Az Iparművészeti Múzeumot a londoni (1857) és bécsi (1864) társintézmények után Európában harmadikként hozták létre 1872-ben. A Zsolnay-féle színes pirogránittal, majolikával burkolt, szecessziós stílusú palota Lechner Ödön és Pártos Gyula tervei szerint 1893-1896 között épült.

AJÁNLÓ

Szinte az első olyan hazai mű, amely szakít az eklektikus építészeti formák másolásával, s egyik legjellemzőbb és talán legreprezentatív példája a Lechner-féle magyaros építészeti irányzatnak. Ez a magyarosnak szánt stílus elsősorban a kerámiadíszítésben nyilvánul meg, ahol a népies magyar mellett hindu motívumokat is alkalmaztak.

Az épület leghangsúlyosabb része a toronyszerű középrizalit, melyet csipkézett élcserepekkel díszített, majolikalaternában végződő nyolcszögletű kupola zár le. A bejárati nyitott előcsarnok motívumai a szasszanida és perzsa művészettel állnak rokonságban: a lépcsőt sárga pirogránit korlát kíséri, háttérben a falat -az egyetemes építészetben páratlan módon- vörös, a mennyezetet pedig virágmintás majolika burkolja. Az alkalmazott virágmotívumok - szegfű, rózsa, búzavirág, mákgubó - a magyar népművészeti ornamentikában is előfordulnak, az összhatás mégis inkább a keleti díszítőművészetet idézi.

A múzeum 1897 körül

A homlokzat egy részlete

A XIX. század elejétől kezdve a gyáripar előretörésének következtében a kézműves ipar folyamatosan háttérbe szorult. A modern ipari termelés, a fokozott gépesítés következményei által egyre inkább mellőzték a művészi igényességet, s a tartós, de alacsony nívójú tömegtermékek ellepték a kor piacait és áruházait. A század közepétől induló, s folyamatosan megrendezésre kerülő nemzetközi kiállítások kivezető utat kerestek a kézművességet sújtó válságból, s ennek során igyekezték a tömegtermelést az "iparművészet" megvalósításának irányába terelni. Ennek hatására különféle társaságok, majd ún. iparmű-múzeumok alakultak szerte a nyugati világban.

1857-ben, Londonban nyílt meg az első ilyen intézmény ( South Kensington Museum), amelynek hatására létrejött 1863-ban annak bécsi megfelelője is, az Österreichisches Museum für Kunst und Industrie. Mindkét intézmény feladatának tekintette az iparosok tájékoztatását az elszabadult ízléskavalkád világában, s követendőként a történeti stílusokat és technikákat állították a bizonytalanság jegyeit hordozó ipari termékek elé. A két nagyváros sikerén felbuzdulva Magyarországon is felvetették az illetékesek egy hasonlóan sikeres iparművészeti kiállító csarnok és múzeum létrehozásának ötletét, amelynek segítségével itthon is megoldást találhatnának a magyar műipar számos égető problémájára.

Elsőként Rómer Flóris régész és művészettörténész tette le voksát a honi iparmű-múzeum szükségessége mellett; a párizsi világkiállításon szerzett tapasztalatai alapján, valamint a magyar műipar elmaradottsága okán vetette fel javaslatát 1868-ban. Példaként az osztrák kézműipar fellendülését hozta fel. Elgondolását támogatta a híres műgyűjtő, Zichy Ödön gróf is, majd 1871-ben az Országos Iparegyesület és az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat is felkarolta a kezdeményezést.

Keleti Károly miniszteri tanácsos elnökletével a két testület tagjaiból ún. 100-as vegyes bizottság alakult, akik a múzeum alapítása céljából részletes tervezetet állítottak össze. Az új intézményt első nekifutásra társadalmi adakozásból, magánadományokból kívánták létrehozni és fenntartani, s tevékenységüknek köszönhetően a Főváros hat évre 3000 forintot ajánlott fel ennek támogatására. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy a múzeum ügyét csak az állam segítségével és gondoskodásával lehet véghezvinni, ezért 1872-ben a vallás és közoktatásügyi miniszter körlevélben hívta fel a honatyák figyelmét a kulturális haladás legfontosabb tényezőire, a tudományos és művészeti célú egyesületek és múzeumok létrehozására, s ezen intézmények anyagi segélyezésére. Az Országgyűlés hamarosan 50ezer forintot különített el arra a célra, hogy a következő bécsi kiállításon különféle "műipari tárgyakat" vásároljanak a majdani múzeum számára. E pénz előteremtésében nagy szerepe volt a Nemzeti Múzeum igazgatójának, Pulszky Ferencnek is, aki vehemensen kiállva az igaz ügyért, szinte kiharcolta annak minden forintját. Érzelmektől fűtött érvelésének hatására a kereskedelmi miniszter által már korábban megjelölt összeget végül megadták.

Az osztrák főváros egy reprezentatív kiállítás alkalmával, az 1873-as gazdasági válság évében mutatta be az őstermelés, az ipar, a világkereskedelem, a tudomány és a művészeti élet vívmányait, ahol a kiküldött bizottság az ekkor megszavazott összeg egy jelentős részéből kortárs iparművészeti termékeket, s az egyes technikák történetének illusztrálására alkalmas eredeti példányokat vagy utánzatokat vásárolt a múzeum javára. A segédtitkárnak kinevezett Pulszky a külföldiek rokonszenvét olyannyira megnyerte az ügynek, hogy azok jelentős árleszállítással segítették a kiállítási tárgyak magyar kézbe kerülését. A Bécsben megszerzett tárgyak mellé az alakuló magyar múzeum megkapta az 1862-es londoni világkiállítás Bécsnek ajándékozott kerámiáit is.

A megalakult kollekcióhoz csatolták Xantus János kelet-ázsiai expedíciójának ipartárgyait, valamint Xantus és Rómer országjáró körútján beszerzett magyar népi és háziipari munkákat is. Ide kerültek a Nemzeti Múzeum azon külföldi műkincsei és régiségei is, amelyek semmilyen kapcsolatban nem álltak a magyar iparral és történelemmel, de mégis bemutatásra alkalmasnak találták azokat.

A felgyülemlett tárgyak elhelyezése egyre égetőbb problémát okozott: a Főváros hiába bocsátott ingyenes telket a bizottság rendelkezésére, az 1873-as gazdasági válság minden építkezést megakasztott. Nem csak a múzeum építését nem kezdték el, de az akkorra már javában tartó Nagykörút és Sugárút munkálatait is felfüggesztették vagy lassították egy időre.

