Krónikáink

A magyar történelem ősi írásai

Írta: Varga Máté 2019. augusztus


AJÁNLÓ

A krónika görög eredetű szó, a latin chronica megfelelője. A középkor jellegzetes történeti műfaja. Az annalesből (évkönyvek) fejlődött ki. Fejlettebb formája a geszta (latinul gesta, azaz valakinek vagy valakiknek a cselekedetei). A krónikákban az eseményeket időrendi sorrendben, rendszerezés, magyarázat, összefoglalás nélkül jegyezték föl. Készítőik, a krónikások többnyire egyházi emberek voltak. A művek elnevezése nem mindig felel meg tartalmuknak. Anonymus és Kézai Simon Gesta Hungaroruma műfajilag krónika, Kálti Márk, Thuróczi János Chronica Hungaroruma pedig geszta. A középkor óta is használják a krónika szót a legkülönbözőbb szépirodalmi és tudományos művek címében.

Az őskrónikának nevezett Gesta Hungarorumot 1080-1090 körül írták. Ennek tovább folytatott változatai az 1358-ban készült Képes krónika, a Kaprinai-, a Béldi-, a Csepreghy-, a Pozsonyi-, a Rimes-, a Müncheni- és a Mügeln Krónika. A további krónikák ezen őskrónikából vették a magyarok származását, a honfoglalás idejét, lezajlását. A magyar krónikákban a magyarokat a hunoktól származtatják. A XIV. századi Krónikák alapszövegei 1332-1333-ban (Budai Krónika családja), illetve 1358-ban (Képes krónika családja) készültek. A Budai Krónikát Budán, Hess András nyomdájában 1473-ban nyomtatták. A Budai Krónika családhoz tartozik a XIV. századi Acephalus-kódex, a XV. századi Sambucus-kódex és az 1473-ban készült Dubnici Krónika.

 

Krónikáink és a magyar őstörténet

Györffy György Krónikáink és a magyar őstörténet című műve főleg a hun–magyar rokonság elméletének kialakulásával foglalkozik.

Őstörténetünkben igen fontos szerepet tölt be a magyar krónikairodalom, azonban krónikáink a magyarság kezdeti időszakáról szóló részeket illetően nem a legmegbízhatóbb források. Ennek oka főként a krónikáink keletkezési körülményeiben keresendő.

A 11. században a korábbi idők történéseit szájhagyományok, történeti mondák nyomán jegyezték föl, ezek forrásértéke így igencsak vitatható. Ehhez járul még az elbeszélő szubjektív beállítottsága, valamint az elbeszéléskor alkalmazott költői elemek, ezek által a múlt eseményei változást szenvednek, a történeti monda ténybeli magva elhalványulhat. A történeti mondákon az Árpád-kori feljegyzők is gyakran változtattak rövidítéssel, betoldással, illetve összeolvasztással. Első történeti forrásunk, a 11. századi Gesta Hungarorum elveszett, az azt forrásul használó krónikák pedig csak töredékesen őrizték meg az eredeti szöveget.


AJÁNLÓ

Hírdetés Card image cap
Card image cap
Card image cap

Gesta Hungarorum

A Gesta Hungarorum két középkori magyar történeti mű címe. A latin kifejezés A magyarok viselt dolgait jelenti. Az első, 1200 körül keletkezett mű az őshazából (Szkítiából) való kivonulástól Szent István koráig tartó időszakot öleli fel. Ez Anonymusnak, azaz P. mesternek a munkája.

Gesta Hungarorum címmel 1283 körül Kézai Simon is írt egy másik gesztát, amelyet napjainkban Gesta Hunnorum et Hungarorum, azaz "A hunok és a magyarok cselekedetei” címen is szoktak nevezni annak érdekében, hogy megkülönböztessék Anonymus művétől. Kézai műve a honfoglalástól IV. László király uralkodásáig (1272–1282) tájékoztat a magyarok történelmének évszázadairól.

Mindkét Gesta Hungarorum műfaja latin nyelvű geszta, és eredeti példánya egyiknek sem maradt fenn, tehát csak másolatok alapján ismert.

Anonymus műve (amelynek 13. századi példánya az Országos Széchényi Könyvtár kincsei közt található) 1200 körül készülhetett. A névtelen szerző műve a magyarok őshazájától Géza fejedelemig, az államszervezés kezdeteiig tárgyalja a magyarok történetét. Wehli Tünde művészettörténész, a geszta vitatott „P” kezdőbetűjének bizonyos motívumait az 1240-1250-es évek könyvfestészetében, illetve diplomatikai emlékeiben találta meg. Anonymi Belae regis notarii historia de septem primis ducibus Hungariae címen jelent meg. A történelmi leírás kezdetének része, hogy tájékoztat minket Béla király kérésére a magyar nép szcítiai népektől való ősi eredetéről, akiket Dentü-mogyerinak hívnak, s így a dicsőséges múltunkhoz tartozik Dáriusnak, Círusnak és Nagy Sándornak a legyőzése is. E népbe tartozott Attila király is, és elmondja, hogy a magyarokat a nyugati népek nevezték el hungárusoknak, a hét vezér Hungvárnál való hosszas tartózkodása miatt. Továbbá Anonymus értékes hagyományanyagot őrzött meg művében a magyar nemesi nemzetségek múltjából, valamint hivatkozik a magyar történelmi népköltészetre, regös-énekekre is. Az anonymusi Gesta Hungarorum a szerző állítása alapján az "iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos értelmezéséből nemeshez méltó módon” összeállított mű, melyben a harcok leírásai a szerző korabeli keresztény stílusával, látásmódjával színesítettek.

A "sajátos nemzeti érdekeiket” szem előtt tartó román történészek abszolút hiteles műként szeretik bemutatni a Gesztát a nemzetközi közvélemény előtt, ennek érdekében még a New York Times-ban is fizetett hirdetésszerű propagandaanyagot jelentettek meg a Gesta védelmében 1987-ben.

A magyar történészek viszont kezdetektől bírálták a műnek a honfoglalás korára vonatkozó hitelességét. A gesztában szerepeltetett helyi vezérek vagy államok ugyanis teljesen különböznek attól, ami a régebbi német, bizánci, lengyel és kijevi krónikákban olvasható. Információ hiányában Anonymus fiktív hősöket, vezéreket talál ki, akiket folyókról vagy domborzattal kapcsolatos helynevek után nevezett el. Fiktív hősei a honfoglalás során pedig elképzelt csatákat vívtak elképzelt népek és a honfoglalás korában a Kárpát-medencében nem létező hatalmak ellen. Mindez azzal magyarázható, hogy Anonymus művét kb. 300 évvel a honfoglalás után írta. Ettől függetlenül a geszta nagyon fontos forrás a történészeknek a 13. század vonatkozásában, a nyelvészeknek pedig a benne fennmaradt tulajdonnevek okán.

