Az egykori Gázgyár megmaradt tornya mellett, egy eldugott helyen áll a Gázgyári lakótelep, amely szinte utolsóként hirdeti a jellegzetes városszéli munkás- és tisztviselőtelep jellegzetességeit.

AJÁNLÓ

A Főváros 1907 és 1910 között vette saját kezelésbe az addig részvénytársasági tulajdonú gázgyártó üzemeket és a gázszolgáltatást, és megszervezte a Fővárosi Gázműveket. Már az átvételkor nyilvánvaló volt, hogy a meglévő kisebb gázgyárak elavultak, s legfeljebb csak 1912-ig képesek a növekvő fogyasztói igények kielégítésére, így a főváros tanácsa 1909-ben pályázatot írt ki egy évi 100 millió köbméter kapacitású gázgyár tervezésére és felépítésére. Az új gyártelep helyéül először az újpesti és rákospalotai határban lévő Nádastó környékét jelölték ki, de az illetékes bizottságok javaslata alapján végülis a Duna másik oldalán, közvetlenül a parton, a III. kerületi Homokos-dűlő korábbi szőlőterületét, 112000 négyszögölnyi, háromszög alakú telket megfelelőbbnek találták. Az indoklás szerint ezen a területen - a vasúti híd közelsége miatt - vasúton is, a Duna közelsége miatt vízi úton is megoldható a szén szállítása, valamint a gáztermeléshez szükséges víz is biztosított, s a szennyvíz elvezetése sem okoz gondot. Mindezeken túl a telek lakóterületen kívülisége is nagy súllyal esett latba: "...a gázgyárnak Óbudán való építése a városfejlesztés szempontjából is előnyösnek mutatkozott, mivel a gyár ezen a helyen teljesen el van szigetelve, és nem kell attól tartani, hogy a szomszédságra nézve kellemetlenné válik".

A részletes építészeti tervek 1910. áprilisára készültek el. A szakbizottság Weisz Albert zürichi gázgyár-igazgató terveit fogadván el, őt, valamint Bernauer Izidor műszaki igazgatót és Schön Győző főmérnököt bízta meg a kivitelezés irányításával.

Annak ellenére, hogy a gyártelep felépítését mintegy két kilométer hosszú védőpart kialakításának és a terep 3-4 méter vastagságú feltöltésének kellett megelőznie, az 5,1 millió korona összköltségű, a kortársak értékelése szerint rendkívül korszerű gázgyár 1913-ban már készen állt: október 18-án megkezdték a rendszeres gázszolgáltatást.

Ezzel egyidejűleg folyt az Óbudai Gázgyár szakember gárdája számára a kolónia - gyakorlatilag két egymástól elkülönülő lakótelep - építése is.

A lakótelep tervezésével az aradi származású építészt, Almási Balogh Lórándot bízták meg, aki műegyetemi tanulmányai után Lechner Ödön és Alpár Ignác pályatársa volt, és hosszú tanulmányutakon járt szerte Európában. Almási szerteágazó kapcsolatokkal rendelkezett a magyar főúri családokkal és számos vidéki kastélyt tervezett a XX. század első évtizedeiben (egyik ismert budapesti épülete a józsefvárosi Fazekas Mihály Gimnázium).

Az óbudai Légszeszgyár lakótelepét 1912-ben tervezte. A barokk kastélyokra jellemző díszudvart idéző épületegyüttest 1913-ban adták át. Jellegzetes épülete a középpontból kiemelkedő, lemezzel borított toronysisakú lakóház, amelyet már messziről felismerni. Oldalszárnyainak alacsony utcasora tagolt, a sarkokon kiemelt épülettömeggel záródnak, ahol helyet kapott a művelődési ház, az idősek klubja és a sporttelep kiszolgáló épülete.

Aquincum és a lakótelep elhelyezkedése (kép: Google Maps)

Bár eredetileg csak a tiszti személyzet, az ott lakásra kötelezett altisztek és az őrök számára terveztek lakást, a Fővárosnak érdekében állt, hogy a dolgozók megfelelő életkörülmények között, a három műszakban működő gyár közelében lakjanak, ezért az Óbudai Gázgyár építési költségéből megtakarított pénzen a gyártelep köré munkástelepet is építettek. A tisztviselőtelep tízezer négyszögöles, a munkástelep pedig két és félszer akkora területen épült (előbbit Reichl Kálmán és Holetschny Rajmund, utóbbit Almási Balogh László tervezte).

A tisztviselőtelep kilenc lakóépületből áll, a szélső négy épület és az egykori gyárvezetői épület földszintes, a középső négy épület egyemeletes. A gyári hierarchiában betöltött pozíciót jelképezte a gyárvezető lakóházától való távolság, a lakás alapterülete, a szobák száma (a gyárvezetőé ötszobás).

