A neoreneszánsz stílusú palota 1862-1864 között, Friedrich August Stüler berlini építész tervei szerint épült. Már az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kívül egy magyar tudományos akadémia felállítását.

AJÁNLÓ

Egy magyar tudományos társaság alapításának gondolatához már az 1700-as évek második felében Bél Mátyás evangélikus lelkész és polihisztor is eljutott. Néhány évtized múlva, 1781-ben Bessenyei György pedig papírra is vetette saját elképzelését. Az 1791. évi országgyűlés tudományi bizottsága felvette programjába a katonai és képzőművészeti akadémián kívül egy magyar tudományos akadémia felállítását, ám a tervek megvalósítása végül I. Ferenc uralkodásának első három évtizedében elmaradt.

 

Az alapítás és a keretek kialakítása (1825–1830)

1825. november 3-án a pozsonyi országgyűlés alsótáblájának kerületi ülésén Felsőbüki Nagy Pál, a rendi ellenzékiség vezéralakja élesen kikelt a nemzeti kultúra és az anyanyelv ügye iránt bűnös közönnyel viseltető mágnások ellen. A szemrehányás hatása alatt a hallgatóság soraiban helyet foglalt "ifjú gróf Széchenyi magyar lovas kapitány … ezen ajánlást tette: Tisztelt Statusok és Rendek! Én ugyan nagy nem vagyok, de vagyonos ember vagyok, azért nemzeti nyelvemnek gyarapítására egy egész esztendei jövedelmemet ajánlom, úgy, hogy ennek a kívánt célra való fordítása s elrendelése mindenkor az ország gyűlésétől függjön”.

Ezután tette meg sorsfordító, emlékezetes felajánlását gróf Széchenyi István. Széchenyi bár a felsőtáblához tartozott, ekkor éppen az alsóházi követek ülésén foglalt helyet. Felsőbüki szónoklatát követően a jelenlévők meglepetésére Széchenyi váratlanul szót kért és felszólalásában felajánlotta birtokainak egyévi jövedelmét, 60 000 forintot egy Magyar Tudós Társaság megalapítására.

Széchenyi felajánlása megtételében – régóta meglévő országjobbító szándékai mellett – a titkos szerelme, Zichy grófné, Cresence előtti imponálás szándéka is szerepet játszott. 1849-es napló bejegyzése azt írta: "Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle”.

Széchenyi 60 ezer forintos adománya nem ötletszerű és magányos tett volt, hanem a Nemzeti Múzeumot megalapító apja példáját követve, kötelességtudattól és hivatásérzettől indíttatva már évek óta kereste a cselekvés terét. A beszédét követő reakciók pedig arról tanúskodnak, hogy az alapítás többek szervezett akciója lehetett. Széchenyi példáját követve több fiatal mágnás: Károlyi György, Andrássy György, Vay Ábrahám és mások egymás után tették meg ajánlatukat. Teleki József gróf 1826-os adománya – családja 30 000 kötetes értékes könyvtára – megalapozta az Akadémiai Könyvtárat.

Az egyesületként létrejött Tudós Társaság alapítását az országgyűlés törvénybe iktatta: az 1827: XI. törvénycikk "A hazai nyelv művelésére fölállítandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról” címet viseli. Az 1845-től hivatalosan is Magyar Tudományos Akadémia néven emlegetett intézmény 1830-ban, az alapszabályok kidolgozása és királyi jóváhagyása után kezdte meg tényleges működését. A főleg főurakból és főpapokból álló 25 tagú igazgatótanács gazdálkodott a társaság vagyonával, nevezte ki az első 23 tagot, választotta meg a tisztségviselőket. Az első elnök a történetkutató Teleki József gróf lett, alelnökké pedig Széchenyi Istvánt választották. Az intézmény működtetésében kulcsszerepet töltött be a titkár: e hivatalt az első fél évszázadban Döbrentei Gábor, Toldy Ferenc, Szalay László és Arany János töltötte be. Az első közgyűlésre 1831. február 4-én került sor. Székházának felépültéig a Károlyi-Trattner-házban (ma Petőfi Sándor utca 3.) bérelt helyiségekben rendezkedett be, a közgyűléseket pedig általában a pesti vármegyeházán tartották.

