Kevesen tudják, hogy Budapest második világháborús
ostroma egyike volt a leghosszabb és legvéresebb nagyvárosi ostromainak
az 1939-től 1945-ig tartó háborúban. Míg Sztálingrád (Volgográd),
Leningrád (Szentpétervár), Varsó vagy Berlin ostromáról a háború kapcsán
világszerte sok szó esik, s számos film is feldolgozta már történetüket,
az egyáltalán nem számít köztudottnak, hogy a magyar fővárost mindent
egybevetve 102 napon át ostromolták a szövetséges szovjet és román
csapatok, s az ostrom igazán súlyos időszaka is ötven napon át tartott
(miközben például Berlin ostroma két hétig tartott). Az európai
nagyvárosok közül csak Sztálingrád és Leningrád volt tovább ostrom
alatt, előbbi 63 napig, utóbbi pedig majdnem három évig. Leningrádban
azonban nem voltak utcai harcok (helyette blokád alá vonták a várost),
Sztálingrádból pedig előzetesen kitelepítették a polgári lakosságot.
Ezzel szemben Budapesten 800 ezer polgári személy próbálta túlélni a
heves harcokat.
Arról, hogy a hadviselő felek Budapestet nyílt városnak fogadják el –
amint az például Párizs és sok más európai nagyváros esetében történt, a
korabeli helyzetben szó sem lehetett. Magyarországot ugyanis még
márciusban megszállták a német katonai erők, az ország vezetése pedig a
nyilasok kezébe került. A német hadvezetés Budapestet „erődnek” (Festung
Budapest) nyilvánította, tekintet nélkül a védelmi lehetőségekre és a
polgári lakosság nagy számára.
A védelem kiépítése
A német hadvezetés a Duna vonalát nem csak azért
akarta tartani, mert amíg ott a hadsereg leköti a Vörös Hadsereg erőit,
addig a Wermacht ki tud vonulni a Balkánról, hanem azért is, mert
szüksége volt a zalai kőolajra. Budapestet ráadásul Bécs, a mögöttes
Dunántúlt pedig a Birodalom határán kiépített Alpesi Erőd külső védelmi
vonalának tartották.
Magyarország védelmi rendszerét elsődlegesen az ország keleti határain
építették ki (Árpád-vonal, Hunyadi-állás, Szent-László-állás), hiszen a
szovjet támadás innen volt várható. Azonban a román kiugrással
gyökeresen megváltozott a helyzet: a Kárpátokat megkerülve, délkeleti
irányból az Alföldön át akadálytalanul indulhatott meg a támadás.
Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi
haderő főnöke ezért 1944 szeptember 22-én elrendelte, hogy mielőbb
építsék ki a magyarországi erődvonalakat. Ebben a magyarországi német
parancsnok, Freissner vezérezredes segítette.
A Romániából jövő szovjet hadsereg támadási iránynak a lezárására
épültek meg azok a fő védelmi vonalak, melyek már Magyarországon túl,
Németország dél-keleti határainak védelmét is kellett, hogy szolgálják.
A Karola-vonal az Északi-középhegység déli oldalán húzódott, míg a
Margit-vonal a Dunát kötötte össze a Velencei tavon keresztül a
Balatonnal, majd folytatódott egészen a Dráváig. Budapest a Karola-vonal
és a Margit-vonal között feküdt, ami az egyik fő tényezőjét jelentette
hadszíntérré válásának. Az Attila-vonal a két fő vonal között
helyezkedett el és a fővárost védte a pesti oldalon, és ennek kellett
feltartóztatnia az Alföld felől érkező, Budapest elfoglalására irányuló
szovjet támadást.
A pesti hídfő védelmének kiépítése már 1944 nyarán a Ludovika Akadémia
3. évfolyamának is feladata volt. A vezérkari vizsgára készülő
századosok már ekkor kijelölték a hídfőt védő erődítések pontos helyét.
A védőöveket és tüzérségi állásokat 4 hadosztály részére tervezték. A
tervezésnél felhasználták még az I. világháborúból fennmaradt terveket,
amikor egy rövid időszakban azzal fenyegetett a keleti front, hogy az
oroszoknak sikerül áttörniük a Kárpátokon, és benyomulhatnak az
Alföldre. A magyar vezérkar szeptember 11-én (jóval a német utasítás
előtt) hozzálátott az Attila-vonalak kialakításához.
A munkában a szlovák műszaki hadosztály 3000 katonája, továbbá a
kivezényelt civil lakosság és zsidó munkaszolgálatosok vettek részt.
November 11-én már 28.000 fő dolgozott a védőövezet kiépítésén. Az
állásokat már november folyamán elfoglalták a védelem részéről a
német-magyar csapatok, amelyet viszont még egészen decemberig
tökéletesítettek.
A vonalak páncélvédelmi árokból, gyalogsági árokrendszerből,
megerősített tüzérségi és légvédelmi állásokból álltak. Ezek
kiépítésekor nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a védelemnek megfelelő
mélysége legyen.
Az Attila-vonal három védőövből állt: a külső öv Dunaharaszti – Vecsés –
Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllõ – Szada – Veresegyház – Csomád –
Alsógöd; a középső öv Soroksár – Soroksárpéteri – Pestszentimre – Pécel
– Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi; a belsõ öv pedig az
akkori Budapest peremkerületeinek határa: Csepel – Pestszenterzsébet –
Pestszentlőrinc – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota –
Rákosszentmihály – Rákospalota – Újpest külső szélén húzódott. A belső
öv a budai oldalra nem terjedt ki, és nem épült ki teljesen, mert hiány
volt katonából, időből, technikai eszközökből és fegyverekből.
Míg élek, vad álmokat okoz.
- Helmut Wolff alezredes, a Bundeswehr tábornoka Budapest ostromáról
Előkészületek
1944. október 24-én Sztálin személyes megbízottja,
Tyimosenko marsall a 2. és a 4. Ukrán Front parancsnokainak olyan
direktívát adott át, amelyben a magyar csapatok elleni intenzívebb
harcot követelték meg. Gyakorlatilag ekkor döntötték el, hogy a
következő hadműveleti cél Budapest lesz. A hadművelet végrehajtására
kezdetben a 2. és 4. Ukrán Front egységeit jelölték ki, de még ekkor sem
számoltak az elhúzódó ostromra.
A 2. Ukrán Front vezetőjének, R. J. Malinovszkij marsallnak a kezdeti
terve az volt, hogy - az addig sem igazán működő – szovjet villámháborús
mozdulattal és páncélosainak áradatával beveszi a fővárost. A front
azonban lényegesebben más képet mutatott. Malinovszkij végül józanabb
döntést hozott és erősítést kért, mert elégtelennek tartotta erőit
Budapest menetből történő bevételéhez. Tudott az Attila-vonal
létezéséről és sejtette, hogy a németek a térségbe tartalékokat fognak
átdobni. Haladékot kért az erőátcsoportosításra és a támadó csapatok
felöltésére, de a szovjet legfelsőbb katonai vezetés egyértelmű
utasítása az azonnali offenzíva volt.
Magyar részről sokan szerették volna elkerülni, hogy Budapest
frontvárossá váljon, de a vörös hadsereg addigi magyarországi
garázdálkodásai egy szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy a
fővárost fegyverrel kell megvédeni. November második felére a magyar
állami és katonai vezetés álláspontja is megszilárdult ebben a
kérdésben. A Hungarista Mozgalom Budapest minden áron történő megvédését
hirdette.
Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter - és a Honvéd Vezérkar
irányítója - november 29-én gyakorlatilag Budapest teljhatalmú katonai
biztosává nevezte ki vitéz Hindy Iván altábornagyot, aki a budapesti I.
hadtest vezénylő tábornokának beosztását is megtartotta.
Hindy Ivánnak azonban nem volt lehetősége a hadműveletek teljes
irányítására, hatásköre inkább fegyelmi, utánpótlási és ellátási
feladatokra korlátozódott. A katonai irányítás a németek kezébe
összpontosult jobban. Bár sokan kritizálták ezt a döntést – ez
meglehetősen jól dokumentált -, több dolog is mellette szól. A katonai
gyakorlat egyáltalán nem tolerálja a demokráciát, ráadásul ebben az
esetben vészhelyzetről volt szó. Amennyiben a védelem irányítását ketten
látták volna el, az minden bizonnyal a védelem kárára ment volna. Sőt,
még így is többször előfordultak nehézségek az irányítás kapcsán.
Német részről a pesti hídfő védelme igencsak szükséges volt. A Dunántúl
stratégiai jelentőségével mind a védők, mind a támadók tisztában voltak.
A hídfő szilárd védelme és megtartása délről biztosította a Harmadik
Birodalmat, illetve a délnyugat-dunántúli olajmezők – és egyéb
nyersanyagok - is fontos indokot képeztek. Továbbá így kívánták
biztosítani a balkáni német hadosztályok visszavonulását, melyek még
mindig jelentős fegyvertényt jelentettek.
A Dunántúl biztos megtartásához a védők számára kulcsfontosságú volt a
pesti hídfő védelme. A pesti hídfő feladása, illetve megtartása komoly
dilemmát okozott a védők vezetésének. November végén sem merült fel a
pesti hídfő feladásának lehetősége, mikor a szovjet 57. hadsereg kitört
a Duna-Dráva közén hetekkel korábban kiépített hídfőkből és elfoglalta a
Dunántúl déli részét.
A német Dél Hadseregcsoport kötelékébe tartozó alakulatok ekkor még
szilárdan tartották a Karola-vonalat, annak jobbszárnya - Gödöllőtől
északkeletre – összeköttetésben volt az Attila-vonal külső övével,
valamint a Margit-vonal keleti szektorát is tartották, dacára a 3. Ukrán
Front támadásainak.
Budapest védelme
Hans Friessner vezérezredes november 18-án már
kérvényezte a pesti hídfő kiürítését, melyet a megváltozott hadműveleti
tényekre alapozott, de kérését elutasították. Úgy taktikázott, hogy a
pesti hídfőből kivont csapatokkal kellene megerősíti a Margit-vonal
keleti szárnyát, kelet felé a legnagyobb természetes akadály, a Duna
lesz hivatott a védelmet megerősíteni.
Berlinből minden üzenetére nemleges választ kapott. Ennek ellenére
Friessner lehetőségeihez mérten igyekezett a védelmet erősíteni, így
november 3-tól egyik legjobban képzett tábornokát, a német III.
páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot nevezte
ki a magyar fővárost és környékét tartó csapatok és hadműveletek
vezénylő tábornokává. Friessner tehát a puskapor szagát jól ismerő
katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének csúcsára.
Heinrich Himmler azonban – némi joggal – tartott egy kommunisták által
szervezett felkeléstől a védők hátában. Célja az volt, hogy Breith
helyett egy SS-tábornok irányítsa a fővárost, aki inkább karhatalmi
tapasztalatokkal rendelkezik.
Hitler november 23-án erőddé nyilvánította Budapestet, majd felállította
az egységes parancsnokságot, melynek élére Otto Winkelmann személyében
egy rendőrtábornokot nevezett ki.
Winkelmann csupán e napon kapta meg a Waffen-SS tábornoki címét. Úgy
tervezte, hogy az 1945 tavaszára tervezett német ellenlökés
megváltoztatja a háború menetét. A magyar vezetés a főváros védelmével
kapcsolatban ellenezte ezt, mivel előre látták annak értelmetlen
pusztulását, csupán a Pest előterében húzódó Attila-vonalak védelmét
tartották szükségesnek.
Nem törődünk vele, ha Budapest tízszer is elpusztul, ha ezzel Bécset védeni tudjuk.
- Edmund Veesenmayer, német nagykövet
Szálasi és Hitler december 4-i, első és utolsó találkozóján felmerültek
a szövetséges parancsnoklási viszonyok is. A Führer hozzájárult, hogy
olyan esetekben, amikor német alakulatot sorolnak be magasabb szintű
magyar kötelékbe, a magyar vezénylő parancsnok irányítsa a közös
hadműveleteket. Ilyen azonban a gyakorlatban ritkán fordult elő, a német
parancsnokságok irányító szerepe vált általánossá.
Winkelmann azonban nem volt sokáig a parancsnokság élén. Történetesen ő
volt a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka, ami már így is
jelentősen megterhelte. Sőt, maga Friessner is határozottan bírálta a
kinevezését. Winkelmann tábornoknak azonban volt némi érzéke a katonai
taktikához és kinevezését követően ő is a pesti hídfő kiürítése mellett
kardoskodott. Végül december 5-én, Karl Pfeffer-Wildenbruch-ot, a IX.
SS-hegyihadtest parancsnokát nevezték ki Budapest teljhatalmú
vezetőjévé.
A német legfelsőbb parancsnokság egyáltalán nem volt elégedett azzal,
hogy csekély katonai tapasztalattal rendelkező rendőrtábornok irányítja
a nagy jelentőségű hídfő védelmét. Azonban annyit sikerült elérni, hogy
Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé egy vezetési tapasztalatokkal
rendelkező főtisztet, Usdau Lindenau vezérkari alezredest nevezték ki.
Pfeffer-Wildenbruch-ot és a IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát már
október 30-án a védelem megszervezése okán Budapestre irányították, s
alárendeltségébe utalták az október 21-én feloszlatott magyar VI.
hadtest parancsnokságát is. A kinevezett rendőrtábornok, Friessner
véleménye szerint, alkalmas lehetett a védelmi rendszer kiépítésének
felügyeletére, illetve a front mögötti népmozgalmak és felkelések
megelőzésére és felszámolására, de komoly katonai műveletek irányítására
semmiképp.
A szovjet csapatok azonban november folyamán már veszélyes közelségbe
értek a magyar fővároshoz. Mindezek után került sor Breith
harcparancsnoki megbízására. A német vezetés ezen kettőssége – amely
fölösleges bonyodalmakat okozott a védelem megszervezésében - december
12-én ért véget.
Budapest tartását csak abból a szempontból tartanám szükségesnek, ha erről a területről offenzív hadműveletek fognak kiindulni. Ha ezt nem akarják, akkor Budapest kiürítését feltétlen végre kell hajtan.
- Szálasi Ferenc
Ekkor, a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik
hadtestének parancsnokságaként átvette a harcvezetést a pesti hídfő és
Budapest egész területén. Breith ekkor kapott parancsot a magyar főváros
elhagyására.
Újabb roham
1944. október 29-én a délutáni órákban, mindössze egy
rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg
támadása. Az Alpár-Kiskunfélegyháza vonalon támadó vörös egységekkel
szemben csupán a magyar 3. hadsereg VII. hadteste (10. gyaloghadosztály,
23. tartalékhadosztály) és a VIII. hadteste (20. gyaloghadosztály, 8. és
5. póthadosztály) volt védelemben.
A közel száz kilométer szélességben támadó oroszokkal szemben a magyar
hadosztályok órákig tartották az állásaikat, de végül mégis áttörték azt
és nyolc kilométer mélységben behatoltak a védelembe. Az agresszor
támadásának fő iránya Kecskemét volt. A támadás lendületének
megtartására még aznap bevetették a 2. Gárda gépesített hadtestet,
másnap hajnalban pedig a 4. Gárda gépesített hadtestet.
A szovjet gépesített csapatok az 5. légihadsereg támogatásával azt
kívánták elérni, hogy gyorsított ütemben, a mély hadművelet elméletének
gyakorlatától eltérő módon, menetből érjék el és tartsák meg Budapestet.
Csakhogy a gyors támadási ütemmel - amit több helyen is sikeresen
lassítottak a német-magyar ellentámadások - nem tudtak lépést tartani a
feladat végrehajtására kijelölt lövészek. Mindössze a 68.
Gárda-lövészhadosztály követte a gépesített erőket gépkocsikkal, melyek
egy részét a lakosságtól rekvirálták.
Gyakorlatilag az összes többi lövészhadosztály gyalogosan vagy a magyar
gazdáktól erőszakkal elvett szekereken vánszorgott a főváros felé.
Emiatt a gépesített hadtestek csupán kis erejű gyalogsági támogatást
kaptak, és a Budapest és Kecskemét között hirtelenjében létesített
német-magyar védelmi pontokkal és az Attila-vonalat védekező egységekkel
szemben, amely igencsak súlyos veszteségekkel járt. Ráadásul a védők
sikeres halogató harcainak köszönhetően rengeteg időt veszítettek, amely
már előre körvonalazta, hogy a főváros nem fogja magát könnyen adni.
Miután az alföldi páncélos ütközet végső szakasza, a Nyíregyháza körüli
harcokkal befejeződött, az ott rohamra küldött német páncélosokat
október 30-tól kezdve átcsoportosították a Budapest előterében támadó
szovjet erők feltartóztatására és esetleges megsemmisítésére.
November 1-ig a német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi - Ócsa, a német
1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy - Örkény - Pilis terepszakaszt,
a német 23. páncéloshadosztály pedig a Cegléd térségét érte el, ahol már
a német 24. páncéloshadosztály egységei is megjelentek.
Bár ezek az egységek nem voltak teljes értékűek, de a technikai előny
őket erősítette, továbbá mozgékonyak voltak és nagy harci
tapasztalatokkal rendelkeztek.
A hirtelenjében összevont páncélos egység ellenlökései, kiegészítve más
magyar és német csapattöredékek aktív ellenállásával, elég időt
biztosított a hadvezetésnek, hogy jelentősebb német (lovas, illetve
páncélos) egységekkel és magyar erőkkel szilárdan tartsa az Attila-vonal
külső övét.
A megszilárduló védelem ellen november 4-én újabb szovjet frontális
támadást hajtottak végre, de a védők megfelelő felkészülésének és a
vezetésnek köszönhetően, csak újabb súlyos veszteségeket könyvelhettek
el maguknak. Az oroszok ekkor már végképp belátták, hogy a menetből való
bevétel a fantázia világába tartozik.
Azt lehet mondani, hogy az Attila-vonalat, a helyzet sürgőssége miatt,
csupán gyorsan átirányított csapattöredékek védték. Legjelentősebb
egységek a 10. magyar gyalog- és az 1. huszárhadosztály részei,
Billnitzer vezérőrnagy rohamtüzér-osztaga, Kozma ezredes
légvédelmi-tüzércsoportja, a 8. (Florian Geyer) és 22. (Maria Theresia)
Waffen-SS lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi és
őrzászlóaljak, illetve a 3. hadsereg visszavonuló alakulatai voltak.
Bár a támadó 2. Ukrán Front legalább háromszoros fölényben volt minden
tekintetben, mégis megállították őket. Az Attila-vonal külső övén
zajlott kezdeti csatározások idején - november 9-ig - még a szovjet
adatok is 150 kilőtt harckocsiról beszélnek. A menetből való elfoglalás
csúfos kudarca - addig nem jellemző módon - gyorsan más taktika
kidolgozására ösztönözte a vörösöket.
A november elején elküldött direktíva már a magyar főváros két oldalról
történő átkarolását tartalmazta és már távlati - nem közvetlen - célként
határozta meg a főváros bevételét. Ekkor született a döntés arról, hogy
a Kárpátalja és a Felvidék keleti részén vánszorgó 4. Ukrán Front
helyett, a Dél-Dunántúl felé irányított 3. Ukrán Front lesz a hadművelet
másik fontos tényezője. Budapestet tehát mindenáron el kellett foglalni.
Mint az előző évek során, Sztálin most is versennyel ösztönözte a lehető
legkorábbi sikert. Gyakorlatilag a két frontparancsnok R.J.Malinovszkij
és F.I.Tolbuhin között zajlott, mégpedig a legfőbb kommunista hóhér
kegyeiért. Ez az elképesztő gyakorlat a háború végéig megmaradt és egyik
magyarázatát adja a hihetetlen orosz veszteségeknek.
Azonban hiába volt a felismerés, a vörös hadsereg mégsem tanult az előző
hónapokból és tovább erőltették a kidolgozatlan támadásaikat. Így már
november 11-től újabb, széles arcvonalon végrehajtott frontális támadást
(második szovjet kísérlet) hajtottak végre, melynek eredménye megint az
lett, hogy mészárszékké változtak a soraik.
Az első két támadás előre várható eredménytelensége után, csak november
29-től erőltették Budapest hadműveleti átkarolását (harmadik szovjet
kísérlet). A budapesti csata eddig lezajlott harcai során a szovjet
csapatok támadó harcának üteme igencsak meggondolatlan és erőltetett
volt és ezzel együtt a magyar-német védelem áttörését sem sikerült
elérniük. A kommunisták, a maguk részéről ezt nem vezetési hibának
tulajdonították, hanem annak, hogy csapataik nem rendelkeztek megfelelő
mennyiségű, a gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival, illetve
rohamlöveggel.
A november 11-én indult második szovjet kísérlet során a 2. Ukrán Front
összekapart csoportosítása (7. gárdahadsereg, 1. gárda lovas-gépesített
csoport, 2. és 4. gárda-gépesített hadtest) mindössze 300 harckocsival
és rohamlöveggel rendelkezett, szemben a hadműveletek kezdetén meglévő
650-700 darabbal.
Német források szerint a Budapest előterében vívott harcokban a védők
1944. október 29. és november 27. között 650 szovjet harckocsit és
rohamlöveget lőttek ki. Ez megközelítőleg megfelel az alföldi páncélos
csatában elszenvedett veszteségeknek.
A hatalmas veszteségek, mind harckocsikban, mind élőerőben egyrészt
annak köszönhető, hogy a ruszki vezetési módszerek nem engedték meg a
harctéri rugalmasságot, így a „részletesen” kidolgozott parancsot az
utolsó betűig be kellett tartaniuk. Az viszont már más kérdés, hogy a
vörös parancsnokok nagyobb része nem is lett volna képes saját
kezdeményezésre. Ezzel szemben a magyar-német csapatok – elsősorban a
páncélosok - a feladat-orientált harcászatot alkalmazták, amely a
feladat megoldásakor nagyobb teret biztosított az egyes parancsnokok
személyes elképzeléseinek és növelte a manőverezési lehetőségüket.
Továbbá a magyar-német csapatok szinte művészi szintre fejlesztették a
védekezést és sokat jelentett az is, hogy szülőföldjükért harcoltak.
A 2. Ukrán Front harmadik offenzívájával Malinovszkij a lehető
legszélesebb arcvonalon támadott, három főirányban. Célja az volt, hogy
Budapestet keletről, majd később északnak fordulva karolja át. Azonban
így is csak lassan és nagy veszteségekkel haladtak előre.
A főparancsnokság november 26-án újabb utasítást küldött, melynek
értelmében egyirányú támadás érdekében össze kellett vonni a leharcolt
egységeket. Az ennek megfelelően december 5-én felújított támadás
valamivel nagyobb ütemet ért el. Azonban még ez sem hozta meg a várt
áttörést és csupán Budapest északi részét közelítették meg, súlyos
veszteségek árán.
Tolbuhin már sikeresebben alkalmazta a szűkebb területen, nagyobb
erőkkel végrehajtott támadást. A 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének
Dél-Dunántúlra átkelt erői december elején megközelítették a
Margit-vonal keleti részeit. Néhány nappal később elérték az említett
védelmi vonalat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 3. Ukrán Front
amiatt volt „sikeresebb”, mert az általa támadott terület jobban
kedvezett a harckocsik bevetésének, továbbá az itt létrehozott védelmi
vonalak sem voltak úgy kiépítve, mint keletebbre és a védők száma is
jelentősen kisebb volt.
(1944. november, Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)
Erőltetett támadások
A szovjet hadvezetés azzal akarta meglepni Sztálint,
hogy Budapesten akarták megünnepelni a nagy októberi szocialista puccs
évfordulóját. Úgy gondolták, hogy a magyar fővárost mindössze gyenge és
harmadosztályú csapatok védik.
