A téli hadjárat során a móri ütközetben Perczel Mór hadteste
katasztrofális vereséget szenvedett a Jellasics vezette cs. kir.
csapatoktól, és ezzel a főváros vonalának – a Duna felső szakaszának –
védelmét a magyar hadvezetés tarthatatlannak ítélte.
Vetter Antal és Klapka György által 1848. december 31-én felterjesztett,
téli hadjárat második szakaszára vonatkozó haditervvel egyedül Perczel
Mór nem értett egyet, aki szerint Buda télen „kissé jó védelem mellett”
bevehetetlen – ezért még január 1-jén javasolta Kossuthnak minden erő
Budán és Pesten való összpontosítását. Egyetlen, súlyos csatavesztéssel
nemrég parancsnoki renoméját vesztett tábornok szavára azonban nem
hallgattak, ami érthető is volt – a túlerő igencsak nyomasztónak
látszott, a visszavonulás és vereségek kimerítették és demoralizálták a
csapatokat, akiknek a felkészültségükkel is akadtak gondok.
A sikeres tavaszi hadjárat után a hadműveleti célokat tekintve Buda
visszafoglalása kézenfekvőnek tűnt, de reális célként fogalmazódott meg
az osztrák seregek Magyarországról való kiűzése is. Buda visszavétele
mellett szólt az utánpótlási vonalak fontossága, a főváros és a dunai
vízi útvonal birtokba vétele.
A magyar hadvezetés a Vár védműveinek állapotát ismerve úgy gondolta,
hogy annak feladására hamarosan sor fog kerülni. Az ostrom esélyeit
növelte, hogy a közeli hegyekről (Sváb-hegy, Gellért-hegy) az
ostromágyúk könnyen belőhették a Várhegyet, és mivel a Vár kiépített
elővédművekkel nem rendelkezett, a közvetlen roham egy alapos előkészítő
ágyúzás után a siker reményével kecsegtetett.
Végül a főparancsnok, Görgei Artúr tábornok a Vár ostroma mellett
döntött, mely a politikai vezetés véleményével is megegyezett.
Buda várának parancsnoka, Heinrich Hentzi von Arthurm szakképzett katona
volt.
1848-ban, immár vezérőrnagyként kinevezték a péterváradi vár parancsnokává. A forradalom idején a péterváradi várőrség parancsnoka volt és császári parancsra ő is letette az esküt a magyar alkotmányra, de kis idő múltán a magyar tisztek közbenjárására eltávolították, mert a várat át akarta játszani a szerbeknek, ezért letartoztatták és Pesten házi őrizetbe került.
A császáriak 1849. január 5-ei bevonulásakor kiszabadult és szolgálatra jelentkezett Windisch-Grätz tábornagynál, aki a budai vár parancsnokává nevezte ki.
Egyik első intézkedéseként cölöpsáncot építtetett a Vízivárosig, melynek védhetőségét ágyúkkal biztosította. Erre a Vár vízellátásának zavartalansága miatt volt szükség.
A Vár védőinek létszáma a Vogel-féle iratok alapján 4764 fő volt, Beyer József vezérkari ezredes, a hadsereg vezérkari főnökének visszaemlékezései szerint pedig 3980 gyalogos, 93 lovas, 250 tüzér, 99 műszaki és 60 szekerész. A Várban 98 löveg és mozsár volt bevethető állapotban.
Miért akarta Kossuth mindenáron visszafoglalni Budát?
