Szent Rókus Kórház

VIII. kerület, Józsefváros, Gyulai Pál utca 2.

Írta: Varga Máté 2021. április

1781-ben Jung József irányításával kezdték el építeni, de Kardetter Tamás módosított tervei alapján fejezték be 1798-ban a Gyulai Pál utcai főépületet. Rákóczi út felöli oldalszárnya csak 1839-1841 között készült el Pollack Mihály tervei szerint. Hajdan itt álltak az 1711-es pestisjárvány ideiglenes kórházbarakkjai.

AJÁNLÓ

A Szent Rókus Kórház Európa egyik legrégebbi, nagy múltú egészségügyi intézménye. Egyike azoknak a kórházaknak, amely megélve két évszázad történelmi viharait máig megmaradt és ma is az ápolás és gyógyítás szolgálatában tevékenykedik és fog tevékenykedni továbbra is az új elvárásoknak megfelelően.

A Szent Rókus Kórház mindig fogalom volt és a gyógyítás hazai fellegvára, ezen belül is a kórház fül-orr-gége osztályai kimagasló teljesítményt nyújtottak a mindennapi gyógyító és tudományos munkában. Ezen osztályok vezetői neves egyéniségek voltak, többek neve napjainkban is ismert az ország határain túl is.

A kórház főbejáratával szemben áll a világhírű magyar orvos, Semmelweis Ignác (1818-1865) szobra, aki a gyermekágyi láz kórokozójának felfedezője, s aki 1851-től 1857-ig vezette a kórház szülőosztályát.

A Szent Rókus Kórház története

Az 1710-es és az azt követő, országszerte pusztító pestisjárványok szükségessé tették Pest városfalain kívül egy valamiféle barakkszerű járványkórház létesítését, amely végül a pestis elmúltával is fennmaradt és évről évre bővült.

A következő nagyobb járvány idején (1739–40) a város tanácsa fogadalmat tett, hogy Szent Rókus és Rozália tiszteletére kápolnát építtet. Ez Pollack Mihály tervei alapján 1741-re épült meg. A homlokzat és torony végső kialakítása 1765-ra valósult meg. A templom szentélye mögötti barakkban élt a Rókus-kápolna és egyben Pest utolsó remetéje, András, aki 1806-ban hunyt el.

Az osztrák császár ajánlotta a magyar rendeknek, hogy mielőbb létesítsenek kórházakat; ennek hatására a Helytartótanács 1724-ben elrendelte, hogy a településeknek kell gondoskodniuk a szegény betegekről. Pest város egyetlen, 72 ágyas kórháza ebben az időben a belvárosban, a Zöldfa és a Borz utca (a mai Kossuth Lajos és Semmelweis utca) sarkán volt, egy zsúfolt, szellőzetlen épületben, amely ráadásul kétszer is tűz áldozata lett.

A Helytartótanács (Magyar Királyi Helytartótanács) egy, a bécsi központi szervek irányítása alatt működő magyar kormányszerv volt, amelyet az 1722/1723. évi országgyűlés iktatta törvénybe, mint Magyarország országos kormányzati szervét.

A Betegápoló Irgalmasok először 1752-ben, majd húsz évvel később ismét javasolták, hogy egy szegényház épüljön a Szent Rókus-kápolna melletti területen, amely földnyelven a pestisjárványok idején barakkok álltak. A városi tanács helyükre kórház építését irányozta elő.

Az épület engedélyezése és a költségek összegyűjtése évtizedekig tartott; az építkezés 1795. augusztus 30-án indult meg, a főhomlokzat 1796-ban, a teljes épületegyüttes 1798. május 28-án nyílt meg ünnepélyesen, mintegy 207 ággyal. A Szent Rókus Kórház elnevezést az intézmény csak később kapta, amikor a kórház összeépült a kápolnával.

A Pesti Polgári Köz Ispotály 1830 körül (Lehnhardt Sámuel metszete)

A sebészet csak az 1830-as években jelent meg a kórházakban, addig elsősorban fertőző betegek kerültek be. A rosszul berendezett kórházakat az ápolás szakszerűtlensége, a higiéné és a gyógyeszközök hiánya, az élelmezési nehézségek és túlzsúfoltság miatt nyomorúságos állapotok jellemezték. A sebfertőző betegségek mindennaposak voltak. A személyzet is gyakran esett áldozatul a fertőzéseknek. A kórház mint valami borzalom élt a nép tudatában, odakerülni nagyobb csapásnak tartották, mint magát a betegséget.

A Rókus Kórház történetében 1832-ben történt jelentős változás, amikor azt Pollack Mihály tervei szerint kibővítették; a kivitelező az építész fia, Pollack Ágoston volt. Nevezetes eseménynek számít a kórház történetében, hogy 1851-ben a Bécsből áttelepült Semmelweis Ignác vette át a szülészeti osztály vezetését. Városrendezési indokokkal többször is elhatározták a kórház lebontását, de erre szerencsére nem került sor.

