Óbudai Gázgyár

III. kerület, Aquincum, Gázgyár utca 1-3.

Írta: Varga Máté 2021. április

Az Óbudai gázgyár Budapesten az Újpesti vasúti hídtól délre, a Duna jobb partján, az Óbudai-sziget bejáratáig (Mozaik utca) tartó közel háromszög alakú, 27 hektáros területen helyezkedett el. Ez a terület kijelölésekor még a város peremét alkotta, és minden szükséges infrastruktúrával rendelkezett. Ezek közül a nagytömegű nyersanyag beszállításához kiemelkedően fontos volt a vasút és a vízi szállítás lehetősége a Dunán.

A városi gázellátásra Pest városa 1855-ben kötött szerződést trieszti és bécsi tőkésekből alakult részvénytársasággal. 1856-ban Ludwig Stephani mérnök tervei alapján felépült az első gázgyár az egykori Lóvásár (ma Köztársaság) téren. Pest, Buda és Óbuda egyesítése után 1891-ben a főváros gázszolgáltatását átveszi az Általános Osztrák-Magyar Légszesz-társaság. Az első utcai gázlámpák a Belváros utcáit és a Rákóczi utat világították meg. A századfordulóig több kisebb gyár látta el gázzal a fővárost, ezek azonban idővel meglehetősen elavultak, ezért a főváros közgyűlése 1910-ben új központi gyár építésének programját fogadta el.

(1909. május 26-án a fővárosi tanács úgy határozott, hogy az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulattal a szerződést nem újítja meg, nem köt szerződést, hanem a gázgyárakat megváltja és saját kezelésbe veszi. A társulattól átvett régi gyárakban elavult, nagyobbrészt kézi erőre utalt berendezések voltak, a józsefvárosi és budai gyárak még vasúti összeköttetéssel sem rendelkeztek. Az újpesti gyár már kicsiny volta miatt is költségesen állította elő a gázt és így ennek üzemben tartása sem mutatkozott gazdaságosnak. A ferencvárosi gázgyárak szűk, minden oldalról utcákkal körülvett telkeken épültek, megnagyobbításuk ezért akadályokba ütközött. Mindezek a körülmények késztették a fővárost arra, hogy a gázgyáraknak házi kezelésbe való vétele előtt is komolyan foglalkozzék egy új nagy gázgyár építésének kérdésével)

Az előkészítési munkálatok fontos része volt egy olyan szakbizottság létrehozása, amelynek tagjai a magyar szakértők mellett neves külföldi szakemberek is. A gyár részletes építési terveinek és költségvetésének beszerzése ügyében a város a szakbizottság véleményét kérte. A bizottsági tagok azt javasolták a város vezetőinek, hogy "a tervek elkészítésével egy általánosan elismert és közbizalomnak örvendő külföldi bízassék meg, az Általános Osztrák-Magyar Légszesztársulat műszaki vezetőinek közreműködésével...".

Ennek alapján bízták meg 1909 augusztusában Weiss Albertet (zürichi gázgyár igazgatója), akinek feladata volt a központi gázgyár rendezési terve, valamint részletes építési terve a szakértőbizottság megállapodásainak alapján. Két főtisztviselőt kért fel a közreműködésre, Bernauer Izidort, világítási igazgatót és Schőn Győzőt, a Józsefvárosi Gázgyár üzemvezető mérnökét. A tervezésre fél évet adtak. A tervező október elejére elkészítette az általános elrendezés tervét.

Bernauer Izidor javasolta „a helyszínrajzon szétszórtan elrendezett egyes épületeknek, éspedig műhelyek, raktár, tűzoltószertár, irodaépület, munkásjóléti berendezések stb. egységes csoportosítását, valamint a kátrány és ammóniákvíztartó, a nedves tisztítóházak és az ammóniákgyár másként való csoportosítását, továbbá a lakóházaknak a gyár területén való elhelyezését.

Az 1910. április 20-21-én összehívott szakbizottsági ülésen kiderült, hogy nem mindenki ért azzal egyet, hogy külföldi építészt bízzanak meg a tervezéssel.

