Tüntetések Budapesten

1880. január 11-18.

Írta: Varga Máté 2019. augusztus

1880 januárjában Budapesten, a Nemzeti Kaszinó környékén véres zavargássorozatra került sor, amelynek több ezer résztvevője, sok sebesültje, és több halálos áldozata is volt.

A zavargások kirobbanásának központi alakja Verhovay Gyula volt, aki Eötvös Károllyal történt összetűzése után 1879-ben megalapította a Függetlenség című napilapot. Magatartása és lapjának hangja miatt a Függetlenségi Párt 1880-ban megszakította vele a kapcsolatot (a lap antiszemita nézete miatt). Verhovay Tisza Kálmán kormányának heves ellenzője és a radikális függetlenségi 48-as politika követője volt, vagyis tiszta szívű hazafi, aki ellenállt a liberális politika magyarországi térhódításának (bővebben lásd: Verhovay Gyula). 1884 és 1887 között az Antiszemita Pártot képviselte az országgyűlésben.

Verhovay Gyula
Verhovay lapja, a Függetlenség már első számában támadta "Frakkos banda" című cikksorozatában a Nemzeti Kaszinó néhány tagját (lásd PDF: Frakkos banda), köztük a - rossz üzletvezetés és hűtlen kezelés miatt - felszámolás alatt álló Kisbirtokosok Földhitelintézetének elnökét, gróf Festetich Pált. Ezzel párhuzamosan jött létre a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete. A két intézmény zavaros pénzügyei összefonódtak, s mindkettő elnöki tisztségét gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter sógora, az említett gróf Festetich Pál töltötte be. A Frakkos banda című cikksorozat leírta, hogy Festetich mélyen benne van a hitelintézeti pénzek eltűnésében.

Az ügy itt kapcsolódik egy előző botrányhoz, Zichy-Ferraris Viktor belügyi államtitkár ügyéhez: Zichyt az ellenzéki sajtó azzal vádolta meg, hogy hatalmával és összeköttetéseivel visszaélve állását magánvagyona gyarapítására használta fel (például pénz ellenében kitüntetéseket, főnemesítéseket járt ki, továbbá a Sugárút és különböző vasutak építtetőinek tett nem éppen önzetlen szívességeket). A vádak súlyosak voltak és részben Zichy felettese, Tisza Kálmán belügyminiszter-kormányfő ellen irányultak.

Zichy minden fórumon próbálta megvédeni becsületét, amely során azonban ügye egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, újabb és újabb vádakkal nehezült, és a politikus egyre jobban belebonyolódott a védekezésbe. A politikai-társadalmi elit, amelynek eddig ő is meghatározó részese volt, fokozatosan elfordult tőle, egyrészt azért, mert feltehetően egyetértett a vádakkal, másrészt pedig el akarta kerülni, hogy az egyre szövevényesebb botrány további politikusokat rántson magával.

Zichy először természetesen párbajkihívásokkal üldözte vádlóit (például az ügy kirobbantóját, Asbóth Jánost), ám azok rendszeresen kibújtak e terhes kötelezettség alól, sőt Zichyt kezdték gyávasággal vádolni. Zichy eközben önként lemondott hivataláról, hogy magánemberként próbálja igazolni magát, becsületbíróság és parlamenti vizsgálóbizottság felállítását kérte, ám ezek a testületek nem vagy csak igen lassan szerveződtek meg. Zichy keserűségében képviselői mandátumáról is lemondott: "ez elhatározásomnak ne keresse más indokait, mint amelyek egy önérzetében tiszta embernek feltétlenül irányadók, midőn méltatlanul meggázolt becsülete helyreállítására az önigazolás végső eszközeihez folyamodni kényszeríttetik" - írta a Ház elnökének küldött levelében. Hamarosan azonban a társadalmi közélet is száműzte őt: kizárták a Pesti Lovaregyletből és a Nemzeti Kaszinóból is.

Erre az esetre hivatkozott a Függetlenség cikksorozatának január 7-i darabja: "A kaszinó tagjai közül, kik Zichy Ferraris Viktor kizáratását követelték, gróf Festetich Pál, a kisbirtokosok hitelintézetének leköszönt igazgatójának nem volt joga a gróf kizáratását követelni. Nem azért, mert ha őt a mérlegre állítanák, ő sem nyomná le a mérleget. Festetich grófról ma még mindenki azt hiszi, hogy ő csak ártatlan, félrevezetett áldozat volt a kisbirtokosok piszkos dolgaiban. A folyamatban levő vizsgálat azonban hivatva lesz kideríteni, hogy a nagyképűsködésekkel, s lamentálásokkal a bűnt, a reá háramlandó tényeket elhárítani nem lehet”.

(Végső megoldásul Zichy arisztokrataként a nyilvánossághoz fordult ügyével és közzétette az őt igazoló dokumentumokat: "Ezzel a tisztelt közönség elé bocsátom önvédelmemet" - zárja munkáját. Ám ez sem hozta meg számára a megváltást. Végül 1880 májusában egy újabb párbaj során súlyosan megsebesült, a több napi szenvedés után bekövetkező halála jelentette a végső megnyugvást. A vádakat jogi fórumok sosem vizsgálták)

A Frakkos banda sorozatra válaszul a Nemzeti Kaszinó néhány tagja elment a Függetlenség szerkesztőségébe, hogy felelősségre vonják Verhovay-t, aki kijelentette az egybegyűlteknek, hogy nem ő, hanem Hentaller Lajos és Hoitsy Pál írták a kritikus sorokat. Másnap báró Üchtritz Zsigmond és Beniczky Gábor kaszinói tagok látogatták meg Verhovay-t, és felolvasták neki báró Majthényi Izidor hozzájuk intézett levelét: „Báró Üchtritz Zsigmond és Beniczky Gábor urakhoz. Miután a Verhovay Gyula úr részéről a gróf Festetich Pál személyére vonatkozó adatok nem győztek meg arról, hogy Verhovay úr a lapjában tett aljas támadásokra bármiképpen fel lett volna jogosítva, felkérlek benneteket Verhovay úr előtt kijelenteni, miszerint kifakadásait legundokabb nemű rágalmaknak, őt magát pedig rosszlelkű, jellemtelen rágalmazónak tekintem. Ha Verhovay úrban lenne még elég becsületérzés arra, hogy ezen kijelentésemért személyes elégtételt követel, kérlek ügyemet és személyemet képviselni. Budapest, 1880. január 8-án Báró Majthényi Izidor”. Vagyis Majthényi Izidor báró Üchtritz Zsigmond és Beniczky Gábor által nyújtotta át a párbajra felkérő levelet. És bár a báró személyesen nem volt érintett a Festetich Pál elleni rágalmakban, fellépése azt bizonyítja, hogy a Nemzeti Kaszinó testületileg vette fel a harcot Verhovay támadásával szemben.

