Magyar Állami Operaház

A mai Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel, Aquincummal kezdődik, amelyet i. sz. 89 körül alapítottak a Duna nyugati partján (a mai Óbuda területén). Aquincum i. sz. 106-tól a 4. század elejéig a kettéosztott Pannonia Provincia egyik részének, Alsó-Pannóniának (Pannonia Inferior) a központja volt. Hogy ezen korszak előtt milyen volt vagy lehetett Budapest mai területének őskori élete, arról az alábbiakban olvashatnak egy kisebb összefoglalót.

A rendszeres és módszeres ásatásoknak köszönhető, hogy ma már a magyar régióban is a kő-, bronz- és vaskorszakon belül kultúrákról beszélhetünk, itt-ott már meg tudjuk magát a kultúrahordozó népet is nevezni és ezeket a kultúrákat származásuktól, kiindulásuktól kezdve fejlődésük, élettartamuk és esetleges vándorlásaik folyamán végig tudjuk kísérni eltűnésük, elmúlásuk időpontjáig és helyéig. Azok az ásatások, amelyeket a fővárosi múzeum különösen az utolsó két évtizedben részben tervszerű kutatásokkal kapcsolatban, részben pedig a városrendezés és újabb építkezéseknél véletlenül előkerült leletek alapján végzett, nemcsak gazdagították és terjedelmesebbé tették Budapest helytörténetére, őskorára vonatkozó ismereteinket, hanem egyúttal hitelesítették a régi leletanyagot is. Módunkban van tehát most már Budapest őstörténelmi emlékeit kultúrákba besorolni és kronológiailag pontosabban meghatározni.

Egy-egy vidék vagy hely benépesedése nem annyira a megtelepedő ember egyéni kiválasztásától, szeszélyétől vagy ízlésétől függ, mint inkább magának a helynek, a vidéknek helyhez kötő erejétől. Az ember rabja a környezetének úgyannyira, hogy a miliő még lelkületének kialakulásában is jelentős szerepet játszik. Bizonyos környezet csábít, hív, szinte kényszerít a letelepedésre, de ebben a kényszerítésben a táj szépsége, az esztétikai ízlés kielégülése csak mellékes szempont lehet, míg mellette a célszerűségi okoknak sokkal nagyobb súlya van. Ahogy honfoglaló eleink megvetették lábaikat a Kárpát-medencében, ugyanúgy mások is előnyben részesítették e helyet évszázadokkal és évezredekkel azelőtt.

A helynek elsősorban biztosítania kell a megélhetést. Termékeny, művelhető talaj, vadban, halban való gazdagság, legeltetésre alkalmas terület egy falusi, primitív kultúrát már ki tud elégíteni. Az ipari foglalkozást is űző lakosságnak azonban már nagyobb igényei vannak. Természeti kincsek, nyersanyagot nyújtó ásványi termékek ösztönzik elsősorban ezt a népet a letelepedésre. Lényeges kívánalom amellett az is, különösen a nagyobb társadalmi közösségben élő népeknél, hogy a lakóhely könnyen megközelíthető legyen és ezért, mint a legtermészetesebb és legkönnyebben járható út, a folyók, hajózható vizek közelsége biztosítani tudja az állandó jellegű lakótelepek kialakulását. Mindezeken felül még két szempont teheti kívánatossá a letelepedést és pedig a vidék egészséges, lakhatásra alkalmas volta és az esetleges külső támadásokkal szemben való védhetőség.

A Duna középső szakasza már az őskor folyamán is jelentős helye volt a magyar föld őslakosságának történelmében. Az egész medencét átszelő hatalmas folyam mellett itt találkozik az Alföld a hegyvidékkel. Az előbbi módot nyújt a földművelésre és állattenyésztésre, az utóbbi pedig természeti kincseivel, szerszámok, fegyverek, készítésére alkalmas nyersanyagával, erdőségeivel, ásványi- és hőforrásaival csábít. A Duna jobboldala magasabban fekvő partvidékével még áradások esetén is biztos lakóhelyet nyújt, míg a kiszélesedő folyó szigetei, valamint a nyugat felől egész a partig húzódó és barlangokat is rejtegető sziklás hegyvidék szükség esetén megadja a lehetőséget a védekezésre. Éghajlata enyhe, az észak felől jövő hidegebb széljárás erejét enyhítik a környező hegyek, míg a déli melegebb légjárás beáramlásának szabad útja van.

A lehetőségek tehát az őskor minden szakaszában fennállottak arra vonatkozólag, hogy az őskor embere a főváros környékén megtelepedhessen. Ha ezt az állandó lakottságot ma még nem tudjuk minden periódusban kétségtelen bizonyítékokkal kimutatni, úgy ennek az oka bizonyára a kutatás hiányosságában rejlik. Ma már természetesen nagyon megnehezíti a kutatást, hogy a főváros területe jórészt be van építve és épen a legrégibb idő óta lakott területek felszíne a sokszoros átépítésekkel, alapásásokkal és feltöltésekkel annyira átalakult, hogy bajosan lehet ma már a mai szint alatt zavartalan őskori kultúrarétegeket találni.

Ebből következik, hogy épen a sztratigrafia, az egymásra telepedő kultúrák rétegeződésének szempontjából is annyira fontos telephelyekre, lakóházakra, vagy putrikra vonatkozó ismereteink eléggé szegényesek és egy-egy kultúra jelenlétét csak a szórványos leletek alapján tudjuk megállapítani. Ennél valamivel gazdagabbak a korhatározó temetők, sírleletekre vonatkozó adataink, ezek azonban majdnem kizárólag a főváros környékén talált bronzkori urnatemetőkre szorítkoznak. Minthogy azonban ma már minden, a hatóságok által végzett közmunka, vagy magánépítkezés alkalmával előkerült leletről értesíteni kell a főváros közgyűjteményeit, megvan a remény arra, hogy Budapest őskorának mozaikszerűen felépülő képe mindinkább teljesebbé lesz és a ma még hiányzó adatok pótlásával fővárosunk őstörténelmében egy olyan láncolatot kapunk, amely az őskőkor még barlanglakó emberétől egész a kelta és római városalapító lakosságig és azon keresztül napjainkig vezet el bennünket.

Paleolitikum

Kr.e. 50.00 - 10.000
Budapest térségében először a középső őskőkor időszakában (Kr.e. 100 000 - 40 000 körül) jelent meg az ember. A területet ekkor, Európa más területeihez hasonlóan az úgynevezett neandervölgyi ember (Homo sapiens neandertalensis) népesítette be.
A neandervölgyi ember egy sajátos fejlődési mellékágat képvisel az emberi evolúcióban. A neandervölgyiek testmagassága 155-165 cm körül becsülhető, testük robusztusabb volt a mai emberénél, koponyájuk űrtaltalma 1000-1635 cm3 közé tehető (meghaladta a modern ember koponya űrtartalmát!) arckoponyájuk erős és durva volt, a koponyán erős homlokeresz alakult ki.

A neandervölgyi emberek élelmük túlnyomó részét vadászatból szerezték be, a feltárt településeiken talált állatcsontmaradványok alapján megállapítható, hogy egy-egy közösség erősen specializálódott egy-egy állatfaj vadászatára. Így például az Érd mellett feltárt kb. 50 000 éves vadásztelepen a barlangi medvére specializálódott vadászat nyomai mutathatók ki. A specializált vadászat megkívánta a kiválasztott állatfaj szokásainak ismeretét, fejlett vadászmódszerek kidolgozását, ami egyrészt az egyének közötti szorosabb együttműködés, valamint a fogalmi gondolkodás magasabb szintjére utal. Ugyancsak a fogalmi gondolkodás fejlett szintjére utal a pattintott kőeszközök típusbeli gazdagsága. Éppen Budapest térségéből ismert Európa egyik első bányászati emléke: Farkasréten a Denevér út fölött nyíló völgyteknő oldalfalából gömbölyű kovagumókat bányásztak kb. 40 000 évvel ezelőtt.
Ugyancsak a fogalmi gondolkodás magas szintjére utal az, hogy a neandervölgyi emberek már gondoskodtak halottaikról: a halottakat gondosan eltemették, melléjük festékrögöket, eszközöket, élelmet helyeztek, azaz hittek a túlvilági életben, hiszen halottaikat felkészítették az "utazásra". Ugyanakkor a szertartások az őskultusz, illetve a szellemhit (animizmus) megjelenésére utalnak.

A már említett érdi, farkasréti lelőhelyek mellett Budapest környékén a Remete-Felső-barlangból ismertek hasonló korú leletek, de ilyen korúak a Bükk-hegység Subalyuk-barlangjának leletei, vagy a Tatán feltárt vadásztelep, illetve a Gerecse-hegységben található Jankovich-barlang leletei, illetve valószínűleg ebbe a korba sorolható a Lovason előkerült festékbánya is.

