Alig hagyja el Szulejmán az országot, a két király (Ferdinánd és János) között ismét lángot vet a háborúskodás. Csak német birodalmi, illetve török szövetségeseikre támaszkodva tudják fenntartani helyzetüket. Az anarchia, a „mindenki mindenki ellen" e tragikus korszakában a János-pártiak a Ferdinánd-pártiakat németeknek, ezek pedig amazokat törököknek bélyegzik, mintha a magyar névre - jegyzi meg találóan egy kortárs - már egyik sem lenne méltó.

AJÁNLÓ

A török szultán visszavonuló hadát szinte nyomon követik Ferdinánd csapatai, s a kiürített nyugati vármegyékre, Sopronnal, Pozsonnyal és Magyaróvárral egyetemben haladéktalanul ráteszik kezüket.

Ferdinánd 1529. október utolján Niklas Salm ( Salm Miklós) grófot arra utasítja, hogy foglalja vissza a Pozsony térségében állomásozó katonasággal Buda várát. A Duna jobb partján előnyomuló 3 ezer gyalogosból, 700 könnyű magyar és 300 nehéz német lovasból álló mintegy 4000 főnyi sereget 50 naszádon spanyol, cseh és német fegyveresek kísérik a Dunán. Győr és Komárom vára számba sem jövő ellenállás után behódol, Esztergomnál azonban megtorpan az előretörés.

A valóban váratlan katonai támadás kivédésére János király meglepő rugalmassággal reagál Budán. Nagyobb lovascsapatot s a Dunán naszádosokat küld ellenük. A két hajóraj Esztergom előtt csap össze, s a Habsburg-hajósok érzékeny veszteséget okozva visszaverik a magyar erőket, melyek azonban még ilyen állapotban is hathatós segítséget tudnak nyújtani a várban még védekező kato-naságnak. Az esztergomi ostrommal nem boldoguló Salm végül is belátja, hogy a leghelyesebben akkor cselekszik, ha hazavezeti a gondjaira bízott fegyveres erőt.

A budai vár visszavételét folytonosan sürgető Ferdinándot Salm-nak sikerül meggyőznie arról, hogy a vár megszerzése pillanatnyilag lehetetlen. 1529. december 10-én pedig oly megállapodás születik, hogy a téli időjárásra és a súlyos pénzhiányra való tekintettel a hadjáratot folytatni céltalan.

AJÁNLÓ

1529-1530 telének budavári hangulatát pompásan jellemzi Szerémi György: "Ezután pedig már békében maradtunk Budán az egész télen át, táncolva, énekelve, vígan, négy hónapig."

VIII. Kelemen pápa kibékülve V. Károly császárral, s így Ferdinánddal is, Szapolyai Jánost és híveit, mint a pogány törökökkel szoros szövetségre lépőket, egyházi átok alá veti. Habsburg Ferdinánd békeköveteket küld Konstantinápolyba, sőt Posenben (a mai Poznanban) fegyverszüneti tárgyalásokba kezd Jánossal, de ugyanakkor parancsot ad Budavár visszavételére is.

1530. augusztus 2-án bátyjával, V. Károly német császárral való tárgyalásai nyomán dönt Buda visszavételére indítandó újabb hadjárat fölött. Batthyány Ferenc is biztatja: „Ha felséged csakugyan akar valamit véghezvinni, tegye idén, és szabadítsa ki Budát az ellenség kezéből."