Azonban az október végi események már megmutatták, hogy mégsem alakul
minden a becsvágyó terveik szerint. A novemberi támadásaik során pedig
jött a feketeleves, mert a 2. Ukrán Front megerősített csapatai nemhogy
Budapestet nem tudták elfoglalni, de még mindig az Attila-vonal előtt
toporogtak, és a védők oly hatalmas veszteségeket okoztak nekik, hogy
Malinovszkij kérelmek tucatjaival kérte az erősítések újabb hullámait.
A magyar-német csapatok sikeresen verték vissza a vörösök újabb és újabb
offenzíváit, így akadályozták meg, hogy a gyászos évfordulón Budapest
utcáin garázdálkodjanak. Malinovszkij toporzékolt dühében és dicsfénye
is fakulni látszott, így a Dél-Dunántúlon veszteglő Tolbuhin marsalltól
várták, hogy elfoglalja a várost.
December első napjaiban még semmi kézzelfogható eredményt nem tudtak
felmutatni az orosz-román betolakodók. Az egyre súlyosbodó veszteségek
beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front igencsak
megtépázott alakulatai önmagukban egyáltalán nem képesek a Budapest
körüli állásokat körömszakadtáig védő magyar-német egységek elleni
küzdelem sikeres folytatására.
Az eredeti tervek szerint a szintén Budapest felé irányított 4. Ukrán
Front pedig még a közelébe sem jutott a magyar főváros területeihez és
emiatt parancsnokát, Ivan Petrov hadseregtábornokot Sztálin le is
váltotta.
Ezért az egyre türelmetlenebb szovjet főparancsnokság 1944. december
12-én kiadott utasításában elrendelte, hogy a 2. és a 3. Ukrán Front
csapatai közösen, északról és délről egyszerre indított offenzívával
kerítsék be és kegyelmet nem adva, semmisítsék meg az összes magyar,
illetve német csapatot Budapest körzetében.
A frontoknak legkésőbb december 20-ig kellett felkészülniük a támadásra.
Malinovszkij, a 2. Ukrán Front eredménytelenségének tudatában számított
arra, hogy Tolbuhin marsallnak juttatnak majd nagyobb erősítést, hogy a
magyar főváros bevételének dicsősége neki jusson. Ennek tudatában és a
Moszkvától kisírt újabb erősítésnek köszönhetően újabb rohamra
vezényelte egységeit.
Átkelés a folyón
1944. december 4-én, a szovjet 46. hadsereg erőszakos
folyamátkelést kísérelt meg Ercsi, Százhalombatta és Érd térségében,
mely kezdete volt a 2. Ukrán Front tervezett partraszállásának.
A Csepel-szigetről a Duna nyugati partjának irányában a szovjetek 1300
löveget irányoztak, de a tüzérségi előkészítés elmaradt, mivel azzal
számoltak, hogy a meglepetéssel az oldalukon, sikerrel omlik össze a
védelem. Azonban nem számoltak a védők kitartásával és bátorságával, ez
pedig a vesztüket okozta. A német 271. népi gránátoshadosztály, a német
239. rohamlövegdandár, a magyar 23. gyaloghadosztály és az 1.
huszárhadosztály részei keményen védekeztek és gyakorlatilag uralták a
frontszakaszt.
A szovjetek első átkelő egységei (37. Gárda- és 23. lövészhadtest)
december 4-én, éjfél előtt kezdték meg az átkelést rohamcsónakjaikon. A
szovjet 316. lövészhadosztály egyik zászlóalja ért elsőként a túlpartra,
de az érdi téglagyár közelében védekező német 977. gránátos ezred,
tüzérségi támogatással szétverték az oroszokat. A helyzeten az sem
változtatott, hogy a partot ért egyes támadóékeket, a csepeli parton
elhelyezett szovjet tüzérség is támogatta.
(Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)
December 5-én, a hajnali órákban megmerevedett az
arcvonal, mert a támadó egységek csupán néhány száz métert tudtak
haladni és a védők sorozatos ellentámadásai defenzívára késztették őket.
A nap egyetlen valamirevaló sikerét a 99. lövészhadosztály és az 1. és
206. lövészezrede tudta felmutatni, mert miután partot értek,
elfoglalták Máriaházát és elvágták a Budapestre vezető műutat. Ezzel
Dunafüred és Százhalombatta között egy, 4 km széles és 2-3 km mély
hídfőt alakítottak ki. A 46. hadsereg túlpartra jutott, de iszonyúan
megtépázott csapatainak helyzete csak december 8-án stabilizálódott,
amikor a 3. Ukrán Front egységei dél felől Ercsi alá érkeztek.
A nyomasztó túlerő végül visszavonulásra késztette az 1.
huszárhadosztályt, a 271. népi gránátoshadosztály és a 8.
páncéloshadosztály részeit.
A győzelem azonban pireuszi volt. Az északi támadásnál a védők legfőbb
erőssége a 10. rohamtüzérosztály volt, amely a Dunába szorította az
oroszokat. A rohamtüzérek harcos mentalitását jelzi, hogy az egyik üteg
parancs nélkül csatlakozott a támadásokhoz. Vezetőjük, Rátz Tibor
főhadnagy szerint amiatt, mert egysége nem volt megfelelően kihasználva.
December 5-én, a hajnali órákban a Csepel-sziget déli végéből is
kiindult egy átkelés, mellyel az 59. lövészhadosztályt akarták átdobni a
folyó túlsó partjára. Azonban az itt védekező szentesi 2. honvéd
huszárezred katonái és a német 271. utászzászlóalj bátor védekezése és
erőteljes ellentámadása a Duna jegére szorította a támadókat.
Továbbá a kisebb, beszivárgó ruszki alakulatokat is sikeresen
felszámolták. Az átkelés végeredménye még szovjet mércével mérve is
katasztrofális volt. A szovjet csónakok közel nyolcvan százaléka még a
folyó közepén megsemmisült, az első ruszki zászlóaljak közül a legtöbb,
száz százalékos (!) veszteséget szenvedett. Sőt, a támadás későbbi
hullámaiban is gyakori volt a 60-70 százalék fölötti veszteség.
Az iszonyatos mészárlást látva a védők többségében felmerült a gondolat,
hogyha az oroszok sajátjaikat is ily könnyedén küldik a „húsdarálóba”,
akkor az ellenséggel miként bánhatnak?
A magyar-német csapatok sorozatosan éltek át hasonló
élményeket, melyek hozzájárultak bátorságuk megacélozásához. Az
elképesztő áldozatok ellenére a szovjetek december 5-én estére négy,
gyengén tartott hídfőt alakítottak ki, azonban ezeket – egy kivételével
– a német gyalogsági ellentámadás még aznap megsemmisítette. Az
ellentámadások sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a gyalogságot a német
239. rohamlövegdandár 17 rohamlövege is támogatta.
Az átkeléssel párhuzamosan Malinovszkij december 5-től a 105.
nehéztüzérdandárral megkezdte Budapest lerombolását. December 5-én,
hajnalban egy félórás tüzérségi pergőtűz után 8 szovjet hadosztály
indított egy másik támadást, Budapesttől északkeletre. Ezzel a
támadással az volt a céljuk, hogy Vác irányába előretörve az Ipoly és a
Garam völgyeit birtokba vegyék, amely alapját adta volna egy további
nyugati irányú támadásnak, amely a védők utánpótlását veszélyeztette
volna.
A helyzet súlyosságát a német vezetés és felismerte és kezdeti
megoldásként bevetették a Dirlewanger-dandárt, felemás eredménnyel.
Budapest északi része és Vác közötti védtelen frontszakasz nagyobb
erőket igényelt és végül ennek ellensúlyozására bevetették a
Feldhernhalle hadosztályt, december 14-től pedig az 1. önálló
huszárhadosztályt, a IV. utászzászlóaljat és a Szent László Ejtőernyős
Hadosztály néhány egységét.
Végül 15 páncélost és kb. 800 magyar-német katonát sikerült itt
hadrendbe állítani. Ezzel a maroknyi erővel december 13-án végül
ellentámadást indítottak. Az összevont egység tíz százalékos veszteség
árán, de súlyos csapásokat mért az ellenségre. Ezen a napon sikerült
Fótot visszafoglalniuk, amelyet azonban másnap a heves szovjet tüzérségi
tűz és a harckocsik nagy száma miatt rendezetten visszavonulva feladtak.
Az ejtőernyősök kitettek magukért, mert közel negyven százalékukat
elveszítették, de harci kedvük nem lankadt. Sőt, egy fogolyszerző akció
során a szembeálló szovjet hadosztály vezérkari hadműveleti tisztjét is
áthozták. Bátor küzdelmükkel az ellenség tiszteletét is kivívták és a
szovjet propaganda, mint „bárdos brigantikként” említette őket.
December 5-én az oroszok harcba küldték újdonsült barátaikat, a
románokat. Egy két és fél kilométeres frontszakaszon 7 román zászlóalj
indult meg, mindössze két magyar zászlóalj ellen. Bár a két magyar
egységnek is jelentős veszteségeik voltak, de keményen megfizettek az
oláhoknak. Gyakorlatilag a támadás napján már sikerült visszafoglalnunk
a feladott állásokat és a románokat az mentette meg a teljes
pusztulástól, hogy északról egy szovjet páncélos-csoport érkezett
erősítésként.
December 11-én már a Gödöllő térségében zajló harcokban, majd napok
múlva Tápiószentgyörgy és Isaszeg közelében „vitézkedtek” az oroszok
által is megvetett, áruló románok. Az itt bevetett 7. román hadtest kb.
18 ezer kombattáns létszámával szemben legfeljebb hatezer magyar-német
védő volt a lövészárkokban. A védők azonban folyamatos
ellentámadásaikkal állandóan támadták a román – és kisebb részben orosz
– csapatokat. Ez okozta azt, hogy az oláhoknak egy hónap is kevés volt,
mire átjutottak az Attila-vonal első két védvonalán. A 7. román hadtest
összlétszáma a 36 ezer fő körül volt, melynek teljes vesztesége január
első hetére meghaladta a húszezret.
A 2. Ukrán Front parancsnoka maga rendelte el az átkelést, központi
intézkedést elvileg nem kapott az akcióra. Ha a 46. hadsereg egyébként
igen sok áldozatot követelő, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdett
átkelése nem valósul meg, a Margit-vonalat csak a 3. Ukrán Front
csapatai érik el. Malinovszkij azonban rossz híreket kapott, mert
Moszkva a már átkelt 46. hadsereg megmaradt részeit átadta a 3. Ukrán
Frontnak.
Tolbuhinnak egyébként szerepe volt annak eldöntésében, hogy a szovjet
hadvezetés a bekerítést és az ostromot választotta. December 10-én,
amikor a 46. hadsereg nagyobb része már a Duna jobb partján állt,
javaslatot tett a moszkvai vezérkarnak, hogy célszerűbb a 3. Ukrán Front
csapatait Budapest elfoglalására alkalmazni, mint tovább támadni velük
nyugat felé. Ekkor kérte azt is, hogy a 46. hadsereget adják át neki.
Budapest bekerítése
A 3. Ukrán Front csapatai 1944. november 7-től Apatin
és Kiskőszeg (Batina) körzetében keltek át a Duna nyugati partjára, de a
hídfők egyesítése csak 26-án sikerült, nagy veszteségek árán.
November 29-ére a szovjet 57. hadsereg élei már elérték Pécset, majd
december 2-án elfoglalták Kaposvárt, 4-én pedig Marcalit is. Továbbá, a
4. gárdahadsereg előretörése során (december 7-10.) felzárkózott a
Margit-vonal keleti szárnyára, de áttörni egyáltalán nem tudta. Mindezt
azonban csak úgy sikerült elérni, hogy a 3. Ukrán Frontnak átadták a 46.
hadsereget, ráadásul a térségben nem volt számottevő magyar-német
alakulat.
Ostromlók:
1. román hadsereg (Lazjko vezérőrnagy - Észak-Pest)
7. román hadsereg (Nicolae Sova hadtesttábornok - Kelet-Pest)
18. lövészhadtest (Afonyin vezérőrnagy - Dél-Pest)
(a 2. Ukrán Front közvetlen alárendeltségébe tartozott)
75. szovjet lövészhadtest (Akimenko vezérörnagy - Észak-Buda)
37. szovjet lövészhadtest (Kolcsuk - Dél-Buda)
(a német felmentési kísérletek miatt kezdetben nem kapcsolódott be az
ostromba)
(Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)
Bár Tolbuhin katonái látványos előretörést értek el –
amivel bebiztosították maguknak a főparancsnokság támogatásának
elsőbbségét –, de túlságosan megnőtt bizalmuk hamar megbosszulta magát.
Történetesen a 3. Ukrán Front csapatait, december 9. után védelemre
kényszerítették a dél felé indított, magyar-német ellentámadások.
A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Budapest bekerítésére intézkedő
december 12-i direktívája, a Dunától nyugatra Tolbuhin javaslatait
tükrözte. A magyar főváros bekerítésére vonatkozó hadműveleti tervet a
3. Ukrán Front törzse nyújtotta be korábban, a 2. Ukrán Front két nappal
később készült el. Ez nem befolyásolta a 20-án meginduló offenzívát, de
megnehezítette a szovjet vezérkar hadműveleteket egyeztető munkáját.
Malinovszkij Budapestet észak felől is megpróbálta átkarolni, ezért
Hatvan térségében is támadást indított az ercsi harccal azonos időben.
Ez lényegesen sikeresebb volt, mivel a németek kénytelenek voltak az itt
harcoló alakulatok egy részét a Dunántúlra rendelni a 3. Ukrán Front
ellen. A támadás során az oroszok Vácnál elérték a Dunát, így a főváros
körüli gyűrű egyre teljesebbé vált.
A főváros bekerítésére irányuló hadműveletek utolsó szakasza december
12-én vette kezdetét, mikor a 3. Ukrán Front parancsba kapta, hogy észak
felé előrenyomulva tegye teljessé a főváros körülzárását. December 22-én
elérték Bicskét és két nappal később sikerült teljessé tenni a gyűrűt.
Ezzel szemben Hitler ragaszkodott a város utolsó házig való védelméhez,
amihez tartották magukat a német tábornokok, bár ők nem látták ezt
igazán reálisnak és kérték is Pest kiürítését, hogy csak a Budai oldalon
kelljen védekezniük. Javaslatukat Hitler elutasította.
Budapest tartásának ugyanis volt egyrészt egy pszichológiai fontossága,
másrészt, ami talán még ennél is fontosabbnak számított, hogy amíg az
oroszok Budapest alatt rostokolnak, addig Dél-Németország és Bécs német
kézen maradt.
Budapest mindenáron való tartása, ezért volt fontos. Hitler a város
bekerítése után Karl Pfeffer-Wildenbruch, a várost védő alakulatok
parancsnokának megígérte, hogy felmentik őket.
A háború utolsó német offenzíváit hajtották végre Magyarországon
Budapest felmentésére. Fedőnevük Konrád I, II. és III. volt. Egyik
kísérlet sem járt sikerrel, bár sikerült többször is megközelíteniük a
várost, felmenteni mégsem tudták.
Bár a főváros bekerítése december 26-án félig-meddig megvalósult, de a
korábban kijelölt célok közül gyakorlatilag egyiket sem tudták
teljesíteni. Sőt, a 6. gárda-harckocsihadsereget déli irányban
visszafordították, mivel a német LVII. páncéloshadtest, december 22-én
reggel Ipolyszakállas körzetéből, intenzív ellentámadást indított,
veszélyeztetve a szovjetek több hadseregének utánpótlási vonalait. A
szovjet 7. gárdahadsereg pedig önerőből képtelen volt visszaverni a
három német (3., 6. és 8.) páncéloshadosztályt.
Az 1944. december 20. és 28. között lezajlott harcok - első garami
páncélosütközet – megindítását az generálta, hogy ezzel is
tehermentesítsék a főváros védőinek egyébként is egyre nehezebb harcait.
A Dunától északra, illetve a Garam és az Ipoly között harcoló német
páncéloshadosztályok jelentősebb harckocsi-állmonnyal és motorizált
páncélgránátos, tüzér- és páncélvadász-alakulatokkal is rendelkeztek.
Ezen alakulatok erejét tudva a német vezetés méltán gondolta azt, hogy
ha döntően nem is tudják befolyásolni az ostromot, de legalább nagy
veszteségeket okoznak a támadóknak, akik ennek hatására változtatnak
taktikájukon.
További cél volt, hogy a már szerveződő, nagyszabású német
ellentámadásnak is segítsenek. Mivel Malinovszkij egységei ezen a
frontszakaszon – a többihez képest – viszonylag sikeresebbek voltak, a
védelemnek mindenképp ellentámadásra volt szüksége.
Az ostrom kezdete
A makacsul védekező német-magyar csapatok sikerrel
lassították a két szovjet front átkaroló hadműveletét, de a főváros
bekerítését nem tudták meggátolni.
Azonban Tolbuhint – és Moszkvát – a 3. Ukrán Front eredményei nem
késztették mosolygásra. Különösen az „elitnek” tartott 4.
gárdahadsereget tépte meg a védelem, ezáltal a kitűzött céljait sem érte
el. Amiatt, hogy a kezdeti remények ne fakuljanak, az orosz marsall
ösztönözni próbálta csapatait. Ez abban merült ki, hogy csupán a
hadsereg jobbszárnyát rendelte védelembe a bekerítés külső arcvonalán, a
hadsereg többségének (balszárny és a közép) pedig tovább kellett
folytatniuk támadásukat Mór és a Balaton északi részének megszállásáig.
A védők szívós kitartásának köszönhetően azonban ez
nem sikerült, s így a német-magyar csapatok Székesfehérvártól
északnyugatra és nyugatra megtartották állásaikat. A 4. gárdahadsereg és
46. hadsereg december 20-án megindított támadása okán karácsonyra
elesett a Margit-vonal keleti szakasza. 25-én a 46. hadsereg, 10.
gárda-lövészhadteste Szentendrénél kijutott a Dunához, 26-án a 4.
gárdahadsereg és a 18. önálló harckocsi-hadtest pedig - egy napos kemény
harc után - elfoglalta Esztergomot. A 46. hadsereg Buda körül
kialakította a belső, a 4. gárdahadsereg a külső ostromzárat.
A pesti hídfőt védő csapatok - a Margit-vonal áttörésének hírére -
december végén rendezetten visszavonultak az Attila-vonal harmadik
övébe, amely már Budapest külvárosi részeit jelentette. Az Attila-vonal
ellen a szakadatlan támadások gyakorlatilag november eleje óta
zajlottak, de a támadó szovjet-román alakulatok csak kevés eredményt, de
annál nagyobb veszteségeket tudtak felmutatni.
A stratégiailag fontos pesti hídfő déli szektorát, november eleje óta a
46. hadsereg, majd annak felemásra sikeredett dunai átkelése után, a 18.
lövészhadtest támadta folyamatosan. A pesti hídfő keleti sáncaira
november és december hónapokban, csak fokozatosan tudott felzárkózni a
megerősített 7. gárdahadsereg és a 6. gárda-harckocsihadsereg
balszárnya, így Isaszeg-Pécel térségébe került az oláhok 7. hadteste is.
Pest északi része előtt pedig csak december végén jelentek meg a 30.
lövészhadtest garázdálkodó egységei.
Malinovszkij marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő
csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a
német-magyar védelmet és a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati
irányban is kiterjesztik.
Dacára a sokszoros fölénynek, a szovjet harctéri felderítés ismét
csapnivalóan működött és ennek – is – köszönhetően Malinovszkij igencsak
nagy étvággyal nézett az elkövetkező napok elé. Minden bizonnyal az is
közrejátszott a valóságtól elrugaszkodott terveiben, hogy minden áron ki
akarta ütni Tolbuhint a nyeregből. Ezért a bekerítés belső gyűrűjén
10-11 hadosztályt vetett be.
A 7. gárdahadseregnek, a belső arcvonal biztosítása mellett, el kellett
érnie a Duna bal partját. Malinovszkij – saját szakállára – még december
18-án elrendelte, hogy az említett három hadtest 20-án, a főváros
bekerítésére irányuló – sokadik – támadás megindításával egy időben
kezdje meg a pesti hídfő közvetlen ostromát, s 23-án estére, három nap
alatt (!) foglalják el azt.
Az ostromot a szovjet seregtestek korábbi alárendeltségükben kezdték
meg. A 7. gárdahadsereg, 30. lövészhadteste, Lazjko vezérőrnagy
parancsnoksága alatt Észak-Pestet, az 1. román hadsereg – majd a
felváltásukra küldött – 7. szovjet gárdahadsereg és Nicolae Sova
hadtesttábornok vezette 7. román hadtest Kelet-Pestet, Afonyin
vezérőrnagy 18. önálló lövészhadteste Dél-Pestet támadta.
Ezzel párhuzamosan a 3. Ukrán Front december 23-án elfoglalta
Székesfehérvárt és az oroszok elérték a Bicske-Bia-Herceghalom vonalat,
ezzel elvágták a legfontosabb vasútvonalat Budapest felé. Ezután már
csak a kisebb kapacitású esztergomi vonalon jött az utánpótlás.
December 23-án Pfeffer-Wildenbruch parancsot adott, hogy a „fölösleges”
alakulatokat gyűjtsék össze és azonnal irányítsák a délnyugati
szektorba, mert a 3. Ukrán Front már közvetlenül veszélyezteti a
fővárost. Mindössze csapattöredékeket sikerül összeszedniük: 12 Hummel
és 12 Wespe önjáró löveget, 10-15 harckocsit és 200 páncélgépkocsit. A
helyzet megoldására megfelelő válasz lett volna a 8. SS-lovashadosztály
bevetése, de erre sokáig nem érkezett engedély.
Pfeffer-Wildenbruch még ugyanezen a napon kérvényezte a főváros légi
úton történő ellátását, Hitler pedig elrendelte az SS páncélos
egységeinek átirányítását egy Budapestet felmentő támadáshoz. 23-án mind
Pfeffer-Wildenbruch, mint Fretter-Pico vezérezredeseket leváltották,
helyükre Wöhler és Balck tábornokokat nevezték ki. 23-án a szovjetek
Nagytéténynél is átkeltek a Dunán, ellenük a Feldhernhalle hadosztály
néhány egységét vetették be, akik e napon visszafoglalták Törökbálintot.
Az első összecsapások Budapest területén
December 24-én reggel Budakeszi csendőrőrse telefonon
jelentette a magyar hadtestparancsnokságnak, hogy a település előtt
megjelentek az első szovjet harckocsik. A szovjet páncélosok később
megközelítették a Hidegkúti elágazást, ahol egy benzinkútnál
összecsaptak a német gyalogsággal. Egy közeli patika előtt felállított
88 mm-es légvédelmi ágyú kilőtt egy T-34-est, a többit visszavonulásra
kényszerítette. A nap délelőttjén Hidegkút felől a szovjet felderítők
gyalogsága is kezdett beszivárogni a város külső területeire.
A súlyos helyzetre már Berlinben is felfigyeltek és azonnal parancsot
adtak a 8. SS-lovashadosztály Budára való átirányítására. A szűkös
tartalékból kivont egy felderítőcsoport, Hűvösvölgy-Rózsadomb térségbe
lett átdobva, míg egy légvédelmi tüzérosztag a Horthy Miklós körtéren
rendezkedett be védelemre.
A délután folyamán a Szépilona kocsiszínnél heves tűzharc bontakozott ki
az oroszok és németek között. A svábhegyi nyilaskeresztes harccsoport is
akcióba kezdett, Ostián Antal vezetésével. A hungaristák felvették a
harcot a túlerőben lévő ellenséggel az Érdi úti iskolánál, ahol többjük
– közöttük Ostián is – elestek. A megmaradt önkéntesek a Mártonhegyi út
kertjeiben alakítottak ki védőállásokat.
