Gerbeaud-ház

V. kerület, Lipótváros, Vörösmarty tér 7.

Írta: Varga Máté 2021. április

A Budapesti Hírlap 1858. október 19-én adott hírt a pár nappal korábban nyílt cukrászdáról. Jakob Kugler 1797-ben alapította a család első üzletét Sopronban, majd a fia, Antal ötven évvel később Pestre települt, s csak ezután került sor az unokára, Henrikre a József nádor téren, ahonnan 1870-ben költözött a Gizella (ma Vörösmarty) térre.

A ház az 1830-as években épült, Hild József tervei szerint. Földszinti helyiségeit - amelyekbe később a cukrászda beköltözött - 1861 óta Privorszky Ferenc bérelte. Ő volt a város egyik legjelesebb és legszomorúbb sorsú kávésa. Ő nyitotta húsz évvel korábban az Urak utcájában a Renaissance kávéházat, amely később Pilvax Károly neve alatt került a történelemkönyvekbe. A Gizella téren nála jártak össze a Deák-párt tagjai. Utolsó üzletét, a Duna-parton oly fényűzően rendezte be, hogy egész vagyona ráment: a szegényházban halt meg.

A Gerbeaud története valójában egy soproni cukrászcsalád harmadik nemzedékéhez tartozó fiatalemberrel kezdődik, de az illetőt nem Gerbeaud-nak hívták ekkor, hanem Kugler Henriknek, aki tanuló- és vándoréveit többek között Párizsban töltötte. Ő 1858-ban a mai József nádor téren alapított cukrászatot, ami hamarosan az előkelő társaság egyik legkedveltebb találkozó-, pletykáló- és nassolóhelye lett. Úgy mondták, egész Pesten itt lehet a legjobb fagylaltot enni: méghozzá (országos premierként) nyaranta az üzlet előtt, az utcán felállított asztaloknál ülve.

A Gizella tér (ma Vörösmarty tér) 1862-ben
(a kép bal szélén a mára lebontott Haas-palota, jobb szélen az egykori Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (ma Gerbeaud) épülete)

Kugler Antal fia, Kugler Henrik az 1858-ban átvett cukrászdát 1870-ben a Gizella térre költözteti át, ahol már különleges likőrjeivel, habos kávéjával, cukor-bonbonjaival, tortáival és mignonjaival is hódított. A mind növekvő igények miatt ő vezette be azt a gyakorlatot, hogy a helyben fogyasztás mellett a vevő papírtálcára csomagolva is elvihette a megkívánt finomságot.

Kugler Henrik először is valami olyan csodareceptet fundált ki az omlós teasüteményhez, amivel senki nem tudott versenyre kelni. Fűszerkeverékébe kínai fahéj, madagaszkári szegfűszeg, magyar keserűmandula, olasz zöld narancs reszelt héja, afrikai szerecsendió, indiai kardamommag és mexikói vanília került – hogy miből mennyi, az persze az ő titka volt. Párizsi színvonalú fagylaltjának és jegeskávéjának sem akadt vetélytársa Pest-Budán, de az igazi nagy sikert azokkal a falatnyi, rafinált kis édességekkel aratta, amelyeket ma bonbon és mignon néven tisztelünk, dédszüleink viszont egyszerűen úgy neveztek: kugler.

"De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni, kelni,
S öt forintér kuglert venni.

Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek, fának,
Mi jó dolga van Attilának"
- írja József Attila.

Kugler Henrik létrehozott egy legendát, de nem volt örökösé, akinek átadhatta volna, így aztán 1884-ben Budapestre hívta párizsi barátját - akivel két évvel korábban ismerkedett meg a francia fővárosban - hogy ráruházza cukrászdája vezetését. A barátot Émile Gerbeaud-nak hívták. Az akkor harmincesztendős, genfi születésű fiatalember maga is cukrászdinasztia sarja: apja és nagyapja szintén ezt a hivatást gyakorolta. A kor szokásainak megfelelően az ifjú Gerbeaud keresztül-kasul beutazta saját szülőhazáját (születésekor Genf Franciaországhoz tartozott), Angliát és Németországot, majd nőül vette egy saint-imiér-i csokoládégyáros lányát, aki aztán öt leánygyermekkel ajándékozta meg.

