, de ennek köszönhetően a mai napig minden átrendezést elkerült 29. parcella közvetlenül a Deák-mauzóleum mellett helyezkedik el. Nem véletlen, hogy elsőként Deák Ferenc két bizalmasát temették ide, még 1880-ban gróf Mikes Jánost, majd 1888-ban id. Kandó Kálmánt. Szintén 1888-ban kapott itt sírhelyet Trefort Ágoston, majd 1891-ben Kerkapoly Károly, 1892-ben Klapka György és Salamon Ferenc, 1893-ban Erkel Ferenc, 1894-ben Xantus János, 1895-ben pedig Földváry Mihály, aki közel húsz éven át töltötte be Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispáni tisztségét. 1897-ben itt temették el Helfy Ignác és Horváth Gyula publicista-kát, valamint Kovács József sebészt, volt egyetemi rektort, és végül 1901-ben Szilágyi Dezsőt, az egykori igazságügyminisztert. A későbbiekben a 20. parcellából került ide Irányi Dániel síremléke.

29-es parcella

A 29/1. parcella a környékéhez képest sokáig viszonylag jelentéktelennek számított, bár ide temetkezett 1900-ban Schvarcz Gyula történész, 1902-ben Vadnai Károly író, Ráth Károly iparszervező, Kelety Gusztáv festőművész, valamint Szigeti József, Szigeti Imre és Feleky Miklós színészek, 1903-ban Ráth Mór könyvkiadó és Corzan Avendano Gábor matematikus, 1904-ben két híres pedagógus, Zirzen Janka és Lakits Vendel, 1905-ben id. Csiky Kálmán műfordító (akit azóta háromszor temettek át újabb és újabb parcellákba), 1906- ban Munkácsi Flóra színésznő és György Aladár művelődéstörténész, 1907- ben Tóth Béla író, Vízváriné Szigeti Jolán színésznő és Werner Rezső Rudolf jogfilozófus, 1908-ban Vízvári Gyula színész, 1909-ben Sz. Nagy József zeneszerző, majd 1911-ben Kovács Mihály színész.

Később azonban a Kerepesi úti temető régi, felszámolt parcelláiból számos további neves személy hamvai és síremléke került ide, és az 1920-as évek végére itt alakult ki a temető első, jelentős részben másodlagos temetésekkel létrehozott díszparcellája.

1902-ben kezdődött meg a temető 1852 és 1868 közötti sírjainak felszámolása, és az itt talált földi maradványok közös sírba juttatása. Tíz, 1855 és 1864 között elhunyt személy azonban - köztük Reguly Antal, id. Beöthy László, Marastoni Jakab, Márkfi Sámuel, Kövér Lajos és Obernyik Károly - a 29/1. parcella első két sorában kapott új sírhelyet, az itteni szekunder temetések első hullámaként.

A második hullám terve először 1908-ban vetődött fel, a Fővárosi Mérnöki Hivatal Kerepesi úti temetőről készített fejlesztési terve kapcsán, de csak az 1920-as évek elejére fejeződött be az érintett kilenc, nagyrészt az 1870-es években megtelt parcella kiürítése. A mintegy tizenkétezer sírból harmincötöt találtak érdemesnek arra, hogy a főváros költségén áthelyezzék őket és gondoskodjanak a fenntartásukról.

1909-ben Gerenday Béla felajánlotta, hogy a neves személyiségek sírköveit a kiürítendő parcellákból saját költségén, kijavítva áthelyezi a Kerepesi úti temető kijelölt területére. Ez elsősorban ügyes reklámfogás volt, mivel a legtöbb szóban forgó kő a Gerenday-műhelybcn készült. A felszámolt, de történelmi értékű síremlékek egy része a Fővárosi Múzeumba került, egyes reprezentatív és újrahasznosítható sírkövek pedig a katonai hatóságok és a főváros együttműködésével a Rákoskeresztúri temetőn belül kialakított Hősök temetőjébe.

1919-ben a főváros tanácsa újabb régi parcellákat jelölt ki - 1860-tól 1878-ig használtakat -, ahonnan körülbelül tízezer személy földi maradványai kerültek át a Rákoskeresztúri temető közös sírjaiba.

1924-re teljesen kiürítették a Kerepesi úti temető régi parcelláinak egy részét (például a 60., a 61., a 65., a 68. és a 69. számút), ahová többé nem is temettek senkit, és a terület rövidesen más funkciót kapott. A temetőt, amely ekkor már közelítőleg elnyerte mai nagyságát és alaprajzát, ez a területcsökkenés már nem érintette olyan érzékenyen, mint a múlt századiak, hiszen az éves temetések száma azóta jócskán lecsökkent.

Az 1920-as évek első felében temették át a 29/1. számú parcellába többek között Czuczor Gergelyt, Garay Jánost, Egressy Gábort, Szontágb Gusztávot és Eáncsy Lajost, Remellay Gusztáv és Bernát Gáspár írókat, Tóth József színészt, valamint az 1849-ben kivégzett minisztert, Csány Lászlót. Utóbbi, valamint az 1846-ban meghalt - és egykor a Váci úti temetőből áthozott - Horvát István történész kivételével valamennyi ide temetett személy az 1853 és 1873 közti két évtized neves elhunytjai közül került ki.

Az exhumáltak közül a 9. parcellába került több egykori híres színész (Szentpétery Zsigmond, Udvarhelyi Miklós, Hegedűs Lajos, Szerdahelyi József és fia, Szerdahelyi Kálmán), valamint Zilahy-Kiss Imre költő, Reviczky Szevér publicista, Czakó Zsigmond író, Tasner Antal, Széchenyi titkára, Mosonyi Mihály zeneszerző, Gaál József író és Lázár Vilmosné, az Aradon kivégzett honvéd ezredes özvegye (őt, valamint Udvarhelyit és Mosonyit később újra áttemették). Az 1847-ben elhunyt, és korábban egyszer - szintén a Váci úti temetőből - már áttemetett Czakó kivételével az 1851-től 1873-ig terjedő időszak halottairól van szó. 1945 után temették ide a szintén 1873-ban elhunyt Dorner József botanikust.