Verhovay vette a lapot, s elfogadta a kihívást: Mednyánszky Árpád báró, és Komjáthy Béla országgyűlési képviselők személyében megnevezte a segédeit, s a párbaj időpontját január 10-re helyezték. Pisztolypárbajban állapodtak meg, egy golyóváltással, 25 lépés távolságból, 5-5 lépés közeledési joggal, 1 perces célzási idő mellett. A párbaj helyszíne a régi lóversenytér lett.

Verhovay már csak a helyszínen vette észre, hogy a párbajhoz használatos pisztolyokat korábban használta valaki, holott ő újakat kért Majthényi segédeitől. Majthényi persze azt állította, hogy azokkal még sohasem lőtt senki.

A magyar törvényhozás 1878-ban foglalkozik először a párbajjal és csapnak össze az érvek arról, hogy milyen kategóriába sorolják, kerüljön-e be a büntető törvénykönyvbe. 1908-ban Európa szerte párbajellenes ligák alakulnak, az első nemzetközi kongresszusukat június 4-én Budapesten tartják. Itt nyitják meg a párbajellenes ligák nemzetközi irodáját is. Hazánkban jelentős lépésnek számított az Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésének 1917-ben hozott parancsa, amelyben eltiltotta a tisztjeit a párbajozástól. Véglegesen 1923-ban tiltják be törvényileg a párbajozást Magyarországon.

A párbaj során mindkét fél az ötvenedik másodpercben lőtt, Verhovay azonban nem célzott. Majthényi - aki különben ismert céllövő volt - célzott és lőtt: golyója Verhovayt a gége mellett, a tüdő fölött fúródott Verhovay bal lapockája alá. A sebesült Verhovay napokig lázasan, félholtan feküdt otthonában, de végül túlélte az incidenst. A sebesülés híre mérhetetlen felháborodást keltett az ellenzék köreiben, hiszen egyrészt nem ő írta a szóban forgó cikksorozatot, másrészt pedig nem volt róla tudomása, hogy ellenfele az ország egyik legjobb lövője.

Herman Ottó a Függetlenség hasábjain kifejtette: "Soha Verhovay Gyulát más úton, mint a becsületén, nem találtam; soha mást, mint erős meggyőződését nem követett; más vezért mint azt, amit becsületérzése és meggyőződése igaznak vallott, nem ismert. Mindent a hazáért, mindent a becsületért, mindent az igazságért, ez volt jelszava és akként cselekedett, tett is, mert minden ízében kötelességtudó, bátor, lovagias ember”.

Jókai Mór szerint Verhovay Gyula megsebesítése a sajtó terrorizálása, így az ellenzékiek a párbajt nem párbajnak, hanem egyszerű gyilkolásnak tartották. „Vigyázzanak urak, kaszinó urai! Az a golyó nem csak a közügy egy bajnokának vállcsontját érintette, az a golyó a nemzet szívébe fúródott bele. De a lelőtt embernek helyébe százan és ezeren kelnek, kik odatartják melleiket vészben és zivatarban: ide lőjjetek!”

A párbajt követő napon, 1880. január 11-én a fővárosi hírlapok szerkesztői egy emberként álltak ki a Függetlenség mögött. Nyilatkozatot tettek közzé, amelyben minden jelentősebb fővárosi napilap szerkesztője kijelentette, hogy esetlegesen megjelenő cikkeik miatt a hírlapírók a későbbiekben soha többé nem fognak a párbaj eszközéhez nyúlni.

Este 9 órakor nagyjából ötven ember kezdett el gyülekezni a Nemzeti Kaszinó épülete előtt. Verhovay éltetése mellett a Kaszinó tagjait szidalmazták. A lárma híre futótűzként terjedt a fővárosban, s csakhamar emberek tömegei kezdtek csatlakozni a megmozduláshoz. Nemsokára kétszáznál is több személy skandálta a rigmusokat a Kaszinó ellen. A hatóságok hat rendőrt vezényeltek ki a Kaszinó védelmére. Miután a tömeg a többszöri felszólításra sem oszlott fel, Thaisz Elek rendőrfőkapitány megígérte, hogy katonai segítséget fog kérni.

Thaisz Elek, Budapest rendőrfőkapitánya
Az osztrák rendőrség felszámolása után, 1861 tavaszán került a főváros rendőr-főkapitányi székébe Thaisz Elek, akinek tevékenységéről megoszlottak a korabeli vélemények. Míg egyértelműen a főkapitány nevéhez fűződik ugyanis a polgári rendőrség megszervezése, önhatalmú rendelkezéseivel - amelyek jórészt bukását is okozták - rendszeresen magára vonta felettesei haragját.

Herman Ottó országgyűlési képviselő még a katonaság kivezénylése előtt a tömeg elé állt és kijelentette, hogy "constitutionalis" államokban csak a rendőrségnek van joga a polgári zavargásokat elnyomni. A tömeg ekkor narancsokkal bedobta a Kaszinó néhány ablakát, mire a rendőrfőkapitány elküldte egy emberét a Károly-kaszárnyába erősítésért. A katonaság pár perc múlva meg is érkezett, de a tömeg ennek láttán még akkor sem mozdult, mikor ezek feltűzték a szuronyokat. A rendőrségi lovasság megjelenésére a tüntetők szétszéledtek, így ezen a napon sérülés nem történt.