Az épületek jórészt a mai napig megőrizték eredeti kialakításukat, a földszintes ikerházak sárga, az emeletes lakóházak és a gyárvezetői ház vörös téglával falazottak. Mind a tizenhét lakásban volt fürdőszoba, a szobákat parkettázták, a konyhát kőpadlóval burkolták, a házakban külön mosókonyha szolgálta a kényelmet. A telepen lakók a ház körüli munkához cselédet, a bevásárláshoz hintót kaptak, a kertészet mellett kialakított teniszpályát télen jégpályaként használhatták. A tisztviselőtelep melletti vasúti megálló szerény méretű, mindössze egy egyemeletes főépület és két földszintes melléképület alkotja.

A környék egy 1928-as térképen

A munkáskolónia 109 lakásából 78 kétszobás, a többi egyszobás, de volt néhány padlásszoba, valamint néhány háromszobás lakás is (csak ezekben volt fürdőszoba, a többiek a közös zuhany- és kádfürdőt használhatták). A munkáslakásokat is korszerűen felszerelték, volt itt minden - vízvezeték, angol WC, gáz-, majd villanyvilágítás, gáztűzhely, közös mosókonyha.

A szobában hajópadlót raktak le, a konyhát lebetonozták. Kertenként épült szerszámkamra, lakásonként baromfiól (de tarthattak nyulat, a második világháború után tehenet is). A legényszállón 32 hálófülkét alakítottak ki ebédlővel, társalgóval. A telep a gázgyár működése alatt valóságos kis faluként élte mindennapjait, lakosai minden szükséges szolgáltatást helyben elérhettek: a pékséget, a borbélyt, a cipészt, a hentest, a fűszerest, a trafikot, az ingyenes ellátást nyújtó orvosi rendelőt, a patikát, a postát és a munkáskaszinót (később ez volt a Művelődési Ház, majd az Aquincum mozi).

A húszas években önképzőkör alakult, munkáskönyvtár és focicsapat működött. A gyermekeknek kisdedóvó nyílt, a két háború között a telepen elemi iskolai kirendeltséget is fenntartottak.

A telep lakóit összekötötte az öntudat. Gázgyári dolgozónak lenni kitüntetésszámba ment, valóságos dinasztiák alakultak ki, jóllehet, minden belépőnek a hierarchia legalján kellett kezdenie, két év próbaidővel. A dolgozóknak kéthetente szabad szombat járt, áprilistól szeptember végéig ezt minden héten kivehették, de telente szombaton is dolgozniuk kellett. ínséges időkben a telepieknek olcsón árultak krumplit, lisztet, tűzifát, 1936-ig ingyen kaptak gázt és kokszot.

A telepi lakás azonban kötelezettségekkel is járt. A kertészetből mindenki ingyen kapott virágot, amit az emeleti lakások ablakaiban lévő virágládákba ültethettek ki. Aki nem törődött a növényeivel, arról feltételezték, hogy a környezetét sem tartja rendben, s akiről ez be is bizonyosodott, a lakását is elveszíthette.

A gyárvezető háza a Duna-parton

Az egyik tusztviselői ház a Duna partján

A munkástelep legényszállója

A munkáslakótelep átadására 1913. július 1-től november 1-ig, négy ütemben került sor, de a lakások száma már az első években kevésnek bizonyult. Tovább építkezni végül csak a háború befejezése után sikerült, akkor a ferencvárosi, lebontott gáztartó anyagából húztak fel tíz új lakást, de e bővítésekkel sem érték utol a szükségleteket.

A Fővárosi Gázművek, illetve gázgyártó üzeme sokoldalúan gondoskodott róla, hogy a legfontosabb szolgáltatásokat helyben találják a telepek lakói. Ebből a szempontból a munkástelep volt előnyösebb helyzetben, mert eredetileg is terveztek, illetve kisebb átalakítások árán hamarosan kialakítottak élelmiszerüzletet, hentesüzletet, pékséget, orvosi rendelőt, patikát, trafikot, fodrász- és cipészműhelyt, vendéglőt (amit az itt lakók kantinnak emlegettek). A belső telep beszerzési nehézségeit azzal kompenzálta az igazgatóság, hogy hintót biztosított a lakóknak, amelyet igénybe vehettek a bevásárlásokhoz (ne feledjük, hogy a telep ekkor messze a várostól, Budapest északi szélén helyezkedett el). Egyébként pedig ezek a magasabb beosztású tisztviselők a gyári segédmunkásokból kikerülő, az üzem által fizetett segítő személyzet (a helyiek szóhasználata szerint: csicskások) szolgálataira is számíthattak: a ház körül adódó bármiféle munkára igénybe vehették őket (takarítottak, behordták a tüzelőt, stb.).

Különösen megnőtt az áruellátás üzemi megszervezésének jelentősége az első világháború és a háború utáni infláció éveiben. Már az első háborús esztendőben, s a következőkben rendszeresen, nagy tételben szerezték be a burgonyát, a lisztet és egyéb élelmiszert, amit aztán önköltségi áron (részben segélyként: ingyen) kaptak meg az alkalmazottak.