Este, Kovarcz Emil mozgósítási miniszter korábbi rendelete szerint, az
ún. hólabda-módszerrel riadóztatták az önként frontharcra jelentkezett
I. Egyetemi Rohamzászlóaljat. A módszer lényege abban állt, hogy minden
harcra kész egyetemistának értesítenie kellett két másik társát. A
módszer működött, mert az egység mindhárom százada egy óra alatt már
felsorakozott. A riadóztatott egyetemisták lezárták a Hűvösvölgyet és
fegyveres felderítőket küldtek ki Budagyöngye térségébe.
A járőr sikeres akciót hajtott végre, mert egy kézigránáttal
felrobbantottak egy orosz harckocsit. Az orosz gyalogosok a beszivárgást
követően elkezdték zaklatni a helyi lakosságot.
Ezen a napon 20 orosz páncélos érte el Budát – nagyobb részüket kilőtték
vagy megrongálták –, de nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű
kísérőgyalogsággal, így a területeket nem is tudták megtartani. Egyes
források azonban teljesen másnak tulajdonítják az orosz katonák
megtorpanását. Ez pedig nem más, mint a fosztogatás és a lakossággal
való erőszakoskodás.
Jellemző, hogy a vörös csürhe közeledtére az addig bátortalan és gyáva
„ellenállás” és a bolsevik szimpatizánsok pofátlanul örvendeztek. Sőt,
egyes vérszemet kapott tagjaik arra vetemedtek, hogy többedmagukkal
megtámadták a várost védő katonákat. Persze kihasználva
létszámfölényüket, általában egy vagy két katonát támadtak meg.
December 24-én, a pesti oldalon is hevesen ropogtak a fegyverek. A
szovjet harctéri vezetés amiatt indított erőteljes támadást, hogy a
védők átcsoportosítását megakadályozza, azonban ez nem sikerült. Ezzel
pedig kezdetét vette a főváros szinte teljes területének lövetése a
tüzérséggel.
December 25-én, a nyugati irányba előretörő szovjet harckocsik elérték
Tatabányát, északi irányú előrenyomulásuk pedig Dorogot veszélyeztette.
A településnél felállított néhány német légvédelmi üteg és magyar
rohamlöveg egészen estig sikeresen hárította a 170. harckocsidandár
támadását, négy T-34-est kilőve és legalább egy tucatot megrongálva.
Azonban az orosz túlerő estére Dorogot is bevette és sajnos a település
vasútállomásán több száz tehervagon került orosz kézre.
December 26-án, a hajnali órákban a szovjetek elkezdték Esztergom
ostromát is. A várost védő 23. tartalékhadosztály partot váltott, majd
este, a visszavonuló német utászok felrobbantották a Mária Valéria
hidat.
December 25-én, a budai oldalon megjelent a legendás Prónay Pál is, aki
egy hungarista önkéntesekből álló osztagot vezetett. E nap hajnalán, a
Hűvösvölgy felé nyomuló vörösök körülvették az által irányított
útbiztosító éket.
A hungaristák egészen 26-a kora délelőttig hősiesen feltartották az
oroszokat, végül egy villába szorultak és mindannyian hősi halált haltak
(a különböző források abban egyetértenek, hogy Prónay aktívan részt vett
a védelemben, de további sorsának tisztázása még a jövőre vár. Vannak
akik a Kitörésre teszik hősi halálának idejét, míg mások úgy vélik, hogy
szovjet fogságban halt meg).
A nap során az előrenyomuló szovjetek elfoglalták Budaörsöt is. A szovjet
gyalogosok ezen a napon benyomultak a János Kórház területére és az ott
található kápolnát használva géppuskafészekként, lőni kezdték az Olasz
fasor környékét.
Mivel a budai területek védelme kezdett elégtelennek látszani, erősítést
kellett átdobni a harcoló hungaristák és egyetemisták megsegítésére.
Ennek keretében érkeztek ide a 8. SS-lovashadosztály egyes alakulatai, a
Vannay-zászlóalj, a székelyudvarhelyi csendőrzászlóalj és a
Budapest-őrzászlóalj.
A Vannay-zászlóalj lezárta a Városmajort és nem kisebb érdem fűződik
nevükhöz, minthogy kikergették a János Kórházban garázdálkodó ruszkikat.
A nap estéjén megérkezett az Europa SS-riadózászlóalj, akik az
egyetemistákat segítették ki. Az oroszok valamivel később újra
próbálkoztak a kórház elfoglalásával, de a közelben állomásozó fegyveres
egyetemisták, a 21. tüzérosztály aknavetős ütegének támogatásával,
súlyos veszteségeket okoztak nekik és visszaszorították azokat.
A Szentendrei-szigetet december 26-án kezdték meg rendezetten kiüríteni.
Bár a szovjet 25. gárda-lövészhadosztály már előző nap rátette lábát a
szigetre, azonban dacára a túlsúlyuknak, a sziget megszállása csak
vánszorogva ment. Sőt, egyes kommunista alvóügynökök is segítették
munkájukat, mert a Tahiba vezető aláaknázott híd vezetékeit egy helybéli
áruló (Boros Izabella) elvágta. A szigetet csak január 3-án sikerült
teljesen elfoglalniuk az oroszoknak.
A Budapestet védő német-magyar erők
A főváros területén bekerített magyar és német védők
létszámát pontosan meghatározni a mai napig nem lehet. Legfőbb oka a
bizonytalanságnak, hogy az iratok jelentős része az ostrom ideje alatt
megsemmisült. Mindeddig csak hozzávetőleges adatok láttak napvilágot,
természetesen más-más számokat megadva. Ezek elsősorban egyes hazai vagy
nyugati történészek precíz kutatómunkáinak eredménye. A szovjetek is
igyekeztek különböző adatokat közzétenni, de ezek döntő többsége a
fantázia világába tartozik, hatalmas csúsztatásokkal. A védők
létszámának drasztikus – és valótlan – feltornázásával elsősorban a
saját küzdelmük heroizálását célozták meg. A közel ötven évig tartó
kommunista uralom alatt Magyarországon is ez volt a hivatalos álláspont
és sajnos ez sok helyen még mind a mai napig így van.
A magyar alakulatok létszámának meghatározása bizonyult a keményebb
diónak. Ez több okra is visszavezethető, így például a magyar katonák
jelentős része nem volt kombattáns, így rendeltetésénél fogva nem
vetették be őket a fronton. A kutatás nehézségei ellenére az
megállapítható, hogy január első napján a magyar alakulatok létszáma kb.
másfél, teljes létszámú gyaloghadosztállyal egyezett meg. A korabeli
előírások szerint ez harmincezres élelmezési létszámot és tizenötezres
ütközetlétszámot jelentett. A helyzetet több ok is bonyolította.
Érdemes megemlíteni, hogy gyakorlatilag a harcokban a teljes élelmezési
létszám mindössze harminc-negyven százaléka vett részt. Voltak olyan
egységek is amelyek nem, vagy csak korlátozott mértékben vettek részt a
harcban.
Sajnos voltak olyan alakulatok is, melyek igyekeztek kivonni magukat a
kötelességteljesítés alól és néhány defetista tiszt segített is nekik
ebben. Azonban az ellenkezőjére is akadt példa: egy gyalogszázad
legénysége zendüléssel fenyegette meg parancsnokát, mert az nem akarta a
frontra vezényelni őket. A magyar védősereg, mely a katlanban rekedt,
kb. felét nem a városi hadviselésre képezték ki és a magyar alakulatok
tizenöt százalékát az ostrom idején szervezték meg. Gyakran előfordult,
hogy a szétszórt magyar egységek maradékai - és többször civilek is -,
egy adott német alakulathoz csatlakoztak, tovább védve Budapestet. A
magyar honvédek és önkéntesek a védősereg kb. 30-40 százalékát tették
ki. A tüzérség viszont már 60 százalékban a miénk volt.
A német egységekről viszonylag pontosabb adatok állnak a rendelkezésre.
A fegyvertársak kb. 40 ezer katonát vonultattak fel, melynek a fele volt
harcoló alakulat. Azonban az más kérdés, hogy az ostrom kiteljesedésével
a nem kombattáns német alakulatok jelentős része is fegyvert fogott.
Összeségében a védők létszáma 65-70 ezerre tehető, de ezek csupán
negyven százaléka felelt meg a városi hadviselés követelményeinek a
kiképzése alapján. Emellett rendelkeztek még 120 darab különböző típusú
harckocsival, 110 páncéltörő löveggel és kb. négyszáz tüzérségi
löveggel. Ezzel szemben a támadók összlétszáma legalább 180000 volt, de
több hadtörténész ezt a számot magasabbra teszi.
Az ellátás nehézségei
Az ostromgyűrű bezáródásakor – német adatok szerint –
a védőknek 450 tonna lőszere, 120 ezer liter üzemanyaga és 30 ezer
fejadagja volt. Ez a mennyiség gyakorlatilag egy hétre sem volt
elegendő. A német vezetés a katlan kialakulása után azonnal létrehozott
egy külön légiegységet, a 4. légiflotta részeként – parancsnoka Gerhard
Conrad altábornagy -, amely Budapest ellátásáért volt felelős.
Gyakorlatilag a Harmadik Birodalom területén lévő, minden "felesleges"
szállítógépet – és szállításra alkalmas harci gépet – a térségbe
vezényeltek. A magyar-német vezetés legalább napi 80 tonnában
állapította meg azt a mennyiséget, amellyel elégségesen lehet védeni a
fővárost. A megfelelő repülőterek hiányában ebből a mennyiségből kb. 20
tonnát eleve ledobással tudtak eljuttatni. A többi ellátmányt a
szállítógépeknek és tehervitorlázóknak kellet volna bejuttatni.
Budapesten két szükségleszállóhelyet és négy ledobóhelyet jelöltek ki: a
Lóversenyteret és a Csepel-sziget északi részén lévő sportrepülőteret, a
mai Puskás Ferenc Stadiont, a Kisrákosi gyakorlóteret, a Tabánt és a
Vérmezőt. A legutóbbi arra is alkalmas volt, hogy futárgépek
leszálljanak. A főváros legnagyobb teljesítményű reptereit már a
bekerítés utáni első napokban elfoglalták az oroszok. Az első
légiszállítmány december 29-én érkezett. Az ostrom során átlagban napi
61 bevetést teljesítettek, melynek a jelentős része sikeres volt. Külön
említést érdemelnek a NSFK (Nemzetiszocialista Légiszövetség) 16-18 éves
pilótái, akik 73 DFS-230 típusú tehervitorlázóval berepültek Budapestre.
Az emberfeletti teljesítmény ellenére a szükséges napi 80-100 tonna
ellátmánynak csupán a felét sikerült bevinniük. Összesen 1975 tonna
került ily módon a katlanba, melyből 418 tonnát a magyar pilóták
szállítottak.
Az Attila-vonal áttörése
December 25-én a pesti hídfő teljes szélességében
megindult a vörös gőzhenger. Az első betörést délen érték el, az 1.
páncéloshadosztály által védett szakaszon, de a magyar egység egy
sikeres ellentámadással kiverte a támadókat és több tucat hadifoglyot
ejtett. A védők sok helyi sikert értek el, de hősies kitartásuk ellenére
a vörösök nagy területeken bejutottak az Attila-vonal második vonalába.
Az állandó támadások okán a védőknek harcolva kellett a hátsó állásaikba
vonulniuk. Másnap, az északkeleten védekező magyar egységek állásaiba is
betörtek a szovjet és román erők, de mindezt csak erős páncélos
támogatással sikerült elérniük. A ruszkik viszont Csömörnél legalább hat
T-34-est elveszítettek. Még ugyanezen a napon a Vannay-zászlóalj sikeres
ellentámadást hajtott végre az említett település ellen és kizavarta az
agresszort. Azonban az újabb vörös támadás már bekerítéssel fenyegette
őket, így vissza kellett vonulniuk.
A szovjetek alapvető taktikája az lett volna, hogy a védőket több,
kisebb erejű, elszigetelt katlanra szakítsák, mert így még jobban ki
tudták volna használni számbeli fölényüket. Azonban a többszöri
próbálkozások ellenére, gyakorlatilag az egész ostrom alatt csak
néhányszor sikerült ezt megvalósítaniuk és ezen esetekben sem a szovjet
„harcmodor” diadaláról volt szó, hanem a védők létszámának
csökkenéséről. Az 1. páncéloshadosztályt is át kellett vezényelni a
Csepel-szigeten található reptér védelmére, mert azt már veszélyesen
megközelítették az oroszok. December 27-én is tovább folytatódott az
offenzíva, egészen Pestszentlőrinc és Rákospalota határáig jutottak, de
itt megállította őket a védők golyózápora. Egy jelentős szovjet deszant
a Csepel-szigeten is partra szállt, de az itt állomásozó légvédelmisek
megsemmisítették őket.
A budapesti helyőrség vezetői és a Dél-hadseregcsoport egyetértett
abban, hogy a teljes hídfőállás megtartása szinte lehetetlen. A
legcélravezetőbb megoldásnak a pesti oldal teljes feladása mutatkozott,
mert a budai oldal alkalmasabb volt a védelemre és a csapatoknak
rövidebb arcvonalat kellett volna tartaniuk. A bekerített parancsnokság
már ekkor komolyabban foglalkozott a kitörés lehetőségével. Az
illetékesek vitája a visszavonulással kapcsolatban abban élesedett ki,
hogy az gyors vagy lassú legyen-e. Végül az utóbbit valósították meg a
gyakorlatban.
December 28-án ismét támadtak a vörösök. A 16. és 24. rohamtüzérosztályt
is támadás érte, de sikeres ellenlökéssel Rákoskeresztúr és Újmajor
területéről is kiverték a őket. A felbujtott románokat ismét szerephez
juttatták moszkvai hűbéruraik, így elfoglalhatták Pécelt és Kistarcsát.
Elérték Cinkota szegélyét is, ahol a települést szegélyező erdő ellen
három rohamot is indítottak, a 2. és a 19. román hadosztállyal. Cinkotát
végül – jelentős orosz támogatással – elfoglalták, de a védők olyan
iszonyatos veszteségeket okoztak az oláhoknak, hogy azonnal ki kellett
őket vonni a frontról, mert már egy kisebb támadás esetén is összeomlott
volna a védelmük. 30-án a védők műszaki egységei kénytelenek voltak
felrobbantani a déli összekötő vasúti hidat, mert a budai oldalon már a
hídfőig jutottak az ellenséges katonák. A szovjetek mindezek után
hangszórókon közölték, hogy másnap parlamentereket küldenek.
A "parlamenterek" mítosza
A "korosabb" olvasók nyilván még emlékeznek arra,
hogy a szocialista (ál)történettudomány valóságos mítoszt gyártott a
szovjet parlamenterek köré. Némi iróniával azt lehet mondani, hogy az
amerikaiakat megszégyenítő módon faragtak belőlük szuperhősöket. Az
viszont tény, hogy az orosz egyenruhát viselő „békekövetek” esete az
egyik legellentmondásosabb epizódja az ostrom történetének. Jó szovjet
gyakorlat szerint, halálukat a "fasiszták" nyakába varrták és 45 évig ez
volt a hivatalos álláspont, amit sajnos még ma is sokan így ismernek.
Teszik mindezt annak ellenére, hogy sok, jobboldali elhajlással nem
vádolható történész – finoman szólva is – kételyeit fejezte ki a vörösök
álláspontjával szemben.
A parlamenter jelentése általános értelemben a politikai vagy egyéb
vitás kérdésekben, elkülönülő felek közötti közvetítő személy, akinek a
konfliktus megoldására irányuló javaslata van. Ennél a jelentésnél nem
feltétlenül szükséges, hogy az egyik félhez tartozzon az érintett
személy, míg katonai vonatkozásban ez a gyakorlat. A fegyveres
konfliktusban (háborúban) részt vevő felek között felvetődött vitás
kérdések (pl. fegyverszünet, megadás, fogoly csere, békekötés, elesett
vagy sebesült katonák harctérről történő elszállítása stb.) tisztázására
az ellenséghez küldött katona. A parlamenter semleges jelzést hordoz és
tiszta békítő szándékot titulálnak neki ezt fejezi ki a kezében tartott
fehér zászló is, személye a hadijog szerint sérthetetlen.
Az a szovjet legfelsőbb vezetés számára is egyértelműen látszott, hogy a
magyar főváros bevételének irányítása kicsúszott a kezeik közül. Bár a
két frontparancsnok rendelkezett némi tapasztalattal a városi hadviselés
területén, de ez igencsak soványnak számított. A vörös horda mindaddig
nem került még szembe milliós európai nagyvárossal és annak mindenre
elszánt védőivel. Az orosz hadtörténészek újabb kutatásai szerint, a
legtöbb vörös brigantinak az is jelentős problémát jelentett, hogy a
házak döntő többsége kőből épült.
1944. december 29-én a szovjet hadúr jóváhagyásával beindult a
kommunista hazugsággépezet és elhúzták a mézesmadzagot a védők előtt.
Olyan megadási feltételekkel bolondították a védőket, amit egyáltalán
nem lehetett komolyan venni. Például: a magyaroknak azonnali, a
németeknek a háború utáni szabadon bocsátás; mindenki megtarthatja
egyenruháját és kitüntetéseit, a tisztek a fegyvereiket is; mindenkinek
teljes ellátást, a betegeknek és sebesülteknek orvosi ellátást ígértek.
Az ultimátumot Budán, Ilja Afanaszjev Osztapenkonak, Pesten pedig
Steinmetz Miklósnak kellett volna átadni. Az oroszok némi késéssel egy
harmadik parlamentert is küldtek a 30. lövészhadtesttől, de az orosz
olyan mértékben részeg volt, hogy nem igazán vették komolyan a három
napos tűzszünetről szóló közleményét.
Steinmetz Miklós esete a rejtélyesebb. A 12. tartalékhadosztály egyik
páncéltörő ütege szemtanúja volt esetének. A szemtanúk úgy számoltak be,
hogy a délelőtt folyamán, Vecsés irányából egy fehér zászlós orosz dzsip
közeledett állásaik felé. Az Üllői úton, sakktáblaszerűen páncélosok
elleni aknák voltak telepítve, melyet az orosz terepjáró sofőrje
észrevett és lassítva manőverezni kezdett az aknák között. Erre volt
esélye, mert az aknákat a harckocsik szélesebb nyomtávja szerint
fektették le. Majd hirtelen robbanás zaja törte meg a csendet és fehéres
szürke füst szállt fel az orosz autó irányából. A szemtanúk elmondták,
hogy a két orosz egymásra borulva ült az autóban a detonáció után.
A szovjet propaganda minden igyekezetével azon volt, hogy a felelősséget
a védők nyakába varrja. Azonban több tény is amellett szól, hogy
Steinmetz és sofőrje nem a védők tüze által halt meg. A legegyszerűbb
arra gondolni, hogy aknára futottak, ám ez nem állja meg a helyét.
Egyrészt, páncélosok ellen tervezett aknák olyan pusztító erővel bírnak,
amely az orosz dzsipet és utasait apró darabokra szaggatta volna,
márpedig a testek viszonylag épen maradtak. Gyalogosok elleni akna sem
lehetett, mert azokat kifejezetten arra tervezték, hogy inkább
sebesülést, mint halált okozzanak. Mindezt az okból, hogy a sebesültek
elszállításával katonákat vonjanak ki a harcból és a sérült ellátása is
embereket, pénzt stb. igényel. Ezáltal az ilyen aknák túl gyengék lettek
volna, ráadásul az autó alváza nagy valószínűséggel felfogta volna a
robbanás erejét.
A páncéltörő ágyúból leadott lövést is ki lehet zárni, mert ebben az
időben, már nagy luxus lett volna egy terepjáróra lőni ezzel, illetve,
ha ki akarták volna lőni az oroszokat, arra ott volt a biztosító
gyalogság és azok fegyverei. Az aknavető pedig egyrészt a célzás
körülményessége miatt nem alkalmas erre, illetve sem a védők, sem a
támadók nem számoltak be tüzérségi tűzről a helyszínen abban az időben.
Steinmetz újratemetésekor, a vörösök orvosokkal vizsgáltatták meg a
holttestet, melyben állítólag - ezt nem ellenőrizte független szakértői
bizottság - kézifegyverekből származó lövedékeket találtak. Azonban a
magyar gyalogosok messze voltak a robbanás helyszínétől és nem is
számoltak be – ahogy az orosz jelentések sem – lőfegyverből leadott
lövésekről.
A két orosz halálát viszont egyértelműen a robbanás okozta, amit az
említett orvosi jelentés is – helyesen – megállapít. Mindezek tükrében a
legvalószínűbb tettes egy kézigránát - vagy hasonló hatású robbanószer -
lehetett. Ennek fényében a kérdés az, hogy miként került a dzsipbe,
ugyanis a robbanás helyszíne bőven meghaladta mindkét fél
dobótávolságát. Így marad az a lehetőség, hogy a detonáció az orosz
terepjáróban szállított valamilyen robbanóanyag okozta. Ez viszont már
gyökeresen más dimenziókba helyezi a két orosz valódi küldetésének okát.
Ugyanis, ha valaki parlamenteri funkciókkal érkezik az ellenséghez, az
nem visz magával robbanószert.
Osztapenko esete némileg tisztább képet mutat, de az ő esetén is sokat
„finomítottak” az elvtársak. Az orosz tiszt harmadmagával, gyalogosan
indult küldetésére a senki földjén keresztül. Már elindulásukat követően
szinte azonnal tüzet kaptak, bár ez érthető volt, mert a fehér zászlót
nem tartották a magasba. Kicsivel később újra elindultak és ekkor már
gond nélkül átjutottak a németekhez. Sahvorosztov őrnagy, akinek
feladata volt figyelemmel kísérni a parlamenterek átkelését, értesítést
kapott Steinmetz haláláról, mégsem fújta le a küldetést. Osztapenko és
társai sikeresen átadták a 8. SS-lovashadosztály illetékeseinek az
ultimátumot, de nemleges választ kaptak, így visszaindultak. A német
hadosztály kísérőket biztosított számukra addig, amíg elérik a senki
földjét.
A kíséretet vezető SS-tiszt elmondása szerint - melyet később a szovjet
Orlov őrnagy is megerősített –, ahogy egyre jobban megközelítették a
saját első vonalaikat, annál hevesebb lett a szovjet tüzérségi tűz,
dacára annak, hogy a ruszkik tisztában voltak vele, hogy sajátjaik még
ott tartózkodnak. A szovjet parlamenterek már a senki földjén
tartózkodtak amikor aknavetőtüzet kaptak. Az elvégzett orvosi
vizsgálatok – itt is – azt állapították meg, hogy a repeszek mellett
kézifegyverből kilőtt lövedékeket is találtak a testben. Azonban ennél
az esetnél is felmerül, hogy a független vizsgálóbizottság hiányában a
lövedékeket később helyezték a hullába. Dacára annak, hogy az oroszok –
ha burkoltan is – beismerték, hogy ők lőttek, mégis a védőkre akarták
kenni az esetet. Mivel a németek ellen nem tudtak bizonyítékokat
gyártani, így elsőrangú bűnössé a közelben védekező magyar bakákat
tették.
Az esetek előre megtervezett jellegét támasztja alá, hogy a moszkvai
rádió december 31-én, már részletes jelentésben közölte a
„parlamenterek” meggyilkolását, természetesen a védőket téve bűnössé.
Mindezt azonban a német elhárítás lehallgatta, melynek hatására a
németek legfelsőbb katonai vezetése azonnali vizsgálatot rendelt el az
ügyben. A német vizsgálat viszont amiatt érdekes, mert kiderítette, hogy
a két ruszkit megelőzően az oroszok már négy hadifoglyot átdobtak,
szintén békekötési ultimátum átadásával. A nemzetközi hadijog viszont
tiltja a hadifoglyok parlamenterként való átküldését, ha azok erre nem
önként vállalkoznak (ebben az esetben is erről volt szó).
