A klasszicista pesti Duna-partot már a múlt század második felében is nagy szállodák szegélyezték. Ide építették a Carlton, a Bristol, a Hungária és a Ritz szállodát, s mindegyikük pont olyan magas volt, mint az egyetlen, a második világháború után is megmaradt épület, a Thonet-ház a Vigadó tér sarkán. Ezek előtt a szállodák előtt alakult ki az új sétatér, a Korzó.

AJÁNLÓ

A pesti Duna-part évszázadokon át a Duna áradásainak a szeszélyére volt bízva, mígnem 1808-ban királyi jóváhagyást nyert Pest városszépítési terve, amelyet Hild János, a nagy építész apja dolgozott ki. E szerint a Duna partját a hajóhídtól a ferencvárosi Molnár-tóig kőkockákkal kell burkolni, a parton húzódó rossz utat a mai Vigadó és a Szabadság híd között kő korláttal, gyalogjáróval kell ellátni, a Duna-parton pedig egyenes vonalú házsort kell építeni.

A napóleoni háborúk során az Angliát elszigetelő kontinentális zárlat átmenetileg megnövelte Pest-Buda jelentőségét a Közel-kelet felé menő forgalomban, a hadseregek szükségletei pedig fellendítették a terménykereskedelmet. E forgalom hazai központjában, Pesten, csakhamar jelentős pénztőke halmozódott fel, amely előszeretettel fordult az építkezés felé, kivált az olyan nagy forgalmú helyen, amilyennek a most beépíthető pesti Duna-part ígérkezett. Így épült ki a szépítési tervnek megfelelően alig egy évtized alatt: 1811 és 1822 között a mai Apáczai Csere utca, korabeli nevén az Alduna sor keleti házsora, többségében ma is álló műemlék értékű klasszicista épületeivel.

1811-ben, a mai 3. szám alatt épült fel az úgynevezett Szemerédy-ház, 1812-ben a 7. szám alatt a Kardetter-ház, 1813-ban z 5. szám alatt a Gyürky-ház. Az építkezés a Lánchídtól északra, a Felduna soron is megindult: 1814-ben épül fel a mai Szende Pál utca sarkán a 15. szám alatti Klepfinger-ház. Ezt 1821-ben a dúsgazdag, nemességet is nyert vaskereskedő, Wurm József a saját, Pollack Mihály tervei szerint felépített, máig is álló házába, a Wurm-házba fogja beolvasztani (lásd: Széchenyi tér).

Carl Vasquez rajza "Pest artzképe" címmel, 1835 körül

1833-ban az ortodox templomtól a mai Széchenyi térig kiépülő utcasor közepére Pollack Mihály által tervezett Redout került. Az így kialakult, Európában párját ritkítóan harmonikus, Dunára néző klasszicista házsor csakhamar a pesti élet egyik jellegzetes központjává lesz. A gőzhajók, a bécsi és balkáni hajóutasok kavargó, színes és eleven látványa és az ide torkolló hajóhíd élénk forgalma, az Angol királynő nevű szállodája, kávéháza, előtte még a század végén telepített kis parkkal, sudár fái alatt padokkal, frissítőket kínáló pavilonnal nagyban megnövelik vonzerejét.

1838 hatalmas árvize ugyan nem tett kárt a klasszicista sor szilárdan megépített házaiban, de Buda 1849. évi ostromának idején a várat védő Hentzi tábornok ágyúi súlyosan megrongálták őket. A legnagyobb kárt Pollack Mihály gyönyörű Redout-ja szenvedte, amely tüzet fogott és leégett. De ugyanígy kiégett és összeomlott a mellette álló Angol királynő szálló is. A szállodát akkori tulajdonosa, a dúsgazdag pesti nagykereskedő Wodianer Mór már 1850-ben helyreállíttatta az öreg Hild klasszicista tervei alapján, harmadik emelettel megtoldva.