1915-től konyhakertje volt a gyárnak (az 1917-es jelentés szerint 60 holdnyi!), hogy olcsó zöldségfélével láthassák el dolgozóikat. 1916-ban gyári cipészműhelyt rendeztek be, s ez évben 779 pár cipőt javítottak és 1920 pár új cipőt szereztek be. Ez az olcsó szolgáltatást kínáló, s a bőrbeszerzés nehézségein enyhítő műhely még a háború után is dolgozott néhány esztendeig. 1920-ban a „Háztartás" fogyasztási szövetkezettel rendeztették be a telepi üzletet, ahol csak a gyáriak vásárolhattak, mivel a fenntartási költségekhez pénzzel járult hozzá az üzem igazgatósága. Az 1922-cs éves jelentés arról ad hírt, hogy az óbudai gyárban is berendeztek egy olyan közös konyhát, mint amilyen a józsefvárosi telepen már 1920 óta létezett, s a nagyban beszerzett élelmiszereket (zsírt, burgonyát, lisztet, cukrot, húst), valamint a tűzifát még ez évben is kedvezményesen, a ruhakelméket és cipőt pedig beszerzési áron adták tovább a dolgozóiknak.

A háborús kényszerhelyzet következménye volt, hogy a munkástelepen a lakásokhoz kimért kertekben nemcsak az önellátó zöldségtermesztést szorgalmazta az üzemvezetőség, hanem az állattartást is megengedte. Az emlékezők szerint a baromfi- és nyúltartás volt a legjellemzőbb, amit a „békeévekben" is eltűrtek, a háborús években viszont (ugyanígy a II. világháború idején is) engedélyezték a sertéshizlalást, s - ha nem is mindenki - sokan éltek ezzel a lehetőséggel.

A két világháború között elsősorban a két lakótelep együttes kulturális ellátásának biztosítása érdekében tett figyelemre méltó erőfeszítéseket az üzemvezetőség. Az óvoda már a munkásteleppel egyidejűleg felépült: 1914-ben 51 növendéke volt. A részletes berendezési terv bizonysága szerint tiszteletre méltó körültekintéssel megtervezett két játszóterem, egy munkaterem és egy pihenőszoba szolgálta az óvodai nevelést.

1929-ben I-II. osztályú, 1930-ban III-IV. osztályú elemi iskolai kirendeltséget is létrehoztak, hogy "a gyermekek ne legyenek kénytelenek a teleptől távoleső iskolába járni és az ottani beépítetlen külterületen az időjárás viszontagságait elszenvedni".

Miután 1921-ben megalakult a "Székesfővárosi Gázművek Dal és Önképzőköre", hamarosan megépült a jóléti épület emeletén a színházterem (zsinórpadlással, néhány év múlva vasfüggönnyel felszerelve!), ahol nemcsak az amatőr színjátszók, hanem az óbudai Kisfaludy Színház is rendszeresen és nagy sikerrel szerepelt. Valamikor a '30-as években az óvoda egyik termében kápolnát rendeztek be a két telepen élő katolikusok lelki épülésére, ahol vasárnaponként az egyik óbudai plébános szolgáltatta a misét.

A kolónia látványa a gyár építésének idején

E felsorolt jólléti intézkedések: a mindennapi testi és szellemi szükségletek helybeli kielégítésének nyilvánvaló szándéka azt bizonyítja, hogy az üzemvezetőség anyagi áldozatokat vállalva folyamatosan törekedett kolóniája minél otthonosabbá, vonzóbbá tételére. Vagyis - a lakhatáson túl - az itt élés jó közérzetét is tudatosan biztosították.

"A szomszédokkal való kapcsolat hasonlít egy falu- vagy kisvároséra [...] Összeültünk itt a kertbe, vagy itt benn nálunk: römiztünk, kanasztáztunk, olyan jól elteltek a délutánok, esték. Dehát kihal az idős generáció" - hangzott el egy lakó szájából, amikor az itt élő közösség életéről kérdezték. A borbélymühelyről úgy beszéltek, mint az informálódás, a vélemények ütköztetése egyik legfőbb helyszínéről. Ugyanígy a férfiak közösségi fóruma volt a kantin: "összejártak munkaidő után is [...] lehetett kártyázni, biliárdozni, ping-pongozni, jól el lehetett lenni".

A lakótelep közösségi életének gyakorlatilag a gázgyár bezárása vetett véget, majd a lakások magánkézbe adása. A régi lakók lassacskán megöregedtek és kihaltak, sokuk elköltözött, majd új lakók érkeztek. A generációkon átívelő ismeretség lassacskán megszűnt, s a lakótelep élete az urbanizáció által átlagossá vált. Ennek ellenére a lakótelep a szerkezetéből adódóan még mindig egy kis zárt szigetként működik, ahol békésen élhetnek az emberek a nyüzsgő város forgatagától "távol".

Az épületek homlokzatain megfigyelhetőek a magyar hagyományokra építő díszítőelemek, bejáratát képzőművészeti igényű szobordíszek keretezik. Ez utóbbi talán a legmegnyerőbb épületrész, a középkori erődített városok tornyai jutnak eszünkbe. A kortárs építőművész, Kós Károly hatása is megfigyelhető minden egyes épületen. Gondoljunk itt elsősorban a terméskő lábazatra, az egyszerű vakolatra, a műves fa nyílászáróra, tetődíszekre vagy a kovácsolt vasalatokra.

AJÁNLÓ

Képek

Hamarosan!

AJÁNLÓ