Ferdinánd európai koalíciót akar létrehozni Buda visszaszerzésére, de a német-római császártól végül is alig kap valami segítséget. 1530 szeptemberében a Habsburg-támadástól rettegésben élő János király sürgős török katonai segítséget kér Jahja Oglu Mohamed szendrői szandzsákbégtől. De a továbbiakban mondja el maga a király a borzalmas históriát: „..mintegy 25 ezer emberrel ideérkezett. Személyesen beszéltünk vele, s könyörögtünk neki, hogy ne pusztítson magyar földön, s ő esküvel fogadta meg, hogy Magyarország határain belül nem fog dúlni. Felhívtuk a figyelmét Morvaország és Ausztria azon részére, mely tavaly bántatlanul maradt (amikor a szultáni had Bécs alatt járt), s hol kénye-kedve szerint pusztíthat... innen eltávozván nem Morvaországot, nem Ausztriát, hanem országunknak azon részét, mely annyi vésztől megmenekült, Budától kezdve felperzselte, kifosztotta, s hetednapra legalább háromszor annyi rabbal tért vissza, mint amennyi török volt seregében. Kértük, hogy adja vissza azon rabokat, akik hűségesen voltak irántuk, de ő irgalmatlanul odébbállott."

Id. Niklas Salm
(1459-1530)

Wilhelm von Roggendorf
(1481-1541)

Wilhelm von Roggendorf 10 ezer német, osztrák, spanyol és cseh, valamint a hozzácsatlakozott számottevő magyar fegyveressel, 14 nagy gálya és 40 naszád kíséretében indul Buda ellen, János király naszádosai erőltetett ütemben eveznek a támadók elé, s Nyergesújfalu és Lábatlan között csatát kezdenek az ellenséggel, de megsemmisítő vereség lesz a sorsuk. E dunai győzelem s a török csapatok barbár pusztításának a hatása alatt az érsek átadja Roggendorfnak Esztergom várát. S hogy ne legyen a budai ostrom alatt a Habsburg-seregnek ellenség a hátában, gyors egymásutánban meghódítják még Vác és Visegrád várát is. Roggendorf 1530. október 31-én érkezik meg seregével Buda alá.

AJÁNLÓ

Komoly gondot okoz a budaváriaknak a védelemben szükséges katonaság összegyűjtése, de Ferdinánd csapatainak rendkívül késedelmes megérkezése időt enged a szervezkedésre. Annyi magyar és török katonát szednek össze, amennyit csak lehet. Olcsarovicz Péter 800 rác és török harcossal dunai hajókon érkezik. Szinte az utolsó pillanatban fut be Grittivel a Törökországból Budára vezényelt 3000 oszmán harcos. Az első napokban rontja a helyzetet, hogy Nádasdy Tamás és Szerecsen László csapatai és a szultán által a budai vár védelmére rendelt Kászon bég török fegyveresei Szigetváron Török Bálint várát ostromolják, de János király parancsára erőltetett menetben sietnek a budaiak megerősítésére.

„Tudjátok meg, hogy a németek Budát ostrom alá vették - írja Szigetvárt ostromlóknak a király -, s bár a város még hatalmukban van, mégis, ha hűségesek vagytok, s azt akarjátok, hogy mi megmeneküljünk, mindent félretéve siessetek ide, vagy még inkább röpüljetek..." A kétségbeesett hangú felhívás nyomán Buda alá érkezett magyar-török egyesített hadnak egy ügyes kalauz segítségével sikerül is a laza ostromgyűrűn át bejutnia a várba.

Szapolyai János csalódottan nyugtázza, hogy a híres vitéz, Czibak Imre nagyváradi püspök megjelenik ugyan a várban, de egyetlen katona nélkül. Jó parancsnokokban nem szenved a védelem hiányt, mert ott vannak Petrovics Péter, Pöstyéni Gergely, Ártándy Balázs, Dóczy János, Athinai Simon, hogy csak a legismertebbeket említsem. Felsorakoznak a királyi vár védelmére Pest és Buda polgárai is. A budai várnagynak, Amadé Istvánnak azonban a sok nagyúr között semmi szava sincs katonai kérdésekben. A védelem irányítása a király, de kivált Luigi Gritti, a velencei kezében összpontosult, akinek a szava, mint a szultán küldöttének, a legtöbbet nyomott a latban.