Január 12-én este 8 óra körül a Nemzeti Kaszinó előtt ismét megjelent pár ember, amiből egy órán belül kisebb csoportosulás fejlődött ki. A tömeg most nyugodtabban viselkedett, mint előző este, s a hangadók is leginkább Verhovay Gyulát éltette. Mintegy két órával később el is oszlottak, rendbontás nem történt.

Január 13-án ismét összegyűlt a népség, amire válaszul a rendőrség nagyobb számú gyalog és lovas erőkkel vonult fel a Kaszinó környékén. Az idő multával egyre hangosabbá váltak az emberek, s mikor a sarkon befordult az egyik kaszinótag, kőzáport zúdítottak rá. Az indulatok olyannyira elszabadultak, hogy a tömeg szinte ostrom alá vette a Kaszinó épületét. De nem csak az ablakokat, a rendőröket is megdobálták a legkülönfélébb eszközökkel (vésővel, kalapáccsal, vas gépalkatrészekkel, a szomszédos építkezésről hozott tégladarabokkal). Miután több rendőr is megsérült, Thaisz Elek utasította a lovas rendőröket a tömeg szétoszlatására. A rendőrök a mai Astoriáig szorították vissza a tüntetőket, de ennél többre nem futotta az erejükből. Thaisz erre két zászlóalj katonát vezényelt ki a rendőrség megerősítésére. A lázongókat még így is csupán éjfél után sikerült feloszlatniuk: mindkét oldalon több ember megsérült, mintegy 31 embert tartóztattak le, két tüntetőt a Rókus kórházba szállítottak, s ezen a napon halt meg az első áldozat is, egy Hegyesi nevű színész.

Január 14-én reggel Thaisz Elek felhívást tett közzé az elszaporodó csendháborítások miatt. Ebben felkérte a főváros polgárait, hogy a rend és a csend érdekében támogassák a rendőrség és a katonaság munkáját, valamint szigorú intézkedéseket helyezett kilátásba a jövőbeni csendháborítások elkövetőinek.

Nem sokkal dél után a Hatvani utcában (ma Kossuth utca) nagyobb csoportosulás kezdett összegyűlni, amely a Kaszinóhoz érve kővel dobálni kezdte annak ablakait. Mivel a lovasrendőrség nem bírta őket feloszlatni, ezért Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos javaslatára értesítették a katonaságot. A katonaság kiérkezése után is heves összetűzésekre került sor, majd este 10 óra környékén a tömegből pisztolylövés hallatszott, mire a katonaság - úgymond - viszonozta a tüzet. Schwarcz Adolf joghallgató a helyszínen életét vesztette.

A tüntetők visszavonulásuk alatt minden utcai légszeszlámpát kiütöttek, hogy a rájuk boruló sötétségben a katonaság ne tudja őket célba venni. Hajnal András egyfogatú bérkocsis a Kerepesi úton belehajtatott a kordonba, mire a katonák őt is lelőtték. Ezen a napon 45 főt vettek őrizetbe.

Az elmúlt napok hatására egyre több cikk jelent meg az újságok hasábjain, amelyek a gazdag mágnásokat támadták, s a Nemzeti Kaszinó tagjai ellen hangolták az olvasókat. Ezek eleinte ironikusak voltak, majd egyre élesebb hangnemre váltottak. A szerzők szerint a mágnások feladata a nemzeti szellem és a szegények pártolása, az ország érdekeinek képviselete lenne, ezzel szemben azonban a közhangulat szerint nem töltik be azt a feladatot. A költemények szerint a Nemzeti Kaszinó, Széchenyi nagyszerű alkotása elkorcsosult, bűnbarlanggá vált, és ezért a felelősséget az adott kor mágnásainak kell viselniük.

Január 15-én a rendőrparancsnok újabb felhívást tett közzé, amelyben kérte a lakosságot, hogy kerüljék el azon helyeket, ahol nagyobb csoportosulások alakulnak ki, nehogy veszélyeztetve legyen a testi épségük. A rendőrség este 6 órakor lezárta a Nemzeti Kaszinó körüli területet, így a zavargások résztvevői a Rókus kórház környékén kezdtek el gyülekezni. Itt lámpákat törtek össze, bedöntötték a kórház kerítését, az abból vett léceket pedig a rendőrök bántalmazására használták fel. Thaisz Elek a lovas és gyalogos rendőrök segítségével megpróbálta őket feloszlatni, de mikor látta, hogy ez nem sikerül, ismét a katonasághoz fordult. Fejérváry Géza parancsnok segítségével végül a tüntetőket szétverték; ezen az estén 25 embert tartóztattak le.

Január 16-án és 17-én semmilyen megmozdulásra nem került sor, de Thaisz ennek ellenére újabb felhívást adott közzé, amelyben kifejtette, hogy a törvényes hatalomnak minden rendelkezésére álló eszközzel fel kell lépnie a rendbontások és a rendbontók ellen. Azzal a kéréssel fordult a lakossághoz, hogy esetleges újabb rendzavarás esetén zárkózzanak be házaikba, valamint boltjaikat se tartsák nyitva.

Január 18-án Thaisz egy jelentést kapott kézhez, amely szerint tüntetők egy csoportja a légszeszgyár megtámadását tervezi. Azt feltételezték, hogy a tüntetők annak megrongálásával azt szeretnék elérni, hogy a fővárosban ne legyen közvilágítás, vagyis elvágják a légszeszlámpák utánpótlását. A rendőrparancsnok a hírre egy század sorkatonát és két lovas rendőrt vezényelt ki a helyszínre, de rendzavarásra nem került sor. Az erősítés egészen január 27-ig tartózkodott a légszeszgyár környékén.