A kollekciót átmenetileg a Nemzeti Múzeum előcsarnokában helyezték el; az ünnepélyes megnyitó 1874. április 19-én volt. Az elkövetkezendő évben a múzeum sajnos tényleges eredményt nem tudott felmutatni, s nem rendelkezett megfelelő alappal a gyűjtemény megfelelő helyen való bemutatására. A tarthatatlan állapotok rendezésére 1876-ban került sor Hegedűs Kandid Lajos miniszteri tanácsos vezetésével. Megbízta Szalay Imre tanácsost, hogy dolgozza ki a múzeum ideiglenes alapszabályát. Ennek alapján a gyűjtemény a múzeumok és könyvtárak országos főfelügyelőjének hatáskörébe került. Javadalmait az országos költségvetésből finanszírozták. Mindezt egy három éves mandátumra megválasztott bizottság felügyelte.

1877-ben készült el a Képzőművészeti Társulat sugárúti Műcsarnoka (ma Andrássy út 69.), melynek célja kiállítások rendezése, művészek támogatása és a magyar művészeti élet fellendítése volt. Lásd: Régi Műcsarnok

A Műcsarnok "régi" épülete

A főváros közgyűlése 1872 május 8-án tartott közgyűlésén helyt adott a Magyar Országos Képzőművészeti Társulat kérelmének, majd hosszas alkudozások után 1874-ben kötött szerződéssel a már épülőfélben lévő Sugárút déli oldalán a 78, 80 és 151. számú telkeket 55000 forintos, jutányos áron a Társulatnak eladta. Miután a megvásárolt telkek a Társulat szükségleteit felülmúlták, azoknak mintegy a fele részét a főváros beleegyezésével a tanulmányi alapnak ugyanazon az áron átengedték, hogy ott felépülhessen az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképezde (lásd: Képzőművészeti Egyetem) saját háza. A két építkezés szinte azonos időben kezdődött.

Itt - éves 6000 forint bérleti díj fejében - az iparművészeti múzeum számára is volt hely a gyűjtemény bemutatására. Az átköltöztetés költségeit a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium és a Kereskedelemügyi Minisztérium finanszírozta. Az épület alsó két szintjén hét teremben mutatták be az anyagot. Pulszky Károly (Pulszky Ferenc fia) volt a tárlat "őre", akit Schickedanz Albert műépítész segített titkári írnoki rangban.

1878-ban a múzeum születése körül tevékenykedő és az azt segítő "100-as bizottság" befejezettnek nyilvánította küldetését, majd rendelkezési jogát átadta a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak. A minisztérium az 1878./XVII. tc. alapján rendszeres pénzügyi támogatással látta el az intézményt a fenntartási költségek támogatására: a létrejött Országos Magyar Iparművészeti Múzeum nevű állami intézmény kiadásainak fedezetére évi 10400 forint járandóságot állapítottak meg. 1878-as ideiglenes alapszabálya szerint a közönség műízlésének fejlesztését és az iparosok képzését is a feladatok közé sorolta, amelybe az is beletartozott, hogy a honi mesterek megfelelő körülmények között mutathatják be remekműveiket az érdeklődők előtt.

1881-ben Pulszky Károly az Országos Képtár őre, Schickedanz Albert pedig az Iparművészeti Iskola tanára lett. Az Iparművészeti Múzeum irányítása Ráth Györgyre szállt.

Ráth volt a Képzőművészeti Társulat alapítója. A múzeumok és könyvtárak országos felügyelő bizottságának másodelnöki pozícióját mindenféle díjazás nélkül vállalta el. A fogalmazói és őri teendők segítésére Radisics Jenőt, írnoknak Lipcsey Józsefet rendelték ki. Tevékenységük által vált a múzeum nemzetközi hírű intézménnyé. Ráth György munkálatai alatt megreformálódott a belső ügyrend, s fokozatosan távolodtak a Nemzeti Múzeum irányítása alól, jelezve, hogy az Iparművészeti Múzeum immár - ha papíron nem is, de - működésében független intézménnyé vált. Ezt az intézményi körpecsét használatával deklarálta. Nevéhez fűződik a különböző szempontok szerinti leltározás bevezetése is, valamint a rajzos leltárkönyvek helyébe egyedi tárgyleíró kartonokat alkalmazott.

1882-ben könyvművészeti tárlat, 1884-ben ötvösmű kiállítás, 1888-ban gyűrűkiállítás nyílt a múzeum falain belül. Az így, egy helyen bemutatott műkincsek nyújtotta ismereteket különféle katalógusok tették maradandóvá.

Ráth szorgalmazta az Iparművészeti Iskolával való tevékeny együttműködést, amely a jövő generációinak képzése miatt volt mérvadó.

1883-ban kibérelték a szomszédos Zeneakadémia épületének földszinti helyiségeit, s ezzel egy újabb kiállítási teret, olvasó és rajztermet, valamint a modern iparcikkek bemutatására alkalmas időszaki kiállítóhelyet nyertek.

1884-től már javában folyt a saját gyűjtemény külföldre való kikölcsönzése, s élénk kapcsolatot tartottak fent külföldi aukciós házakkal is. Ezzel a hazai hiányosságok pótlását szolgálták.

Radisics Jenő jelentős tudományos és népszerűsítő irodalmi tevékenységet folytatott. Trefort Ágoston kultuszminiszternek írott levelének hatására Ferenc József császár egy saját épület felhúzására alkalmas telek megvásárlását engedélyezte az iparművészeti múzeum és iskola közös otthona számára.

1885-ben jelent meg az állandó gyűjtemény képes kalauza, s tavasszal nyitotta meg kapuját az Országos Kiállítás is, amely a mezőgazdaság és a nemzeti ipar bemutatására volt hivatott. Valamennyi iparművészeti tárgy a központi helyet elfoglaló nagy iparcsarnokban került bemutatásra. A műipar szempontjából - a bemutató katalógusa és a Keleti Károly szerkesztette hivatalos jelentés mellett - Szalay Imre értékelő áttekintése volt a legfontosabb. Míg az első kettő pusztán korrekt helyzetjelentést adott, Szalay a követendő utat is megjelölte. A fejlődés zálogát az Iparművészeti Múzeummal szorosan összefonódó, és az Iparművészeti Társulattól támogatott, szervezett művészi irányú iparoktatásban látta. Ez összecsengett Radisics Jenő elképzelésével. A körvonalazott terv azonban "szétfeszítette” a múzeum meglévő falait és sürgetett az idő a valódi otthon megteremtésére.

1886. nyarán Ráth György lett a múzeum címzetes főigazgatója, Radisics pedig egy évre rá igazgatói kinevezést kapott.