Nem a 9. és a 29/1. parcella volt azonban az áttemetések kizárólagos célpontja, sőt, egyeseket, például a már említett Pesty Frigyest, vagy az 1901-ben elhunyt gróf Ráday Gedeont, az ország alsó-tiszai vidékének hírhedt királyi biztosát nem is a Kerepesi úti temetőben temettek újra. A kiürített parcellák közt voltak az egykor rangos 25., 26. és 26/1. számúak is, innen exhumálták például Gaál Józsefet, Czuczor Gergelyt, Csány Lászlót, Szerdahelyi Kálmánt vagy Mosonyi Mihályt. A 26/1. parcellában azonban eredeti helyén maradt a kilenc vértanú emlékműve és Böszörményi László sírja (ma már csak az utóbbi van ott).

Az áttemetettek legtöbbje, például Czuczor, Czakó vagy Egressy Gábor később új síremléket kapott (többen szóvá tették, hogy nem egyszer a réginél hitványabbakat). Ma is az eredeti, áttemetés előtti sírkő látható például Csány vagy Remellay sírján. Az új feliratok szövegét a családok, valamint irodalmi egyesületek bevonásával döntötték el. Az exhumáltak mellett 1924-ben a főváros egy sor további, a Kerepesi úti temetőben nyugvó személy nevét tette közzé, akiknek a sírjára új síremléket fog állíttatni, összesen 20-25 millió koronás költséggel. Régi, felszámolt, de még jó állapotban lévő köveket is átvéstek erre a célra. A harminckét névből álló listán elsősorban azok kaptak helyet, akiknek munkássága - a város akkori vezetése szerint - nagy mértékben szolgálta Magyarország és Budapest fellendítését. Az egyes díszsírhelyeket és síremlékeket különféle intézmények, egyesületek igényelhették a fővárostól.

A Nemzeti Sírkert létrehozása

A régi parcellák kiürítése után nagyszabású rendezési program vette kezdetét. 1921-ben elrendelték, hogy a Kerepesi úti temetőt díszsírkertté kell átalakítani, amelynek első lépéseként a főbejárat mellett eddig működő kertészetet át kell költöztetni és a helyén parkot, később pedig esetleg új, reprezentatív díszparcellát keli kialakítani. Új temetői épületek létesítését is tervbe vették.

Az exhumálások nyomán felszabadult területeken, ahol rövidesen újra megindultak a temetések, nagyrészt megtartották az eredeti térfelosztást, bár néhol új utakat is vágtak.

Egyes neves személyiségek exhumálása, a régi sírkövek eltűnése, a hamvakkal való méltatlan bánásmód gyakran megütközést vagy felháborodást keltett. Móricz Pál, a Magyarság publicistája, Czuczor Gergely áttemetése miatt kezdett kitartó és agresszív sajtókampányba, amelynek célja az üzleties megfontolások, a módszeres temetőgazdálkodás visszaszorítása volt. Ennek során vetett fel egy értékes, korát megelőző javaslatot is: azt, hogy minden intézmény, egyház, egyesület stb. vegye számba a számára fontos, megőrzésre érdemes sírokat és gondoskodjon azok fenntartásáról. Emellett a főváros is írja össze a neves személyek sírjait, gondoskodjon a még meglévő emlékek megmentéséről és jelentesse meg Budapest temetőinek történetét. A főváros ekkoriban el is rendelte a Kerepesi úti temető jeles halottainak összeírását, a temetői nyilvántartó könyvek és a még meglévő síremlékek alapján.

Szintén Móricz Pál tette szóvá a leggyakrabban a Kerepesi úti temető elhanyagolt állapotát. Nem kis részben ennek nyomán szervezte meg 1924-ben Pintér Jenő tankerületi főigazgató azt, hogy középiskolás diákok vállalják el egy-egy "tanulmányaikhoz közelebb álló" elhunyt nagyság sírjának gondozását. Minden kijelölt sírnak diákok egy csoportja lett a gazdája, akik ünnepekre, halottak napjára feldíszítették a síremléket, díszőrséget álltak mellette és megemlékezést tartottak az ott nyugvóról.

Visszatérve a Deák-mauzóleum környéki parcellák századforduló körüli autochton fejlődésére: a 29/2. számú parcellába temetkezők közül az 1897-ben elhunyt Kozma Sándor volt az, akinek sírja az itteni első sort, a 28. parcella pendant-ját megnyitotta. Itt temették el 1901-ben Lukács Béla gazdaságpolitikust, majd 1902-ben Hajnik Imre jogtörténészt és Bartók Lajos költőt. Ide temették át ugyanebben az évben Kisfaludy Károlyt, akinek ez volt a harmadik gyászszertartása. Ebben a parcellában - bár nem az első sorban - temették el 1902-ben Plósz Pál biokémikust, Pethő Gyula geológust és Kerékgyártó Árpád Alajos történészt is. 1903-ban került ide Kisfaludy Árpád Béla teológus, 1904-ben Czobor Béla művészettörténész, Schmidt Sándor mineralógus, Czorda Bódog jogtudós és Meinig Artúr építész, 1905-ben Schulek Vilmos szemész, majd második lépésben 1911-ben Hieronymi Károly mérnök és 1912-ben Görgey István történész. 1911-ben báró Bánffy Dezső volt miniszterelnök is itt kapott sírhelyet: Batthyány újratemetése és Wekerle halála között ő volt az egyetlen kormányfő, aki ebbe a temetőbe került.

Végezetül, a 29/3. parcellában kapott sírhelyet 1901-ben Pulszky Ágost szociológus, 1904-ben Batizfalvy Sámuel ortopédorvos, 1905-ben Beniczkyné Bajza Lenke írónő, Kruspér István mérnök és Bálás Árpád mezőgazdász, 1906-ban Beksics Gusztáv író, Hegyi Aranka színésznő, Telepy Károly festőművész, Mátrai Lajos György szobrász, Bachat Dániel evangélikus püspök és Tormay Béla állatorvos, 1907-ben Peres Sándor pedagógus, Thaly Emil mérnök, Nagy Miklós szerkesztő, ifj. Reiner  Zsigmond publicista, Mébold Frigyes nyelvész, valamint Balogh Tihamér és Csatáry Lajos orvosok, 1908-ban Falk Miksa publicista és Mogyoródy Adolf ezredes, 1909-ben Böckh János geológus és Csernovics Emília, Damjanich János tábornok felesége, 1918-ban pedig Molnár Viktor művelődéspolitikus és Tolnay Lajos mérnök.