 

A magyar nyelvi norma megteremtése. A reformkor (1831–1848)

Az új intézmény figyelmének középpontjában eleinte a nyelvművelés állt. Működése első maradandó eredménye a magyar helyesírás egységesítése és a nyelvtan rögzítése volt. Kiadta az első helyesírási szabályzatot (1832), a leíró nyelvtant (1846) és az értelmező szótárt (1862).

A Tudós Társaság hamarosan a szellemi élet fő szervezőjévé is vált: hat osztálya – nyelvtudományi, bölcseleti, történeti, matematikai, törvénytudományi és természettudományi – minden, hazánkban művelt tudományágban írt ki pályázatokat, adott ki könyveket, s a rendes tagoknak fizetést is folyósított. Lapja, a Tudománytár magyar nyelven közvetítette a külföldi tudományos eredményeket. Az egyéni tudományos teljesítmények és az új irodalmi alkotások bemutatására a hetente tartott kisgyűlések, a negyvenes évek közepétől pedig az osztályülések biztosítottak fórumot.

 

Szoros felügyelet és anyagi gyarapodás. Az önkényuralom (1849–1867)

Az akadémikusok jelentős része közéleti szereplő is volt: az 1840-es években a kormányzat már kifejezetten a liberális reformellenzék szövetségesét látta a szigorúan politikamentesnek szánt testületben. Ennek is volt szerepe abban, hogy 1849 után az Akadémia tevékenységét és autonómiáját erősen korlátozták, sőt, magát a működést is az alapszabály módosításához kötötték. A kormánybefolyást erősítő módosításra 1858-ban került sor. 10 évszünet után ekkor tartottak újra közgyűlést is, amelyen kiegészítették a megfogyatkozott tagságot.

Az újraéledést jelezte az évtized végén Sina Simon báró 80 ezer forintos felajánlása is, amely után országos gyűjtés indult az Akadémia székházának felépítésére. A neoreneszánsz stílusú palotát – amelyet Friedrich August Stüler tervei alapján Ybl Miklós és Skalnitzky Antal épített – 1865. december 11-én avatták fel.

Az épülő Akadémia 1864-ben

Az üléstermek, a könyvtár és olvasóterem, a művészeti gyűjtemény ugrásszerűen javították a tudományos munka lehetőségeit.

A Magyar Tudományos Akadémia 1865-ben

A természet- és alkalmazott tudományok terén a tevékenység súlypontja ezekben az évtizedekben a külföldi eredmények közvetítése, meghonosítása volt. A társadalomtudományok fő feladatának az ország múltjának, illetve jelen állapotának megismerését, s a polgárosodás folyamatának segítését tekintették.

 

A magyar tudományosság kibontakozása (1867–1918)

A kiegyezéssel visszanyert széles körű nemzeti önrendelkezés kedvezőbb működési feltételeket biztosított az Akadémia számára. Ennek első jeleként 1867-ben, történetében először állami támogatást kapott. Az 1869-ben elfogadott (s 1945-ig érvényben maradt) új alapszabályok megszabadították az 1858-ben rákényszerített állami gyámkodástól. Megnőtt a tudomány művelőinek szerepe: ezentúl az igazgatótanács tagjainak felét az akadémikusok maguk közül választották. Megváltozott a testület szerkezete: az addigi hat helyett három (nyelv- és széptudományi, bölcseleti, társadalom- és történettudományi, valamint matematikai és természettudományi) osztályba sorolták a tagokat.

A tér 1874 körül (az Akadémia előtt látható az 1867-es koronázáskor használt Koronázási-domb)

A hazai tudományosság erősödésével az Akadémia egyre sokoldalúbb kapcsolatokat épített ki a tudomány nemzetközi rendszerével. Tagjai mind gyakrabban vettek részt nemzetközi kongresszusokon, tiszteleti tagként a kor legnagyobb külföldi tudósait fogadta soraiba, 1900-ban pedig alapító tagja lett az Akadémiák Nemzetközi Szövetségének.