A geszta nyomán maradt fenn a köztudatban a Turul-monda, a Vereckei-hágón át történő bejövetel, a hét vezér közismert névsora (Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm), a vérszerződés, a pusztaszeri gyűlés, Zalán vezér menekülése. A kortársak sem tartották megbízható műnek, így a Gesta Hungarorum tényektől gyakran teljesen elrugaszkodó gazdag fantáziavilága és ebből következő megbízhatatlansága okán már a keleti magyarokat felkereső kortárs Julianus barát is a régebbi "Keresztény Magyarok Cselekedetei” című munkát használta a Gesta Hungarorum helyett (ez a késő középkorban elveszett) .


Képes Krónika (1358)

A Képes krónika (latinul: Chronicon Pictum) latin nyelven írt krónika, illetve az azt tartalmazó kódex, amely 1360 körül készült Nagy Lajos király utasítására. Szerzője feltehetően Kálti Márk, a székesfehérvári királyi egyház akkori őrkanonoka. A szöveg elejétől a végig egy kéz írása, kalligrafikus könyvírás, minden valószínűség szerint magyar másoló munkája, Kálti Gesta Hunnorum et Hungarorum című kézirata nyomán készítették a scriptorok. Hóman Bálint történész szerint valamennyi fennmaradt magyar vonatkozású krónika ősforrása a Szent László korában készült, de elvesztett Gesta Ungarorum. Forrásai Regino krónikája, az Altaichi évkönyvek (Annales Altahenses), továbbá az Árpád-ház nemzetségi hagyományai és a Vérbulcsú nemzetség körüli somogy-zalai vidéken lokalizálható dél-dunántúli hagyományok voltak. Domanovszky Sándor szerint Anonymus művén, a magyar őstörténeti gesztán kívül nincs más magyar történeti ősforrás, de Kézai Simon Gesta Hunnorum et Hungarorum című krónikaszövegéről is sokat vitatkoztak a történészek.

A Képes krónikát ma a budapesti Országos Széchényi Könyvtárban őrzik Clmae 404. jelzeten.

A 15. században 1458–1490 között még Magyarországon volt, Mátyás király udvarában, ezután először Franciaországba, majd Brankovics György szerb despota udvarába került. A 16. századtól a bécsi Udvari (majd Osztrák Nemzeti) Könyvtár állományába tartozott, ezért korábban bécsi Képes krónikának (Chronicon pictum Vindobonense) nevezték. A trianoni békeszerződés és az azt követően 1932-ben megkötött velencei kultúregyezmény eredményeként, 1934-ben került vissza Magyarországra. A velencei kultúregyezmény és a Monarchia felbomlása következtében egyéb magyar kulturális kincsek is visszatérhettek Bécsből Magyarországra, így például ciméliák (Anonymus műve, Gesta Hungarorum stb.) mellett 16 hiteles corvina is az Országos Széchényi Könyvtárba került.

A középkori történelem, művészet- és kultúrtörténet páratlan értékű forrása.

Törzsanyaga 75 (kis)fólió pergamen (kb. 300×210 mm), amelyek elé egy, mögé harmincegy papírlapot kötöttek. Kötése 16. századi papírtáblás fehér bőr, vaknyomásos díszítéssel. Az első pergamenlap üres, a második a címlap. A szöveg a 74. fólión megszakad. Beosztása kéthasábos, teljes szövegtükör esetén 33 soros.

A Nekcsei-biblia és a Magyar Anjou-legendárium mellett legbecsesebb kézzel illusztrált művészettörténeti emlékünk a 14. századból.

A Képes Krónika családja: Thuróczy János: A magyarok krónikája - „...Van ugyanis két krónikakötetünk, amely az ő (hunok–magyarok) eredetükről és történetükről ad felvilágosítást, s amelyet – mint feltehető – az egykor megboldogult Károly és Lajos magyar királyok idejében szereztek.”

- Képes krónika (1358)
- Teleki-kódex (1462)
- Csepreghy-kódex (1431)
- Béldi-kódex (15–16. század)
- Thuróczi-krónika (15. század vége)

"Az Úr 1358. esztendejében, áldozócsütörtök nyolcadába eső kedden kezdtem ezt a krónikát a magyarok régi és legújabb cselekedeteiről, származásáról és…” (azaz 1358. május 15-én)

Ezekkel a szavakkal kezdődik a Képes krónika a Chronica Hungarorum, amely Nagy Lajos uralkodása alatt, 1360 körül készült, és Károly Róbert koráig követi a magyar történelem eseményeit. Az előbeszédben a krónika írója megállapítja, hogy "a magyarok is, mint a világ más nemzetei, eredetöket férfitól és asszonytól vették”.

Kiemelten tárgyalja a lovagkirályok mintaképének tekintett Szent László király (Nagy Lajos király példaképe) életét és uralkodását.

147 miniatúra díszíti: tíz nagyobb kép az írástükör, huszonkilenc a hasáb szélességében, négy kisebb a lap alján, kerek medalionformában, 99 iniciáléba foglalva és 5 iniciálé kép nélkül. Ezenkívül 82 lapon található lapszéldísz. A fejezetcímeket és a kezdősorokat rubrummal emelték ki. Illuminátora feltehetően Hertul fia, Miklós volt.

Szövegét öt középkori kódex őrizte meg, ám egyik sem jutott el az 1350-es évekig.

- A Béldi-kódexben fennmaradt szöveg akkor szakad meg mondat közben, amikor Zách Felicián a királyi család ellen merényletet kísérelt meg (1330 tavasza).
- A Teleki- és a Csepreghy-kódexekben a havaselvei hadjárat (1330 ősze) leírásánál a sor és mondat közepén szintén megszakad a szöveg.
- A Thuróczi-kódexben közölt szöveg nagyon szűkszavúan eljut 1342-ig, és I. Lajos koronázása után ér véget.

Responsive image
István királyt (bal oldali lap), IV. Istvánt (jobb oldali lap, balra), III. Bélát (fent jobbra) és Imrét (lent) ábrázoló iniciálé

Maga a Képes krónika nyilván reprezentációs céllal készült, de befejezetlen maradt. Nem csak a szöveg, de az illusztráció is: több, képnek kihagyott hely kifestetlen maradt. Némelyek feltételezték, hogy Nagy Lajos Katalin nevű lánya és Valois Károly francia trónörökös eljegyzésére szánták ajándéknak. Ennek ellentmond, hogy a címlapon nem látható a lengyel címer, pedig Lajos 1370-től lengyel király is volt, és Katalin is ebben az évben született. Ráadásul a Teleki-kódex bejegyzése szerint a krónikát 1462-ben másolták egy pompás kódexből, amelyet a francia király ajándékozott Brankovics György szerb despotának (egyben magyar mágnásnak). Vannak, akik valószínűsítik, hogy ez nem azonos az ismert Képes krónikával, hanem egy másik illusztrált példány volt, amely elveszett.