"Meggyőződésem az, hogy a zavargások előidézésében, szításában és vezetésében intéző a Függetlenség című lap szerkesztősége volt, Herman Ottó, Hoitsy Pál, Hentaller Lajos, Bakay Nándor és Tóth Béla. A nevezettek mellett Szalay Imre országgyűlési képviselő tűnt ki a zavarok szításában" - fejtette ki Thaisz Elek a jelentésében, de megemlítette azt is, hogy a Kaszinó tagjai is kihívóan viselkedtek mindvégig.

Verhovay Gyula orvosa, Dr. csillag Zsigmond azonban másképp látta a helyzetet: "Hanem ha azt akarja Thaisz úr tudni, hogy e tüntetéseket ki vadította el, azt elmondom neki. Elsősorban maga az úrikaszinó, mely a polgárság felháborodását jól ismerve, nem tartotta érdemesnek a „bagage” kedvéért kijelenteni, hogy Majthényi és társai gyilkos tettét elítéli. Továbbá Thaisz úr drabantjai, kik brutalitásuk által minden jóravaló emberben a vért lázították fel. Én 15 év óta élek a fővárosban, higgadt, békés polgárnak tartom magamat, de ha engem Thaisz úr valamelyik drabantja bottal ütött volna meg, hogy én mivel feleltem volna, azt nem árulom el Thaisz úrnak".

A Belügyminisztérium rendeletet hozott a megmozdulások megelőzésére, amelyben a belügyminiszter kifejtette, hogy fennáll annak a veszélye, hogy a fővárosi zavargássorozat vidéken is tüntetési hullámot indíthat el, és ezek megakadályozása a megyei és városi főispánok feladatkörébe tartozik. Hogy vidéken is jelentettek mozgolódásokat azt jelzi, a Belügyminisztérium félelme nem volt alaptalan. Például Sátoraljaújhelyen, ahol Verhovay rokonsága élt, január 15-én este 10 óra magasságában 30-40 fő gyűlt össze, akik Verhovay-t éltetve Kossuth-nótákat énekeltek, s szidták a "frakkos bandát". Ezen kívül más kihágás nem történt. Debrecenben felhívást intéztek a lakosság felé, amelyben január 25-én délután 5 órára hívtak mindenkit a városháza elé egy Verhovay Gyula melletti szimpátiatüntetésre, amely azonban a debreceni kapitányság ébersége miatt meghiúsult, köszönhetően Miskolczy Lajos főkapitánynak.

Csak akkor csillapodott le némileg a hangulat, amikor híre járt, hogy Verhovay túl van a közvetlen életveszélyen. Hónapokig kellett ágyban maradnia. Ezalatt az idő alatt a Függetlenség sorvadni kezdett, barátai és munkatársai nem értettek a lapvezetéshez, hiányzott belőlük Verhovay lendülete és mozgékonysága. Amikor felgyógyult, már meglehetősen siralmas állapotban találta lapját. De hamarosan újra talpra állította. Új és új harcokat kezdett, új és új sikerekkel.

Bár sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet, Thaisz Elek jelentésében azt állította, hogy a zavargások mögött az egyetemi ifjúság és a szocialisták álltak. Viszont, amint a tüntetések elfajultak és radikalizálódtak, úgy hátrált ki a megmozdulások mögül a politika és az újságírás személyiségei. A békés tüntetések elvadulását a a Függetlenségi Párt is segítette, amely rendszerellenessége ellenére a korszakban tömegeket tudott megmozgatni egy-egy ügy érdekében, valamint a Függetlenség című újság is a nép oldalára állt, amely provokatív hangvételű cikkeinek sokaságával radikalizálta olvasóit. Az 1879. december 14-én indult lapot ez tette közismertté, és ugrásszerűen megnövelte népszerűségét.

A tüntetéssorozat címzettje eleinte kizárólag a Nemzeti Kaszinó, a frakkos banda volt. A későbbiekben ez alakult át a gazdagok elleni általános zavargáshullámmá. Ekkor már maga a gazdagság, a mágnásság, az arisztokrácia volt a fő célpont. Ehhez hozzájárult az is, hogy az 1873-as gazdasági világválság miatt egyébként is általános volt a gazdagellenes közhangulat. Az emberek úgy gondolták, hogy az arisztokrácia az utolsó évtizedekben romlásnak indult, az ország ügyei helyett csak saját jólétével, boldogulásával, és az élet élvezésével, habzsolásával foglalkozott, és ez ellen mindenképpen tenni kell.

Az akcióformákat vizsgálva kijelenthető, hogy a párbajt követő spontán tüntetés még békés volt, mindössze annyi történt, hogy naranccsal dobálta meg a tömeg a Nemzeti Kaszinó ablakait. Január 13-án csapott át a megmozdulás erőszakoskodásba, a kaszinó ostromával, a rendőrök megdobálásával, és ez már halálos áldozatokig is vezetett. Másnap már teljes volt a káosz, lövöldözésre is sor került, majd a zavargók célpontja áttevődött a Rókus kórház elé. Ekkor már utcai gázlámpák sokasága és egy hentesbolt is bánta a zavargásokat. Elmondható tehát, hogy az eleinte békés tüntetéssorozat fokozatosan csapott át erőszakos eseményekbe, sőt, köztörvényes bűnesetekbe is, azonban néhány nap után mintegy varázsütésre véget ért, kifulladt.

Végeredménynek elmondható, hogy a tömeg szempontjából a tüntetéssorozat eredménytelenül zárult, hiszen számukra semmi sem változott meg, életkörülményeikben semmilyen pozitív változás nem következett be. A lázítás, gorombaság, rongálás és ellenszegülés vádjával letartóztatott embereket rövid ideig tartották bennt, és a büntetési tételek is alacsonyak voltak. A legsúlyosabb büntetést - mintegy két hónapot - az ismert csavargóra, Kabasovits Miklósra szabták ki, valószínűleg nem csak a zavargássorozatban való részvétel, hanem egyéb ügyei miatt is. A királyi főügyész elítélte a rendőrség passzív hozzáállását a letartóztatottakkal szemben, s nagyobb "megtorlást" szeretett volna. Ennek ellenére a büntetésekből nem lett precedens értékű ítélet. Valószínűleg a hatalom szempontjából az elfogott személyek jelentéktelenek voltak, s nem a tüntetések főkolomposait sikerült elfogniuk, hanem olyanokat, akik az első sorokba keveredve egy-egy lámpát vagy ablakot bevertek.