Pantheonizáció

A fentiekben részletezett öt parcellába temetkezett a századfordulótól Trianonig a magyar politikai és szellemi élet emblematikus alakjainak jelentős része. Egy 1908-as, a Kerepesi úti temetőt részletesen bemutató cikk negyven itt nyugvó neves személyt említ meg kiemelten, akik közül huszonkettőnek még ma is a Deák-mauzóleum közelében van a sírja.

A temetőt különféle helyeken bemutató reprezentatív fotók is többnyire ezekben a parcellákban készültek ebben az időszakban. A fentebb felsorolt nevekből látható, hogy Kerepesi úti temetőbe a történelmi elit mellett már egyre nagyobb nagy számban temetkezett az új, polgári elit is, elsősorban az ebben az időszakban robbanásszerű karriert befutó magyar zsidóság átkeresztelkedett tagjai. Rajtuk kívül a fentiek közt - a különféle magyarországi etnikumok asszimilálódott képviselői mellett - egy-egy nemzetiség illusztris, vállaltan más etnikumú képviselőit is megtaláljuk (például Bachat Dánielt, a kor szlovák szellemi életének egyik vezetőjét).

A Kerepesi úti temetőben a legerőteljesebb pantheonizáció nemzeti szinten folyt, de megfigyelhető a birodalmi szintű kultuszképzésre való törekvés is. Az előbbi volt a hangsúlyosabb: a sírfeliratokban egyre gyakoribbá vált a magyar nemzeti öntudat sokszor kényszeredett kinyilvánítása, és jól megfigyelhető volt egyfajta rivalizálás is Béccsel, Ausztriával, a német kultúrával, a nyugattal.

(Ami a tényleges riválist illeti, a bécsi Zentralfriedhof, bár csak 1874-ben nyílt meg, sokkal dinamikusabban fejlődött, és ebben az időben már jóval rendezettebb és látványosabb volt, mint a Kerepesi úti temető. Díszparcelláinak nagyvonalú kialakítása a mai napig szinte egyedülálló Európában)

Ez az öt parcella a sírjeleken keresztül megvalósuló vizuális reprezentáció különféle módozataira is számos kiváló példát nyújt. Ennek kapcsán érdemes egy rövid kitérőt tenni.

Ha a verbális szférát nem vesszük tekintetbe, akkor a síremlék elsősorban mérete, anyaga, valamint a rajta elhelyezett - vagy magát a sírjelet jelentő - ábrázolások útján képes az információkkal szolgálni az ott nyugvókról. Leegyszerűsítve, vulgarizálva azt mondhatjuk, hogy a temetőben minden képi megjelenítés vagy a halálról szól, vagy az elhaltról, vagy pedig egyszerre a kettőről, a téma tehát vagy allegorikus, vagy a realitást célozza meg, vagy ötvözi - gyakrabban csak egymás mellé helyezi - a kettőt. Ez minden síremlék-művészettel kapcsolatos tematikai tipológia-kísérlet alapja. A művészettörténész Dutka Mária szerint a sírszobrok többsége vagy a halott legjellemzőbb tulajdonságát, vagy a család gyászát akarja megörökíteni. Petrik Albert, a Kerepesi úti temető máig legihletettebb fényképésze szerint azok a sírszobrok a sikerültebbek, különlegesebbek, amelyek csak a halál misztériumára utalnak, ugyanis az elhunyt közvetlen vagy áttételes megjelenítése többnyire érdektelenné teszi a síremléket.

Az allegória gyakori példája a gyászoló vagy gyászolók - legtöbbször női - alakja, a patetikus figura (ez többnyire férfialak), a halál pillanatának bemutatása, a Krisztus-képmás, az angyalfigura, illetve más mitikus vagy szakrális alak (általában antik vagy keresztény forrásból), valamint a női vagy férfi akt. Nagyon fontosak a népszerű nemzeti motívumok szakrálisnak tartható - de lényegileg nem antik és nem is keresztény kötődésű - funerális példái: a Hungária-alak, a magyar vitéz (ősmagyar harcos, kuruc, huszár, honvéd), a népviseletbe öltöztetett alak, a pásztor- vagy parasztfigura, a Turul, vagy egyes többletjelentéssel felruházott tárgyak. A Deák-mauzóleum környékén lévő sírok közül népviseletbe öltözött, de egyben Hungáriaként is funkcionáló női alak látható Irányi Dániel sírján, egy egészen más jellegű, germán típusú Hungária Klapka Györgyén, Beöthy Ákosén pedig a vitézszobrok egyik legszebb temetői példája. Beöthy sírjának ornamentikája egyértelműen utal a híres nagyszentmiklósi ivóedényre is (amelynek felnagyított másolatát készítette el Pulszky Ferenc sírjára Donath Gyula, de felbukkan a Kossuth-mauzóleumban is, és gyakori dekoratív eleme volt a kor temetési szertartásainak).

Allegorikus női alak (gyászoló figura, géniusz, múzsa stb.) látható, több esetben portréval kombinálva, például Csemegi Károly, Teleszky István, Kamermayer Károly, György Aladár, Telepy Károly vagy Erkel Ferenc sírján (utóbbi modellje egy francia operaénekesnővolt). Erkel Sándor sírján a hegedülő női alak egyben az elhunyt tevékenységének megjelenítéseként is szolgál. Az allegorikus férfiszobor gyászoló típusa például a Sóltz- és a Bán ffy-s írem léken látható, a patetikus típus pedig Thaly Emil vagy Tóth Béla sírján. Több alak is szerepel Falk Miksa, Kozma Sándor vagy Sziklay Szeréna síremlékén. A mitológiai ábrázolás például Péterfy Jenő, a Krisztus Fadrusz János, az angyal Beniczkyné Bajza Lenke vagy Horánszky Nándor sírján tűnik fel.