A műnek a 15. század második felében mégis Magyarországon kellett lennie. Ezt bizonyítja Vitéz János (kb. 1408–1472) humanista tudós, bíboros, esztergomi érsek több, saját kezű bejegyzése. De ebből másolták 1479 után a Dubnici krónika első hét fejezetét is. További 15. és 16. századi jegyzetek is vannak benne magyar és latin nyelven, sőt három helyen török írással, magyar nyelven. A bécsi Udvari Könyvtár katalógusában a 17. század első harmadában szerepelt először.

Szerzője valószínűleg Kálti Márk, aki a Veszprém megyei Kált birtokáról kapta a nevét. Márk 1342-ben a budai Váralja plébánosa lett, 1352-ben a királyi levéltár őre, 1354-ben szerémi prépost, 1358-ban a székesfehérvári egyház őrkanonokja. Kálti Márk szerzősége mellett foglaltak állást: Toldy Ferenc, Jakubovich Emil, Kardos Tibor, Kristó Gyula és mások. Nem fogadták el a szerzőségét: Erdélyi László Gyula, Karsai Géza stb.

Anjou királyainkat egy festő család három generációja szolgálta. A nagyapa, Hertul, talán Nápolyból behívott olasz mester volt, és Károly Róbertnek dolgozott. Az apa, Miklós, I. Lajos király szolgálatában állott. Ő 1373-ban már nem élt, fia, Miklós, pedig ekkor még kiskorú volt, viszont 1385-ben már ő sem élt. Számosan a család második nemzedékébe tartozó Miklósban látják a Képes krónika festőjét – ők felteszik, hogy a festést az 1360-as évek elején vagy esetleg az írással szorosan együtt, azaz az 1350-es évek végén kezdte el.

A Képes krónika kódexének további történetében is sok a bizonytalanság. Mutatnak nyomok arra, hogy a kódex 1419-ben is Magyarországon volt. A nagy értékű kódex Franciaországba került, ahonnan VII. Károly francia király (1422–1461) adományaként jutott a „despota”, azaz Brankovics György szerb fejedelem (1427–1456) tulajdonába. Abból a körülményből, hogy magyar vonatkozású török glosszák olvashatók benne, a kutatók arra következtettek, hogy a 15. század vége és a 17. század eleje között a kódex egy törökül igen jól tudó magyar ember tulajdonában volt.

Utóbb Bécsbe került; mindenesetre Sebastian Tengnagel az udvari könyvtár kéziratairól 1608–1636 között összeállított katalógusában már említi azt. Hosszú évszázadokig Bécsben őrizték, innen ered az elvétve még ma is használatos (régebben általánosabban elterjedt) Bécsi Képes krónika elnevezés.

Responsive image
A Szent Korona elrablás (balra) és III. István megkoronázása

Nemzeti kultúránk és történelmünk e felbecsülhetetlenül becses emléke az 1932. évi velencei egyezmény keretében került vissza Magyarországra. 1964-ben napvilágot látott remekbe szabott hasonmás kiadása, és ezzel széles körben megnyílt a kutatás lehetősége. Kutatni való még temérdek van: számos a fehér folt a krónika szövegtörténetén és a kódex históriáján. Ezek eltüntetése a jövendő történész, irodalomtörténész, művészettörténész, könyvtörténész stb. kutatóinak feladata.


Budai Krónika (Chronica Hungarorum)

A Budai krónika egy latin nyelvű krónika, melynek eredeti címe: Chronica Hungarorum (A magyarok krónikája).

A 14. században létrejött krónikaszerkesztmény egyik változata, mely az I. Károly-kori János budai minorita barát művét tartotta fenn hívebben, a Képes krónika szövegénél rövidebb. Róla nevezték el a közel azonos szöveget tartalmazó kódexeket a Budai Krónika krónikacsaládjának (legkorábbi az Acephalus- és a Zsámboki-kódex). A hunokról szóló rész közvetve Kézai Simon Gesta Hungarorumából származik.

A budai minorita szerző művéhez a szerkesztő hozzáillesztette a ferences szerzetes Küküllei János által írt Nagy Lajos-életrajzot, az 1382–1468 közti esztendőkre pedig vázlatos ismertetéssel egészítette ki. A krónika vége kétségtelenül Hess András munkája.

1473. június 5-én, pünkösd előestéjén került ki Hess András budai nyomdájának első termékeként, egyben az első Magyarországon nyomtatott könyv volt. Más nemzeteknél ritkán fordult elő, hogy első nyomtatványként világi könyveket jelentessenek meg. Terjedelme hetven fólió. Hess András a mű előszavában leírta, hogy Karai László budai prépost, Mátyás király római követe hívta Budára. A költségeket is Kárai állta. Tíz fönnmaradt példánya ismert.

A mű megjelenését követő években a délnémet nyelvterületen több kéziratos másolat is készült a szövegéről. Az egyiket 1481 szeptemberében Bécsben fejezte be Johann Menestarffer. Egy másikat Hartmann Schedel (akit az 1493-ban megjelent Világkrónika tett igen híressé) 1480-ban Ambergben másolta le, feltehetően a nürnbergi Scheurl-könyvtárban őrzött korabeli kéziratról.

Komoly érdeklődés mutatkozott tehát ezekben az években a magyarok története iránt a Mátyás királlyal szinte állandó ellenségeskedésben álló III. Frigyes császár országaiban. A növekvő külföldi érdeklődés kielégítésére néhány esztendővel később már nem is állt rendelkezésre példány. Ekkor és ezért készültek az említett másolatok Hess előszavával, de a kolofon nélkül.

Responsive image
A Chronica Hungarorum kolofonja (könyvek végén elhelyezett hosszabb impresszum): "Finita Bude anno Domini MCCCCLXXIII in vigilia penthecostes: per Andrea Hess”


Thuróczi-krónika (1488)

A Thuróczi-krónika (más néven A magyarok krónikája) egy latin nyelvű krónika, eredeti címe Chronica Hungarorum, szerzője Thuróczi János.