A várban csupán két ágyúhoz jól értő férfiú volt: László pattantyús mester s egy Ágoston-rendi szerzetes, András páter. Az igaz, hogy egy német tüzér is akadt, de mivel „gazul és hűtlenül szolgálta a királyt, mert sok port töltött az ágyúkba és az szétvetette őket", János szigorúan eltiltotta a fegyverektől. Valamelyest felkészültek a vízen is. Ha gályájuk nem is volt, de 22 naszád állt a Gellérthegy alatti Dunán készenlétben.

Istvánffy szerint 8000 a védők száma, a szemtanú Szerémy viszont csak 2000-et ír. Kétségtelenül a két szélsőség között van az igazság. Négy esztendővel a mohácsi csata után tehát az a furcsa helyzet állt elő, hogy Buda falait az iszlám igazhitű szövetséges harcosai védelmezik a Habsburg-uralkodó ellen.

Az utolsó hetekben a falak megerősítésére belül földből sáncot emeltek.

Az élelmiszerkészletben aggasztó hiány mutatkozott, mert részben nem volt elegendő idejük a beszerzésre, részben pedig a múlt évi török támadás nyomán nagyon meggyérült a budai kereskedők száma, s a megmaradottaknak is alaposan kiürült a raktáruk. Roggendorf tábornok Óbudára érkezett hadserege rövid szemle nyomán ostromgyűrűbe fogja a budai Várhegyet, amit annál eredményesebben is megtehet, mivel megérkezésük hírére a váraljai Szent Péter külváros lakossága kiüríti a települést és felhúzódik a hegyre. A fővezér és parancsnoki kara hadiszállásukat, hogy jól belátható legyen a főtámadásra kijelölt terület, az alsó külváros fala előtt, a felhévízi Lázár templom közelében állíttatják fel. A magyar csapatok parancsnokai viszont Buda városa nyugati előterében, a mai Vérmező mögötti lankákra települnek.

Budavár szemrevételezése után Roggendorf úgy határoz, hogy a döntő csapást a város északi, északkeleti és északnyugati részére méri. A terjedelmes vitorlás gályákról kirakott nagykaliberű ostromágyúk részére három, sáncokkal védett tüzelőállást építtet. A legfontosabb tüzérségi lőállásban, Buda északkeleti szögletében álló guti Országhok emeletes palotája átellenében a Szent péter plébániatemplom mellett 10 faltörő ágyút állíttat fel. Innen nemcsak a várszöglet támadható, de úgy az északi, mint a Dunára tekintő keleti várfal is.

A másik kulcsfontosságú ágyúállás, hasonlóan 10 nagykaliberű löveggel a magyar urak tábora előtt, Logod falu felől, a város nyugati fala előtt kap helyet, jó rálátással a városkapura. Egy harmadik üteg, mely az ostrom során különösebb jelentőséget nem kap, Buda északi fala előtt, kb. a mai János kórház és a Széna tér körzetében áll. Az ostrom során dél felöl is megrohamozzák a falakat.

Buda ostromát háromnapos erős ágyútűz vezeti be, hogy a falakat lerontva lehetővé váljék a gyalogsági roham. November 1-én délután kezdődik az ágyúzás, ekkor csak 8 lövést adnak le, de már 2-án és 3-án reggeltől estig lövik az ágyúk a várost. Egy-egy nap 400 lövés is célba talál. A védők elhárító ágyúzása figyelemre sem méltó, így hát nyugodtan dolgozhatnak a támadók. János király, hogy katonáit jobb kedvre hangolja, minden egyes beszolgáltatott ellenséges golyóbisért 12-12 garast fizettet.

Buda Szent György terén jókora fegyveres erőt vonnak össze tartalékként, hogy onnan, mint központból a legjobban veszélyeztetett falszakaszhoz vonuljanak a csapatok. De az is szerepet játszik e fegyveres súlypont kialakításában, hogy megvédelmezze a vár északi bejáratát, ha netalán az ellenség a város valamelyik pontján behatolna a falak közé.