Bár a tudományos élet erőit a dualizmus évtizedeiben is az Akadémia fogta össze, szervező, kezdeményező szerepet – saját intézmények, illetve jelentősebb anyagi alapok híján – legfeljebb a társadalomtudományok esetében játszhatott pályázatok kiírásával, a könyvkiadás támogatásával. A természettudományokban inkább csak az eredmények minősítésén, értékelésén keresztül befolyásolhatta a kutatások menetét. A korszak nemzetközi szintű eredményeinek java része az egyetemi intézetekben született, a gazdasági-társadalmi modernizáció igényeit kiszolgáló új tudományos intézmények pedig állami alapításként jöttek létre. Számos új szakmai szervezet is létrejött, amelyeknek jelentőségét növelte, hogy többnyire ezek teremtették meg tudományterületük szakfolyóiratát. Egyes új diszciplínák – mint a lélektan és a szociológia – meghonosítása kifejezetten az akadémiai (és egyetemi) intézményrendszer keretein kívül ment végbe. Az Akadémiát a századfordulótól mind gyakrabban érték bírálatok, hogy a korkérdésektől elforduló, magába zárkózó intézmény lett – nem is alaptalanul. Időtálló tudományos teljesítményeket ebben az időszakban inkább csak természettudós tagok mutattak fel.

Az Akadémia és Széchenyi istván szobra 1898-ban

A gyakorlati jelentőség csökkenése azonban kevéssé érintette az intézmény rangját a szélesebb közvélemény szemében. A három osztály 60 rendes, 152 levelező és 24 tiszteleti tagja változatlanul magas tudományos és társadalmi tekintélyt élvezett. Az a tény, hogy a dualizmus évtizedeiben minden elnöke – Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Albert – hosszabb-rövidebb ideig miniszteri posztot is betöltött, szintén inkább a testület tekintélyének jele volt, mintsem az állami ellenőrzésé.

 

Forradalomban, proletárdiktatúrában (1918–1919)

Az 1918. októberi őszirózsás forradalom után felálló polgári demokrata kormány érdemben nem foglalkozott az Akadémiával: ideje sem volt rá és tudománypolitikai elképzelései sem voltak. Nem így az 1919 márciusában felálló tanácskormánynak. A világforradalom igézetében fogant Tanácsköztársaság vezetői szemében gyanús és megsemmisítendő volt minden, ami nemzeti és konzervatív. Ráadásul a tudományok világában egyre jelentősebb szerepet betöltő természettudományokat következetesen elutasító Akadémiában joggal láthattak elavult, korszerűtlen intézményt. A Közoktatásügyi Népbiztosság április 14-ei rendeletével felfüggesztette az Akadémia működését – a legrövidebb időn belüli átszervezés ígéretével. Erre azonban nem került sor, így az Akadémia a proletárdiktatúra bukása után változatlan formában folytatta tevékenységét.

 

A Horthy-korszakban (1920–1944)

A háború és forradalmak után erősen akadozva indult újra az Akadémia munkája, mert a háborús infláció felemésztette vagyonának jelentős részét. A Trianon után az ország helyreállításában a kultúrának és tudománynak nagy szerepet szánó kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kunó rendszeres államsegéllyel támogatta az intézményt. Anyagi stabilitását azonban csak az 1920-as évek végén szerezte vissza, amikor gróf Vigyázó Ferenc teljes vagyonát az Akadémiára hagyta. A földbirtokokban, ingatlanokban, pénzben, értékpapírokban és ingóságokban fekvő 16 millió pengős Vigyázó-hagyatéknak ettől kezdve évi 500–600 ezer pengőnyi jövedelmét fordították tudományos célokra: kutatások támogatására, pályadíjakra, könyvkiadásra.

Sajátos kettősség jellemezte az Akadémiát a két világháború között. Szellemisége és vezetése makacsul őrizte 19. század végi avult konzervativizmusát, amely elsősorban a természettudományok elutasításában nyilvánult meg. Tovább rontotta ezek helyzetét, hogy kutatásokra fordított támogatásokat mechanikusan osztották szét a három osztály hat alosztálya között, így a világszerte felfutóban lévő kémiára, biológiára, orvos- vagy műszaki tudományra csak a támogatás hatoda jutott a Természetrajzi alosztály keretében. Ugyanakkor méltán világhírű természettudósok kerültek be az Akadémia tagjai közé, mint az első hazai Nobel-díjas, Szent-Györgyi Albert biokémikus, Kandó Kálmán gépészmérnök vagy Zemplén Géza kémikus.