Mintegy 36-38 000 évvel ezelőtt, a felső paleolitikum (Kr.e. 40 000 - 10 000) kezdetén újabb népcsoportok, a Homo sapiens sapiens (modern ember) népesítik be Európát. A modern ember és a neandervölgyi ember feltehetően egy ideig egymás mellett élt, azonban a későbbiekben a neandervölgyi ember eltűnt. Korábbi vélemények szerint a két alfaj keveredett egymással, ezt azonban a genetikai vizsgálatok nem támasztják alá. Sokkal valószínűbb, hogy mivel a két alfaj egymás riválisa volt az élelemszerzésben, a sikeresebb alfaj kiszorította a kevésbé sikerest.

A Homo sapiens sapiens sikerének titka a fogalmi gondolkodás, illetve a csoportokon belüli együttműködés magasabb szintjében kereshető. Mindez a magas szintű nyelvi kommunikáció kialakulásához köthető. A fejlett nyelvhasználat nemcsak megkönnyítette az együttműködést, de mivel segítette a magasabb szintű fogalmi gondolkodást, jobb minőségű és változatosabb eszközök készítését tette lehetővé.

A kőeszközök finomabbá váltak, megjelentek a csiszolt csonteszközök. Az élelem beszerzésében is változás következett be: egyrészt a specializált vadászatot a vegyes, elsősorban kisemlősökre és madarakra alapuló vadászat váltotta fel, másrészt a hús mellett egyre nagyobb szerepet kaptak a növényi eredetű táplálékok.

A Homo sapiens sapiens magas szintű szellemi kultúráját jól jellemzik a spanyolországi, franciaországi barlangrajzok, vagy például a willendorfi Vénusz (kőből készült női szobor), de megemlíthetjük az Istállóskői-barlangban talált csontfurulyát is.

A korszak emlékei Budapest térségéből a Csillaghegyen, a Hegyalja utcában, illetve legutóbb a Corvin téren kerültek elő.

Az Érdi-Fennsíkon, egy mintegy három méter mély völgyteknőben egy, a neadnedrvölgyi emberhez köthető, kb. 50000 éves vadásztábor nyomát tárták fel (Érdi lelet). A lelőhelyen a neandervölgyi ember által vadászott állatok csontjain kívül nagyobb mennyiségű pattintott kőeszköz is előkerült. Az előkerült kőeszközök (elsősorban különböző kaparók) jellegzetes technikával, nagyobb méretű görgetett kövekből, nagyrészt kvarcitból készültek. Ez az eszközkészítő technika Európa mediterrán sávjában, az Alpok előterében, az Észak-Balkánon elterjedt kavicsfeldolgozó iparhoz, az úgynevezett charentien-kultúrához kapcsolódott.

Érdi lelet

Európa egyik legrégebbi bányászati emléke Budapest területén került elő, a lelőhely kora kb. 40000 év. Farkasréten a Denevér út fölött nyíló völgyteknő oldalfalából gömbölyű kovagumókat bányásztak. Az agancseszközökkel kitermelt kovagumókat kemény kvarcitból készült ütőkövekkel verték szét, majd az eszközkészítésre alkalmas méretű kova rögöket elszállították, hogy eszközöket pattintsanak belőlük. A szervezett kovabányászat is arra utal, hogy a neandervölgyi ember kultúráját, csoportjainak szervezettségét magas szintűnek értékeljük.

A felső őskőkor (Kr.e. 40 000 - 10 000) utolsó időszakában új típusú eszközöket használó, és új életformát folytató csoportok jelentek meg Közép-Európában: az úgynevezett gravetti kultúra csoportjai. Az új kultúra változatos és magas szinvonalú pattintott kőeszközöket gyártott: úgynevezett gravetti hegyeket, nyeles hegyeket, vésőket, késpengéket, vakarópengéket, kis méretű nyílhegyeket. Ezeken kívül fejlett csont- és agancsművességről tanúskodnak az előkerült leletek. A kultúra emberei a korábbi erdei vadászatról áttértek a füves pusztai vadászatra, nagy méretű, viszonylag hosszú ideig használt telepeik már a (csak jóval később, az újkőkorban megjelenő) letelepült életmód kialakulása felé mutatnak.

Farkasréti lelet

Csillaghegyi lelet

AJÁNLÓ

Neolitikum

Kr.e. 6000 - 5000
Budapest vidékének első állandó telepeit az újkőkor élelemtermelő közösségei hozták létre. Itt a Dunántúl legkorábbi újkőkori művelődés a Starčevo-kultúra nem jelent meg, a legelső falvak népessége, kultúráját tekintve abba a nagy kiterjedésű közép-európai körbe tartozik, melyet jellegzetes edényművessége után vonaldíszes kerámia kultúrájának nevez a kutatás. (Kr.e. 5400-4700).

A kutatók többsége egyetért abban, hogy e hatalmas kultúrkörnek éppen a Dunántúl volt a bölcsője, ahol a délről érkező, már neolitikus életmódot folytató népesség és a helyi középső kőkori lakosság együttesen alakította ki az új művelődést. Az újfajta, már termelő gazdálkodás és az ebből származó, a korábbinál lényegesen nagyobb létbiztonság a lakosságszám hirtelen növekedését tette lehetővé. Így történhetett meg addig lakatlan óriási területek gyors benépesülése.

Bár Közép-Európából kevés példával rendelkezünk, más területekkel végzett összehasonlításból tudjuk, hogy halottaikat a falvak területén, legtöbbször a házak között, oldalt fektetve, ún. zsugorított helyzetben temették el. Nyugat felé haladva azonban egyre többször találkozhatunk a halottak elhamvasztásánk szokásával. A különbség minden bizonnyal a helyi lakosság kultúrájának eltéréseiből adódnak.

A földrajzi környezet, különösen a Duna közelsége nagy szerepet játszott a szomszédos területekkel való kapcsolatok folyamatos fenntartásában. Ennek egyik bizonyítéka az emberi arccal díszített edények készítésének szokása, amely ebben az időben egy hatalmas területen, Dél-Németországtól Anatóliáig terjedt.

A hatalmas európai kör részét képező dunántúli vonaldíszes kerámia kultúrájának népe a budai oldal Duna felé lejtő teraszait, a hegyekből érkező patakok mentét és a pesti síkság ármentes szigeteit szállta meg. Legkorábbi településük Óbudáról az Arany-hegyi útról ismert. Az elmúlt évtizedben jelentősen emelkedett a korszak településein végzett feltárások száma.

Ezek közül mind a feltárt terület nagyságát, mind pedig a leletek minőségét tekintve az egyik legjelentősebb, a Törökbálint-dulácskai település. Itt a kiásott közel 5000 m2-nyi felületen legalább hat korabeli ház nyomait sikerült az ásatóknak felfedezniük. A dunántúli középső újkőkor (kb. 5000 évvel időszámításunk kezdete előtt) házai nagyméretű cölöpökből és tetőgerendákból épített ún. hosszú házak voltak, mai házakhoz hasonló nyeregtetővel. Fontos jellemzőjük, hogy alakjuk a kultúra hatalmas elterjedési területén – a párizsi medencétől a Dnyeszterig – meglepő hasonlóságot mutat.

A két hosszanti falat, melyet nyers agyaggal tapasztottak be, viszonylag sűrűn a földbe leásott cölöpök alkották, az ugyancsak nagyméretű és ezért igen jelentős súlyt képviselő tetőt pedig három, a falakkal párhuzamos, ritkásabban elrendezett cölöpsor tartotta. A házak belső osztással is rendelkeztek, így minden épület három, közel egyforma alapterületű részből állt, melyek a bennük lakó emberek szállásául, raktárként és az állatok elhelyezésére szolgáltak.

Hasonló nagyságú korai neolitikus falut ismerünk Dunakeszi Székes-dűlőről, Budapest északi határáról. A nagymennyiségű leletanyag mellett itt a fentemlített házakétól eltérő típusú épületeket sikerült feltárni. Ezek főleg szerkezetükben és ennek megfelelően valószínűleg funkciójukban is különböztek a klasszikus szerkezetű házaktól.

A neolitkum végét jelentő lengyeli kultúra településeit, habár azok a Dunántúl más vidékein óriási számban lépnek fel, Budapest környékéről eddig csak szórványos településekről ismerjük (I. e. 4700-4000).

Spiráldíszes edény
III. kerület, Aranyhegyi út

A neolitikum legkorábbi fázisa Budapest környékén sokáig ismeretlen volt a kutatók előtt. Nagy változást jelentett ebben az Óbudán, az Aranyhegyi úton végzett leletmentés, melynek során a Dunántúli Vonaldíszes kerámia kultúrájának legkorábbi fázisát sikerült megtalálni. E korszak szép reprezentánsa ez a spirálvonallal, karcolt technikával díszített edény, mely a Kr.e. 6. évezred legvégén készülhetett. Kialakításában magán viseli a kezdetek minden nehézségét, de tökéletlenségében is hirdeti egy új, minden addiginál modernebb világ beköszöntét.