Elsősorban külpolitikai indokok. 1849 kora tavaszán ugyanis olyan hírek terjedtek el, hogy Ausztria és a Piemonti-Szárd Királyság Brüsszelben tartandó kongresszuson fogja rendezni az olasz kérdést, tehát a Habsburg-monarchia észak-itáliai birtokainak sorsát. Kossuth attól tartott, hogy "ha a főváros siettetett visszavételével impozáns állást nem veszünk", a kongresszus "az olasz ügyelvet a mi rovásunkra találja kiegyenlíteni". Magyarul: Ausztria észak-itáliai birtokainak átengedése fejében szabad kezet kap Magyarországon. Kossuthnak ezt az aggodalmát csak növelhette az, hogy az 1849. február 26-27-i kápolnai magyar vereség után, március 4-én I. Ferenc József alkotmányt adott népeinek, s ebben az okkupált alkotmányban - csak úgy mellékesen - részekre darabolta Magyarországot. Kossuth ekkor határozta el, hogy az első komoly katonai sikerek után az országgyűléssel kimondatja az ország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását. A döntés szükségességét azzal indokolta az országgyűlés előtt, hogy Magyarország csak akkor számíthat diplomáciai elismerésre az európai hatalmak és az Amerikai Egyesült Államok részéről, ha kimondja függetlenségét. Amikor ez 1849. április 14-én megtörtént, merőben újhelyzet állt elő. Magyarország a fegyveres önvédelem teréről a függetlenségi harc terére lépett. Egy olyan térre, amelyen csak győzni vagy vereséget szenvedni lehetett, kiegyezni nem. A függetlenség kimondásakor az országgyűlés nem egy létező állapotot, hanem egy követelményt fogalmazott meg. Egy olyan követelményt, amelyet a hadseregnek kellett valóra váltania. Tehát: fel kellett szabadítania az ország egészét s az ország szuverenitását szimbolizáló fővárost; Budát (és vele Pestet).
Április 29-én Görgei utasította Aulichot, tegyen
előkészületeket Adonynál a Dunán történő átkeléshez
úgy, hogy 3-án a Csepel-szigetről megkezdhesse a
hídverést a jobb partra, s ezáltal hozzájárulhasson
a Budán történő rajtaütés sikeréhez.
Az előzetes hírek szerint az osztrákok a Sváb-hegyet
is tüzérséggel szállták meg, így védelmi állapotba
helyezték, Jellasic pedig erősítésekkel Budára akart
vonulni. Görgei ugyanezen a napon a
Kmety-hadosztályt is Budára irányította.
Aulich április 30-án meg is kezdte a hídverési
munkálatokat, majd május 1-jén jelentette Görgeinek,
hogy aznap estére a híd elkészül. Május 2-án
tudatta, hogy két zászlóaljat átszállított Ercsibe a
hídverés fedezésére. Maga a hadtest Szigetújfalunál
ütött tábort; Pestet két zászlóalj, két lovasszázad
és egy fél 6 fontos gyalogüteg őrzi. Május 3-án már
azt jelentette, hogy a híd különböző nehézségek
miatt csak május 4-én délre készülhet el. Ugyanezen
a napon azt is közölte Görgeivel, hogy ha a híd nem
készülne el időre, még aznap éjjel áthajózza egész
hadtestét a Duna jobb partjára.
A Kmety-hadosztály április 29-én délután 3 órakor
érkezett Esztergomba. Innen Görgei utasítására május
1-jén Dorogra, 2-án Csabára, 3-án Ürömre és 4-én
Budára ért. Az I. és III. hadtest zöme szintén 4-én
érkezett Buda alá, de 3-án az I. hadtest néhány
huszára már megjelent Budán a Krisztinavárosban a
templom előtti téren.
A Buda alá felvonuló magyar sereg északi részén a
Kmety-hadosztály állt a Vízivárosban, nagyjából a
mai Margit híd vonalában. Ehhez csatlakozott a
Kálvária-hegy és a Kis-Sváb-hegy közötti szakaszon
Knézich Károly tábornok III. hadteste. A
Kis-Sváb-hegy és a Kis-Gellért-hegy között
Nagysándor József tábornok I. hadteste foglalt
állást, a Kis-Gellért-hegy és a Duna közötti
szakaszt Aulich Lajos II. hadteste tartotta
megszállva. A zároló erők – a II. hadtesthez tartozó
Szelzulits-hadosztály kivételével – a Duna jobb
partján foglaltak állást. A magyarok megkezdték a
tábori lövegek telepítését a környező magaslatokra,
a Gellért-hegyre, a Nap-hegyre, a Kis-Sváb-hegyre és
a Kálvária-hegyre. A legközelebb, 6-700 méternyi
távolsága a Nyárs-hegyi (Nap-hegyi) üteg állt a
várfalaktól.