A szovjetek előszeretettel alkalmaztak ilyen módszereket az ellenség
morális megtörésére, az ostrom idején elsősorban magyar hadifoglyokat
küldtek át. Nagy a valószínűsége, hogy az oroszok a feláldozott
embereikkel erkölcsi alapot próbáltak maguknak gyártani, amivel
takargatni tudták volna a saját bűneiket. Sőt, az sem lehetett
másodrangú szempont, hogy mindezzel a polgári lakosság körében akartak
elégedetlenséget vagy felkelést szítani.
A háború befejezése után a parlamenterek meggyilkolását nem rótták fel
hivatalosan a katonai ügyészek a védőknek, így Pfeffer-Wildenbruch
esetében, még kihallgatása során sem esett szó róla. A kommunista
propagandagépezet azonban nem hagyta ki a lehetőséget és az ügyben
folytatott kirakatperben több német tisztet is halálra ítéltek
ártatlanul. A „főbűnöst” Erich Klein százados személyében találták meg,
aki a Feldhernhalle hadosztály 1. tüzérosztályának parancsnoka volt.
1948-ban - hadifogsága idején - perbe fogták az Osztapenko-üggyel
kapcsolatban. Azonban a százados az embertelen kínzások ellenére sem
vallott hazugságot, sőt másra sem tett terhelő vallomást, hogy saját
magát mentse. Ennek ellenére először halálra, majd 25 év kényszermunkára
ítélték, végül 1953-ban szabadult. Az orosz kormány 1993-ban
rehabilitálta.
A budapesti apokalipszis nyitánya
A két orosz követség sikertelensége után szinte
azonnal támadást indítottak a szovjetek, mert közel ezer ágyúcső kezdte
ontani tüzét a pesti kerületekre. Az iszonyatos pergőtűz három napon
keresztül, napi tíz órán át tartott. Az ütegek elhallgatása után pedig
jöttek az orosz harci gépek. December 30-án, a hajnali órákban a
harckocsikkal megerősített szovjet gyalogság rohamra indult és némi
sikert ért el a déli és a keleti részeken. A magyar 12.
tartalékhadosztály állásait a nap folyamán többször is lerohanták az
oroszok és csak súlyos veszteségek árán tudták visszavonulásra
kényszeríteni a magyar bakákat, Mátyásföld határáig.
A 10. gyalogoshadosztály vonalára nagyobb vörös erők zúdultak és a
helyzet is válságosra fordult. Az említett hadosztály egyik zászlóalja a
rákosszentmihályi templomnál akasztotta meg az előretörést, de szinte
mindegyikük hősi halált halt. Azonban egy német-magyar ellentámadás
bekerítéssel fenyegette a túlságosan vakmerő kommunistákat, így azok
iszkolni kényszerültek. A 13. páncéloshadosztály ellentámadásba ment át
és Ekesparre alezredes vezetésével visszafoglalták Rákosszentmihály
nyugati részét. A 24. rohamtüzérosztály is rohamra indult, Bakó Barnabás
őrnagy vezetésével Rákoskeresztúrtól északra és egy jelentős szovjet
betüremkedést sikeresen felszámolt, nagy veszteséget okozva az
oroszoknak.
Az Újév első napján Pestújhely irányába indult meg egy nagyobb szovjet
offenzíva. Rákospalota és Rákosszentlőrinc között a 10. és a 12.
hadosztály vonalait támadták. Egyes orosz harckocsik a Gvadányi útnál
elérték a Rákos-patakot is, amely Budapest akkori közigazgatási határait
jelentette. Ezen a napon indítottak támadást az Új Köztemető ellen is,
azonban a helyet olyan keményen védték, hogy Afonyin vezérőrnagy már
második lépcsős hadosztályt rendelt a támadók megsegítésére, de ezzel
csak a veszteségeket növelte. Történetesen a temetőt magyar honvédek és
hungarista önkéntesek védték, egy német páncélossal támogatva. Az
oroszok olyan heves tüzérségi előkészítést intéztek ellenük, hogy a
visszaemlékezők szerint, szó szerint remegett a föld a lábuk alatt.
Dacára annak, hogy semmiféle nehézfegyverzettel nem rendelkeztek, a
sorozatos rohamokat mégis visszaverték.
Ekkor az oroszok páncélosokkal próbálták bekeríteni őket, de a közeli
téglagyárnál egy Párduc harckocsi egy T-34-est kilőve, a többit
visszavonulásra kényszerítette. Az éjszaka folyamán újabb támadást
intéztek ellenük a téglagyár felől. A szovjetek előpajzsként magyar
hadifoglyokat hajtottak maguk előtt. A védők ennek ellenére
visszavetették az oroszokat, de másnap reggel mégis a visszavonulás
mellett döntöttek.
Január 2-án és 3-án, Pestújhely irányában tovább folyt a szovjet
harckocsik támadása. A 10. hadosztályra támadó hat páncélosból ötöt
kilőttek, a román-szovjet gyalogság nagy túlerejének köszönhetően
viszont betört az állásokba, így a magyaroknak harcolva kellett
visszavonulniuk. A magyar-német csapatok folyamatos ellentámadásai, bár
nem tudták visszaszorítani a vörösöket a Rákos-patak túlsó oldalára, de
jelentős veszteségeket okoztak, amellyel sikerült lassítaniuk a támadás
ütemét. A támadók olyan mértékű veszteséget szenvedtek, hogy ismét
bevetették a teljesen kivérzett 2. román hadosztályt. Január 2-a
estéjétől az oroszok már aknavetőkkel is lőtték a Lóversenytéren
kialakított repteret, így már csak néhány pilóta kockáztatta meg a le-
és felszállást.
Ezekben a napokban történt az ostrom egyik legbátrabb – de nem
egyedülálló – akciója. Egy negyven tonnás hajó, Győrből indulva,
fedélzetén orosz SS-katonákkal áttörte az északi aknazárat a Dunán, majd
lőszerrakományával együtt az egész hajót zátonyra futtatták. Az orosz
SS-katonák egy magyar rohamcsónakos egység segítségével napokon át,
folyamatosan a védőkhöz szállították az ellátmány nagyobb részét. Január
első napjaiban, a budai oldalon kialakult viszonylagos nyugalom arra
késztette a német vezetést, hogy a pesti oldalra dobja át Kündiger
alezredes 271. népi gránátos hadosztályának maradványait. A pesti részt
védő egységeket pedig Schidhuber vezérőrnagy irányítása alá vonták, aki
addig a 13. páncéloshadosztályt vezette. A német vezérőrnagynak ekkor
mindössze 3684 elsővonalbeli harcosa volt, nem számítva a műszakiakat,
tüzéreket stb. Mindent összevetve a Pestet védők teljes létszáma
nagyjából annyi volt, mint egy teljesen feltöltött szovjet hadosztályé.
Taktikai újítások mindkét oldalon
A szovjetek is igyekeztek több újítást is bevezetni,
melyektől azt remélték, hogy gyorsabban sikerül bevenniük azt a
fővárost, melyet már papírforma szerint régen birtokolniuk kellett
volna. Rohamcsoportokat hoztak létre, amelybe 15-20 lövészt és néhány
műszakit osztottak be. Fegyverzetüket a géppisztolyok mellett, egy-két
géppuska, egy páncéltörő ágyú, egy lángszóró és egy-két rohamlöveg
egészítette ki. Ezek a csoportok négyszáz-nyolcszáz méter szélességben
támadtak és a sávhatárt általában a párhuzamosan futó utcák jelentették.
A támadócsoportokat olyan arányban vetették be, hogy azok legalább
háromszoros fölényben legyenek a védőkkel szemben. Az
ezredparancsnokságokat is kénytelenek voltak megerősíteni egy-egy
géppisztolyos századdal, ugyanis a védők ellentámadásaik során gyakran
rajtaütöttek ezeken.
Emellett még egy felderítő szakaszt és egy műszaki egységet is kaptak,
ezzel kívántak gyorsan mozgatható tartalékot elérni. A tüzérségi
irányítóknak továbbra is az első vonalban kellett tevékenykedniük, bár
ezek védelmét is megerősítették, de továbbra sem jelentett
életbiztosítást ez a „tisztség”. A támadásokat sokáig hátráltatta, hogy
egyáltalán nem hangolták össze a támadó csoportok munkáját.
Malinovszkij, végül január 11-től, Budapest Csoport néven egyesítette a
támadó erőket. Azonban hiába volt mindezen újítás, mindössze csekély
sikereket értek el ezzel a módszerrel.
A védők – lehetőségeikhez mérten – igyekeztek a lehető legnagyobb
veszteséget okozni az ellenséges erőknek és lelassítani azokat. A
harctéri felderítést nagyban segítette az, hogy a parancsnokságra
beosztott magyarországi németek a még működő telefonvonalakat használva
sorra hívták fel a különböző kerületek lakásait.
Hihetetlen, de sok értékes információhoz sikerült így hozzájutniuk. Az
egyre átláthatatlanabb frontvonalak okán, a magyarokból és németekből
szervezett ún. vegyes harccsoportok kezdték a fegyveres védelem
legjelentősebb szerepét játszani. Ezek az egységek, szűkös tartalékkal,
de sorozatos ellentámadásokat hajtottak végre, melyekkel az esetek döntő
többségében sikerült is visszavenniük kulcsfontosságú épületeket és
területeket.
A német parancsnokság műszaki zárak sokaságával és záróvonalak
építésével is igyekezett megszilárdítani a védelmet. A fontos
kereszteződéseket, utakat és tereket aknásítással, elektromos
akadályokkal és tankakasztó árkokkal erősítették meg (pl. Nagykörút). A
második vonalban - a harcoló katonai alakulatok mögött - csendőri,
rendőri és egyetemistákból szervezett alakulatok álltak. Elsősorban
azzal a feladattal, hogy a beszivárgott ellenséges egységeket leküzdjék.
Azonban sokszor az első vonalban küzdőket is segítették.
A főváros akkori közigazgatási területén hat védőállást építettek ki. Az
első a déli külvárosoknál húzódott, a Rákos-patak vonalát követve
egészen a Dunáig. A másodikat a Könyves Kálmán – Hungária – Róbert
Károly körút mentén építették ki. Ennek a reteszállása volt a harmadik
védvonal, amely a Józsefvárosi pályaudvarnál vált el az előbbitől, a
Dózsa György és a Dráva út vonalát követve védte a hídfő északi részét.
A Heller utca – Orczy tér – Fiumei út – Rottenbiller utca – Ferdinánd út
– Csanády utca jelentette a negyedik védvonalat. Az ötödik a Nagykörút,
a hatodik pedig a Kiskörút vonalán helyezkedett el.
"Iszonyatos kézitusa tombol a Belvárosban"
Mivel az első átfogó offenzíva, amely a pesti hídfő
teljes birtokbavételére indítottak, nem hozta meg a várt eredményeket,
így január 5-én egy – sokadik – mindent eldöntő támadást kezdeményeztek,
addig soha nem látott erőket vonva össze. Az attak északon indult meg,
ahol Újpest, Rákospalota, Pestújhely, Kőbánya, Kispest és
Pestszenterzsébet nagyobb részét még a védők biztosították. Az utóbbi
két városrészt a 22. SS-lovashadosztály egységei védték, akikre
hajnalban rázúdult az iszonyatos vörös áradat. Azonban ennek ellenére
nem futamodtak meg, vitézül küzdöttek és csak úgy sikerült
visszaszorítani őket, hogy háztól-házig tartó gyilkos közelharcra
kényszerítették az oroszokat.
A gyalogság tömeges bevetésének köszönhetően az oroszok még ezen a napon
elfoglalták Kőbánya északi részét és Rákosfalva területét, ahonnan már a
Lóversenytérnél lévő reptér teljes hosszát lőni tudták. Ám olyan súlyos
veszteségeket szenvedtek, hogy sok alakulat csak halottakban és súlyos
sebesültekben elveszítette állományának hatvan százalékát. Január 6-án a
védőknek fel kellett adniuk Kőbánya középső és Zugló keleti részét,
azonban a 93. német gránátos ezred a Rákosrendezői pályaudvarnál súlyos
csapást mért a vérszemet kapott szovjetekre.
A Zugló nyugati peremén védekező egyik magyar zászlóalj súlyos
veszteségek árán, de tartani tudta az állásokat. Az oroszok elfoglalták
a Hofherr-Schrantz Gépgyárat, az utolsó olyan üzemet, amely a
páncélosokhoz gyártott alkatrészeket és azok szerelőüzeme volt. A
csepeli repülőtér január 6-án a szovjet tüzérség hatókörébe került és
másnapra már használhatatlanná lőtték. A német parancsnokság a
Lóversenytérnél kialakított reptér visszaszerzéséért elkeseredett
ellentámadásokat indított.
A 66. páncélgránátos ezred, Hanák Sándor parancsnok vezetésével, tíz
rohamlöveg és kb. 200 fős német-magyar harccsoport a mai MTK-pálya
mögött vonult fel. Az oroszok énekelve, részegen jöttek támadásra, de a
védők megelőzték őket és iszonyatos veszteségeket okoztak nekik, a
túlélők a nézőtéren kerestek menedéket. A további előrenyomulás azonban
az elégtelen gyalogoserők és az ellenség túlereje miatt nem tudott
kiteljesedni, így a reptér visszafoglalása nem sikerült.
Január 7-én Zuglóban a 22. SS-lovashadosztály és Billnitzer Ernő
vezérőrnagy magyar rohamtüzérei sorozatos ellentámadásokat indítottak az
oroszok ellen, azonban a beérkező szovjet erősítés miatt vissza kellett
vonulniuk. A harcok Kőbánya vasútállomásnál és a MÁV-lakótelepen, a
Vaspálya utcával párhuzamos vasúti töltés körül tomboltak. Pest déli
részén a gárda lövészhadosztályok elérték a Vak Bottyán út – Hunyadi út
– Nagy Sándor utca vonalát.
Következő napon a 22. SS-lovashadosztályt támadták a szovjetek,
elfoglalták Kispestet, de mindezért nagy árat kellett fizetniük. A
Józsefvárosi pályaudvar melletti MÁV-lakótelepet, az 1.
rohamtüzér-osztály 3 rohamlövegével támogatott német gyalogság
visszafoglalta. A 66. gránátos ezred egyik őrvezetője, ezen a szakaszon
egyedül tartotta fel a rohamozó ruszkikat, egy házban folyamatosan
ide-oda rohanva és tüzelve, azt a látszatot keltette, hogy legalább egy
szakasznyi védő van ott.
A zuglói támadások iránya okán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy
Malinovszkij elsődleges célja a hídfő északi és déli részének
kettévágása. A szovjet csapatokat január 8-án, már csak négy kilométer
választotta el a Dunától, miközben a hídfő észak-déli kiterjedése elérte
a 16 kilométert. A német hadvezetés tisztában volt a helyzet
veszélyességével.
Az észak-pesti hungarista harccsoport, a MÁV dolgozók
hungarista harccsoportja, a Feldhernhalle részeivel a megindított
ellenoffenzívájukkal a Cobor utcáig nyomultak előre, de a nap folyamán
fel kellett adniuk azt. A Cobor utcában egy éppen berendezkedő orosz
zászlóalj parancsnokságot is foglyul ejtettek.
Január 9-én a 30. szovjet hadtest hatalmas túlerővel, újabb általános
támadást indított a Rákosrendező pályaudvar elfoglalására. A Csömöri út
felől, az ide merőlegesen vezető mellékutcákban megindított támadást a
védők visszaszorították. Lángszórók és nagyszámú harckocsi bevetésével
azonban mégis birtokba vették a térséget. Dél-Pesten, a front a Határ út
mentén stabilizálódott. A Népligetben, a nap folyamán iszonyatos harc
tombolt, mert a terület északi részét visszafoglalták a németek, magyar
rohamlövegek támogatásával. A Csepel-sziget északi részének kiürítése
pedig végleg megkezdődött.
Január 10-én, a Feldhernhalle egységei az éjszaka folyamán kiürítették
Újpestet és átjutottak a Rákos-patakon. A ruszkik csak ekkor tudták
teljes egészében elfoglalni a Rákosrendező pályaudvart. A németek ettől
nyugatra, a Tatai utca környékén állították meg a szovjet támadást.
Román és szovjet egységek behatoltak a Hungária körútra és egyes részeik
a Városliget területére is beszivárogtak. Az Iparcsarnok területén már
ellenállásba ütköztek, ahol a középkori csatákat idéző kézitusa tombolt.
A budapesti rendőrökből szervezett rohamzászlóalj 2. százada, néhány
csendőrrel kiegészülve visszavetette a Városligetbe hatolt egységeket és
annak északkeleti részén rendezkedett be védelemre. A csoport
bekapcsolódott a 13. páncéloshadosztály ellentámadásába, ami egészen a
Korong utcáig űzte vissza az agresszort. A szovjetek hadosztálynyi
erővel azonban támadásba mentek, de csak véres harcok árán tudták
visszaszorítani őket az Aréna útig. A rohamozó rendőröket egy
önkéntesekből álló rohamszázad váltotta fel, Kubinyi Tibor vezetésével.
Ez az egység még aznap, két német páncélos segítségével ellentámadást
indított és a Városliget felét visszafoglalta. A Népliget birtoklásáért
szintén súlyos harcok folytak.
A Ferencvárosi pályaudvar is fontos célja volt a szovjeteknek és
hadosztálynyi erővel támadták azt. Január 11-én, a belső kerületek
alatt, megkezdődött a küzdelem a csatornákban is. Napokig tartó vérfürdő
bontakozott ki a Városligetben, a mai Vidámparkban és a Széchényi
fürdőnél. A Vidámpark területén a 7. rohamtüzérosztály elveszítette
utolsó rohamlövegét és a Józsefvárosi pályaudvarra is rátették kezüket a
ruszkik. Azonban ebben a térségben a román brigantik csak lassan
haladtak előre. Ennek feltartóztatására Zrínyi rohamlövegeket küldtek,
rendőrökkel támogatva, akiknek sikerült az Orczy tér nyugati részét
visszavenniük. A 10. gyalogoshadosztály egységei Törökőr térségében
sikeres ellentámadást hajtották végre és az előző nap elhagyott
vonalakat is visszafoglalták. Akikből kevés volt: német páncélgránátos.
Január 12-én, a 10. gyalogoshadosztály még mindig szilárdan tartotta
állásait a Hungária körút-Stefánia út kereszteződésében, annak ellenére,
hogy a szovjetek már a hátukban voltak. A bekerítés elhárítására a 13.
páncéloshadosztály és a Morlin-csoport ellentámadást indított a Kerepesi
temetőn keresztül, de a temető felének visszafoglalását sikerült csak
elérniük. Nagyobb sikerrel járt a Kündiger-harccsoport és az 1.
páncéloshadosztály részeinek, az Üllői úton megindult ellentámadása,
mellyel a Népligetig is elértek. A 7. román hadtest csak ekkor tudta
elfoglalni a Ferenc József laktanya épületeit, ahol minden szobáért
véres összecsapások zajlottak. A románok tisztjei és altisztjei igencsak
megsínylették az eszetlen rohamot és a bevetett századok szinte
mindegyike kivérzett.
Január 13-án, a XIII. kerületben a Feldhernhalle tartotta fel a szovjet
rohamot. Afonyin altábornagy, főerőit a Nyugati pályaudvar és az
Erzsébet körút irányába vezénylete. A hídfő déli részén, az Orczy térig
vonultak vissza a német-magyar csapatok és súlyos harcok árán elesett a
Ludovika Akadémia is. A Morlin-csoport ellentámadást akart indítani,
azonban egy szabotázs során a páncéltörő ágyúikat használhatatlanná
tették.
A 10. gyalogoshadosztály Hungária körúton védekező egységei a nap
folyamán, elkerülve a bekerítést, a Keleti pályaudvarig vonultak. Hanák
Sándor rohamtüzérei, félelmet nem ismerve, sorozatos csapást mértek a
támadók egységeire. A Ferencvárosi pályaudvart is úgy sikerült
elfoglalniuk, hogy az oroszok civileket hajtottak maguk előtt.
Előkészületek az átkelésre
Január 14-én, változatlan hevességgel zajlottak a
harcok. A német és magyar vezetés napi jelentésében már ekkor
katasztrofális helyzetről írt, de mégis még egy hónapig küzdöttek. A 10.
gyaloghadosztály egységei megkezdték áttelepülésüket Budára. Január
15-én, a szovjetek a Nyugati pályaudvart is elfoglalták és a csatornán
keresztül beszivárogtak a Nemzeti Múzemumba. Itt azonban nem sokáig
maradhattak, mert a 10. rohamtüzérosztály 8 rohamlövege kiűzte őket. A
22. SS-lovashadosztály maradványai a Mátyás utca mentén küzdöttek ekkor.
A Rákóczi úton ismét civilek pajzsának takarásában mertek csak rohamozni
a szovjetek. A térségben védekező Morlin-csoportot feltöltött szovjet
csapatok rohanták le, de a védők kézitusában mégis elűzték barikádjaik
elől azokat. Sőt, bekerítették őket, de egy Zrínyi rohamlöveggel mégis
kitörtek. A németek időközben a Horthy Miklós hidat felrobbantották, bár
az, már igencsak megtépázott állapotban volt a sorozatos szovjet
bombázások miatt. A 2. Egyetemi Rohamzászlóalj súlyos harcokat vívott és
felmorzsolódott, de megmaradt harcosai fokozatosan szivárogtak vissza
övéikhez. A József körúton a Morlin-csoport maradéka és rohamtüzéreink
megakasztottak egy újabb vörös rohamot. A 10. gyaloghadosztály
parancsnoka felvette a kapcsolatot a túloldalallal, de alakulatával nem
foglalkozva átszökött a vörösökhöz.
Január 16-án éjszaka levegőbe repült a Ferenc József híd, a német
jelentések szerint bombatámadás következtében. A védők több
ellentámadást indítottak állásaik visszaszerzéséért és a
Nagyvásárcsarnok is valóságos mészárszékké változott. Január 17-én,
megindult a végső roham a pesti oldalon.
Pfeffer-Wildenbruch este 7-kor kapott engedélyt a kiürítésre és azonnal
kiadta a parancsot a két, megmaradt hídon történő átvonulásra a
német-magyar csapatoknak. A németek még a nap folyamán átvitték
páncélosaikat. Ezen az éjszaka, több ezer harcos tolongott a hidaknál az
iszonyú pergőtűzben az átjutásra várva. Az Erzsébet híd és a Lánchíd
ekkor még nem robbant fel. A szűk belvárosi utcákon már nem lehetett
megállapítani a frontvonalat. Iszonyú harc tombolt itt, mert sok magyar
és német katona - főleg még harcképes sebesült - hátramaradt, hogy
fedezze bajtársaik visszavonulását. Ezen az éjszaka elesett a Parlament
is. A megmaradt hidak felrobbantása és az átkelés után még két napig
védekeztek elkeseredetten a Pesten rekedt védők, elsősorban a Jászai
Mari tér és a Nyugati pályaudvar környékén.
A Konrad-hadművelet tervei
Budapest bekerítése után három "Konrad" fedőnevű
akció bontakozott ki a magyar főváros felmentésére és részben a
Margit-vonal keleti szakaszának visszaszerzésére. Ennek érdekében a
német hadvezetés a mozgósítható tartalékainak jelentékeny részét hazánk
földjére küldte. 1945 elején, a keleti fronton bevetett német páncélos
erők közel fele Magyarországon harcolt a bolsevizmus réme ellen.
1944. december 24-én, tehát még az ostromgyűrű bezárulása előtt,
Magyarországra rendelték a IV. SS-páncéloshadtestet, valamint a 711. és
a 96. gyaloghadosztályokat. Ez az erő nagyjából kétszáz páncélost és
55000 katonát jelentett. A felmentő erő harctéri vezénylésével
Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS-t
(fegyvernemi tábornok) bízták meg.
