A reprezentatív, neobarokk-rokokó stílusú palota Meining Artúr tervei szerint 1887-ben épült a Wenckheim család számára. Különös figyelmet érdemelnek gazdagon aranyozott díszítésű emeleti termei, de szinte minden részlete.
A palotát Wenckheim Frigyes gróf építtette, mégpedig
a család alkalmankénti pesti tartózkodásainak idejére.
Szülei gróf Wenckheim Ferenc huszárkapitány és gróf Radetzky Friderika
palotahölgy (Radetzky tábornok lánya) voltak. Milánóban született, ahol
apja akkoriban a Radetzky-huszárok kapitányaként szolgált.
A gimnáziumot Győrött, a jogot Pozsonyban és Pesten hallgatta. Két
évnyi, a királyi táblánál töltött gyakornokoskodás után, 1866-ban tett
ügyvédi vizsgát. Életét leginkább a gazdálkodásnak, illetve a
politikának szentelte.
Az 1869-es választásokon indult először Békésen, ahol alulmaradt
kihívóival szemben. Az 1872-es választásokon a gyulai kerületben indult,
ám megint nem nyert mandátumot. Mindkét alkalommal Deák-párti programmal
lépett fel. Az 1875-ös választásokon nem indult.
1872-ben megnősült. Unokatestvérét, az "ország leggazdagabb árváját”,
gróf Wenckheim Krisztinát (1849-1924) vette feleségül, akivel 1875-1879
közt építtették fel a felesége birtokán a szabadkígyósi
Wenckheim-kastélyt. Frigyes a főleg ekörül elterülő, összesen mintegy
kilencvenezer holdas gazdaságot nagy munkakedvvel igazgatta. Hét
gyermekük született.
Wenckheim Frigyes (1842-1912)
Az 1878-as választásokon immár az Egyesült Ellenzék (később Mérsékelt Ellenzék, még később Nemzeti Párt) színeiben a gyulai kerületben életében először képviselőnek választották. Az 1881-es választásokon újfent alulmaradt, azonban az 1884-es választásokon megint bejutott a Borosjenői kerületből. Innentől kezdve a kisjenői kerület képviseletében minden választást megnyert, mígnem úgy döntött, hogy az 1901-es választásokon már nem indul, helyette nemesi származási jogán kért és kapott helyet a törvényhozás felsőházában.
A Wenckheim-palota 1894-ben
1897-ben titkos tanácsosi rangot kapott, 1904-ben
pedig főpohárnokmester lett. 1912-ben hunyt el.
Halála után az örökösök a Fővárosnak adták el az épületet, amelyben négy évig
tartó átalakítást követően 1931-ben nyitotta meg kapuit a Fővárosi Könyvtár.
Maga a könyvtár 1903-ban alakult, 1931-ben költözött jelenlegi helyére.
Névadója, egyben első vezetője Szabó Ervin (1877-1918), akinek
domborműves emléktábláját az épület bejáratánál helyezték el.
A Szabó Ervin Könyvtár Budapest legnagyobb közművelődési könyvtári
hálózata. Jelenleg 87 fiókkönyvtára van a főváros területén. A Központi
Könyvtár állománya megközelíti a 3 millió egységet. Az évente
kikölcsönzött kötetek száma 6 millió felett van. A közművelődési
feladatok mellett a könyvtár fontos helyet foglal el az ország
tudományos gyűjteményei között Budapest gyűjteményének gazdag
várostörténeti anyagával. 1987-től itt működik a Közhasznú Információs
Szolgálat.
Az erősen leromlott állapotú épületet 2004-ben újították fel.
A palota látványa a magasból (kép: Google)
Képek
Kicsoda Szabó Ervin?
A budapesti könyvtár neve a mai napig parázs vitákat
szül. Vajon ki volt az az ember, akiről a könyvtár a nevét kapta?
Az egykori zsidó könyvtáros, majd szélsőbaloldali anarchista mozgalmár,
Szabó Ervin eredeti neve Schlesinger Sámuel Ármin, akinek vezető szerepe
volt a későbbi kommunista diktatúra és a Tanácsköztársaság ideológiai
megalapozásában. Nem véletlen, hogy Kun Béláék egyik első intézkedése
volt, hogy 1919-ben az időközben elhunyt ideológusról nevezzék el a
könyvtárat - ezt állították vissza a második világháború után, amit
végül a demokratikus átmenet is vállalhatónak tartott 1989-ben.