A Várat ostromló magyar hadtestek létszáma:
I. hadtest: 8199 gyalogos, 1322 huszár, 35 löveg;
(Nagysándor)
II. hadtest: 7540 gyalogos, 1600 huszár, 48 löveg;
(Aulich)
III. hadtest: 6700 gyalogos, 1500 huszár, 43 löveg;
(Knézich)
15. hadosztály: 3350 gyalogos, 700 huszár, 16
löveg. (Kmety)
Összesen: 25789 gyalogos, 5122 huszár, 142 löveg.
A II. hadtest sávjához csatlakozott az I. hadtest,
mely a Naphegy mögött sorakozott fel és a
Kis-Svábhegyig látta el a Vár körülzárását. Ettől
tovább a III. hadtest sávja következett, mely a
Nagykovácsi úton a Krisztinavárosig nyomult előre. A
körülzárás vonalának meghosszabbítása a Vártól
északra a Dunapartig a Kmety-hadosztály feladata
volt, mely Óbuda déli és a Víziváros északi végén
vert tábort. Az első főhadiszállás a Zugliget
szélére, majd május 9-én a Svábhegyre került.
A magyar csapatok ostromtüzérséggel nem
rendelkeztek, s csak 3, 6 és 12 fontos tábori
lövegek voltak, amelyek a várfalban komoly károkat
nem tudtak okozni. Több üteget azonnal bevontak a
támadásba; az egyik legerősebb üteg a Svábhegyen
flállított hétlöveges (3db 12 fontos ágyú, 2db
hétfontos hosszú tarack, 2db tízfontos tarack),
Barla Károly főhadnagy ütege volt.
Görgei május 4-én egy hadifogoly főhadnagy
elküldésével felszólította Hentzit a megadásra,
melyet ha teljesít, becsületes hadifogságra
számíthat Ő és katonái. Levelében felhívta rá a
figyelmet, hogy a Vár nehezen védhető, amely nehéz
feladat elé állítja a védőket. Egyben közölte, hogy
nem fogja Pest felöl ostrom alá venni, de ha Hentzi
ennek ellenére lövetné azt, vagy szétrombolná a
Lánchidat, a Vár bevétele után az őrség nem
számíthat kegyelemre.
Hentzi válaszában közölte, hogy Buda 1849
januárjában, Görgei gyors elvonulása idején még
tényleg nem volt erősség, de azóta azzá alakították
át, "melynek szerencséje lesz Önnek a
leghatáro-zottabban ellenállni". Felszólította
Görgeit, hogy hagyjon fel a vár lövetésével, mert
kénytelen lesz Pestet hatalmas ágyútűzzel támadni.
Görgei erre - hogy nyomatékot adjon szavainak -
elrendelte a Vár lövetését, majd utasította Kmety
György ezredest, hogy előrenyomulva a Lánchíd
közelében lévő, cölöpsánccal ellátott vízvédműhöz,
gyújtsa fel azt, megszűntetve ezzel a Várhegy
vízellátását.
A Kmety-hadosztály reggel 8 órakor indult el Ürömről
Óbudán át Budára, majd "átverekedve" magukat az
éljenző tömegen, déli fél 12-kor érkeztek a Bomba
(ma Batthyány) térre, s délben Kmety itt kapta meg a
parancsot a vízvédmű elfoglalására.
Kmety a délvidéki harcokban edződött 10. és 33.
zászlóaljakkal, valamint két 6 fontos löveggel
indult a vízvédmű ellen. A 33. zászlóaljat
tartalékban hátrahagyta a Király-hegy (ma Bem
József) téren, ő maga pedig a 10. zászlóaljat és a
két löveget a vízvédmű felé vezette. A támadókat a
Halász-bástya és a József-bástya védői oldalról, a
Vízi-kapu melletti bástya ütegei szemből lőtték.
A 10. honvédzászlóalj katonái mikor elérték a
vízvédmű cölöpműveit, olyan kartács- és puskatüzet
kaptak, hogy kénytelenek voltak visszavonulni. A
zászlóhordozó elesett, a zászlót átvevő Thurzó
Miklós a vállán kapott lövést, és maga Kmety György
is megsebesült. Visszavonulásuk közben a zászlóalj
felbomlott, s a katonák egy része a környező
házakban keresett menedéket.