Thuróczi több korábbi történeti munkát dolgozott fel, például Monaci Lőrinc II. Károly-történetét és Küküllei János I. Lajos-életrajzát. Az Anjou-kor utáni rész Thuróczi önálló munkája. A magyar krónikákon kívül okleveleket és humanista szerzőket használt forrásul, de emellett bőven merített a szóbeliségből is: szemtanúk elbeszéléséből (név szerint említi Guthi Országh Mihály nádort) és népi epikus művekből. Drági Tamás személynök hatására kibővítette a hun-történelmi részt. Függelékül csatolta Rogerius mester Carmen miserabiléját („Epistola Magistri Rogerii in miserabile carmen super destructione regni Hungarie per Tartaros, facta editum ad Reverendum dominum Johannem Pestheniensis ecclesie episcopum feliciter incipit”), melynek szövege csak innen ismert. Nagy hatással volt a magyar nemesség „szittya” öntudatára.

Responsive image
A krónika első két lapja

1488. március 20-án jelent meg nyomtatásban Brünnben, 66 fametszettel illusztrálva. Körülbelül 20x29 cm méretű, 168 folióból álló kötet, az egyes lapokra – két nagyméretű betűtípussal – 36 sort szedtek. Az iniciálék helyét üresen hagyták és a fametszeteket sem színezték ki, a legtöbb példányban ezeket utólag sem pótolták. A többit kézzel kifestették. Ugyanezen év június 3-án Feger Theobald Budai könyvkereskedő ismét kiadatta Augsburgban. Ehhez a képeket újrametszették, a példányok többségében kézzel ki is színezték azokat. A 160 foliós, 15x20x3 cm-es, 38 soros, papírra nyomtatott könyvet 55 fametszet ékesíti. A kiadó Mátyás királynak ajánlotta. A pergamenre nyomtatott díszpéldány ajánlása aranyfesték felhasználásával készült. Ugyanezt a festéket használták a Szent László-legenda egyik jelenetét ábrázoló kép és a címertábla illuminálásához. Mátyás és Beatrix fametszetű, kiszínezett címerével van ellátva. Ma ez az első ismert aranyfestékkel készült nyomtatvány. Az Augsburgi kiadás érdekessége, hogy politikai okokból két változatban jelent meg. Az egyikben hiányzik a király címerei közül Ausztriáé, a szövegből pedig Bécs és Bécsújhely elfoglalása. Úgy látszik ezt terjesztették a Német-római Birodalomban. A Budai krónika után ez a második nyomtatásban is megjelent történeti mű, mely a magyarok történetét taglalja.

Responsive image
A tatárjárást bemutató illusztráció

A krónika 41 magyar királyt és vezért ábrázoló, kézzel színezett fametszetet tartalmaz. Zsigmond király korszakától egészen Thuróczi koráig (1470-ig) dolgozza fel Magyarország történetét. A krónika forrásai oklevelek, régi krónikaszövegek és szóhagyományok. Az utolsó fejezetben Mátyás király hadisikerei mellett Bécs elfoglalásának leírása szerepel.

- II. Károly életrajza
- a 14. századi krónikakompozíció
- Küküllei János Nagy Lajos-életrajza
- 1386-1486: önálló alkotás
- Rogerius mester: Siralmas ének (csak itt található meg)


Drági-féle kompendium (1460)

A Drági-féle kompendium 1460 körül keletkezett mű. Írója lemásolta Joannes de Utino 14. századi minorita szerzetes krónikáját, és kiegészítette a magyar királyok életrajzával. A magyar rész Szent Istvántól Hunyadi Mátyásig tart, egész pontosan 1459-ig.

Három fennmaradt példányáról tudunk: az egyik az Országos Széchényi Könyvtárban, a másik a Vatikáni Apostoli Könyvtárban, a harmadik a wolfenbütteli hercegi könyvtárban található. A wolfenbütteli példány alapján a kompendium kétszer is megjelent nyomtatásban.

A vatikáni könyvtár példánya Drági Tamás, Hunyadi Mátyás királyi személynökének tulajdonában volt – innen az elnevezése. A krónikát kezdetleges illusztrációk díszítik, köztük a magyar királyok arcképei. A 43 lapból álló pergamenkódex utolsó lapján egy négyrét papírlapon egykorú írással a tulajdonos neve áll. A kézirat feltehetően a 15. század végén készülhetett, mert a szövegből kiderül, hogy megírásakor II. Piusz pápa és III. Frigyes német-római császár még életben voltak. Egyes feltételezések szerint a könyvet maga Drági Tamás ajándékozhatta a pápának vagy valamelyik bíborosnak, amikor 1489-ben Mátyás követeként Rómában járt.


Dubnici Krónika (1479)

A Dubnici Krónikát (eredeti címe Chronica de gestis Hungarorum) ismeretlen szerzője 1479-ben, a Tiszántúlon állította össze korábbi művek alapján, saját koráig folytatva. Bár első hét fejezetét a Képes krónikából másolták, a Budai krónika családjához tartozik. Tartalmazza a Károly-kori budai minorita krónikája szövege mellett kisebb elhagyásokkal Küküllei János Lajos király-életrajzát, és részben a Névtelen Minorita krónikáját, melynek töredékei egyedül ebben a kódexben maradtak fenn

Erősen Mátyás-ellenes a hangneme: „míg a király külföldön harcolt, Nagyváradot fölégette a török”; „Mátyást erőszakos adópolitikája miatt özvegyek és árvák átkozzák”.

Megtaláljuk benne a Szent László-legendakör egy újabb fejezetét: "A székelyek az Úr 1345. évében, vízkereszt táján egynéhány magyarral kiszállván a tatárokra, számtalan pogányt kardra hánytak. A harc három napig tartott. És beszélik, hogy míg az üldözés tartott, Szent László király fejét a váradi egyházban sehol sem találták. Az egyház őre negyednap újból bement keresésére, akkor már ott volt szokott helyén, de átizzadva, mintha élve nehéz munkából tért volna vissza. Az őr elmondta a csodát a kanonoknak és egyéb jámbor embereknek, egy öreg tatár pedig megerősítette állítását. Azt beszélte ugyanis, hogy őket nem a székelyek és a magyarok verték meg, hanem ama László, akit mindig segítségül hívnak. És a többi tatár szintén bizonykodott, hogy mikor a székelység rajtok ment, egy hatalmas termetű vitéz járt előtte, magos lovon, fejében arany korona, kezében szekerce, és mindnyájukat lefogyatott rettenetes csapásaival és vagdalkozásával. A vitéz feje fölött pedig a levegőben egy szépséges asszonyszemély tündöklött csodálatos fényességben, fején aranykorona. Világos ebből, hogy a székelyeket Krisztusért harcoltukban maga a boldogságos Szűz Mária és Szent László segítette a pogányok ellen, akik saját erejökbe és sokaságukba vetették bizodalmukat”.