A tervek elnyerték a bírálóbizottság tetszését, Weiss igazgató nemcsak az üzem elrendezésére, hanem munkásjóléti intézmények, lakóházak, gazdasági épületek létesítésére is javaslatot tett. A tervek elkészítésébe két magyar építészt is bevontak, Reichl Kálmánt és Almási Balogh Lórántot.

Kajlinger Mihály - a Magyar Mérnök és Építész Egylet elnöke - két szempontból is bírálta Weiss Albertet. Egyrészt "fölösleges munkát végzett Weiss igazgató, amikor azon épületeket is megtervezte, amelyek nem kizárólag üzemi célokat szolgálnak, és amelyek magával a gázüzemmel közvetlen kapcsolatban nem állnak, mint pl. munkásjóléti építmények, kezelési építmények, gazdasági épületek, lakóházak".

Másrészt hangsúlyoznia kell, miszerint nem talál okot arra, hogy ezeket az építményeket külföldi építésszel terveztessük, miért is ajánlja, hogy a főváros tanácsa kerestessék meg, készíttessen magyar építészekkel új terveket és épületeket, jelen tervezetei ne képezzék megbeszélés és elbírálás tárgyát. A bizottság egyhangúlag elhatározta, hogy a kérdéses épületek Kajlinger Mihály indítványa értelmében a további tárgyalás alól kivétetnek.

Mindezen előzmények ellenére a gázgyár megvalósult épületegyüttese igazolni látszik mind Bernauer javaslatát az elrendezésre, mind Kajlinger javaslatát a magyar tervezőre. Bernauernek köszönhető a hasonló rendeltetésű létesítmények összevonása, a helyszínrajz rendezettsége. Egyik legszebb példája a tartálycsoport, amely a gázgyár jelképeként szerepelt sokáig.

Kaiser Anna szerint Bernauer Izidor a nagyvonalú elgondolások híve, míg a formai kialakítást Reichl Kálmánnak köszönhetjük. Weiss Albertet a XIX. századi hagyományokon alapuló szemléletmód jellemzi, mely ötvöződik Reichl XX. századi, új építészeti világot ígérő gondolkodásával. Kaiser Anna éppen ebben látja érdekességüket "a gázgyári épületek két világ találkozását képviselik".

Ripka Ferenc központi igazgató előterjesztése Budapest Székesfőváros Tekintetes Tanácsához 1917-ben: "A 750 m3 űrtartalmú víztartály, valamint 3 db 1500 m3, 3 db 500 m3, 1 db 90 m3 és 2 db 50 m3 űrtartalmú kátrány, ill. ammóniák befogadására alkalmas tartály elhelyezésére szolgáló tornyokat impozáns csoporttá egyesítettük. A munkát a Tanács határozata alapján a Berger és Vida cégnek adtuk vállalatba. A tornyok kb. 4700 m3-es betontömbön nyugszanak. A víztorony magassága a gyárudvar szintje fölött kb. 55 m-re fekszik, míg a tartálytornyok 36 m magasak".

Az építés 1912. március 29-én vette kezdetét.

A kátrány és ammóniákvíz tárolásához szükséges, valamint az összes vízvezeték kiegészítő részét képező 750 m3-es víztartályt a hozzá való szivattyúkkal együtt különálló toronycsoportba helyezték el. A víztoronyban nyert elhelyezést a víztartály, 2 db 50 m3 űrtartalmú ammóniáktartály és 1 db 90 m3-es kátránytartály. A 3 alacsonyabb toronyban 3 db 500 m3-es és 3 db 1500 m3-es tartály van. A 2 db 500 m3-es tartály közül az egyik az ammóniákvíznek a kátránytól való elválasztására, a másik kettő közül az egyik ammóniákvíz, a másik kátrány tárolására szolgál. Ez utóbbi két tartályból a kátrány III. ammóniákvíz a fölöttük elhelyezett 1500 m3-es tartályokba emelhető, melyek szükség szerint ammóniákvíz vagy kátrány tárolásához használhatók. A folyadékok mozgatásához szükséges szivattyúk két, a toronycsoport mellett elhelyezett kis gépházban nyertek elhelyezést. A berendezés megépítését a Ganz-Danubius Rt.-nek adták ki 1912. december 3-án.