Kétarcú edény, Biatorbágy

A középső neolitikum végének és a késői neolitikum elejének jellegzetes tárgytípusa az ún. arcos edény. Párhuzamait igen széles körből ismerjük Anatóliától a Duna középső folyásáig. Gondos megformálása, szépen kivitelezett és főként festett díszítése már eleve jelzi különleges szerepét. Az edény nyakán megjelenített arc egy isten vagy istennő ’jelenlétére’ utal. Egységes vélemény szerint kultikus célból készített tárgyról van szó, amely talán a következő évi vetőmag őrzésére szolgált.

Négyszögletes szájperemű edény, Békásmegyer

Az őskor és ezen belül is a neolitikum ritka edényformái közé tartoznak a szögletes szájperemű edények. Funkciójukról, bár többféle feltételezés is napvilágot látott, mindeddig nem sok biztosat tudunk. Az edény oldalát vízszintesen körbefutó karcolt díszek, peremét ún. „futókutya” motívum díszíti. Formáján kívül másik különlegessége, hogy bár Budapest határában került elő, mintái alapján nem itt, hanem az észak-kelet-magyaroszági bükki kultúra területén készült. A középső neolitikum népei között azonban igen élénk kapcsolatok álltak fenn, amit a településeiken feltárt, idegen eredetű tárgyak egyértelműen igazolnak. Ez a békásmegyeri edény is ezek sorába tartozik.

Festett zselízi edény, Békásmegyer

A középső újkőkor végére az edénykészítés, elsősorban az égetési technika rendkívüli fejlődése következtében hatalmas fejlődésen ment keresztül. Már nyoma sincs a korai korszak vaskos, durván megformált edényeinek. A sokszor porcelán finomságúra égetett, vékonyfalú edények felületét gondosan polírozták, a bekarcolásokkal zónákra osztott felületet pedig sávokban festéssel tették még szebbé. A legkiválóbb példányoknál az is feltételezhető, hogy egyedi darabok voltak, melyeket kimondottan egyetlen alkalomra, valószínűleg egy vallási ceremónia céljára készítettek. Ezek egyik szép példája ez a zselízi kultúrába tartozó gömbös testű edény.

A női alakot formázó edények általános elterjedt típusai a Kárpát-medencei újkőkornak már a korai neolitikum végétől kezdve. Legszebb példányai kétségkívül a középső neolitikum végén és a késői neolitikum elején készültek. Ezek között is az egyik legfigyelemreméltóbb darab a Törökbálint-dulácskai edény, amely egy méltóságteljes pózban ülő, nőt ábrázol. A bekarcolt és festett díszek meglepő pontossággal érzékeltetik az egykori öltözetet és hajviseletet. Az arcot és az orrot plasztikus és karcolt formában, a melleket apró bütykökkel jelezték. A különleges előkerülési körülmények megerősíteni látszanak azt a feltevést, hogy ez esetben is az őskori vallással kapcsolatos tárggyal van dolgunk.

Rézkor

Kr.e. 5000 - 3000
Az Kr.e. 5. évezred végén a neolitikus népek életében jelentős változások álltak be. A hirtelen szárazabbra és hűvösebbre forduló éghajlat már nem kedvezett az újkőkor növénytermesztésre alapuló mezőgazdaságának és mai ismereteink alapján úgy tűnik, az állattenyésztés kapott a korábbinál is nagyobb szerepet. Mindez nem maradt hatástalan a késő neolitikus emberek gondolkodására sem. A vallás számos eleme megújult vagy kicserélődött, az új körülmények új kultuszokat és más fajta tárgyakat teremtettek.

A korábbi korszakokban magas színvonalra emelt kőezközipar töretlenül folytatódott tovább, sőt a mindig új nyersanyaglelőhelyek utáni kutatás még egy nagyon fontos újdonságot is eredményezett. Sikerült nagy mennyiségben megtalálni, majd kitermelni, azt a kőzetet, amelyet szórványosan már korábban is használtak, de tudatos és főként ilyen nagy mérvű alkalmazása csak ettől kezdve válik jellemzővé.

A rézérc hasznosítása és ebből egyre hatékonyabb eszközök készítése indul el, ami hamarosan a kor társadalmának átalakulását is eredményezi majd. Feltétlenül megemlítendő, hogy ekkortól indul a természetben mindig a réz érceivel együtt előforduló arany felhasználása, amit fizikai tulajdonságai miatt a kezdetektől fogva mindig is csak ékszerek és méltóságjelvények készítésére használtak.

A korszak településeiről nagy felületű ásatások hiányában csak keveset tudunk. Az eddig előkerült leletek az újkőkoriakénál kisebb és attól eltérő szerkezetű falvakról tanúskodnak.

A korszak másik újdonsága, hogy a temetkezés elszakad a településektől. A falvak közelében, de sohasem a házak között eltemetett emberek sírjai temetőket alkotnak, ilyenre az újkőkor idején csak Nyugat-Európában volt példa, a temetkezés rendje pedig elkezdi visszatükrözni azokat a viszonyokat, amelyek mindennapi életüket is meghatározták.

Ludanice-kultúra

A kárpát-medencei rézkor korántsem jelent egyöntetű és főként nem egyenesvonalú fejlődést a történelemben. A korai szakasz a lengyeli kultúra késői korszakával jellemezhető, de Budapest környékén ezt éppolyan kevéssé ismerjük, mint a korábbi szakaszait. Sokkal többet tudunk ezzel szemben a középső rézkor első művelődéséről, amelyet egy felvidéki lelőhely alapján Ludanice-kultúrának nevez a szakkutatás.

Ez több szempontból is egyenes folytatása a lengyeli kultúrának, de sok új elemet is felmutat, amelyeket délről érkező kultúrhatásokként szokás értelmezni. Egyszerű cölöpszerkezetes házaik viszonylag laza szerkezetben épültek, halottaikat pedig kizárólag az újkőkorból már ismert oldalt fektetett, zsugorított pózban helyezték a sírba. Jelentős mennyiségű réztárggyal rendelkeztek, de az aranyat, ma még ismeretlen okból nem használták. Fontos lelőhelyeik eddig főként a város budai oldaláról ismertek, ahol a barlangokat is használták, talán lakás céljára is, a pesti oldalról jószerével csak szórványos temetkezéseik ismertek.

Tűzdelt-barázdás kultúra

A középső rézkor második felében egy merőben új, a korábbitól minden elemében eltérő kultúra jelent meg a Kárpát-medence nyugati felében, így Budapest környékén is. Ez a Közép-Európai gyökerekkel rendelkező nép átvette a korábbi kultúrák területét, de csak nagyon keveset hasznosított azok anyagi és szellemi kultúrájából. A jellegzetes edényeik alapján tűzdelt barázdás díszű keramika kultúrájának nevezett művelődés tölti ki a középső rézkor második felét. Falvaikról és főkét temetkezéseikről, még a Ludanice-kultúránál is kevesebbet tudunk. Annyi azonban biztos, hogy főként újból délről érkező hatásokra fokozatosan átalakult anyagi kultúrájuk és így az a késő rézkor kiindulópontjává válhatott. E legkésőbbi szakasz jelentős települése Dunakeszi-Székes-dűlőről ismert.

Nagyméretű, középen kiszélesedő rézcsákányok erős kopásnyomokkal. A rézből öntött, tömör csákányokra és baltákra már a XIX. közepén felfigyelt az őskorkutatás, nagy számú előfordulásuk alapján feltételezték először egy új korszak, a rézkor meglétét az újkőkor és a bronzkor között és később is meghatározó szerepet játszottak az azonos nevű korszak vizsgálatában. Funkciójukat tekintve rendkívül eltérő elméletek születtek és ez a sokszínűség ma is jelen van a megítélések között. Bányászcsákánytól a fa megmunkáló eszközön és fegyveren keresztül a méltóságjelvényig sokféle szerepet tulajdonítottak ezeknek a méltán közismert őskori eszközöknek. Használatuk a korai rézkor végén kezdődött és a középső rézkor végével szűnt meg, meglehetős hirtelenséggel. A késői rézkorból nem ismerjük többé ezeket a több kilogrammos, ma is tiszteletet ébresztő minőségű tárgyakat. Ennek okát máig csak találgatja az őskorkutatás. A legvalószínűbben, sok más történelmi jelenség mellett, a két korszak között lezajlott alapvető népi és társadalmi változások állnak ennek is a hátterében.

Badeni kultúra

A rézkor utolsó szakaszában a badeni kultúra népcsoportjai telepedtek meg a Kárpát-medencében, így Budapest területén is. A kultúra létrejöttében a középső rézkori népelemek maradványai mellett, a Pontusz-vidéki Gödörsíros kultúra (Gödörsíros kurgánok népe) beszivárgása, valamint égei és északnyugat-anatóliai kora bronzkori kultúrák hatásai játszották a fő szerepet.
A fővároshoz tartozó Duna mentén és patakok partján, hegy és síkvidéken létesített településeik békés életmódot tükröznek. Legjelentősebb lelőhelyeik Csepel-szigeten, Káposztásmegyeren, XI. kerület Andor utcában, valamint Zugló- Paskál utca, I. kerület Corvin téren kerültek feltárásra. Árpát és pelyvás búzákat (alakor, tönke) termesztettek, de pörkölve fogyasztották a környéken akkoriban honos tölgyek makkjait is. Gazdasági életükre a növénytermesztés mellett a nagyállattartás (szarvasmarha) volt a jellemző, de kiskérődzők (juh, kecske) és sertés tartására is rendelkezünk adatokkal.