A várbeli lovasok - magyarok és törökök nem tétlenkednek. Rendszeressé válik a lovascsapatok kitörése a nyugati kapun át a mai Krisztinaváros és a Vérmező környékére. Elsőnek a magyar huszárok ütnek ki, de mivel vállalkozásuk csúf kudarcba fullad, hiszen „mindig csak hátuljukon hozták a németpártiak lándzsáinak vashegyét a városba", a király később csak a török lovasoknak engedi meg az ilyen vállalkozást.

A réslövő ágyúzás sokat ígérő eredménye már november 4-én mutatkozik. „A budai várfalakat Országh Ferenc háza felé (ti. az északkeleti szögleten) földig lerombolták - számol be az eseményről a várba szorult Szerémi György. - Amikor már a budai fal leomlott, a német gyalogosok mindjárt támadásra jöttek. Hogy megtudták a törökök és a rácok, hogy jönnek, vígan felálltak a töltésre, sok derék tizedest a németek közül megöltek, fejüket kopjára tűzték, s merészen fenyegették mezítelen kardjukkal a németeket. Kiegyenesedve álltak a töltésen, semmit sem féltek a törökök, sem a rácok. Örültek zsákmányuknak, mert a németek általvetőjében találtak aranyforintokat. A törökök bizony örültek a hadi becsületnek."

Istvánffy Miklós így írja le a Habsburg-csapatok első gyalogsági rohamát: „A németek nagy hévvel rohantak a falakra, s keményen harcoltak, úgyannyira hogy két óra hosszat győzelem egyik oldalon sem volt, mindkét részről számosan esvén el és sebesülvén meg. Végre is... visszaszorítva, vereséggel voltak kénytelenek táborukba térni, sok közkatonát, tisztet és zászlótartót vesztvén el."

Az erős ágyúzás a nyugati várfalon is szép eredményt hoz Roggendorf tüzéreinek. A Logod felől tüzelő ágyúk Szerémi szerint 200 lépésnyi, Istvánffy szerint viszont 600 lépésnyi hosszan talpig ledöntik a várfalat. E szakasz védelmét török és rác csapatok látják el, s jól felkészülnek a meginduló gyalogsági roham elhárítására.

Istvánffy így emlékezik meg a támadásról: „Jóllehet az utak a szakadatlan esőzés és közbejövő hózivatarok (!) által fellágyulván, akadályul szolgáltak, s a domb, melyen a város fekszik, síkossága miatt a megmászásra alkalmatlan volt, mégis a hadnagyoknak Roggendorf megparancsolta, hogy másnap a rést a sereg felével megrohanják, s minden erejükkel bejutni igyekezzenek."

„A magyarok megijedtek - meséli Szerémi - a törökök pedig örültek, s mondták: Bizony mi nem félünk, mert a város hegyre van építve, míg feljön az ellenség, nagyon ki lesz fáradva. És a magyarokat a város faláról elterelték. Csak ők voltak ott kardokkal és fütykösökkel, s a rácok parittyából kövekkel árasztották el a németeket, mely mint az eső szállt föléjük..."

A támadók által a falakon ágyúzott rések valamelyes kitöltéséhez a várbeliek nagy erővel látnak hozzá, s jó hasznát veszik itt a pincék mélyéről előkerülő, földdel megtöltött rengeteg boroshordónak. Ha nem is pótolja a ledöntött falat, de alkalmas fedezéket nyújt, hogy mögüle puskatűzzel tartsák távol a rohamozókat.