Gerbeaud Emil - ahogy tiszteletbeli magyarként a neve is magyarosodott - tehát 1884-től tulajdonosként vezette az üzletet. Az ő nevéhez is számos újítás fűződik: a választékot különleges krémekkel, több mint százféle teasüteménnyel és csemegecukorkával bővítette, és (csokoládékészítő mesterként, vagyis chocolatier-ként) ő ismertette meg honfitársainkat a macskanyelv és a konyakos meggy selymes ízeivel. Legismertebb kreációja természetesen a róla elnevezett Gerbeaud-szelet, vagyis a zserbó.

Gépesített üzemében a század végén már 150 alkalmazott dolgozott, többségben külföldről érkezett, a szakma nagyságánál segédként tanulni kívánó, elhivatott cukrászok. De rajtuk kívül Gerbeaud rengeteg elárusítónőt, szállítót és csomagolónőt is alkalmazott. Utóbbiak a mester saját tervezésű, igényes és művészi dobozaiba csomagolták a cukrászat termékeit.

Ragaszkodott a tökélyhez. Egy róla szóló történet szerint saját kezével roncsolta szét a puncsos mignonokat, ha azok színárnyalata nem ütötte meg az általa elvárt színvonalat. Tudósa, mestere, megalkuvást nem tűrő művésze volt szakmájának - nyilván ez állhat sikere mögött, no meg az előzékenység, az udvarias és finom francia szellem, a könnyed párizsi hangulat, amit üzletébe, ebbe az elegáns szalonba varázsolt.

A Gizella téri üzlet névtábláján még a "Gerbeaud - Kugler utóda” felirat állt, amikor a tulajdonos neve már fogalommá vált. A Millenniumi Kiállítás legnagyobb kitüntetését, díszoklevelet kapott a Királycsarnokban berendezett fényűző kivitelezésű bemutatójáért, a következő évben pedig az Országos Iparegylet jutalmazta aranyéremmel.

A Gizella tér 1895-ben (érdekesség, hogy az épületen sehol nincs nyoma, hogy hirdetnék a cukrászdát)

Az épület 1896-ban (a cukrászda az épület másik sarkán lévő pavilonban volt)

1899-ben egy Circulus álnéven író szerző így írt a Vörösmarty téri cukrászda miliőjéről: "A leírás szerint a Gerbeaud-ban az arisztokrata és „gentry"férfi és hölgyközönség közös térben foglal helyet, sőt, úgy tűnik, éppen az az egyik célja a Gerbeaud-beli összejöveteleknek, hogy a „jobb körök" ifjúsága megismerkedjék és szórakozzék. A főként napközbeni tartózkodás céljából többnyire fényűző módon berendezett Kaffé-Konditorei mint „női hely" él a felsőbb körök köztudatában. A leányok itt anyai felügyelet mellett szórakozhatnak, míg a felügyelő mamák és az idősebb hölgyek jól kipletykálhatják magukat".

Az 1898-as brüsszeli és az 1900. évi párizsi világkiállításon zsűritag volt. Svájci-magyar cukrászként a Francia Becsületrend szalagjával is büszkélkedhetett. A Budapesti Székesfővárosi Cukrászok és Mézeskalácsosok Ipartestületének közgyűlése 1909-ben, munkássága 25. esztendejében a testület örökös díszelnökévé választotta. Ugyancsak ebben az évben ő és felesége, Ramseyer Eszter hatezer koronás ösztöndíjat alapított. Az összeg kamataiból minden évben egy cukrász, cukorkakészítő vagy csokoládégyáros alkalmazottját küldte külföldi tanulmányútra "szakmájában való tökéletesedése céljából”.

Az Országos Iparegyesület cukorkagyártási szakosztálya 1903-ban választotta elnökévé. 1904-ben a csokoládégyárat a Duna utcába telepítette át. 1907-ben a nemzetközi sütő- és cukrászipari kiállítás elnöke lett. 1909-ben megvásárolta és korszerűsítette a fiumei csokoládégyárat.