A késő rézkor idején a réz felhasználása jelentős mértékben lecsökkent. A szállítás és kereskedelem első emlékei a Kárpát-medencében, a főváros közelében előkerült kocsi modellek.

A badeni kultúra temetőiben zsugorított testhelyzetben, vagy hamvasztva, a túlvilági életre szánt tárgyakkal együtt temették el a közösség halottait. A halottak fölé, sírokra gyakran nagy mennyiségű követ helyeztek. A halottak mellett, vagy azok közelében, rituális ceremónia során feláldozott állatokat temettek el. A Káposztásmegyeren előkerült faragott kőoszlop (sztélé) temetkezési helyet jelölhetett.

A badeni kultúra életének végén Budapest környékén feltűnnek a dél felől érkező kosztoláci kultúra rövid életű telepei is (Békásmegyer, Csepel-sziget).

A középső rézkori edényművesség egyik legismertebb edényfajtája. Sokáig elsősorban a Magyar Alföldön elterjedt bodrogkeresztúri kultúra temetőiből ismerte a szakkutatás. Harmonikus formájával, és gyakori előfordulásával az alföldi középső rézkor emblematikus típusává vált. A Ludanice-kultúra telepeinek jobb megismerése után azonban kiderült, használata nagy valószínűséggel nem csupán egyetlen művelődésre korlátozódik. Ennek egyik bizonyítéka a budapesti Gellérthegyen talált példány. A Ludanice-kultúrában ritkább jelenség és hogy helyi gyártmányokról vagy a keleti területekről származó ’importról’ van-e szó, azt további kutatásoknak kell eldönteniük.

Magas fülű csésze, XVII. kerület, Csabai út 50., Sírlelet

A kétfülű csészék sokáig jelentős szerepet játszottak a magyarországi középső rézkor időrendjének meghatározásában. Az 1950-es évekig Közép-Európából származtatták, később derült csak fény déli kapcsolataira. Ma már tudjuk, hogy hasonló edények nagy tömegben fordulnak elő a Balkán rézkori (eneolitikus) kultúráiban is. Eredetük, ha egyáltalán egyetlen kiindulási pontról terjedtek el és nem a kor általános szokásrendszerének termékei voltak, így újra bizonytalanná vált. A nyakán és a perem alatt vízszintes párhuzamos vonalkötegdísszel ellátott edény egy temetkezés mellékleteként szolgált, de a településeken talált példányok bizonyítják, hogy a hétköznapi életben is fontos szerepet játszottak.

Tűzdelt barázdás díszű csésze, Tabán

Enyhén S-profilú, egyfülű csésze. Oldala és részben az alja tűzdelt barázdákkal gazdagon díszített. A tűzdelt és mészbetéttel kitöltött vonalak függő háromszögeket rajzolnak ki. A középső rézkor második felének jellegzetes és egyben névadó edénytípusa. A Ludanice kultúrát váltó új művelődés alapvető változást jelentett a korábbi kultúrákhoz képest. A mozgalmasabb életmódot folytató népesség az ásatások bizonysága alapján kevésbé fejlett kultúrát honosított meg a Kárpát-medencében, mint elődei. Életének vége felé azonban újabb, délről érkező népcsoportok hatására jelentős átalakuláson ment keresztül és végül is a későrézkor egyik kulturális alapkomponensévé lett.

Bronzkor

Kr.e. 3000 - 2000
Magyarország területén a kora bronzkor kezdetét a nagy késő rézkori kulturális egységet, a badeni kultúrát felváltó makói kultúra megjelenése jelenti. A kultúrára a kis méretű, időszakos települések és rövid ideig használt kis temetők jellemzők. Ezek közül nagyobbnak számít Budapesten, az Aranyhegyi úton feltárt lelőhely.

Kora Bronzkor

Kr.e. 3.000 - 2.000
Budapest rendkívül kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően a korabronzkor második fázisában újabb népcsoportok telepedtek meg a Duna keskeny parti sávján. A Rajna majd a Duna völgyén keresztül érkező Harangedény-Csepel-csoport népcsoportjai egyedülálló leleteket hagytak az utókorra. Jellegzetes temetőik a Dunától távolabb, településeik a folyóparthoz közel kerültek elő. Az ilyen folyóparti, Csepel-Hollandi úti, Szigetszentmiklós-üdülősori és legújabban albertfalvi telepeiken gerendavázas házak nyomai kerültek elő. Az ásatások során talált cölöplyukak alapján először Szigetszentmiklóson sikerült az íves falú gerendavázas ház szerkezetét megfigyelni, és a házat rekonstruálni. Az ásatási megfigyelések és rekonstrukciók alapján megállapítható, hogy a gerendavázas, paticsfalú házak ágasfái a házak tengelyében helyezkednek el, amelyeket az uralkodó szélirány figyelembe vételével rendszerint É-D-i, ÉK-DNY-i irányba tájolták.

A házak fala a gerendák közé font, sárral betapasztott vesszőfonatból készült, a tapasztáshoz használt agyagot a házak mellett megtalált agyagkitermelő gödrökből nyerték. A tetőt sással, szalmával, gazzal fedték. A házakban valószínűleg nagycsaládok laktak. A telepeken élt közösség használati eszközei közül a legnagyobb mennyiségben a tárolásra, főzésre használt kerámiaedények maradtak ránk, feltételezhető, hogy szerves anyagból is készültek tárolóeszközök, ezek azonban az idők során elpusztultak. A feltárt telepeken, elsősorban Albertfalván nagyobb mennyiségű csonteszköz is előkerült: árak, tűk, agancskapák, balták, illetve a közlekedést könnyítő csontkorcsolyák. Ugyancsak nagy mennyiségben használtak pattintott és csiszolt kőeszközöket: pengéket, késeket, csont csiszóló köveket, őrlőköveket. Az ekkoriban még ritkának számító rézeszközöket a telepeken csupán néhány, töredékesen előkerült tű képviseli.

A gazdálkodásban fő szerepet az állattartás játszott, amelyben a ló tenyésztése az összes háziállatét felülmúlta. A telepen élők pelyvás gabonát, elsősorban alakort, tönkét és árpát, valamint konyhakerti növényeket, magas fehérjetartalmú borsót és lóbabot termesztettek.

A kora bronzkor végső szakaszában jelentős életmódbeli változások zajlottak le a Duna és Tisza vidékén. A korábbi rövidebb ideig használt telepeket felváltották a hosszú idejű egy helyben élést jelző többrétegű, úgynevezett tell-telepek. A közösségek számára a hosszú idejű egy helyben lakást a környezeti erőforrások (elsősorban a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségének) bővülése, és az erőforrások kiaknázásának intenzív módszerei tették lehetővé.

Budapest környékét az ország középső részére kiterjedő nagyrévi kultúra közösségei birtokolták. A kultúra kialakulásában a helyi alapok mellett valószínűleg déli elemek is közreműködtek.

Harangedények

Kézzel formált, tűzvörös színű, különleges technikával készült, fordított haranghoz hasonló kerámia, amelyről a kora bronzkorban élt népcsoport a harangedények népe elnevezést kapta. A jellegzetes harang alakú edényeket vízszintes sávokban bepecsételt mintákkal díszítették, gyakran mészbetét és festés nyoma is megfigyelhető. A kerámiatípus a kultúra elterjedési területén - Dél-Spanyolországtól - Budapestig – azonosak. Elsősorban szórthamvas és zsugorított csontvázas sírok túlvilági életre szánt mellékletei, a településeken csak töredékei kerülnek elő.

Trianguláris tőrök, Békásmegyer

A jellegzetes harangedények mellett gyakran a bemutatott darabokhoz hasonló formájú tőrök kerülnek elő – Európa más területeihez hasonlóan – a Harangedény-Csepel csoport csontvázas és szórthamvasztásos sírjaiból. Feltételező, hogy a síregyüttesekben talált harangedények, tőrök, csuklóvédők, csontamulettek az eltemetettek kiemelkedő társadalmi státusára utalnak.

Asszimetrikus fülű edény, Szigetszentmiklós

Enyhén kihajló peremű, cilindrikus nyakú, gömbös testű edény. Egyik oldalán halszálkával díszített, peremből induló füllel, ez alatt plasztikus bajuszdísszel, másik oldalon kis füllel, alatta szintén plasztikus bajuszdísszel. Az edény testét a harangedények díszítéséhez hasonló bekarcolt minta borítja. Az edény formája és díszítése jól reprezentálja a korszak sokszínű kapcsolatrendszerét: a harangedényes jegyek mellett a makói, a somogyvári, a nagyrévi kultúra, sőt égei-balkáni kultúrák hatását egyaránt tükrözi.