Nem véletlenül ő kapta az embert próbáló feladatot. A német generális,
csapataival együtt jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a keleti
fronton vívott harcokkal kapcsolatban. A bekerítésben való védelmi
harcot is igen jól ismerte, tekintve hogy 1944. március 19-én repülőn
érkezett a bekerített Kowelbe és annak április 4-én történt felmentéséig
sikerrel irányította a védelmet. A támadó tevékenység sem volt azonban
ismeretlen számára, mert 1944. februárjában Cserkasszinál, az 5.
"Wiking" SS-páncéloshadosztály harccsoport-jával belülről áttörte a
szovjet ostromgyűrűt és két német hadtestet mentett meg ezzel a
megsemmisüléstől.
A német hadvezetés legégetőbb problémája az volt, hogy délről, vagy
északról közelítsék meg a bekerített magyar fővárost. Mindkettőnek
megvoltak a maga előnyei és hátrányai is. A déli (Paula fedőnevű)
hadművelet Székesfehérvár térségéből indították volna, de a nagyobb
távolság miatt, kb. 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség
és a csatarendbe állás is öt nappal tovább tartott volna. Bár az északi
(Konrad fedőnevű) akcióhoz lényegesebben kevesebb üzemanyagra volt
szükség és az átcsoportosítás is gördülékenyebben ment, de ez volt a
kockázatosabb megoldás. Elsősorban a terepadottságok és a szovjet
védelem miatt.
Mivel a támadást nagyban a meglepetés nyújtotta előnyökre alapozták, így
a gyorsabb hadművelet mellett döntöttek. Guderian, az előbbi megoldást
javasolta. A végleges döntést végül Walther Wenck altábornagy, a német
szárazföldi erők vezérkarának vezetési csoportfőnöke hozta meg. 1944.
december 30-án, Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél
Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto
Wöhler gyalogsági tábornokkal - aki december 23-tól, a hadseregcsoport
új parancsnoka volt -, hogy a támadás 1945 legelső napjának estéjén
megindul.
Bár a szovjet megszállók még nem építettek ki erős védelmi állásokat, de
a felmentőknek versenyt kellett futniuk az idővel. Emiatt került aztán
sor arra, hogy hiányos erőkkel indították meg az ellentámadást. A
felmentő offenzíva első napján az 5. SS-páncéloshadosztály (Wiking)
mindössze 32 százaléka, a 3. SS-páncéloshadosztály (Totenkopf) 65
százaléka, a 711-esek egyáltalán nem, a 96. gyalogoshadosztály mindössze
43 százaléka sorakozott fel.
A támadás megindítása előtt, a német III. páncéloshadtest, 1.
páncéloshadosztályának harccsoportja - megtévesztő céllal -
Székesfehérvártól 22 kilométerre nyugatra, támadást indított. A szovjet
felderítés nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg
arcvonalának melyik szakaszán készülnek támadni, de leginkább
Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek.
Konrad I.
A német vezetés nem késlekedett és a IV.
SS-páncéloshadtestet - az addig beérkezett erőivel - végül 1945. január
1-én, este fél nyolckor támadásra utasította. Az offenzívát igazi
elitegységek vezették, balszárnyon a Totenkopf-páncéloshadosztály, délre
pedig a Wiking-páncéloshadosztály rohamozott. A támadás jobbszárnyán a
Pape-harccsoport is megindult a szovjetek ellen, a balszárnyat pedig a
96. gyaloghadosztály fedezte. A meglepetés növelése okán elmaradt a
tüzérségi előkészítés. A légitámogatást az akkor már legendának számító
Hans Ulrich Rudel ezredes vezette „Immelmann”-kötelék biztosította. A
hadműveletben a magyar harcosokból álló Waffen-SS egységet, a
Ney-harccsoportot – pontosan két zászlóalját – is bevetették a Wiking és
a Totenkopf hadosztályok páncélgránátosaiként.
A IV. SS-páncéloshadtest támadása sikeresen indult, mert a német
páncélosok letarolták a szovjet 31. gárdahadosztály állásait. A Wiking
Tatától jobbra, a Totenkopf balra támadott, amíg a 96. gyaloghadosztály
mintegy 100 rohamcsónakkal átkelt a Dunán és hídfőállásokat hozott
létre, majd elfoglalták Nyergesújfalut és egy huszáros rohammal Süttőt
is. Az 5. SS-páncéloshadosztály, Germánia elnevezésű ezrede - Hans Dorr
alezeredes irányításával - Aggastyánt, a 3. SS-páncéloshadosztály egyik
ezrede - Theodor Eicke vezetésével - Bajnát foglalta vissza.
Általánosságban elmondható, hogy az újra megjelenő német egyenruhásokat,
a vörösök által sanyargatott lakosság az esetek többségében kitörő
örömmel fogadta a térségben. A Waffen-SS páncélosai mindenhol áttörték a
szovjet védelmi vonalakat és a Vértes útjai felé vették az irányt, hogy
visszafoglalják Bicskét. Ez a település kulcsfontosságú volt a Budapest
felmentésére irányuló támadásban.
A vészhelyzetet látva – Tolbuhin kapkodó utasítására - Zaharov
hadseregtábornok, a térségben lévő 4. gárdahadsereg parancsnoka,
elhárításra vezényelte valamennyi tartalékát, így az 5. lovashadtestet,
a 7. gépesített hadtestet, a 2. (gárda) gépesített hadtestet és a 18.
harckocsihadtestet is. A fokozatosan megszilárduló szovjet védelem
ellenére az 5. SS-páncéloshadosztály Germánia és Westland ezredeinek
sikerült egészen Bicskéig előretörniük. Ez idő alatt a Totenkopf
alakulatai Zsámbékig jutottak.
A két szovjet frontparancsnok december folyamán fokozatosan erősítette a
térségben álló megszálló hordáit. Egyrészt – nem túl nagy előrelátással
– számítottak arra, hogy valamiféle ellentámadás van készülőben és
feltehetően árulók is beszéltek a tervekről. Ez utóbbit támasztja alá,
hogy az erőátcsoportosítást igencsak hirtelenkedve kezdték meg.
Ennek keretében egy páncélos-, négy gépesített- és három lövészhadtestet
rendeltek át (ez kb. 700 páncélost jelent). Bár Tolbuhin szabad kezet
engedett Zaharovnak, de a hadtestek jelentős részét tartalékba helyezte
és csak akkor vetette be azokat, amikor már a helyzet kritikussá vált.
Ezzel a húzással erejét szétaprózta és ennek is köszönhetően igencsak
nagy veszteségeket szenvedtek. A szovjetek a Balaton térségéből is
dobtak át csapatokat, mert bizony igencsak szükségük volt rá. Így került
északra a 19. lövészhadosztály. Január 2-án a 18. harckocsihadtestet,
január 3-án pedig három további hadtestet is bevetettek.
Azonban az öt napig tomboló heves harcok, az időjárás és a
terepviszonyok következtében a támadás megtorpant. A IV. páncéloshadtest
az áldatlan viszonyok mellett is 28-37 kilométert nyomult előre és
Esztergomot a német 711. gyaloghadosztály egységei január 6-án
felszabadították, 8-án pedig Pilisszentlelket is visszavették a
vörösöktől. Bicske térségében a Wiking-hadosztállyal szemben legkevesebb
egy nehézharckocsi-ezred, négy rohamlöveg ezred, négy lövészhadosztály,
egy gépesített dandár és hat műszaki zászlóalj helyezkedett el. Ez
legalább négyszeres túlerőt jelent. Az iszonyatos erőfölénnyel – habár
az oroszok hatalmas veszteségeket szenvedtek – nem bírtak a felmentők,
és harctevékenységük a már visszaszerzett területek megtartására
korlátozódott.
Január 6-án, a 2. Ukrán Front tehermentesítés céljából 7. gárda- és 6.
gárda-harckocsihadserege, a Garam menti állásaiból támadást indított
Komárom felé. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélos ütközet. Az
oroszok azonban jelentősen alábecsülték ellenfelük képességeit. A
mintegy 162 harckocsival és rohamlöveggel megindított szovjet kísérlet
az LVII. páncéloshadtest ellenállásába ütközött és az átcsoportosított
német 20. páncéloshadosztály január 10-én indult ellentámadása okán
össze is omlott. Sőt, a szovjet csapatokat a német csapások annyira
legyengítették, hogy közel ötven kilométert zavarták őket vissza.
Január 7-én, a németek Székesfehérvár északnyugati körzetéből, az I.
lovashadtest (4. lovasdandár, 1. és 23. páncéloshadosztály, 3.
páncéloshadosztály páncélos csoportja) erőivel Csákvár felé támadást
indított. A cél az volt, hogy a megtorpant IV. SS-páncéloshadtest előtt
lévő szovjet csapatok utánpótlási vonalait elvágják és a Budapest felé
történő további előrenyomulását segítsék. Ennek nyomán, az itt védelemre
kényszerített szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött lévő tartalék (7.
gépesített hadtest, 1. gárda-gépesített hadtest) ellentámadásba ment át
és Székesfehérvár közelében egy újabb páncélos ütközet bontakozott ki. A
súlyos harcok ellenére a németek némi területnyereséget értek el és az
orosz páncélosok osztagait megtizedelték, illetve lekötötték.
Konrad II.
Ez a támadás nem határolható el az előzőtől, mert
fokozatosan mentek át a Konrad-II elnevezésű hadműveletbe. Az első
támadás ütemének lelassulása – és nem megakadása – miatt, a német
vezetés a déli offenzíva megvalósításához nyúlt vissza. Abban bíztak,
hogy a IV. SS-páncéloshadtest felülkerekedik a nehézségeken és a
Breith-csoport délről megindított támadása áttöri majd az oroszok
védelmét. Távlati célok között már az is szerepelt, hogy a Vértesnél
védelemre kényszerített oroszokat akár be is keríthetik. A szovjetek
előtt nem maradt titokban a német felvonulás, így módjuk volt
megerősíteni a támadás irányába eső 20. gárda-lövészhadtestet is.
Január 9-én, a német I. lovashadtest megindította újabb támadását. Ezt a
napot lehet a hadművelet első csatanapjának tekinteni. A német lovas- és
páncéloscsapatok csupán a Zámolynál kibontakozó ütközetben 74 szovjet
páncélost lőttek ki, a 7. gépesített hadtest nyolcvan harckocsijából.
Ezzel a németek megakadályozták, hogy a beékelődésüket felszámolják.
Gille páncélosai, mivel a Vértesen nem tudtak áttörni, így a Pilisen
keresztül igyekeztek felmenteni Budapestet. Magát Zámolyt január 11-én
foglalták vissza. Január 9-ére virradó éjszaka, a IV. SS-páncéloshadtest
áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A 10. "Westland"
páncélgránátos-ezred megerősített ezredcsoportját Esztergomtól délre
gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet
felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel.
Eközben, a 96. gyaloghadosztály által Esztergomtól keletre birtokolt
terepről, a Dél Hadseregcsoport egy kockázatos vállalkozást készített
elő. A súlyos budapesti ellátási helyzet javítása céljából egy
körülbelül 200 tonna ellátmányt szállító konvojt akartak bejuttatni a
bekerített magyar fővárosba. Mindezt úgy akarták megvalósítani, hogy
miután Philipp ezredes harccsoportja áttörte a szovjet vonalakat és a
Duna partján vezető úton előretörve elérte Budapestet, a konvoj a
harccsoportot követve jutott volna be a városba.
A végül január 10-én megindult az akció. Másnap, harcolva
megközelítették Pilismarótot, de az északi partról érkező harckocsi- és
ágyútűz lehetetlenné tette a továbbjutást. A 711. gyaloghadosztály, bár
teret nyert, de mindezt csak nagyon lassan hajtotta végre, heves erdei
harcok közepette. Bár a támadó csoport elakadt, de a 711-eseknek sikerül
visszafoglalnia Dobogókőt.
Röviddel később, a támadás kiszélesítésére bevetették a
Wiking-hadosztály, Westland ezredét, amely január 11-én már
Pilisszentkeresztre is bejutott és 21 kilométerre megközelítette
Budapestet.
A községet az oroszok erősen védték, de Franz Hack egy lövészpáncélosával
betört állásaikba és ezzel a tettével nagy szerepe volt abban, hogy
kiűzték onnan a kommunistákat. Itt bevetették a magyarokból álló
Waffen-SS I. rohamvadász-ezredet is. A felmentők számos foglyot és
gazdag hadizsákmányt ejtettek.
A Wiking rohamozó egységei már Pomáz környékén jártak, amikor január
12-én este, megérkezett a visszavonulásról szóló parancs. Gille
értetlenül állt az utasítás előtt, mert a támadás sikerrel kecsegtetett,
azonban az akciót egészen magas szintről fújták le. Guderian, sőt maga
Hitler is, a Székesfehérvár térségéből kiinduló támadást részesítették
előnyben. A helyzet érdekes képet mutat. A résztvevők nagy része azt
mondta, hogy sikerült volna elérniük Budapestet, míg több hadtörténész
azt állítja, hogy Hitler mégiscsak helyesen adta ki a parancsot, mert a
Bicske felől előretörő szovjetek könnyen bekeríthették volna a
németeket.
Január 17-ig, a IV. SS-páncéloshadtestet - a szovjetek megtévesztése
miatt Komáromon keresztül - Zirc térségébe szállították. Ebből a
szovjetek azt a téves következtetést vonták le, hogy az
elithadosztályokat kivonják Hunnia földjéről. Elgondolásukat az
támasztotta alá, hogy január 12-én megindult a szovjetek offenzívája
Berlin irányába és azon a frontszakaszon égetően szükség volt minden
harcképes acélszörnyre. Arroganciájukért röviddel később aggasztó
mértékű veszteségeket szenvedek mind területben, mind technikában, mind
élőerőben. A németek megkezdték felkészülésüket a harmadik "felvonásra".
Konrad III.
A kiadott parancs értelmében a IV.
SS-páncéloshadtestnek, a legnagyobb titoktartás mellett, január 17-ig
kellett átcsoportosulniuk a Balaton-Székesfehérvár térségbe. Ezt teljes
mértékben sikerült megvalósítani és másnap már újra rohamot indítottak a
vörös rém ellen. Az oroszok egyáltalán nem számoltak egy újabb német
támadással és ezt – szinte egyedülálló módon – kelletlenül, de
elismerték. A súlyponti csoportosítás a Totenkopf és a Wiking
SS-páncéloshadosztályokat, az 1. és a 3. páncéloshadosztályt, az 509.
néhézpáncélos-osztályt és a 24/I. páncélososztályt tömörítette. Az újabb
támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt
vettek. Az offenzívát a 4. Légiflotta 135 repülőgépe támogatta.
A január 18-án reggel, öt órakor elkezdődő hadművelet céljai: elérni a
Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő
szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest
felé, hogy a főváros védőivel a harcászati kapcsolatot újra felvegyék.
Gille támadó páncélosai az első napon, a 7. gépesített hadtestet szinte
ízzé-porrá zúzták, a 18. harckocsi- és a 133. lövészhadtestet pedig
bekerítették. Az oroszok súlyos veszteségeket szenvedtek és csak a német
gyalogság hiányának „köszönhették”, hogy egyáltalán maradékaik
kijutottak a katlanból.
A támadás annyira sikeres volt, hogy január 19-én Dunapentelénél – több
vörös egység megsemmisítése után – elérték a Dunát. Ezzel pedig teljesen
kettészakították a 3. Ukrán Front arcvonalát. A folyó partján lévő
átkelőhelyeken kaotikus állapotok uralkodtak. A németek szárazföldi
csapatokkal és légierejükkel is támadták ezeket a helyeket, súlyos
veszteséget okozva az ellenségnek. Azonban minden erőfeszítésük ellenére
az oroszok negyvenezer embert és hatalmas mennyiségű hadianyagot
juttattak át. Erre minden szüksége megvolt Tolbuhinnak, mert a német
siker esetén a frontparancsnokság egésze Szibériába jutott volna. Így
nem csoda, hogy minden erejükkel a lehető legtöbb egység átdobását
erőltették.
Az 1. páncéloshadosztály még a támadás első napján elvágta a
Székesfehérvár - Seregélyes útvonalat, amely a szovjetek egyik
legfontosabb utánpótlási vonala volt. Január 20-án, a 3.
páncéloshadosztály egy része észak felé fordult, de Adony előtt a
szovjet túlerő miatt elakadt. Az említett német alakulat az utánpótlás
vonalak biztosítása okán kénytelen volt délnek fordulni. A
Wiking-páncéloshadosztály Sárosdig tört előre, ahol január 20-án, egy
erős szovjet ellentámadásba futott. Legnagyobb csapás akkor érte a
hadosztályt, mikor egy orosz ágyúlövedék megölte a Germánia ezred
parancsnokát, Hans Dorr-t, aki a háború folyamán 16-szor sebesült meg. A
Wiking, miután visszaverte a szovjet rohamot, 22-én újra folytatta az
előrenyomulást és másnap Adonynál elérte a Dunát.
A Germánia és a Westland ezredek, a szovjet védelem és a rossz időjárás
dacára elérték Pettendet, amelyet több órás, elkeseredett harc árán
visszavettek. A visszafoglalt településen a sokat próbált harcosok is
megdöbbenve látták a kommunista paradicsom áldását. Ugyanis olyan magyar
és német sebesült katonák és foglyok holttesteire bukkantak, akiket a
„felszabadítók” kegyetlenül megkínoztak és megcsonkítottak.
Január 21-én, Székesfehérvár visszaszerzéséért is rohamra indultak. A
német 1. páncéloshadosztály – a német 23. páncéloshadosztály részeinek
támogatásával – kegyetlen városi harcban, 22-én reggelre visszafoglalták
a várost. Itt került a németek birtokába 40 darab amerikai Sherman
harckocsi, amelyet orosz személyzete pánikszerűen elhagyott.
Január 25-ig, a IV. SS-páncéloshadtest a Váli-víz mentén húzódó vonalat
is elérte. Azonban ebben a térségben a támadást, a beérkező szovjet
páncélelhárító, harckocsi és egyéb fegyvernemi erősítések
feltartóztatták. Ezen a napon, a IV. SS-páncéloshadtest csupán ötven
bevethető páncélossal rendelkezett, de ez még mindig komoly erőt
képviselt. Ennek tudatában, január 25-én este, egy utolsó kísérletet
tettek a Velencei-tó és a Duna között – a rabszolgamunkára hajszolt
magyar civilek által – időközben létrehozott szovjet védelem áttörésére.
A Totenkopf és az 1. páncéloshadosztály részei Baracska és Pettend
körzetéből északnyugati irányba indítottak rohamot.
Január 26-án délután – miután átjutottak a Váli-vizen és az 1/I. és
24/I. páncélososztályok Panther páncélosai a gyúrói major közelében
viaskodtak – sikerült rádiókapcsolatba lépni a Budapestet védő
Dörner-harccsoporttal. Azonban a csoportosítás egyik parancsnoki
harckocsijában hamarosan vették a támadás beszüntetéséről szóló
parancsot és a harccsoportot Vereb közelébe vonták vissza. Ekkor voltak
a felmentő német csapatok a legközelebb a bekerített magyar fővároshoz.
Az újabb orosz hadtörténeti kutatások több olyan tényt is feltártak,
amellyel eddig nem villogtak. Egyrészt finomítottak a kommunista háborús
„hadtörténet” hajmeresztő állításain és néha egész elfogadható indokokat
hoztak föl az eseményekre. Beismerték, hogy a katonai vezetés igencsak
bénultan állt a helyzet előtt. Sőt, maga Sztálin vetette fel annak
lehetőségét, hogy ürítsék ki a térséget. A szovjet vezetés reagálásának
kapkodására jellemző, hogy már a támadás kezdetén felrobbantatták a
Dunaföldvár és Dunapentele közelében lévő pontonhidakat. Tolbuhin
azonban – feltehetően feje elveszítésének árnyékában – úgy döntött, hogy
bármibe is kerül, de marad csapataival és január 27-én támadásba
kezdett. Azt próbálta elérni, hogy a német előrenyomulást bekerítse, a
Velencei-tó térségéből kiinduló szovjet hadtestekkel.
A január 27-én megindult 3. Ukrán Front – már 25-26-ára tervezett –
ellencsapása a Velencei-tótól északra és délre kezdett kibontakozni. A
front két csapásmérő csoportosításának (északon a 23. harckocsi-hadtest,
az 5. gárda-lovashadtest és a 104. lövészhadtest; délen pedig a 18.
harckocsi-hadtest, a 30. és a 133. lövészhadtest) Sárosd irányába
csapást kellett mérni a német csoportosítás bekerítése és megsemmisítése
(!?) céljából. Bár a szovjetek néhány helyen kisebb-nagyobb német
harccsoportokat átmenetileg elvágtak, a IV. SS-páncéloshadtestet nem
sikerült bekeríteni.
A Wiking ismét derekasan kivette a részét az apokaliptikus küzdelemből,
mert január 28-án, reggel 7 órakor kellett volna újabb támadásba
lendülnie, de a hajnali ködből hatalmas erejű szovjet attak hömpölygött
feléjük. A szovjet offenzíva súlypontja a norvég zászlóalj arcvonalát
érte, ahol 180 szovjet páncélos igyekezett áttörni. A zászlóalj felvette
a harcot, parancsnokuk (Foch SS-őrnagy) kitartásra buzdító példát
mutatott harcosainak, mert hat szovjet harckocsit lőtt ki páncélököllel.
Amikor a villámgyorsan tüzelőállásba vontatott 88-as lövegek tüzet
nyitottak, iszonyatosan megszaggatták az orosz páncélosok sorait.
A visszavonulás során egymás után intézett német páncélos ellenlökések
is igen súlyos veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek
visszaszorították a németeket, de Székesfehérvárt nem tudták elfoglalni.
Egyes becslések szerint a németek kb. 200-250 szovjet páncélost lőttek
ki. A február 16-án megmerevedő arcvonalak mentén a németek csekély
területnyeresége is volt. Ennek a kiszögellésnek közel egy hónap múlva
igen nagy jelentősége lett. Ugyanis március 6-án, innen indult meg a
második világháború utolsó nagyobb német támadása, a
Tavaszi
Ébredés-hadművelet.
(Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)
A magyar Waffen-SS harcosok tűzkeresztsége
A Ney Károly neve által fémjelzett magyar Waffen-SS
harccsoport, a Budapest felmentését célzó első támadások során (1945.
január 1-12.) a IV. SS-páncéloshadtest páncéloshadosztályainak gránátos
támogatását végezte. A Konrad I. és Konrad II. hadművelet vérzivataros
küzdelmeiben az ezred 1. zászlóalja a Totenkopf, míg 2. zászlóalja a
Wiking kötelékében méretett meg az ellenséggel. január 11-ére, Ney
különítményének harmadik zászlóalja is bevethetővé vált. Ekkor a
harccsoport teljes létszáma megközelítette a kétezret, melynek döntő
többsége (1870 fő) harcos volt.
Német egység a Konrad-I idején
Az első felmentési kísérletek megtorpanását követően a Ney-harccsoportot
kivonták a IV. SS-páncéloshadtest kötelékéből és teljes állományával
együtt - 1945. január 13-tól - a német 1. páncéloshadosztályhoz
(Balck-seregcsoport) rendelték. A január 18-án hajnalban meginduló
harmadik felmentési kísérlet nyitányakor, az ezred erővel bíró „Ney”
SS-harccsoportot, a Székesfehérvárt délnyugat felől támadó
Huppert-harccsoport részeként vetették be. Január 20-án, a magyar
SS-alakulat négyszáz fős különítménye (parancsnok: Vadon Pál) reggel hét
órakor elfoglalta kiindulási állását, ahonnan egy, a magyar csapatnak
alárendelt SS-századdal együttműködve részt vettek a IV.
SS-páncéloshadtest Székesfehérvár visszafoglalására irányuló attakjában.
Január 21-én, a Ney SS-harccsoportja, a Sárvíz-csatorna keleti partján,
Sárszentmihály közelében fekvő szovjet állásokból kiűzte az ellenséget.