Az egykori Gizella, most Vörösmarty téri épület az 1910-es nagy felújítás során kapta mai arculatát. A mindenben magas színvonalra, tetszetős külcsínre, vonzó látványra törekvő Gerbeaud jó ízlésére jellemző, hogy a belső berendezés terveit egy ismert cseh iparművésszel, Darilek Henrikkel készíttette el, aki nemes faanyagokban, márványban, bronzban álmodta meg a cukrászda belterét. A mennyezeti stukkók a Napkirály korabeli rokokót, a csillárok és falikarok Mária Terézia stílusát idézik, és szecessziós asztalok őrzik a párizsi világkiállítás légkörét.

1916. július 5-én írja a Független Budapest: "Ha tárgyilagosak akarunk lenni, sem Harrer tanácsnoknak, sem Glück Frigyesnek nincs teljes igaza. Minden dolgot abból a nézőszögből kell elbírálni, amit a legtisztább közérdek állít fel. Ebből a szempontból vizsgálván a Gerbeaud-féle telekvásárlási ügyet, meg kell állapítani, hogy az olyan telekvásárlásoknál, ahol a vevő »iparpártolási alapon kíván olcsóbb árakat, a közérdek elve sántít, mert az ipart nem egyeseknek juttatott, többé-ke- vésbbé kifogás alá eső anyagi kedvezményekkel, hanem egészséges üzleti szellemmel és helyes irányitó érzékkel kell pártolni. Régen túlhaladott álláspont, hogy a magyar ipart azok fejlesztették a leg- kevésbbé, akik akár az államtól, akár a fővárostól olcsóbb telket, avagy anyagi hozzájárulást vettek igénybe. Természetesen ez alól az általánosítás alól is van kivétel, de specialiter Gerbeaud esete semmikép sem lehet ez.

Gerbeaudnak ugyebár mindeddig nem jutott eszébe, hogy -csokoládégyárat alapítson. Nem pedig azért, mert a főváros eddig még sohasem mondta ki aproximative, hogy az iparfejlesztési érdekek feltételeinél bizonyos szempontokat figyelembe fog venni. De mihelyt a Harrer-féle, a telekspekuláció ellen megalkotott javaslat érvényre emelkedett, az elsők között jelentkezett gyári telekért a forgalmi értéken alul levő árfolyamon.

Mennyiben különbözik ez a telekvétel a telekspekuláción alapult üzletektől? Valójában semmiben sem különbözik. Gerbeaud azt a hasznot, amit a telekspekulánsok készpénzben szoktak bezsebelni, abból a különbözetből akarja biztosítani magának, amennyivel a forgalmi értéknél olcsóbban szeretné megkapni a fővárostól a kiszemelt telektömböt. Amig ‘tehát a telekspekulánsok csak azért vettek telket a fővárostól, hogy drágábban adjanak túl rajta, Gerbeaud is csak azért akar csokoládégyárat alapitani, hogy az alapitás rizikóját ugyancsak a fővárossal fizettesse meg.

Ez a tárgyilagos igazság. Már most, ami Harrer tanácsnoknak a jóhiszeműségét illeti, ehhez szó sem férhet. A közgyűlés minden tagja, de a főváros valamennyi polgára tisztelettel és becsüléssel gondol arra a munkásságra, amit a telekspekuláció kiküszöbölése érdekében folytatott. Tényleg a régi, többszörösen kompromittált telekvásárlási komédiák egyszersmindenkorra kiküszöbölődtek volna, ha nem jelentkezik Gerbeaud úr s egy elmés csavarintással a felállított szabályon, illuzióriussá nem teszi azokat a rendelkezéseket, amiket ezen a téren a főváros önönmagának is felállított. Ismételjük: lényegében nincs különbség a régi üzletek s a Gerbeaud által forszírozott uj telekvásárlási komédia között. A főváros ebből is csak ép úgy károsodnék, ha nyélbe ütné, amint károsodik az előbbiekből, csak azzal a különbséggel, hogy a Gerbeaud-féle telekvásárlásra ráragasztana - egy szépségflastromot. De a közérdek szempontjából ezzel ép úgy kitenné ezt az ügyet is a ragályos legyek tanyájának, amint ki voltak téve ennek a korábbiak.