Az állatalakok általában átmeneti esetet képviselnek a tiszta allegória és az egykori tevékenység szimbolizálása között, pontosabban ugyanannak az alaknak többféle interpretációja is lehetséges. Egyértelműen az allegorikus típusba tartozik az Erkel Ferenc sírján látható szfinx, de inkább az egykori elhunytra utal Szilágyi Dezsőén a törvénykönyvet tartó oroszlán, amely itt a politikus szigorú, sőt kíméletlen, mégis igazságos természetét kívánja jelképezni (ez azonban értelmezhetetlen akkor, ha valaki nem ismeri Szilágyi működését: ebben az esetben ugyanaz az állatalak allegóriává válik). Az oroszlán - mind főalakként, mind díszítőelemként - számos síron feltűnik a Kerepesi úti temető más részein is, sokszor gyökeresen eltérő kontextusban: Beketow Mátyás sírján pusztán a cirkusz világát testesíti meg, de például a Pintér Jenő-síremléken látható ledöfött oroszlán általánosabb érvényű allegóriaként is értelmezhető.

A portré esetében - akár arcképről, akár az egész alak ábrázolásáról van szó - a halál problematikája helyett a hangsúly inkább az életre terelődik. Az elhunyt egyéniségét, alkotásait, egykori tevékenységét, valamely betöltött - privát vagy közösségi - szerepét könnyebb megjeleníteni, akár utalásszerűén is, ezért jóval gyakoribb a síremlék-művészetben a portré és az elhunyt munkásságára való utalás, mint a tiszta allegória. Egyes, az egykori tevékenységre utaló tárgyaknak vagy figuráknak a sírjel részeként való szerepeltetése, illetve a sírjelen való ábrázolása mindig az életmű sűrítésének, szimbolizálásának, vizualizálásának kísérletét jelenti, de ugyanakkor leegyszerűsítését, az elhunytról alkotott kép sematizálását, az egykori komplex egyéniség egyetlen összetevőjének hangsúlyozását is.

Portrék

Az elhaltra való legegyértelműbb utalás, a síremlékre kerülő portré - legyen bár dombormű, buszt vagy egész alak - döntő fontosságú funkcióváltozáson megy át.

Mégis, egy egyedinek tekinthető plasztika, bár sírjelként vagy annak részeként funkcionálisan átértelmeződik, még megvalósíthatja az egyéniség kifejező megjelenítését, de közvetlen folytatása, a sírjelen felhasznált fénykép már aligha. Utóbbiak a XIX. század második felétől Európa nagy részén, így Magyarországon is rohamosan elterjedtek, főként a szobrászati alkotásokhoz képest szinte elenyésző költségeik miatt (a Kerepesi úti temetőben az 1860-as években jelentek meg). A halott élőként való bemutatása azon a helyen, ahol eltemették, a fénykép révén jutott el jelenlegi végletéhez, de egyúttal megváltozott a gesztus előjele is: a fotográfiák megfogalmazásának sematizmusa éppen az egykori fő célt, az egyéniség ábrázolását kerülte ki. (éppen ezért a neves személyiségek sírján elhelyezett fénykép a mai napig meglehetősen ritka).

A fent ismertetett öt parcellában portrérelief látható például Szilágyi Sándor, Erkel Sándor, Czigler Győző, Péterfy Jenő, Sóltz Vilmos, Tóth Lőrinc vagy Sziklay Szeréna síremlékén, mellszobor van Csemegi Károlyén, Zichy Mihályén, Barabás Miklósén vagy a Gerlóczy-, a Kamermayer-, az Irányi-, a Falk- és a Ráth Károly-síremléken. Az elhunyt teljes alakja jelenik meg Zirzen Janka vagy Lötz Károly sírján, valamint Bartha Miklósén, ahol azonban nem az élő, hanem a ravatalon fekvő személy alakja szerepel. A Lotz-síremléken egy allegorikus női alak is megjelenik, amely a kontextus ismeretében egyértelműen Lötz Kornéliára utal. Különleges domborművek láthatóak Vízvári Gyula és Szigeti Jolán síremlékén: valós portré allegorikus testtel, a színész megjelenítése egy híres szerepében (amely további, tisztán allegorikus alakokkal kombinálódik, teljesen új szférába juttatva a portrékat). Szintén különleges ábrázolás reprezentálja az elhunyt kilétét Damjanich Jánosné sírján: egy másik, egészen máshol eltemetett személy, történetesen a kivégzett férj portréja (ez az attitűd szöveges formában viszonylag gyakori, de szoborként, úgy, hogy a ténylegesen ott nyugvó személy meg sem jelenik, kuriózum). Ez a síremlék egyben egy kultuszhely megduplázására is jó példa: arra, amikor egy ismert nyugvóhelyű személyiség egy másik helyen jelképes értelmű emlékművet kap. Damjanich özvegyének sírja a Kerepesi úti temetőben kimondatlanul is a tábornok sírjaként funkcionál - ma különösen, hiszen az 1848-as hősök parcellájában látható -, miközben Damjanich valódi nyugvóhelyét is ismerjük (sírja 1974-ig Mácsán volt, azóta Aradon van).

A reprezentációs összetevő mind egy allegória, mind az elhunyt bemutatása útján megvalósulhat (kivéve a túl általános vallási és más funerális szimbólumokat, például a Krisztus-szobrokat vagy a leples urnát, amelyek csak közvetve kapcsolódhatnak össze az elhunyt személyiségével). A reprezentációra azonban - az egyéniség közvetlen megjelenítése helyett - az alkotásaira, tevékenységére, szerepeire való képi utalás nyújtja a legjobb lehetőséget, amelynek három fő formája létezik. Általában valamely, az adott tevékenységet szimbolizáló tárgy vagy alak ábrázolásáról lehet szó (amely legtöbbször a tevékenység egyik eszköze), továbbá az alkotás folyamatának vagy eredményeinek bemutatásáról.