Szabó Ervin 1916-ban a magyar állam tisztviselőjeként terrorista
merényletet tervezett a magyar állam miniszterelnöke, Tisza István
ellen.
Vincze Gábor történész 2011-ben az egyik
kezdeményezője volt annak, hogy változtassák meg a fővárosi könyvtár
elnevezését. Az ügyben heves vita bontakozott ki, de érdemi döntés nem
született. Szőcs Géza korábbi kulturális államtitkár azt javasolta, hogy
Hamvas Béláról nevezzék el a könyvtárat. Kövér László, az Országgyűlés
elnöke később úgy fogalmazott: "a kommunista gyilkos filozófus Lukács
Györgynek köztéri szobra van, neve ott van a Magyar Tudományos Akadémia
tagjai között, Szabó Ervin nevét pedig a Fővárosi Könyvtár viseli".
De az Országgyűlés elnöke számára megfelelő lehet ez a helyzet, hiszen
később semmit sem lépett a szégyenteljes helyzet megszüntetésének
érdekében.
2019 októberében a Mi Hazánk Ifjai teljes mértékben elfogadhatatlannak
tartotta, hogy a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár még mindig annak az
embernek a nevét viseli, aki a hazai marxista bűnökért felelős, és aki
az akkori miniszterelnök, Tisza István halálát elősegítette. Emellett
joggal felháborítónak tartják, hogy a Demokratikus Koalíció
közleményében a hazai kultúra egyik legnagyobb alakjának nevezte az
anarchoszindikalista jogászt. Épp ezért aláírásgyűjtésbe kezdtek, hogy a
könyvtár nevét változtassák meg Fővárosi Tisza István Könyvtárra.
De hogyan akarta Szabó Ervin meggyilkolni Tisza Istvánt?
Talán már sokak számára világossá vált, hogy a szélsőbaloldali
anarchista Szabó Ervin a fővárosi könyvtárhálózat segedelmével
elsősorban a marxista tanok hatékonyabb terjesztésére törekedett.
Kevésbé közismert, hogy a könyvtárigazgató profánabb cél elérését is el
tudta képzelni pályája kiteljesedéseként – ez a cél pedig gróf Tisza
István meggyilkolása volt.
A huszadik század elején a szélsőbaloldali pártok és a különféle
anarchista csoportok leggyűlöltebb ellensége Magyarország egyik
legnagyobb államférfija, Tisza István gróf volt. A feudális
elmaradottság és a klerikális reakció vádjait szórták a – valóban
nagybirtokos, dunántúli református főgondnok – miniszterelnök fejére.
Utálkozásuk egyik legfőbb oka az volt, hogy Tisza meggátolta az
általános, titkos választójog bevezetését arra hivatkozva, hogy a magyar
érdekeket nem szabad feláldozni a látszatdemokrácia oltárán. Ez ugyanis
Magyarországon belül a magyarság szupremáciájának meggyengülését okozná.
Tisza egyrészt a nemzetiségek miatt tartott az általános választójogtól,
másrészt úgy vélte: a demagóg szónokok és a nemzetellenes érdekeket
propagáló sajtó által manipulált szavazók voksai olyan csoportokat
juttathatnának uralomra, amelyeknek céljai ellenkeznének a demokráciát
óhajtó nagyvárosi értelmiségiek elképzeléseivel.
Az "emberiség veszedelme”
Noha a „nagy háború” köztudottan elsősorban francia és orosz érdekek
miatt robbant ki, szárnyra kapott egy máig fel-felbukkanó vád: a
világtörténelem addigi legborzalmasabb vérontásának okozója nem más,
mint Tisza István magyar miniszterelnök. A vádlók közt találunk
antantpropagandistákat, az utódállamok politikusait, no és a hazai
baloldal és különféle anarchista csoportok képviselőit.
A háborús szenvedéseket jó érzékkel és gátlástalanul meglovagló korabeli
baloldali politikusok, publicisták, anarchisták antimilitarista
propagandával próbálták gyengíteni politikai ellenfeleiket – ezzel
együtt az országot.