Közép Bronzkor

Kr.e. 2.000 - 1.500
A Duna vonalát követő medencében a korai régészeti kultúráktól napjainkig megszakítás nélkül mindig megtalálható az ember jenléte. A folyó mindkét oldalán adott volt emberi településre alkalmas környezet, a közelsége, a jó termőföld, a kedvező csapadékviszonyok, a fontos kereskedelmi utak és dunai átkelőhelyek.

A régészeti kutatások szerint a Duna bal partján először a kőkorszak embere telepedett meg. A XX. kerületben az eddig végzett ásatások során sem a kőkorszakból, sem az ezt követő rézkorszakból nem kerültek elő régészeti emlékek.
Pesterzsébet területén az eddigiek alapján a korai bronzkori kultúrák egyik csoportja a harang alakú edények kultúrájának népessége volt az első megtelepült lakosság. A Teremszeg utca 4. területén (Gubacsi-lakótelep) végzett ásatások zsugorított csontvázas sírokat, mellettük zónás díszítésű, harang alakú edényeket tártak fel. Az ásatások során több emlék került elő a középső bronzkori vatyai kultúrából.

A Perczel Mór utca 32. számú (Kossuthfalva) telken 1938 és 1943 között végzett ásatások, hat, ebből a korból származó urnasírt tártak fel. Hamvasztásos temetkezés volt és a rítusnak megfelelően a hamvakat tartalmazó urnákat két tállal fedték le. Az urnák mellett egyfülű bögrékbe, vagy függesztő edényekbe tették a bronzékszereket. A fegyverek és az átfúrt fenőkő szintén az urnák mellé került. Hasonló sírok kerültek elő az erzsébetfalvi részben 1891-1894-ben a Külső-Soroksári úton (11 db.), a Dózsa György út 46-ból (mindkettő ma Helsinki út), a Petőfi utcában, továbbá a Kakas-tó mellől.

A soron következő leletek a késő vaskorból, a már említett Teremszeg utca 4-ből származnak, ahol 1874-ben egy kelta ezüst fibula és egy bronz karperec is előkerült, jelezvén, hogy az i. e. második és első évszázadban is lakott terület volt Pesterzsébet.

Szigetszentmiklósi lelet
A vatyai-kultúra településeinek kőanyaga
Horváth Tünde disszertációja (PDF)

Vatyai kultúra

A középső bronzkor időszakában a kora bronzkor végén megindult fejlődési folyamatok folytatódtak, a kora bronzkori nagyrévi kultúrát az ország középső részén a vatyai kultúra váltotta fel. A Duna és a Tisza mellékén a hosszú egyhelyben élés következményeként kialakuló többrétegű, úgynevezett tell településeken minden törés nélkül folytatódott az élet, a nagy sírszámú, a kora bronzkor késői időszakában nyitott temetőket tovább használták, az ilyen temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt néha több mint 1000 sír is előkerül (Budapest környékén pl.: Budatétény).

Mind a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló tell települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a korszakban igen jelentős demográfiai fejlődés zajlott le: a népesség száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott. A demográfiai változás alapfeltétele, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszer álljon a közösségek rendelkezésére. Az archaeobotanikai és archaeozoológiai adatok alapján tudjuk, hogy a középső bronzkor embere fejlett növénytermesztési ismeretekkel rendelkezett (a gabonatermesztést komoly kertkultúra egészítette ki), amelyhez ugyancsak fejlett állattenyésztés, tejtermékkészítés, illetve az állati vonóerő kiaknázása társult.

A közösségek létszámának látványos növekedése a társadalmi szervezet bonyolultabbá válását okozta. Valószínűleg ezzel kapcsolatos az erődített települések megjelenése a korszakban (Budapest térségében pl.: Soroksár, Solymár), amelyeket az újabb kutatás nem valamilyen külső ellenség elleni védekezéssel hoz összefüggésbe, hanem a társadalmi hierarchia kialakulásának jeleként értékel. Az erődített telepeken előkerült öntőminták arra utalnak, hogy az erődített telepek lakói ellenőrizhették a stratégiailag fontos fémeszközök (elsősorban szerszámok és fegyverek) előállítását.

Ugyancsak ők tarthatták kezükben, a vatyai kultúra központi fekvéséből adódó kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok ellenőrzését. Szintén a társadalmi hierarchiai bonyolultabbá válásával hozható kapcsolatba a korszak végén, az úgynevezett koszideri időszakban elrejtett bronz, illetve ritkán aranykincsek (pl. Remete-Felső-barlang), hiszen ilyen komoly vagyon összegyűjtésére csak a hierarchia csúcsán álló személyeknek nyílt lehetőségük.

Ugyanakkor a korszak temetkezéseiben kevésbé látványos a társadalmi differenciálódás. A vatyai kultúra nagy temetőiben egységes rítus szerint az elhunytakat elhamvasztották, maradványaikat urnába helyezték, az urnát tálakkal fedték le, a sírba kis bögrét helyeztek. Az azonban, hogy egy-egy nagy temetőben csak néhány sírban tűnek fel bronzékszerek, bronzfegyverek, illetve a távoli vidékekkel folytatott kereskedelem bizonyítékaiként borostyángyöngyök, talán társadalmi különbségekre utal.

A korszakot lezáró, úgynevezett koszideri időszak a középső bronzkori fejlődés csúcsát jelenti: az erődített telepek körül nagy települések jönnek létre, a kultúrákon átívelő kereskedelmi kapcsolatok minden korábbinál kiterjedtebbekké váltak, a korszakban elrejtett kincsekben egy magas szintű fémművesség termékei tűnnek fel, amelyek jól jelzik elrejtőik kiemelt társadalmi helyzetét.

Rákospalotai edénylelet

A csatornaásás során előkerült hat edényből álló leletegyüttesről sajnos nem sikerült eldönteni, hogy egy hamvasztásos temetkezés mellékletei, vagy egy ismeretlen célból elrejtett úgynevezett edénydepot részei voltak. Az edények különleges jelentőségét az adja, hogy formájuk és díszítésük párhuzamait a koszideri korszak (a középső bronzkor záró időszaka) más kultúráinak edényművességében találjuk meg. Az edénylelet jól jellemzi a koszideri időszak kiterjedt kapcsolatrendszerét.

Újpesti csöves fülű edény

A nagy méretű, vízszintesen kihajló peremű, kettős kónikus testű, kiöntőcsöves fülű edény egyedülálló a vatyai kultúra leletei között. Az edénytípus azonban nem ismeretlen a Kárpát-medence középső bronzkori kultúráinak lelőhelyein: hasonló edények ismertek Nitriansky-Hrádok (Szlovákia), Somogyacsa, Csanytelek, Túrkeve, Békés, Gyulavarsánd lelőhelyekről. A kutatás a különleges edénytípust valamilyen szertartáson használt eszköznek tartja. A különböző kultúrákban azonos időszakban (a középső bronzkor záró időszaka, koszideri korszak) megjelenő, feltehetően szakrális funkciójú tárgy arra utalhat, hogy a koszideri időszak szoros, kultúrákon átívelő kapcsolatrendszere mögött hasonló vallási elképzelések is állhatnak.

Nyélcsöves bronzcsákány

A középső bronzkor időszakában a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok szorosabbá válásának következményeként az erdélyi- Tisza-vidéki fémművességi centrum műhelyeinek termékei is megjelentek a főváros térségében. A kelet-magyarországi központ egyik jellegzetes terméke a bemutatott nyélcsöves harcicsákány. A középső bronzkor második felében megnő a sírokba helyezett fegyverek száma, illetve relief-szerű fegyverábrázolások jelennek meg edények oldalán. A jelenség talán összefüggésbe hozható a társadalmi hierarchia csúcsán álló személyek hatalmát fenntartó fegyveres réteg erősödésével.

Késő Bronzkor

Kr.e. 1.500 - 800
A középső bronzkor végén a fejlett koszideri gazdaság egy csapásra összeomlik. Többrétegű erődített telepeiket lakóik rövid időn belül elhagyják, nagy sírszámú temetőik használata is véget ér. A klíma csapadékossá válása mellett e változások egyik eredőjének a kutatók az alsó-ausztriai, délnyugat-szlovákiai területekről beszüremlő, temetkezési szokásairól halomsíros kultúrának nevezett népességet tartják. A többnyire nagyállattartó életmódot folytató, időszakos telepeket létesítő csoportjaik, ha nem is nagy számban, de megvetették lábukat a főváros térségében is (Zugló, Rákoskeresztúr, Békásmegyer).

Ebben az időszakban veszi kezdetét egy folyamatos gazdasági, társadalmi fejlődés, mely Európai szinten egységesülő tendenciát mutatva az urnamezős kulturális tömb kialakulásába torkollik. Kezdetben nagy gazdasági különbségekről árulkodó halomsírok alá temetett, karddal, lándzsával, pajzzsal, lábvérttel eltemetett harcosok töltenek be vezető pozíciót a társadalomban, melyek nyomai a szlovák alföld, Alsó-Ausztria mellett a Dunántúl számos területén – ma is látható – halomsírmezők képében jelenik meg. A korszak második felétől azonban hosszan elterülő nagy sírszámú urnatemetőkkel és igen fejlett egységes bronziparral, hatalmas erődített telepekkel, „földvárakkal” jellemezhető időszak következik.

