Vajdahunyad-vár

XIV. kerület, Városliget

Írta: Varga Máté 2021. április

Európa egyik első közparkjában, a Városligetben emelkedik a Magyar Mezőgazdasági Múzeum monumentális épületegyüttese, a Vajdahunyad-vára. A XIX. század végének kiemelkedő eseménye volt a magyar honfoglalás ezeréves évfordulójára rendezett millenniumi ünnepségsorozat, s ennek részeként az Ezredéves Országos Kiállítás. A kiállítást befogadó történelmi épületcsoport elkészítésére 1893-ban tervpályázatot írtak ki. A tervkészítés és a kivitelezés jogát is Alpár Ignác műépítész nyerte el. A budapesti Vajdahunyad-vára hazánk ezeréves fennállásának emlékműve, a romantikus historizmus egyik legszebb magyarországi alkotása. Az épületet 1991-ben nyilvánították műemlékké.

Az építészettörténetben ritkaság, hogy egy épületet kétszer építsenek fel, először gyengébb, ideiglenes anyagokból, majd szinte változtatás nélkül, évszázados élettartamra. Ez jószerével csak kiállítási épületeknél fordul elő, tehát egy egészen speciális épülettípus esetében. Először ez az 1851-es londoni világkiállítás híres kristálypalotájával esett meg, melyet Sydenhamben hamarosan újból felépítettek. Belsejében különböző épületrészleteken a népek ornamentikakincsét sorakoztatták fel. Történelmi áttekintésük alapvető célja a brit birodalom és nemzettudat erősítése volt.

A szemlélet és megoldás hatott a millenniumi kiállításra is. Az épületcsoport története a millenniumi kiállítás előkészületeivel kezdődött. Először a nemzeti történeti évfordulókhoz - mint 1889-ben Párizsban a francia forradalom centenáriumához, 1893-ban Chicagóban Amerika felfedezéséhez - kötődő világkiállításért lobbiztak az Országházban. Budapesten anyagi okok miatt a hazai seregszemle mellett döntöttek, felállítva az országos bizottságot, mely a történelmi és a jelenkori kiállítás ügyeiben intézkedett. 1893. február 8-án a kereskedelmi miniszter maximált végösszeg megadásával pályázatot hirdetett az ezredéves kiállítás nemzeti-történelmi épületcsoportjának tervezésére. Az április 30-ai rövid határidőre sok, Összesen 11 pályázó nyújtotta be művét, de a bírálóbizottság nem adott ki díjakat, hanem négy építész között egyenlő arányban osztotta el a rendelkezésre álló összeget. Ezek Alpár Ignác, Pfaff Ferenc, Schickedanz Albert és Tandor Ottó voltak, akiket új programmal, új pályázatra hívtak meg, most már kijelölve végleges helyszínként a Városligeti-tó közepén álló kis Széchenyi-szigetet.

Schickedanz historizáló tömböt javasolt, a többiek zárt elrendezésű, belső udvaros, parlamentszerű, nagy épületet terveztek, melynek közepén hangsúlyos, kupolás, bejárati csarnok emelkedett.

Tulajdonképpen a zsűri negatív döntését az indokolta, hogy egyik mű sem teljesítette maradéktalanul a kiírás alapkoncepcióját, mely szerint: „Kívánatos, hogy a magyar történelmi vagy régi magyar építmények motívumai lehetőleg fölhasználtassanak".

Alpár a múlt Keleten való keresésének jegyében, s feltehetően az aktuális politikai klíma hatására kupolákkal, minaretszerű tornyokkal egy keleties hatású új magyar stílust akart kifejleszteni. Már az 1860-as évektől egyesek, mint Feszl Frigyes és Szkalnitzky Antal a sajátosan magyar építészeti hagyományt a keleti eredetre hivatkozva a bizánci mintákban keresték. A másodkézből, azaz velencei közvetítéssel átvett stíluskísérlet késői megjelenése Alpár első terve, mely a Basilica di S. Marco-t követte. Schickedanz arra törekedett, hogy nyugati, azaz különböző román, gótikus és átmeneti elemekből építsen össze egy csoportot. Terve nem magyar építészettörténeti, hanem általánosan ismert európai stíluselemeket hordozott.