Mailjükbe őszintén önmagunknak, hogy Glück Frigyesből a főváros legelemibb érdeke beszélt, amikor kicsattant amiatt, hogy a hetedik kerületi bizottsági tagok szakértői becslését nem akarta akceptálni a tanács. Elvégre ezek tudják a legjobban, hogy egy kerületükbéli telek minimálisan mennyit ér. S tényleg nincs semmi ráció benne, hogy Gerbeaud szép szeméért semmibe se vegyék a közérdeknek azt a parancsoló szavát, amely Ehrlichékben - isten tudja miért - megnyilatkozott.

A közgyűlés bölcseségének meg kell találni az igazság Ariadne-fonalát, amelylyel ebből a Gerbeaud-féle csávából minden megalázás nélkül kivezetheti a tanácsot és Glück Frigyest is".

Az 1896-os kiállítás pavilonja még sokáig állt. 1916. június 14-én írja a Független Budapest rövid beszámolójában: "A Magyar Bajtársi Szövetség megalakulása alkalmából a fővárosba érkezett előkelő vendégek tiszteletére a főváros pünkösd vasárnapján az alsómargitszigcti vendéglőben ebédet adott, aznap este pedig a Magyar Ophtalmológiai Társaság hadi ülésén résztvevőket a városligeti Gerbeaud- pavillonban fogadta. Amióta a háború kitört, ez az első alkalom, hogy a főváros hasonló egyesületeket fogadott és megvendégelt. A vendéglátás költségei körQibelül 20.000 koronát tettek ki".

Bár a Gerbeaud-t az első világháború éveiben is a nyugalom szigetének, a boldog békeidők szentélyének tartották, a mestert, minden hősies kitartása ellenére, megtörte a történelem. A nehezen átvészelt háborús évek után, 1919. november 8-án hunyt el (a boltot felesége vitte tovább egészen 1940-ig). Egyik kortársa ezekkel a szavakkal vett tőle végső búcsút: "Nem ül ott többé tejszínhab-fehér hajával, selyemruhájában a kassza mögött, hogy ellenőrizze, szabályszerű és ízléses-e a habos kávé a nemes porceláncsészében, és hogy eléggé ragyog-e az ezüsttálca a csokoládé alatt”.

1919-ben a Gerbeaud a pesti és fiumei üzemét a Dohány utcai gyártelepen egyesítette.

Az irodalmi riport úttörője, Gergely István meséli 1924-ben egy nála elköltött vacsoráról: "amikor még azzal fenyegették a gyereket: »iparosnak adlak, ha nem tanulsz!«, Gerbeaud nyitotta ki a szememet az emberi értékeket illetőleg. Szakácsföveggel a fején, fehér köténnyel fogadott bennünket, ő szolgált ki, és büszkén emlegette, hogy minden ételt ő készített. Büszke volt fehér mezére, akárcsak a tábornok az egyenruhájára, nagyszabású fejedelme az iparnak, nyugat-európai értelemben munkása az országnak… villogó szemű francia világfi, az életöröm igenlő művésze… aki őserővel tudta élvezni a szépet: falatban, kortyban, virágban és női bájban egyaránt”.

Ramseyer Eszter halála után a család öt örököse vette át a cukrászda vezetését, de a második világháború utáni államosításkor, 1948-ban a kommunista vezetés elvette tőlük. Ezután Vörösmarty néven futott tovább a cukrászda. A Gerbeaud felirat 1984-ben kerül vissza az épületre. 1988-ban 120 félét cukrászsüteményt készítettek és ők kezdték a desszertet szállítani a Malévnak, de a McCafé nyitásakor is a Gerbeaud volt az egyik fő beszállító.

A Gerbeaud-házat, amely ma már éttermet, konferenciatermet és sörözőt is működtet, 1997-ben újíttatta fel tulajdonosként Erwin Müller német üzletember. Az egy évig tartó rekonstrukció idején a cukrászda egyetlen napra sem zárt be.

Gerbeaud-ház

V. kerület, Lipótváros, Vörösmarty tér 7.

Képek

Térkép

Adatok

Megközelítése

Ajánlott cikkek