A tevékenységet jellemző, kiragadott attribútumnak mint reprezentánsnak a síron való megjelenése óriási tradíciókkal rendelkezik, és példáit hosszasan lehetne sorolni. Ide tartoznak az egyes mesterségek és tevékenységi ágak ismert szimbólumai: például katonák sírján az egyenruha vagy a fegyver, építészekén a körző és a vonalzó, tudósokén a könyv vagy a bagoly, költőkén a lant vagy hárfa, színészekén a maszkok vagy a függöny, zenészekén a hangszer és a kotta, festőkén az ecset és a paletta, karmesterekén a pálca, pilótákén a sas, a repülőgép-szárny vagy a légcsavar, olimpikonokén az ötkarika, sportolókén egy-egy sporteszköz, sakkozókén a bábu, és még számos más ábrázolás, a mecenatúrára utaló jelképektől a bányászjelvényen át egy-egy műszer vagy más műszaki eszköz bemutatásáig. Megemlíthető a jellegzetes, munka közben viselt ruhadarabok, az adott tevékenységhez kapcsolódóan használt tárgyak, a munka tárgyát képviselő dolgok, élőlények vagy egyes, egyértelműen az adott munkát szimbolizáló allegorikus alakok sírjelen való ábrázolása is.

Az adott személy alkotás vagy tevékenység közbeni ábrázolása nagyon gyakori például művészek (főként zenészek és színészek) vagy sportolók sírján. Ez természetcsen mindig az attribútumok megjelenítésével kombinálódik. Ide tartozik egyegy, az adott tevékenységet végző allegorikus alak bemutatása is.

Maguk az alkotások, a tevékenység eredményei megjelenhetnek például írók sírján, az általuk teremtett vagy feldolgozott fiktív vagy valós alakok ábrázolásával, feltalálókén és tudósokén találmányaik felsorolásával, ábrázolásával, vagy felfedezéseik, az általuk megalkotott egyenletek és képletek sírra vésésével, zeneszerzőkén egy ismert dallam kottájának feltüntetésével. A leggyakoribb az elhunyt kilétének, címeinek és rangjainak, kitüntetéseinek, eredményeinek, alkotásainak, műveinek a sírjelen való feltüntetése vagy felsorolása (erre az egyik legkiválóbb példa a 29/2. parcellában Bartók Lajos sírja). Ide tartozik egyes építészek sírján az általuk tervezett, közismert épület ábrázolása, hadvezérekén a csatahelyek és -időpontok felsorolása, színészekén a szerepek ismertetése vagy magának a művésznek a megjelenítése valamelyik híres szerepében (illetve az erre való utalás az adott szerep egy híres mondatával, mint például Szigeti József egykori sírján a 29/1. parcellában), énekesekén egy dalrészlet (szöveg vagy kotta) feltüntetése, szobrászokén egy saját alkotásuk - nem feltétlenül sírszobornak szánt - másodpéldányának, vagy egy önálló, esetleg hagyatékban talált munkájuknak a sírra helyezése, festőművészekén egy híres képük témájának vagy magának a képnek a térbeli újraalkotása, vagy költőkén egy saját, gyakran szintén nem sírra szánt vers vagy versrészlet feltüntetése.

Inkább személyhez vagy személyekhez, mint tevékenységhez kötődik az elhunyt privát, hétköznapi tárgyainak vagy például kedvenc állatának ábrázolása, aláírásának sírra vésése, a család címerének ábrázolása, vagy az, ha egy már ismert, egy adott személyt ábrázoló portré formálódik térbe a síremléken. Lényegében minden, az elhunytat élőként, reális formában ábrázoló sírszobor bemutat személyes tárgyakat is (például ruhadarabokat). A privát tárgyak ábrázolásával analóg ezek temetési mellékletként való tényleges felhasználása, a halál után is birtokolni vágyott tárgyak sírba vitele. Átmeneti, de kitüntetett jelentőségű helyzetben történő reprezentáció a temetésen elhangzó beszédek tudósítása a halott kilétéről, és az ugyanekkor bejátszott, az elhunythoz kapcsolódó vagy egyenesen őt megszólaltató hangfelvételek (ezek már a XX. század első harmadában megjelentek a főváros temetési szertartásain).

A fentiekben már felmerültek a szöveges reprezentáció egyes példái, lehetőségei is. Lényegében ide tartozik a síremlék minden verbális eleme: a nevek felírása (amelyek elhelyezése, formája vagy kalligrafikus értéke nagy reprezentációs értékkel bír), valamint a sírfeliratok és a sírversek. A síremlékre, ha neves személyiség nyugszik ott, a vele együtt eltemetett házastárs és családtagok neve gyakran csak kisebb betűkkel - vagy a síremlék hátsó oldalára - van felvésve. Ha az ott nyugvó pár női tagja az ismertebb, akkor ő nemegyszer csupán lánykori nevén szerepel. Van azonban példa arra is, hogy a síremléken olvasható számos név közül semmilyen módon nincs kiemelve az ismert személyé, és arra is, amikor egy ilyen sírjelet utólag csúfítanak el egy név látványosabb bevésésével.

Az elhunytat bemutató, sokszor bőségessé duzzadó szóáradat ellentéte, amikor a közismert - vagy annak tartott - személy sírjelén csak családi neve jelenik meg (a Deák-mauzóleum körüli parcellákban ilyen például Gsemegi Károly vagy Kasselik Ferenc sírja). Ettől meg kell különböztetni azt, amikor egy sírbolt családi jellegét jelöli az önmagában álló vezetéknév (tehát a síron csak az olvasható, hogy mely család temetkezett oda, de az egyes családtagok neve nem). Előfordul, hogy az együtt nyugvó több neves családtag közül csak egyikük - nem feltétlenül a legismertebb - neve olvasható a síron. A feltüntetett megnevezés lehet művész- vagy becenév is. Az igazi végletet az abszolút felirat nélküli, illetve a csak évszámokat vagy csak monogramot feltüntető - és mar eleve így készült -, sokszor éppen ezzel hivalkodó síremlékek jelentik. Ide sorolható az az eset is, amikor egy közismert személy eredeti, a köztudatból már kiesett neve kerül a sírra.

