1942. szeptemberében az ország több mint egy éve
hadban állt, de úgy tűnt, a fővárost nem érheti baj, sőt, olyan jelentős
városfejlesztési beruházások kezdődtek, amelyek korábban
elképzelhetetlenek voltak. Átadták a leendő gyorsvillamos lánchídi
megállóját, elvégezték az épülő metró próbafúrásait az Astoriánál,
gőzerővel haladtak az Óbudát Angyalfölddel összekötő Árpád híd
munkálatai is. Ugyanekkor épült a Széll Kálmán téri villamos-, mi több,
1943-ban a Horthy Miklós (napjainkban Móricz Zsigmond tér) körtéri
HÉV-végállomás. Persze adódtak kellemetlenségek, akadozott az ellátás,
és a korábbi árubőség is szerényebb volt, de azt leszámítva, hogy a
gumiabroncs- és üzemanyaghiány miatt kevesebb autót lehetett látni, a
buszközlekedés pedig szinte teljesen megszűnt (sínautóbuszok jártak
villamospályán), semmi nem utalt arra, hogy háború van és tízezrek
pusztulnak el az orosz fronton.
Egyre több falragasz hívta fel a lakosság figyelmét mindenféle –
elsősorban takarékossággal, illetve a polgári védelemmel kapcsolatos –
hazafias kötelességre, de a főváros lakossága mintha nem is vett volna
tudomást arról, ami körülötte zajlik.
Mivel 1941-től rendszeressé váltak a légi próbariadók, ezért 1942.
szeptember 4-én sokan nem is vették komolyan a valós riadót, amikor
valóban támadás érte a fővárost. A bekövetkezett bombázást a szovjetek
hajtották végre, amelyhez Moszkvából érkeztek a gépek, s valószínűleg
csupán az erőfitogtatás volt a célja, hiszen a rakományukat vaktában
szórták le a Műegyetem, a Városmajor és a Rózsadomb környékére, valamint
a kispesti szegénynegyedre.
Többek között találat érte Zilahy Lajos rózsadombi
villáját, valamint a városmajori templomot. Ezen támadásoknak 11 halálos
áldozata volt.
A Riadó! című képes magazin a lakosság könnyelműségét ítéli el:
Amikor megszólalt a sziréna, a lakók bizony nem vették valami komolyan a riasztást, vihogtak, futkároztak, csak éppen az óvóhely pincéjébe nem siettek. Akkor csapott közéjük a bomba. Szerencsére nem robbant" – nyilatkozza egy házfelügyelő, a lap tudósítója nem véletlenül jegyzi meg, hogy "szomorú, de kényszerű súlyt adott ez azoknak a tennivalóknak, amelyeket mind a hatósági légoltalom, mind az önvédelem keretében mindnyájunknak a leglelkiismeretesebben végre kell hajtanunk. Bebizonyosodott immár, hogy minden részletében halálosan komoly az, amit a vezetésre hivatottak rendeletekben, tanfolyamokon, élőszóban és írásban hirdettek
Erkel Ferenc
1935-ben jelent meg a légvédelmi törvény, amelyben elrendelték, hogy a
14-60 év közötti magyar állampolgárok kötelesek részt venni a
légoltalomban, melynek során "a védekezés érdekében a lakosság mozgása
korlátozható", valamint "a légoltalmi kiképzésekről és szolgálatról való
elmaradást 2 hónapos, hadi helyzetben pedig 6 hónapos elzárással rendeli
büntetni".
1937. december 5-én megalakult a Honvédelmi Minisztérium Országos
Légoltalmi Parancsnoksága alá tartozó - ám elsősorban civilekből álló -
ún. Légoltalmi Liga, amelynek fő feladata a lakosság "mozgósítása és
tájékoztatása volt légoltalmi ügyekben". A Liga igyekezett minden rést
kitölteni: színes címlappal, jó minőségű papírra nyomott hetilapjukban,
a már idézett Riadó!-ban csak légoltalommal foglalkozó cikkek,
rendeletek és fotók jelentek meg, a számtalan brosúra, plakát és kiskáté
mellett tankönyveket is kiadtak.