Ugyancsak itt található a legrégibb fönnmaradt magyar nyelvű szitkozódás:

1355-ben I. Lajos magyar király segélyhadat küldött Habsburg II. Albert osztrák herceg és Luxemburgi IV. Károly német-római császár támogatására Zürich és szövetségesei ellen. A krónika szerint: Zürich város körül rettenetesen megharcoltak a svábföldi németekkel. A magyarok azt kiáltva: "Szent királyok, segítsetek! – az isten kegyelméből végül győztek. … Úgy hullottak le a szájas németek a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon. A magyarok ugyanis azt a parancsot kapták, hogy egy németet se fogjanak el, hanem mindnyájukat részegítsék meg a halál poharából… A magyarok vészes kardot villogtatva fejük fölött, elcsapták kezüket és fejüket, mondván: Veszteg, kurvanő fia szaros német, ittátok vérünket, ma isszuk ti véreteket".

A latin nyelvű műben magyarul szerepel az utolsó mondat. Betűhíven: "Wezteg kwrwanewfya zaros nemeth, iwttatok werenkewht, ma yzzywk thy wertheketh”.

Dubniczon (ma szlovákiai város) fedezték fel a 19. század közepén, az Országos Széchényi Könyvtár tulajdona.

Responsive image

A Dubnici Krónika érdekessége, hogy a Mátyás királyt dicsőítő zárófejezet után egy ellenzéki felfogású rész olvasható benne, amely egy még élő és hatalmon lévő uralkodót bírál, így biztosak lehetünk benne, hogy nem a királyi udvarban jött létre a mű. A kódexet gazdagon akarták illuminálni, de a rubrikák és a miniatúrák számára kihagyott helyek végül üresek maradtak.


Epithoma rerum Hungaricarum (1487-1490)

Az Epithoma rerum Hungaricarum (Epithoma rerum Hungararum, azaz „A magyarok történetének rövid foglalata”) című, latin nyelvű történeti művet Beatrix királyné megbízásából írta Pietro Ranzano (humanista nevén Petrus Ranzanus) lucerai püspök, aki 1487–1490 között a nápolyi király magyarországi követe volt.

A mű első változata I. Mátyás halála (1490. április 6.) előtt elkészült. Az átdolgozott példányt Ransanus már Palermóban fejezte be, és anyagát bedolgozta Minden idők évkönyvei című művének 43. és 44. könyvébe. A palermói változat egy másolata 1513-ban az Itáliában tartózkodó Bakócz Tamás esztergomi érsek tulajdonába került. Ma az Országos Széchényi Könyvtárban őrzik. Először nyomtatásban 1558-ban Zsámboky (Sambucus) János adta ki. Pécsi Lukács 1579-ben a palermói változatot nyomtatta ki.

Mint címe is mutatja, nem részletes magyar történelem. A szerző főként a Thuróczi-krónikát kivonatolta, helyenként erősen átírva. Kiegészítette a Szent István és Szent Margit legendáiból vett részekkel. Fölhasználta még Lorenzo de Monaci történetét II. (Kis) Károlyról. A közelmúlt eseményeit szóbeli forrásokból dolgozta föl.

A tulajdonképpeni történeti rész elé két földrajzi fejezetet illesztett. Az egyik Magyarországot, a másik a Duna menti tájakat, városokat írja le. Humanista szellemben mindkettőt az ókori geográfusok vonatkozó idézeteivel kezdi, egyébként itt is a szóbeli tájékoztatásra hagyatkozik, elsősorban az udvarban szerzett ismeretek alapján készült. Ebből az is kiderül, hogy a hivatalnokok igen keveset tudtak az ország távolabbi megyéiről, de akár az Alföldről is. Csak a Dunántúlt és Északkelet-Magyarországot ismerték valamelyest.

A folyóval foglalkozó rész meglepően pontos, még a helységek közti távolságot is helyesen becsli meg. Az országleírás már pontatlanabb, hiányosabb. Ranzano úgy tudja, hogy körülbelül 57 megye van, de csak 56 földrajzi egységet sorol föl. A megyék közt tartja számon Erdélyt, Zengget, ugyanakkor Máramaros részének tekinti Bereg és Ugocsa vármegyéket. A szerző maga írja: „Jól tudom, van több megye, melyet akaratom ellenére kihagytam, mert bár szorgosan kerestem, mégsem találtam olyan embert, aki valamennyit fölsorolta volna.”

Ranzano egyházi emberként számba veszi a püspököket, egyházi ingatlanokat, püspöki székhelyeket is. Humanista szokás szerint beépítette művébe Magyarország dicséretét, a városokat pedig ókori településekre vezette vissza.

A történeti rész igen esetleges, több ponton ellentmondott a korábbi munkáknak és a közgondolkodásnak. Ranzano szerint 744-ben a szarmaták jöttek ki szülőföldjükről, miután egy Hungar nevű vezér élükre állt.

Responsive image

Első magyarországi szerzőként választotta az uralkodóház névadó őséül Árpádot, miközben Álmos és Árpád érdeme – a honfoglalás eseményeitől elszigetelten – pusztán annyi, hogy nagy királyok ősei lettek. Egy megjegyzésében Taksonyt Árpád nemzetségéből származtatta. A reneszánsz szellemiségének megfelelően, Bonfinihez hasonlóan, ő is egy Dáciába helyezett régi római nemzetség, a Corvinusok leszármazottainak tartotta Hunyadi Jánost, és így Mátyás királyt, valamint fiát, Corvin Jánost.


Rerum Hungaricarum Decades (1568)

I. Mátyás 1488-ban bízta meg Antonio Bonfinit a magyar történelem megírásával, reneszánsz szellemben, humanista stílusban. A tudós szerző egészen 1497-ig dolgozott Rerum Ungaricarum Decades (A magyar történelem tizedei) című művén.

A Thuróczi-krónika alapján dolgozott. A magyar előtörténetet az egyetemes történelembe ágyazva tárgyalta, sok ókori forrásból merítve. Fölhasználta hazánkban addig ismeretlen 10. századi írók munkáit is, közülük Liudprandot meg is nevezte. Saját korát szemtanúk beszámolói és saját élményei alapján írta meg. A mű külföldön is nagy érdeklődést keltett, elismerésül Bonfini II. Ulászlótól magyar nemességet kapott. A Jagelló-Habsburg örökösödési szerződés után a Decades Habsburg-ellenessége miatt süllyesztőbe került. A magyar múltról és az államalapításról szóló ismeretek a 19. századig főképp Bonfini művéből származtak, itthon és külföldön egyaránt.