Az elhunytat bemutató feliratok legegyszerűbb és leggyakoribb esete, amikor egyegy szó vagy néhány szavas felsorolás utal egykori tevékenységére, foglalkozására. Fontos, hogy mi az, amit a felirat szükségesnek tart kiemelni: a rangok és címek sokszor előnyben részesülnek az alkotó tevékenység megnevezéséhez képest. A hosszabb feliratok vagy sírversek számos módon csoportosíthatóak: például szerzők, illetve az egyes szövegek eredete szerint, továbbá funerális értelemben vett egyediségük vagy elterjedtségük alapján, vagy azt figyelembe véve, hogy a szövegben ki szólal meg, és hogy van-e megszólított. Az egyik legjobb, kombinált tipológiát Károsy Pál alkotta meg, aki négy kategóriát különített el: a költői feliratokat (ezen belül eredeti, idézett és ismeretlen eredetű sírverseket), a prózai feliratokat (ezen belül a vallásos, a családi vonatkozású, a jellemző és a gondolati feliratokat), valamint önálló kategóriaként a háborúra vonatkozó és az idegen nyelvű szövegeket.

A Deák-mauzóleum környékének sírversei és feliratai közt eredeti szövegek és idézetek egyaránt előfordultak (egy részük ma már nincs meg vagy nem olvasható). Az előbbiek szerzői közül megemlíthetjük például Tóth Kálmánt, Beöthy Zsigmondot, Székács Józsefet, Agai Adolfot, Rákosi Jenőt, Raffay Sándort, valamint a századforduló utáni évtizedek legjelentősebb sír vers-költőjét, Kozma Andort. Az itteni idézetek forrásai többek közt Horatius, Shakespeare, Vörösmarty és Madách művei, és természetesen a Biblia. Jászai Mari már említett sírján kívül saját szerzeményű vers vagy felirat is szerepel vagy szerepelt például Sziklay Szeréna, Bartók Lajos és Wohl Stefánia sírján.

A Gerenday-műhely

A 28. parcella és a 29. parcellacsoport a síremlék-művészet szempontjából is rendkívül fontos. Ez a terület adott a legtöbbször helyet a nagy századfordulós sírszobrász-generáció alkotásai számára. A régi, ide áthelyezett sírkövek közül - amelyeken még nincsenek figurális ábrázolások - a legtöbb a Gerenday-műhelyben készült. A századfordulós síremlékek közt is sok a Gerenday-féle alkotás, amelyeket egyre gyakrabban egészítenek ki szobrok, de ezek többsége egy sémára készült, importált, összerakható figura. Ilyen például Beniczkyné Bajza Lenke vagy Horánszky Nándor sírja.

Több munkájuk, így Tóth Lőrinc vagy Csernátony Lajos sírja, relieffel egészült ki. A konkurens Kauser-cég készítette Pulszky Ágost síremlékét. A korszak két legfontosabb teljesítménye a funerális művészetben a már többször említett Donath Gyula, valamint Kallós Ede működése. A fentiek közül Donath műve a Csemegi-, a Teleszky-, a Kamermayer-, a Lipthay- és a Péterfy-síremlék. Petrik Albert elsősorban őt emelte ki mint a legértékesebb temetői szobrok megalkotóját. Kallós Ede készítette el Bartha Miklós, Irányi Dániel, Kozma Sándor, Erkel Ferenc, báró Bánffy Dezső, Falk Miksa, valamint - Róna Józseffel közösen - Erkel Sándor sírját. Lyka Károly összevetése ezzel a két szobrásszal kapcsolatban nagyon találó: szerinte míg Donath a gyász ünnepélyes pátoszát szólaltatja meg sok fantáziával, addig Kallós egy líraibb, érzelmes síremlék-típust képvisel, ahol a finom, tartózkodó mozdulatok kerülnek előtérbe. Donath a temető „szónoka", míg Kallós inkább a „lírikus".

Mindketten olyan gyakran részesültek funébris jellegű megbízásokban, hogy ebben az időszakban szinte kizárólag temetői szobrokkal foglalkoztak. Donath az általa megteremtett egyedi, újszerű halál-allegóriákat tradicionális attribútumokkal kombinálta. Kompilatív síremlékeinek témája egyértelműen a halál, az elhunyt ábrázolása teljesen háttérbe szorul. Kallós alkotásai egyértelműbbek és szűkszavúbbak. Irányi Dániel síremléke olyan népszerűvé vált, hogy később köztéri emlékműként is felállították. Kallós a síremlékeit kiváló építészek közreműködésével készítette: közéjük tartozikTátray Lajos, Márkus Géza, valamint Bálint Zoltán és Jámbor Lajos.

A magyar historizmus nagy szobrász-triászából elsősorban Stróbl Alajos művei kerültek ide a századforduló körül (például Zichy Mihály, Szilágyi Dezső, Kelety Gusztáv és Balogh Tihamér sírjára). Zala György, akit Petrik Albert Donath mellett elsődlegesen kiemelt, a fent ismertetett parcellákba csak egy síremléket készített, Beöthy Ákosét (a temető más részein számos művét felállították). Fadrusz Jánosnak két alkotása is áll a 28. parcellában, de egyik sem síremléknek készült: Szilágyi Sándor domborműve a nagy történész tiszteletére készített plakettjének felnagyított másolata, saját sírjára pedig híres Krisztus-szobrának egy példánya került. (Utóbbinak egy másik példánya a közeli 20. parcellában, Heinrich Ferenc sírján látható).

A Deák-mauzóleum körül a századfordulón felállított szobrok közül fontosak még Róna József (Klapka György, Telepy Károly), Margó Ede (Vízvári Gyula, Szigeti Jolán), Radnai Béla (Damjanich Jánosné, Thaly Emil), Damkó József (LubrichÁgoston és Sóltz Vilmos), valamint Teles Ede munkái (utóbbi alkotása a méltán népszerű Barabás-síremlék). Egy-egy művet készített a temetőnek erre a részére Kiss György, Ligeti Miklós, Somló Sári, Kozma Erzsébet, Pásztor János, Bory Jenő, valamint Horvai János. A 28. parcella jelentős síremlék-architektúrái fűződnek Hikisch Rezső, illetve Kosztolányi Kann Gyula nevéhez.