A századfordulót követően az utcai véleménynyilvánítások száma ugrásszerűen megnőtt, s a tüntetőket már politikai és gazdasági célok vezették. A nagyfokú szervezettség láttán elmondható, hogy az egyes megmozdulások mögött már beazonosítható szervezetek álltak, s megjelentek a munkásmozgalmak élére álló felforgatók. A tömeg mobilizálása ezáltal hatalmas méreteket öltött.

Vasárnapi Újság, 1880. január 18.

A főváros oly izgalmuk és véres utczai események színhelye volt az utolsó napokban, minők az 1860-iki októberi nagy demonstráczió óta nőm fordultak elő. A Verhovay-Majthényi párbaj körülményei ingerültséget vittek mindenhová, ahová csak híre jutott; ahol csak beszéltek a szomorú esemény felől, falzúdulás visszhangzott utána. Az események kapcsolatába jutott a nemzeti kaszinó is, melynek körében uralkodó nézetekre történt hivatkozás a párbaj előzményeiben. E hivatkozás tehát a nemzeti kaszinóra vonta a figyelmet, sőt az események ódiumát is.

Megkezdődtek a tüntetések a kaszinó ellen.

A párbaj 10-én délben történt. Másnap, 11-én este zajongó tömegek jelentek meg a hatvani-utczában a nemzeti kaszinó előtt. Éltették Verhovayt, s különböző czímekkel illették a mágnásokat. Kiáltották, hogy «frakkos banda» és hogy «revolver-mágnások. A rendőrség, melynek hivatala ugyanebben az utczában van, gyorsan megjelenhetett, meg is jelent gyalog és lóháton, de a tömeget nem lehetett szétoszlatni. Erre tehát a szintén közel Iévő Károly-kaszárnyából a Kussevich-ezred (aradmegyei) egy szakasza is megjelent, fel is tűzte a szuronyt, de nem kellett erőszakot használnia, mert a tömeg - az igaz, hogy lassan - de végre is szétment, úgy éjfél körül. Mindössze egy pár el fogatás történt. E hó 12-én este újra csoportosulás és zajongás volt a kaszinó előtt. A tömeg kisebb, a hangulat kevésbé fenyegető, mint előtte való este, hanem a zaj csak akkora. Katonaság nem jelent meg. A demonstráczió minden nagyobb kihágás nélkül ért véget.

E hó 13-án délután elterjedt a hír, hogy Verhovay rosszabbul lett, hogy életéhez álig lehet remény.

A hatvani-utcza már esti 6 óra körül szokatlanul népessé vált, perczről-perczre mindig többen és többen érkeztek, s nemsokára megszűnt a járás-kelés, mert a tömeg nem mozdulhatott. A megjelent rendőrök hiába igyekeztek utat nyitni a közlekedésre. Az ide vezető utczákon sokaság özönlött össze. A zaj és kiáltozás a kaszinó előtt fokozódott. Odafent világosak voltak az ablakok, s olykor-olykor alakokat is lehetett látni. Egyszerire az egyik ablak csörömpölve betört. Erre, mint jeladásra, házzá kezdtek a többi ablakok bezúzásához. A belváros utczáin bajos hajigálni való követ találni, kezdetben tehát négy-krajczárosok pattogtak a vastag kristály-üvegen: de nemsokára erősebb hatású lövegek is kerültek a szemközti háztól, melynek kapualját most falazták be, s a téglákat ki lehetett tördelni. Vasdarab, kalapács is akad. Óriási kiáltozás közt verték be egymásután a saroképület ablakait.

Ekkor egy csapat lovas rendőr jelent meg, s a kaszinó kapuja előtt állást foglalt. Gunykaczaj és szitkozódás fogadta. A rendőrök erélyesebben akartak föllépni, kardot is rántottak, de a sűrű tömeg egy pillanat alatt lefegyverezte őket. Egy lovas rendőrt is letéptek nyeregéből, és össze-vissza verték. Körülbelül 50-60 gyalog s vagy 40 lovas rendőr volt jelen, de csak nem bírhattak többé a tömeggel s több rendőr megsebesült. Ekkor a Károly-kaszárnyában készen álló katonaság nyomult elő. Először egy század jött a Kussevich-ezredtől, aztán másik század, később pedig a Schmerling-ezredből négy század.

A katonaság dobpergés és trombitaszóval érkezett, és szuronyszegezve elűzte a tömeget a hatvani-utczáról. A kaszinó körül őrség állt föl. A szuronyok elől a nép a széles Kerepesi útra, a nemzeti színház felé húzódott, a hol tömör tömegben újra megállt, harsányan kiáltozott, s több gázlámpát kioltottak. Ezt a tömeget szuronyszegezve rohanta meg a katonaság. Nem mindenki menekülhetett, és sebesülések történtek. A katonaság ezentúl fegyverrel űzött el a közeleső utczákból mindenkit, s a sebesülések és befogatások száma szaporodott. Néhol kődobásokkal fogadták a katonákat.

A katonaság az elfoglalt utczák bejáratait elállta, és senki sem mehetett oda. A kerepesi uton a kocsik sem közlekedhettek. Már elmúlt éjfél, mikor a zavargások elcsöndesültek. Ez éjjel három nehéz sebesültet, vittek a Rókus-kórházba. Pap Árpád 19 éves festő növendék, kinek homlokán, arczcsontján és hátán van szúrás. Reisz Ignácz, 31 éves pinczér koponyáján kardvágás, hátán szuronydöfés; a harmadik Kálmán Henrik. A sebesültek számát természetesen nem lehet tudni bizonyosan, mert magán körben ápoltatnak. A rendőrök közül 8 gyalog és egy lovas rendőr sebesült meg; többnyire össze vannak zúzva; megsebesült Majsai János rendőrségi tollnok is.