A toronyra a villamos hajtású órát a Siemens és Halske cégnél rendelték meg. A tényleges kiadás 644 806 korona, ez 130 806 koronával több a tervezettnél.

"Az oka az, hogy a tornyok biztonsága érdekében szükségesnek tartottuk a falaknak az eredeti tervvel szemben vastagabb méretekben való kivitelét. Továbbá a nagy tartályok alatt koszorúkövet helyeztünk el és a vasgerendaszerkezet megerősítése a tervezettnél lényegesen több falkötő vas alkalmazását vonta maga után" - írja Rippka Ferenc.

A gázgyár építésére 32 hónapot irányoztak elő. Az ünnepélyes átadásra 1914 június 13-án került sor, amikor a főváros tanácsa megtekintette és Bárczy István polgár-mester ünnepélyesen átadta Ripka Ferenc vezérigazgatónak az új gyárat. Az avatáson jelen volt Bécs polgármestere, valamint a bécsi gázgyár küldöttsége is.

"A látogatókat csodálatba ejtette az óriási gyárváros, amely - az elhangzott vélemények szerint - nemcsak külső képével, hanem technikai és higiéniai berendezésénél fogva is a legmodernebb és a legtökéletesebb az egész kontinensen" - írta a gyár átadásakor a Népszava.

Külföldi szakemberek véleménye szerint ez volt az akkori idők Európájának legkorszerűbben felszerelt üzeme, amely kokszolókemencékből, generátorokból, szénelőkészítő és kokszfeldolgozó üzemből, gáztisztítóból, két darab százezer köbméteres gáztartóból és kiszállító kompresszor telepből állt, de felszerelték kísérleti gázgyárral, vegyészeti laboratóriummal és villamos központtal is (utóbbiban ma is látható az a Sulzer-féle dízelgenerátor, amely az első világháborúban Óbuda lakosainak a villamos áramot biztosította).

Retorták helyett Koppers-rendszerü (regeneratív) kemencék épültek, ezeket felülről töltöttek meg szénnel és generátorgázzal fűtötték, amit tizenkét Kerpely-féle forgórostélyú, kokszporral vagy barnaszénnel működő generátor biztosított.

A kemencében keletkező gáz az előhűtőbe, majd a nedves tisztítóba került, a gázvízből kiválasztották a kátrányt, a naftalint és az ammóniát. A száraztisztítóban lekötötték a szénhidrogént, aztán következett az utótisztító, s gázmérőkön keresztül jutott a végtermék a négy emelet magas tartályokba. Ezeket a vastag acéllemezekből szegecselt tartályokat vasbeton köpeny burkolta

A technológiailag is világszínvonalú telepen folyó gázgyártásnak az volt a lényege, hogy a szenet zárt térben nagy hőfokra hevítették, a száraz lepárlás következtében a szerves anyagból illó termékek váltak ki. Ezek egy része lehűléskor cseppfolyósodott (kátrány és víz), mások pedig gáz alakúak maradtak. Ezek a gáz alakú bomlástermékek tisztítás után adták a világító gázt. A lepárló térben visszamaradt az illó alkatrészektől megfosztott szén, a koksz.

Az első világháborü alatt a munkásokat besorozták, de az igazi gondot az jelentette, hogy egyre nagyobb szénhiány mutatkozott, a szállítás akadozása miatt ezért minden tartalékot kénytelenek voltak felhasználni. A hiányt rosszabb minőségű szénnel kellett pótolni.