1939-ben, a háború kitörése után kötelező
középiskolai („a természetrajz, illetőleg a kémia keretében tanítandó”)
anyaggá vált a légoltalmi ismeretek tantárgy, mint ahogy a helyi
Liga-csoportok megszervezése is a rendőrkapitányok, polgármesterek,
illetve a jegyzők vezetésével. Ők lettek a felelősei annak, hogy a
településükön legyen rendesen kidolgozott légoltalmi terv, hogy
tisztességesen képezzék ki és szereljék fel a szolgálatot teljesítőket.
Azt nem tudni, hogy a különböző kiadványokat mennyire vették komolyan az
emberek, de az biztos, hogy a szovjet támadás után mindenki odafigyelt a
légoltalmi sziréna jelzéseire. Miután egyre sűrűbbé váltak a németek
elleni légitámadások, a magyar politikusok biztosakká váltak abban, hogy
a magyar településeket is támadás fogja érni idővel. Budapest központi
szerepe és gyárainak helyzete miatt kiemelt célpontnak számított az
ellenséges erők számára.
1943. augusztus 14-től kezdődően, Róma szabad várossá nyilvánítása után
felerősödtek azok a hangok, amelyek Budapest érdekében is hasonló
eljárást tartottak volna célszerűnek. Az ötletet először Rassay Károly
képviselő dobta be a Fővárosi Közgyűlésben, ám a túlzott
németbarátsággal semmiképp sem vádolható Keresztes-Fischer Ferenc
belügyminiszter már 1943. augusztus 17-én leszögezte a parlamentben,
hogy szó sem lehet erről, mert kizárólag a város "önkéntes alapon
történő" kiürítését tartotta jó megoldásnak. 1944. január 25-én olyan
minisztertanácsi határozat született, hogy sürgősen hozzá kell látni
Budapest kiürítésének előkészítéséhez. Kiürítési kormánybiztosnak Vörös
Géza vezérőrnagyot nevezték ki. Február 22-én a főpolgármester, Homonnay
Tivadar azt kezdte el sürgetni, hogy nyilvánítsák Budapestet is nyílt
várossá: ötpontos beadványában többek között arról ír, hogy a
kiürítésnek nincsenek meg a feltételei. Ezt támogatta - a később
Dachauban elhunyt - külügyminiszteri helyettes, Szentmiklósy Andor is,
valamint Csatay Lajos honvédelmi miniszter - aki március 19-én öngyilkos
lett, miután a nyilasok letartóztatták.
Kállay Miklós az 1942. március 9-i miniszterelnökké történt kinevezése
után - Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával - óvatos, ám intenzív
diplomáciai munkába kezdett a kulisszák mögött az ország háborúból való
kiválásának előkészítésére és angolszász szövetségesek ehhez szükséges
támogatásának elnyerésére. A miniszterelnök - hogy elaltassa a németek
gyanúját - szavakban kiállt a náci Németország mellett, ám a háttérben
minden követ megmozgatott, hogy tető alá hozhassa az angol-amerikai
illetve magyar különbékét. A történelmi emlékezetben csak
„Kállay-kettősként" fennmaradt konspiratív diplomáciai kísérlet azonban
nem kerülte el a németek figyelmét, ezért Adolf Hitler - hogy
megakadályozza a „magyar árulást" - 1944. március 19-én katonai erővel
megszállta Magyarországot.
Két héttel az ország megszállása után a 15. amerikai légi hadsereg első
súlyos bombatámadása véget vetett a csaknem négy évig kitartó hátországi
békének. A mai napig tartja magát az a nézet, hogy a Magyarország elleni
angolszász bombázóoffenzíva a német megszállás egyenes következménye
volt. Magának Horthy kormányzónak és a németek bevonulása után a török
követségre menekült Kállay Miklós miniszterelnöknek is ez volt a
határozott meggyőződése. Kállay azt, hogy az ország március 19-ig
elkerülte az angolszász bombázóoffenzívát, az egyik legnagyobb
külpolitikai sikerkének nevezi az emlékirataiban.