Az Irányi-síremlék mellett Zichy Mihályé az, amelynek később köztéri változata is született. Ez a kettősség, a síremlék és az emlékmű funkciójának ez a bizonytalan összemosása századunkban elterjedt jelenséggé vált, de fordítva: köztéri szobrok másodpéldányai vagy variációi kerültek a temetőkbe, például a Kerepesi úti temetőben Csontváry Kosztka Tivadar vagy a Farkasrétiben Bartók Béla sírjára. Ez nem egy esetben akkor is megtörtént, persze kevésbé publikusan, ha nem ugyanazon személy emlékművéről és sírjáról volt szó, sőt, ha a két témának semmi köze nem volt egymáshoz (ma például egy agrártörténeti eseményt megörökítő vidéki emlékmű másodpéldánya az egyik budapesti temetőben áll, ahol egy író síremlékeként funkcionál).

Végezetül érdemes megvizsgálni azt, hogy kik temetkeztek a Deák-mauzóleum környékének eddig nem ismertetett részére - az épület mögötti parcellákba - ezek újbóli betemetésekor, a húszas-harmincas években: 1919 nyarán itt kapott sírhelyet Kauser József építész, 1920-ban Ángyán Béla belgyógyász, Fieber Henrik művészettörténész, Szászy-Schwarz Gusztáv jogász és Ábrányi Emil költő, 1921-ben Jánosi Béla esztéta, valamint Riedl Frigyes és Haraszti Gyula irodalomtörténészek, 1922-ben Rubinok Gyula gazdaságpolitikus, Ivánfi Jenő színész, Anthes György operaénekes, Horváth Sándor erdőmérnök, Beszédes János László szobrász, Király György és Beöthy Zsolt irodalomtörténészek, valamint id. Vastagh György festőművész, 1924-ben Lehr Albert nyelvész, Szily Kálmán fizikus, Devecis del Vecchio Ferenc mérnök, Oprée Rezső sportvezető és Moravcsik Ernő Emil elmegyógyász,  1925- ben Matlekovits Sándor közgazdász, Márki Sándor történész, Köpesdy Sándor pedagógus, Kéméndy Jenő festőművész és Tőry Gusztáv volt igazságügyminiszter,  1926- ban Benedek János költő, 1927-ben Horánszky Dezső agrárpolitikus, 1929-ben Heim Pál gyermekgyógyász, Vargha Gyula statisztikus, Moravcsik Géza zenetörténész és Erney József zeneszerző, 1934-ben báró Herzog Mór Lipót műgyűjtő és Radnai Rezső irodalomtörténész, 1935-ben báró Arz Artúr, a Monarchia hadseregének utolsó vezérkari főnöke, 1942-ben pedig Konkoly-Thege Gyula statisztikus.

Az említett személyeknek körülbelül a felét temették át 1945 után: volt, akit a közeli pár cellák valamelyikébe (sokszor minden koncepció nélkül), de volt, akit egy másik városba, és voltak olyanok is, akiknek a sírját teljesen felszámolták vagy átvésték. Utóbbi sors várt természetesen azokra a deklaráltan „ellen"-forradalmi sírokra is, amelyek 1919 után „a vörös rémuralom áldozatainak" állítottak emléket. A 36/2. és 37/1. parcellák mellett több ilyen állt a 35., az 52. és az 56. parcellában, valamint a 26/1. számúban (utóbbiak közül az egyik — Stentzel János sírja — ma is áll, de egykori pejoratív feliratának csak a helye látszik).

A Deák-mauzóleum mögötti terület domináns elemeiben későbbi, mint a fentebb ismertetett századfordulós parcellák, így síremlékein már egy új korszak divatjai és népszerű motívumai a meghatározók. A szobrászok is mások: Kallós Ede egyetlen művét leszámítva a századforduló nagy generációjának alkotásaival itt már nem találkozunk. Számos művel képviselteti azonban magát a két világháború közti időszak legaktívabb síremlék-szobrásza: Horvai János. Rajta kívül például Sidló Ferenc, ifj. Vastagh György, Lányi Dezső, Lux Elek, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Kalotai Kreipel Ottó munkái találhatók meg itt, valamint Beck O. Fülöp első temetőbe került alkotása (Király György síremléke). A Gerenday-cég műveivel szinte egyáltalán nem találkozunk, szerepét ekkorra részben a Schmidt Gyula vezette műhely vette át.

Stílusváltás

A századfordulóra tehát teljes mértékben kibontakozott a Kerepesi úti temetőben egy jellegzetes, eklektikus síremlékművészet, amelyben egyértelműen a szobrászat dominált. Bár sok esetben nemes elgondolású és szép kivitelezésű alkotásokról volt szó, ez a „polgári vanitas-ikonográfia" mégiscsak kis számú témát variált, az antikvitás, a kereszténység és a magyar nemzettudat jellegzetes motívumainak és szimbólumainak felhasználásával és sokszor ötvözésével.

A historizmus síremlékei a halállal az életmű maradandóságát próbálták meg szembeállítani. Ennek eredménye sokszor az elhunyt érdemeinek „leltárszerű" számbavétele lett, vagy az, hogy a halottról az élőkre, a tiszteletadásról magára a gyászra terelődött a hangsúly, a hozzátartozók vesztesége vált a legfontosabbá.

Ez a tematika a mai napig rányomja bélyegét a hazai urbánus típusú temetőkre: a XX. századi síremlék-művészet gyakori formaváltozásait alig kísérte tematikai-ikonográfiái megújulás. Budapesten kívül egyébként viszonylag kevés helyen vették igénybe a jelentősebb síremlék-szobrászok munkáját - ez mind a múlt századra, mind századunkra igaz -, inkább helyi mesterek dolgoztak a fővárosi példák alapján. A sírszobrok költségeinek fedezésére a családi, intézményi vagy fővárosi finanszírozás mellett előfordult a közadakozás is. Emellett századunkban vált gyakorivá a másodlagos felhasználás, tehát egy nem kifejezetten sírra készült, vagy korábban egy másik síron állt szobor vagy sírkő új sírra helyezése, emellett a sírkőipar egyre inkább tömegtermelésre rendezkedett be, véglegesen üzleti vállalkozássá alakult, és ezzel párhuzamosan indult el az egyre nagyobb fokú igénytelenedés felé.

