A török hódoltság után újjáéledt Buda és Pest
egyaránt élvezték az uralkodók kegyét, csaknem azonos kiváltságokban
részesültek, amelyek ismét lényegükben azonosak voltak a többi szabad
királyi város kiváltságaival. Egyedül II. József volt az, aki Budának
jobban kedvezett, midőn a kiváltságlevelében biztosított fővárosi
jellegnek megfelelően ide helyezte át az országos kormányhivatalokat s
ezzel Budát Magyarország kormányzati központjává tette. Ez az intézkedés
országos jelentőséget biztosított Buda számára, fejlődésére azonban alig
volt befolyással, mert ezután sem fejlődött nagyobb méretekben.
A Duna túlsó partján elterülő Pest nem jutott ilyen országos
jelentőséghez, mégis minden támogatás nélkül fejlődött és vagyonosodott,
kedvező földrajzi fekvése következtében ipara és kereskedelme
fellendült, az irodalom és művészet meghonosodtak benne, s a XIX. század
első évtizedeiben már Pest az ország gazdasági és szellemi központja, az
ország valóságos fővárosa.
1848-ban végre, mikor az országgyűlés és a minisztériumok is Pestre
költöznek, az ország politikai élete is ide terelődik, és ezt az
alakulást csupán múlóan akasztják meg az 1849-1867 évek eseményei, mert
1867 után Pest, az ország gazdasági és szellemi központja marad a
politikai élet székhelye is.
A nagy egyesítési terv az 1849-es szabadságharc bukásával dugába dőlt, s
csupán Óbudát csatolták Budához 1849 december 19-én. A császári kormány
figyelmét sokkal inkább lekötötte az országos politika, semmint Buda és
Pest ügyeivel behatóbban foglalkozhatott volna. De különben sem állott
érdekében, hogy a magyar fővárost erősítse. Mégis életbeléptetett olyan
intézkedéseket, melyek Buda és Pest egyesítését előkészítették.
Ilyen volt a császári kormány 1850. november 13-iki rendelete, mely
Budát és Pestet egy közigazgatási kerületté tette. Jelentősebb lépés
volt az egyesítés szempontjából az 1850. november 23-iki rendelet, mely
Pestet és Budát (Óbudával) zárt városoknak jelentette ki, s a lakosságot
bor és húsfogyasztási adófizetésre kötelezte. Az 1851. február 26-iki
pénzügyigazgatósági rendelet szerint az állami fogyasztási adót a
községi pótlékokkal együtt állami alkalmazottak szedték be, és a
vonatkozó régi községi bérletek 1851. február végével megszűntek. A
fogyasztási adóvonalat a legnagyobb részletességgel állapította meg az
1853. február 24-iki pénzügyigazgatósági rendelet, minek következtében a
két város bizonyos egységet képezett.
Az alkotmány visszaállítása után rövidesen felmerült Buda és Pest
egyesítésének terve. Szentkirályi Mór Pest város főpolgármestere már
1867. október 16-án felhívta a képviselőtestület figyelmét, hogy az
egyesítés kilátásban levő törvényhozási tárgyalása előtt gondoskodjék
érdekei megvédéséről. A képviselőtestület azonban oly távol esőnek
tartotta akkor még az egyesítést, hogy nem foglalkozott érdemlegesen az
indítvánnyal. Pedig az eszme érlelődött s három esztendő leforgása alatt
a törvényhozás elé került.
Közben ismét olyan intézkedések léptek életbe, melyek szorosabbra fogták
a két város közötti kapcsolatot. Ilyen volt az 1868: XXI. tc. 62. §-ának
azon rendelkezése, mely az adóbehajtást Budán és Pesten a városi
pénztárakból fizetett községi adóbehajtási hivatalokra ruházta. Ez a
gyakorlat előbb is fennállott már, de az állami háztartás rendezésével
lépésről-lépésre fontosabb intézménnyé vált, mely a két várost a többi
törvényhatóságtól megkülönböztette és egymáshoz közelebb hozta.
Jelentősebb lépés volt az 1868: XXXVIII. tc. 127. §-ának azon
intézkedése, mely Budát és Pestet külön tankerületté tette és egy közös
iskolatanácsot állított fel, melynek 34 tagját a két város
képviselőtestülete — a lakosság számaránya szerint — választotta. E
közös iskolatanács körül merültek fel ugyan ellentétek is, nevezetesen a
tanítók kijelölését és az iskolai vagyon ellenőrzését illetőleg, mert
mindkét város féltette hatósági önállóságát s az ellentétek
következtében az említett ügyeket külön osztályokban intézték,
egyebekben azonban a legteljesebb egyetértésben működött a nevezett
intézmény, és hathatósan munkálta a két város egyesítésének ügyét.
Az egyesítés legjelentősebb előfutárja az 1870: X. tc. volt, melynek 10.
§-a a Fővárosi Közmunkák Tanácsát szervezte azon hivatással, hogy a
fővárosban a szabályozási munkákat előkészítse, városfejlesztési
programot állapítson meg, és az építésügy legfelsőbb intézője legyen. A
fővárosi közmunkák tanácsának hatásköre Budára és Pestre egyaránt
kiterjedt, tagjai a népesség arányszáma szerint mindkét város
képviselőiből kerültek ki, ilyenformán a két város közös hatósága lett,
működésében mindkét város képviselőtestülete részt vett, és közös
nézőpontból irányították a vonatkozó munkálatokat.