Az Amerikai Légierő vezérkari főnöke 1944. március 28-án 17 óra 05
perckor távirati utasítást küldött a Földközi-tengeri Szövetséges
Légierő Algíri Főhadiszállására: az utasítás 3. pontja - a Prut folyó
térségében kibontakozó szovjet offenzíva támogatására - többek között
elrendeli Budapest vasúti rendező pályaudvarainak a bombázását is. A
dokumentum egyértelművé teszi, hogy a Budapest ellen végrehajtott első
amerikai bombatámadás hadászati célja a magyarországi vasúti közlekedés
bénításával az 1944. tavaszi szovjet offenzívák támogatása, és a német
utánpótlási szállítások akadályozása volt. A 15. légi hadsereg 1944.
április 2-án délután Bariban kiadott bevetési parancsa szerint négy
bombázócsoport (Bomber Group, BG) másnap délelőtt 10 óra 30 perckor a
tököli Dunai Repülőgépgyár, öt további BG pedig 10 óra 35 perckor a
ferencvárosi rendező pályaudvar ellen hajt végre támadást. Utóbbi
fontosságát a parancs külön is kiemeli, aláhúzva, hogy a pályaudvart
minden körülmények között, "akár navigációs számítások szerint is
bombázni kell".
1944. április 3-án érte bombatámadás a fővárost. A támadásban a 15. légi
hadsereg mind a 16 bombázócsoportját bevetették, amelyből 13
magyarországi, ebből pedig kilenc budapesti célpont elleni támadásra
kapott parancsot. Aznap kora reggel Bari és Foggia reptereiről összesen
450 négymotoros Boeing B-17 „Flying Fortress", illetve Consolidated B-24
„Liberator" típusú nehézbombázó emelkedett a magasba, majd miután az
Adriai-tenger felett felvették a harcrendi alakzatot, a hatalmas légi
armada Budapest irányába fordult. A bombázók biztosításáról négy
vadászcsoport (Fighter Group, FG) 137 gépe gondoskodott. A vadászerők
közül három FG a magyar vadászpilóták által a dupla törzse miatt csak
„létraként" emlegetett kétmotoros Lockheed P-38 „Lightning" távolsági
vadászból, egy vadászcsoport pedig a második világháború legnagyobb és
nehezebb vadászgépeiből, a Republic P-47 „Thunderbolt" típusból állt.
A Budapest felé tartó hatalmas köteléknek nem sikerült sem a repülési
formációt, sem pedig a megszabott támadási időpontokat betartania, ezért
nem a bevetési parancs szerinti sorrendben és határidőben értek a
célpontok fölé, ami komoly zavart okozott a bombavetésben és a célra
navigálásban is. Három B-24-es olyan súlyosan megrongálódott, hogy
kivált a harcrendből és visszafordult olaszországi bázisára, egy B-17-es
pedig lezuhant.
A 325. Fighter Group P-47-es vadászgépei érkeztek meg elsőként Budapest
légterébe, ahol nagy magasságban körözve várták az oltalmazásukra bízott
bombázókat. Húsz perc céltalan körözés után, mivel fogytán volt az
üzemanyagkészletük, elhagyták a kijelölt légteret és hazaindultak,
anélkül, hogy akár egyetlen bombázóval, vagy ellenséges vadászgéppel
találkoztak volna.
Nagy Pál sorállományú katona elmondása szerint...
Óriási repülőgépzajt hallottunk, és a Duna felett megolvastunk akkor ezerötszáz repülőt. Ott volt Boeing, Liberátor, akkor Mosquitók, minden. Rengeteg vadászgép kísérte őket. Amit a Soroksári úton láttam, az megint egy borzalmas látvány volt, mert a Soroksári út és a Duna között volt nem is egy olajfinomító és hatalmas gyártelepek. Voltak, mert ott az égvilágon egyetlenegy ép építmény nem volt. Utána tudtuk meg rádióból, mozihíradóból is, hogy több mint kétezer halott lett.