A befogottak száma 31 volt, többnyire iparosok. Ezek legnagyobb részét a kihallgatás után másnap szabadon bocsátották. Egy hírlapírót, Kovács Pált, a Közvélemény dolgozótársát is befogták.

Reggelre a fővárosi rendőrség falragaszokban intette nyugalomra a közönséget s a zavargások ismétlődésére a legszigorúbb intézkedések megtételére figyelmeztette.

A kaszinó választmánya e hó 14-én délben ülést tartott, ez ülés határozata folytán a lapokban is kinyilvánítja, hogy a nemzeti kaszinó társaskör lévén, melynek tagja lehet minden művelt ember, szabályai értelmében, házi ügyein kívül, senkinek utasítást nem adhat s nem adott.

A véres emlékű események azonban meg nem értek véget. Január 14-én este nemcsak ismétlődtek, hanem még szomorúbb következésekre vezettek.

A csoportosulás ép úgy kezdődött, mint az előbbi estéken. Különben e napon úgy szólva állandó csoportosulás szinhelye lett a kaszinó előtti utcza-rész, hol a közönség a betört ablakok megnézésére meg-megállt. Este a gyülekezés, a tömegek alá-föl hullámzása csakhamar olyanná vált, hogy a kereskedők a szokottnál korábban siettek becsukni boltjaikat. A lovas-rendőrök egy darabig négyesével czirkáltak alá-föl a hatvani utczában; gyalog is volt vagy tíz, mely arra szorítkozott, hogy a közönséget ne engedje megállni. Úgy félkilenczig meglehetős csend volt; kevés éljen vagy fütty hallatszott a kaszinó előtt; de ekkor aztán a harsogó éljen Verhovay, abezug kaszinó s más fölkiáltások egész erővel hangzottak. Erre lovas rendőrök törtek ki a rendőrségi épületből. Zárt sorokban vágtattak neki a tömegnek, mely a hirtelen támadás által meglepetve, egymást nyomta, gázolta. Az elül levők menekülni akartak, a hátrább levők nem tágítottak, hanem káromkodtak. A ki nem tudott gyorsan menekülni, a lovak letaposták, a rendőrök pétiig pálczáikkal ütlegelték. A tömeg visszanyomatott a szomszéd utczákba, s ott is tovább folyt az üldözés. A gyalog rendőrök ezalatt sokat befogtak. A hatvani utczai Kammon-kávéház előtt az oda menekültek sűrű csoportban álltak; a rendőrök ütlegek kíséretében szorították be az embereket és meghagyták a kávéház bezárását.

A kaszinó környezete ezzel meg volt tisztítva. Az elkergetett tömeg visszahúzódott a kerepesi-ut torkolatába, a nemzeti színház elé. Nagy tömeg volt ez, mely székében ellepte a hatvani-utcza, országut és kerepesi-ut keresztezésével képződő nagy tért, s messze lenyúlt a kerepesi-uton. Itt egyszerre tördelni kezdték az utczai lámpákat, s kioltották a gázlángokat.

A kaszárnyából katonaság érkezeti, a Schmerling-ezred több százada, feltűzött szuronynyal legelőször is a hatvani-utczát zárták el; aztán pedig a kerepesi-utnál összegyűlt tömegek ellen léptek föl. A tiszt rohamot fuvatott, s a katonák gyors lépésben indultak. A tömeg futni kezdett beljebb a kerepesi-uton.

A kerepesi- és országut által képezett utcsomó is megtisztult. Itt jelent meg báró Edelsheim Gyulai katonai főparancsnok több tábornok kíséretében. Egész hadi látványt nyújtott e kép. Innen adattak parancsok a különböző helyen levő csapatokhoz. Nem bocsátottak erre senkit; még a színházból jövő közönségnek is kikikerülővel lehetett csak a belvárosba jutni.

A katonaság a kerepesi-uton megtorlódott tömeget szuronynyal kezdte elűzni. Egymást törve-zuzva menekült meg a nép, mert az üldözés most már vadul folyt, s a szuronyok használata általános lett. A katonák végig űzték a tömeget csaknem az egész kerepesi-uton. Sajnos, hogy a dologház több ablakát beverte egy pár suhancz.

Rémületes arányokat vettek az események a sip-utczának a kerepesi-utra néző részén. Itt lövések történtek, melyeknek két áldozata lett, Ez esetet sokféleképén beszélik el. Azt is áIlították, hogy a katonaság sorlövést adott, de azt is, hogy a tömeg közül lőttek.

A sip-utczánál a rendőrség többeket be akart fogni, de nem engedték, s birokra került a dolog. E dulakodás közben egyszerre lövések hallatszottak, s a lövéseknek két áldozata lett: Schwartz Adolf jogász és Hajnal András bérkocsis.

Egy szemtanú előadása szerint a katonaságot a tiszt lövésre vezényelte, de a katonák nem adtak sorstüzet, mert rajvonalban lévén fölállítva, a parancsszót csak a közelben levők hallhatták meg, s így 7-8 lövés-történt, az is nem egyszerre.

Schwartz Adolf, izraelita vallásu, jogász, csak nézője volt a jelenetnek s a fal mögé húzódott. A golyó fején találta, azonnal összeomlott. A Rókus-kórházba szállították mindjárt, a hol alig hogy megmondhatta még nevét s meghalt.

A 213-ik számu bérkocsi a katonaság által elzárt dohány-utczába akart hajtani. A bérkocsis Hajnal András golyótól találva, holtan omlott le az ülésből. Szintén a Rókus-kórházba vitték. Sebesülés, elgázolás és befogatás sok történt ez este és éjjel, mert éjfél körül volt már, mikor végre az utczák néptelenülni kezdtek, s a katonaság is visszavonulhatott a kaszárnyába.