Némi rendszerezés után Üchtritz Emil őrnagy dandárja
lövetni kezdte néhány röppentyűvel a védművet. Kmety
ekkor ismét rohamra indult a 33. zászlóaljjal, de az
ostrom újból kudarcot vallott. Üchtritz a 10.
zászlóalj megerősítésére kiküldte a 45. zászlóaljat,
ám az ellenséges tűz miatt az újabb támadás nem
tudott kibontakozni. A vadászok, a 23.
honvédzászlóalj és a 2. besztercebányai zászlóalj
szintén megpróbálkozott a rohammal, de sikertelenül.
Kmety tett még egy kísérletet, majd jelentette
Görgeynek, hogy a vízvédmű bevételét lehetetlennek
látja, mert az ellenséges lövegek széltében
pásztázzák a hozzá vezető utat.
Súlyos veszteség érte a magyarokat: a 10.
honvédzászlóalj egyharmada vált harcképtelenné, a
vadászok 45 főt veszítettek. A honvédekre a várból
is lőttek, az egyik bomba a 45. honvédzászlóalj
tömegébe csapott le, néhányan elestek, a
zászlótartónak mindkét lába térdben eltört, sokan
megsebesültek, s még egy kémény is a zászlóalj
katonái közé dőlt. Az újabb parancs szerint azt a
feladatot kapták, hogy igyekezzenek a házak
rejtekében a vár közelébe jutni, s a háztetőkről
lőni az őrséget. A háztetőkön szükséges rések
törésére fejszéket és csákányokat a városi szertár
feltörése árán szereztek, de közben folyamatosan
lőtték őket, s ismét néhányan elestek. Éjszakára a
katonák a vár bástyáinak közelében húzódtak
fedezékbe.
Görgey utasítására a környező hegyeken öt üteget
helyeztek el. A Kálvária és a Kis-Rókushegyen
egy-egy 7 fontos taracküteg, a Kis-Sváb-hegyen az
1db 12 fontos üteg, a Nyárs-hegyen egy fél röppentyű
üteg, a Gellért-hegyen pedig egy 6 fontos üteg állt
fel. Ezek délután 2 órakor kezdték el lőni a várat.
A vártüzérség viszonozta a tüzet, s elhallgattatták
a Kis-Rókus-hegyen és a Nyárs-hegyen lévő ütegeket.
A Kis-Sváb hegyen lévő 12 fontos, a Gellért-hegyi 6
fontos és a Kálvária-hegyi taracküteg akadálytalanul
folytatta működését. Két, a Gellért-hegyről kilőtt
lövedék a váron átröpülve, a Lánchíd oszlopán
megpattant, s a vízvédműbe csapott be. Hentzi ezt
Pest felől kilőtt lövedéknek vélte, s ezért
elrendelte Pest lövetését, amely este 8 órától 10
óráig folyt.
A vízvédmű elleni támadás kudarca után nyilvánvaló
lett, hogy a vár gyors bevételére nincs remény.
Május 5-én a magyar haditanács úgy döntött, hogy a
Nyárshegyen egy leszerelő üteget állítanak fel, s
ettől balra fogják elhelyezni a réstörő üteget.
Emellett Görgey utasította a tüzérséget, hogy
folyamatosan lőjék a várat, s igyekezzenek azt több
ponton felgyújtani. Az egyes hadtestek azt az
utasítást kapták, hogy minden nap sötétedés után
négy-négy, a Kmety-hadosztály pedig két századot
vezényeljen ki a várőrség nyugtalanítására.
Maga Görgei május 6-án Kossuth Lajoshoz írott
levelében úgy vélte: "A vár bevétele csak úgy
sikerülhet legrövidebb idő alatt, legkevesebb
emberveszteség mellett, ha a vízi gépeket Pest
részéről bombák és gránátok s röppentyűk által
összeromboljuk, minek következtében a víz hiánya
engedékenyebbé tehetné az ellenséget - átallottam
volna ugyan ezt legelőre javasolni, Pest városa
bombáztatásától tartván, de minthogy az esküszegő
Hentzi tábornok minden ok nélkül úgyis már
bombáztatja a szép várost, a kár ugyanegy, a jó
eredmény ellenben biztosabban várható, ha Pest
részéről is ostromoljuk".