Trefort Ágoston halála után Csáky Albin gróf vette át a kultuszminiszterségi posztot, aki első lépéseként egy megfelelő építési telek megvásárlását szorgalmazta. E telket végül a rohamosan fejlődő Ferencvárosban találta meg az Üllői út - Kinizsi utca - Rákos utca - Hőgyes Endre utca határolta területen.

Az épületre meghirdetett nyilvános pályázat 1890. novemberében jelent meg az Építő Ipar és a Vállalkozók Lapja című szaklapokban. A jelentkezési határidőt 1891. május 15-re tűzték ki. A titkos, jeligés műveknek tartalmazniuk kellett egy általános helyzettervet, 1:50 léptékben minden emeletsor alaprajzát, 1:100 léptékben a homlokzatok rajzait és a metszetrajzokat, egy precíz tervmagyarázatot az építéshez szükséges anyagok és az előforduló szerkezetek leírásával, továbbá a köbtartalom alapján kiszámított részletes költségvetést.

A bírálói bizottság elnökeként Szalay Imre foglalt helyet, szavazati joggal Ráth György fő- és Radisics Jenő igazgató, Keleti Gusztáv iskolaigazgató, Várady Szilárd tanár, Lechner Lajos fővárosi műszaki igazgató és Pulszky Ferenc a könyvtárak és múzeumok országos felügyelője rendelkezett. Az építészek közül Ney Béla, Pecz Samu, Rauscher Lajos, Schulek Frigyes, Steindl Imre és Ybl Miklós szemlélhette meg zsűritagként a pályaműveket. A társművészetek köréből Lotz Károly festőművész és Stróbl Alajos szobrászművész nyilatkozhatott. A díjazottak közül az első helyezett a megbízást, a második 1500 forintot, míg a harmadik helyezett 1200 forintot kaphatott.

A tervekben - az előcsarnokon túl - szerepelnie kellett egy impozáns, 800 négyzetméter körüli, üveggel fedett udvarnak, a különféle kiállítások termeinek, valamint az állandó gyűjtemények helyiségeinek, továbbá egy reprezentatív dísz- és gyűlésteremnek. Az iparművészeti iskolának szüksége volt - a fényviszonyok figyelembevételével - megfelelő tájolású tantermekre, a kapcsolódó tanári szobákra és szertárakra, valamint a padlástérben a fényképészeti és cinkográfiai műintézet helyiségeire. Emellett gondoskodni kellett a múzeum és az iskola dolgozóiról szolgálati lakással és irodával is.

A kijelölt időpontra 12 pályamű érkezett be. Ybl Miklós halála és Várady Szilárd lemondása miatt a bizottságban előbbi helyére Czigler Győző, utóbbiréra Benczúr Béla került. A zsűri megállapította, hogy a pályaművek formai követelményük alapján mind megfelelnek, majd felkérte a Steind Imre vezette szűkebb testületet, hogy a beérkezett anyagról "összehasonlító és bíráló nézet kizárásával csakis szakszerű jelentést tegyen". A jelentés május 19-én készült el, amely alapján a június 22-i ülés hét pályaművet tartott további vizsgálódásra alkalmasnak. A végső értékelésre június 24-én került sor. Titkos döntés alapján egyetlenegy munkát sem találtak alkalmasnak a közvetlen kivitelezésre, így a módosított díjazás alapján az első helyet, azaz 1500 forintot Lechner Ödön és Pártos Gyula "Keletre magyar" című munkája nyerte el, míg a második helyezést, 1200 forintot Tandor Ottó (Artibusz című pályaműve), a harmadikat, 1000 forintot Schickedanz Albert és Freund Zsigmond (Per artem ad astra című pályaműve) kapta meg. A zsűri megvásárolta Quittner Zsigmond és Hauszmann Alajos pályaműveit is egyenként 500 forintért. Az elemzéseket a Művészi Ipar és az Építő Ipar lapjain tették közzé, valamint hat héten át az összes pályatervet kiállították a Műcsarnok helyiségeiben.

Hauszmann Alajos terve, 1891.

Tandor Ottó terve, 1891.

Lechner Ödön és Pártos Gyula terve 1893-ból (kép: IM Adattár)

A bírálók szerint Lechner Ödön műve elrendezésében jól sikerült, amelyben szépség és praktikum egyaránt érvényesül. Bár a fedett udvar és egyéb terek kisebbek a megszabottnál, de ezt a gyűjteményi egységek elhelyezése korrigálja, s a részletes beosztás alapján az épületben való közlekedés célszerű. Bizonyos helyiségek elhelyezése és megvilágítása ezzel szemben nem megfelelő, a mellékhelyiségek száma kevés. Szerkezetileg a terv hibátlan, architektúrája mentes valamely történeti stílus merev szabályaitól, a formához illő külső dekoráció pedig jellemzően hazai megoldásra törekszik. A zsűri ugyan dicsérte a terv nagyszerűségét, azonban óvakodott hivatalosan elkötelezni magát a benne kibontakozó új tendencia mellett.

A többi mű általános koncepciójukban, részletmegoldásaikban és külső megjelenésükben is több kívánnivalót hagytak maguk után. Tandori Ottó műve alaprajzi elrendezésében ugyan sok hasonlóságot mutat Lechnerével, de a mindent meghatározó fedett udvart szorosan körbeépítve nem lebegteti azt szabadon a térben. Noha az elrendezés szép és szabályos, a belső, nyitott udvarok csekély mérete miatt egyes termek nem kapnak kellő megvilágítást, valamint a bejáratok megoldása sem sikerült megfelelően. Az előírt fő- és teherkaput, valamint az iskola kapuját oly módon kombinálja össze, hogy a főhomlokzaton őt nyílást helyez el - melyekből a közbülső három alkalmas kocsibehajtásra -, azonban ezek mindegyike a kiállítási térként szolgáló üvegcsarnokba torkollanak. És bár a homlokzat "méltó ízlésről és művészi készségről" tanúskodik, a főhomlokzat bal oldalán megjelenő torony vagy sarokcsukló nem illik bele a konzervatív ihletésű középső rész és sarok kiugrásához.

Schickedanz Albert és Freund Vilmos harmadik díjas munkájánál az volt az alapvető probléma, hogy az iskola került az Üllői úti főszárnyba, míg a múzeum a mellékutcai és udvari szárnyakban kapott elhelyezést. Ez a megoldás már csak azért is kedvezőtlen, mert a városi forgalomból adódó zaj nagy mértékben zavarja a tanítás menetét. Az épületben való közlekedés nem kellően átgondolt, éppúgy az egyes helyiségek részletes beosztása sem. Az épület magasságához tervezett falvastagságok szerkezetileg csekélyek. Bár az architektúra összhatásában tetszetős, arányai szépek, stílusa nem egyöntetű.