Akkori főbejárata a mai Rókus-plébánia copf stílusú, kőkeretű bejárata volt, fölötte a ma is olvasható szöveg: "Pestanum Calamitosorum Domicilium". Az új kórház neve "Pesti Polgári köz Ispotály" volt.

Részlet a Tudományos Gyűjtemény 1817-es kiadásából

Az első évben felvett betegek száma 1200, de 1805-től már 2000 körül mozgott. Itt vezette be 1847-ben dietil-éterrel és kloroformmal altatásos módszerét Flór Ferenc sebész főorvos, akit 1848-ban Pest város tiszti főorvosává és a Szent Rókus Kórház igazgatójává választottak.

1851. május 20-án, a 33 éves Semmelweis Ignác átvette az önállósult szülészeti osztály vezetését, aki itt is bevezette a klórvizes kézmosást és a rendszeres takarítást, tiszta ágyneműhúzást, ezzel a gyermekágyi lázat 1% alá csökkentette.

1857-ben a kórház hivatalosan is közkórház lett, majd 1860–1862 között a kórházi ágyak száma 678-ra emelkedett. 1875-ben a kórház átvette a régi dologházi épületet és megkezdték a fertőző betegek elkülönítését. 1876. január 19-én I. Ferenc József magyar király személyesen is megelégedését fejezte ki a rend és tisztaság miatt. 1877-ben új orvosi pályázati rend, új kórházi alapszabály és házirend készült, megszüntették a különszobákat, így lehetővé téve az egyre több elmebeteg elhelyezését. A toloncosztályt felszámolták, a rabok betegségüknek megfelelő elhelyezést kaptak.

A Szent Rókus-kápolna és kórház, valamint a Mária-oszlop 1867-ben

Egyes betegségek állandó jelleggel, a járványok pedig rendszeresen visszatérve folyamatosan sújtották a népességet, főleg az ínséges években. Az ország területének jelentékeny részét elfoglaló mocsarak és árterek tenyésztőhelyei voltak a maláriának (váltóláz), amely még az 1840-es években is országosan elterjedt népbetegségnek számított, különösen a Bánátban. Hasonlóképpen állandó veszélyforrást képezett az állatok által terjesztett veszettség, illetve a hiányos vagy egyoldalú táplálkozás következtében fellépő hiánybetegségek, mint a skorbut és a pellagra. A táplálkozási szokások - kenyérgabonaként főleg kukoricát fogyasztottak-, illetve az ortodox egyház által híveitől megkövetelt sok böjt miatt mindkettő a románok között fordult elő leggyakrabban.

A középkor és koraújkor legpusztítóbb betegsége, a pestis a XVIII. században gyakorlatilag megszűnt; utoljára 1795-ben Szerém megyében szedett halálos áldozatokat. A himlő viszont a társadalom minden rétegét érintő komoly közegészségügyi probléma maradt: a betegségek közül a leggyakrabban szerepelt halálokként, főleg a gyermekeknél. Időnként járványos méretűvé vált, ilyenkor a fertőzött gyerekek harmada-fele meghalt.

A megelőzést a himlővel szemben alkalmazták először: Jenner 1798-as felfedezése után igen gyorsan elterjedt Magyarországon is a tehénhimlővel való védőoltás. Bár a Helytartótanács már 1813-ban kötelezővé tette, de a szankciókkal is megerősített, megismételt rendeletek ellenére a negyvenes években is legfeljebb az újszülöttek harmadát oltották be.

A tífusz (hagymáz) szintén állandóan fenyegetett; a lappangó betegség a napóleoni háborúk idején dagadt nagyobb járvánnyá (nemcsak nálunk, hanem egész Európában), de 1835-36-ban és 1846-47-ben is visszatért. Az orosz influenza évtizedenként átlagosan kétszer söpört végig az országon. A skarlát (vörheny), kanyaró (vereshimlő), szamárköhögés, diftéria (torokgyík) nem vált ugyan tömegpusztító méretűvé, de rendszeresen felbukkant helyi vagy regionális járványként, és olyankor számos halálos áldozatot is követelt.

Az 1866/67. évi járvány hatására megépült Pest első vízműve. Az angol W. Lindley terve egy természetes szűrőkre fektetett vízmű lett volna, de a főváros ehelyett azonnali megoldást kért, s ezért Lindley csak egy ideiglenes kutas vízművet épített meg, amelyről később kiderült, hogy a közegészségi elvárásoknak teljes mértékben nem felel meg, de ez nem a tervező hibája volt. (1872-ben megkezdődött az új, végleges vízmű megépítése is az Újpesti-szigeten). A régi vízmű 15 éven át működött.

Responsive image
A Szent Rókus kórház madártávlatból (kép: Google)