Görgei tehát írt Guyon Richárd tábornoknak is, a
komáromi vár parancsnokának, hogy sürgősen küldjön
ostromágyúkat Buda alá. Guyon május 6-án útnak is
indított négy 24 fontos és egy 18 fontos
ostromlöveget, s ezek május 8-án meg is érkeztek. Ez
Kossuth erélyes utasításának is volt köszönhető.
Budavár bevétele
(Than Mór festménye)
Nyeregjártó János dandárja Máriássy János ezredes vezetésével a réstől
jobbra indult rohamra. Itt a 19. és 34. honvédzászlóaljak rohamoztak. Az
ellenséges tüzérség és gyalogság hatókörén belül szörnyű jelenetek
játszódtak le: a kartácstűz négyesével szedte le az embereket, az
ágyútűz tömegekben döntötte a sorban állókat. Leszakadt kezek, lábak,
koponyadarabok hevertek mindenütt. Máriássy ezredest egy robbanás
légnyomása terítette le, majd mikor végre magához tért, a hátráló
csapatok visszafordítását kellett levezényelnie. Ha lassan is, de
sikerült a rést védők oldalába kerülnie, amelyek így kettős tűz alá
kerültek. Görgeinek hajnali 5 órakor jelentette, hogy a Várban immáron
kilenc zászlóalj van, "s ha Isten is úgy akarja", tartani fogják
magukat.
A honvédek utcáról utcára haladtak előre a védekezők golyózáporában,
majd csakhamar fölényre tettek szert: a védekezők egymás után adták meg
magukat, de sokan estek áldozatául a honvédek támadásának is.
Az olaszok - amint látták a magyarok betörését - több ponton
beszüntették a harcot és megadták magukat. A 20. honvédzászlóalj
Andrássy Jenő főhadnagy vezette kis különítményét, "Evviva Ungheria"
kiáltással fogadták, s letették a fegyvert. A különítmény előbb a
Sándor-palota felé vette útját, innen azonban olyan tüzet kapott, hogy
kénytelen volt visszavonulni a nádori istállókhoz. Csak amikor erősítés
érkezett, tudták kiszorítani onnan a védőket.
(ismeretlen festő)
(Jakobey Károly festménye)
A 6. zászlóalj parancsnoka, Szalkay Gergely százados már az első roham
visszaverése után megindította alakulatát a falakhoz, majd mikor nagy
nehezen bejutott a Várba, megtisztította a fegyvertár és a Sándor-palota
környékét. Ezután a zászlóalj egy részét a vízvédmű felé küldte, hogy
fentről lövöldözve segítsék elő Kmety hadosztályának támadását.
Amikor a katonák megkezdték a felmászást, a császári-királyi csapatok
már csak gyéren mutatkoztak a bástyákon, mert a résen tömegesen betóduló
ostromlók miatt visszahúzódtak. A feljutó honvédek a házak fedezékében
bújtak meg, s amikor számuk pár száz főre növekedett, megindultak a
Szent György tér felé. A nádori palota ablakaiból még lőttek rájuk, ám
rövidesen egy másik rohamoszlop megrohanta és elfoglalta ezt az épületet
is. A zászlóalj a Szent György térről a Dísz térre, majd onnan a
Nándor-laktanyához vonult, ahonnan visszatért a Szent György térre.
Beniczky Alajos százados tanúsága szerint az alakulat a várban már nem
került tűzbe.
Nem volt könnyű dolguk a III. hadtest katonáinak sem. Ők a Bécsi kaput
és a szomszédos falszakaszt mászták meg létrákon. 30 katona esett el,
mire sikerült feljutni a kapura, s aztán bejutnia várba. A rohamozók
ezután az Úri és az Országház utcán indultak a Szent György tér felé,
hogy két tűz közé fogják a védőket.
A 65. zászlóalj betört a Nándor-laktanyába, ahol a házak ablakaiból erős
tűz fogadta a katonákat. A 9. zászlóalj néhány katonája a
Nándor-laktanyához közel eső 4. számú rondella felé futott, hogy az ott
lévő ágyúkat a védőkre irányítsák.