1892-ben - még világkiállításra spekulálva - a magyar történeti múlt minden áron való felélesztésében, emlékeinek megtalálásában buzgólkodó Thaly Kálmán a nemzeti régiségeket hazánk történetének korszakai szerint kívánta csoportosítani. A külföldi kiállításokon megjelenő nemzeti pavilonok példája - ahogyan Alpár 1893-ban Torinóban látta - építészetileg egy utca, vagyis sok egységből álló nagy együttes skanzenszerű összeépítésében hatott. A nemzeti építészetet kultiváló műemléki és historizáló szemlélet, amely 18. századi születése után a 19. században megerősödött (pl. William Burgesr a londoni Low Court vagy Neuschwanstcin bajor várkastélya stb.), nálunk különös lendületet logikusan a millenniumi készülődésben kapott.

Az 1873-as becsi világkiállítás óta fokozódott a népi motívumok iránti érdeklődés. Ekkor jöttek létre az első népművészeti falu bemutatók, melyhez fogható a millenniumi kiállításra is készült. Ennek magas művészeti pandanjaként értelmezhető a Történelmi Épületcsoport. Minálunk ez a maga korában a bécsi historizmus egységes monarchikus szemléletével szemben hangsúlyosan a magyar múlt felé fordulást jelentette. A történeti kultuszok azonban pártállás szerint is eltértek forrásaik keresésében: a Függetlenségi Párt ősmagyar vonatkozásokat hangsúlyozott Árpád alakjával a középpontban, a Szabadelvű Párt Szent István soknemzetiségű államát tekintette példának, mint a magyar hegemónia megteremtését. Ez utóbbi felelt meg - a Szent Korona jegyében - a nemzetiségi mozgalmaktól szorongatott kettős monarchia céljainak, ezt tette Alpár is magáévá.

A Történelmi Főcsoport előadója, Czobor Béla régész fogalmazta meg a konkrét programot a második pályázathoz, annak nyomán, ahogyan azt Fitder Kamill, az Iparművészeti Iskola igazgatója felvetette. A hivatalos kultúrpolitika képviselői és az elismert művészek közül többen is (lásd pl. Benczúr Gyula!) a jelent és a múltat összekapcsoló új látványosságokban gondolkoztak. Ilyen igénnyel hozta össze például 1889-től Stróbl Alajos az Epreskertben a magyar művészet emlékeinek eredeti darabjaiból és másolataiból a művészképzés és a reprezentáció célját egyaránt szolgáló szabadtéri mintakollekciót.

Alpár, mint Stróbl barátja, gyakran megfordult a híres epreskerti ünnepségeken, s a környezet nyilván őt is inspirálta. A kiírás tehát nem egyetemes stílustanulmányt, hanem a hazai műemlékek felhasználását kívánta meg az 1894-es második pályázaton, melyen a bírálóbizottság 17 szavazattal 2 ellenében Alpár Ignácnak ítélte az első helyet. Kétségtelenül az övé volt a leginkább összefogott, alaprajzilag is jól rendezett látványmegoldás Pfaff merevebb, akadémikus tervével és Schickedanz laza, terjengős alkotásával szemben.

A történelmi kiállítás architektúrájának továbbtervezéséhez szempontként adták, hogy az három részre tagolódjon: egy Árpád-házi, román stílusú, egy Anjou-Hunyadi, gótikus és egy Habsburg, reneszánsz-barokk egységre. Kikötötték azt is, hogy a kiviteli tervek készítését a három tervező egymás között ossza meg. A külső tervezéssel végül mégis egyedül Alpárt bízták meg, a belső terek kialakításával jórészt Schickedanzot.

Alpár már pályaművében is kerülte az épületek merev, raszteres elhelyezését, s a Széchenyi-sziget amorf formáját követve festői csoportot képezett a három különböző stílusegységből. Terve kevésbé kiegyensúlyozott együttest eredményezett volna a magasabb kupolával és kiugró toronycsúcsokkal - ez utóbbiakat teljesen elhagyta.

Az 1894 áprilisában kapott megbízást követően Alpár nagy lendülettel kezdett munkához a Széchenyi-szigeten. Praktikusan az őrszemélyzet részére felállított házban helyezte el irodáját, hogy a kivitelezőkkel szoros kapcsolatot tarthasson.