A túlzó számok ellenére annyi bizonyos, hogy az
április 3-án reggel érkező amerikai bombázók feladata a ferencvárosi
rendező-pályaudvar, illetve a szigetszentmiklósi Duna Repülőgépgyár
megsemmisítése volt, de mivel német és magyar vadászrepülők zavarták meg
az akciót, a bombák célt tévesztve olyan belső területekre hullottak,
mint a Boráros tér vagy az Üllői út.
A főirányba támadó B-24 Liberatorokból álló négy bombázócsoport Monor
térségében fordult a célpontjára. A gépek 11 óra 5 perckor, 6200 és 6500
méter közötti magasságból kezdték el a bombavetést. A kioldott bombák
nagy szórásban hullottak alá, találatok érték a Csepel-szigeti Fantó
Kőolajfinomítót és a ferencvárosi rendező pályaudvart, de a pontatlan
bombavetés miatt a környező lakónegyedeket is. Az utolsók közt beérkező
455. BG bombázói a hatalmas füsttől szinte már semmit sem láttak, ezért
a kioldott bombaszőnyeg egy része Csepel, Soroksár, illetve Ferencváros
lakóépületeit érte. A ferencvárosi pályaudvart támadó 454. BG-t erős
tüzérségi légelhárító tűz fogadta, de a kioldott bombák súlyos
pusztítást okoztak a pályaudvar északi területén, valamint a személy
pályaudvaron, továbbá a környező lakóházakban is.
"Távolról egyre erősödő mormogás hallatszott. Szokatlan motorzúgás... Az
égre néztünk. A napsütés sok száz kis ezüstponton csillogott. A pontok
fehér kondenzcsíkot húztak maguk után" - így emlékezett vissza az egyik
szemtanú az amerikai 15. légi hadsereg négymotoros nehézbombázóinak
megérkezésére a főváros fölé.
Ungváry Krisztián Bombázók a
főváros felett című tanulmányában írja: "A bevetett
587 gépből csupán hatot sikerült lelőni, míg a saját
veszteség 24 gép volt. Budapest lakosai 1073
halottat sirathattak. Többségük a pályaudvarokon
lelte halálát, a légiriadó ugyanis késett, s éppen
befutottak a zsúfolt személyvonatok. Jellemző az
amerikai felderítés színvonalára, hogy a bevetés
előtti eligazításon pilótáikat arról tájékoztatták,
hogy a magyar légierő francia vadászgépeket használ.
A magyar felségjelzést egyik pilóta sem ismerte,
ezért a magyar vadászokat eleinte olasz vagy német
gépeknek nézték".
Aznap éjszaka ismét bombáztak, de most a britek,
szerényebb találati aránnyal. Eredetileg a csepeli
Weiss Manfréd Műveket kellett volna támadniuk, ám a
ledobott bombák egész Budapest területén szóródtak
szét. Az áldozatok magas száma, illetve a
lakóházakat ért találatok miatt a híradások
leginkább azt hangsúlyozták, hogy Budapest
terrorbombázás áldozata lett, bár ez nem volt
teljesen igaz. Az igaz, hogy a britek szorgalmazták
a német városokhoz hasonló embertelen
terrorbombázást, de az amerikaiak végül meggyőzték
őket a precíziós bombázásról, amelyből mondjuk
épphogy a precízió maradt el. Ez valószínűleg a
magyar légvédelemnek volt köszönhető, amely
megzavarta a korábban nyugodtan manőverező
bombázókat.
Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica mozgalom
igazgatója írta le, hogy...
A bombázások lelki hatása rettenetes. Megdöbbentő részletek terjengenek a városban. Csepelen például egy 14 esztendős fiút a robbantás felvetett a kéményhez és odaragasztotta". Szabó László, Soroksári úti plébános leveléből is rettenetes dolgokról tudunk: "Én még élek. A Szombathelyi kollégát mint őrültet emlegették. (…) Az új, épülő templom szentélyét találat érte. Egy menekülőnek sikerült életben maradni, hogy hányan vannak a romok alatt, nem tudom. A bombaszőnyeg bennünket ért. Halálos áldozatok száma a plébánián a százat megközelíti. (…) Nem tudom, néhány nap múlva nem maradok-e hívek nélkül. Jóllehet az egész területet kiürítik, én ki fogok tartani
A ledobott bombák méretét és
típusát mindig a megsemmisítendő cél határozta meg.