Mikor végre 1870. július 16-án az országgyűlés a törvényhatóságok
rendezéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalta s az ellenzék erélyesen
sürgette, hogy a városok számára külön törvényt alkossanak, Wahrmann Mór
indítványt adott be, melynek alapján a képviselőház utasította a
minisztériumot, hogy „Buda és Pest városokkal értekezzék e két város
beligazgatási egyesítése felett, és ha ez lehető, a két városnak ezen
alapon leendő közigazgatási egyesítéséről még azon évben
törvényjavaslatot terjesszen elő." Ezzel az egyesítés műve megindult s
akadálytalanul haladt előre.
Tóth Vilmos belügyminiszter 1871. március 4-én szaktanácskozást hívott
össze a két város közéletében résztvevő és érdekeit a szívén hordozó
férfiakból, hogy Buda és Pest beligazgatási egyesítése felett
tanácskozzanak. Az 1871. március 15-én tartott első tanácskozáson
mindenekelőtt az egyesítés kérdését tárgyalták, s erre nézve az volt a
tanács megállapodása, hogy a rendezés az egyesítéstől szorosan
különválasztandó és mindenekelőtt a rendezés ügye intézendő el.
Ámbár a tanácskozás egyelőre az egyesítés ellen nyilatkozott, a belőle
kiküldött albizottság törvényjavaslata elvben mégis kimondta az
egyesítést. Ez az egyesítési tervezet a tanács figyelmét erősen
lekötötte s élénk vitára adott alkalmat.
Az egyesítés ellen Szentkirályi Mór volt pestvárosi főpolgármester
szállott síkra az érvek egész sorozatával. Szerinte az egyesítés sem
Pestre, sem Budára nem bír értékkel, mert Buda nem fejlődésképes, a
Várhegy és Gellérthegy útját állják felvirágzásának, és a Pesten
meghonosodott ipart és kereskedelmet Budára átterelni lehetetlen. Ezzel
szemben a tanács tagjai ezt erősen vitatták, hiszen Buda fejlődésének
megvannak a lehetőségei és valósággal fejlődik is. Mihelyt a budai
Duna-part kiépül, a budai kereskedelem is virágzásnak fog indulni.
Ipartelepek számára is van hely Budán s már is megtelepedtek ott egyes
iparágak. A tanács tagjai főleg abban látták Buda fejlődésének
biztosítékait, hogy gyönyörű hegyvidéke van, gyógyforrásai kitűnőek és
az udvar, valamint a kormány székhelye, amely tényezők mindegyike az
érdekek egész sorozatát fűzi Budához.
Szentkirályi Mór második ellenérve az volt, hogy nemzetiségi szempontból
hátrányos az egyesítés, mert Buda lakosságának nagy része német, s az
egyesítés következtében az elnémetesedés veszedelme fenyegeti Pest
színmagyar képviselőtestületét. Ezt az ellenérvet azonban könnyű volt
megdönteni azzal, hogy a budai képviselőtestület tanácskozási nyelve
magyar, és az iskolák hatása alatt a lakosság rohamosan magyarosodik.
Az egyesítés elleni érvül használta Szentkirályi Mór azt is, hogy a két
város többszázados külön törvényhatósági életet élt, a különböző érdekek
erősen megszilárdultak, és ez megnehezíti az együttműködést. Mire az
egyesítés hívei azt hozták fel, hogy ellentétes érdekek a pesti
városrészek között is vannak, de ez még sem akadálya a békés
együttműködésnek. Ezenkívül máris vannak olyan intézmények - például a
Közmunkatanács -, melyek a két város közös ügyeit intézik és mégsem
zavarják működésüket az ellentétes érdekek.
Végül a két város vagyonának az egyesítéssel járó összeolvasztásában is
akadályt látott Szentkirályi Mór, mert ez szerinte azzal járna, hogy a
sok tekintetben elmaradt Buda szükségleteinek kielégítése Pestet
terhelné, ami ellentétekre adna alkalmat. Mire Havas Sándor kifejtette,
hogy a .vagyoni egyesítés nem azt mondja, hogy egyik város a másik
rovására megterheltessék, továbbá az adózási viszonyok Pesten és Budán
azonosak, a városok adósságaira pedig Budán is, Pesten is megvan a kellő
fedezet. Egyszóval az enquéte folyamán Szentkirályi Mór ellenérveit
megcáfolták.
Csengery Antal
(1822-1880)
Politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia
másodelnöke, a magyar földhitelintézet igazgatója, országgyűlési
képviselő
Szentkirályi Mór
( ? - ? )
Az egyesítés előtti Pest
utolsó polgármestere
Wahrmann Mór
(1831-1892)
Nagykereskedő, befektető, egyházi vezető, politikus,
országgyűlési képviselő, Deák Ferenc politikai híve, a korabeli magyar
gazdasági élet kiemelkedő szereplője
Csengery Antal felszólalása hatott e tekintetben, aki kifejtette, hogy
az egyesítés nem csupán városi, hanem országos érdek. Országos érdek
azért, mert nincsenek igazi városaink és szükség van egy nagy fővárosra,
mely a magyar államot megfelelően képviseli. A nagy fővárosok közül
Párizs a Szajna, London a Temze két partján fekszik, ugyanígy fog
elterülni Magyarország jövendő fővárosa a Duna két partján. London
közigazgatási egyesítése sem ment simán és a hatalmas korporációk minden
telhetőt elkövettek az egyesítés megakadályozására, mégis sikerült az
egyesítés megteremtése, ami a város és ország érdekeit hathatósan
előmozdította. Az egyesítés mindenhol a haladás és virágzás emeltyűje
volt, és nálunk is így lesz.