A házsor kiépülése után a Duna-part egyre több embert vonzott magához a budai panoráma csodálatára, ugyanakkor a folyamatosan alakulgató sétálóutcán még kerülgetni kellett a szekereket. A sétáló közönség megjelenésével együtt idővel megjelentek az árusok is; a frissítőt elegáns kávéházak és éttermek helyett zsámolyon kuporgó utcai árusok kínálták, mégis megfordult itt Pest apraja-nagyja. A társadalmi osztályok viszonylag szabadon érintkezhettek egymással, így demokratizálta a maga módján a Dunakorzó a társadalmat.

A pesti Duna-part 1845 körül

Ludwig Rohbock metszete a korzóról az 1850-es években

A pesti Duna-part egy 1856-os térképen (a város északi irányban tulajdonképpen az Újépületnél véget ért)

A pesti Duna-part még a rakpartok kiépülése előtt a Lánchídtól dél felé, 1859 körül
(balra a Pesti Lloyd Társulat székházának oldalfala, utána következik a Hudetz-ház, a Heinrich-ház, a Kehrer-ház, majd az alacsonyabb Rupp-ház és az erősen átépített, de ma is álló Wurm-udvar. Ezután a romos Redout látható - árkáddal -, majd az Angol királynő szálloda, végül a görög-macedón templom. Ez utóbbi 1871-ben kapta meg mai toronysisakját)

Az 1850-es években a Duna még szélesebben terült el, mint napjainkban, hiszen a rakpartok - és ezáltal a part feltöltése - még nem készültek el. A város és a Duna között egy meredeken leszakadó, a hajók kirakodását megnehezítő Duna-part húzódott, amely épp csak annyira volt széles, hogy néhány szekér elférjen egymás mellett. Ha esett az eső, akkor az egész part sárossá és csúszóssá vált, amit helyenként a lecsordogáló esővíz által vályt kis csatornák szabdaltak.

Ezekben az időkben, az újból megnyíló Angol királynő szálloda egyik szerény szobájából irányítja Deák Ferenc 1854 és 1874 között a Kiegyezés felé vezető úton haladó, majd a dualizmus keretei között első lépéseit tevő magyar politikai életet.

A városvégnek ez az elhagyatott képe csak az 1860-as években kezdett megváltozni, amikor a város egyre gyorsuló terjeszkedése mindinkább a vérkeringésébe csatolta a területet. Ehhez nagy mértékben hozzájárult az 1849-ben átadott Lánchíd, amely az egyetlen lehetőség volt a Budával lefolytatott forgalom lebonyolítására.

A pesti Duna-part a későbbi Erzsébet hídtól délre, 1862 körül

A keskeny és poros útról enyhe lankák vezetnek a partra

1865-ben adják át a hajdani Redout utódját, a Vígadót, amely Feszl Frigyes tervei alapján épült, s amely feltűnően kitüremkedik a körülötte lévő klasszicista házsorból. Megépülése után hamarosan a Vigadó lesz Budapest társadalmi és közéletének egyik központja (itt ünnepli majd 1867-ben a pesti polgárság a megkoronázott Ferenc Józsefet, itt alakul meg az egyesített főváros közgyűlése 1873-ban, itt vezényel és hangversenyez Liszt Ferenc és Wagner Richard és e kor minden jelentős, Budapesten megfordult nagy művésze – de a Vigadó ad helyet a főváros nagy, reprezentatív farsangi báljainak, nem egyszer politikai megmozdulásainak is).

Az 1860-as években olyannyira megnő a város hajóforgalma, hogy szükségessé vált a rakodópartok bővítése és modernizálása. És bár a Lánchíd kirakodópartja már 1859-ben megépült, ez kevésnek bizonyult a forgalom lebonyolítására. A városvezetés ezzel egyidőleg sürgette a Duna medrének szabályozását (és egyúttal szűkítését), hogy a felgyorsított vízfolyam által lehetetlenné váljon a Duna jégtábláinak feltorlódása.

