A főváros közönsége és a budai hegyek népszerű kirándulóhelyeire igyekvők talán csak a fogaskerekű vasút egyik megállójaként ismerik a Városkút elnevezést. Pedig a “hegyi vaspálya” hídja alatt átvezető Béla király úton néhány métert megtéve egy mediterrán hangulatú térségbe jutunk, a névadó Városkút meghitt kiöblösödésébe. A Városkút Budapest egyik legrégebbi vízműve.

AJÁNLÓ

Pest-Buda fejlődését főképp az élethez nélkülözhetetlen ivóvíz elérhetősége szabta meg: a Duna közelségében terebélyesedő Pest az elmúlt századokban aránytalanul gyorsabban fejlődött, mint a vízben szegény, dimbes-dombos változatosságot mutató Buda.

A budai oldalon kevés volt a vízlelő hely: ezt az is bizonyítja, hogy csak néhány helynévben maradtak fenn a mai napig (Kút-völgy, Hármaskúti-tető stb.).

Noha Mátyás király – tiltva az “idegen” borok behozatalát – rendeletileg támogatta a budai szőlőművelést és bortermelést, az – a terület vízben való szegénysége miatt – a középkorban inkább Felhévíz (Óbuda) és a mai Sas-hegy lankáin honosodott meg. A hegység 400-500 méter tengerszint feletti magasságot meghaladó központi magja pedig vadászterület volt, így menekülhetett meg a középkor kezdete óta folytatott erdőirtástól.

A Város-kút alsó kútháza (kép: Zoldkalauz.hu)

Ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fővárosunk területén épített első aquincumi vízvezetéknek – a Kr. u. III–IV. századi és romjaiban is lenyűgöző aquaeductusnak – a pusztulása után a budai Várban a XV. század elején megépüljenek az első vezetékes vízellátó rendszerek.

Ezek szivattyúját a kor technikai vívmánya, egy taposószerkezet működtette (fölösleges energiájával a közelben lévő manufaktura szövőgépeit hajtották meg, forradalmasítva a takácsipart is). A taposószerkezet a szűrt Duna-vizet a királyi udvar és a polgárság vízvételi helyeire elvezető ólom- és égetettcserép-csövekbe nyomta.

A középkorban még szabályozatlan Duna gyakran állattetemektől hemzsegett, a rendszeres árvizek idején mindenféle hulladékot magával ragadott: járvány idején maga volt a fertő. Mátyás király többre vágyott a szűrés ellenére is szennyezett Duna vízénél, ezért – a kor divatját is követve – meghívta udvarába Chimenti Camicia vízépítő mestert.

Ő a budai hegyekben fakadó hűs, fertőzésmentes, bővizű források vizét – a sváb-hegyi (szabadság-hegyi) Városkút, a Béla király kútja és az Orbán tér közelében, a Diana út környékén fakadó, mára már nyomtalanul eltűnt Svábkút vizét – vezette, ugyancsak cserép- és ólomcsöveken, a budai Várba.

Rendszere a közlekedő edény elve alapján működött. Mivel a források és a Fő tér (a mai Szentháromság tér) fehér márványból faragott díszkútja közötti szintkülönbség több mint 100 méter volt, ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a víz a csővezeték okozta ellenállást leküzdje (míg a Városkút 354,85, a Béla király kútja 342,17, a Svábkút 250-260 méter tengerszint feletti magasságban fakad, illetve fakadhatott, addig a Várhegy platója 160 méter magassan van).

A Város-kút forrásháza (kép: Zoldkalauz.hu)

A várbeli kutak folyamatosan működtek (a vízellátó rendszerek a zárással és nyitással járó nyomásingadozást nem bírták volna el), a fel nem használt, túlfolyó vizeiket kisebb csorgókba továbbvezették. Ilyen csorgó működtethette a vízivárosi szökőkútat is, amely valószínűleg a mai Iskola utca környékén volt. Hasonlóképp csorgók víze jelent meg a nyugati Várkertben, a közeli Lógodon és a vári polgárváros terein (a Dísz téren, a Hess András téren, a Bécsi kapu téren).

Minthogy a források vízhozama nem volt egyenletes, a rendszerhez “kiegyenlítő tartályt” is építettek: a közös gyűjtőmedence a mai Vérmező vidékén volt, de volt gyűjtő-nyomó medencéje a mai Orbán tér táján is.

Kút és tábla az alsó kútház mellett (kép: Varga Máté)

AJÁNLÓ

Képek

Hamarosan!

AJÁNLÓ