A Deák-mauzóleum körüli parcellákban még egymás mellett szerepeltek a historizmus és a szecesszió formavilága által meghatározott síremlékek. Később, a temető főútja melletti - kivételesen szerencsés pillanatban létrejött - árkádsorok kialakításakor már inkább csak a szecesszió jellegzetességei domináltak: a stilizáció, a dekorativitás, a monumentális formálás, az orientális hatás és a magyar népművészet elemei, valamint az építészet és a szobrászat újjáéledő egyenrangúsága. (Az árkádsorok körüli vagy a Deák-mauzóleum mögötti parcellákban azonban már megjelent, az 1930-as években megtelt részeken pedig kizárólagossá vált az az enervált, késői eklekticizmus, amely mind a historista stílusok, mind a szecesszió attraktivitását maga mögé utasította).

Zsidó hatás

A szecesszió rövid, de intenzív hazai virágkora a Kerepesi úti temetőre is rányomta bélyegét. Ebben a legjelentősebb szerepet vitathatatlanul a kor zsidó vagy zsidó származású művészei játszották. Elég a már szóba került vagy a következőkben az árkádsorok kapcsán felsorolt szobrászok névsorát áttekinteni: Donáthot, Kallóst, Margót, Rónát, Teles Edét, Ligeti Miklóst, Damkó Józsefet, Maróti Gézát és Füredi Richárdot éppen úgy meg lehet itt említeni, mint a két világháború közötti síremlék-szobrászat legszínvonalasabb műveit létrehozó Beck 0. Fülöpöt és Vedres Márkot, vagy az Ady-síremlék alkotóját, Csorba Gézát. Nem szabad megfeledkeznünk a kor több tucatnyi valóban jelentős zsidó építészéről sem: mindenekelőtt a máig legkiválóbb hazai temetői architektúrák alkotóját, Lajta Bélát kell kiemelni.

Az ekkor tevékenykedő zsidó építészek és képzőművészek tehetségének összetevői közt fontos szerepet kapott az innovációra való hajlam, az ornamentika iránti tradicionális érzék, valamint egyfajta megfoghatatlan, a génekben öröklődő zsidó szépségeszmény: a nagy, töretlen felületek, az elemi, vegyítetlen minőségek, az egyes vizuálisan perceptálható tulajdonságok dinamikájának és intenzitásának szeretete és preferálása.

A zsidó származású építészek és szobrászok mind a neológ zsidó, mind a keresztény temetők számára dolgoztak. Nekik köszönhető, hogy a főváros temetőiben megnövekedett annak a szavakkal kifejezhetetlen, ünnepélyes melankóliának, komor nyugalomnak és titokzatos, monumentális fenségnek a szerepe, amelyet definiálni aligha lehetne, de amely felejthetetlenné és összehasonlíthatatlanná teszi az általuk tervezett síremlékeket.

Elsősorban az épületek robosztus, ám nemes jellege, vallások feletti szakrális aurája, valamint a nagy, dísztelen, vagy kevés díszítőelemet sokszor ismétlő felületek jelentősége az, amely egy budapesti keresztény temetőben mindeddig elképzelhetetlen volt. A századforduló után, egyrészt az átkeresztelkedett zsidók síremlékei, másrészt a zsidó származású művészek tevékenysége révén mindez itt is megjelenhetett: a Kerepesi úti temetőben elsősorban az 1900-tól 1930-ig kialakított területeken (legmonumentálisabb és legegységesebb képet adó megvalósulása a két árkádsor és az azt környező sírboltok architektúrája). Ez az ősi szépségeszményből eredő kisugárzás Budapest mellett még Bécsben jelentkezett igazán letisztultán, ahol a zsidó származású képzőművészek a budapestihez hasonló szerepet töltöttek be: a Kerepesi úti temetőben ki is mutatható a bécsi szecessziós temetőépítészet eszmei hatása. A bécsi temetőkben eleve nagyobb az építészet szerepe, mint például az itáliaiakban, és az architektúra plasztikával szembeni elsőbbsége, valamint ez a - fentebb körvonalazni próbált - éteri monumentalitás olyan lenyűgöző alkotásokat eredményezett, mint a Zentralfriedhof főkapuja vagy az ugyanott, a temető centrumában felépített Lueger-emléktemplom.

Mindez természetesen a Salgótarjáni úti zsidó temető képén is maradandó nyomot hagyott, bár Budapest neológ zsidó temetői a XX. század első harmadára furcsán eklektikus képet mutattak: a zsidó hagyományok mellett döntő befolyást gyakorolt rájuk az európai latin temetők antik eredetű formakincse, valamint a szecessziónak mind az orientalizáló, mind a magyar népművészetből merítő tendenciája. Részben megváltozott a temetők területén az előírásos térfelosztás is: például új parcellatípusok jelentek meg.

Az architektúra dominanciáját itt természetesen nem veszélyeztette a szobrászat, bár maga a figuralitás - alárendelt szerepben - elterjedt (még az emberábrázolás is megjelent). A díszítő és térkitöltő funkciót is ellátó ornamentika, az önálló plasztikai értéket és gondolati tartalmat hordozó geometriai formák, valamint a retorikai és kalligrafikus értékkel egyaránt bíró feliratok megtartották óriási jelentőségüket. Utóbbi egyebek mellett Lajta Béla tevékenységének köszönhető, aki - mint építész és mint a budapesti izraelita temetők építészeti főfelügyelője - a Salgótarjáni úti, valamint a Kozma utcai zsidó temetőben valósította meg azokat a funerális munkákat, amelyek révén századunk legnagyszerűbb hazai temetőművészeti teljesítményét hozta létre. Ő volt a XX. század első két évtizedében az a fővárosi építész, aki a legtöbb színvonalas architektonikus síremléket tervezte. Épületeihez többek között saját héber betűstílust alakított ki.

A Salgótarjáni úti zsidó temető számára Lajta mellett még számos jelentős művész tervezett síremlékeket, például Alpár Ignác, Donath Gyula, Fellner Sándor, Gárdos Aladár, Körössy Albert, Maróti Géza, Gerster Kálmán, Sárkány István vagy Vidor Emil.

AJÁNLÓ