Nincs ez másként Budapest térségében sem, ahol ez utóbbi időszakban az urnamezős komplexum helyi változata, az úgynevezett váli kultúra leletanyagát találjuk. Ekkor az egész Dunántúl legsűrűbben lakott régiója a Dunakanyar és a főváros térsége, valamint a hozzá szorosan kapcsolódó szlovákiai területek, ahol sűrű településhálózat alakul ki és nagy, hosszantartó temetők létesülnek, amelyek egy békés politikai háttérrel bíró, prosperáló iparral jellemezhető állapot lenyomatai.

Budapest térségének, főként a budai partszakasznak feltűnően nagy és hosszú telep- (Békésmegyer-Vízművek, Pünkösdfürdő, Filatorigát, Tölgyfa utca, stb.) és temetőláncolata (Békásmegyer-Királyok útja, Kossuth Lajos Üdülőpart, Gázgyár, Békásmegyer-Vízművek, Galvani utca, Háros-sziget, stb.) valószínűleg a térség kiváló természeti- és közlekedés-földrajzi adottságának köszönhető.

A korszak lelőhelyeiről ismert egységes fém- és kerámiaanyag egy fejlett bronziparral és nagy térségekre kiterjedő kereskedelemi kapcsolatokkal rendelkező népesség hagyatékát képezi. A fokozatosan kialakuló társadalmi különbségek első jelei a mind nagyobb számban megjelenő magaslati, erődített telepek (pl.: Gellérthegy, a budai Várhegy, Dömös-Árpádvár, Pomáz-Kőhegy), valamint áldozati céllal, vagy a visszatérés reményében föld alá rejtett bronzkincsek, amelyek a kor előkelőségeinek felhalmozott, személyes értékeit, vagy bronzműves mesterek raktárkészletét tartalmazza.

Ekkor használják a III. Királyok úti temető is, mely Közép-Európa egyik legjelentősebb ilyen jellegű lelőhelye. A temető 60-70%-t tárták fel, az előkerült 477 sírból 324 tartalmazta a váli kultúra hagyatékát. E népesség máglyán hamvasztotta el halottait, az emberi hamvakat és viseleti tárgyakat a sírgödörbe helyezett temetkezési urnába, vagy a gödör fenekére (szórthamvas rítus) szórták, a sírt néha álló kődarabbal jelezték (sztélé). Több esetben a halott személy visszatérésétől tartva az urnát, sírt kövekkel fedték le, vagy lapos kövekből összerakott kőládába helyezték.

A temetőt a sírokba helyezett mellékletek teszik igazán különlegessé, melyek között agyagból készült csizmaalakú, illetve madár alakú edényeket (aszkosz), kiöntőcsöves un. szoptatós edényeket, bronzszegekkel kivert és „ablakos” urnákat, agyagból készült holdat, napot formázó, nyéllel ellátott un. asztrális varázseszközöket, agyag karikákat, tüzikutyákat találunk. Az egyéb, a korszakban általánosnak tekinthető, ám itt feltűnően nagy számban jelentkező bronz sírmellékletek (tőrök, kések, tűk, fibulák, hajkarikák, nyak- és karperecek, pitykék, lándzsák, borotvák, pasztagyöngyök, orsókarikák) mellet bronzcsésze, övveretek, aranykarikák és a termékenység hitével összefüggő madártojások számítanak ritkaságnak.

E békés, hosszantartó fejlődéssel jellemezhető időszaknak egy keleti irányból az Alföldre beáramló mobilis életmódot folytató, pásztorkodó népcsoport vet véget, melynek a korábbiaktól gyökeresen eltérő csontvázas rítusú temetkezései a főváros térségében is megtalálhatóak (sírmellékletek: Csepel-Szabadkikötő).

Urnaedény a halomsíros kultúrából
Budapest, XVIII. kerület, Rákoskeresztúr, Szárny u.7.

Kihajló peremű, hengeres nyakú, kettőskónikus testű, vállán ívelt és függőleges vonalú plasztikus lécbordával díszített edény, melybe a máglyán elhamvasztott egyén hamvain kívül ruhaékszereit, használati tárgyait és néhány kisebb bögrét is helyezhettek. Száját rendszerint egy fedőt helyettesítő tálkával borították le.

Füles bronzcsésze az urnamezős kultúrából
Budapest III. ker. Királyok útja

Bronzlemezből kalapált, kihajló peremű, trébelt pont- és félgömbsorokkal díszített hasú, omphaloszos (közepén lencseszerűen bemélyedő) aljú bronzcsésze. Ritka, de jellegzetes tárgy a késő bronzkor időszakában. Sírba helyezése minden bizonnyal megkülönböztetett jelentőségű egyénnek járt.

Madár alakú edény az urnamezős kultúrából
Budapest, III. kerület, Királyok útja

A madár alakú edények, úgynevezett aszkoszok a közösség hitvilágához szorosan kapcsolódó tárgyak voltak. Talán nem véletlen, hogy a békásmegyeri temetőben egy madártojásokat tartalmazó edény mellett találták, ezzel is kihangsúlyozva a két tárgy által szimbolizált életerőt, termékenységet.

Bronzszegekkel kivert vállú urna az urnamezős kultúrából
Budapest, III. kerület, Királyok útja

Kihajló, síkozott, 4 helyen átlyukasztott peremű, gömbös hasú, fekete színűre fényezett urna. Különlegességét az adja, hogy a karcolással, árkolással díszített vállát - valószínűleg valamiféle erőt tulajdonító vallási okból - bronzszegekkel verték ki.

Vaskor

Kr.e. 300 - 100
A Nyugat- és Közép-Európát benépesítő kelta törzsek a Kr.e. 4. században Nyugat-Magyarország területét is birtokba vették, a 4/3. század fordulóján pedig az egész Kárpát-medencét meghódították. A kelták nagy létszámú és harcias népe a Rajna-vidékről vándorolt ide és győzelmeit elsősorban vasból készült félelmetes fegyvereinek köszönhette.

A Kr.e. 4. század első negyedében Itália ellen vezettek hadjáratot és Rómát is kirabolták, egy évszázaddal később pedig a Balkán elleni sorozatos támadásaik során a delphoi szentélyt dúlták fel. Gazdag régészeti emlékanyaguk a kelta kovácsok, vasművesek és ötvösök nagy mesterségbeli tudásáról tanúskodik. A Kr.e. 2. századtól kezdve – görög előképek alapján – ezüstből pénzérméket is vertek. A kelták történetének néhány lényeges eseményét, az egyes törzsek neveit és szokásainak vázlatos leírását az ókori, latin és görög nyelvű írott források őrizték meg számunkra.

Budapest területén a kelta hódítás korai időszakából csak szórványos megtelepedésre van adatunk. A kelta hódítók nem űzték el az itt talált lakosságot; a pesti oldal szkíta kori őslakosságának késő vaskori továbbéléséről a rákospalotai (Mogyoródi úti) temető egyik sírja tanúskodik. A Kr.e. 1. században viszont a főváros területe és közvetlen környéke különösen sűrűn lakott volt. Az ókori történeti és földrajzi adatok alapján a Duna jobb parti sávja, valamint a mai Pest, Fejér és Tolna megye nagy része az eraviszkusz törzs településterületéhez tartozott.

A Gellérthegy legmagasabb részén, a déli és az északi oldal lejtőin létesült a kelta eraviszkusz törzs központi települése, amelyet sánccal erősítettek meg. Ez a település (oppidum) a törzs politikai, gazdasági, kereskedelmi és vallási életének a centruma is volt. A sziklás lejtőn kialakított teraszokon épültek a házak, a bronzöntő műhelyek és a fazekasműhelyek a hozzájuk tartozó edényégető kemencékkel.

A lakóházak többnyire négyszög alaprajzúak voltak, vesszőfonatos vázú és kívül-belül agyaggal tapasztott falaikat faoszlopok tartották. A gellérthegyi házak építéséhez a kelták tölgyfát használtak. A néhány ház belsejében talált kézimalmok, sütőkemencék és agyagból tapasztott tűzhelyek alapján ítélve a gabona őrlését és az ételek elkészítését a házban végezték. A gellérthegyi és a tabáni telepeken talált állatcsont maradványokból háziállatok (ló, sertés, szarvasmarha, juh és kecske) tartására és a vadászat fontos szerepére is következtethetünk.

A gellérthegyi virágzó törzsi központnak az élete a Kr.u. 1. század elején, a római hódítás következtében szűnt meg, de vallási szerepét egykori lakói és utódaik a Pannonia provincia megszervezése után is még sokáig megőrizték. A kelta (eraviszkusz) őslakosság a római uralom alatt a Gellérthegy és a Várhegy lábánál, a Duna-menti sík területeken folytatta tovább életét, fokozatosan romanizálódva, átvéve a római kultúrjavakat és szokásokat.

