Az Ördög-árok kiöntése, 1875.

A veszedelem napja

Írta: Varga Máté 2019. augusztus

Az Ördög-árokkal való küzdelemhez egyként kellett technikai tudás, városrendezési és pénzügyi ismeret. Az Ördög-árok históriája oly régi, mint az ördögé. Nem is egy, számos olyan vízmosás van a világon, amelyet a nép ördög művének tulajdonít. Van is rá oka: az irgalmatlan nagy szakadék helyén lomhán terpeszkedik hónapokon át, engedi, hogy gaz kiverje, állat felkeresse, a gyermeksereg rablópandúr-tanyává alakítsa, egyszerre aztán elveszti béketűrését, rohanó sárga víztömeggel telik meg, amely magával ragad mindent, ami útjába kerül.

Vasárnapi Újság, 1875. július 4.

Vész, iszonyú pusztító vész angyala járt a múlt szombaton, június hó 26-kán este a magyar főváros fölött. Akik szorosan a vész színhelyén nem voltak, csak egy nagyobbszerű nyári zivatart láttak, s nem is sejtették, hogy a szomszéd városrészben, egy pár száz ölnyire tőlük, mily irtózatos mérveket ölt a veszedelem. S midőn másnap annak színhelyét meglátogatták, s a hallott és túlzottaknak vélt híreket a valóssággal összehasonlították s meggyőződtek, hogy az nem csak a híreket, de a képzelet tulcsigázásait is felülmúlta, megdöbbenve állottak a pusztulás nyomai előtt, melynek utczasorok, kőházak s egész sereg emberélet estek áldozatul. Az ember akkor érzi kicsinységét a természettel szemben, mikor annak elemei, rendes egyensúlyokból kibillenve, elszakítják fékeiket s hatalmukkal felülkerekednek rajta s az emberi alkotások szilárdsága, maga az emberi élet nevetségessé válik előttük és megsemmisül az egyenetlen harczban.

Ha egy hatalmas tűzokádó, a föld belsejében forrongó örök tüzek kéménye, kiönti láváját s Herkulanumot és Pompejit hamuba borítja, hogy a századok eltemetett munkáját évezredek ássák ki a mélységből: a nagyság előtt rettegve némulunk el. De hogy egy szikrából, mely véletlenül gyulékony anyagra esett, az orkán fuvalma által városokat elemésztő tűzvész legyen, abban nem tudunk megnyugodni.

Ha egy fejedelmi folyam, mint a Duna, kilép medréből s nagy vidékeket iszapol el, gátakat rombol szét és tahikat, városukat romba dönt, természetesnek találjuk: potentes potentes aqunt. De hogy egy futó nyári zivatarból, mely széltől fujt felhő volt imént, félóra alatt utczákat elsodró s az emberi élet százait megsemmisítő ár legyen: azt elhinni sem akarjuk. Pedig ennek a látványnak voltunk elrémült tanúi e napokban.

Néhány napi rekkenő, fojtó hőség után, szombaton délután hat órakor, néhány tompa dörej jelenté a vész közeledtét. Egy sebes, futó zápor, intőleg előzte meg a kitörést. Egy negyed óra múlva szokatlanul erős eső tört ki, legnagyobb erővel a budai hegyek közt, óriási jégviharral. A városban is sok helyen lapátolni lehetett a jeget, s a nyugatra néző ablakok üvegei százanként, csörögve hullottak az utcákra. Fél óra elég volt, hogy a pusztulás műve végbe menjen a város azon részeiben, melyek fekvésük s építésük módjánál fogva a veszedelemnek sokkal inkább kitéve, s úgyszolván torkában vannak.

Ha magas pontról, avagy csak a vár délnyugati bástyáiról nézzük a Krisztina és Ráczvárost, egy teknőfenék gyanánt tűnik föl, a budai hegyek minden oldalról, a svábhegy, a naphegy, a Jánoshegy, eminnen a Gellért, a várdomb, úgy elzárják, hogy a víznek sehol sincs menekvése. Még a Duna felé is egy csekélyebb emelkedésű gerinc zárja el az utat előle. egyetlen lefolyása a hajdan paulus-, most Ördög-ároknak nevezett csatorna, mely egy részben nyíltan, más részben a föld alatt s beboltozva, részint a városrész szennyének, részint a hegyi esők gyüledékének ad lefolyást a Dunába.