Hentzi, aki korábban a vízvédmű védelmét irányította, az I. hadtest
betörése miatt előállt válságos helyzetben a Szent György téren maga
állt a védők élére, s megpróbálta visszaűzni a honvédeket. A császári
támadókat gyilkos sortűz fogadta a honvédek részéről, melyben Gorini
százados halálos lövést kapott. Hentzi további rohamot vezényelt,
melynek során a hasába golyó fúródott. Bal kezével elszorítva sebét,
Kristin főhadnagy karjaiba zuhant. A főhadnagy néhány ember segítségével
kivonszolta őt a harcból, majd Josipovich hadnagy gondjaira bízta.
A várparancsnok eleste után, reggel 7 órára a vár a honvédek kezébe
került. Utoljára a várpalotában védekező császári-királyi csapatok adták
meg magukat.
Noha Görgei a roham előtt elrendelte, hogy a honvédek ne ejtsenek
foglyokat, a rohamozók mégis többnyire megkímélték a magukat megadók
életét. A 3. honvédzászlóalj katonáinak Mogyoródy Adolf főhadnagy
értelmezte a parancsot: "Görgei csak a fegyverrel ellenállókat
érthette".
Maga Görgei is helyeselte a honvédek eljárását, egyedül Hentzire volt
mérges, amiért az ok nélkül lövette Pestet, s még a Lánchidat is fel
akarta robbantatni. "...ha ma meg nem hal, ezen nyomorult hőst holnap
felakasztatom" - mondta.
Röviddel a vár bevétele után Görgei is fellovagolt. Utasította a 9.
honvédzászlóaljat, hogy készenléti tartalékként a budai városháza előtt
táborozzanak le. A napok óta kialvatlan honvédeknél azonban az álom
erősebbnek bizonyult, mint a parancs, s röviddel a kiadása után már
ötösével-tízesével aludtak a kapualjakban.
A vár bevételét követően a honvédek egy része korántsem hősies dolgokkal
foglalatoskodott, hanem igyekezett jól megszedni magát. A gyilkos
küzdelmet követő felszabadultság különböző kihágásokhoz vezetett: a
honvédek nemcsak kiraboltak bizonyos épületeket, hanem fel is dúlták
azokat. Akadt bőven bor is; többórás mulatozás kezdődött a várban.
A vár bevételéről szóló jelentést Kmety György ezredes vitte Debrecenbe
Kossuthnak. Kossuth néhány órára családja körébe is meghívta az
ezredest, s egyik fiának a következőképpen mutatta be: "Nézd meg fiam e
bácsit, s midőn a legvitézebb magyarról hallani fogsz, akkor jusson
eszedbe e bácsinak arcképe".
Kossuth utólagos érvelése szerint Görgeinek Komárom felmentése után Buda
helyett Bécs ellen kellett volna támadnia, s akkor Bécs "egy érett alma
gyanánt hull vala kezébe". Ekkor azonban még magának Kossuthnak sem
voltak kételyei. Május 22-én lelkesítő utóirattal tette közzé a Buda
bevételéről szóló jelentést, s ugyanezen a napon Szemerével közösen
gratulált Görgeynek: "Ön eddigi hadjáratát az ős Buda várának
bevételével koszorúzta meg. Fővárosát a hazának, székhelyét a
nemzetgyűlésnek és kormánynak visszaadta. Sőt e diadal által siettette
vagy éppen eszközölte, hogy önálló nemzeti függetlenségünk Európa által
elismertessék".
1849 augusztusában Paszkevics tábornagynak írott rövid összefoglalójában
már egyenesen úgy fogalmazott, hogy "Buda ostroma volt a legnagyobb
hiba, amelyet elkövethettünk, mert ez meggátolt bennünket abban, hogy
kihasználjuk az osztrákok fölött Nagysarlónál (1849. április 19-én)
aratott győzelmünket". A vár bevétele után erre többé nem volt
lehetőség.
Ám, ahogy Görgei néhány évtizeddel később írta, semmi értelme az ostrom
felelősségének kérdését feszegetni mindazoknak, akik abban részesek,
azért, "mert Kossuth Lajos minden áron akarta; Klapka György a
legmelegebben pártolta s e tettét csak akkor bánta meg, mikor már késő
volt; Görgei Artúr pedig újonc tehetsége szerint kivitte".