A Duna mentén több nagykiterjedésű, falusias jellegű telep került elő, amelyek szintén a Kr.e. 1. században létesültek (Békásmegyer, Tabán, Nagytétény) és ahol a korszakra jellemző festett kerámiát is előállító fazekasműhelyek működtek. A Duna túlsó partjáról, a pesti oldalról és a Csepel-szigetről kis kiterjedésű, tanya-szerű települések régészeti nyomait ismerjük. A síkvidéki területek kelta falvaiban egyszerű, nyeregtetővel fedett gödörházak voltak szokásosak (Szigetszentmiklós, Dunakeszi, Békásmegyer).

A korszak temetőinek helyét nem ismerjük, mert kelta temetkezések Budapesten még nem kerültek elő. Csak feltételezzük, hogy a különböző évszázadokban az általános kelta szokásnak megfelelően a csontvázas és a hamvasztásos rítus is előfordult. A főváros területének legkorábbi kelta leletei (vas kardok, lándzsa, bronz kar- és lábperecek) valószínűleg temetkezések mellékletei voltak.

Lenyomatos edény (Gemma), Tabán

A Kr.e. 1. században a Duna jobb parti részén számos fazekas telep működött (Gellérthegy, Tabán, Békásmegyer), amelyek termékei között a festett kerámia nagy számban fordul elő. Az edényégető kemencéket ill. a fazekas műhelyeket lehetőleg agyaglelőhelyek közelében építették. A kemencéket földbe vájták, amelyek tüzelőtere kétosztatú volt. Az átlyuggatott rostélyt, amelyre a kiégetendő edényeket helyezték, a tüzelőteret kettéosztó gerinc támasztotta alá. Ez az edényégető kemencetípus a római hódítás után, a Kr.u. 2. században is használatban volt Pannoniában.

A festett edények legegyszerűbb típusát az ovális formájú („tojástestű”) edények képviselik, amelyek anyaga barnára vagy vörösre égetett helyi agyag. A vörös – fehér sávos és hullámvonalas festett díszítés a kiégetés előtt került rá az edényre. A festett kerámia másik csoportját az un. patronos vagy matricás díszű edények alkotják, amelyeken vonalkötegekből, rács- és létramotívumokból kombinált geometrikus minták vagy ornamentális díszítés szerepel. A fekete színnel (szépiával) felvitt mintákat azután fehér vagy vörös fedőfestéssel látták el. A festett kerámia készítésének szokása talán nyugat-európai, galliai hatásra vagy eredetre vezethető vissza. Az edényeken megjelenő pecsét (itáliai gemma lenyomata) mesterjegy lehetett. A rendkívül jó minőségű és magas színvonalú festett kerámia kereskedők segítségével a fazekasműhelyektől 60 – 80 km távolságra is eljutott.

Az eraviszkusz fazekasműhelyek (a Gellérthegy lábánál, a Duna-part közelében) a római kor első évszázadában is tovább működtek: finom festett és pecsételt kerámiát állítottak elő.

Főzőedények, Tabán

Noha a Dunától keletre élő szkítakori népesség már a Kr.e. 6-5. századokban ismerte a fazekaskorong használatát, a Kárpát-medencében a fazekaskorong általánossá válása a kelta hódítás következménye volt. A késői vaskorban nemcsak a temetkezések edénymellékletei, hanem a telepeken használt edények döntő többsége is kézi korongon készült. A korong használata tömegtermelést tett lehetővé, ugyanakkor az edényformák egyszerűsödését és egységessé válását is okozta.

A tabáni és a gellérthegyi telepeken előforduló tálak az egész magyarországi késői kelta táltípust képviselik; formájukban alig, inkább csak méreteikben különböznek egymástól. Belsejüket néha besimított vagy bekarcolt hullámvonal díszíti, anyaguk szürke színű.

A fekete színű, grafittal kevert anyagú fazekak az egész kelta világban elterjedt edényformát képviselnek, amelyek anyaga a leginkább „tűzálló” volt. Az előállításához használt grafit miatt (a legközelebbi grafitbánya Csehországban volt) drága fazekasárunak számított, ezért egyes, a használat során megsérült példányaik sokszor utólagos javítások, drótozások nyomait mutatják. Külső oldalukat függőleges vagy hálóminta-szerűen kialakított fésűs díszítés borítja.

Agyagból tapasztott tűzhely

A Gellérthegyen, az 1946. évi ásatások alkalmával került elő az egyik kelta lakóház sarkában a padlóra épített, agyagból tapasztott és áttört rostélyú tűzhely. Az 50 cm magas tűzhely mellett volt még egy sütőkemence és a közelében egy földbe mélyített nagy élelemtároló edény (hombár) is. A döngölt és tapasztott padlójú házat nyeregtető fedte, amelyet két gerenda tartott. A tető – általános kelta szokás szerint – valószínűleg szalmával volt fedve.

Eraviszkusz pénzek

A festett agyagedények, bronz ékszerek, vaseszközök és mezőgazdasági árucikkek forgalmazásáról a kelta kereskedők gondoskodtak. A Kr.e. 1. században értékmérőül már ezüstpénzt is használtak. Az Itáliával folytatott kereskedelemről a „római” árukon kívül a római köztársaságkori denárok dunántúli előfordulása is tanúskodik.

A Budapesten, a Gellért téren előkerült, közel ötszáz darabból álló éremleletben köztársaság- és Augustus-kori római denárok, valamint az ezek mintájára vert eraviszkusz ezüstérmék fordulnak elő.

Az Északkelet-Dunántúlon és Budapest körzetében élt eraviszkusz törzs neve szerepel az általuk vert pénzeken RAVIS alakban. Az eraviszkusz törzsi pénzverés virágkora a Kr.e. 1. század közepére és második felére esett, és a verde helyét valahol Aquincum környékére helyezi a régészeti kutatás. Ezek az érmék a római köztársaságkori denárokat utánozzák.

Eraviszkuszok és kelták

Kr.e. 400 - 100
ERAVISZKUSZOK > Az eraviszkuszok ókori illír-kelta eredetű nép volt a mai Magyarország területén, a Duna vidékén, Fejér megye, valamint Buda és környéke őslakossága. Már a római uralom előtt önálló pénzverést (biatorbágyi, tótfalusi, lágymányosi pénzleletek) és magas fokú tárgyi kultúrát fejlesztettek ki, amit a tabáni és békásmegyeri ásatások igazolnak. A törzs központja és egyben erődje a Gellért-hegyen volt. A római hódítók meghagyták az eraviszkuszok hagyományos szervezetét, akik viszont a római uralom alatt teljesen ellatinosodtak.

KELTÁK > A Nyugat- és Közép-Európát benépesítő kelta törzsek a Kr.e. IV. században Nyugat-Magyarország területét is birtokba vették, a Kr. e. IV-III. század fordulóján pedig az egész Kárpát-medencét meghódították. A kelták nagy létszámú és harcias népe a Rajna-vidékről vándorolt ide és győzelmeit elsősorban vasból készült félelmetes fegyvereinek köszönhette. A Kr.e. IV. század első negyedében Itália ellen vezettek hadjáratot és Rómát is kirabolták, egy évszázaddal később pedig a Balkán elleni sorozatos támadásaik során a delphoi szentélyt dúlták fel. Gazdag régészeti emlékanyaguk a kelta kovácsok, vasművesek és ötvösök nagy mesterségbeli tudásáról tanúskodik. A Kr.e. II. századtól kezdve – görög előképek alapján – ezüstből pénzérméket is vertek. A kelták történetének néhány lényeges eseményét, az egyes törzsek neveit és szokásainak vázlatos leírását az ókori, latin és görög nyelvű írott források őrizték meg számunkra.

Budapest területén a kelta hódítás korai időszakából csak szórványos megtelepedésre van adatunk. A kelta hódítók nem űzték el az itt talált lakosságot; a pesti oldal szkíta kori őslakosságának késő vaskori továbbéléséről a rákospalotai (Mogyoródi úti) temető egyik sírja tanúskodik. A Kr.e. I. században viszont a főváros területe és közvetlen környéke különösen sűrűn lakott volt. Az ókori történeti és földrajzi adatok alapján a Duna jobb parti sávja, valamint a mai Pest, Fejér és Tolna megye nagy része az eraviszkusz törzs településterületéhez tartozott.

A Gellért-hegy (lásd: Gellért-hegy) legmagasabb részén, a déli és az északi oldal lejtőin létesült a kelta eraviszkusz törzs központi települése, amelyet sánccal erősítettek meg. Ez a település (oppidum) a törzs politikai, gazdasági, kereskedelmi és vallási életének a centruma is volt. A sziklás lejtőn kialakított teraszokon épültek a házak, a bronzöntő műhelyek és a fazekasműhelyek a hozzájuk tartozó edényégető kemencékkel.

A lakóházak többnyire négyszög alaprajzúak voltak, vesszőfonatos vázú és kívül-belül agyaggal tapasztott falaikat faoszlopok tartották. A gellérthegyi házak építéséhez a kelták tölgyfát használtak. A néhány ház belsejében talált kézimalmok, sütőkemencék és agyagból tapasztott tűzhelyek alapján ítélve a gabona őrlését és az ételek elkészítését a házban végezték. A gellérthegyi és a tabáni telepeken talált állatcsont maradványokból háziállatok (ló, sertés, szarvasmarha, juh és kecske) tartására és a vadászat fontos szerepére is következtethetünk.