Az enquéte eredményeképpen a belügyminiszter 1871.
november 9-én olyan törvényjavaslatot nyújtott be a főváros
beligazgatási szervezetéről, amely az egyesítést kimondta. Az egyesítés
indokolásául felhozta, hogy „a magyar államnak oly központra
van szüksége, mely a magyar állam érdekeinek valóságos gyűlhelye,
ezeknek legfőbb támasza és előmozdítója legyen, mely a magyar államiság
eszméjét méltóan képviselje és a nemzeti fejlődés érdekében úgy
szelleműleg, mint anyagilag a részekre ellenállhatlan vonzerőt
gyakoroljon. E központ egy hatalmas, alkatrészeiben egységesen
szervezett főváros, mely a nemzet szellemi és anyagi fejlődésének
leghathatósabb eszközeit folytonosan gyűjtögetve, helyhatósági
intézményeinek lehető legcélszerűbb berendezése és kezelése által
egyúttal a jó rend, a valódi műveltség és társadalmi magasabb célnak
gyűlhelyévé váljék. Az állam érdekeinek hathatós előmozdítása, a
helyhatósági intézmények célszerű berendezése és kezelése a fővárosban
nem képzelhető anélkül, hogy a közigazgatás, mely egyrészt az állam
fenntartására és erősbítésére szükséges eszközöket szolgáltatja,
másrészt pedig a lakosság jólétéről, kényelméről és jogosult igényeinek
kielégítéséről kell hogy gondoskodjék, egységesen és összhangzó
működésre képesnek ne szerveztessék".
Az egyesítés eszméjét az érdekelt törvényhatóságok nem fogadták
jóindulattal. Pestváros törvényhatósága 1871. november 25-én a
képviselőházhoz intézett felirata hangsúlyozta, hogy a rendezés és
egyesítés kérdése együtt nem tárgyalható. Nem tárgyalható, mert a
rendezési kérdés megoldása körül főleg a közigazgatás érdeke határoz, az
egyesítés kérdése körül ellenben főleg a két város különleges vagyoni és
gazdasági viszonya dönt. A rendezést mindenekelőtt törvény által kell
megállapítani és azután hajtani végre közigazgatás útján. Ellenben az
egyesítést mindenekelőtt közigazgatási úton kell előkészíteni és csak
miután ekként az akadályok elhárítva vannak és az érdekek kiegyenlítve
lettek, lehet az egyesítést, mint tényt törvényesen kimondani.
Mindaddig, míg a két város polgárainak magánviszonyai a kölcsönös
érintkezés terén kereskedelmi, ipari és társadalmi tekintetben annyira
össze nem fűződnek, hogy a budai Pesten és viszont a pesti Budán magát
honosnak érezni nem fogja, az egyesítést bár törvény és közigazgatás
útján végrehajtják is, csak papíron fog maradni. Csak akkor, ha a már
meglevő, valamint célba vett hidakon a közlekedést díjmentessé teszik,
fog megindulni az életnek azon munkája, mely megszoktatja a két város
polgárait, hogy egymást ugyanazon község tagjainak tekintsék.
A budai bizottmányban megoszlottak a vélemények. A bizottmány két tagja,
Alkér és Pleskott elfogadták az egyesítést azon reményben, hogy a
fővárosok belkormányzatában a törvény célozta központosítás nem fog
keresztül vitetni, különösen a vagyon és a jövedelmek hovafordításának
kérdései igazságosan és méltányosan fognak megoldatni. Megvannak azonban
győződve, hogy az egyesítésnél csakis Buda hoz áldozatot, mert nemcsak
fővárosi címét, hanem municipalis önállóságát is el fogja veszíteni,
mely Pestnek szellemi és anyagi túlsúlyánál fogva mindig biztosítva
marad. Határozottan az egyesítés ellen nyilatkoztak Andaházy és Gombár,
mert ha kereskedés tekintetében Buda Pesttel versenyezni kíván, a pesti
és budai polgárok érdekei egyenes ellentétbe jönnek egymással. Mindaddig
továbbá, míg Budát Pesttel csak egy híd köti össze, míg ezen a hídon is
vámot kell fizetni, tényleges egyesítésről úgy sem lehet szó. Az
egyesítés végül csak ott lehetséges, hol közakarattal és
közmegállapodással jön létre a vagyoni állapot rendezése, ami Budán és
Pesten nem történt meg. Végül az egyesítést Óbuda közönsége is
ellenezte, mert érdekeit nem látta biztosítva.
Minthogy az egyesítés minden oldalról ellenzéssel találkozott, a három
város küldöttei 1872. január 10. és 11-én tanácskozásra gyűltek össze,
melyen a három város érdekeinek kiegyenlítésével foglalkoztak.
Mindenekelőtt Óbuda bekebelezését tárgyalták s kimondták, hogy az csupán
akkor válik lehetségessé, ha az ott fennálló földesúri és hűbéri
viszonyok megszűnnek.