Az egyenlőségnek és a világbékének a proletariátus diktatúrája alatt
megvalósuló tökéletes társadalmáról vizionáltak a világmegváltó
forradalmárok, köztük a szélsőbaloldali, anarchista Szabó Ervin
(született Schlesinger Sámuel Ármin) is, a fővárosi könyvtárhálózat
vezetője, az intézmény mai névadója. Természetesen gróf Tisza Istvánt ő
is a fenti vádakkal illette, sőt egyenesen az "emberiség veszedelmének”
nevezte a Népszavában a magyar miniszterelnököt.
A budapesti szélsőbaloldali anarchisták osztrák elvtársai
terrormerénylettel hívták fel magukra a figyelmet: Friedrich Adler 1916
októberében meggyilkolta Stürgkh gróf osztrák miniszterelnököt. Adler
abból indult ki, hogy a Monarchia egész politikai vezetése,
mindenekelőtt Stürgkh, felelős a háborúért, a merénylettel pedig az volt
a célja, hogy minderre egész Európa közvéleményének figyelmét felhívja.
Akadt egy kitűnő céllövő
A sikeres osztrák merénylet híre budapesti elvtársaikat is
fellelkesítette. Hamarosan terrorakció megszervezésébe fogott a Svájcból
nemrég hazatért anarchista, Duczynska Ilona, és a fővárosi
könyvtárhálózat akkori igazgatója, Szabó Ervin – derül ki Dalos György A
cselekvés szerelmese című, 1984-ben megjelent könyvéből. Megjegyzendő,
hogy a kiadványt Hajdu Tibor és Litván György lektorálta. (Hajdu az
egyik legjelentősebb kortárs marxista történész, az ugyancsak marxista
Litván György pedig Szabó Ervin életútjának és munkásságának
legalaposabb ismerője).
Az összeesküvők a merénylet részleteit a Németvölgyi temetőben beszélték
meg. Végrehajtását Duczynska Ilona vállalta magára, noha Szabó Ervin ezt
határozottan ellenezte. Arra hivatkozott, hogy a Svájcból jött fiatal
lányt senki sem ismeri, s emiatt netán külföldi ügynökként fogják
megbélyegezni. Szabó Ervin magára vállalta volna a gyilkosságot,
egyrészt mert egyenrangú ellenfelének hitte Tisza Istvánt (!), másrészt
olyan súlyos cukorbetegségben szenvedett, hogy állítása szerint „egy
gyors halálos ítélet csak megrövidítené szenvedéseit”. Végül épp fizikai
állapota és testi fogyatékossága (egyik szemére vak volt) győzték meg
arról, hogy nem tudná sikeresen végrehajtani a tervet, a feladatra a
kitűnő céllövő Duczynska Ilona sokkal alkalmasabb. Szabó meghátrált, de
a gyilkosság kitervelésében aktívan részt vállalt.
Duczynska a merényletet egy Browning revolverrel követte volna el,
amelyet a baráti körükhöz tartozó Madzsar Józseftől lopott el. Svájcban
egyébként egy ugyanilyen típusú fegyverrel gyakorolta a célba lövést. A
merénylet dátumának május 23-át jelölték meg, amely napon öt évvel
korábban úgymond „Tisza belelövetett a választójogot követelő tüntetőkbe
Budapesten”. A terv szerint Duczynska a Tisza-villánál várta volna a
miniszterelnököt, s amikor az kiszáll a kocsijából, közvetlen közelről
agyonlövi.
Egy fanatikus anarchista nő élete
Duczynska IlonaDuczynska Ilona (1897–1978) szélsőbaloldali anarchista.
1915-ben ismerkedett meg Szabó Ervinnel, aki figyelmét a Galilei Körre
irányította. Az 1917-es orosz forradalom hírére Svájcból hazatért,
különféle antimilitarista, anarchista szervezkedésekben vesz részt,
ezért letartóztatták és börtönbüntetésre ítélték. Az 1918-as forradalom
idején szabadult, majd aktív szerepet vállalt a Tanácsköztársaság
idején. 1920-ban Moszkvába menekült, később Bécsbe küldték. 1923-ban
feleségül ment a Galilei Kört létrehozó Polányi Károlyhoz, Szabó Ervin
unokafivéréhez. 1978-ban hunyt el otthonában, Pickeringben (Ontario
állam, Kanada).