A gellérthegyi virágzó törzsi központnak az élete a Kr.u. I. század elején, a római hódítás következtében szűnt meg, de vallási szerepét egykori lakói és utódaik a Pannonia provincia megszervezése után is még sokáig megőrizték. A kelta (eraviszkusz) őslakosság a római uralom alatt a Gellért-hegy és a Várhegy lábánál, a Duna-menti sík területeken folytatta tovább életét, fokozatosan romanizálódva, átvéve a római kultúrjavakat és szokásokat.

A Duna mentén több nagykiterjedésű, falusias jellegű telep került elő, amelyek szintén a Kr.e. I. században létesültek (Békásmegyer, Tabán, Nagytétény) és ahol a korszakra jellemző festett kerámiát is előállító fazekasműhelyek működtek. A Duna túlsó partjáról, a pesti oldalról és a Csepel-szigetről kis kiterjedésű, tanya-szerű települések régészeti nyomait ismerjük. A síkvidéki területek kelta falvaiban egyszerű, nyeregtetővel fedett gödörházak voltak szokásosak (Szigetszentmiklós, Dunakeszi, Békásmegyer).

A korszak temetőinek helyét nem ismerjük, mert kelta temetkezések Budapesten még nem kerültek elő. Csak feltételezzük, hogy a különböző évszázadokban az általános kelta szokásnak megfelelően a csontvázas és a hamvasztásos rítus is előfordult. A főváros területének legkorábbi kelta leletei (vas kardok, lándzsa, bronz kar- és lábperecek) valószínűleg temetkezések mellékletei voltak.

KELTA OPPIDUMOK > Az oppidum kifejezés a történettudományi szakmunkákban a késő vaskori Európa többnyire erődített, városias kelta településeit jelöli. A Kr. e. III-II. század folyamán megjelenő, a korai urbanizáció egyik fontos állomását képviselő oppidumok kézműipari, kereskedelmi, ritkán regionális vagy törzsi politikai központként funkcionáltak. Fennállásuk és gazdasági virágzásuk időtartamát rövidre szabta a Kr. e. I. századtól folyamatosan terjeszkedő Római Birodalom: a meghódított területek oppidumai a Kr. e. I. század közepéig elnéptelenedtek vagy helyükön romanizált jellegű városok alakultak ki.

A Római Birodalomban a latin oppidum (többes számban oppida) kifejezés bizonyos kiváltságokkal rendelkező (vagy nem rendelkező), a birodalom határain belüli városias településeket jelölt. Az itáliai, római polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust különböztettek meg: a privilegizáltabb helyzetben lévő oppidum latinum, illetve a fegyvereseket a birodalom szolgálatában kiállítani köteles oppidum foederatum településeket. Az i. e. 1. századtól az oppidum kifejezés a Római Birodalom által meghódított azon városias jellegű településekre vonatkozott, amelyek kultúrája és társadalma nem romanizálódott.

A korai kelta oppidumokat a Kr. e. II. században élt görög történetíró, Polübiosz poliszokként (πόλισ) említette. Julius Caesar Kr. e. I. századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan – elsősorban erődített kelta (főként gall) településekkel találkozhatott, s emlékirataiban a latin oppidum szó kifejezetten ’erődített kelta település’ jelentésben fordul elő, függetlenül egyéb településszerkezeti vagy gazdasági sajátosságoktól.

Ettől az időtől fogva a forrásokban oppidumokként említették mindazokat az Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket is, amelyek nehezen megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy magaslaton – álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették őket, egyúttal jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport politikai-gazdasági központjai voltak.

A középkori és kora újkori Magyarországon a XV. századtól megjelenő, többnyire kiváltságokkal rendelkező, sajátos jogállású gazdasági központok, a mezővárosok korabeli latin nyelvű elnevezése szintén oppidum volt.

A történettudomány a korabeli jelentéstartalmaktól némileg függetlenedve az oppidum kifejezés egységes használatára törekszik, és a vaskori kelták településszerkezeti és társadalmi szempontból egyaránt városias településeit írja le vele. E településtípus eredeti kelta elnevezése(i) nem maradt(ak) fenn, bár feltételezhetően a gall szövegtöredékekből ismert dunon szó ezekre a korai városokra utal.

Kelta oppidum makettje

A KELTA OPPIDUMOK TÖRTÉNETE > A kelta oppidumok megjelenéséhez vezető társadalmi és gazdasági tényezők felvázolása a régészettudomány eredményei tükrében sem egyszerű feladat. Az ásatásokról előkerült tárgyi leletek esetlegesek, nem számolhatunk olyan gazdag tárgyi anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző korszakok vagy egyéb korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori kelták ugyanis áttértek a hamvasztásos, urnás temetkezésre.

Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati csontok), valamint a kevés számú, Dél-Németországból ismert késő vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim, Wederath stb.) felszínre került leletek igazítanak el.

A vaskor kései korszakában, a kelta La Tène-kultúra i. e. 3–2. századokra eső virágkorában (ún. „C” szakaszában) a különféle anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és differenciálódásához vezettek. Elsősorban a fémművesség (vas, bronz, arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos kiemelni, de a változások érintették az üvegművességet, a fazekasságot, a kőfaragást, a fa- és a bőrfeldolgozást is.

Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi tényező lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás végül egy újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához vezetett, különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta népcsoportok körében.

A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólag mezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. A falvakat művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban kiosztott házhelyek szétterülő településszerkezetet eredményeztek. A kézművesek megjelenésével a kelta települések központi részén előbb kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott településrész, szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta kereskedők fertálya.

Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkül piachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között is számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A gazdaságilag és politikailag is jól szervezett kelta oppidumok többek között hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és a pénzrendszer megerősödéséhez is.

A Kr. e. II-I. századra oppidumok hálózták be Európának a Római Birodalomtól északra és nyugatra eső részét. Napjaink régészeti irodalma mintegy kétszáz kelta oppidumot tart számon a mai Észak-Spanyolország, Franciaország, Észak-Olaszország, Svájc, Ausztria, Nyugat-Magyarország, Nyugat-Szlovákia, Dél-Lengyelország, Csehország, Dél-Németország, Hollandia, Belgium és Dél-Anglia területén. E települések java részének nem ismerjük kelta elnevezését, ezért a később rájuk települt római város nevén vagy mai nevükön említik a történeti munkák.

Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak metszésében, vízi utak mentén terültek el, s a régészeti leletek tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs politikai központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló törzsi vezetők többnyire jól védhető, nehezebben megközelíthető, kisebb szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül. A legjelentősebb kelta oppidumok a bajorországi Manching közelében részben feltárt település, valamint a burgundiai Bibracte volt, amelyek lakossága elérte az 5-10 ezer főt is.

Élénk gazdasági életüknek köszönhetően – és annak védelmében – az oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették. Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a bajorországi Kelheim melletti Alkimoennis oppidum védőfala például egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó munkálatokat feltételez. A Hallstatt-kori magaslati erődökre jellemző védőárkos-földsáncos védművet a La Tène-korban az oppidumok esetében is felváltotta az ún. murus gallicus (’gall fal’), különösen a kelták nyugati szállásterületein. Ennek felépítése során először vízszintes helyzetű gerendákból felróttak egy zsaluzatszerű szerkezetet.

A gerendázat elemeit kb. 30 centiméteres vasszegekkel erősítették egymáshoz, majd a szerkezet közét kőtörmelékkel töltötték fel. Ezt követően a faszerkezet mindkét oldalát faragott terméskövekkel felfalazták. Az oppidumok szerkezetét a településmagban a kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt körbevevő, továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A gazdasági tevékenységükben és társadalmilag is elkülönülő településrészeket árkok és sánckerítések, esetleg utcák választották el egymástól. Tudatos tervezés nyomai csak a jelentősebb oppidumoknál figyelhetőek meg (pl. Bibracte), ahol a korabeli lakók a közterek és középületek (pl. szentélyek) kialakítására is figyelmet és fáradságot fordítottak. A fából vagy kőből épült lakóházak nemritkán kétszintesek voltak, de ez jobbára a tehetősebb kézműves-kereskedő rétegekre volt jellemző.

Az oppidumok kora történelmi léptékben rövidnek bizonyult. A Római Birodalom hódító hadjáratai nyomán a korábbi kelta oppidumok elnéptelenedtek, vagy átadták helyüket egy római eszmény szerint kialakított polgár- vagy katonavárosnak. Elsőként a galliai kelták oppidumai tűntek el az i. e. 58–50 közötti, Julius Caesar vezette hadjárat következményeként. Az Európa többi részén lévő kelta városalakulatokat a növekvő Római Birodalom törölte le a történelem térképéről, mígnem az utolsó britanniai oppidumok is elpusztultak az i. sz. 1. század közepén. Többük mai európai nagyvárosok bölcsője lett (pl. Párizs, Milánó, Genf).