"A mennybeli Istvánnak a hunok legősibb nemzetségéből született Taksony volt a nagyapja, apja Géza, nagybátyja Mihály, unokatestvére pedig Kopasz László és Vazul. Azt mondják, hogy Géza igencsak megutálta a szkíta vadságot, kezdett kilábalni a hunok pogány embertelenségéből, és azután sokkal engedékenyebbnek mutatkozott a külföldiek, mint a saját emberei iránt, tudniillik, hogy ne kelljen a magyarok fertőzött és szennyes lelkületét erőszakkal és fegyverrel kielégítenie, minden környező néppel övéi számára addig ismeretlen békét kötött. Ünnepélyes nyilatkozatban minden kereszténynek szabad belépést és sérthetetlen vendégjogot biztosított, a papoknak és a szent törvény tanítóinak tekintélyes fizetséget ígért, hogy a Pannóniákba édesgesse őket" – Rerum Hungaricarum decades (részlet)

Responsive image

Nyomtatásban először Zsámboki János jelentette meg 1568-ban Bázelben Oláh Miklós Hungaria et Athila művével együtt.

Először a Decadesben található meg a pannóniai avarok históriája. Ennek beemelése a több évszázad alatt rögzült magyar krónikás hagyomány legfontosabb jellemvonásának, az előidők két részre tagolásának mondhatott volna ellent, ám az avarok ittlétét megörökítő előadás nem nőtte ki magát közbülső, harmadik fejezetté. Tagadta a szarmaták és a magyarok Petrus Ransanus Epithoma rerum Hungaricarumában megfogalmazott azonosítását. Ragaszkodott Thuróczi nyomán a honfoglalás 744-es évszámához, így nála Árpád fejedelem korábbi történelmi személy, mint Nagy Károly frank uralkodó.



Pozsonyi Krónika

A Pozsonyi Krónika néven számon tartott szöveg a Károly-kori szerkesztmény kivonata, amely 1330-ig jut el az események elmondásában. Közeli rokonságot mutat az Acephalus-, a Sambucus- és a Vatikáni-kódex változatával, ugyanakkor bizonyos helyeken a Budai és a Dubnici Krónikával egyezik. Az 1240–1318 közötti idõre vonatkozó önálló betoldásai többnyire az ország déli területeit érintik, és az Újlaki családdal állnak kapcsolatban. A kivonat valószínûleg a Szerémségben keletkezett, Csák nembeli (Újlaki) Ugrin, I. Károly egyik legfõbb támogatója környezetében, legkésõbb a 14. század közepén. A krónikát egy 15–16. századi vegyes tartalmú kézirat tartotta fenn, amelyet a pozsonyi káptalani könyvtár õriz.


Rímes Krónika

Több latin nyelvű mű maradt ránk a XIII–XIV. századokból, amelyeket rendesen azon helyről szoktak elnevezni, hol a kézirat megmaradt, vagy nyomtatásban megjelent. Ilyenek a Pozsonyi, Nagyváradi, Dubnici Krónikák, a Budai és Bécsi Képes Krónika. Szerzője csak egynek van megnevezve: Kézai Simon, ki magát Kun László papjának nevezi.

A Budai Krónikát Nagy Lajos korában egy Muglen Henrik nevű lovag németre fordította. Körülbelől ugyanazon időben készűlt a rímes krónika is, amely alig más mint a Muglen krónikájának átirata latin ritmusos versekben. Mindezen művek, bár különböző bőséggel, ugyanazt az anyagot tárgyalják. Szövegük a legtöbb helyen szóról szóra megegyező.

A legbővebb a Bécsi Képes Krónika, melyet nemcsak gyönyörű, a középkori miniatúr-festészet remekeihez tartozó képei, hanem a nemzeti hagyományok hű és szép kifejezése teszik nemzeti mívelődésünk első rangú kincsévé. A Kézai krónikája a hunok történetét elég bőven tárgyalja, de a királyok történetében alig más mint a nagyobb krónikának száraz kivonata. A Budai Krónika az első Magyarországon nyomtatott könyv, legtöbb helyütt szószerint megegyezik a Bécsi Krónikával, csak éppen a mondai részletek hiányzanak belőle. A Thuróczi János Mátyás királynak már tudósabb korában Magyarország krónikáját a Bécsi Krónikát vette alapul, de tekintettel a külföldi irodalomra is írta meg.

Mindezek annyira megegyeznek, hogy nem tévedünk, ha valamennyit egy közös eredetre viszszük vissza és egy szempont alatt tárgyaljuk. Kívülök még megmaradt egy tisztán annalisztikus följegyzés, a XIII. század elejéről, ugyanazon kódexben, mely a Halotti Beszédet is megőrizte. Ezt, bár helytelenül, Pozsonyi Krónikának is szokták nevezni. Megmaradt még Béla király névtelen jegyzőjének könyve a magyarok történeteiről, amely sok tekintben érintkezik ugyan a krónikákkal, de mégis azoktól egészen különálló, sajátságos mű, mely több mint évszázad óta a legtöbb problemát nyújtotta régi történetünk kutatóinak, úgy hogy azok, a többi krónika némi elhanyagolásával, leginkább vele foglalkoznak.

 

Stájer rímes krónika

A mintegy 100.000 sor terjedelmű, német nyelvű, párrímes krónika a 14. sz. első két évtizedében keletkezett, szerzője Ottokar von Steiermark, más néven Ottokar aus der Geul, akiről 26 okleveles adat maradt fenn. Ottokar 1260 k. született, a liechtensteini herceg és a seckaui püspök hűbérese volt (Geul egy Judenburg melletti seckaui hűbérbirtok neve). 1319 és 1321 között halt meg. Krónikája megbízójaként Otto von Liechtensteint nevezi meg. A hagyományos udvari-lovagi műveltség elkötelezettje, történelmi események megítélésében a német-római birodalmi eszme híve, Stauf-, majd Habsburg-párti.

Krónikájában Ottokar 575 sort szentel IV. Béla magyar király fia, Béla herceg és Brandenburgi Kunigunda 1264. okt. 5-én Pozsony mellett megtartott menyegzője leírásának. Ez az egyetlen, meg nem nevezett szemtanúk híradása alapján készült részletes tudósítás, amely magyar királyi küldöttség részvételével tartott középkori ünnepségről számol be. Az ünnepséget II. Ottokár cseh király, a menyasszony nagybátyja rendezte a lovagi ünnepségek rituáléja szerint. A leírás hosszasan foglalkozik az ünnepség előkészületeivel, a magyar küldöttség érkezésével, ruházatával, a lakomával. A tudósítás szerint a magyar küldöttség nem ismerte fel a csoportos lovagi torna (buhurt) fiktív harci jellegét, veszélyeztetve érezte magát, és a királlyal együtt elmenekült.

A krónika hitelessége kérdéses, a szakirodalom mellette és ellene is nyilatkozott.