Beszéltek merényletekről is; nevezetesen hogy báró Edelheim-Gyulai főparancsnokra rálőttek, s hogy Krautwald tábornokra petárdát dobtak, sőt hogy a kaszárnya előtt álló Faustenberg tábornokra is rá lőttek. Egy rejtélyes lövés csakugyan történt a Károly-kaszárnya előtt, épen akkor, mikor báró Edelsheim több liszttel visszatért. A 150-ik szárnu bérkocsi vágtatva ment el melettök, s egyszerre lövés hangzott a kocsi felöl, mely folytatta útját. A kocsist később elfogták, vallatták, de nem tud számot adni a lövés felől, és szabadon is bocsátották. A rejtély megfejtéséül azt hozzák föl, hogy a kocsi kereke bizonyosan egy elejtett töltényen ment át, s igy származott a lövés.

E szomorú éjjel a rendőrség által befogottak száma 15, kik közül másnap huszonegyet szabadon bocsátottak. Egy lovas rendőr ezúttal is megsebesült kődobás által.

Szomorú sors érte Machinitzkyt, a Lipót-utczai Semsey-féle ház felügyelőjét. Az uj-világ utasába indult fiáért, e akkor ért oda, mikor a katonaság rohamot intézett, lövés dördült el e pillanatban. Machinitzky elesett, a katonák rárontottak, puskatussal és szuronyokkal ütötték-vágtták, s ha a tiszt közbe nem lép, fölkonczolják! A szerencsétlen haza szállittatván. dr. Roth orvos vagy husz ütési és szúrási sebet talált rajta. Egy mély seb a koponyáján van; ezt a lövés ejtette, s a golyót még nem vették ki. Machnitzky állapota veszélyes. A szerencsétlen arra kérte ismerőseit hogy hírlapok utján fejezzék ki háláját a tiszt iránt, a ki megmentette.

Január 15-én este uj csoprtosulás jelei mutatkoztak a hatvani-utczában. A rendőrség tehát nem engedett megállapodni senkit. A boltokat mind bezárták, a lámpák nagy részét eloltották; sőt később a hatvani-utcza minden bejáratát rendőrök állták el.

A kerepesi-ut elején azonban csakhamar nagy tömeg képződött, mely fütyölt, kiabált s kővel és fagyott hóval dobált. Egy rendőr ismét megsebesült. A lovas rendőrök erre nekiugrottak a tömegnek, s hátra kergették. Suhanczok és gyerkőczök most hozzáfogtak az utczai lmpák tördeléséhez, melyeket csak aznap készítettek el. Bezuzták a lámpaüvegeket, s kezdték eloltogatni a lámpákat. A tömeg, mely koránt sem volt akkora, mint az előbbi estéken, lármával húzódott a népszínház felé. Utközben a Rókus-kórház háta mögött lévő kert léczkerítését kezdték bontogatni, s a léczet szétosztották.

A népszínház körül a rendőrök felszólították a rakonczátlan csapatot, hogy menjen haza. Ne hagyjuk magunkat! - kiáltá valaki, s erre három lövés történt, állítólag a tömeg közül; de a lövések senkit sem találtak. A rendőrök befogtak egy embert, kit azzal vádolnak, hogy ő lőtt. Ragioni rendőrt egy léczdarabbal, mely tele volt kiálló szögekkel, nyakon ütötték és megsebesítették.

A lövések folytán a rendőrtiszt Jekelfalussy miniszteri tanácsoshoz ment jelentést tenni, s Jekelfalussy és báró Fehérváry tábornok (a honvédelmi minisztérium államtitkára) felszólítására ismét katonaság jelent meg a Kussevich-ezredből, Thaisz rendőrkapitány csakis ekkor tudta meg a katonaság közbelépését, mely különben fölösleges is volt, miután a háborgók a Józsefvárosba szorítva, csakhamar szétoszlottak, s s 11 óra körül már helyre volt állítva a rend az egész városban.

Befogás ezuttal is elég történt; kivált gyerkőczöket fogtak el, kik a lámpákat pusztították.

A napok óta tartó tüntetések a legkínosabb helyzetet teremtették a fővárosban. Este felé a belváros nagy részében már nem lehet biztossággal megfordulni, később pedig a külvárosok egy része is el van zárva, s a belváros egy részébe sehogy, nagy részéin pedig kerülőkön lehet jutni. A kereskedéseket, üzleti helyiségeket, kávéháziakat, korán bezárják, az üzlet-emberek nagy kárára. Valóságos ostromállapot ez. Mindenki óhajtja a rend és nyugalom helyreállítását. A hírlapok melegen felszólalnak a rend érdekében, s nyugalomra intenek mindenütt.

Szegedi Napló, 1880. január 20.

Budapest is kezd már nagyváros lenni. Akár egy Párizs. Fölpezsdül benne a vér, a szíve sebesebben kezd dobogni. Nem az a lassú, gondolatszegény város, ami Prága vagy Berlin, hanem az érzelmek városa, mellyel a napi sajtó játszik kénye-kedve szerint. Savoyai Eugen mondta egykor, hogy a magyar nemzetben nincs forradalmi anyag, s valóban nincs, még ma sincs.

A magyar elem lobbanékony is, mindenekfölött szeret a maga esze szerint járni, s emiatt ritkán van egy véleményen, sõt az ezerfelé ágazik el. Kis dolgokban nincs tehát egyetértés s ha véletlenül van is, nem alterálják a kis dolgok. Nálunk a forradalmat csak nagy injúriák szülhetik. S ez okból igen ritkák a zavargások. Nem is volt 1861 óta ily nagyobb mérvű utcai demonstráció. S ily szomorú kimenetelű még talán nem is volt.

Csakhogy milyen különbség az idő között! Akkor az alkotmány volt veszélyeztetve, s a demonstráció közjogi sérelmekből meríté alapját, most pedig egy magyar köznemes, az ellenzék volt vezére kormányoz Budán, s a demonstráció egy sajnálatos incidensből keletkezett egy kaszt ellen, a mágnások ellen.

Álljunk meg itt és gondolkozzunk kissé, tegyük kezünket a nemzet ütőerére, s pillantsunk vissza a legközelebbi múltakba.