Vasútállomások, nehézipari telepek, gyárak ellen
nagy hatóerejű, nagy tömegű rombolóbombákat,
olajipari létesítmények ellen főként kisebb tömegű
gyújtóbombákat, míg repülőtéri létesítmények,
repülőgépek ellen repeszbombákat vetettek be. Az
aknahatású rombolóbombák voltak a legnagyobbak:
magyar célpontokra 500-1000 kg tömegű példányokat
dobtak általában, de előfordult csaknem kéttonnás
bomba is. A ledobott amerikai bombák kb 8 százaléka
nem robbant fel, ezért - főként az építkezések
helyszínén - jelenleg is gyakran találnak második
világháborús bombákat, időnként óriásbombákat.
Ferihegy környékén tízezer robbanótest is a földbe
kerülhetett, ezeknek jelentős része a mai napig
ottmaradt.
A Filmhíradó tudósítása szerint "az ellenséges
bombák legnagyobb része békés polgári otthonokat és
kisemberek hajlékait döntötte romba, a légoltalmi
szervek és a lakosság mindenütt szervezetten láttak
hozzá a károk eltakarításához, légvédelmi
tüzérségünk és hős vadászrepülőink sok ellenséges
gépet lőttek le".
Egy ellenséges B-24 Liberator típusú bombázó
repülőgép Budapest felett az első magyarországi
amerikai légitámadás során, 1944. április 3-án. A
kép alsó szélén Soroksár és környéke, valamint a
Duna látható. A mindent beborító fekete füstfelhő a
Fanto olajfinomító telepére átcsúszott
bombaszőnyegből származhat. (Forrás: NARA)
Április 4-én kihirdették, hogy a statáriumot a légiriadó alatt elkövetett bűncselekményekre is kiterjesztik, továbbá közleményt adtak ki a kiürítéssel kapcsolatos tudnivalókról: "A tömegszállítás megkezdése április 7-től történik". A 11-ig tartó rossz időjárás megakadályozta az ellenséges berepüléseket, ezért az általános kiürítés kedvező időben folyhatott le, ami viszont nem vonatkozott a közlekedéshálózati-, pénzügyi-, egészségügyi dolgozókra, tűzoltókra, az élelmiszerellátásban tevékenykedőkre, kisiparosokra, a temetkezési alkalmazottakra és természetesen a légoltalmi szolgálatosokra. Az evakuációnak köszönhetően 2-300 ezer lakos hagyta el a várost, ami Budapest lakosságának nagyjából egyötöde volt.
Április 12-én 64 darab brit Wellington bombázó szórta meg 80 tonnányi bombával a fővárost. A bombaszőnyeget a britek általában pontatlanabbul dobták le, mint amerikai szövetségeseik, így a csepeli Fantó olajfinomító és a ferencvárosi pályaudvar mellett rengeteg bomba hullott a IX., X. kerületekre és a Csepelhez hasonlóan akkor még szintén önálló település Kispestre és Pesterzsébetre is. A szövetséges munkamegosztásnak megfelelően még éjjel amerikai bombázók váltották a briteket.
Április 15-étől kezdődően
kötelezték a zsidó lakosságot a sárga csillag
viselésére.
A szövetségesek április 17-én ismét bombázták a
fővárost, akkor körülbelül hétszázan haltak meg.
Ungváry Krisztián szerint Budapesten összesen
háromezren haltak meg a bombázások következtében.
Még jóval a német megszállás előtt, az angolszász
szövetséges nagyhatalmak képviselői, Franklin D.
Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit
miniszterelnök, az 1943. január 14. és január 26.
között Casablancában megtartott találkozójukon
elhatározták, hogy átfogó stratégiai bombázó
hadműveletet indítnak a náci Németország ellen. A
jóváhagyott terv szerint Észak-Afrika elfoglalása,
illetve a szicíliai partraszállás után a hadászati
bombázást kiterjesztik a Harmadik Birodalom Közép-
és Kelet-európai szövetségesei, így Magyarország
ellen is.