Müncheni kódex

A Müncheni kódex a legkorábbi magyar bibliafordításnak, a 15. században keletkezett ún. huszita Bibliának szövegéből tartalmaz részleteket (a Bécsi kódex és az Apor-kódex mellett). A Müncheni kódex maga is a 15. században, 1466-ban keletkezett, a moldvai Tatros településen. Ma is a müncheni Bajor Nemzeti Könyvtárban őrzik, ahol 1834-ben Fejérváry Miklós földbirtokos, jogász, politikus felfedezte e jeles magyar nyelvemlékünket.

A Müncheni kódex mozgalmas múltat tudhat a háta mögött. Moldvából a 16. század elején Albert Johann Widmanstetter orientalista tulajdonába került, melyről egy bejegyzés is tanúskodik a műben. Az ő halála után könyvei egy bajor királyi tanácsos birtokába kerültek, tőle ezek többségét V. Albrecht bajor herceg vásárolta meg, így már 1575-ben a Bajor Királyi Könyvtár (ma már Bajor Állami Könyvtár, Bayerische Staatsbibliotek) tulajdona lett, itt őrzik a mai napig.

A kódex keletkezési idejét tekintve pontos adataink vannak, ugyanis a kódex keltezésében ez áll: "E könyv megvégeztetett Németi Györgynek, Hensel Emre fiának keze miatt Moldvában, Tatros városában, Úr születésének ezer négyszáz hatvanhatod esztendeiben".

Mint a keltezésből is kitűnik a munka legjelentősebb része Németi György nevéhez fűződik. Az ő személyéről nem sokat tudunk, valószínűleg egyházi személy volt, illetve egyes kutatók az általa használt nyelvjárás alapján valószínűsítik, hogy szász származású lehetett. A kódex alaposabb vizsgálatakor azonban feltűnt, hogy a Müncheni kódex nem teljesen az ő munkája. Rajta kívül még két másoló kézírását fedezhetjük fel, akiknek személye azonban ismeretlen. A második másoló a 21. levél második hasábjában mindössze öt sort írt le, a harmadik másoló a 66. levél második hasábjától egészen a 67. levél második hasábjáig írt.

Responsive image

A három másoló írása közül egyedül a Németi Györgyé árul el gyakorlottságot a kódexmásolás terén. Kisbetűi arányosak, magasságuk, szélességük azonos, írásának összképe harmonikus. Valószínűleg tőle származnak az egyes evangéliumok kezdőoldalán látható többszínű iniciálék is.

Németi György a szöveg írásánál sötétbarna tintát használt. A második másoló ezzel szemben szürke tintával írt, kisbetűi egyenetlenek, alacsonyabbak és szélesebbek. A későbbiekben Németi György átjavította az írását, helyenként egyes szavakat kihúzva. Ebből a kutatók többsége azt a következtetést vonta le, hogy valószínűleg Németi György kérésére egy paptársa folytathatta ideiglenesen a munkát

A harmadik másoló is szürke tintát használt, ő fejezte be a művet. Az ő írása kissé nagyobb másolási jártasságról tanúskodik, mint a második másolóé, de az ő írása is viszonylag egyenetlen, diszharmonikus.

A kódex két fő részből áll: az első része egy nyolc levélből álló, pergamenre írt ívfüzet, melyen a legkorábbi magyar nyelvű kalendárium látható. A 7. levélen egy naptárkerék, a verzóján pedig egy ezen való eligazodást segítő táblázat található. A kalendárium az 1416–1435 közötti évekre érvényes, így valószínűsíthető, hogy az eredeti huszita Biblia is ebben a periódusban készült.

A kódex második része papírra íródott és a négy evangélium magyar fordítását tartalmazza. A szöveg vizsgálata alapján azonban kiderült, hogy a kódex elődje, a huszita Biblia valószínűleg liturgikus könyveket és nem magát a Szentírást használta fel forrásanyagként.

A kódex szövege az ún. bastard-írással készült, melynek jellemzője, hogy a betű teteje és alja hegyes, valamint mindkét oldala görbe. Mind a négy evangélium a megfelelő levél rektóján kezdődik, a szöveg díszített, piros, sárga, kék és zöld színekből álló keretbe van foglalva. Németi György előszeretettel alkalmazta a rubrummal való kiemelés módszerét. Az egyes leveleken vékony arab és római számok láthatóak, melyeket az egyes evangéliumi részek kezdésekor írt fel a másoló saját maga számára emlékeztetőül.

A kódex nyelvezete a korabeli, 15. századi magyar nyelv állapotát tükrözi. Németi György beleszőtte a saját maga nyelvjárását is, melyre főként az ü betű helyetti i betű, valamint az e betű helyetti ö betű használata jellemző. Így például a füge szó helyett figével találkozunk, a fürj helyett pedig a firj-madár kifejezést használja. A kódexben számos szónak a korabeli változata jelenik meg (pl. a pedig szó helyett a kedég).

Németi György a magyar irodalomtörténetben először használja a mellékjeles helyesírást, melyben minden hangot külön betű jelölt, a latin nyelvű ábécében nem létező betűket pedig mellékjeles betűkkel pótolta (például a ly helyett µ-t használ).


14. századi krónikakompozíció

A középkori magyar történelem talán legismertebb elbeszélő forrása az úgynevezett 14. századi krónikakompozíció, amelyet egyik szövegvariánsának fennmaradási helye alapján legtöbbször Képes Krónikaként emlegetnek. A hivatalos elnevezés onnan származik, hogy egy író - akit legtöbben Kálti Márkkal, a királyi levéltár őrével azonosítanak - 1358. május 15-én látott hozzá ahhoz a munkához, amelynek során egyrészt összeszerkesztette a rendelkezésére álló korábbi magyar krónikákat, másrészt maga is új fejezetekkel bővítette ki az így megszülető művet.

E mű nem maradt fenn eredetiben, csak közvetlenül vagy több áttétellel készült másolatok őrizték meg. Ezek fennmaradási helyei: a Képes Krónika kódexe, a Teleki-, a Csepreghy-, a Béldi- és a Thuróczy-kódex. Ezeket a kódexeket összefoglaló néven a Képes Krónika családjának nevezzük. A krónikás hagyomány másik szövegváltozata még I. Károly uralkodása alatt vált véglegessé, és minden bizonnyal a fentebb említett 14. századi szerkesztmény legfőbb forrásául is szolgált. Ennek a szövegét ugyancsak több kódex őrizte meg - Sambucus-, Acephalus-, Római-kódex, a Budai Krónika ősnyomtatványa és a Dubnici Krónika kódexe -, amelyeket összefoglaló néven a Budai Krónika családjának nevezünk.