Negyedszerre sikerült
Duczynska a Galilei Kör – ő is tagja volt a társaságnak – Anker közi
helyiségéből épp el akart indulni a merénylet színhelyére, amikor
értesült a számára „megrendítő hírről”: Tisza lemondott, s a király ezt
elfogadta. Így értelmetlenné vált a merénylet. Duczynska így vall erről:
„Óriási zsivajgás, kiszaladtak, beszaladtak, kiszaladtak az utcára. Ott
maradtam ülve: szinte eszméletlenül. Velem a maradék, a majdnem élet.
Tett, ami el nem követtetett. Bűn, amiért nincs vezeklés. Áldozat, ami
el nem fogadtatott. Lassan elkezdtem menni a Ménesi út felé. Még senki
sem volt otthon. Visszaloptam Madzsar József Browningját… Aztán együtt
ültünk Madzsarék nappalijában négyen, Alice, Józsi, Ervin és én. Amikor
egyedül maradtam Szabó Ervinnel, megkérdeztem: »Mikor hallottad, mit
gondoltál?« Egy szót mondott: »Sajnáltalak.« Ott ültünk gyászba
borultan, mert vége volt ennek a szikrának, egy lehetséges történés
szikrájának. Szabó beszélt: természetesen Tisza marad a spiritus rector,
de minden sokkal nehezebb lesz, mert látszat szerint valami változás áll
be, valójában azonban nem lesz semmi változás. Csak eltűnik egy
szimbólum a tömegek szeme elől. Ő visszalépett a háttérbe, és akkor már
nem volna értelme a merényletnek. Már senki sem értette volna. Eltűnt a
sebezhető, megdönthető szimbólum.”
Három sikertelen merénylettel, de sokkal több gyilkossági tervvel törtek
Tisza István gróf életére a korabeli szélsőbaloldali, anarchista
mozgalmak egyes képviselői. A negyedik merénylet sikeres volt, 1918.
október 31-én otthonában gyilkolták meg az „őszirózsás forradalom”
kitörésekor a korszak legnagyobb tehetségű magyar politikusát.
"A pompás trófea elszalasztása”
Duczynska Ilona a gyilkossági kísérletről Konrád Györgynek is beszélt az
1970-es években. A kortárs írót irodalmilag is inspirálta az eset,
természetesen nem a gyilkossági tervet elítélő mű keretében:
"Lőni, ez nem illett volna hozzá, egyszerű emberekre, egyenruhásokra
Ilona nem emelt volna fegyvert. Más eset, ha gróf Tisza Istvánt kellene
végre lelőni […] Arról a sebezhetetlen sportemberről Ilonának is volt
egy emléke, 1918-ból való, és 1975-ben, ötvenhét év múlva még mindig egy
ki nem hullott könny futotta el a szemét, ha felidézte az akkori
történetet. Hogy a békének Tisza áll az útjában, azt a fiatal lány
szentül hitte maga is, mint akkoriban már oly sokan, és ezt az
útakadályt elhárítani Ilona a sorstól ráhelyezett küldetésnek hitte,
tudva bár, hogy aki az ország miniszterelnökére kezet emel, az maga is a
halál lánya. Ő mégis szerzett egy pisztolyt […] A pisztoly még aznap
délután visszaadatott. Szabó Ervin is nehéz órákat élt meg időközben,
százféleképpen látta Ilonát már, vérbe fagyva vagy megbilincselve, majd
amikor ő is meghallotta a rikkancsot a belvárosban, és nem hallott
semmiféle merényletről, akkor előbb boldog volt, majd elszomorodott,
amikor pedig Ilona megkérdezte, hogy »mit éreztél a hír hallatán?«, a
tudós azt mondta: »sajnáltalak«, és mindkettejük szeme könnytől
fénylett. Ahogy ötvenhét évvel később az a könnycsepp Ilona szeme
sarkában újra megjelent, csak sejteni véltem, hogy a sajnálat tárgya a
pompás trófea elszalasztása, mely balszerencsés körülmény egyébként a
kötelet is elhárította Ilona feje fölül. De hát ez utóbbi gondolat
kicsinyesnek is tűnhet fel, mert akit a végzet kijelölt, hogy egy
pisztolylövéssel nyissa meg az utat katonák milliói előtt hazafelé, a
tragikus hősnő felkészült a tragikus végre, ám a nagy rendező elvette
tőle a szerepet".
Duczynska Ilona, 2006.