A három város vagyonának további kezelését illetőleg a törvényjavaslat
szabad kezet biztosított az egyesítendő törvényhatóságoknak, az
értekezlet azonban azt határozta, hogy az egyesítés végrehajtása
esetében "nem lehet szó külön vagyonkezelésről, mert a külön kezelés
megnyugvás helyett inkább féltékenykedést és akadályokat keltene." Az
egyesítés időpontjának megállapítása tárgyában végül azt határozta az
értekezlet, hogy tekintet nélkül a függő kérdésekre, meg kell alakítani
az új törvényhatóságot és átmenetileg Buda és Óbuda külön költségvetése
tartassék fenn, míg a szükséges beruházások elintézést nyernek.
Ilyen előzmények után készült el az 1872: XXXVI. törvénycikk, melynek
illetőleg 2. §-a az egyesítést kimondta. Ezúton Buda, Pest, Óbuda és a
Margitsziget egy várossá lettek, melynek területe 24.892 hold,
lakosainak száma pedig 240.446 volt. Az 1873. esztendő másik nevezetes
eseménye az egyesített főváros közigazgatási szervezetének reformja
volt, mely jelentőségre méltán vetekedik az egyesítés megvalósításával.
Pest és Buda közigazgatási szervezete 1848 előtt lényegében - és
mondhatjuk részleteiben is - azonos volt a többi szabad királyi város
szervezetével. A városigazgatás élén mindenhol a polgármester, főbíró és
rendőrkapitány állottak, akik az élethossziglan megválasztott
tanácsnokokkal a belső tanácsot alkották. Ez a belső tanács nem csupán
közigazgatási, hanem egyszersmind törvénykezési hatóság is volt, mert a
város polgári lakosságának polgári és büntető ügyeiben bíráskodott. A
fent említett három főtisztviselő működési köre pedig akként oszlott
meg, hogy a közigazgatási és gazdasági ügyek a polgármester, a
törvénykezési ügyek a főbíró legfőbb vezetése alatt állottak, a
rendőrkapitány pedig a rendészeti ügyeket intézte. A belső tanácson
kívül állott az ún. külső tanács, melyet a választott polgárok alkottak
a szószóló elnöklete alatt. Ez a külső tanács intézte a választásokat s
a város vagyona és jogai felett őrködött.
A városi kiváltságlevelek és a fokozatos jogfejlődés alapján kialakult
fenti szervezetet lényegében átalakította az 1848. évi XXIII.
törvénycikk, mely a magyar városi szervezetet modern alapokra fektette.
Az 1843/44. évi országgyűlés meddő reformjavaslatai után az 1847/48.
országgyűlésen sikerült a sz. kir. városok szervezeti ügyét szabályozni.
Ezt a szabályozást igazi demokratikus szellem hatja át, de nagy hibája
az, hogy csonka, mert a városi szervezet alapjait állapítja meg,
anélkül, hogy a közigazgatási eljárás részleteivel foglalkoznék.
Az 1848. XXIII. törvénycikk elsősorban a tisztújításról gondoskodik s.
megállapítja, hogy tisztviselőit — ellentétben a régi gyakorlattal — a
város, szavazati joggal felruházott összes lakosai választják. Szervezte
a városi képviselőtestületet, hatáskörét azonban csupán általánosságban
jelölte meg, és ugyanígy végzett a tanáccsal is.
E törvény legnagyobb érdeme, hogy új életet öntött a városi igazgatásba,
a polgárság nagyobb tömegeinek érdeklődését fordította a városi ügyekre
és felszabadította a városokat régi függő helyzetükből.
Nagy hiánya volt azonban a törvénynek, hogy nem gondoskodott a
tisztújítások tartamáról s így nem volt biztosítva a polgárság árról,
hogy választási jogát milyen időközökben gyakorolhatja. E hiány a
császári kormányzat idejében nem okozott nehézségeket, mert a politikai
irányzat nem kedvezett az 1848. évi törvényhozás demokratikus
szellemének, valamint a városok igazgatása az akkori politikai
irányzatnak megfelelő ideiglenes szabályok alapján folyt.
Mikor azonban 1867-ben az alkotmányos élet újból megindult, rövidesen
napfényre jutott az említett hiány is. Királyi Pál 1869 december 25-én
indítványt ad be a közgyűléshez, hogy 1870. április havában tartsák meg
a tisztújítást. Indítványát azzal indokolja, hogy az 1848: XXI1I. tc. a
törvényhatóságok mintájára szervezte a városokat, a törvényhatóságok
pedig három évenként tartják tisztújításaikat.
Királyi Pál indítványa nem talált visszhangra a képviselőtestületben s a
közgyűlés 1870 január 5-én azt határozta, hogy a tisztújítás kitűzése
helyett feliratban sürgeti meg a köztörvényhatóságok rendezésének ügyét.
Sokkal erélyesebben járt el e tekintetben Buda város képviselőtestülete.
Andorffy Károly indítványára a budai közgyűlés 1870 április 6-án
kimondta, hogy megtartja a tisztújítást. E határozat ellen Rajner Pál
belügyminiszter 1870 április 17-én elrendelte a tisztújítási határozat
megváltoztatását azon indokolással, hogy a kormány a képviselőház
legközelebbi ülésén törvényjavaslatot fog benyújtani a törvényhatóságok
rendezéséről. Erre a budai képviselőtestület kénytelen volt elállani
előbbi határozatától s Budán és Pesten egyaránt egészen 1873 végéig azon
képviselőtestület és tisztikar működött, melyet 1867. áprilisában
választott meg a polgárság az 1848: XX1II. tc. alapján.