A két nagy krónikacsalád szövegének legfőbb eltérései közé tartozik, hogy a Képes Krónika családjába tartozó kódexek bővebb bevezetőt tartalmaznak, a magyarságot pedig Noé legelőkelőbb fiától, Jáfettől származtatják, míg a Budai Krónika családja Noé elátkozott fiától, Kámtól. Ezen kívül érdemes még megemlíteni, hogy a Képes Krónika-család tagjainak szövegei különböző helyeken megszakadnak, illetve a 11. század utolsó harmadának és a 12. század első felének eseményei kapcsán jelentős mennyiségű interpolációt, betoldást tartalmaznak.

A krónikakompozíció tehát több - részben ismert - szerző munkájából készült szerkesztmény, amelynek legmélyebb rétegét a legrégibb magyarországi krónika, az ún. ősgesta vagy őskrónika jelenti. Ennek szerzője mindent a kereszténység terjedése és az egyház szempontjából vizsgált, a magyarság pogány múltját pedig mélységesen lenézte. Működését és munkájának keletkezését a tudósok egyaránt helyezték I. András, Salamon, I. László és Kálmán királyok uralkodásának idejére is.

 

Teleki-kódex

A Teleki-kódex egy magyar nyelvemlék, valószínűleg 4 személy írta. Az első három szerzőtől eredő rész valószínűleg a marosvásárhelyi klarissza-apácák műve. A mű negyedik írója Sepsiszentgyörgyi Ferenc fráter, ferences szerzetes. A kódex 1525-től 1531-ig készült. Legendákat, elmélkedéseket, erkölcstanító példákat, imádságokat és szerzetesi regulákat tartalmaz. Valószínű, hogy latinból fordították le illetve dolgozták át. 1930 után eltűnt, feltehetően Teleki Sámuel fiának, gróf Teleki Károly kurátorsága idején, aki saját hasznára külföldön értékesítette a könyvtári állomány legbecsesebb kincseinek részét további 3 középkori kódexszel együtt, ennek következtében leváltották tisztségéről.

 

Béldi-kódex

Az 1423-ban íródott Béldi-kódex egy papiroskézirat az egri érseki könyvtár birtokában, az úgynevezett 14. századi krónikakompozíció egyik fennmaradt darabja. Az őskrónikának nevezett Gesta Ungarorumot 1080-1090 körül írták. Ennek tovább folytatott változatai az 1358-ban készült Képes krónika, a Kaprinai-, a Béldi-, a Csepreghy-, a Pozsonyi-, a Rimes-, a Müncheni- és a Mügeln Krónika. A további krónikák ezen őskrónikából vették a magyarok származását, a honfoglalás idejét, lezajlását. A magyar krónikákban a magyarokat a hunoktól származtatják. A XIV. századi Krónikák alapszövegei 1332-1333-ban (Budai Krónika családja), illetve 1358-ban (Képes krónika családja) készültek. A Budai Krónikát Budán, Hess András nyomdájában 1473-ban nyomtatták. A Budai Krónika családhoz tartozik a XIV. századi Acephalus-kódex, a XV. századi Sambucus-kódex és az 1473-ban készült Dubnici Krónika.

A Béldi-kódexet, ami elnevezését Béldi Istvánról kapta, Bartakovics Béla érsek (1791-1873) vásárolta meg Toldy Ferenctől, a magyar irodalomtörténet írás atyjától. A többszörösen csonka kézirat, magában foglalja a Bécsi Képes krónika egy részének másolatát, Hunyadi Jánost és Mátyás királyt dicsőítő éneket, egy kalendáriumot az 1458-96. évekre, de találhatóak benne receptek és meteorológiai feljegyzések is.

 

Kaprinai-kódex

A három jezsuita tudós, Hevenesi Gábor (1656–1715), Kaprinai István (1714–1786) és Pray György (1723–1801) kéziratgyűjteménye az Egyetemi Könyvtár legértékesebb állományrészeinek egyike. A tudósok a teljességre törekedve próbálták meg a Magyarország történetére vonatkozó összes dokumentumot összegyűjteni, lemásolni, rendszerezni, hatalmas anyagot hozva létre oklevelekből, levelekből és történeti művekből.

Ezek a forrásgyűjtés-sorozatok a XVIII. század végén és a XIX. század elején különböző úton jutottak az Egyetemi Könyvtárba. Az anyag első rendezése után mindhárom kollekció lényegében bontatlan maradt mindaddig, amíg Szilágyi Sándor igazgató el nem rendelte az eredeti okleveleket tartalmazó kötetek szétbontását. Így került át a Pray-kollekció néhány kötetének (58., 59.) anyaga a Hevenesi-gyűjtemény 68. és 74. kötetével együtt a Litterae et epistolae originales gyűjteménybe.

A három gyűjtemény terjedelme mintegy tizenöt folyóméter. Forrásértéke a magyar történelem, művelődéstörténet kutatásában felbecsülhetetlen. A nagyobbrészt latin nyelvű anyag viszont nemcsak a magyar, hanem az európai középkorral és újkorral foglalkozó szakemberek számára is nagy jelentőséggel bír.

Kaprinai István (1714-1785) jezsuita áldozópap és tanár, később világi pap volt. 1729. október 14-én lépett a rendbe. A Bécsben eltöltött két próbaév után Sárospatakon tanított. Azután Kassán hallgatta a bölcseletet és ismét tanított Egerben, 1737-38-ban Kolozsvárt. 1740-ben kezdte hallgatni a hittant, melyet 1743-ban Nagyszombatban fejezett be; 1747-ben letette a szokásos fogadalmakat. Ezután egy-egy évig hitszónok volt Nagybányán és Nagyváradon. 1750-től Kolozsvárt tanította a bölcseletet öt évig; azután két évig ismét hitszónok lett Győrött, egy évig tanár volt Egerben, utána kilenc évig Kassán. Közben az egész országban népmissiókat tartott és sok hívőt visszatérített a katolikus hitre. Fejér György különösen kiemeli, hogy két esztendeig a cigányok oktatásával foglalkozott. 1764-től Kassán és 1766-tól Nagyszombatban történetírással foglalkozott. 1773-ban a rend felosztása után az esztergomi főegyházmegyébe kebelezték és Budán tartózkodott.

A magyar történetre vonatkozó oklevelek és egyéb adatok egyik legszorgalmasabb gyűjtője volt. Közel százhatvan kötetet tesznek ki összes gyűjteményei; ezek legnagyobb részben a budapesti Egyetemi Könyvtárban vannak.

Kaprinai István rámutatott a magyarok kétfelől történt bevándorlásnak valószínűségére, de történetíróink legtöbbje leginkább csak a Vereckei hágón vagy az Erdély felőli bejövetel álláspontján állott.