1861-ben a nagynevű vízmérnök, Reitter Ferenc javaslatot tett a városi tanácsnak a Duna medrének szűkítésére és ennek során a Lloyd-épület és a görög templom közötti part feltöltésére. Részletes költségvetése szerint a munka roppant összeget: 799 050 frt 60 krajcárt igényel, de a feltöltött területeken nyerhető telkek 1 millió 482 ezer forintos értéke így is 683 ezer forintos haszonnal jár.

Az anyagi gondokkal küzdő városvezetés persze nagy lelkesedéssel fogadta a gondolatot, amelyet a kormányhatóságok is elfogadtak, azzal a kikötéssel, hogy a város a telkek közül egyet az itt felépítendő Nemzeti Színház számára tartozik átadni. És miután a város - induló tőkét szerzendő - a Lánchídtól észak felé nyúló Duna-part szakasz utolsó, még eladatlanul maradt 2400 öles telkét is eladta, a jó üzlethez a budapesti bankok is készséggel nyújtottak hiteleket.

A terv ellenzői részben a meglevő Duna-parti házak tulajdonosai és bérlői voltak, akik joggal féltették házaik kilátását a Dunára, valamint kérdésessé vált az üzletek közvetlen dunai kapcsolata is, amelyekkel jövedelmeiket látták veszélyeztetve. De a pesti kereskedelem és a gazdasági élet mecénásai is ellenezték a beépítést, hiszen e kivált előnyös fekvésű és drága, új telkek leendő (és esetleg éppenséggel külföldi) tulajdonosaiban új, veszélyes konkurenciát szimatoltak. De röpiratot bocsátott ki a börtönben senyvedő Táncsics Mihály is, aki leginkább parkot látott volna a telkeken, sem mint, hogy a Város telekspekulációba bocsátkozzék. Végezetül ne vessük el azt a lehetőséget sem, hogy esetleg az egyre nagyobb számban betelepülő zsidó tőkések láttak nagy jövőt a Duna-parti telkekre felhúzandó szállodasorban, korrumpálva a városi tanácsot a part feltöltésére majd felparcellázására.

A Vígadó előtti partszakasz 1865 körül (a halomba rakott kövek alapján feltételezhető, hogy a rakpart kikövezésére készülnek)

A pénzügyi érdekek végül is erősebbnek bizonyultak, így 1864-ben megindulnak az építési munkálatok, majd a kor legmodernebb technikájának bevetésével a terület feltöltése és a faragott kőből épített partfalak létesítése 1866-ra be is fejeződik. Az új rakpart kétemeletes: a rakodás az alsó szinten folyhat, ahol a raktárak is épülnek, a felső szinten, az új paloták előtt már csak széles sétány húzódik.

Az 1870. évi 22. törvénycikk 15 évi adómentességet biztosított mindazon Duna-parti épületek számára, amelyek 1875 végéig elkészülnek. És bár az 1973-ban kirobbanó gazdasági válság városszerte megakasztja az építkezéseket, ezekre a rendkívül drága telkekre végül már a Pestet nagyvárossá tévő modern kapitalizmus befolyásos nagytőkései építkeznek. Többé nem kereskedéseket és raktárakat, hanem luxuslakásokat, szállodát és reprezentatív irodai épületeket – a klasszicista házsor elé a kor uralkodó, eklektikus – főleg annak bécsies, monumentalitásra hajló stílusában.

Az átalakítás alatt álló part 1870 körül

A Belvárosi-plébániatemplom előtti partszakasz, a mai Dunakorzó déli végpontja 1870 körül

A sétáló utca fontosságát jelzi, hogy 1872-ben a Dorottya és a Váci utca mellett elsőként kapott aszfaltozott burkolatot. Ezen néhány évben építették meg a rakpartot és éptették ki a korzót.