Az 1919-es kommunista diktatúra alatt Max Mihály népbiztos (eredeti szakmáját tekintve lakatos) irányította az óbudai gyárat, de volt benne annyi előrelátás, hogy maga mellett tartotta Schön Győzőt, s így a termelés ez idő alatt is szakszerűen folyt.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlott, a messzi bányákból már nem érkezett utánpótlás, félő volt hát, hogy a beszerezhető rosszabb minőségű szén rövidesen tönkreteszi a drága ipari berendezéseket. Ripka Ferenc vezérigazgató közbenjárására szerencsére sikerült még időben kiváló minőségű cseh és német szenet vásárolni.

A nehezedő körülmények nem szegték kedvét a gázosoknak. A húszas években a gyár vezetése folyamatosan dolgozott a fejlesztéseken, a korszerű berendezések, az alkalmazott technológia megismerésére szerte a világból számos külföldi szakember érkezett.

Budapesten nemcsak hogy a többi európai nagyvároshoz képest olcsón értékesítették a termelt gázt, de az óbudai gyár maga szervezte azokat a kereskedelmi akciókat, amelyekkel a felhasználás új területeit népszerűsítették a lakosság és a nagyfelhasználók körében. Újfajta háztartási készülékek forgalomba hozatalával és bérleti rendszer bevezetésével növelték a konyhai fogyasztást, majd a melegvíz-szolgáltatást, a Révész utcai telepen gázsütőket gyártottak.

A szolgáltatások megrendelésére városszerte több irodát nyitottak, a központit a Rákóczi út 18. szám alatt. A plakátokon megjelent az új szlogen: "Gázzal világítok, sütök, főzök, haladok!".

A bérelt készülékek karbantartásának költsége a Gázmüveket terhelte, ezért megalakult a Gázberendezéseket Ellenőrző Szerelők Csoportja, akiket a gyorsabb mozgósítás érdekében kezdetektől motorizálták.

A pesti lányok és asszonyok százával lepték el a bemutatótermeket, hogy a gázkészülékekkel működő mintakonyhákat megcsodálják. Háztartási Tanácsadó Szolgálat nyílt, a készülékeket főzőtanfolyamokkal népszerűsítették: 1929-től a Károlyi-palotában, 1933-tól a Vilmos császár (ma Bajcsy-Zsilinszky) út 3. szám alatt. A Pesti Hírlap 1935 karácsonyán lelkesen üdvözölte, hogy a gázzal működő hűtőszekrények megjelenésével nem kell többé a jegest lesni az ablakból, a bérházak mosókonyháiban pedig korszerű, gázzal működő mosóüstök könnyítették meg a háziasszonyok életét.

A harmincas évekre a sűrűn lakott belső városrészekben a gázszolgáltatás majdnem teljes körűvé vált. A gázfogyasztás 1938-ra már meghaladta éves szinten a 100 millió köbmétert. A melléktermék ésszerű hasznosítása érdekében a közgyűlés felkérte a polgármestert, utasítsa a központi fűtésre berendezett székesfővárosi intézményeket és hivatalokat, hogy vegyenek gázgyári kokszot.

A második világháború kitörésekor a gázgyár előbb hadiüzem lett, ahol az ipar számára fokozták a termelést, majd 1942-ben egyesítették a többi stratégiai üzemmel, Budapest Székesfőváros Vízmüveivel és Budapest Székesfőváros Elektromos Műveivel (a rendelkezést 1945-ben vonták vissza). Az elosztóhálózat hossza már meghaladta az ezer kilométert, a csövek átmérője megnőtt, így a háborús évek alatt sikerült biztosítani a gázszolgáltatást Budapesten, ha ennek néha az volt is az ára, hogy az új fogyasztók bekapcsolását korlátozták.

A sorozatos légitámadások hatalmas károkat okoztak, elpusztultak a hidakra szerelt nyomóvezetékek, bombatalálat érte a távnyomóüzem előtti főgázvezetéket, a légitámadások alatt megsérült parti védmű nem tudta megakadályozni a víz betörését a gyártelepre.