 

Óvatos reformok a megszűnés határán (1945–1948)

Az ekkor már 120 éves intézmény a II. világháború után több szempontból is a megszűnés határára jutott. Anyagi helyzete ismét ellehetetlenült: a Vigyázó-hagyatékból származó földbirtokait teljes egészében igénybe vették és felosztották a földosztás során (1945), pénz- és értékpapír-vagyona a hiperinflációban olvadt el (1946), a bérházakat pedig államosították (1948). Ugyanakkor az intézmény vezetői is érzékelték a hatalom kizárólagos megszerzésére törekvő Magyar Kommunista Párt, majd a hatalmat tényleg megszerző Magyar Dolgozók Pártja (MDP) felől érkező, az Akadémia létét megkérdőjelező veszélyt.

Lázadozott az akadémiai tagság egy része is: a valódi reformokat akarók Szent-Györgyi Albert és Bay Zoltán vezetésével az MTA-n kívül hozták létre 1945 nyarán a Természettudományi Akadémiát. Heves viták után kompromisszum született 1946-ban: az Akadémia felvette tagjai sorába a Természettudományi Akadémia korábban nem akadémikus tagjait, 1891 óta változatlan osztálystruktúráját pedig átalakította: az első két osztály változatlanul hagyása mellett a III. osztály a Matematikai, fizikai, kémiai és műszaki tudományok osztálya lett, az újonnan létrehozott IV. osztály pedig a Biológiai és orvosi tudományok osztálya.

 

Tudósok testülete és/vagy kormányszerv. A szocialista korszak (1948–1989)

Az Akadémia megszűnésének lehetősége 1948-ban vált politikai fenyegetettséggé, amikor „a magyar tudomány legfelsőbb irányító szervét” megteremteni kívánó MDP az évi százezer forintos államsegélyen tengődő Akadémia ellenében felállította a kormányzati szervként, tudományügyi minisztériumként működő Magyar Tudományos Tanácsot. A „radikális újítás versus hagyomány” kérdés feloldása egy olyan kompromisszum lett, amely végül a gyökeresen átalakított Akadémiát illesztette be az új politikai és intézményrendszerbe.

Az 1949. évi XXVII. törvény szovjet típusú akadémiává alakította át a tudósok testületét, amikor összeolvasztotta az MTA-t a Magyar Tudományos Tanáccsal. Ezáltal az Akadémia szervezetétől és funkciójától korábban idegen államhatalmi szerepet is kapott: „tervszerűen irányítja legfelsőbb fokon az elméleti és az alkalmazott tudományok művelését”. Feladata lett az országos tudományos terv kidolgozása, a tudományos utánpótlás biztosítása, az új, egységes és központosított tudományos minősítés, a tudományos egyesületek és társaságok felügyelete, a tudományos könyv- és folyóirat-kiadás irányítása. A szovjet minta, a „demokratikus centralizmus” szellemében alakult át az Akadémia szervezete is: a határozatokat a közgyűlés helyett az elnökség hozta, s az osztályok ügyeiben sem a tagok szavazata, hanem az elnökség döntött. Az új alapszabállyal 257-ról 131-re csökkentették az akadémiai tagok számát úgy, hogy megszüntették a Széptudományi alosztályt (ezzel megszűnt az alkotóművészek akadémiai képviselete), a régi tagok többségét (122 főt) pedig tanácskozó taggá nyilvánították – azaz gyakorlatilag kizárták.

Az osztályok száma 1949-ben hat volt, ez a korszak folyamán fokozatosan tízre bővült – a természettudományok egyre növekvő túlsúlyával. Az 1950–1960-as években hozták létre az Akadémia kutatóintézeteinek hálózatát. A korszak nagy részében tehát az Akadémia nem csupán tagjainak egyéni teljesítményével, hanem a több tucat kutatóintézetében dolgozó tudósok ezreinek munkájával járult hozzá a magyar tudományosság fejlődéséhez.