A magát hamis illúziókba ringató Kállay
miniszterelnöknek tehát fogalma sem volt arról, hogy
1944. elején már befejezett elhatározás volt az
ország közlekedési hálózatának, olajfinomító és
hadipari üzemeinek folyamatos hadászati
bombázásokkal való lerombolása.
Májusban már a csepeli olajipari góc, annak kikötői
és a Horthy-ligeti Dunai Repülőgépgyár Rt. került a
kiemelt célpontok közé. Utóbbit - amelyet a Weiss
Manfréd nehézipari konszern az állammal közösen
alapított - rombolóbombákkal igyekeztek a földdel
egyenlővé tenni. A vezetőség ekkor döntött úgy, hogy
a budatétényi barlangrendszerbe költözteti a
repülőgépmotor-gyártó részlegét.
A Weiss Manfréd üzemekre a honvédelem a 206. honi
légvédelmi tüzérosztály I. ütegét telepítette,
Csepelt pedig az 5/3-as vadászrepülő-század védte -
természetesen egész Magyarországon Budapest volt
ellátva a legjobb légvédelemmel és ún. „légópince"
hálózattal. Óvóhelyek építésére az állam kötelezte a
főváros környéki gyárakat, ami hatalmas összegeket
emésztett fel, de azt a vállalatok leírhatták
adójukból.
A csepeli gyárak fontos szerepet játszottak a Magyar
Királyi Honvédség és a Wehrmacht
hadianyag-ellátásában, de még nagyobb szerepet
tulajdonítottak a támadók az olajfinomítóknak és a
petróleumkikötőnek is, ahol a németek számára oly
fontos román olajat is tárolták. A kőolajat
leginkább gyújtóbombákkal szórták, melyek általában
félórás késleltetésre voltak beállítva, robbanásuk
után lángba borítva a tartályokat.
Július 27-én érte támadás a csepeli Weiss Manfréd gyárat, amely a három legnagyobb magyarországi hadiipari komplexumok egyike volt. A bombázók ismét célt tévesztettek, a település központja, a Szent Imre tér és környéke szinte teljesen elpusztult. A tűz martaléka lett a római katolikus templom és tetemes károkat szenvedett az összes közintézmény is. A Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben helyreállíthatatlan károk keletkeztek, a harckocsigyártás a továbbiakban itt megszűnt. A Magyar Posztógyár teljesen kiégett, ezt az üzemet is helyreállíthatatlannak nyilvánították, a megmaradt gépeket leszerelték és kitelepítették a szigetről. A finomítók mellett lévő Neményi Testvérek Csepeli Papírgyára szintén teljesen kiégett.
1944. augusztusában a US Army
vezérkara elutasította a Budapest politikai célú
bombázására irányuló terveket, amely a hidak és az
államirányítás pusztításával járva totális
adminisztrációs zűrzavart okozott volna. Ehelyett
inkább az átállásra kívánták sarkallni a politikai
vezetést, a fentinél szerényebb eszközökkel.
Szeptember 17-én élte meg Budapest a leghosszabb
légiriadót: 3 óra 49 percen át szólt a sziréna a
déli órákban, amíg a kikötőket és az olajfinomítókat
célzó pilóták az elcsúszó bombaszőnyeg révén ismét
tetemes károkat okoztak a városnak. Másnap amerikai
rombolóbombák pusztították a vasúti hidakat, vasúti
aluljárókat és a Kopaszi gátat is, de a Horthy
Miklós híd pesti lábától délre fekvő Hungária
Gőzmalom is súlyos veszteségeket szenvedett. Az
amerikaiakat aznap 200 szovjet bombázó követte.
Szeptember 18-án érte Csepelt az utolsó támadás,
igaz, a térség ekkor már nem volt a célpontok
között; a Budapestre dobott bombák egy része
véletlenül esett ide.
Szeptember 19-én érte a 25. légitámadás Budapestet.
Akkorra már az ejtőernyőre erősített szovjet
világítóbombák, (amit a köznép csak
„Sztálin-gyertya" névvel illetett) is megszokott
éjszakai látványosságok voltak.