Északról délre haladva a házsor élén, a mai Eötvös-szobor háta mögött, Stein Náthánnak, a dúsgazdag gabonakereskedőnek négyemeletes, elsőnek elkészült háza emelkedik. Magas emeleteivel csakhamar szomorúan nevezetes színhelye az öngyilkosságok egész sorának: a sort Nyáry Pál, Pest megye 1848-ban oly nagy szerepet játszó alispánja nyitja meg, akit anyagi tönkremenetele kerget a halálba. A rohamosan szaporodó öngyilkosságok ellen védekezve a háziúr csakhamar kénytelen lesz dróthálót kifeszíteni az udvar fölé. Ehhez a házhoz csatlakozik az egykori Lloyd-palotából 1873-ra ideköltöző budapesti Áru- és Értéktőzsde ugyancsak négyemeletes palotája, sarokkupoláján Gianbologna, a kereskedelmet ábrázoló szobrának másolatával, a nagyteremben Lotz freskóival és a legnagyobb pesti cégek író asztalaival. Egy-egy asztal bérlete itt évi 1000 forint.

Az immáron elkészült Dunakorzó 1875 körül
(a Petőfi tér már kialakult és a sétálótér mentén fákat is ültettek)

Az immáron leaszfaltozott korzó, a kiépített alsó rakparttal a Vígadótól délre közvetlenül

Később, hogy a sétálók a promenádon meg is tudjanak pihenni, Buchwald Sándor vas- és fémbútorgyáros székeit, padjait helyezték el a Duna-parton (később az ülőalkalmatosságai megjelentek a többi sétányon és parkban is és egy foglalkozást is életre hívtak, a székeken ugyanis csak előre váltott jegyek ellenében lehetett helyet foglalni, amit a Buchwald-néniktől lehetett megvásárolni. A nénik munkája 1919-ben megszűnt, amikor a Főváros elutasította a gyáros díjbeszedési jogát).

A feliratozott támlájú Buchwald-székek az 1890-es évek végén

A Vígadó tér északi szélén épült fel a hatalmas Thonet-udvar. Az épületsor egyetlen, napjainkra is megmaradt e darabja a Nemzeti Színház számára felajánlott telken épült. A telket ugyanis a színházi bizottság 402 ezer forintért már 1869-ben eladta a nagy bútorgyárosnak. A vételárból tellett az Opera telkére, az operai építkezések megkezdésére is: ez tette lehetővé, hogy a Nemzeti régi épülete végre egészében a drámai színjátszásé legyen. De Thonet úrék nem csináltak rossz üzletet: a ház már 70-es évek elején évi 106 ezer forint jövedelmet hozott.

A Thonet házzal szemben, a Vigadó tér túlsó oldalán, az Angol Királynő szálloda előtt, a hajdani hajóhíd épületeinek helyén az Első Magyar Általános Biztosító Társaság nagy épülete emelkedett, lakásokkal és irodákkal, utána pedig – tőle a mai Türr István utca meghosszabbításával elválasztva – Budapest első modern szállodája, a Hungária, száznál több luxus-szobával, ill. lakosztállyal, nagy, öntöttvas oszlopokon nyugvó üvegtetejű étteremmel.

Utána kisebb bérház következett, majd a sort (homlokzatával már a Petőfi térre nézve) a nagy vaskereskedő család, a Heinrichek ugyancsak háromemeletes bérháza, az épületsor másik legkorábbi, a Stein házzal egy időben megkezdett épülete zárta le. Mindössze 7 épület, de építőik között ezeknek az éveknek legjobb hazai neveit találjuk: Gottgeb Antal, Linzbauer István, Skalniczky és Koch nevét.

Az építkezés különböző fázisairól készült fényképek egybevetése jól érzékelteti: milyen rendkívüli gyorsasággal folyt a terület beépítése. 1873-ban a városegyesítés évében az épületsor már kész.

A korzó 1915 körül

A sétányt, amelyet ettől kezdve mindenki korzónak nevez, két végén díszes bronzoszlopokkal tartott láncok zárják el a kocsiforgalom elől. A sétány hosszában frissen ültetett fasor lombosodik. A Vigadó előtti téren felépült a Hangli - Hangel Márkus kis vendéglőpavilonja -, az előkelő társaság évtizedekre kedvelt találkozóhelye.