A harcok során senki sem esett el, de sebesültjeik száma negyvenre
rúgott. A Sárpentele határában tartott pihenő után a vasúti töltés
mindkét oldalán, a magyar SS-harccsoport megindult a Székesfehérvár
külterületén levő piactéri kisállomáshoz, amelyet délután négy órára el
is értek és a töltés mentén ötven ellenséges katonát elfogtak. A
magyarok folytatták lendületes előrenyomulásukat a város felé, azonban
Székesfehérvár külterületeinek elfoglalásáért már kemény harcokat
vívtak.
Az előretörés alatt egy hatszáz fős szovjet egység megközelítette
Sárpentelét, ezzel pedig elvágással fenyegették az alakulatot. A rádión
kért tüzérségi támogatás és a magyarok rohama azonban visszaszorította a
szovjetek maradékát Székesfehérvárra. Amikor 1945. január 21-e
délutánján, az 1. páncéloshadosztályt a Holste-hadosztálycsoport (a
német 6. páncéloshadosztály részeivel és a magyar 20. gyaloghadosztály
egy zászlóaljával megerősített 4. lovasdandár, illetőleg a magyar 2.
páncéloshadosztály részei) váltotta fel, Ney SS-harccsoportját a 4.
lovasdandárba osztották be.
Két nap alatt a magyar Waffen-SS harcosok legalább 17 szovjet páncélost
lőttek ki. A harcokban tanúsított helytállásért Hitler elrendelte, hogy
az ezred tagjait az SS-Regiment Ney feliratú karcsíkkal lássák el, ezzel
emelve ki az egység elit jellegét.
Székesfehérvár január 22-i visszafoglalását követően a Ney SS-ezred
közreműködött a városban levő elszigetelődött orosz egységek
felszámolásában, majd az alakulat zömét kivonták az arcvonalból és
feltöltés okán Súrra helyezték. Ott január 23-án leventék és a Magyar
Királyi Honvéd Légierő egyik földi kiszolgáló százada is csatlakozott
hozzájuk. A Ney SS-ezred a székesfehérvári arcvonalon maradt.
A harcban tartott zászlóalja a későbbiek során szintén a
Breith-hadtestcsoport keretében küzdött a 182-es magaslatért. Január
27-én – még ennek a hadosztálycsoportnak a keretében – sikeresen űzte el
az oroszokat az említett magaslatról. Azonban ennek stratégiai
jelentősége miatt az oroszok tucatnyi rohamot intéztek ellene és február
16-ig többször is gazdát cserélt.
Január 28-án, a magyar SS-harccsoport még Székesfehérvár térségében
harcoló részeit a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe utalták, ahol
február 3-ig a 3. SS-páncéloshadosztály irányítása alatt álltak. A
harcok közepette Ney harccsoportja február 2-án Székesfehérvártól
keletre visszavert egy szovjet gyalogsági támadást, majd ellenlökésével
elfoglalta a Székesfehérvártól keletre, a 182-es magassági pont
közelében fekvő szőlővidék keleti részét.
Január 29-én, a Ney SS-ezred a német 356. gyaloghadosztály
alárendeltségébe került. A következő napokban az ezred a IV.
SS-páncéloshadtest alakulataival – illetve egy másik magyar SS-alakulat,
az 1. rohamvadász-ezreddel együtt – Székesfehérvártól észak-északkeletre
harcolt a város újbóli megszállását megkísérlő szovjet csapatok ellen. A
Ney-ezredet február 5-én kivonták a frontvonalból.
A Székesfehérvárért folyó gyilkos küzdelemben a magyar Waffen-SS
harcosok igencsak kitettek magukért. Sőt, egyes elit Waffen-SS
alakulatok vezetői is elismerően beszéltek bátorságukról. A harcokban
tanúsított vitézségükért az alakulat 3 harcosa megkapta az I. osztályú,
12 tagja pedig a II. osztályú Vaskeresztet. A harccsoport a küzdelmek
alatt 171 fő (ebből öt tiszt) halottat veszített, további 49 fő (ebből
két tiszt) pedig eltűnt. Dr. Ney Károlyt soron kívül a Waffen-SS
őrnagyává (SS-Sturmbannführer) léptették elő.19:15 2020.09.20.
Decemberi támadások Buda ellen
A pesti oldal szisztematikus lerombolásával
párhuzamosan, a 3. Ukrán Front erői Budát is támadták. A magyar főváros
nyugati területeit védő csapatok mindent megtettek, hogy belevéssék a
megszállók fejébe, hogy harcos nemzet földjére tették lábukat.
A Farkasréti temető és az Olasz fasor között a frontvonal december 24.
és 26. között, fokozatosan alakult ki. A Fogaskerekű vasút felső
szakaszának térségét december 26-án ugyan elérték az óvatosan araszoló
oroszok, de az ellenállás a Farkasréti temető – Orbán-hegy – Istenhegy –
Szépilona vonalon igen megerősödött. A védők itt szinte áthatolhatatlan
arcvonalat hoztak létre, a környékbeli házak felhasználásával kiépített,
egymást támogató támpontokra támaszkodva.
Buda nyugati oldali védelmét a Pestről átdobott 8.
SS-lovashadosztály részei képezték, amelynek védelmi zónája a Duna északi
részétől a déli összekötő vasúti hídig terjedt, a védvonal a Rózsadomb
jelentős részét is magába foglalta. A Waffen-SS századai közé osztották
be a Vannay-zászlóaljat, a kontinens nemzeteinek ifjaiból álló „Europa”
riadózászlóaljat, az egyetemi rohamosztagokat és több, csendőrökből álló
alakulatot is. A Fehérvári út és a Kelenföld közötti frontszakaszt a
Kündiger-csoport (271. népi-gránátoshadosztály) védte, melyet később
megerősítettek egy belvárosi hungarista harccsoporttal és a galántai
csendőrökkel. A Duna és a Fehérvári út között, a Hűvösvölgyből
átcsoportosított „Budapest” őrzászlóalj várta az agresszort. A vörös
nyomás Buda déli részén volt a legnagyobb, mert a szovjet hadtestek itt
zárkóztak fel legelőször.
Az oroszok betörésére a hadvezetés kemény ellencsapásokkal válaszolt. Az
első ilyen akció december 27-én zajlott, amikor a „Budapest”
őrzászlóalj, a Morlin-harccsoport és a Rácz Tibor vezette 10.
rohamtüzérosztály rohamlövegei visszafoglalták a Kelenföldi pályaudvart.
A honvédek kitűnő harci kedvére jellemző, hogy két napra rá másfél
kilométerre behatoltak a szovjet vonalakba és már a budai gyártelepeken
is szétcsaptak a támadók között. Egyes magyar rohamlövegek még tovább is
eljutottak, de a gyalogság nem tudott lépést tartani velük, így az orosz
bekerítés fenyegette a páncélosokat. Ennek okán kénytelenek voltak
visszavonulni a kiindulási pontra. Bár a szovjetek tovább erőltették a
támadásokat, de december 29-én megállították őket a lágymányosi vasúti
töltés – Sas-hegy – Farkasréti temető vonalánál. December 28-án, a János
Kórház eleste lehetővé tette, hogy nyugati irányból két kilométerre
megközelítsék a Dunát.
A budai oldalon a legintenzívebb vérfürdő a Városmajorban és annak
közvetlen környékén tombolt. A szovjetek arra játszottak, hogyha nagyobb
erőkkel áttörik itt a védelmet, akkor kettévághatják a budai hídfőt és
könnyen megközelíthetik a Vár térségét is. Mindezzel a német
főparancsnok is tisztában volt, ezért különös gondja volt a térség
megerősítésére.
A védelem kiépítésével a Vannay-zászlóaljat bízták meg, akik három
lépcsőben építették ki azt. Az első vonal oszlopait a Fogaskerekű vasúti
töltésén gondosan álcázott négy MG-42-es géppuska jelentette, melyek
előtt aknákat és szögesdrótot telepítettek. A géppuskafészkeket
futóárkok kötötték össze és a Fogaskerekű átjárójában egy kiszúrt kerekű
teherautót állítottak, hogy a gyalogsági átjutást megakadályozzák. A
Városmajor épületeit gondosan aláaknázták, mert úgy vélték, hogy egy
áttörés esetén az oroszok itt kerestek volna menedéket a rájuk tüzelő
fegyverek elől. A Városmajor úti iskolát egy páncélrémekkel felszerelt
egység védelmezte.
Az Érmellék és a Trombitás utca kereszteződésénél pedig magyar
légvédelmi ágyúkat telepítettek páncélelhárításra. Ezeket a lövegeket a
házakból rekvirált perzsaszőnyegekkel álcázták meglepő hatékonysággal,
hogy elkerüljék a vörös csillagos harci gépek támadását. A védelmi vonal
állásai előtt előretolt őrszemek figyelték a terepet, melyek a közművek
földalatti járataiban lefektetett telefonkábelek segítségével tartották
fent az összeköttetést. Az őrök mellé egy-egy kutyát is beosztottak,
melyekkel a felderítést erősítették. A lövegkezelők egy közeli pincében
tartózkodtak, majd a riasztásra azonnal állásaikba vonultak, így
elkerülték a folyamatos aknatűz miatti veszteségeket.
A környéken több lakást is tűzfészeknek alakította át. Ezekben a
lakásokban lőszert halmoztak fel. Az elgondolás az volt, hogy a
géppuskákkal, egy-egy sorozat kilövése után azonnal lőállást váltottak,
így sikeresen kerülték el azt, hogy az oroszok bemérjék és kilőjék őket.
A második szakasz a Temes utca környékén lévő három légvédelmi bunker
környékét, a harmadik vonalat a Szamos utca jelentette.
A terület védelmére mindössze 450 fő állt rendelkezésre, melynek
gerincét a Vannay harcosai adták. Nehézfegyverzetük hat darab 81 mm-es
aknavető, két 40 mm-es légvédelmi gépágyú és két nehéz páncéltörő ágyú
volt. Ezeket még a Széll Kálmán téren lévő három magyar
tüzérségi löveg is támogatta. A védőknek nagy elsőbbséget jelentett,
hogy a korábban a közműveknél dolgozó harcosaik kiválóan ismerték a
helyszínt. Segítségükkel sikerült a vezetékek számára készült alagutakat
is a védelemhez csatolni és rendszeres összeköttetést tudtak teremteni
az északabbra állomásozó Waffen-SS egységekkel.
Az oroszok gyakori taktikája volt, hogy 200-300 méteres szélességben
hadosztálynyi erővel támadtak, de a gondosan kiépített vonalaknak és a
védők elszántságának köszönhetően gyakran összeomlott a biztosnak hitt
győzelem.
1945. január 1-jén, a szovjet 180. lövészhadosztály egésze igyekezett
elfoglalni a Városmajort. Az első világháborút idéző pergőtűz után a
szovjetek 8 harckocsival támogatva végül elindultak. Az első vonalat
néhány helyen sikerült lerohanniuk, de a vannaysták 2db T-34-est
kilőttek a Fogaskerekű remízének területén. Ezzel pedig a támadás
végérvényesen elakadt és a kísérő orosz gyalogságra golyózáport
zúdítottak. A nap végén Vannay az ellentámadás mellett döntött és
sikeresen visszaszerezte a Fogaskerekű vasúti töltését, melyet az
oroszok többszöri próbálkozás ellenére is csak január 19-én foglaltak el
újból.
Budán, december végén máshol is zajlottak harcok, a Csillaghegyet, a
Római fürdőt és az óbudai vasúti töltést harc nélkül foglalták el, de a
védők ezzel sikeresen csalogatták őket a Filatori gátnál lévő
ellenállási vonalhoz, ahol megakasztották a vörös áradatot. A
Rózsadombra bemerészkedő kommunistákat az önkéntes egyetemisták
fogadták, akik létszámhiányukat rendszeres járőrözéssel próbálták
ellensúlyozni. A rádiós összeköttetésüket egy egyetemi rádiósklub
készülékeivel tartották fent.
A szovjetek kezdetben nem is tudták, hogy milyen erőkkel állnak szemben,
mert december 28-ig kerülték a nagyobb tűzharcot. Az egyetemisták
viszont a hónap végéig több sikeres ellentámadást is véghezvittek a
Kecske-hegy, Vadaspark és Oroszlán-szikla felé.
Az Erdei Lak vendéglőben, a kitörést megkísérlő
egyetemistákat és néhány német katonát január eleső napján körbezártak a
ruszkik. A vendéglő kitartó védőit később felmentették és maga a 8.
SS-lovashadosztály parancsnoka, Joachim Rumohr vezérőrnagy is felkereste
az egyetemistákat. Közölte velük, hogy ez a hely a védelmi vonal
legészakibb pontja, mely fontos jelentőséggel bír és minden áron meg
kell tartani. Erősítésként ötven fős egységet, egy lövészpáncélost és
egy mobil légvédelmi gépágyút küldött. A két jármű folyamatos mozgásban
volt, így támogatva az önkénteseket. Ennek azért volt jelentősége, mert
az oroszok sokáig nem mertek támadni, attól tartva, hogy nagyobb erők
védik a területet.
A lágymányosi vasúti töltésre december utolsó napján törtek rá az
oroszok, de a „Budapest” őrzászlóalj ellentámadása sikeresen
visszafoglalta azt. Az őrzászlóalj a korábbi harcok során kimerült, így
leváltották és helyét a Viharos őrnagy által vezetett harccsoport két
százada, Kollarits Béla vezette hungarista különítmény (negyven harcos)
és egy páncélelhárító csoport vette át.
A vasúti töltés mögött lévő házakban elhelyezett nyolc géppuskaállás
bevehetetlen maradt. A töltés előtt és után elterülő sík részeken a
rohamozó oroszokat könnyen felmorzsolták, páncélosokkal pedig a terep
miatt nem tudtak támadni. Ennek köszönhetően ezt a területet soha nem
sikerült elfoglalniuk, február 11-én a lőszerből kifogyott védők
megadták magukat.
Január elején a harcok intenzitása a Rózsadombra és a Sas-hegyre
tevődött át. A védelem legészaknyugatibb pontja a Mátyás-hegy volt,
melyet szintén fontos volt megtartani egy esetleges kitörés
szempontjából. Január 7-ig, az oroszok másfél tucat rohamot indítottak
ellene, de sikertelenül. A terület igazi kulcsa a Sas-hegy volt, mert
ennek eleste a Budára telepített tüzérséget és a vérmezei
szükségrepülőteret is veszélyeztette volna. A németek ezzel teljesen
tisztában voltak, ezért mélységben is tagolt védelmi állásokat építettek
itt. A kb. ötszáz fős magyar Berend-harccsoport a hegy közvetlen
környékén található utcákban védekezett, délre és nyugatra a 8.
SS-lovashadosztály századai tartották az első vonalat, mögéjük pedig
magyar légvédelmi ütegeket telepítettek.
A védelmet magyar Hetzer páncélvadászok és rohamlövegek is támogatták.
Január 12-én, a sokadik szovjet roham elfoglalta a hegytetőt, de a védők
szinte azonnali ellentámadása kisöpörte őket és még egy szovjet alakulat
ezredzászlaját is sikerült megszerezniük. Január 16-án, a vörösök ismét
betörtek a Sas-hegy állásaiba, de az aznap indított ellentámadás megint
kiűzte őket.
E napon a Fogaskerekű vasút végállomása fölött, heves tüzérségi
előkészítés után öt T-34-es támogatásával, ezred méretű szovjet
gyalogság intézet újabb rohamot. A vannaysták 1. századát a Városmajor
nyugati széléig nyomták vissza, de 3 harckocsijukat kilőtték és a
gyalogság állományát is századnyi méretűre apasztották, így a roham
elakadt.
A terület védelmének leggyengébb pontja a hegytől délkeletre és
délnyugatra található szinte beépítetlen terület volt. A lágymányosi
vasúti töltés és a hegy közötti terep ellen a vörösök szintén több tucat
támadást indítottak. A sors különös játékaként a Farkasréti temető is
sok orosznak a pokol kapuját jelentette, mert oly elkeseredetten védték,
hogy az még a vörösöket is meglepte. Így a január 13-án indított,
rohamlövegekkel is támogatott attak mindössze száz métert jutott előre a
sírok között mielőtt végérvényesen összeomlott, köszönhetően a rendőr-
és hungarista-harccsoportoknak, melyek szilárdan tartották az
északkeleti szektort.
A temetőben január 20-án, és 25-én sikeres ellentámadás zajlott,
melyekkel a temető döntő többségét visszaszerezték. Azonban ez a terület
veszélyeztette az orosz előretörést és számítani lehetett rá, hogy újra
támadni fogják. A temető kb. egy kilométeres arcvonalát viszont csak 80
fő vannaysta és hungarista önkéntes tartotta utolsó leheletéig.
A jól megszervezett tűzvezetésnek és az átláthatatlan frontvonal következtében a szovjeteknek mindössze száz méteres előrejutás jutott a Mártonhegyi úton. A védők kis létszámuk miatt nem is voltak képesek összefüggő arcvonal kialakítására, ezért taktikai újítással igyekeztek a lehető legjobban megerősíteni védelmüket.
A defenzíva az egyes villákban kialakított,
megerősített pontokra támaszkodott, nagy térközökkel de mélységben
kiépítve. A gyéren megszállt első vonalak mögött jól felfegyverzett
különítmények vártak a betörés elhárítására. Minden egyes éjjelen
mélységi felderítéssel, útzárak felállításával és meglepetésszerű
rajtaütésekkel támadták a támadókat.
Erősebb támadás esetén a közvetlenül megtámadott alakulat harcolva
vonult vissza, így a vérszemet kapott támadók mély, de vékony betörést
értek el. A meggondolatlanul előretörő ellenséget pedig az egyes
villákban meghúzódó védők kereszttűzbe fogták. Mesterlövészeik is
akcióba lendültek, az utánpótlást szinte pillanatok alatt elvágták.
Az esetek többségében a támadó ékeket vagy fogságba ejtették vagy
felszámolták. Ezt a taktikát még a gyengén felfegyverzett védőcsoportok
is sikeresen alkalmazták az esetek döntő többségében. A szovjetek
kínkeserves előrenyomulásának több oka is van. Egyrészt – a korabeli
hadviselés szabályinak ellentmondva – a védők harci kedve egyre jobban
fokozódott az ostrom elhúzódásával párhuzamosan. Másrészt, az orosz
katonák és tisztek felfogóképességét meghaladta a védők által
alkalmazott városi hadviselés taktikájának magas színvonala. Ezek
következtében gyakorlatilag arról lehet beszélni, hogy január közepére a
vörösök gyalogsága kivérzett. Ehhez nem elhanyagolható mértékben
hozzájárult a magyarok helyismerete, például a Vannay-csoport egyik
kommandója az Ördög-árkon keresztül sikeresen robbantotta fel az oroszok
egyik lőszerraktárát.
A Margit-sziget elfoglalását északról már január elején megpróbálták az
oroszok, de a védelem géppuskái elsüllyesztették az összes gumicsónakot.
Január 19-én hajnalban, azonban újra partot értek északon és
befészkelték magukat az Árpád-híd alján lévő építmények közé. 21-én
hajnalban, a befagyott Duna jegén megindult a szovjet gyalogság és a
délelőtti órákra két hídfőt hoztak létre. Két napra rá pedig a
folyamatosan beérkező erősítés miatt ketté tudták vágni a szigetet. Az
északon védekező németeket bekerítették, de sikerült kitörniük.
A súlyos helyzet ellenére néhány vitéz magyar honvéd, Litteráti-Loótz
Gyula főhadnagy vezetésével, hihetetlen rajtaütéseket hajtott végre.
Történetesen, egy ötfős rögtönzött kommandó egyetlen páncélgépkocsival -
mely mögé páncéltörő ágyút helyeztek - a szigeten keresztülvezető úton
haladva teljes sebességgel áthajtottak az oroszok vonalán. Miután
felfedeztek egy ellenséges aknavetős egységet, a löveget lekapcsolva
szétlőtték azokat, miközben a vezető megfordult a páncélossal. Mire a
szovjetek a fejükhöz kaptak már visszafelé tartottak és még arra is volt
erejük, hogy miközben keresztülhaladnak az orosz vonalon, az oroszokat
megszórják kézigránátokkal. Az akción felbuzdulva délután megismételték
a bevetést, de akkor már a Nagyszálló előtti térig hajtottak ahol
megsemmisítették a szovjetek több szakaszát. A szigetet viszont
hihetetlen erővel támadták a vörösök és óránként hatezer különböző
kaliberű tüzérségi lövedék érte el. A sziget a sikeres kiürítést
követően, január 28-án esett el.
Átfogó szovjet offenzíva Pest elestét követően
Pest eleste után egyhetes viszonylagos szünet állt be
az ostromban. Ennek elsődleges oka az, hogy január 20-a után már
igencsak éreztették hatásukat a németek által indított felmentési
kísérletek. Ennek hatásaként néhány napra megszűnt az addig
tapasztalható mindennapos aknázás és tüzérségi tűz. A védők kihasználva
az alkalmat sikeres tisztogató és arcvonal-kiigazító vállalkozásokat
hajtottak végre. A városmajori templomban január 19-én, Vannay
vezetésével, megbeszélést tartottak a térségben védekező magyar-német
csoportok vezetői. A találkozó témája a szovjetek városmajori
betörésének felszámolása volt.
A haditerv alapján kellett másnap reggel hat órakor, hét külön
harccsoporttal megkezdeni a rohamot és visszafoglalni az Olasz fasor és
a Városmajor szovjetek által bitorolt házait. A bátor megmozdulást
legfőképpen az indokolta, hogy innen kiindulva az oroszok akár
betörhetnek a Széll Kálmán térre, ez pedig a budai hídfő kettévágásához
is vezethet. A tanácskozás végén Vannay a szószékre ment és harcra
buzdította harcosait.
A támadás egy órával korábban indult, melyet egy mobil, négycsövű
légvédelmi ágyú nyitott meg. A védők egyik rohamosztaga az Olasz fasor
háztetőin keresztül tört előre és kézigránátokat hajítottak a megszáll
épületek kéményeibe. Az utcán előretörő rohamot két Zrínyi rohamlöveg is
támogatott, melyek a Remíz épületében lévő orosz lőszerraktárat is
megsemmisítették.
A támadás annyira lehengerlő volt, hogy a ruszkik csoportosan iszkoltak
az épületből és annak környékéről, többjüknek még lángolt az
egyenruhája. A támadás sikeres volt, de a magyar-német rohamcsoportok
közel 100 fős veszteséget szenvedtek. Az egyetemisták még ezen a napon
egy újabb sikert könyvelhettek el, mert felszámolták a Tétényi úti
iskolába befészkelődött szovjet mesterlövészeket és azok biztosító
szakaszát.
Január 22-én, a szovjet műszakiak elkezdték eltávolítani Buda
északnyugati és középső részén az úttorlaszokat. Ezzel egyértelműen
jelezték, hogy már nem tartanak a felmentési kísérletekkel összehangolt
kitörés lehetőségétől. Ezzel párhuzamosan megkezdték támadásaikat a
hídfő teljes vonalán, de mindezt csak a Pestről gyorsított tempóban
átdobott csapatok segítségével tudták végrehajtani. Ennek ellenére az
előrehaladás igencsak hasonlított a vánszorgásra és a
frontparancsnokságnak sem volt oka az örömre, mert húsz nap alatt a
Budán található közel 730 háztömbből csak 114-et tudtak megszállni.
A Látó-hegyről megindult oroszok egy közel száz méteres betörést ugyan
elértek, de a rózsadombi villák között szétverték őket és a támadásuk
kifulladt. A harcok hevességét jól példázza, hogy a bátor védők
ellentámadások tucatjait hajtották végre és egy ilyen akció során
sikerült megsebesíteniük Afonyin tábornokot, a vörösök „Budapest”
csoportjának parancsnokát. Sebei olyan súlyosak voltak – az orvosok 18
repeszdarabot szedtek ki testéből -, hogy helyét át kellett adnia I. M.