A szovjetek közeledtével a német uralom alatt álló,
immár nyilas országban szó sem lehetett a város - ha
már nyílt várossá nyilvánítással nem, csak feladás
révén való - megóvásáról. 1944 októberére a nyugati
légierők már csak a Dunántúlt bombázták, nem
avatkoztak be a közvetlen szovjet harci zónákba.
Az utolsó amerikai bombázókötelék szeptember 20-án
érte a fővárost, másnap pedig már a szovjet légierő
indította el akcióit, amelyek ettől kezdve Budapest
elfoglalásáig szinte állandósultak.
Budapest szolgáltatásai, vendéglátóhelyei az
állandósult légiriadók és bombatámadások alatt is
zavartalanul működtek, persze bizonyos feltételek
mellett. Minden napra jutott egy-egy rendelet, hol a
kerthelyiségek, hol a strandok és sportpályák
légoltalmát részletezték, s még arra is ügyeltek,
hogy meghatározzák, milyen teljesítményű elemlámpát
lehet használni a riadó idején. A szervezettséget
jól mutatja, hogy a légiriadó lefújását követően
azonnal nekiláttak a helyreállításoknak, s a
lehetőségekhez képest igen hatékonyan.
A résztvevők azonban nem tudhatták, hogy a soron
következő szovjet támadás, Budapest ostromát
követően ennél nagyobb brzalomban és munkában,
nélkülözésben lesz részük.
A számok tükrében
A magyar statisztikai adatok szerint legalább 1024
települést ért légitámadás, azonban ennek jó része minden bizonnyal nem
célzott légicsapás lehetett. Az amerikai légierő pontos statisztikája
szerint a bombázóik Magyarországra összesen húszezer tonna tömegű bombát
dobtak le. A bombázások nem okoztak a főváros és környéke iparában
katasztrófális károkat. Bár a csepeli Fantó olajfinomító és az újpesti
Wolfner bőrgyár teljesen tönkrement, a többi 1944 szeptemberéig termelt
- ha nem is teljes kapacitással. Budapest vasúti közlekedését is maximum
néhány napra sikerült blokkolni, bár a német hadigépezetnek éppen
elvesztegetni való időből volt a legkevesebb.
A Magyarországot ért egy éven át tartó légiháborúban 14 napon át tartott
az amerikaiak támadása, s mindezt fél éven belül, 1944. április 3. és
szeptember 20 között. Ezen két hét alatt négy nagyobb célcsoport ellen
29 támadást hajtottak végre. A lakosság a fél éves támadási periódus
alatt csupán két hétig volt kénytelen elviselni a robbanásokat, azonban
a légiriadók szirénái és a zavarórepülések folyamatosan terhelték az
idegeket.
A támadások harmada a vasútvonalak és pályaudvarok ellen irányult. Ez
összesen kilenc bevetést jelent, míg az olajipar ellen hat, a
repülőterek ellen hat, míg három támadás az ipartelepek ellen irányult.
Az általános stratégiai célkitűzéseknek megfelelően a repülőgépgyártás
és repülőterek, a közlekedés és az olajipar voltak a kiemelt célpontok a
fővárosban. A Budapest elleni légitámadásai során az amerikai légierő
összesen 3336 bombázógépet vetett be és 77935 darab, 7475,07 metrikus
tonna tömegű bombát dobott le.
Az amerikai légierő támadásainak időpontjai:
(Forrás: Az AFHRA adatai alapján)
A támadások során a légvédelmi tüzérség, valamint a magyar és német légierő által kifejtett ellenállás, azaz a légiharcok túlnyomó többsége a Dunántúl Balatontól északra fekvő részein és Budapest légterében zajlottak le. Az ország Dunától keletre és kisebb mértékben még a Dél-Dunántúl is szinte teljesen védtelen volt.