Quittner Zsigmond tervei alaprajzukban tökéletesen megfeleltek a programelőírásnak - a célszerűen elrendezett helyiségek közvetlen, jó világításhoz jutnak. A korai olasz reneszánsz stílusban elképzelt homlokzatok megoldása már kevésbé sikerült - a tömegek elosztása bizonytalan, a főnézet középrizalitjának függőleges tagolása túlhangsúlyozott. Alaprajzi elrendezése célszerű, áttekinthető - a fedett udvar és a díszterem elhelyezése különösen sikerült. A csupán kétemeletesre tervezett intézmény homlokzatai ugyan konvencionálisak, mégis jól kifejezik az építmény „nyilvános, emlékszerű jellegét". A művész azonban mit sem törődve az előírásokkal, a helyiségek számát és méretét saját belátása szerint határozta meg, így a termek összterülete 13,5%-kal kisebb a programban megszabott minimumnál.

A versenyben lemaradt tervek elemzése - a be nem tartott előírások, hibás részletek arányának növekedésével jóval terjedelmesebb volt. Architektúrájuk általában a fantázia hiányáról tett tanúbizonyságot, sok esetben nem sikerült "műintézet” jelleget ölteniük. A leggyöngébbnek, egészében véve kezdetleges munkának, s így bővebb ismertetésre méltatlannak minősült a "Museum” elnevezést viselő pályamű; akárki is készítette, képtelen volt felfogni az előírások lényegét.

A bíráló bizottság a kiviteli megbízás visszatartásával döntését pusztán félmegoldásnak érezte, ezért a miniszternek - a díjazottak és vásárlással jutalmazottak körében zajló - megfelelően módosított programmal hirdetett újabb pályázatra tett javaslatot, majd hivatalosan feloszlatta önmagát.

A művek nyilvános bemutatója és az értékelések közzététele után azonban kisebbfajta szakmai botrány robban ki. Ugyanis a Magyar Mérnök és Építész Egylet mű- és középítészeti szakosztálya észrevételezte, hogy az egyik (általuk meg nem nevezett) díjnyertes terv a kiadott helyzetrajznál nagyobb telekre készült, mégsem zárták ki a versenyből. Ezen felbuzdulva néhány részvevő július 4-i beadványában közvetlenül a miniszterhez fordult, s a végeredmény felülvizsgálatát kérte. A zsűri július 11-én kénytelen volt ismét összeülni. Gondos vizsgálata a következőket derítette ki: bár a szükséges alaprajzokat a fővárosi mérnöki hivataltól szerezték be, azokon a kvóták többféleképpen, ill. félreérthetően voltak olvashatók. Ezért a telket háromféle záródással is meg lehetett konstruálni. A pályázók java része többé-kevésbé eltért a pontos adatoktól, viszont még a legnagyobb eltérést mutató terv is könnyedén beleilleszthető mindhárom variációba, lényegének megváltoztatása nélkül. Mivel rosszhiszeműség egyetlen pályázóval kapcsolatban sem merült fel, a bizottság úgy határozott, hogy a díjakat nem vonja vissza.

A zsűri ítéletét a kultuszminiszter július 24-én keltezett rendeletével jóváhagyta, s Radisics Jenő igazgatót a következőkről tájékoztatta: " (...) megbízom Lechner Ödön és Pártos Gyula építészeket, mint az első díjat nyert "Keletre Magyar” jeligéjű terv nyerteseit, tegyék magokat Tekintetességeddel érintkezésbe a czélból, hogy a lehető hely mérete és költség kímélés, továbbá a jury albizottságának szakjelentésében mondottak szemmeltartásával minél czélszerűbben alkalmazzák tervüket a muzeum és iskola kivánalmaíhoz; s itt már most megkívánom jegyezni, hogy a helyiségek s vele együtt a költségek tetemes reductioja érdekében, hajlandó vagyok a néprajzi muzeum elhelyezésétől ezen épületben eltekinteni. Amennyiben a nevezett építészek a kívánalmaknak megfelelően átalakított tervet mutatnak be, őket fogom az 1500 Ft pályadíjnak az építészi tiszteletdíjba való beszámítása mellett a kivitellel megbízni, - ellenkező esetben fenntartom magamnak a pályanyertes és a megvett tervek szerzőinek bármelyikét tervének a jelenlegihez hasonló feltételek mellett leendő átdolgozására felhívni”.

 

A múzeum építése

Ráth György a nyertes kihirdetését követően mielőbb szerette volna az új múzeum építésének munkálatait elkezdeni, hiszen a helyhiány már tényleges gondot okozott a Műcsarnok helyiségeiben. Jelezte, hogy az építkezést legkésőbb ősszel meg kell indítani, ha azt a millenniumi országos kiállítás idejére valóban be akarják fejezni. Lechner és Pártos ennek érdekében 1892. áprilisában módosító rajzokat tettek le az asztalra, melyekben már a bíráló bizottság kritikai észrevételeit is figyelembe vették. Az 'A' és 'B' változatok közül az előbbi volt az olcsóbb, de Ráth mégis az utóbbit javasolta a miniszternek. Ezen terv-változat 768ezer forint építési költségről szólt, s bár ez az összeg 130ezer forint megtakarítást jelentett, nem tartalmazta az épületen belüli munkák fedezetét sem. A tervezőpáros erőfeszítése eredményeként a miniszter július hó 4-én a megbízás elnyeréséről értesítette őket, egyben sürgette a terv-változat részletes kidolgozását és a költségvetés mihamarabb elkészítését is. A financiális keretet szigorúan 730ezer forintban határozta meg.

Bár Lechner és Pártos lelkiismeretesen dolgozott a feladaton, az építkezés megkezdéséhez szükséges rajzok még 1893 márciusára sem készültek el. A késlekedés oka a telekbővítésnek a korábbi elképzelést jóval felülmúló mértéke volt, ugyanis az év elején 1029 négyszögölnyi kiegészítő terület megvásárlására került sor 123ezer forintért. Mivel így a telek alakja megváltozott, mérete pedig egyharmadával növekedett, az összes tervet az új viszonyokhoz kellett igazítani. A költségvetés ehhez mérten 888ezer forintra rúgott.

Mivel a háttérben zajló tervezési munkálatok nem kerültek nyilvánosságra, ezért a munkálatok megkezdésének késését tapasztaló ellenlábasok megpróbálták Lechneréket elütni a munkától. Ennek szellemében jelent meg Steindl Imre írása az Építő Ipar április 6-i számában, amelyben az egykori pályázatot meddőnek nevezte (hiszen a kivitellel való megbízást egyik versenyző sem nyerte el), és finoman az illetékesek figyelmébe ajánlotta Tandori Ottó munkáját, hogy a benne rejlő eszmét megóvja a feledéstől.