E felelősségáthárítási kísérletek révén jöhetett létre az a paradox
helyzet, hogy 1849 óta kortársak, politikusok, történészek és
publicisták tucatjai keresik egy győzelem felelősét. Holott az adott
katonai helyzetben Buda ostromán kívül nemigen volt más reális cél.
A vár bevételével a honvédsereg komoly, 5000 főnyi veszteséget okozott
az ellenségnek, 248 löveg és több ezer gyalogsági fegyver jutott a
magyar sereg kezére. A meglehetősen véres ostrom egyike volt a
szabadságharc legrövidebb ostromműveleteinek: mindössze 17 napig
tartott. Az ellenségnek okozott óriási veszteséget tekintve pedig a
legnagyobb győzelemnek mondhatjuk.
A foglyul ejtettek számát tekintve ehhez a győzelemhez csak az 1848.
október 7-i ozorai diadal mérhető. Ozoránál azonban a horvát hadsereg
legkisebb harcértékű csapatai estek fogságba. Budánál a császári-királyi
hadsereg négy elsőrangú zászlóaljat veszített. Emellett ez volt az
egyetlen olyan eset 1848-49-ben, amikor egy hadsereg rohammal, s nem
kiéheztetéssel vagy alkudozással foglalt el egy jelentős erődítményt. A
szabadságharc leverésének oka nem a Budánál "elvesztegetett" három hét
volt, hanem az az ellenséges túlerő, amely az elkövetkező hónapokban az
országra zúdult.
Buda bevételével a honvédsereg lehetőségei csúcsára ért. A vár
bevételével a honvédsereg komoly hadikészletek birtokába jutott, egyben
biztosította a hátát az elkövetkezendő hadműveletek idejére. Ekkorra már
nyilvánvaló lett, hogy Ausztria önmagában nem bír el a magyar
szabadságharccal. Nem véletlen, hogy I. Ferenc József éppen Buda
bevételének napján kötötte meg a végleges megállapodást I. Miklós orosz
cárral arról, hogy a cár 200.000 katonát küld a magyar forradalom
leverésére. S nem véletlen az sem, hogy a császár ezt a baráti
segítséget kézcsókkal köszönte meg a cárnak.
Az ostromot még egy szempontból illeti meg különleges hely a magyar
történelemben. 1541 óta először és eleddig utoljára foglalta vissza
magyar hadsereg "önerőből" az ország fővárosát. Érdemes megemlíteni,
hogy 67 évvel később, 1916-ban ezen a napon hunyta le örökre szemét a
XIX. század legnagyobb magyar hadvezére, Buda visszavívója, Görgei Artúr
honvédtábornok.
(Sterio Károly festménye; részlet)
Heinricz Hentzi 1850-ben posztumusz megkapta a Katonai Mária
Terézia-rend kiskeresztjét, fiát pedig bárói rangra emelték. 1852.
július 11-én Ferenc József személyes parancsára a budavári Szent György
téren emlékművet emeltek Hentzi és bajtársai tiszteletére, amely a
főváros lakosságának tiltakozását váltotta ki. Ennek ellenére az emlékmű
1899-ig a helyén maradt. Az emlékmű nyílt provokáció volt a magyar
közönségnek, amelyet rendszeresen meg is rongáltak. Az elégedetlenséget
csak fokozta, hogy a kiegyezés után a Monarchia hivatalnokai
előszeretettel rendeltek ki magyar honvédegységeket a Hentzi-obeliszk
őrzésére és koszorúzására. Erzsébet császárné és királyné meggyilkolása
után Budapest Székesfőváros Tanácsa felajánlotta, hogy az uralkodónak
egy Sissy-emlékművet adományoznak. „Véletlenül” éppen arra a
reprezentatív helyre kívánták azt állítani, ahol a Hentzi-emlékmű állt.
Mivel a cél szent volt, Ferenc József beleegyezett a tervbe, hogy a
Hentzi-emlékművet a Hűvösvölgybe, a későbbi Bólyai laktanya területére
helyezzék át.
(Jakobey Károly festménye)