A Hangli Kioszk terasza és belső tere

A nemzeti kegyelet 1876-ban a korzó északi végében felállítja Eötvös József szobrát, majd pár évvel később, 1881-ben a déli végen Petőfi Sándor kap szobrot. 1900-ban megépül a Duna-parti villamosvonal, ám hogy a sétány területét ne csökkentsék, a vágányokat az alsó rakpart raktárai fölé épített viaduktra helyezik, ahol futnak ma is. A korzó kiépítése ezzel befejeződött.

A rakpart és a villamos 1910 körül (háttérben a Grand Hotel Hungária)

A hajdani Alduna-sor klasszicista házai - az eléjük épített palotáknak köszönhetően - végleg eltűntek a városképből. Ami helyükre lépett: az eklektikus stílusú, de mégis egységes hangulatú palotasor és a tövében húzódó korzó, amely ezentúl tavasztól őszig elsősorban a jómódú pesti polgárság kedvelt sétahelye volt; e funkcióját télre a Váci utca vette át.

Épületeinek nagy része csakhamar szállodává alakult: a századelőre a Stein-házból lett a Carlton szálló, majd a hajdani tőzsdeépülettel egyesítve a Ritz rt. tulajdonában Dunapalota néven Budapest legelőkelőbb szállodája lett: a walesi herceg, indiai maharadzsák, hivatalos látogatáson levő miniszterek, diplomaták szállásává vált. Maga a Carlton szálló a Heinrich-házba költözött át, amelyet egy emelettel megnagyobbítottak. Szálló lett Bristol néven a Hungária melletti bérházból is. Ez épületek földszintjén, a korzóra nyíló nagy tükörablakok mögött a szállodák éttermei, kávéházak működtek; teraszaik nyaranta elfoglalták a járdát. Budapest „legjobb” társasága töltötte itt napjait, míg a sétány fái alatt késő estig hömpölygött a sétáló polgárok tömege, hallgatva a cigányzenekarok vagy szalonzenészek muzsikáját.

A Vígszinház szerzője, Hunyady Sándor író az 1930-as évek elején számtalanszor felszólalt a Dunakorzó átépítése végett. Miközben sorra jelentek meg regényei (Téli sport 1934., Családi album 1934., Géza és Dusán 1937., Nemes fém 1938., Jancsi és Juliska 1939.) és elbeszéléskötetei (Az ötpengős leány 1935., A vöröslámpás ház 1937., A tigriscsíkos kutya 1938.) újságírói tevékenységével sem hagy fel: a harmincas években főként a Magyarország című lapba ír, de publikálják írásait a Film Színház Irodalom és a Színházi Élet számai is - s e két utóbbi sajtóorgánumban nemcsak szerzőként, de állandó témaként is feltűnt az immár sztárrá vált író. 1934. június 11-én a Keleti Újságban teszik gúny tárgyává a Dunakorzóval kapcsolatos elképzeléseit:

"Hunyady Sándor uj Dunapartot szeretne a mostani helyett, azon a részen, mely a Petőfl-szobortól a Hotel Ritz kertjéig terjed, ahol a korzó van. Uj Dunapartot, szebbet, vonzóbbat, modernebbet, európaibbat a mostaninál! Szerinte a jelenlegi már ócska és kivénült, Zavar a villamos, mely lomhán zörög a sínen, zavarnak a hajóállomások épületei, a gőzösök füstje és ami a legfontosabb, itt, ezen az Istenadta gyönyörűséges helyen, szemben a királyi Vár és a Gellérthegy panorámájával, nincs strandfürdő, holott a hely arra született! „. Megható az a csökönyös, egyenesen megátalkodott hit, mellyel Hunyady Sándor lándzsát tört az ötlet érdekében. Es még meghatóbb, hogy az Uletékes körök eddigi részvétlensége ellenére Is mennyire kitart mellette!... Valamikor boldogult Bródy Sándor üldögélt itt, a Dunakorzón, mint mindennapos törzsvendég, rendszerint az esti órákban, a zöldre festett Buchwald-székeken, ezüstfejével, vállára kanyarltott galambszlnü kabátkában, füstölgő szivarral a szájában, egy sereg szép asszony és szép lány koszorújával körülfogva. Valamikor Bródy Sándor ül dögéit itt és messzi tengerekről meséit, csodálatos strandfürdőkről regélt, melyeket talán soha nem is látott, csak megálmodta azokat a helyeket. De Bródy Sándornak nem keUett látni, hogy a legékesebb szavakkal, a legkáprázatosabb színekkel lefesthesse álmait, Bródy Sándor álomtalanul álmodott? ... Hunyady Sándor ritka vendége a Dunakorzónak. De a Dunakorzón ö is álmodik v. „D u n a p a r 11 álom“ — igy nevezte el a tervét az uj Dunakorzóra vonatkozóan... Dunaparti álom!.v Milyen kár, hogy mostani nagy szegénységünkben csak álmodni szabad róla! Mégis köszönjük Hunyady Sándornak. A terv álomnak is szép!".

1936.február 25-én a Magyar Országos Tudósító közzéteszi a Főváros rendelkezését a Dunakorzó átépítésével kapcsolatban.

"A székesfőváros idegenforgalma érdekében nagy jelentőséggel biró pesti Dunakorzó kiszélesítésének ügyével is behatóan foglalkozott a tanács és elfogadta azokat az ideiglenes átalakítási terveket, .amelyek szerint a villamosforgalom kísérletképpen megszüntethető és a kiszélesített Dunakorzó a nagyközönség használatára előreláthatólag már a tavasz folyamán átadható lesz. Erre a tanács 105.000 pengő költséget szavazott meg".

Március 7-én az Új Budapest számol be róla, hogy mégis meghagyják a Dunakorzó-menti villamost:

"Évente héímíllló utast fosztana meg az olcsó közlekedés lehetőségétől a dunaparti villamosnak autóbusszal való pótlása - Az alsó rakpartra sem leivel áttelepíteni a villamost, mert okkor kilenc és fél- méter magas ár via: védelmi támfalat kellene építeni - A dunaparti érdekeltség a korzó látogatottságának csökkenésétől tort o villamosközlekedés megszüntetésével kapcsolatban.

(...) Maga a Fővárosi Közmunkák Tanácsához intézett miniszteri leirat is megállapítja, hogy a villamosvasutat használó közönség szempontjából kívánatos a Beszikárt pesti oldali északi és déli hálózata közötti vá- gányösszeiköttetésnek a Dimapar- ton a korzó kiszélesítése után is való maradása, annyival is inkább, mert ezen összeköttetés által később a tervezett óbudai Ind és az épülő Horthy Miklós hid között a pesti oldalon a Dunaparton egy a gyorsvasutat pótló villamosvasút; összeköttetés is kiképezhetnek látszik. Ilyképen a Dunakorzó kiszélesítési problémája a mindkétoldali Dunapart közlekedési átrendezésének előkészítéséhez vezetett. Mivel a kereskedelemügyi miniszter, aki egyben közlekedési miniszter is, ezen legújabb leiratában a dunaparti villamosközlekedés beszüntetése ellen foglalt állást".

Március 17-én ismét nyilatkozott a Főváros:

"A Közmunkatanács szerdán nagy jelentőségű ügyeket tárgyalt: A Fővárcsi Közmunkák Tanácsa szerdán dr. Bessenyey Zénó elnökletével teljes ülést tartott, amelynek tárgysorozatán fontos kérdések szerepeltek. A Dunakorzó kiszélesítésével kapcsolatban vizsgálat tárgyává tették azokat az aggályokat, amelyek a villamosközlekedésnek tervezett megszüntetése miatt felmerültek. Most olyan megoldásokat tanulmányoznak, amelyek szerint a villamosközlekedést nem szüntetnék meg, hanem az alsórakpartra helyeznék át. A tanácsban az a vélemény alakult ki, hogy a Dunakorzó kiszélesítésének kérdését az eredeti cél változatlan szemmeltartásával és az utazóközönség igényeinek teljes figyelembevételével kell megoldani. A felmerült ujabb szempontok miatt lehetséges, hogy a kérdés megoldása rövidebb időre eltolódik".