Mivel a palota átadását hivatalosan is beiktatták a millenniumi ünnepségek sorába, ezért annak átadási idejét 1896. májusára írták elő. Mivel a határidő szorított, ezért a végleges tervek bemutatási ideje március 15-e lett.

A kiegészítő telekrészek elhúzódó kisajátítási procedúrája miatt a munkák végül október 9-én indulhattak meg. Hamarosan lerombolták a kijelölt telken lévő házakat, s megkezdték a határvonalak kijelölését. A művezető hivatalosan a két tervező volt, de a helyszínen Gaál József építésvezető képviselte őket. Megalakult az építési bizottság is, amely a költség-előirányzatot komolyan érintő kérdésekben felülvizsgálati és javaslattevési lehetőséggel rendelkezett. A Kereskedelemügyi Magyar Királyi Minisztérium részéről műszaki ellenőrként Korvig Tivadar királyi főmérnököt rendelték ki, aki egyben a bizottság előadója és jegyzője is volt. A föld- és kőműves munkákat Wellisch Sándor és Wellisch Gyula vállalkozókra bízták.

Elsőként az alap, valamint a fűtéshez szolgáló kamrák és folyosók ásását kezdték meg, mikor is kiderült, hogy a teherbíró talaj eléréséig a tervezettnél jóval lejjebb kell ásniuk. Ez a járda szintjétől eredetileg mért 3,5 méteren túl még 1,74 métert jelentett. Mivel ebben a mélységben már állandó gondot okozott a feltörő talajvíz, ezért éjszakába nyúlóan jártak a szivattyúk, hogy másnapra viszonylag "szárazabb" talajon folytatódjon az építkezés. Az emiatt keletkező többletköltség csökkentése érdekében az alapfalakat nem téglából rakták, hanem betonból készítették el. Ennek kiöntését azonban november 21-én, az éjszakai fagyok miatt fel kellett függeszteni. A már meglévő betont a fagykárok elkerülése végett tavaszig 40 cm magas földdel, tetején pallókkal fedték be.

A helyszínen 50-90 fő földmunkás és 80-100 fő betonmunkás dolgozott. A hideg időjárás ellenére a földmunkák egy ideig még tovább folytak: egy állványozó pallér és tucatnyi segédje a szükséges dúcolások elkészítésén dolgozott.

A kiviteli rajzok zöme 1894-ben elkészült. Számtalan fontos részlet elkészítése után szeptember közepén már a III. emelet alaprajzának és metszeteinek kidolgozására került sor. 1894 februárjában készen voltak az előcsarnok, a főkupola és a nagycsarnok szegecselt tartóinak méretszámításai, áprilisára az előcsarnok és nagycsarnok függőleges és vízszintes tartóinak részletrajzai, míg az előcsarnok alagsor fölötti födémét csak május 4-re rajzolták meg. A nagykupola koronaként ható lanternájának aprólékos tervei pedig május 25-i és július 26-i datálásúak. Az épület építése eközben szorosan követte a tervrajzok elkészültét.

A téli kényszerleállásban az építő bizottság ún. "árlejtési hirdetmény"-t tett közzé a fontosabb újságokban az ács és kőfaragó munkálatokra, valamint a vasszerkezetek, vashevederek és falkötő vasak készítésére. A beérkezett pályázatok közül Müller József kőfaragóra, illetve a Schlick-féle Vasöntöde és Gépgyár Rt.-re esett a választás.

Zajlik a munka

A falkoronaszint elérésének határideje 1894. szeptember 30-a volt. A falak felhúzását az Üllői út felől kezdték el, majd fokozatosan haladtak az épület belső részei felé. A pallér irányításával 65-70 kőműveslegény és 11 inas dolgozott. A habarcsot 14-en keverték meg és adagolták a szükségletek szerint. Október 4-én és 5-ikén 64ezer téglát, 160 m3 homokot és mintegy 40ezer kg cementet fuvaroztak a helyszínre. 23-án ezt újabb 26ezer téglával, 32 fuvar kavicsos homokkal és 42 fuvar zúzott kővel egészítették ki.

1894. áprilisától indult a hengerelt vasgerendák és falkapcsok szállítása, s májustól már minden falazatot egységesen emeltek a kívánt szintmagasság eléréséhez. Elkezdték az udvari szárny alapozását is. Június vége felé a Rákos utcai oldalon már az első emeletei padlószint falazása történt, amelyhez következő hónap első napjaiban csatlakozott a Kinizsi utcai front. Egy szeptember 15-i naplóbejegyzés szerint a határidő közeledtével nagyobb munkaerő alkalmazásával próbálták a lemaradásokat pótolni. Ezen a napon szállították le a koszorúgerendákat, szelemeneket és szarufákat a tetőszerkezet ácsolásához; a művelet elvégzésére Lővy Dávid és fia nevezetű céggel szerződtek le. December 15-re mindenki megelégedésére sikerült elérni a kívánt falmagasságot, így megtarthatták a bokréta ünnepélyt. Ugyan a boltozások és közfalak építése megkezdődött már, de a decemberi havazások előtt az épületnek még csak egy részét sikerült befedni.

1894. december 22-én az építkezésen 2 pallér, 30 legény és egy inas dolgozott a közfalak és boltozatok építésén, amelyhez 10 habarcskészítő és 14 állványozó segédkezett. 10 ács egy pallér irányításával a tetőszerkezetén fáradozott, míg 20 asszony szorgosan takarította az elkészült helyiségeket.

A kikalkulált 880ezer forintos költségvetésbe a külső pirogránit burkolat már sehogy sem fért bele. Ennek költsége 120ezer forintot tett ki. Szóba került a sima vakolat alkalmazása is, de ez a megoldás erősen lerontotta volna az architektúra hatását, ezért az építészek elszántan kezdtek el lobbizni eredeti tervük megvalósításáért.

Az Eötvös Lóránd vallás- és közoktatási miniszterhez írt memorandum, miszerint a magyar művészetre és kerámia-iparra való tekintettel emelje föl az előirányzott összeget, végül meghozta gyümölcsét: a minisztert 1895. január 15-től hivatalában váltó br. Wlassics Gyula miniszter első lépésként számvetést készíttetett, ellenőrizve a már elköltött és még szükséges összegeket, s mikor gondosan mérlegelte a lehetőségeket és azok következményeit, végül június 30-án aláírta az engedélyt az óhajtott homlokzat kivitelezésére.