A háború befejezését követően néhány héten belül sikerült folyamatossá tenni a termelést, a gyár újbóli üzembe helyezésével párhuzamosan a csőhálózatot is helyreállították. Először a budai városrészek jutottak gázhoz, majd a Boráros téri ideiglenes fahídon elhelyezett gázvezetéken keresztül a pesti oldal is. 1945 októberére a gázgyár már napi 200 ezer köbméter gázt termelt.

A biztató kezdet után azonban hamarosan újabb nehézségekkel kellett szembenézni. A gáz előállításához kénytelenek voltak komlói és pécsi szenet használni, amelyhez a jobb minőség elérése érdekében lengyel és cseh szenet kevertek, ám a szállítási nehézségek miatt nem tudták biztosítani a folyamatos importot, a belföldi szénkészlet pedig más ipari célokra is kellett. így előfordult, hogy a napi gázszolgáltatás 3-4 órára csökkent, miközben a hazai olajmezőkön nagy mennyiségű földgáz ment veszendőbe. Az energiahiányt enyhítendő, 1948-ban a dél-zalai földgázt Budapestre szállították, méghozzá úgy, hogy a csöveken felváltva hol nyersolaj, hol földgáz érkezett. Az iparosítás igényeinek kielégítését segítette az a vezeték, amely a Dunai Vasmű kohógázát a fővárosba szállította (ez a szolgáltatás a földgázra való átálláskor maradt abba).

A gázgyárat 1952 és 1957 között decentralizálták: Óbudán folyt a termelés (Budapesti Gáz- és Kokszművek), míg a Józsefvárosból irányították az elosztást (Fővárosi Gázszolgáltató Vállalat - ebből vált ki a Gázkészülékgyártó Vállalat). A folyamatos rekonstrukció ellenére egyre több területen okozott komoly fennakadást a fejlesztésekből kimaradt üzemrészek és technológiai egységek állagromlása, amit a kemencék elöregedése és a gyenge minőségű szén felhasználása idézett elő. Az erőltetett termelés miatt a városi gáz minősége romlott, megnőtt a kéntartalma, a csövek eldugultak, a mérők elromlottak. Bár a tehermentesítés érdekében megnövelték a gáz kalóriatartalmát, ezzel a lépéssel egyúttal a gáz árát is emelni kellett.

Az ipari termelésből adódó terhelési csúcsok kiegyenlítésére 1964-re kiépült a nagyfogyasztókat ellátó budapesti körvezeték.

Az új csúcsüzem most már nem az óbudai volt, hanem az újonnan átadott Kőbányai Gázgyár - 1966-ban ott helyezték üzembe az első levegős földgázbontókat.

Az elöregedett hálózat kezdte felmondani a szolgálatot, s amikor a termelésben elérték a napi 3,5 millió köbmétert, egyértelművé vált, hogy a hagyományos, szénalapú gázgyártás kapacitása tovább már nem bővíthető. Sürgősen változtatni kellett!

1970-ben a magyar kormány jóváhagyta azt a fejlesztési programot, amely nemcsak a hazai földgázkészletekre, hanem a Szovjetunióból, az Urál hegységben fekvő Orenburg városából érkező földgázra támaszkodott. Megkezdődött a földgázra való átállás kísérleti programja a Római-parton, majd fokozatosan haladtak a városhatár felé. A teljes átállás 1971-től 1988-ig tartott, minden egyes kötésnél, minden egyes készüléknél ki kellett cserélni gumira a földgáztól gyorsan kiszáradó kenderkócos tömítéseket, összesen 933 ezer készüléket alakítottak át. Az öntöttvas csöveket kicserélték acél-, majd polietilén csövekre, ezzel is kedvezve a helyierős vezetéképítéseknek.

1977-ben a Gázgyárban folyó építkezések során több leletmentést végeztek: a közművesítési munkáknál, melyek az 1911—12-ben feltárt rómaikori fazekastelep É-i szélén folytak, kemencékre és falakra bukkantak. A bejelentés nyomán végzett kutatás két kemencét tárt fel teljes egészében, valamint még két kemence nyomát figyelte meg. A kőfalakat csak dokumentálni tudták, mert további feltárásra a gyár beépítettsége miatt nem volt mód. A kemencékből és környékükről nagymennyiségű házi kerámia került elő.