Az 1848. XXIII. törvénycikk az 1867. évi politikai átalakulás után újult
erővel fellendült Pest városa igényeinek nem sokáig felelt meg, modern
közigazgatásra volt szükség, de ilyet az 1848. évi csonka törvény
alapján nem lehetett teremteni.
Királyi Pál
(1821-1892)
Publicista, politikus, Pest főjegyzője
Rajner Pál
(1823-1879)
Politikus, főispán, belügyminiszter
Gerlóczy Károly
(1835-1900)
Budapest első alpolgármestere
(1873–1897)
Gerlóczy Károly 1869. március 27-én kelt reformjavaslatából látjuk, hogy milyen kezdetleges volt Pestvárosa közigazgatási szervezete ez időben. Minden legkisebb ügyet tanácsülés elé kellett vinni, ami az elintézést késleltette és a tanács figyelmét az érdemleges ügyektől elvonta. Az egyes közigazgatási ágak nem voltak szervesen különválasztva, s az ügyosztályok sem rendelkeztek megfelelő intézkedési joggal. E visszás állapot megszüntetését Gerlóczy Károly az úton vélte elérhetőnek, ha a tanácsülésben elintézendő ügyek részletesen meghatároztatnak, a többi ügy pedig a közigazgatási ágak szerint csoportosított ügyosztályokban az ügyosztályvezető felelőssége mellett nyer elintézést.
A Gerlóczy Károly által javasolt reformok — amint azt
Királyi Pál 1869. október 16-án kelt indítványa hangsúlyozza — a város
közigazgatási szervezetének alapjait érintik és életbeléptetésük csupán
a törvényhozás hozzájárulásával volt lehetséges.
Ez a gondolat vezérelte Tavaszy Endre 1869. augusztus 23-án kelt
indítványát is, mely Pestváros hatósági szervezetének reformálását
sürgette, és amely indítvány eredménye volt Gerlóczy Károly 1869.
október 31-én kelt törvényjavaslata.
Gerlóczy Károly törvényjavaslata szerint Pest fővárosi jellege
megköveteli, hogy e város számára külön törvény, amely Buda
testvér-fővárosra is kiterjeszthető, alkottassák. Szükségesnek tartja,
hogy Pest városa megfelelő államsegélyben részesíttessék. A fővárosi
közigazgatás köréből már kiveszi a bírói és rendőri ügyeket, melyek
szerinte az állami igazgatás körébe tartoznak. A törvényhatóságot
népképviseleti alapon szervezi és ügyeinek főintézőjéül a négy évre
választott képviselőtestületet jelöli meg. A képviselőtestület elnöki
székét a polgármesterre ruházza, kit az összes választók választanak
négy évre. A tanács tagjait a képviselők választják élethossziglan, s
élethossziglan választatnak a többi tisztviselők is. Végül a kerületi
közigazgatás élére elöljárókat állít, amint azt már Királyi Pál 1869.
október 16-iki indítványa is sürgeti.
E törvényjavaslat élénk vitára adott alkalmat, kifogásolták egyes
részeit, a közvetett választás meghonosítását és az élethosszig érvényes
tisztviselői választást, végül mégis hozzájárult a közgyűlés, majd 1870.
március 17-én a belügyminiszter elé terjesztette. Törvény azonban nem
lett belőle, mert a kormánynak egészen más intenciói voltak és ezek
ellenkeztek a javaslat alapgondolataival.
Mikor 1870. folyamán a kormány a törvényhatóságok rendezéséről szóló
törvényjavaslatot a képviselőházhoz benyújtotta, a városok ügye is
napirendre került, mert e törvényjavaslat a városi törvényhatóságoknak
is szólott. Buda és Pest város képviselőtestülete e javaslattal szemben
igyekezett megvédelmezni hatósági érdekeit és feliratokkal ostromolta a
képviselőházat, hogy a törvényjavaslatnak a városokra nézve hátrányos
intézkedéseit változtassa meg. Külön törvényt sürgettek a városi
törvényhatóságok, különösen pedig az ország fővárosa számára.
Kifogásolták a virilis szavazati jog behozatalát, mely a városi lakosság
demokratikus felfogásával ellenkezett és háttérbe szorította a városok
értelmiségét. Kifogásolták a főispáni intézményt, amely a városi hatóság
1848 utáni demokratikus szervezetével ellenkezett. A feliratok azonban
nem jártak eredménnyel, mert a virilizmus is, a főispáni intézmény is
bent maradtak az 1870. XLII. törvénycikkben.
A törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása alatt az ellenzék is
erélyesen sürgette, hogy a városok szervezete külön törvényben
szabályoztassék. A külön városi törvény iránti törekvések azonban
hajótörést szenvedtek, a törvényjavaslatot a képviselőház nem
módosította, és a vármegyei és városi törvényhatóságok szervezetét közös
törvény szabályozta. Ezzel a városok ügye kedvezőtlenebb állapotba
jutott, mint volt 1848 után, mert az 1848. XXIII. csonka, de önálló
törvény volt és teljesen a városok sajátos viszonyaihoz volt alkalmazva.
Irányi Dániel
(1822-1892)
Országgyűlési képviselő, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke.