A Neuschlosz Ödön és Marcell fakereskedő és építéskivitelező céggel, mely az 1885-ös országos kiállítást és a legtöbb millenniumi pavilont is készítette a Városligetben, Alpár Ignác jó és tartós szakmai együttműködést alakított ki. A tervezés előtt az építész alapos felkészülés gyanánt, a történeti épülettípusok tanulmányozására néhány napos utakat tett Erdélyben és a Felvidéken, hogy Nagy-Magyarország jellegzetes műemlékmotívumait a helyszínen is tanulmányozza.

A kivitelezési munkáknak rendkívül gyorsan kellett haladniuk. Kizárólag a román kori rész készült teljesen téglaszerkezettel, máshol a favázat téglával falazták ki, majd a felületek vakolását archaizáló karakterrel készítették el.

Alpár rendkívül fontos szempontnak tartotta a fokozott tűzbiztonságot, ahogyan azt a nagyrészt fagerendavázas, fafödémes szerkezetek és a nagyon értékes kiállítási tárgyak egyaránt indokolttá is tették. A tűzvédelmet olyan módon oldották meg, hogy a favázat mindenhol legalább fél tégla vastagságú falazattal borították, s a fafödémek alsó felületét gipszpallókkal vagy rabicboltozattal takarták. A történelmi főcsoport összes alapterülete 4580 m2 volt, 618 000 forint kiviteli összköltséggel készült a provizórikus kiállítási épület.

A Történelmi Főcsoportból először a reneszánsz rész készült el, majd a csúcsíves szárny, végül a Mária Terézia-kori barokk épület. Az átadásra 1896. május l-jén, ünnepélyes keretek között került sor. A tervezés kezdetén elhangzón néhány fanyalgó kritikát leszámítva, általános sikert aratott, azt közvetítette magas színvonalon, amit a kurzus és a nagyközönség egyaránt elvárt. A városligeti Történelmi Főcsoport a millenniumi kiállítás fő szenzációja lett. A látogatók tömege és a sajtó elismeréssel, a király kitüntetéssel jutalmazta a művet.

Alpár már a tervezés során is kifogásolta, hogy elegendő pénz hiányában csak ideiglenes épületként készülhet el az együttes. Ez a gondolat nemcsak a látogatókban, hanem a szakmai körökben is felmerült, reprezentatív albumok kiadásával is lobbiztak a tartós megőrzés érdekében.

A kiállítás zárása után az Országos Magyar Gazdasági Egyesülés mozgalmat indított, hogy használják fel a létesítendő Mezőgazdasági Múzeum céljára. A főváros azt remélve, hogy az épület még hosszabb ideig megtartható lesz, hozzájárult a közgyűjtemény idehelyezéséhez. 1897. szeptember 17-én megnyitották benne a Mezőgazdasági Múzeumot. Sajnos, rövidesen kiderült, hogy a tó nedves talaján az ideiglenesre tervezett alapozás és a korhadó favázas szerkezet nem biztosítja a kellő állékonyságot, ezért a múzeumot már 1899-ben át kellett költöztetni egy Rákóczi úti bérházba, s a Történelmi Főcsoportot le kellett bontani.

A sajtó, a szakma és a művésztársadalom egyre hangosabban emelte fel szavát az épületegyüttes védelmében, követelve, hogy készítsek el ismételten, most már tartós anyagokból, évszázadokra megőrizhetően.

A társadalmi mozgalom meghozta eredményét, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium támogatásával 1902-ben megindulhatott immár a Mezőgazdasági Múzeum számára időtálló anyagokból való építkezés. A reneszánsz és gótikus csoport 1904 tavaszára már el is készült. Ezután épült a jaki kápolna, melyet a múzeum könyvtárának szántak.

Az új épület a korábbi formáit meglehetős pontossággal követte, de alapozása, szerkezeti falai már rendkívül erős anyagokból készültek. Alpár ragaszkodott a Történelmi Főcsoport látványképéhez, de a belső kialakításban végrehajtotta a múzeumi funkciónak megfelelő alaprajzi módosításokat.

Történelmi kiállítás csúcsíves csoport: Vajdahunyadi "Nebojsza-torony" és lovagterem, csütörtökhelyi kápolna (Alpár Ignác, 1896.)

Millenniumi történelmi kiállítás, reneszánsz csoport (Alpár Ignác, 1896.) - (kép: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)

Millenniumi történelmi kiállítás, Vajdahunyad vár keresztmetszet (Alpár Ignác, 1896.)