1978-ban feltártak egy újabb égetőkemence nyomait a fazekastelep É-i részén. A fazekasteleptől ÉK-re - egy épület alapozási munkái során - egy terrazzópadlós épület néhány falát dokumentálták. Az épületből és környékéről nagymennyiségű kerámia került elő.

1979. február 2-án leletbejelentés érkezett a Gázgyárból, ahol egy szétdúlt gyermeksír nyomai kerültek elő. Pontos helyét a korábban e területen előkerült sírokhoz határozták meg. A sírból egy gyermek vázcsontjainak töredékei, valamint egy római érem, üveg- és vastöredékek kerültek elő.

Az idővel feleslegessé vált óbudai gyárat 1980-ban végleg be akarták zárni, ám erre csak 1984. október 15-én került sor, mivel az itt termelődő kokszra egy ideig még szükség volt. Legtovább a levegős földgázbontók üzemeltek, de 1987. április 6-án azok is beszüntették működésüket. Megszűnt a termelés a Kőbányai Gázgyárban, majd 1988 nyarán az albertfalvai részlegben is. Az épületek eredeti rendeltetése tulajdonképpen megszűnt, egy részüket lebontották, a megmaradtakat más célra használják. A terület északi részén a gyár belső főútjára szervezve találhatók a régi gyárépületek.

A főváros az óbudai gyártelep kisebbik részét a kilencvenes évek végén eladta, itt iroda- és lakóparkok épültek, a kiemelkedő értékű gyárépületek műemléki védettséget kaptak (például az óraház, a víz- és kátránytornyok, a villamos központ). A Medgyessy-kormány és a fővárosi önkormányzat 2004-ben ugyan bejelentette, hogy a régi épületekben múzeumi negyedet alakítanak ki, de a beruházás nem kezdődött el.

1991-ben a Fővárosi Gázművek tanácsi irányítású állami vállalatból önkormányzati tulajdonú vállalat lett, 1993. december elsejétől részvénytársasági formában működik. Mivel a cég évekig nem emelt árat, eladósodtak, ezért a privatizációt nem kerülhették el (szándékos tönkretétel a privatizáció érdekében - a szerk.). Ez 1995. december 14-ével be is következett, az ajánlatok közül a fővárosi önkormányzat a Ruhrgas konzorciumét ítélte a legkedvezőbbnek.

A gázgyár 2016-ban
A telep látványában központi szerepet játszik a három alacsonyabb és zömökebb, kúpos fedésű kátránytorony romantikusan kedves együttese.

A régi épületek közül említésre méltó még az óra és a nyomásszabályzó épülete, a régi műhelyépület, régi raktárépület, a gyárvezetőség irodaépülete, a munkásjóléti épület, rendőrlaktanya és mentőállomás, kazánház és a tartályokkal szemben elhelyezkedő villamos központ, ahol kis gyári múzeumot rendeztek be.

A gázgyáron keresztül közelíthető meg a vezető tisztviselők "külső" villatelepe (lásd: Gázgyár-telep). Az árnyas fák között az egyik Duna-ág partján kilenc nagyméretű villa áll. Részeiben, anyaghasználatában a magyaros szecesszió formajegyeit fedezhetjük fel a házakon.

2004-ig itt már csak adminisztratív munkát végzett a Fővárosi Gázművek. A rajta található kiemelkedő értékű épületeket műemléki védettséggel látták el. Néhánynak a közelmúltban sikerült új funkciót találni. Azokat felújították és a környéküket parkosították. Az egykori gyár déli részében irodaházakat és lakóparkokat hoztak létre, itt található a Graphisoft Park is.