Kitartó küzdelmet folytatott a teljes vallásszabadság megvalósításáért
és a polgári házasság bevezetéséért
Nyáry Pál
(1805-1871)
Politikus, Pest vármegye alispánja, képviselő,
az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja
Míg az 1870. évi országgyűlési tárgyalások a városokra nézve
kedvezőtlenül végződtek, addig a főváros szervezeti ügye ugyanezen
tárgyalások alatt jó mederbe jutott. Az ellenzéki akció közepette
ugyanis 1870. július 16-án Wahrmann Mór Házmán Ferenccel egyetértően
azon indítvánnyal állott elő, hogy a törvényhatóságok sorából a főváros
kapcsoltassék ki, s szervezetéről külön törvény alkottassék.
Ez indítványt az ellenzék szónokai, köztük Irányi Dániel és Nyáry Pál is
ellenezték, mert a külön törvény kedvezményét az összes városok számára
sürgették. A kormány és képviselőház azonban elfogadta Wahrmann Mór és
Házmán Ferenc indítványát, az 1870. XLII. tc. kiveszi a fővárost a
törvényhatóságok sorából, s ez intézkedés kapcsán a képviselőház
utasította a kormányt, hogy a főváros szervezetéről külön
törvényjavaslatot terjesszen be. E képviselőházi határozat
nagyjelentőségű volt a fővárosra, mert lehetővé tette, hogy sajátos
viszonyaihoz mért szervezetet kapjon, s ez úton a külföldi nagyvárosok
mintájára önállóan rendezkedjék be.
A képviselőház határozatának megfelelően Tóth Vilmos belügyminiszter
1871. március 9-én szaktanácsot hívott össze, melynek feladata az volt,
hogy a képviselőházhoz benyújtandó törvényjavaslatot előkészítse. A
szaktanácsban a belügyminiszteren kívül Andorffy Károly, Busbach Péter,
Csengery Antal, Fuchs Rudolf, Gamperl Alajos, Gerlóczy Károly, Havas
Ignác, Havas Sándor, Házmán Ferenc, Királyi Pál, Manó István, Országh
Sándor, Ráth Péter, Ribáry József, Steiner Gyula, Szentkirályi Mór,
Széher Mihály, Tavaszy Endre, Ullmann Károly, Wahrmann Mór és Vecsey
Sándor vettek részt.
A tanács 1871. március 15-én tartott első ülésén azt vitatta meg, vajon
a főváros rendezését illető külön törvényt a fővárosok egyesítésével
együtt tárgyalják-e, illetőleg a rendezési törvényjavaslatot az
egyesítés alapján szerkesszék-e meg. A tanács véleménye e tekintetben az
volt, hogy már eddig is több olyan intézmény működik ugyan, mint a közös
tanfelügyelőség alá helyezett iskolaügy, a közmunkatanács és a közvetlen
adóknak együttes és ugyanazon alapokra fektetett kezelése, melyek az
egyesítést előkészítették és azt lényegesen előmozdítják. Hiányoznak
azonban olyan előfeltételek, melyek az egyesítés megvalósításához
múlhatatlanul szükségesek, ilyenek a két főváros pénzügyi, gazdálkodási
és forgalmi viszonyaiban fennálló különbözőségek és hiányok. Ezek
alapján a tanács azt határozta, hogy az egyesítést külön választja a
rendezéstől és a rendezési törvényjavaslat elkészítésére Szentkirályi
Mór elnöklete alatt szűkebb körű bizottmányt küldött ki, melynek tagjai
Széher Mihály, Királyi Pál, Gerlóczy Károly, Andorffy Károly, Házmán
Ferenc, Országh Sándor, Ribáry József és Havas Sándor voltak.
A törvényjavaslat a tanács határozata ellenére elvben kimondta az
egyesítést, s az egyesítés tényleges végrehajtásáig átmenetileg
állapította meg a két főváros azonos szervezetét. Kimondta a rendőrség
egyesítését és államosítását. Szervezte a képviselőtestületet és az
elnökválasztási jogot a képviselőtestületre ruházta. A városi
közigazgatás élére főispánt állított, kit a belügyminiszter
előterjesztésére a király nevez ki. Szervezte a tanácsot és a kerületi
elöljáróságokat. A tisztviselők választását a polgármester kivételével,
a képviselőtestületre ruházta.
A törvényjavaslat megvitatására 1870. április 27. és 28-án jöttek össze
a tanács tagjai. E tanácskozások folyamán, az egyesítésen kívül, a
rendőrség államosításának tervezete adott okot erősebb vitára. Az
enquéte elé terjesztett javaslat t. i. a rendőrséget egyszerűen
államosította s csupán a rendészeti szabályok megállapítását hagyta a
város kezében. Ezzel szemben a beadott különvélemény azt kívánta, hogy a
személy- és vagyonbiztonsági ügyek intézésére — Szemere Bertalan 1848.
évi tervezetéhez hasonlóan — közös rendőrség szerveztessék, melynek
tisztviselőit a belügyminiszter nevezze ki, a rendőrség egyéb teendői
pedig hagyassanak meg a városoknál. E tervezet szerint a fővárosban
kétféle rendőrség lett volna, állami és törvényhatósági, az állami
csendőrség, a törvényhatósági rendőrség elnevezés alatt.