Rendesen eléir tágas is, hogy e ezélnak megfeleljen, de rendkívüli esetben oly veszedelem okozója lehet, a minő nem állana elő nélküle. Mert ha a viz minden utczán, a merre nyilast talál, folyhatott volna, s minden oldalból és minden árokból, a hegyek közül és a város utczáiból, nem az egyetlen ördögároknak kellene szükségkép rohannia: a veszedelem közel sem lett volna akkora, mint most.

Az Ördög-árok ellen már rég óta hangos panaszok emeltetnek, e veszélyes jellege miatt is, mely épen 38 évvel ezelőtt, 1837. pünkösd másodnapján hasonló pusztítással csapott ki partjaira ; de főleg bűzhödtsége, rondasága miatt. Beboltozásán s némileg más irányba vezetésén, évek óta dolgoznak már, a nálunk szokásos lassúsággal és határozatlansággal. E körülmény döntő befolyást gyakorolt a veszedelemre. A munkálatok miatt az árok egyes pontjain a szabad lefolyás némileg akadályozva levén, az egyszerre, irtózatos erővel lerohanó víztömeg megtorlódott, visszafelé ömlött, felfeszítette a boltozatot, vagy kitörve belőle, elbontott mindent.

Egy félóra alatt a Krisztinaváros, a vérmezőtől kezdve az alagútig. s le az Attila-utczán, egy tengernek látszott. Képzelhetetlen, a mekkora
víztömeg gyűlt össze perczenként e tekenőben.

Felülről mind nagyobb és nagyobb menynyiségben rohant, a Duna szélességével, de tízszer oly gyorsasággal, lent pedig nem volt lefolyása, míg gátjait el nem törhette vagy át nem hághatta. Az ördögárok megtelt, megtorlódott, helyenként beomlott; a Krisztina- és Ráczváros közti, szemmel alig észrevehető emelkedés a vizet mégis fenntartotta, úgy, hogy félóráig a Krisztinaváros teknője fenekén minden utcza 3-4 lábnyira, helyenként egy ölnyire, a legmélyebb pontokon még magasabb víz alatt állott.

S most vegyük hozzá e városrész utczái s házai nagy részének építését. Szűk, lejtős utczák, apró, gyönge házak, a szobák sok helyt mélyebben fekve az utczánál, az ablakok alig egy pár lábnyival az utcza földje felett. Természetes, hogy az utczák ily vízállásának a szobákban hasonló felelt meg.

A Ráczvárosra valamivel később érkezett a veszedelem. De aztán annál nagyobb volt. Az Ördögárkot - mely itt beboltozva, a föld alatt áll, s egész hosszában házak vannak fölébe építve - több ponton beszakította a viz rohama; a boltozat beroskadt, s a mi fölötte állott, utcza, vagy ház, utána.

Hogy a házak beomlása, a szobákba betoluló öles vizek, mennyi érték pusztulását vonták magok után: ki tudná azt felszámítani? Mennyi emberéletet? még az sincs tudva. A viharkor mindenki házába húzódik, ott véli legbiztosabbnak magát; s mikor a veszély már megérkezett, sok helyt nem volt idő a menekülésre. Sokakat valószínűleg elsodort az ár, s majd csak napok, hetek múlva fogja fölvetni a Duna valahol; e jó öreg víz gondoskodni szokott, hogy az elveszetteket, a soká keresők, végre is megtalálják! A kiket el nem sodort az ár: azokból sokakat a víz iszapjából, a romok közül vettek ki.

Szombat levén, sokan voltak a hegyek közt a zöldben. Azok közül is esett elég áldozat. A vihar, mely egész szőlőket, földestől, tőkéstől a völgybe sodort, mely nagy fákat tövestől tépett vagy tördelt ki, mely öt-tíz mázsás köveket, mint egy forgácsot ragadott magával alá: hogy ne bírt volna az emberekkel? Hidakat vitt el, kocsikat, még vasutakat is, döntött fel, a fogaskerekű vasút gépezetét szétrombolta, pályáját egypár hétre járhatatlanná tette.

A rombolás részleteiről külön helyen vesznek olvasóink tudósítást. Az egésznek képe s okai ezekből is tisztán felfoghatók. Valóban, az ember jó órájában elfeledkezve a természet erejéről, s könnyelműen elmulasztva védelemről gondoskodni* annak ellenséges hatalmai ellen: csak magát okolhatja a vész óráján. Ily építkezés, mint nálunk még egész városrészekben, ily nyomorult alkotmány, mint ez a szerencsétlen Ördögárok, ily szabályozatlan utczák, mint a Rácz- és Krisztinavárosáé: ugyan mire vezethetne mindez egyébre ily veszedelemnél? De vájjon okulunk-e valaha?