Gazdy Jenő 1936. június 10-én a Fővárosi Hírlapban teszi közzé gondolatait a Dunakorzón haladó villamos áthelyezéséről:

"Évek óta folytak tárgyalások arról, miként lehetne - eleinte inkább csak az esztétika és a sétáló közönség kényelme szempontjaiból később azonban már a fokozatosan fejlődő idegenforgalom szempontjaiból is - a Dunakorzó előtt elhaladó villamos közlekedést másképpen megoldani. Kezdetben mindenki a Mária Valéria-utca felé való elvezetésre gondolt. A Beszkárt azonban költségesnek és a Mária Valéria- utca elfoglaltságára való tekintettel alkalmatlannak találta ezt a megoldást.

Azután jött az autóbuszok segítségével való megoldás gondolata, amely megszakította volna a villamos közlekedést az Eskü-téren és autóbuszokra való átszállással akarta elkerülni a korzót. Jó szerencse, hogy ez ellen a terv ellen igen erős akció fejlődött ki. Magam is állást foglaltam ellene a Fővárosi Hírlap hasábjain írt egyik régebbi cikkemben. Ez a terv, ha meg'valósul, valószínűleg hamarosan botrányokba fulladt volna. Nem csaik azért, mert minden hozzáértő és egyes világvárosokban szerzett tapasztalatok szerint is, az auto- busz-tömegforgalom lebonyolítására, főleg- iá csúcsforgalom idején, alkalmatlan, de azért is. mert hihetetlen szekatúrát jelentett volna az utazás közben kénytelen-kelletlen való átszállás szükségessége.

Éppen azért vetettem fel említett cikkemben azt a gondolatot, hogy az amúgy is feltétlenül rendezendő Kálvin-téri forgalom lebonyolításával ka/ors ólaiban nem volna-e legcélszerűbb a Kálvin-tér és Vörösmarty-tér közötti eaykilométerei szakaszt a cityn keresztül kiénítve, a földalatti vasút fejlesztésével megoldani. A távolabbi jövőbe nézve ugvanis számbavettem azt a nagyarányú forgalomnövekedést a Kálvin-téren. a főváros ma is legerősebb forgalmi gócpontján, amely a különböző közlekedési lehetőségek folytán ki fog fejlődni.

Ez a megoldás azonban pillanatnyirag iúl- költségesnek mutatkozott és így nyomult előtérbe az a közvetítő terv, amelv a dunayarti villamosnak a korzó előtt való lesülycsztésével a jelenlegi viaduktban továbbvezetését tűzte ki célul. Ez a megoldás alkalmas arra. hogy a korzó kiszélesítését és az esztétikai kívánságok teljesülésiét lehetővé tegye, másrészt teljesen eltünteti a villamos közlekedést a szemlélő elől, vagyis lényegében mint földalatti vasút vonul el a korzó alatt. Emellett lényegesen olcsóbb, mint az előbb említett megoldás lett volna. Bár tagadhatatlan, hogy az előbbi terv nemcsak a korzó, hanem egyúttal a Kálvin-tér és Belváros forgalmának a megoldását is magában foglalja és így sokkal szé- lesebbkörű elgondoláson alapult.

A legnagyobb jelentősége azonban a viaduktban való elvezetésnek nem abban van, hogy ezzel a Dunakorzó problémáját a jelen körülmények között < teljesen megfelelően és aránylag olcsón oldja meg, hanem abban a körülményben található, hogy ezzel a tervvel kapcsolatban érlelődött 'meg és érkezett el a, megvalósítás küszöbére - a Közmunkatanács szén és bátor elgondolásában - a dunaparti gyorsvasútinak grandiózus terve".