A különvélemény erős ellenzésre talált s azzal érveltek ellene, hogy a
két intézmény közötti demarkációs vonalat lehetetlen szabatosan
megállapítani, és gyakorlati szempontból teljesen célszerűtlen a rendőri
teendők kettéválasztása. Az államosítás szükségességét pedig Csengery
Antal védelmezte meg, utalással arra, hogy a nyugati államok
fővárosaiban mindenhol állami intézmény a rendőrség. Szükségszerű
következménye ez a főváros jellegének, mert itt van az állami élet
központja, itt ülésezik a parlament, itt székel a kormány, s a népesség
is állandóan és erősen hullámzik. Mindezek jól szervezett és erős
rendőrséget követelnek, ami csupán a rendőrség államosítása útján
teremthető meg.
Nagyobb vitára adott okot a főispáni intézmény is. Ez intézményt t. i. a
tanács egyik része ellenezte és azt kívánta, hogy a polgárság által
választott és belügyminiszterileg megerősített polgármester ruháztassék
fel a főispán jogkörével. A tanács többsége azonban nem fogadta el e
tervezetet és a főispáni intézmény mellett döntött. A főispán jogállását
a törvényjavaslat a törvényhatósági főispánok jogállásától egyes
részletekben eltérően állapította meg, amit Havas Sándor terjedelmesen
megindokolt és különvéleményben ellenzett.
Végül a törvényjavaslatba felvett virilis szavazati jog intézménye
kötötte le a tanács figyelmét, mire nézve módosításokat ajánlottak a
belügyminiszter figyelmébe.
Az 1871. november hó 4-én beadott törvényjavaslat nem követte a tanács
elé terjesztett törvényjavaslatot, hanem rendelkezéseiben is,
beosztásában is önálló alkotás volt. Főbb elvei a következők voltak:
- a fővárosi rendőrség egységes szervezettel államosíttassék;
- a képviselőtestület fele részét a legtöbb adót fizetők választják;
- a főispánt a belügyminiszter előterjesztésére a király nevezi ki;
- a tisztviselőket 6 évi megbízatással a képviselőtestület, a személyzet
többi részét élethossziglan a tanács választja;
- a végrehajtás gyorsítása érdekében kerületi elöljáróságok
szerveztetnek.
A törvényjavaslat egyes szakaszai több oldalról ellenzéssel találkoztak.
Ellenzéssel találkozott a virilis szavazati jog intézménye, melyet
elsősorban a pesti képviselőtestület 1871. november 25-iki felirata
kifogásolt. Kifogásolta pedig az értelmiség érdekében, mert a hullámzó
természetű fővárosi vagyon tulajdonosainak érdem nélküli előjogot
biztosít. Kifogásolta a tisztviselők közgyűlési szavazati jogát, mert
elvonja a tisztviselőket hivatásuk gyakorlásától és két fórumon ruházza
fel őket intézkedési joggal. Kifogásolta a főispán jogkörét, mert nem
egyeztethető össze a parlamenti kormányformákkal.
A pesti polgárság 1872. januárjában beadott kérvénye is ellenzi a
fentebb ismertetett intézményeket. Ellenzi a főispáni hivatal
megteremtését és helyette a polgármesteri állás olyatén átalakítását
tervezi, hogy a szavazópolgárság által megválasztott polgármester a
belügyminiszter megerősítése alá essék. Ellenzi a virilis szavazati
jogot, a tisztviselőknek közgyűlési szavazati jogát, s végül a városok
egyesítését is.
A törvényjavaslat 1872. november 26-tól december 9-ig tartott
országgyűlési tárgyalásai alatt is ugyanazon intézkedések képezték a
vita tárgyát, melyek már előzőleg az érdekelt törvényhatóságok és
polgárság körében ellenhatást keltettek. A fővárosi rendőrség
államosításának tervét, főleg azon szempontból ellenezték, mert a
rendőrállam megteremtéséhez vezet, ami politikai visszaélésekre ad
alkalmat. Ellenezték a virilis szavazati jog intézményét, amely a
pénzarisztokráciát teremti meg és a polgárok közötti jogi egyenlőséget
megszünteti.
Hosszú és szenvedélyes vita után ez intézmény a központi bizottság
módosításával ment keresztül, mely a virilizmust a választhatóságra
korlátozta. Ellenezték a főispáni méltóságot, amely a mindenkori kormány
alá rendeli az egész fővárosi közigazgatást és több módosítást
ajánlottak e tekintetben. Itt azonban győzött azon érvelés, hogy a
főváros saját belügyein kívül az állami közigazgatást is közvetíti,
tehát a fővárosi közigazgatás állami ellenőrzés alá helyezendő, és a
főispáni méltóság bent maradt a törvényben.
A törvényjavaslat elfogadása után következtek a részletes szervezési
munkálatok, melyeket a törvény 134. §-a értelmében a három város
képviselőiből választott 34 tagú bizottság intézett. Ezek a munkálatok
hiányzottak az 1848: XXIII. törvénycikkből, s a városigazgatás
szempontjából egyenlő értékűek voltak a szervezéssel.
A harmincnégyes bizottságba Buda városa 10 tagot küldött és pedig
Andorffy Károly, Andaházy László, Országh Sándor, Mandl Ferenc, Scheich
Károly, Iványi Mihály, Fromann Elek, Petrovits Szilárd, br. Lipthay Béla
és Stangl Sándor képviselőket.
Pest városa 20 taggal volt képviselve és pedig Busch-Bach Péter, Királyi
Pál, Szentkirályi Mór, Gerlóczy Károly, Steiger Gyula, Radocza János,
Máttyus Arisztid, Vetsey Sándor, Kammermayer Károly, Széher Mihály,
Wahrmann Mór, Csengey Endre, Schweiger Adolf, Havas Ignác, Tavaszy
Endre, Nasztl Mór, Preuszner József, Haris Sándor, Simon Florent és
Ullmann Károly képviselőkkel.