November 10-e körül Roggendorf általános rohamot rendel el. Négy ponton indul meg a gyalogosok támadása a város és a vár ellen, de a meredek, sziklás keleti oldal támadásával hamarosan felhagyni kényszerülnek. A tüzérségi tűzzel megrongált északkeleti szögletnél és környékén, valamint lejjebb, a domonkosok Szent Miklós kolostoránál (a mai Hilton Szálló területén), s végül a Boldogasszony (Mátyás-)templom mögött. Ekkor rohanják meg a németek a Gellérthegy alatti hőforrások tájékáról magát a várfalat is, sőt itt már-már siker koronázza a támadást, 4 zászlót ideiglenesen sikerül kitűzni a vár fokára. Valóban helyes elképzelés az egy időben nagy erőkkel több. egymástól távoli ponton megszervezett akció, de a magyarok, s kivált a törökök hősies ellenállásán minden gyalogsági támadás megtörik. Még maga a király is szakállas puskát ragadva tüzel a rohamozókra.

Már az ostrom első hetének a végén súlyos élelmiszerhiány lép fel a várban s a városban, úgyannyira, hogy a védők főtáplálékává a ló hús válik. Ezt jól tudja Roggendorf generális is, ezért iparkodik a Várhegy körüli zárógyűrűt szorosan lezárni, nehogy élelmet vihessenek a várba. Ez azonban nem akadályozza meg a védők merészebbjeit, hogy vállalkozásba ne kezdjenek. Így például Ölyvedi Menyhért éjjelente a Dunára lopakodik le halat fogni a király asztalára.
 
Nagy a bizakodás a védők soraiban, mert gyötrő az éhség, az egyre téliesebbre forduló időjárás, a havas eső, a tengelyig érő sár, a csúszós hegyi talaj rendkívül súlyos nehézségek elé állítja a Habsburg-sereget. János király és Gritti titkos utakon mégis a boszniai és a hercegovinai pasáktól török katonai segítséget kérnek, hogy az iszlám sereg mentse fel újból Budát.
 
A török és magyar lovascsapatok vállalkozásai rendületlen erővel folynak tovább. Egy ilyen kiütésben maga Nádasdy Tamás is résztvesz, sőt a logodi mezőn szabályos lovagi párbajt vív Bánffy Boldizsárral, akit a pusztulástól csak az előrerontó német karabélyos lovasság heves rohamának sikerül megmentenie.

Hadmozdulatok 1530. novemberében

Jellemző epizódra kerül sor egy másik ilyen huszártámadás során: A farkasszemet néző két tábor magyar urai egymással titkon érintkeznek. „Az volt közöttük a vélemény, hogy már semmit sem kell félniük a németektől, mert már gyorsan elvonul a német hadinép Buda falai alól." S a korszak furcsa ellentmondásosságát mi sem illusztrálja fényesebben, minthogy a Roggendorffal együtt harcoló Török Bálint hat élő csukát küld fel titkon a várba Jánosnak.

A német tábornok még november 20-án egy nagy általános támadást tervez Buda ellen, de hírét véve a közelgő török segítségnek és Bánffy János felszabadító hadainak, lefújja a rohamot. Közrejátszik a döntésben katonái sorában egyre vészesebben pusztító betegség, járvány, a zsoldosok elégedetlensége, s az az érzékeny veszteség, ami a Dunán éri. A török naszádosok ugyanis súlyos károkat okoznak a németek dunai hajóiban, úgyannyira, hogy csupán 13 naszád marad teljesen sértetlen. János titokzatos jóakarói Roggendorf táborából nyílvesszőkön üzeneteket küldenek be a várba: nem kell már félnie a generális hadától.

S valóban. A közelgő felmentő csapatok hírére, 1530. november 21-én felhagy az öreg tábornok Buda ostromával, és 22-én elvonul falai alól. Az örömhírre János király a budavári István-toronyra zászlókat tüzet ki, hogy hirdessék sikerét.

Wilhelm von Roggendorf hadjárata, bár az átlagosnál jobb katonasággal, jelentékeny tüzérséggel és hajóhaddal vonul fel a támadásra, de a magyarországi viszonyok között a novemberi időjárás nem alkalmas várostromra, még akkor sem, ha szép kezdeti tüzérségi sikereket könyvelhet el, vagy éppen éhség gyötri a védőket.