1937. október 27-én írja a Fővárosi Hírlap: "- Mi a Közmunkatanács legközelebbi munkaprogramja? (kérdezi a riporter) - Három nagyon fontos probléma vár megoldásra (válaszolja Dr. Bessenyey Zénó, a Közmunkatanács elnöke). Ezek a kérdések most vannak kiforrásban. Az első a Dunapart végleges megoldása. Amikor elfoglaltam a Közmunkatanács elnöki székét, kijelentettem, hogy a Dunapart régen húzódó ügyét most már feltétlenül megoldjuk. A hajókikötőket már kitelepítettük, most a Dunakorzó elől a villamost kell eltüntetni. Ebből a szempontból is a legfontosabb a pénz. Ezúttal is előteremtjük. Azt már látjuk, hogy egyszerre az egész dunaparti problémát megoldani nem lehet, tehát részletekben fogjuk a kérdést elintézni. A korzó elől úgy tüntetjük el a villamost, hogy levisszük az alsó duna- partra. Most dolgozzuk ki a terveket. Már tárgyaltam is a polgármesterrel, aki aJ legnagyobb készséggel segít engem. Szó van arról, hogy a Községi Takarékpénztár egymillió pengő kölcsönt fog nyújtani erre a célra. Ha ez a pénz megvan, úgy azonnal hozzáfoghatunk a villamos áthelyezéséhez. Most már ennek az ügynek a megoldása nem fog sokáig húzódni, a közönség régi vágya teljesül, a viaduktról eltűnik a villamos és a Dunapart a maga pompájával fog érvényesülni".
 

Persze a történelem továbbra is belenyúlt ebbe a sokszor már oly távolinak tűnő világba. Mert 1919-ben a Hungária szálló a tanácsállam vezetőinek ad hajlékot: a júliusi ellenforradalmi lázadáskor a zendülő monitorok ágyúlövedékei károkat is ejtenek az akkor Szovjet-háznak nevezett szálloda homlokzatán. 1942. március 15-én a Történelmi Emlékbizottság felhívására a Petőfi-szobornál békéért tüntető tömegek szavai túlhallatszanak a város, sőt az ország határain is.

1945 januárjában a háború szinte teljesen elpusztította a Duna-korzót – nemcsak épületeivel, de mintegy jelképesen is, azzal az életformával és társadalommal együtt, amelynek ez a 7 épület egyik központja és kifejezője volt. Összeomlott épületei közül csupán a Thonet-udvar volt helyreállítható és ideig-óráig még Duna-szálló néven működött a Bristol szálló, két oldalról csupasz tűzfalakkal meredezve a látogatókra, mígnem az 1960-as évek közepe táján maga is csákány alá került.

1945-ben építik fel a Dunakorzóból kiinduló ideiglenes pontonhidat, a Böskét. Ezzel együtt megnő a forgalom a Petőfi téren és környékén, hiszen a forgalomból kiesett Erzsébet híd forgalmát vezeti el.

A Böske pontonhíd 1945-ben

Harckocsiakadályok a villamos sínjein

A rommá lőtt villamos pálya 1945-ben

1948-ban dr. Markos Béla írja, hogy "A Molotov-tér nyugati oldala már a világviszonylatban is sokat emlegetett Dunaparti Korzóba olvad. Ez a Korzó ma már nem az a „divathely", mint régen volt. A mai ember ide már nem magát mutogatni jár, hanem munkája után megpihenni, kiszabadulni a nagyváros kőrengetegéből: friss dunai levegőt szívni, éltető napfényt látni s elgyönyörködni abban a változatos képben, ami innen a néző csodálkozó szemei elé tárul".

A korzó látogatói 1948-ban

Folytatjuk!

AJÁNLÓ

Képek

AJÁNLÓ