Óbuda képviselői végül Harrer Pál, Végh János, dr. Tatay Adolf és Molnár
József voltak.
A harmincnégyes bizottság elnöke Széher Mihály pestvárosi képviselő
volt, ki a tárgyalások vezetésén kívül fáradhatatlan buzgalommal vett
részt a munkálatokban is, és a főváros hatósági szervezetében nem egy
üdvös intézkedés a Széher Mihály eszméje.
A bizottmány jegyzői Gerlóczy Károly, Kamermayer Károly és Országh
Sándor voltak, kik a munkálatok megszerkesztésében tevékeny részt
vettek. A harmincnégyes küldöttség tagjai 1873. január 9-től szeptember
15-ig összesen 11 ülésben vitatták meg a részletes szervezési
munkálatokat, melyeket az alábbiak szerint a küldöttség tagjai sorából
alakított albizottságok készítettek.
A harmincnégyes bizottság munkakörébe ugyanis a fővárosi törvény 134.
§-a a következőket utalta:
1. a választókerületek alakítását,
2. a fővárosnak közigazgatási kerületekre osztását,
3. a tisztikar, szak-, segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzet létszámának,
hatáskörének és fizetésének megállapítását,
4. a tanácsi választások módjának megállapítását.
A fentnevezett feladatok előkészítésére a harmincnégyes bizottság három
albizottságot küldött ki. Az első albizottság a választó és
közigazgatási kerületek alakításával foglalkozott, s Havas Ignác
elnöklete alatt Iványi Mihály,. Mandl Ferenc, Molnár József, Nasztl Mór,
Preuszner József, Radocza János,. Scheich Károly, Schweiger Adolf és
Vetsey Sándor képviselőkből állott.
A második albizottság a személyzeti ügyekkel foglalkozott s tagjai
Szentkirályi Mór elnöklete alatt Andorffy Károly, Buschbach Péter,
Csengey Endre, Gerlóczy Károly, Harrer Pál, Kammermayer Károly, Királyi
Pál, Máttyus Arisztid, Országh Sándor, Petrovits Szilárd, Stangl János,
Steiger Gyula és Tavaszy Endre képviselők voltak.
Ezen albizottságnak volt a legnehezebb feladata és igazán
tiszteletreméltó munkát végzett, mert a hivatali személyzet hatáskörének
megállapításával az egész közigazgatási ügymenetet szabályozta.
Tulajdonképpen ezen albizottság állapította meg az új főváros
közigazgatási szervezetét, amit a törvény csupán nagy körvonalakban
rajzolt meg.
A harmadik albizottság végül a tanácsi választások módjának
megállapításán kívül a szükségesnek látszó előintézkedések és
előmunkálatok iránti javaslatok készítésével volt megbízva, és Haris
Sándor elnöklete alatt Andaházy László, Fromana Elek, Simon Florent,
Végh János és Wahrmann Mór képviselőkből állott. Ezen albizottság
legfontosabb munkálata a szakbizottmányok hatáskörének és a
törvényhatósági közgyűlések tanácskozási rendjének megállapítása volt.
Az albizottsági munkálatok a harmincnégyes bizottság elé terjesztettek,
ahol azok a hozzászólások hatása alatt újabb alakot nyertek. A
harmincnégyes bizottság munkálatai végre a három város képviselőiből
alakult közös közgyűlések elé jutottak, melyek Havas Ignác miniszteri
biztos elnöklete alatt működtek.
1873. március 26-tól október 9-ig tizenegy közös közgyűlést tartottak,
melyeken a harmincnégyes bizottság javaslatai határozatokká lettek. E
közös közgyűlési határozatokat a belügyminiszterhez kellett
felterjeszteni s a belügyminiszter jóváhagyása után léptek életbe. A
belügyminisztérium élén ekkor már gr. Szapáry Gyula állott, aki a
fővárosi törvény országgyűlési, tárgyalásai alatt is mint előadó
tevékeny szerepet vitt.
Ezek nagy vonásokban az 1873. évi egyesítésnek és rendezésnek részletei.
Budapest azóta sokat változott: lakossága óriási módon megnőtt, ipara,
kereskedelme megerősödött, az ország közművelődési és politikai életének
legfőbb tényezőjévé vált, s e változás előidézésében a negyven év előtti
közigazgatási szervezetnek nagy része volt. Olyan negyven esztendő alatt
szolgált ez a szervezet, mely a főváros történetében korszakot fog
mindig alkotni s ezért megérdemli, hogy megteremtésének részletei
ismertek maradjanak az utókor előtt.
A nagy német kancellár, Bismarck, 1852. június 23-án Budán kelt
levelében egész elragadtatással ír Budapestről (Buda-Pescht, wie der
Ungar sagt) s Bécs méltó versenytársának nevezi. Pedig ez időben a
balsors ugyancsak ránehezedett az ifjú fővárosra, és az 1849. évi
rövidéletű egyesítést is legfeljebb a hazafias emlékezet őrizte. Milyen
más módon írhatna az elfogulatlan szemlélő most ugyanerről a fővárosról,
a mi Budapestünkről, melynek immár 40 éves története van, s asmelynek
jövendő sorsa egészen összeforrott Magyarország sorsával.