Managorov altábornagynak, az 53. hadtest vezetőjének.
Január 23-án, nem kevesebb, mint húsz, zászlóalj méretű támadással
próbálkoztak az oroszok az északi, illetve az északnyugati részeken. Az
orosz támadáshoz a támogatást a rettenetes fölényben lévő tüzérségük és
légierejük nyújtotta. A betörések döntő többségét a védők felszámolták
és az arcvonalat sikeresen megtartották. A következő nap folyamán a még
ott maradt kisebb orosz egységeket is likvidálták. 25-én, a támadók
feltöltött csapatokkal megrohamozták a Vannay-zászlóalj városmajori
állásait és sikerült átjutniuk a Fogaskerekű vasút töltésén. Azonban a
vannaysták kőkeményen visszacsaptak és megállították a rohamot. A déli
részeken is feszült helyzet rajzolódott ki, mert szovjet lángszórós
egységek a Hermand utca házait is birtokba vették és ezzel megkezdődött
a Sas-hegy bekerítése.
Január 26-án, a szovjet horda elfoglalta a Városmajor
nagy részét és megtámadták az egyetemistákat. Éjjelente a Vérmezőn
hihetetlen jelenetek zajlottak. Történetesen, a Deutsche Jugend
budapesti tagszervezetének bátor ifjai a sötétségben berepülő
tehervitorlázók leszállását zseblámpáikkal irányították, dacára annak,
hogy a környező utcákból a ruszkik folyamatosan lőtték őket.
Bár a leszállás lehetősége jelentősen lecsökkent, de a terület déli
részén még több pilóta is letette gépét oly módon, hogy kiugrottak
gépeikből. Ezen a napon, Hanák Sándor rohamtüzér százados, egységével és
két német rohamlövegosztály maradéka rajtaütött a Daróci úton lévő
ruhagyáron. Az attak sikeres volt, de gyalogság hiányában fel kellett
adniuk az épületet. A Duna jegén is rohammal próbálkoztak az oroszok, de
az Erzsébet híd budai hídfőjétől kissé délre, a védők tüzében
összeomlott a próbálkozás.
Január 27-én, a szovjetek lerohanták az Orbán-hegy védvonalait.
Feltehetően árulásnak „köszönhetően” megtalálták a Kis-Svábhegy felől
nyíló földalatti járatokat. Erre egyáltalán nem számítottak a
magyar-német egységek, bár keményen védekeztek, de mégis elesett a hegy.
Ezzel pedig a védelemben kijavíthatatlan rés keletkezett. A Kis-Svábhegy
irányából a szovjetek hatalmas túlerővel támadást indítottak a
Városmajorban kitartó védők ellen. Habár ezt a maroknyi védekező
csoportot már régen illett volna felszámolni, megsemmisítésük azonban
mégsem sikerült, mert harcolva sikerült visszavonulniuk a Déli
pályaudvar irányába.
Másnap, a németek sikeresen folytatták utóvédharcaikat a Rózsadomb alján
és a Zsigmond térnél. A Vérmező északi részén lévő lakóépületeket a
ruszkik bevették és innen már kézifegyverekkel is lőni tudták a
szükségrepülőtér egész területét. A Déli pályaudvar környékén is
feltűntek az első garázdálkodó vörösök, amelyek ellen a 12.
tartalékhadosztály megmarad egységei elkeseredett ellentámadást
indítottak, de az akciót sajnos nem koronázta siker.
Január 29-én, a Kis-Svábhegy és a Városmajor visszafoglalására a
Billnitzer-csoport és a 10. póthadosztály két irányból indított
támadást. Továbbá kétszáz önkéntes középiskolás, közel ötven fegyvert
fogott kalauz, valamint a Prónay- és Vannay-harccsoport megmaradt
egységei is felsorakoztak. Az akció egyik szárnya a Kékgolyó utcából
indult, melyet a német 13. páncéloshadosztály rohamlövegei támogattak.
A lendületes roham a Kis-Svábhegyi útig jutott, de ott a túlerő
meggátolta őket a továbbjutásban. A támadás másik szárnyát alkotó
csendőrzászlóalj – lovastüzérekkel megerősítve – is kezdetben sikereket
aratott, de őket is megállították. A 10. hadosztály megfogyatkozott
állományából harccsoportokat hoztak létre, melynek vezetésével Köllő
őrnagyot bízták meg. Időközben a németeknél is változások történtek.
Pfeffer-Wildenbruch, a 13. páncéloshadosztály parancsnokát, Schidhuber
tábornokot bízta meg, hogy irányítsa a déli területeken harcoló
egységeket és a megmaradt alakulatokat a Gellért-hegy lábához rendelte.
Az új vezető saját szakállára elkezdett egy kitörést szervezni, mert úgy
ítélte meg, hogy nemsokára elvágják a IX. SS-hegyihadtesttől. Terveit
azonban keresztülhúzta, hogy a hadtestparancsnokság utasítása
értelmében, másnap mindenkinek északra kell vonulni.
A harcok tovább folytatódtak és a védők egyre elszántabbak lettek.
Hihetetlen, de még mindig keményen tartották magukat és ellentámadásokra
is futotta egyre gyengülő erejükből. A hevesebb csatározások a Vérmező
környékét is elérték. A szükségreptér északi részét szegélyező házak egy
részét makacsul tartották a védők, annak ellenére, hogy a ruszkik már
kézifegyverekből is lőtték őket. Sőt, a bátor pilótáknak köszönhetően
még mindig érkeztek ide vitorlázógépek.
A Bors utca és a Vérmező sarkán lévő házakba befészkelődött oroszokat a
magyar csendőrök szó szerint kifüstölték, mert egy vitéz rohammal az
épületek közelébe jutottak és felgyújtották azokat. Mivel az északi rész
házai még nem estek el teljesen, így a Vár felé előrenyomuló szovjeteket
két tűz közé szorították. A Billnitzer-csoport és egyéb műszaki egységek
a Margit körutat lezárták, így stabilizálni tudták a frontvonalat abban
a szektorban. Január 31-én, északon viszonylagos tűzszünet állt be, de a
Margit körúton az ostrom végéig véres közelharc dúlt.
E napon, egy zászlóalj méretű orosz egység támadást intézett az Átrium
moziban lévő egyetemisták ellen. A túlerővel szemben mindössze tíz
önkéntes vette fel a harcot és az elsötétült nézőtéren kézigránátos
ütközet bontakozott ki. Bár súlyos veszteséget okoztak a támadóknak, az
épületet mégis fel kellett adniuk. Délután a Sas-hegy közelében a 201/1
légvédelmi gépágyús üteg és a Berend-csoport visszavonulásra
kényszerítette a vörösöket.
Egyre erősödő ellenállás
Február 1-jén, a magyar-német arcvonal a Margit híd
budai hídfőjétől, a Margit körúton a Széll Kálmán térig, a Vérmező
északi részétől, a Krisztina körúton át, a Kékgyolyó utcáig húzódott,
ahonnan már a Déli pályaudvart is fenyegették az oroszok. Ezen a napon
az agresszor támadásának súlypontja délnyugatra helyeződött át. E nap
reggelén, a Duna jegén keresztül támadó szovjet felderítő járőrt
visszaverték. Másnap, a Mártonhegyi utat támadták meg az oroszok, bár a
németeket egy kilométerre visszavetették, de a háztól-házig vívott
ütközetben őket is kivéreztették. Heves harcok dúltak a Krisztina körút
középső részén is, a német Birodalmi Iskola birtoklásáért. Benkő László
utászhadnagy vezetésével, egy magyar bakákból rögtönzött kommandó a
Széll Kálmán téren keresztül észrevétlenül átkúszott a frontvonalon és
felszámolta a Városmajor utcai iskolába befészkelődött egyik szovjet
zászlóalj-parancsnokságot. A hónap elején a Sas-hegy birtoklásáért is
gyilkos küzdelem zajlott, melyet 4-én teljesen körülzártak.
Ezen a napon, kora hajnalban a Vannay-harccsoport maréknyi harcosa
súlyos csapást mért a támadókra. Néhány nappal korábban, egy rajtaütés
során a Térképészei Intézetben foglyul ejtettek egy szovjet őrnagyot. A
harccsoport elhárító részlege elhitette az orosszal, hogy át akarnak
állni. Megállapodtak abban, hogy egy műszaki-mentő Párduc a Retek utcán
végighalad, majd a Krisztina körútra fordul be, ezzel jelezve, hogy
felszedték az aknákat.
4-én reggel, a terveknek megfelelően a Bergepanther megtette a
megbeszélt útvonalat és ennek hatására megindultak az oroszok. Igen ám,
de a Vannay-harcsoport már felkészülten várta a vendégeket. A Fény utca
déli oldalán lévő házakban mágneses tapadóaknákkal, páncélöklökkel,
Molotov-koktélokkal és kézifegyverekkel felszerelve rejtőzködtek el a
védők. Ahogy a szovjet harckocsioszlop és kísérőgyalogsága az utcába ért
a mindenre elszánt magyar harcosok rázendítettek. A páncélosokon
szállított gyalogságot pillanatok alatt ledarálták és a harckocsizók
körében is fejetlenség tört ki a meglepetés miatt. A legelső szovjet
páncélos teljes sebességgel eljutott a Széll Kálmán térig, de ott egy
magyar ágyú, közvetlen irányzással kilőtte. A következő IS-2-es
harckocsi is megközelítette elődjét, de ezt is felrobbantották. Másik
két szovjet páncélos is próbálkozott a kitöréssel, de ezeket is
kilőtték. A szovjet támadás teljes kudarcba fulladt.
Február 5-én szálltak le az utolsó szállítógépek a katlanban. Érdekes,
de pont ez a nap bizonyult a legsikeresebbnek ebből a szempontból,
ugyanis 97 tonna lőszer, 10 tonna üzemanyag és 28 tonna élelmiszer
jutott be a városba. Mivel a szovjet hadvezetés már őrjöngött a
tehetetlenség miatt, így támadásra vezényelték csapataikat, hogy végre
elérjenek valami eredményt.
Megkezdődött a Sas-hegy bevétele, a Farkasréti temető elleni támadás,
illetve a Kis-Gellért-hegy és a Déli pályaudvar ellen is rohamot
intéztek. Következő nap, a leghevesebb harcok a Déli pályaudvar
környékén és a Hegyalja úton zajlottak, ahol már a szovjetek a tiszti
harccsoportjukat is bevetették. Ezen a napon elfogták a németvölgyi
hungarista harccsoport húsz sebesült és legyengült harcosát, akiket a
"felszabadítók" a helyszínen agyonlőttek.
A Sas-hegyen is kemény küzdelem zajlott. Az itt védekező Berend-csoport,
7 életben maradt tagja csak azt követően rakta le a fegyver, hogy az
összes lőszerük és élelmük elfogyott. A német fegyvertársak viszont a
Vár felé történő kitörést választották. A szovjetek erre a hegyre
azonnal tüzérségi ütegeket telepítettek és lőni kezdték velük a
Gellért-hegyet és a Várhegyet.
Február 7-én, szintén a Déli pályaudvar került a harcok középpontjába,
ugyanis az orosz páncélosok támogatásával betörtek annak északi és
nyugati részeibe. A vörösök eljutottak a Villányi út-Bocskai út
térségébe is, de itt megakasztották azokat. A Sas-hegyről egy századnyi
német katona kézitusában visszaküzdötte magát övéihez. Az elesett
Postapalotából kiindulva egy áruló magyarokból álló egység és új
barátaik támadást kíséreltek meg a Kékgolyó utca irányába. Habár
túlerőben voltak, de a védők hatalmas golyózáport zúdítottak rájuk, így
a támadás összeomlott.
Nem sokkal ezután elhallgatott a Farkasréti temető utolsó géppuskája is.
Bár az éjszaka folyamán a németek kísérletet tettek a Déli pályaudvar
egészének visszafoglalására, ez nem sikerült teljesen és csak a nyugati
részt sikerül visszavenniük. A Városmajor utca és a Krisztina körút
sarkán lévő épületben viszont még mindig tartották magukat a védők.
Sőt, egy még működő harckocsijuk folyamatosan lőtte a
Krisztina körutat, ezzel ellehetetlenítve a Vár felé való támadást. Az
északi fronton a lángszórós egységekkel támogatott ruszki páncélosok
ellen vívtak emberfeletti küzdelmet a védők, ennek tudható be, hogy a
kommunisták csak súlyos veszteségek árán érték el a Margit körút
állásait.
Február 8-án, Major Norbert százados vezetésével sikeres akciót
hajtottak végre magyar katonák a Városmajor utca egyik házában rekedt
német bajtársak felmentésére. Sikeresen keresztülfutottak a Vérmezőn,
majd betörtek a lakásba, ahol a földszintet bitorló oroszokat
leküzdötték. Az emeleten védekező, járóképes német bajtárasakkal pedig
visszarohantak az Attila útig. Egy bátor magyar harccsoport ismét betört
a Postapalotába és az ellenségnek jelentős veszteséget okozva, annak
nagy részét birtokba is vette.
Ezen a napon érkezett az utolsó ejtőernyővel ledobott szállítmány, 4
tonna lőszer és élelem. Bár a kitörésre még mindig nem kaptak hivatalos
engedélyt, de a városparancsnokság hozzálátott a maradék csapatok
összevonásához a Vár területén. A következő napon az oroszok pergőtüzet
zúdítottak a Kis-Gellért-hegy védelmi vonalaira, majd a legújabb
erősítésként érkezett szovjet 25. gárda-lövészhadosztályt és magyar
kollaboráns egységeket küldtek rohamra. Bár az ütegállásokba betörtek,
de innen kézitusával kisöpörték őket. Egy kisebb szovjet egység viszont
rést ütött a Várhegy védelmi vonalán.
Egy lángszórós alakulat az Attila út sarkán lévő házba fészkelte be
magát. Ezt viszont az egyetemisták észrevették és egy páncélököllel
kilőtték a csoportot. A szomszédos épületben egy 20 fős, áruló „magyar”
egység húzta meg magát, akik vissza akartak jutni a vörösökhöz. Az
árulókat az egyetemisták - kezdeti megdöbbenésük után - viszont
iszonyatosan megtépázták és csupán három sebesült hírmondójuk akadt.
A nap estéjére elesett a Kis-Gellért-hegy és a Déli pályaudvar is.
Szovjet és áruló „magyar” brigantik az Avar utcán keresztül a Nap-hegyre
akartak átjutni, de a védők szinte az egész csoportot megsemmisítették.
Február 10-én, az oroszok már egy, lefokozott tisztekből álló
büntetőosztagot is bevetettek, amely egészen az Erzsébet hídig jutott.
Azonban itt néhány német Hummel önjáró löveg megsemmisítette őket.
A Citadellára továbbra is pergőtűz zúdult és megindultak a gyalogsági rohamok is. A szovjet csapatok leharcoltságát jelzi, hogy egyre nagyobb számban vetették be az átállt „magyarokat”. A rohamozó kollaboránsok soraiban szó szerint rendet vágtak a védők fegyverei a Kelenhegyi út felső szakaszán, ahol több száz áruló kapta meg jogos büntetését.
Az egyetemisták is sikert arattak, mert Noel Péter
által vezetett ötfős harccsoport, mindössze tízpercnyi harc után
sikeresen kiiktatott egy nagyobb szovjet lángszórós alakulatot, amely a
Logodi utca egyik épületébe fészkelte be magát. Az éjjeli órákban
megindult egy újabb támadás a lágymányosi védelmi vonal ellen, de ez
összeomlott. A Gellért-hegytől délre már csak szórványos lövöldözésre
került sor és a védők nagyobb része már a Várba vonult vissza.
A Gellért Szállót sokáig tartották még a védők. Az itt lévő németek
viszont nem adták meg magukat és a harcot választották, mindegyikük hősi
halált halt. Magát az épületet csak úgy sikerült elfoglalniuk, hogy a
korábban a németekkel együtt harcoló Kozma József ezredes – a magyar
légvédelem parancsnoka – katonáit arra utasította, hogy nyissák meg a
védelmet a támadók előtt. A helyzet kritikussá vált, így elkezdődött a
kitörés előkészítése.
A kitörés
A kitörés előkészületei
A körülzárt védősereg többször tervezett kitörést
1945 folyamán, de ezek szinte száz százalékig egyéni kezdeményezéseken
alapultak. Ennek tükrében nem is lehetett sikeres, legtöbbször fel is
adták az elképzeléseiket. A kitörést csupán akkor lehetett sikerrel
végrehajtani, ha azt az utolsó pontig megtervezik és minden harcképes
katonát bevonnak.
A hadviselésben már kezdetek óta uralkodik az a nézet, hogy a hadsereg
feladata a népükért való áldozathozatal és ha kell, az utolsó töltényig
tartó harc, az önfeláldozás. A balliberális és kommunista „történetírás”
előszeretettel igyekszik azzal lejáratni a tengelyhatalmi országok bátor
katonáit, hogy fölöslegesen, értelmetlen célokért áldozták fel őket.
Azonban azt hajlamosak elfeledni, hogy a történelemben nem ritka az
ilyen dicső tett. Gondoljunk csak a háromszáz spártaira, de Napóleon
Császári Gárdája sem adta meg magát Waterloonál és elindult az utolsó
rohamra, de hogy ne is menjünk olyan messze: Zrínyi Miklós Szigetvár
hősies kitörését is említhetnénk. Kijelenthető, hogy a defetista utókor
számára is példát mutatnak Budapest védői kitartásból, becsületből,
hűségből és bátorságból.
Pfeffer-Wildenbruch február 11-én délelőtt összehívott egy haditanácsot,
mely során véglegesen eldöntötték, hogy végrehajtják a kitörést a
nehézfegyverzet hátrahagyásával, kisebb csoportokban, az erdőkön
keresztül. A nehézfegyverzet java ekkor már elveszett, vagy a vörösök
elleni közelharcban volt lekötve. A hivatalos történelemszemlélet
görcsösen ragaszkodik ehhez a lehetőséghez, de több jel – és számos
túlélő visszaemlékezése – arra mutat, hogy az utolsó roham megszervezése
korábban megkezdődött. Az állományból február 11-re mindössze 12 Párduc
harckocsi, 6 rohamlöveg, 9 Hetzer páncélvadász, kb. két tucatnyi
lövészpáncélos és nagyjából ötven különböző űrméretű löveg maradt. Ennek
az állománynak a döntő többségét a kitörés előtti órákban
felrobbantották. Egyrészt amiatt, hogy ne jusson a technika az ellenség
kezébe.
A vörös történelemhamisítás ellenére – mely a szovjet technikai fölényt
dicsőíti – elmondható, hogy egy épen szovjet kézre került német páncélos
igazi kincsesbányát jelentett az oroszoknak, főleg ha az Párduc vagy
Tigris típusú volt. Egyszerűen azért, mert a germán típusok
nagyságrendekkel komolyabb harcértéket képviseltek, mint a saját
gyártású páncélosok.
A németek önmegsemmisítő akciójának másik oka pedig az volt, hogy egy
ekkora erő átcsoportosítása is árulkodó jel lett volna, mely felfedte
volna tervezett cselekedetüket. A kitörés során csupán 8-10 páncélost
vetettek be, amelyek korábban a Vár északnyugati részén állomásoztak. Az
is jelentős nehézséget okozott a páncélosoknak, hogy a Széll Kálmán és a
Széna térnél mély árkok húzódtak és ennek leküzdésére még a gyalogságnak
is létrákat kellett magával cipelnie.
A jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, a balszárnyon a 8.
SS-lovashadosztály megmaradt erői alkották az első hullámot. A második
hullámban vetették be a magyar alakulatokat, a Feldhernhalle és a 22.
SS-lovashadosztály megmaradt erőivel. A harmadik lépcsőt a harcképes
sebesültek és a trén alkotta. Őket követte a sok tízezernyi civil.
A kitörők első hullámát harminc fős csoportok alkották, melyekhez
egy-egy helyismerettel rendelkező magyar bakát rendeltek – a németek már
három héttel korábban kutattak a nemrég itt harcoló magyar légvédelmisek
után –, illetve a páncélosok és gépjárművek jelentős részét is ők
kapták. Első elérendő célként, a Hidegkúti út – Budakeszi út elágazását
jelölték meg, majd a Remete-hegyet és a Tinnyétől délre lévő erdőt.
Úgy számítottak, hogy másnap reggelre elérhetik akár Tinnyét is. A
település elleni koncentrált támadás után, nagyjából délre, illetve
délnyugatra érhetik el a saját vonalakat. A baráti csapatokkal való
kapcsolat felvételének jelszava Hitler-Hindenburg volt, illetve előtte
zseblámpákon két zöld fénnyel jelezték saját egységeiket.
A haditervet a lehető legnagyobb titokban akarták tartani, így a
hadosztályokat vezető parancsnokok csak az akció napján, délután
kettőkor, az ezredparancsnokok négykor, a csapatok pedig csak hatkor
kapták meg az utolsó parancsot. Február 6. és 10. között a magyar
főváros bátor védőit, emberfeletti küzdelmük elismeréseképpen
kitüntették, illetve előléptették.
A szovjet készülődés
Az oroszok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy
kitörés készülődik és annak idejét, illetve irányát is megismerték. Bár
a hazai történetírás – liberális nyomásra – tagadja az árulás
lehetőségét és a kitörés sikerének megakadályozását a vörös időket idéző
szovjet taktikai fölénynek tulajdonítja.
Azonban több, "renegát" hadtörténész már egyáltalán nem zárkózik el
ennek lehetőségétől. Aki egy kicsit is ismeri a kor szovjet harcászati
taktikát, az tudja, hogy egy-egy nagyobb akció sikerét soha nem a
taktikai gondolkodás magasabbrendűségének köszönhették. Az esetek szinte
száz százalékában a nagy tömegben bevetett technikára és élőerőre
alapozták az áttörést, illetve a sikert. Sőt, több esetben sikerük épp
annak volt köszönhető, hogy a német földön aknamunkájukat kifejtő kémek
mindenre kiterjedő tájékoztatást küldtek a kommunista hadvezetésnek.
Ennek egyik példája az 1943-as kurszki csata, ahol még mindezen előnyök
ellenére is egy döntetlent értek el. Amint az előzetes információk
elapadtak – többszörös erőfölényük ellenére – nem arattak sikert, mint
például, 1944 tavaszán a cserkasszi katlanból való kitörés során. Az
árulás ténye mellett szól, hogy bár minden erejükkel igyekeztek
eltitkolni tervüket, de mégis szivárogtak ki információk. Több magyar és
német tiszt is megemlíti visszaemlékezésében, hogy már jóval az akció
megindulása előtt tudtak a kitörésről.
Az árulás tényét legjobban a szovjet csapatok felvonultatása és
mozgósítása mutatja. Három övet alakítottak ki, az első a Széll Kálmán
térnél, a második a János Kórháznál, a harmadik pedig a János-hegy
lejtőin.
Az oroszok úgy számoltak, hogy amennyiben fel kell adniuk az első
vonalat, akkor a Bimbó út – Törökvész út – Virányos – Kis-Svábhegy
vonalra húzódnak vissza és az itt kialakított zsákban mindenkit
lemészárolnak. A Széll Kálmán téren és a Szilágyi Erzsébet fasor
környékét az oroszok 180. lövészhadosztálya tartotta megszállva, mely
egységet több beásott T-34-es is támogatott. Február 9-én, a Széll
Kálmán tér – Retek utca – Fillér utca térségéből kiebrudalták a
lakosságot, hogy ne zavarják a tüzelésüket.