Az Óbudai Gázgyár területének múzeumi célú hasznosítását a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 1999-ben mérette fel, miután az Országos Műszaki Múzeum budai Ganz gyárba történő költöztetése lekerült a napirendről. A tárca kulturális helyettes államtitkársága, illetve a Közgyűjteményi Főosztály Múzeumi Osztálya felkérte az elhelyezési gondokkal küzdő legjelentősebb műszaki múzeumok (Közlekedési Múzeum, Magyar Építészeti Múzeum, Testnevelési és Sportmúzeum stb.) fenntartóit, vizsgálják meg annak a lehetőségét, hogy a teljes múzeum vagy egyes részlegei átköltöztethetőek-e (illetve ezt szükségesnek látják-e) Óbudára.

A tárca tervei között nem csak a védett gyárépületek fenntartása és helyreállítása, hanem új létesítmények felépítése is szerepelt. Már ekkor felmerült egy olyan kulturális park létrehozása, mely a hagyományos profilú múzeumok mellett az ún. „science center" jellegű létesítményeknek is helyet adott volna.

A felmérés eredményeként 1999 végére elkészült az Óbudai Gázgyár hasznosításának teljes körű koncepciója, amelyet a Műemléki és a Beruházási Főosztály is véleményezett, az utóbbi előkészítette és mellékelte még a beruházás költségtervét és egyéb mutatóit is.

Sajnálatos módon a tervezet 2000. első negyedévére elvesztette aktualitását és már nem került a tárcán belül előterjesztésre, sem pedig a tárcák közötti egyeztetésre.

Az Országos Műszaki Múzeum elhelyezésének megoldására az 1999-es tervezet jelentette a több évtizedes keresgélés utáni első fordulópontot, közlése részben ezért indokolt, másrészt 2004. második félévétől kezdve ismét előtérbe került az Óbudai Gázgyár lehetséges helyszínként.

Nagyon fontos előrelépés a műemlékké nyilváníttatás a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal részéről: a 21/2004.(X. 12) NKÖM rendelet tartalmazza a Budapest, III. kerület, Gázgyár u. Óbudai Gázgyár épület együttesének védetté nyilvánítását.

2005. január 1-én a Fővárosi Gázművek átadja a területet a Fővárosnak.

2014 július-november hónapban a Főváros tulajdonában és a Budapesti Városfejlesztési és Városrehabilitációs Vagyonkezelő Zrt. kezelésében levő, volt Óbudai Gázgyár területének hasznosítására készítettek megvalósíthatósági vizsgálatot. A 16 hektáros területen több műemlékileg védett épület (Óraház, Távnyomó, Toronyépület) is található. Korábban, a területen levő, műemlékileg nem védett ipari épületek elbontásra kerültek, előkészítve ezzel a területet a fejlesztésre.

Az ingatlan hasznosításának vizsgálatához – az alapadottságok feltárása után – részletes piaci elemzést végeztek, amely a turisztikai és az ingatlanpiac, azon belül a szálloda-, iroda-, kereskedelmi- és logisztikai piac, valamint a lakáspiac szegmenseire terjedt ki. Részletesen vizsgálták hasonló funkciójú és léptékű hazai- és nemzetközi megvalósult projekteket, illetve kielemeztük a vonzáskörzetben elhelyezkedő konkurens fejlesztéseket is.

A megvalósíthatósági vizsgálatot két ütemben végeztek el. Előzetes megvalósíthatósági vizsgálat keretében három, karakteresen elkülönülő hasznosítási lehetőség koncepcióját állították fel, amelyekben különböző arányban kaptak helyet a profitorientált (iroda), társadalmi célú nonprofit (kultúra) és rekreációs (sport, pihenés) funkciók. Fejlesztés utáni állapotban az épületek térszín feletti nettó alapterülete az egyes koncepcióktól függően 62-95 000 m² volt, mely az új épületeket és az újra hasznosított műemléki épületeket is magában foglalja. A térszín alatti beépítést 39-58 000 m² alapterületűre tervezték.

Óbudai Gázgyár

III. kerület, Aquincum, Gázgyár utca 1-3.

Képek

Térkép

Adatok

Megközelítése

Ajánlott cikkek