Hányszor vétettek már kormányok nagyobbakat, mint a Nemzeti Kaszinó. S mégis tűrte a nép. Szurony között kísértette Tisza a ceglédi deputációt. Kassai toasztot mondott a király, s egyszer sem nyilvánult a fölháborodás tényekben, de valahányszor a mágnás-kaszinó tesz valamit, mindig borzasztó hullámokat ver föl egyik-másik stiklije, legyen az bármily jelentéktelen. Emlékezzünk csak vissza a Nikó Lina ügyre, amikor ezernyi tömegekben tódult a nép demonstrálni a Népszínházba, s lázas izgatottságban tartották a fővárost a tömeges párbajok.

Mi egyéb az a hirtelen föllobbanó gyűlölet, mint az, hogy a nép érzi, miszerint van egy kaszt, mely összetart, mely bele nem olvad a nemzet-testbe, s mégis uralkodik a nemzet fölött, egy kaszt, mely büntetlenül tesz mindent, mely mikor ősi javait eltékozolta, zsíros hivatalokban és nagyszabású gsäftekkel szipolyozza a nemzetet. Egy kaszt, mely minden kormányt támogat, s melyet minden kormány támogat.

E népzavargásokban, melyek annyi gyűlölettel fordultak az úgynevezett »kaszinó« felé, a demokratikus törekvéseket lehetetlen észre nem venni, melyek mindinkább nagyobb tért hódítanak a magyar nép szívében.

De térjünk át ezen odiózus ügy processzusára - s illetve genezisére. Kisülnek a kisbirtokosok intézetének árnyékában gazdálkodó úri kompánia kriminális viselt dolgai. Tarnóczy Gusztáv igazmondása pattantja. A frakkos bandát legelőbb Tisza Kálmán veszi pártfogásába, majd egyre világosabb lesz az elkövetett sikkasztási láncolat. Végh Ignácot nem tudják elfogni. A közvélemény csakhamar meggyőződik róla, hogy nem akarják. Mégpedig azért nem akarják elfogni, hogy rá ne vallhasson az »urak«-ra.

Ily nagy mértékű korrupcióban támad egy lap, mely kíméletlenül ostorozza a bűnösöket, mind nagyobb-nagyobb fényt derít a rablóbarlang hőseire, kiknek egy része Kaszinó-tag is. S ekkor ebből a Kaszinóból előáll egy ügyes, kipróbált lövő, kinek semmi köze ehhez az ügyhöz, ki egy betűvel sem volt érintve és meglövi a hírlapírót, - amiért az igazat mondott. Hát nem vérlázító igazságszolgáltatás ez? Hát lehet-e még mélyebben süllyedni a társadalomnak, mely eleget eltűr? Hiszen gróf Zichy Viktort sem azért golyózták ki, mert nem viselte magát a becsülethez méltólag, hanem azért, mert nem lőtte le Asbóthot. Ismerjük a kaszinóbeli urak gondolkozását.

Néhány éve csak, hogy grófot kirekesztettek a Főrendiházból és a Kaszinóból. Ekkor azt kérdezte e sorok írója egy kaszinó tagtól, miért rekesztették ki Forgách Sándor grófot?
- Hát tudja - így szólt a kaszinói tag -, Forgách 48-ban muszkavezető volt, mégpedig nemhogy aláírta az okmányt, hanem tényleg is vezette a muszkákat...
- Tehát ezért?
- Oh dehogy! Hanem ebben a minőségben egy csata után egy honvédtiszt holttestét a lábaival rúgta meg...
- Tehát ezért?
- Oh dehogy! Egy babonás orosz tiszt, nem tűrhetvén a holttestben [!] történt e bántalmazást, arcul ütötte Forgách grófot. S õ ennek dacára sem kért az orosz tiszttől elégtételt. Emiatt rekesztették ki.

E jellemző eset eléggé illusztrálja a kaszinói gondolkozást. Hazafiatlan az és erkölcstelen. S nem csoda, hogy mindannyiszor fölháborodást okoz, valahányszor kicsap a société medréből s a polgári életbe nyúlik be. Mert mulassanak a méltsás urak en famille, amint akarnak. Hanem a mi cirkulusainkat ne bántsák, mert a sarkukra talál tapodni a canaille.

Az előadottakból ítélve, az a kérdés, indokolt volt-e az utcai tüntetés vagy sem.

Indokolt volt, mert a rend legfõbb õre, a kormányelnök támogatta a frakkos bandát Tarnóczy leleplezésével szemben, mert a rendőrség támogatta Véghet és kompániáját az igazságszolgáltatással szemben, s mert a Kaszinó még a közvéleményt is el akarta hallgattatni pisztollyal.

Ily körülmények közt kitõl várt volna orvoslást a nagyközönség? Kormány, rendőrség a gazemberek részén látszott lenni, s az elhagyatottság fölháborító érzete mintegy ösztönözte arra, hogy önmaga vegyen elégtételt. De mégsem vett. A nép mérsékelt, higgadt maradt, mindössze is tüntetett, hogy fülébe zúgja bizonyos köröknek akaratát. S valószínűleg le is csendesült volna az első tüntetés után minden, mert elég volt abból annyi, ha Tisza Kálmánéknak eközben egy ötletük nem támad.

Az az ötletük, hogy itt az idő Tisza Kálmán régi tervét, a sajtószabadság megszorítását kivinni. Agent provocateuröket állítottak föl, s a rendőrség tovább inszcenírozta a tüntetést. Folytatódott a hajsza, omlott a vér, s Tisza Kálmán úr célt ért. Ma már ott áll, hogy egész könnyedén megbarátkoztathatja pártját és a koronát is a sajtószabadság megszorításának eszméjével. Hozzá is fogott. A lapok, még a félhivatalosak is, máris nyíltan beszélik, hogy most sajtópöröket indíttat a kormány, s ezek kimenetelétől teszi függővé a sajtóra vonatkozó rendszabályok hozatalát. Igen! Meg fog történni. El fog némulni az igazság végképpen, s még betűk alakjában sem fogja merni mutatni többé magát. A gazság pedig fölemelt fővel, a becsület fehér ruhájában fog járni ezentúl. Így akarja ezt Magyarország miniszterelnöke: Tisza Kálmán.