Eötvös Lóránd (1848-1919) és Wlassics Gyula (1852-1937)

Az építkezés kisebb idejű leállása alatt Radisics Jenő igazgató Fittler Kamill őr társaságában a jelentősebb külföldi társintézményekben tett látogatást, hogy tanulmányt készítsenek a kiállító helyiségek belső berendezéséről, s az egyéb belsőépítészeti megoldásokról. A szűkebb, témájukhoz tartozó belső berendezésre és díszítésre vonatkozóan számtalan praktikus javaslattal éltek. Azt hangsúlyozták, hogy a kiállítási termek a műtárgyak szolgálatában állnak, a harmonikus háttér biztosítása a szerepük. A múzeum számára a legnagyobb gondot természetesen a gyűjteményi anyag bemutatására alkalmas szekrények okozták. Ezeknél a csinos, igényes külsőn, a könnyű mozgathatóságon, s a pormentes záródáson túl a különféle jellegű tárgyak jó elhelyezhetősége volt a fő szempont. Apróságnak tűnő, de annál fontosabb részlet volt a kiállítási szekrényeknél használatos zárak fajtája, melynek mintáit Anglia legrangosabb, világhírű lakatosától, a Chubb & Son’s cégtől szereztek be. Ezeket itthon kívántak utánoztatni. A könyvtár, az olvasók és rajztermek könyvszekrényeinek polcait bőrrel kívánták bevonni, hogy a könyvek kötései a folytonos ki- és becsúsztatásnál ne sérüljenek. Az egyéb hivatalos helyiségek (az igazgatók dolgozószobája, a múzeumi őr szobája, az irodák) berendezésénél egyszerű, de ízléses bútorokat vettek számításba.

A kerengőben az üvegcsarnok váltakozó kiállítási anyagok miatt a terület megfelelő felosztására szolgáló mozgatható falak felállítását javasolták, s mivel a tér nyitott ívekkel csatlakozott a belső udvarhoz, elválasztásukra az ívek vállpárkányának magasságától a padlóig csüngő függönyöket óhajtottak elhelyezni. A függönyök így megfelelő hátteret képezhettek az udvarban felállított gyűjteményi tárgyakhoz, s egyúttal elfedték a mögöttük esetleg éppen üresen vagy rendezés alatt álló részeket.

A vörösmárvány lépcsőfokok betakarásához a linóleumot tartották a legalkalmasabbnak, s ugyancsak linóleumot javasoltak a nagyobb forgalmú folyosókon és kiállító helyiségekben is, mivel az zajtalan, könnyen tisztán tartható és padlókímélő volt. A nyilvántartás megkönnyítése érdekében a látogatókat a bejáratnál elhelyezett forgókapu segítségével kívánták számlálni, kényelmükről pedig a megfelelő padokkal és székekkel ellátott pihenőhelyek kialakításával óhajtottak gondoskodni. Az összeállításban említés esett a házi telefonrendszer kiépítéséről, de még a múzeumi szolgák számára kívánatos vászonzubbonyokról is.

Ráth György főigazgató június 9-re állította össze a belsőépítészeti munkák részletes költségvetését, amely nyolc fő témakörre vonatkozott. Az asztalosmunka két tételt tartalmazott: a kiállítási termek belső felszerelését (kiállítási szekrények, mozgatható falak, ülőalkalmatosságok) és a hivatalos helyiségek berendezését. Ennek kiadásaira 38ezer forintot számolt. A lakatos munkák a kiállítási szekrényekbe kerülő kovácsoltvas bakok, állványok és konzolok, zárak, lakatok, függönytartó rudak és karikák, folyosó élek vasalása, tűzbiztos szekrény elkészítésére vonatkozott. Ennek tervezett költsége 14ezer forint volt. Az üveges munkák a kiállítási szekrények üvegezésére vonatkozott belga tükörüveg és solin üvegtáblák felhasználásával 11ezer forint értékben. A kárpitos munka előreláthatólag 7ezer forintba kerül: ez az összeg a kiállítási szekrények belső szatén borítását, a mozgatható falak befedését és az üvegudvar árkádjának függönyeit is tartalmazta. Ötödik pontban a szőnyegek és linóleum szerepelt: ide kerültek a lépcsők és folyosók magyaros szegélyű borítása, valamint a hivatali helyiségek szőnyegei, potom 4ezer forintért. Hatodik pontban a szemetes ládák és "köpőládák" kerültek 8ezer forint értékben, majd a hetedik témakör érintette a helyiségek belső villanylámpával történő megvilágítását 7ezer forint erejéig. Utolsóként említi meg a költségvetés a könyvtár, a díszterem, az olvasó és rajzterem bútorait, összesen 8ezer forint értékben. A múzeum belső berendezésének összköltsége végül 97ezer forintban állapíttatott meg, de ehhez még hozzáadódott az iparművészeti iskola felszerelésének 44ezer forintos költsége is.

Wlassics ekkorra már átesett az épület befejezéséhez szükséges 276ezres többletkiadás engedélyezésének traumáján, aki az újabb összeg olvasásakor viszont már mindenképp takarékoskodni akart, ezért a belsőépítészeti költségek 141ezer forintos tervezett kiadását leszorította, s a keret maximumát 100ezer forintban szabta meg. Ugyanakkor nem zárkózott el egy későbbi, fokozatosan megvalósulandó beruházástól. A palota teljes elkészültének határidejét 1896. szeptember 1-ben jelölte meg.

1895-ben az épület kezdett kiteljesedni: a különféle bádogos munkák készítése közben helyükre kerültek a nyílászárók is, mely utóbbiaknak Michl Alajos asztalosmester volt. Mázolásukat Scholtz Róbert császári és királyi udvari szobafestő végezte el. Az alacsony-nyomású gőzfűtést a Körting és Walser cég, míg a csatornázás és vízvezetékek kivitelezését Szepessy Sándor készítette el. Az amerikai tölgyfapadlókat Neuschlosz Ödön cége rakta le, a folyosók, az üvegcsarnok és az előcsarnok burkolását az itáliai De Pol Luigi céggel készítették el. Az épületszobrászi munkákra Oppenheimer Ignácztól érkezett a legolcsóbb ajánlat.