Kétségtelenül kitetszik az ostrom eseményeiből, hogy a várvédők mostoha adottságaik közepette is derekasan helytállottak.

Őszintén el kell ezt ismernünk, hogy nemcsak a magyarokról, de a török és rác harcosokról is, akár a falakon, akár pedig rajtaütésszerű kiütéseik során lovaikon harcoltak. A védelem fő mozgató motorja a szemtanúk szerint az a török szolgálatba állott Gritti volt, kinek jelleméről a történetírás vajmi kevés pozitív vonást jegyezhet fel, de azt, hogy a budai vár 1530. évi védelmében, aljas, megalkuvó, vagy éppen gyáva lett volna, igazán nem mondható el.

Maga írja röviddel az ostrom után: "Budának semmiféle körülmények között sem volt szabad a Habsburgok kezébe kerülnie, mert ha egyszer Jánostól elvették, a török, amint az kétségtelen, másodszor is elfoglalja, úgy többé a kereszténység vissza nem nyerheti soha!"

A Habsburg-sereg elvonulása után a várból kitörő katonák Roggendorf otthagyott beteg és súlyosan sebesült katonáit bosszúból mind egy szálig lemészárolják. De nem feledkeznek meg a menekülők üldözéséről sem. A Duna hullámain dagadó vitorlákkal észak felé húzó egyik gályát a várból erős ágyútűz alá veszik, majd pedig a könnyű naszádok erednek nyomába. A németek azonban válaszul Káposztásmegyernél kihajóznak 6 nagyágyút, melyek tüzével részben elsüllyesztik az üldözők hajóit, részben pedig menekülésre kényszerítik őket.

De az ostrom nehéz órái alól való felszabadulás örömét súlyos csapás keseríti meg. A segítségül hívott Mohamed bég csapatai Pesten összefogdossák az ifjakat és gyermekeket, s elhurcolják azokat. A budavári törökök sem járnak el különbül: foglyokkal elégítik ki az ostrom alatti jó szolgálataikat.

„A törökök és rácok - meséli Szerémi - sokat vittek el Törökországba Budáról, akiket elraboltak. Akik pincében rejtőztek, ezeket kenyérrel, élelmiszerrel kicsalogatták... s lehajóztak a szerémi vidék felé..."

S míg dúl a harc Budánál, Ferdinánd követei tárgyalnak a sztambuli portán. Amikor a törökök tudomást szereznek a magyar főváros ostrom alá vételéről, keményen a szeműkbe vágják a követeknek, hogy a Habsburg-uralkodó két vasat tart egyszerre a tűzben: békéről tárgyal, de ugyanakkor hadat visel a szövetségese, János ellen.

Általános a vélemény, hogy csak a Budáról érkezett örvendetes tudósításoknak köszönhető, hogy a követek ép bőrrel szabadulnak a szultáni főváros falai közül.

De az ostrom hetei alatt a két szembenálló fél Posenben (a mai Poznanban) béke- és fegyverszüneti tárgyalásokkal is próbálkozik. Végül megfogalmaznak egy-egy esztendőre szóló fegyverszüneti szerződéstervezetet, melynek jóváhagyási tárgyalásait 1531. januárjában Visegrádon Ferdinánd részéről a Budáról visszavonult Wilhelm von Roggendorf, Szapolyai János részéről pedig a lengyel Laski Jeromos vezeti.

Bár később létrejön ugyan a fegyverszünet, de rendkívül jellemzőnek kell tartanunk a budavári ostromból győzedelmesen kikerült János király helyzetét, aki szuverén uralkodó létére a szerződést csak Szulejmán jóváhagyása után szentesítheti. S ez az, ami a budai vár 1530. évi sikeres megvédése után sejtetni engedi a tragikus jövőt.