További erősítésként a főváros szélére vezényelték a 2. gárda gépesített
és az 5. lovashadtestet, továbbá Dorog határában egy nagyobb szovjet
harckocsizó alakulat is készenlétben volt. Az oroszok ráadásul az áruló
"magyar" egységegeket is ide irányították, történetesen a Városmajortól
és a Budakeszitől délre lévő területre. A Gellért-hegyet sietve, február
11-én, a délutáni órákban vették be. Ebben a támadásban dicstelen
feladatot játszottak az átállt „magyar” egységek, melyek iszonyatos
veszteségeket szenvedtek.
A hegy elveszítésével teljesen megszakadt a kapcsolat a Gellért Szálló
és a Kelenföld környékén küzdő magyarokkal, így ezek az egységek
egyáltalán nem értesültek a német főparancsnok utasításáról. A hatalmas
méretű tüzérségi csapatösszevonás is árulkodó jel, hogy előre megkapott
információk alapján rendezték el egységeiket az oroszok.
Az utolsó roham
Február 11-én, a budai frontvonal meglehetősen
átláthatatlan volt. A Széll Kálmán téri Postapalota épületének felső
szintjét még a védők tartották, de a földszinten már az oroszok voltak.
A Fény és a Klára utca egyes házaiban is tartotta magát még egy-egy
csoport, akiknek sikerült megtartaniuk a telefon-összeköttetést az
előbbi épület védőivel. Az arcvonal nagyjából a Margit körúton húzódott,
egészen a Margit híd budai hídfőjéig. Bár ezen a szakaszon csak
szórványos lövöldözésre került sor, de a Ganz gyár területén a 4.
páncélos utászzászlóalj még mindig tartott néhány épületet és a Széna
tér északnyugati oldala is szilárdan a védők kezében volt. A Retek utca
egyes házait még mindig tartották a Vannay-zászlóalj önkéntesei, de a
terület döntő többségén viszont már az ellenség katonái garázdálkodtak,
így a kitörés útvonalát tökéletesen be tudták lőni.
Február 11-én késő délután, miután elküldték utolsó rádióüzenetüket és a
készüléket összetörték, mindenki felkészült az akcióra és este nyolc
órakor megindult a kitörés első hulláma. Források hiányában a kitörés
közvetlen előkészítéséről csak hiányos információk vannak. Feltehetően
este hat körül indultak el a civil ruhába öltözött felderítők. A magyar
I. hadtestparancsnokság kötelékében működött egy hasonló rendeltetésű
diverzánscsoport, melyet bizonyára most is bevetettek. Más
visszaemlékezések szerint a Waffen-SS orosz egyenruhába öltözött
kommandója kezdte meg a hadműveletet és mint német hadifoglyokat kísérő
őrség, lefegyverezte a Széll Kálmán téren lévő oroszokat.
Az Ostrom utcában a Vannay-zászlóalj még harcképes emberei gyülekeztek
lepedőkből varrt álcaruhákban, a lehető legtöbb kézigránáttal és
többségük orosz PPS géppisztolyt tartott magánál. Ez utóbbi azért volt
praktikus, mert könnyebb volt hozzájuk lőszert szerezni. Az erős
aknavetőtűz ellenére egészen a Postaépületig jutottak, ahol kimentették
társaikat az oroszok egyre szorongatóbb gyűrűjéből. A Széll Kálmán teret
viszont a vörösök világítórakétái nappali fénnyel árasztották el és a
környező házakból, az azokat megszálló szovjet gyalogosok heves
kézifegyvertűzzel sorozták meg az első hullámot.
Egy maroknyi német katona a Törökbástya vendéglőben meghúzódó szovjet
géppuskás alakulatot megsemmisítette, mert azok tüze sok gondot okozott.
A borzalmas vérfürdő ellenére az első lépcső támadása a János Kórház
irányába teret nyert. Nem volt jobb a helyzet a Városmajorban sem,
ugyanis a környék épületeit szintén nagyszámú orosz gyalogság szállta
meg. A Kündinger-harccsoport négy elszánt rohamot indított, bár szinte
mindenki hősi halált halt vagy megsebesült, viszont sikerült
feltartaniuk az oroszokat, így több egység is átjutott.
Néhány páncélos a Vérmezőről kitörve, folyamatos tűzzel biztosította a
kitörést. Néhány másik harckocsi és lövészpáncélos a Városmajor utcában
kezdett offenzívába. Szinte hihetetlen, de a kommunista bérencek még
ekkor is igyekeztek keresztbe tenni a védőknek, ugyanis Ernst Keller
harckocsijának üzemanyagtartályába cukrot öntöttek, így a páncélos
szinte azonnal kiesett motorhiba miatt. Az egyik élen haladó páncélos
sikeresen törte át az utcában lévő egyik barikádot, amikor egy szovjet
páncéltörő ágyú lövedéke telibe találta. A személyzet minden tagja
életét vesztette és az utat eltorlaszoló harcjármű miatt lehetetlen volt
a továbbhaladás. A János Kórháznál beásott orosz nehézfegyverek és
nagyszámú támogató gyalogságuk is komoly gondot okozott. Sokáig itt is
lehetetlen volt a továbbjutás, ám a füstből hirtelen egy német harckocsi
bújt elő és megsemmisítette az oroszokat.
A Városmajorban, a János Kórháznál és Budagyöngyén az oroszok
harckocsikat is bevetettek, de ezek többségét a magyar-német
különítmények páncélöklökkel kilőtték. A harcok hevességére jellemző,
hogy sok katona lőszere már az első kilométer után kifogyott.
Az 1. páncéloshadosztály parancsnoksága, egy harminc főből álló,
felfegyverzett rohamutász szakasszal együtt több helyen is
megpróbálkozott az átjutással, de a nyomasztó túlerő és a tüzérségi tűz
visszavonulásra kényszerítette őket. 22 óra környékén érték el a Széll
Kálmán teret, ahol már hatalmas tömeg hömpölygött, döntő többségük civil
volt. A Pasaréti út felől három szovjet páncélos jelent meg, amelyek
azonnal tüzet nyitottak a civilekre. A szovjet acélszörnyeket csak az
állította meg, hogy néhány bátor önkéntes a közelükbe jutva, kézi
páncéltörő fegyverekkel kilőtte azokat.
A kitörés első hulláma elérte a szovjet 180. lövészhadosztály állásait.
Bár a kitörők hatalmas veszteségeket szenvedtek, de így is több ezer
főről lehet beszélni, akik az Olasz fasor irányába rohantak és jelentős
részük Budagyöngyéig is eljutott. A fejetlenség felé sodorta az egész
akciót, hogy a Várnegyed szűk utcáin kezdett feltorlódni a tömeg, így
néhány egység, melynek az első hullámban kellett volna támadni, nem érte
el kellő időben a kiindulási körzetet. Ráadásul az áttörés nem
jelentette, hogy az útba eső területeket megtisztították, mert erre
egyáltalán nem volt lehetőség. Az épületek emeletein megbúvó „bátor”
oroszok ugyanis bevárták a civileket és azokra nyitottak tüzet. Sőt, a
szovjet tüzérség is „éppen” akkor kezdte meg új pergőtüzét, amikor a
legtöbb fegyvertelen tartózkodott a területen.
A második lépcső este 9 és 11 között érte el az első hullám
feltartóztatott egységeit. Schmidhuber tábornok, a 13.
páncéloshadosztály parancsnoka a Retek utcában elesik – sok bajtársával
együtt – és dacára annak, hogy magas rangú tiszti egyenruhát visel,
holttestét egy harckocsiárokba hajítják a vörösök. A 22.
SS-lovashadosztály parancsnokának - August Zehender - a lábát egy
gránátszilánk roncsolta szét és inkább önkezével vet véget életének,
hogy elkerülje a fogságba esés szégyenét. Joachim Rumohr, a 8.
SS-lovashadosztály parancsnoka és három tisztje egy zugligeti házban
sokáig tartják magukat az orosz gyalogsággal szemben, végül mindegyikük
véget vet az életének.
Az első vonalat a szovjetek még éjfél előtt kiürítik, illetve sok
katonájuk a környék házainak padlásán bújik el. A Mechwart téren is
hasonlóképp viselkedtek az oroszok, mert az itt felállított páncéltörő
üteg tagjai is megrémülnek és elfutottak. Az újabb orosz egységek a
Virányos, Budagyöngye és a Törökvész útról indított ellentámadásokkal
akarják meghiúsítani a kitörést. Azonban a 22. SS-lovashadosztálynak és
más német csapatoknak még arra is volt ereje, hogy kiverje őket a
Kis-Svábhegyről és a Béla király út - Mátyás király út - Normafa út
körzetéből. Azonban délre már nem koronázta siker próbálkozásukat.
Néhány tiszt a kibontakozó kaotikus állapotok ellenére igyekezett rendet
teremteni. Helmut Wolff, a Feldhernhalle hadosztály ezredese parancsot
adott az egyik zászlóaljnak, hogy indítson támadást a Vérmezőn és a
Kékgolyó utcán keresztül. Ez a roham váratlan sikert hozott. Az oroszok
egyáltalán nem számítottak itt támadásra, így a germánok lerohanták
állásaikat. Olyannyira lendületes volt előretörésük, hogy hajnalban már
a Budakeszi út elágazása felett lévő domboldalra sikerült eljutniuk.
Sőt, a védők fanatikus rohamai a már arrogáns oroszok között pánikot
okozott, mely még a hátul lévő egységeket is elérte.
A helyzet annyira súlyos volt, hogy bevetették az NKVD kivégzőosztagait,
ezzel bírva maradásra a saját gyalogságukat. A „hős felszabadítóink”
elsősorban Budakeszi felé iszkoltak, de sokan igazi „bátor” kommunista
módjára a bujkálást választották. Másnap hajnalban sűrű köd ereszkedett
Budára és környékére. Ezt kihasználva több csoport – köztük sok civil –
a Sváb-hegy - Hármashatár-hegy - Remete-hegy irányába tört előre. A
kitörés eredményeképpen kb. 16 ezer fő jutott a Buda körüli hegyekbe.
A parancsnokság kitörése az Ördög-árkon át
A kitörés tervének értelmében a parancsnokság
tagjai az Ördög-árkon keresztül tervezték a
kitörést, a Helmut Dörner vezette ötszáz fős
rohamcsoporttal együtt. Ehhez az erőhöz
csatlakozott még a Luftwaffe légvédelmi
személyzete és hajózóállománya is. A magyar
vezetés többsége is velük tartott, így például
Hindy Iván és Billnitzer Ernő. Ez a külön
csoport éjszaka 11 órakor indult el, a
főhadiszállásnál található alagutat használva
közelítették meg az Ördög-árkot. A magyar
hadtestparancsnokság közvetlenül
Pfeffer-Wildenbruch mögött haladt, melyet egy
kisebb osztag, páncélöklökkel és automata
kézifegyverekkel biztosított. Az előrehaladás
azonban a sötétben és az egyre emelkedő vízben
csak nagyon nehezen haladt, így sokaknak elege
lett a botladozásból és hamarabb a felszínre
mentek. A hamarabb kijutott emberek legnagyobb
része azonban rövid idő alatt fogságba esett.
A németek egy része a Hűvösvölyi út alatt lévő
főcsatornából a Budakeszi út felé vezető szűkebb
járatban próbált továbbjutni.
Pfeffer-Wildenbruch is erre tartott, mert Dörner
emberei nem tudtak a Bolyai Akadémiánál kijutni
a felszínre. Történetesen amiatt, mert a
szovjetek „pont” akkor kezdetek pergőtüzet
zúdítani – ez szintén az árulást támasztja alá -
arra a térségre. Sőt, az árokba megerősített
szovjet gyalogos egységeket is leküldtek.
A kialakuló zűrzavarban a csoport részekre
bomlott. Pfeffer-Wildenbruch, másfél tucat német
katonával a Budakeszi út egyik villájába
húzódott és súlyos gyalogsági közelharc után,
csak másnap délben adta meg magát. Az oroszok
azonban nem mindenütt tudták ellenőrizni a
csatornát, így voltak olyan csoportok, melyek a
Bolyai Akadémia közelében jutottak a felszínre.
De olyanok is akadtak, melyek egészen
Budagyöngyéig és Hidegkút térségéig is
eljutottak. A magyar parancsnokság elég sok idő
töltött a labirintusban, de végül úgy döntöttek,
hogy valahol a felszínre jutva, gyalogosan
próbálják meg elérni sajátjaink vonalait. Végül
ezt a Széll Kálmán téren tették meg, de ott egy
orosz század észrevette, majd elfogta őket.
A kitörők további küzdelmei
Bár a zárt egységeket a kitörők bámulatos módon sokáig fenntartották, de sok ilyen alakulat még a városban felbomlott. Azonban azzal, hogy az első vonalba lévő oroszok megfutottak, több helyen is rés keletkezett a hermetikus gyűrűben, melyet a rohamozó magyar-német alakulatok ki is használtak. Ezeken keresztül kijutottak a bekerítésből és elérték a környéket övező erdőket, ahol nem kellett az orosz páncélosok támadásától tartaniuk. Így jutott el kb. hatszáz fő a Sváb-hegy déli lejtőire, akik annak dacára, hogy az oroszok keményen lőtték őket továbbmentek, sőt még a tüzet is viszonozták. Voltak akik a Sváb-hegy északi része felé indultak. Az ő továbbhaladásukat az oroszok egy rögtönzött katlannal akarták megakadályozni, így a dombtetőt elhagyva a minden oldalról erős orosz gyalogsági tüzet kaptak. Egy kisebb magyar-német csoport megtámadta az egyik orosz egységet, majd a huszáros roham után sikerült elkergetniük azokat. A csoport után sok civil is ment, de őket a ruszkik már aknavetőkkel is lőtték.
Egy 2-3000 fős csoport a Hármashatár-hegy –
Solymár - Csobánka útvonalat választotta. Itt is
tűzharcot vívtak a német hátvédek az oroszokkal.
A csoport nagyobb része észak, illetve
északnyugat felé akart áttörni, de a Bécsi úton
már hemzsegtek a szovjet páncélosok és a
csapatszállító teherautók. Így, a Nagykovácsi
feletti erdőbe húzódtak. Az éjszaka szovjet
szőnyegbombázást kaptak, de hajnali négyre
elérték a Hidegkút-Solymár utat. Mivel a szovjet
tüzérség folyamatosan lőtte őket, csak kevesek
tudtak a Pilis felé húzódni. A Hármashatár-hegy
felől érkezők egy másik csoportja, Tinnye és
Perbál közelében érték el a budai erdők nyugati
szélét. Pesthidegkutat még február 10-én
kiürítették a ruszkik, de a környező területeket
jelentős gyalogsági erőkkel megszállták, hogy a
környéket kézifegyverek tüzével tudják
elárasztani. Ennek eredményeként Nagykovácsinál
utcai harcok bontakoztak ki. A kitörők közül
sokan próbálkoztak a Fogaskerekű Vasút mentén,
egy részük eljutott a Sváb-hegyig is. Azonban
ott, az elbújt oroszok lemészároltak mindenkit,
csak néhány magyart hagytak életben. A
Kis-Sváb-hegynél is hasonló volt a helyzet.
A kitörést követő napokban kb. 800-900 fő érte
el a német vonalakat. Ez a szám is csak
becsléseken alapszik, mert a tengelyhatalmi erők
dokumentumai elvesztek, az orosz anyagok pedig
sokszor a fantasztikum világába repítik a
kutatókat, így nem lehet hiteles forrásként
kezelni. A legnagyobb csoport a Helmut Wolff és
Wilhelm Schöning – 66. páncélgránátos-ezred
parancsnoka - által vezetett volt.
Február 13-án már eljutottak Budajenő közelébe.
Sötétedés után rohamra indultak és áttörve az
orosz vonalakat, folyamatos tűzharcot vívtak,
míg végül elérték a 3. lovasdandár vonalát. Nagy
előnyük volt, hogy az embereket 10-15 fős
csoportokra osztották korábban, így haladásuk is
könnyebb volt. Az orosz lövészárkokba mindenki
behajította utolsó kézigránátjait és az árkokban
mozgó alakokra össztüzet zúdítottak.
A legelőször átérő csoportot Szilasi Szabó
László, tartalékos hadnagy vezette. Ez a csoport
13-án már eljutott Szomor és Máriahalom közé. A
német vonalakat az előbbi település kápolnájánál
érték el. Joachim Boosfeld, a Waffen-SS tisztje
és maroknyi csapata a Lövőház utcai Ganz
gyártelepekről indult útnak. Több szakaszon is
úgy jutottak keresztül, hogy kúszva csúsztak át
a ruszkik által megszállt épületek között és
több szovjet őrszemet szuronnyal iktattak ki. A
saját csapatokat csak két nap után érték el,
hasonló körülmények között. Elmondásuk szerint
több másik csoportot is láttak, főleg civileket,
akikre az oroszok mesterlövészeket küldtek.
15-én reggel ért át a Kokovay Gyula által
vezetett néhány fős csoport. Ők is több szovjet
egységen verekedték keresztül magukat, sőt, a
ruszkik sítalpas járőrökkel is üldözték őket.
Saját vonalakat az Anyácsa-puszta környékén
érték el. A kitörők zöme február 16-ig átjutott,
az utolsó csoport, három fővel, 20-án ért át.
A Budán rekedt egységek sorsa
A kitörők között voltak olyan emberek is,
akiknek az átjutás csak hetek múlva sikerült.
Sajnos nem voltak sokan, mindössze néhány tucat
ilyen emberről lehet beszélni. Olyan katonákról
is vannak források, akik egészen nyárig
bujkáltak az erdőkben, hogy elkerüljék a szovjet
pokol borzalmait. Másokat a környékbeli lakosok
rejtegettek a vérszomjas felszabadítók elől.
Legismertebb eset Fritz Vogel, Waffen-SS tiszté
volt, akit egyetemista bajtársai bújtattak. Az
említett tiszt az Egyetemi Rohamzászlóalj mellé
volt beosztva, egyfajta összekötőtisztként.
Vogel civil ruhát kapott és eljátszotta a
süketnémát, a háború befejeztével pedig
gyalogosan indult el szülővárosa, Bécs felé. Nem
maradt hálátlan, mert a vasfüggöny legördülése
után is rendszeresen küldött csomagokat és
leveleket megmentőinek.
A Várban sok katona hátramaradt. Ennek több oka
is volt. Egyrészt több alakulathoz egyáltalán
nem érkezett meg a kitörésre felszólító parancs.
Ők közel ötezren lehettek és amiatt fontos
megemlíteni őket, mert a harcot tovább folytatva
orosz alakulatokat kötöttek le, melyek
máskülönben a kitörés felszámolását végezték
volna. Rajtuk kívül még ott maradt több ezer
sebesült, akik az Alagútban, a Nemzeti Bank
pincéjében és más, szükségkórházakban voltak
elhelyezve. A legtöbb sebesült a németek által
kialakított sziklakórházban volt elhelyezve. A
Budavári Palota pincéjében lévő kétezer sebesült
ellátását egy Hübner nevű törzsorvos – és néhány
szanitéc - látta el, akik részt vettek ugyan a
kitörésben, de valami oknál fogva
visszafordultak.
A törzsorvos visszaemlékezései lerántják a
leplet a kommunizmus igazi arcáról. Elmondása
szerint a szükségkórházban leírhatatlan
állapotok uralkodtak, mert a felszabadítók a
garázdálkodással voltak elfoglalva és semmit sem
segítettek a szenvedőkön. Sőt, az oroszok
erőszakkal elvitték az egészségügyi
személyzetet, hogy az orosz sebesülteket
foltozzák össze. Az áramot szolgáltató
aggregátornak is lába kelt, állítólag amiatt,
mert a megszállókat annak hangja zavarta a
rádiózásban. Ennek elvitelével a vízellátás is
megszűnt, melynek köszönhetően órák alatt
eldugultak az illemhelyek és annak tartalma a
sebesültek közé folyt.
A kaotikus viszonyok miatt többször tűz ütött
ki, de ezeket sikerült eloltani. Viszont a
legutolsó olyan méreteket öltött, hogy
lángtengerré változtatta az egész
szükségkórházat. A legmegdöbbentőbb, hogy a
balliberális történelemhamisítás a
dohányzó sebesültek nyakába varrja a
felelősséget. Azonban köztudott tény, melyet
legalább két tucat visszaemlékező – közöttük
oroszok is – megemlítettek, hogy a támadók
benzinnel locsolták le a magatehetetlen
katonákat és felgyújtották őket. Az Alagútban és
a mai Hadtörténeti Intézet alatti
szükségkórházban is hasonlóan jártak el a
felszabadítók. A tüzeknek legóvatosabb becslések
szerint is 800-1300 áldozata volt.
A kitörés „eredménye”
A budai katlanból való kitörés
statisztikájának reális megállapítása még a
szakavatott hadtörténészek számára is nehéz
feladat. Mindez arra vezethető vissza, hogy a
védők vagy nem dokumentálták az eseményeket,
vagy az iratok döntő többsége megsemmisült. Az
ellenség is elkészítette a maga összesítését. A
szovjet időkben az agresszor sokáig igyekezett
manipulálni a számokkal, mellyel egyértelmű
célja volt, hogy a később végrehajtott becstelen
tetteit igazolja és saját csapatainak küzdelmét
emberfeletti küzdelemmé emelje. Érdekes, hogy
egy jobboldali elhajlással nem vádolható magyar
hadtörténész szerint, a szovjet és orosz
művekben megdöbbentően kevés épkézláb adat
található az eseményekkel kapcsolatban, annak
ellenére, hogy levéltárak már nyitva állnak az
utóbbi években. Az eseményekkel foglalkozó
történészek többnyire becsült adatokat írnak le,
mely széles skálán mozog.
A kitörés során még sok orosz tankot kilőttek.
A német és magyar harcoló alakulatok létszáma a
kitörés kezdetekor, becslések szerint 35-42 ezer
fő lehetett, melynek közel harmadát a sebesültek
jelentették. A kitörés során kb. 14 ezer
egyenruhás halt hősi halált, de ebbe a számba
nem tartoznak a ruszkik kegyetlenkedéseinek és
rögtönzött kivégzéseinek áldozatai, amely
szintén több ezres nagyságrendű. A hadifoglyok
számát 20-22 ezer főre becsülik. Itt mindenképp
meg kell említeni, hogy ez a szám csak azokat a
katonák jelenti, melyek a – szovjetek által soha
be nem tartott – nemzetközi szerződések is
hadifogolyként kezelnek, tehát ez a szám nem
tartalmazza a tízezrével túszul ejtett későbbi
„hadifoglyokat”.
A saját vonalakat nagyjából ezer ember érte el,
de a későbbiekben is szivárogtak még át túlélők
a sajátjaikhoz. Kb. 1000-1500 lehetett azok
száma akik még tovább rejtőzködtek az erdőkben,
falvakban vagy városokban. A civil áldozatok
számának pontos meghatározása pedig az utókor
feladata, mert ebben a kérdésben még több a
kérdés. Egy azonban biztos, mivel az ellenséges
erők előszeretettel lőtték a civileket, így több
tízezer halottról lehet beszélni.
Az orosz veszteségekről viszont semmit sem lehet
tudni, mert gyakorlatilag minden bizonyítékot
eltüntettek az érintettek. Érthető is, mert
igencsak nagy szégyen számukra, hogy egy elvileg
szétzúzott hadsereg néhány éhező és megfagyott
egysége, hogyan volt képes az utolsó
pillanatokban is megfutamítani a vörös hordát és
átverekedni magát a biztosnak hitt ostromgyűrűn.
A hallgatás is azt támasztja alá, hogy a
vörösöknek is súlyos veszteségeik voltak a
kitörés ideje alatt. A harcok több napig
intenzíven tomboltak, így erős a gyanú, hogy a
szovjetek is több ezer főt veszítettek
halottakban, sebesültekben és eltűntekben. Erre
azonban csak sovány orosz levéltári adatok
utalnak.
(Számvéber Norbert, Gosztonyi Péter és Ungváry
Krisztián írásai nyomán Szent Korona Rádió)