A belső felszerelések szakipari feladatainak elvégzésére néhol névre szóló szűkebb pályázatot írtak ki, máskor nyilvános hirdetést tartottak célszerűnek. Az asztalos munkákra Thék Endre nyert megbízást, akinek a kiállítási szekrények esetében Schwarz A. és fiai üveggyárosokkal kellett együttműködnie. A vitrinekhez való különleges zárakat végül közvetlenül a Chubb & Son’s londoni cégtől szerezték be. A további lakatosmunkák elkészítésével Vágó Ignácot és Jungfer Gyulát bízták meg. Az Első magyar villám-világítási és erő átviteli gyár (Egger B. és Tsa) készítette a vezetékezést, Hanauer Jenő technikus szállította az ívlámpákat és a "mellékkészülékeket”, a Csillárgyár Rt. pedig a falikarokat. A linóleum burkolatokra végül az angol Hampton & Sons és Maple & Co. társaságokkal szerződtek. A különféle vízmelegítő készülékeket a londoni Fletcher, Russell & Co., valamint a liverpooli Thomas Robinson & Son vállalatok küldték. A kívánt mintájú pamutbársony-szövetet pedig Thomas Wardle cége szállította.

1895 őszére még hiányozott a középület két főlépcsője és a főbejárat feletti nagykupola, valamint a a fényképészeti műtermek és a felvonó vasfödéme. Wlassics épp ezért 1895. december 6-án miniszteri biztost nevezett ki az épület időbeni befejezése érdekében az építési bizottság mellé Fittler Kamill személyében. Fittler kidolgozta a hátralevő feladatok sorrendjét, gondosan ügyelt a kiszabott költségek betartására, s próbálta kordában tartani az ilyen nagyszabású munkánál időnként óhatatlanul elszabaduló indulatokat.

A nagycsarnok belső üvegezést az Országos Üvegfestészeti Műintézet kezdte el a színes motívumszegéllyel díszített tetőzetének felállításával egyetemben. Ennek kivitelezését m2-ként 14 forintért végezték el, vagyis összesen 8ezer forintba került.

A palota építése (Weinwurm Antal képe, 1895.)

1896. tavaszán hozzáfogtak a palota külső díszítéséhez is: a pécsi Zsolnay gyárral január 8-án állapodtak meg 146ezer forinttért. E megállapodás a mázas tetőcserepekre és a pirogránit burkolatra vonatkozott. A fedél 40% sárga, 60% zöld színű cserépből állt. A falak burkolata, vagyis az égetett agyaglemezek, mázas téglák, zománcos lapok és plasztikus díszek elhelyezésének határideje július 15-e volt. A mellékhomlokzatok dekorálásával az emeleti részeken augusztus 25-re, a földszinti részeken pedig legkésőbb október 15-re kellett végezni. A megállapodás azt is kikötötte, hogy minden típusú elemről készüljön külön gipszmodell, a rajzok és színpróbák alapján előállított "glazúrt” pedig égetés után újra mutassák be. Zsolnay a nagyszabású megrendelést csak úgy tudta vállalni, ha a szűkre szabott időt két-három új égetőkemence felállításával ellensúlyozhatta. Ehhez a beruházáshoz 50ezer forint állami kölcsönt kapott.

A homlokzat díszítésének terveinek egy része
A kivitelhez szükséges tervek többségét szinte már úgy kellett kierőszakolni Lechnerből

A gyár hamarosan ontani kezdte magából az elkészült elemeket, de a kőműves munkálatok irányítói, Wellisch Sándor és Gyula érdeke azt diktálta, hogy a rend érdekében azok az elhelyezés mértékéhez igazodva érkezzenek. Éppen ezért, mielőtt a felrakandó cserepek elfogytak volna, sürgősséggel táviratot küldött Pécsre. Zsolnayék viszontválaszukban jelezték: "Kérünk kis türelmet, kellő munka beosztást és nyugodt érvelést, mert a munkahajszába amúgy is már beleőszülünk és a sürgetések izgatottá tesznek".

Mivel Lechner a terveket minduntalan késve adta az építők kezébe, ezért Zsolnay a tervek hiányára hivatkozva jogosan utasíthatta el a számonkérést a cserepek érkezésének okán: "Az idő kellő kihasználása végett a munkákhoz oly sorrendben fogtunk, mint a hogy a rajzok megérkeztek, innen van az, hogy sok oly darab van kész, mely nem sürgős jelenleg, és hiányzik még oly darab, melyre sürgős szükség van!".

Májusra végül a megrendelt cserepek háromnegyede leszállításra került. A következő hónapban érkeztek a Kinizsi utcai szárnyépület dekorálásához szükséges elemek (a rizalitot az osztópárkánytól felfelé így teljesen, az Üllői úti front kellékei, valamint az egész, fél és háromnegyedes halványsárga majolikamázas téglák az I. és II. emeleti zónák kitöltéséhez. Ezután kétnaponta érkezett egy-egy szállítmány, megérkeztek a színpompás, stilizált magyaros, virágmotívumokkal ékes, zománcos lapok is, valamint a loggiaszerű előcsarnok gazdagon burjánzó díszei. Az első részhatáridő napjára, július 15-re a főhomlokzat ennek ellenére mégsem készült el. 17-ére felkerültek a nyolcszögletű főkupola attika szobrai: a négy sapkás figura a textilművészetet, a kerámia műipart, a dekoratív szobrászatot és az ötvösművességet szimbolizálja.

Fittler július 23-án keltezett levelében Wlassics Gyula minisztertől kérte az ünnepélyes megnyitó időpontjának október 11-ről 25-ére való módosítását, jelezve, hogy a két hét haladék akár a homlokzatok befejezésénél, akár a gyűjtemények felállításánál nagy segítséget jelentene. A múzeum a műcsarnok épületében már márciusban becsomagolta a tárlat tárgyait, de állandó őrizet mellett elkezdték átszállítani azokat az újonnan épült palotába. A tárgyakat a Rákos utcai szárny földszinti termében ládákban tárolták, az államrendőrség főparancsnokságától kirendelt állandó őrszemek felügyelete alatt. A miniszteri biztos erélyének köszönhetően az épület állványait végül a kitűzött időpontra elbontották, s az Iparművészeti Múzeum újonnan készült palotája teljes pompájában láthatóvá vált.

A nagycsarnok belső munkálatai, 1896-1897.
(a villanyszerelési munkák befejezése után, illetve az apróbb átalakítások és módosítások mellett
az év végén megkezdődött a belső díszítőfestés is)

1896. október 25-én tartották meg a zárókőletéti ceremóniát. Wlassics Gyula üdvözlő beszédében elmondta, hogy az épület architektúrájában kísérletet tesz a sajátosan magyar, nemzeti építészeti stílus megteremtésére, külső díszítésében és berendezésében pedig a hazai műipar addig elért színvonalát reprezentálja. A palota ünnepe egyben az iparművészet növekvő jelentőségének hivatalos elismerése, míg a benne új otthonra lelő múzeum és iskola megfogalmazott törekvése a fejlődés biztosítéka volt.