Millenniumi történelmi kiállítás csúcsíves csoport: Segesvári Apostolok tornya, lovagudvar, gót homlokzat (XIV. század) várkapu metszete (Alpár Ignác, 1896.)

A román, gótikus, reneszánsz és barokk stílusú részekből álló épületegyüttes bemutatja több, a történelmi Magyarország területén fennmaradt művészeti értékű és történelmi becsű műemlék jellemző részletét. A történelmi épületcsoport, melyet jellemző része alapján a korabeli közönség nevezett el Vajdahunyad-várnak, az ezredéves ünnepségek egyik látványossága lett.

Az elnevezés eredete: a gótikus csoport jellemző részei a Hunyad megyei (Erdély) vajdahunyadi várat idézik. Eredetije meredek sziklafalra épült és a történelmi Magyarország legnagyobb lovagváraként, a gótikus építészet legrangosabb világi emléke az egész Kárpát-medencében.

A budapesti hasonmás román (stílusú) részének legjellegzetesebb épülete az ún. Jáki-kápolna, a Vas megyei Ják település XIII. századi bencés apátsági templomának Európa-hírű kapuját idézi. A templom eredetileg könyvtárnak épült, kápolnává 1916-ban az udvaron ápolt I. világháborús sebesültek és a környékbeliek kívánságára szentelték. A gótikus épületcsoport udvar felőli része a Hidaskapura merőleges dómhomlokzattal kezdődik. Legjellegzetesebb motívuma a hatalmas, küllőköves rózsaablak, melynek témája a régi Magyarország címerének apoteózisa, azaz dicsőítése. Alkotója Róth Miksa, a magyar üvegművesség nemzetközi rangú képviselője. A rózsaablak ívének aljában kétoldalt Mátyás király fekete serege egy-egy páncélos vitézének szobra áll. A gótikus épületcsoport udvari szárnya az apostolok tornyával végződik.

Az olaszországi kora reneszánsz összekötő épület vezet át a következő, nagy formai eleganciával szerkesztett épületrészhez, mely a magyarországi építészet 16-18. századi reneszánsz, barokk és késő barokk stílusát mutatja. A várudvarra néző, 77,5 méter hosszú főhomlokzata a Mária Terézia-korabeli pompás barokk palotahomlokzatok stílusában épült. Középső kupolája 41 méter magas, a kupolák körül a homlokzaton a mezőgazdaság egyes ágazatait jelképező szobrok állnak.

A főbejárat a múzeum márványoszlopos aulájába vezet, ebben az épületcsoportban várjuk látogatóinkat állandó és időszaki kiállításainkkal. A főkapuval szemben, platánfák árnyékában látjuk az első magyar történetíró III. Béla király névtelen jegyzőjének, Anonymusnak a szobrát, Ligeti Miklós alkotását. A barokk homlokzat végén jobbra fordulva a kései barokk stílusú keleti homlokzat tárul elénk. Tovább haladva a Katalin bástyatorony, a kissé ridegnek ható német homlokzat uralkodik, a déli szárny nyugati végét tetőgerincén delfines, kétcsúcsú dísszel a Franciatorony zárja le. Az épületcsoportot az ezredéves ünnepségek lezártával a Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeum kapta meg, s maradandó anyagokból újjáépítve, a történelem viharait is túlélve, ma is mezőgazdasági múzeumként fogadja látogatóit.

Anonymus szobra: III. Béla király névtelen jegyzőjét ábrázolja, aki 1200 körül megírta a magyarok krónikáját. Mivel személyéről nem sokat tudunk, ezért a szobrász, Liget Miklós kámzsás barátként örökítette meg, akinek arcvonásait csak homályosan látni a csukja árnyékában. A népszerű alkotást a várudvarban, 1903-ban állították fel.

Károlyi Sándor gróf szobra (kép: Varga Máté)
Stróbl Alajos szobrász műve az 1831-1906 között élt neves közgazdász, volt földművelésügyi miniszter emlékét örökíti meg.
Stróbl Alajos padon ülve, maga mellé tett kalappal ábrázolja.

A Vajdahunyad-vára a Műjégpálya mögött (kép: Varga Máté - 2012. október)

Vajdahunyad-vár

XIV. kerület, Városliget

Képek

Térkép

Adatok

Megközelítése

Ajánlott cikkek