A szocialista korszakban az államfői tisztet betöltő testület, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa által kibocsátott 1969. évi 41. sz. törvényerejű rendelet – az addigi hatásköri összemosódásokat megszüntetve, a főtitkári posztot új tartalommal megtöltve – kettős vezetést rendelt az Akadémia élére. Az elnököt, mint a tudományos testület vezetőjét továbbra is a közgyűlés választotta, és tevékenységéért annak volt felelős, a szakigazgatási szerv vezetőjét, a főtitkárt viszont ettől kezdve a kormány nevezte ki és annak is volt felelős. Ezzel az Akadémia formailag ugyan egységes maradt, szervezetileg azonban két részre hasadt.

 

A rendszerváltozás után (1990–)

Az 1980-as évek végén újabb reformfolyamat indult az Akadémián. Még a politikai rendszerváltozás előtt, 1989-ben rehabilitálta a közgyűlés az 1949-ben méltatlanul kizárt akadémikusokat. 1992-ben – újabb jóvátételként – társult, de önálló intézményként megalakult az alkotóművészek testülete, a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia.

Az Akadémia szervezetében lényegi változást az 1994. évi XL. törvény hozott, amely „önkormányzati elven alapuló, jogi személyként működő köztestület”-ként határozta meg az Akadémia jogállását, ugyanakkor a köztestület tagságát az akadémikusok mellett a tudományos fokozattal rendelkezőkre is kiterjesztette. A tudományos köztestület legfőbb szerve a közgyűlés, melynek tagjai a hazai akadémiai tagok és a köztestület tagjainak kétszáz választott képviselője.

Az Akadémia 11 tudományos osztálya számos tudományos bizottságot működtet. Az Akadémia Doktori Tanácsa pedig – megfelelő eljárás után – a „Magyar Tudományos Akadémia doktora” címet adományozhat a legkiválóbb tudósoknak. Az MTA működésének anyagi feltételeit elsősorban a központi költségvetés, kisebb mértékben saját vagyonának jövedelmei, illetőleg adományok és alapítványok biztosítják.

A Magyar tudományos Akadémia a magasból (kép: Google Maps)

A főhomlokzat szobrai az Akadémia eredetileg hat osztályát, a jogtudományt, a természettudományt, a matematikát, a filozófiát, a nyelv- és történettudományt jelképezik.

A Duna felöli oldal szobrai a régészet, költészet, csillagászat és az államtudomány allegóriái. Az épület sarkain elhelyezett szobrok kiváló tudósokat ábrázolnak: a Dunára nézők Newton és Lomonoszov, a tér felöliek Galilei és Révay Miklós, az Akadémia utcára nézők pedig Descartes és Leibnitz. Révay szobrát Izsó Miklós, Lomonoszovét Palotai Gyula, a többit Emil Wolf készítette.

Az épület Akadémia utca felöli külső falán látható a Magyar tudományos Akadémia alapítását megörökítő bronz dombormű, Holló Barnabás 1893-ban készült alkotása. Azt a jelenetet ábrázolja, amikor az 1825. évi reformországgyűlésen Felsőbüki Nagy Pál beszéde után Széchenyi István birtokainak egyévi jövedelmét, mintegy 60 ezer forintot felajánlja a "Magyar Tudós Társaság" megszervezésére. Javaslatához több felvilágosult arisztokrata csatlakozott: gróf Dessewffy József, gróf Andrássy György, Vay Ábrahám, gróf Károlyi György, gróf Esreházy Mihály és báró Wesselényi Miklós. Ők voltak az Akadémia alapítói.

"Azért építették ezt a házat, hogy benne a nemzet bőkezűségének hálaemléket, műveltségének csarnokot, tudósainak pentheont, emeljen" - Arany János.

Ennek megfelelően minden elhalt akadémikusról kép vagy szobor készült, a legnagyobb tudósok, művészek ravatalát pedig az előcsarnokban állították fel.

AJÁNLÓ