Az ezredéves ünnepségsorozat zárójeleneteként, az eseményt jelenlétével megtisztelő I. Ferenc József császár szájából az Iparművészeti Múzeum csarnokában a következő mondat hangzott el: "Áthatva a művészeti iparnak művelődési és közgazdasági fontosságától, megelégedéssel láttam e díszes épület emelkedését és örömmel jöttem annak felavatásához. (...) Nem kétlem, hogy mindazok, a kik az itt kitűzött czélok elérésére közreműködni hivatvák, teljes buzgósággal és odaadással fogják teljesíteni feladatukat, a magyar iparművészet minél nagyobb fejlesztésére és a finomabb műízlés terjesztése által az általános műveltség előmozdítására, mely törekvés valóban mindenkor örömömre szolgáland". Az ezt követő éljenzés után - a Zsolnayék által ez alkalomra ajándékozott különleges írókészlettel - az uralkodó kézjegyével látta el a jeles eseményt megörökítő okmányt, amelyet díszes tokba helyezvén az előcsarnok falának egy rejtett üregébe helyezett el.

Ezt követően bemutatták a császárnak a palota építőit és az építőbizottság tagjait, majd rövid körutat tettek az épületben, ahol az uralkodó megszemlélte az ez alkalomra, magyar emlékekből rendezett kiállítást.

Az Iparművészeti Múzeum nagycsarnoka a zárókőletéti ünnepség napján

Az I. Ferenc József kézjegyével ellátott okmány

A főbejárat és a nagycsarnok 1896. október 25-én

A jeles napot követően ismét teljes gőzzel indultak meg az épület végső befejezésére irányuló munkálatok. Az iskola viszont már korábban, a szeptemberi tanévnyitó után megkezdhette működését. Igazgatója, Keleti Gusztáv időközben eltávozott az iskola vezetésének éléről, s visszament régi intézetéhez, az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképzőbe. Pozícióját Fittler Kamill vette át. Ráth György is felmentését kérte az Iparművészeti Múzeum főigazgatói tiszte alól, így az intézmény vezetése teljes egészében Radisics Jenő kezében összpontosult.

A villanyszerelési munkálatok sajnos az év végéig elhúzódtak, s ezzel együtt a belső díszítőfestést is ekkor fejezték be. Tervezését Reissmann Károly Miksa, kivitelezését Scholtz Róbert végezte. Reissmann számos középület és városi palota impozáns belső dekorációjában vállalt jelentős szerepet; egyebek között a Szépművészeti Múzeum és az Országház néhány termének belső ornamentikája az ő tervei alapján, s részben az ő kivitelezésében készült el.

Kiállítás az emeleti folyosón, 1897.

Kiállító terem 1897-ben - még az eredeti mennyezeti festéssel

Reissmann tanulmányozta Huszka József által publikált népművészeti anyagot, s ezekből kiindulva született meg a főbejárati szélfogó, az előcsarnok, a főlépcsőház, az üvegcsarnok, a díszterem és az első emeleti oldalszárnyak kiállítótermeinek dekorációja. A díszítés nem csak a mennyezeten, de a falakon és az üvegcsarnok tetőszerkezetén is látható volt. A díszítési munkálatok 1897. június közepéig tartottak, miközben az intézmény munkatársai kicsomagolták és elrendezték a kiállítási tárgyakat. A pénzszűke miatt a múzeumi anyag mintegy fele kerülhetett bemutatásra.

Az Iparművészeti Múzeum az Üllői útról, 1900 körül

1897. szeptember 21-én II. Vilmos német császár látogatott el az intézménybe, aki nagy érdeklődéssel szemlélte meg a kihelyezett tárgyakat. Benyomását így összegezte: "Ma is úgy kellene lenni, mint régen volt. Minden legkisebb tárgyat, minden kulcsot művészi ízléssel kéne előállítani. De feltétlenül szükséges itt is mindenütt megőrizni a nemzeti jelleget".

A múzeum ünnepélyes megnyitójára 1897. november 20-án került sor. A nagyközönséget az állandó kiállítási tárgyak mellett karácsonyi kiállítás is várta. A látogatók eleinte heti négy alkalommal nézhették meg a tárlatot, de később - az iparosokra való tekintettel - az esti, "villanyfényes" nyitva tartást is bevezették. A Radisics Jenő által készített ideiglenes kalauz segítette az érdeklődőket a tájékoztatásban.

Kiállítás a nagycsarnokban, 1907.

A múzeum igyekezett megismertetni az érdeklődőket a hazai műipar emlékeivel: előadásokat tartottak, szakkiadványokat jelentettek meg, szakcikkeket publikáltak.

A palota építésének fázisait, majd az avatási ünnepség kiemelkedő mozzanatait a híres fényképész, Weinwurm Antal örökítette meg, aki joggal remélhette, hogy a jó kapcsolat kialakulása végett az épület harmadik emeleti fényképészműtermére vonatkozó bérleti kérelme meghallgatásra talál. Ezt azonban a minisztérium nem hagyta jóvá. Fittler Kamill ugyanis egy sokszorosító szakosztály megteremtését szerette volna elérni Morelli Gusztáv iskolai tanár részvételével, aki az oktatásba a fametszet, rézmetszet, és rézkarc mellé a legmodernebb "fotomechanikai reprodukciót” is be kívánta vonni. Radisics ugyan szerette volna Weinwurm Antalt bérlőnek tudni az intézményben, de Fittler Kamillal nem kívánt vitába keveredni. Morelli végül visszakozott, de Weinwurm ennek ellenére elesett a műterem bérlésétől.

1898. május 19-én I. Ferenc József császár ismételten meglátogatta a múzeumot, s immár teljes pompájában megtekinthette az épületet és a kiállítás teljes egészét.

December 30-án Fittler Kamill felmentését kérte a miniszteri biztosi megbízatása alól, s a kultuszminiszterhez címzett felterjesztésében megemlékezett Wellisch Gyula építőmesterről, Gaál József művezetőről és Vasicsek János főpallérról is.
Ács Piroska nyomán a cikket írta Varga Máté

Az Iparművészeti Múzeum ünnepélyes megnyitása, 1896.

Az 1920-as években, néhány évtizeddel elkészülte után esett át az első modernizáláson, melynek többek között a jól ismert fehér belső tereit is köszönheti, és az 1956-os forradalom után is jelentős felújítási munkálatokra volt szükség.

Az Üllői út - Nagykörút kereszteződése 1956-ban (háttérben a múzeum)

AJÁNLÓ

Képek

További képek hamarosan!

AJÁNLÓ