A 451. Bomb Group (49. Bomb Wing) bombázóinak zárt alakzata Budapest
felett 1944. július 2-án. Ez az alakulat aznap Rákos pályaudvar
mozdonyszíneit támadta meg. A háttérben a támadás következtében
felszálló füstoszlop, jobbra fönt a Soroksári út menti iparvágányok
elleni támadás nyomai láthatóak. 1944. július 2-án az elcsúszott
bombaszőnyeg az egyik legsúlyosabb polgári veszteséget okozta a
magyarországi légi háború történetében. (Forrás: NARA)
Az elcsúszott bombaszőnyegek hatalmas polgári veszteségeket okoztak. A veszteségeket tekintve a korábbi kutatások, illetve a magyar statisztikai adatok szerint Budapesten a bombázások következtében 6500 fő hunyt el.
A 455. Bomb Group (304. Bomb Wing) Shell olajfinomító elleni támadásának
célfotója 1944. július 2-án, közvetlenül a bombák kioldása utáni
pillanatokban. (Forrás: NARA)
Az 1944. április 3. - szeptember 20. közötti időszak
alatt a Magyarországra ledobott összes bombamennyiség 37%-át Budapestre
szórták le az amerikai bombázók. Az általános országos tendenciát
követve a vasúti célok célcsoportja túlsúlyban volt Budapest
tekintetében, emellett nagyszerűen kirajzolódik a magyar ipar
sebezhetősége is. Az ipartelepek koncentráltsága ugyanis, amely a
profitorientáltság szempontjából roppant gazdaságos volt, azt
eredményezte, hogy az olajipart és a nehézipari termelést aránylag kevés
támadással lenullázták az amerikai bombázók.
Az amerikaiak és britek Budapestet 37-szer, Győrt 21-szer, Szombathelyt
16-szor, Szolnokot 13-szor, Debrecent és Szegedet 9-szer támadták. A 15.
amerikai légi hadsereg repülői 26422 tonna bombát dobtak le
magyarországi célokra – a magyar városok elleni légitámadások gerincét
ez adta.
Magyarországot először 1942. szeptember 4-én érte bombatámadás. A
támadók feltehetőleg szovjet gépek voltak. Öt nap múlva ismét éjszakai
bombázás: körülbelül húsz szovjet gép repült Budapest fölé, a déli
részen okoztak kisebb károkat. Ezután majd egy évig sem szovjet, sem
angol-amerikai gépek nem támadtak magyar célpontokat. Az első amerikai
bombák 1943. október 24-én estek magyar földre.
A német megszállás után két héttel, 1944. április 3-án, hétfőn délelőtt
érte a szövetségesek első célzott légitámadása Budapestet és
peremvárosait. Április 3-án, és az összes további bombázáskor –
különösen a pontosságra kevéssé törekvő éjszakai brit akcióknál –
jellemzően nagyon nagy volt a szórás, a bombaszőnyeg szétterülése,
elcsúszása. Ennek fő oka az, hogy az egyes célpontokat támadó kötelékek
negyedik-ötödik hulláma a portól és füsttől már nem látta tisztán a
célt, így a gépek gyakorlatilag célzás nélkül, találomra oldották ki
terhüket. A célpontot sokszor nem sikerült megsemmisíteni, viszont a
környéken annál nagyobb volt a pusztítás – részben a civil
létesítményekben, lakóházakban.
1944. szeptemberétől a szovjet légierő is beszállt Magyarország
bombázásába: általában éjszaka támadta a fővárost kétszáz, 1-2 tonna
bombát szállító Il-4-es és Pe-2-es gép.
A nehézbombázók többek között Közép-Európa vasúti hálózatának
szétzúzására szálltak fel, hogy elvágják a romániai olajtól nagyban
függő Németország utánpótlási vonalait és megakadályozzák az esetleges
erőátcsoportosítást (ennek előszeleként a június 2-ára virradó éjjel
Szolnok pályaudvarát támadták a britek: a célmegjelölő gépek hibájából
csaknem nulla hatékonysággal, javarészt az állomástól negyven
kilométerre lévő területet bombázva, a pályaudvart érintetlenül hagyva).
A 15. amerikai légi hadsereg Magyarország felett 1968 embert veszített,
1069 eltűnt a bevetések során, 481 fogságba esett és 377-nek sikerült a
holttestét megtalálni. Az ejtőernyővel kiugrott repülőszemélyzetet
földet érés után nemegyszer támadás érte a lakosság részéről.