Budapest újjáépítése

A rommá lőtt város feléledése

Írta: Rozsnyói Ágnes 2014.

Budapest hathetes ostromának végére a Duna-hidak mindegyike a folyóba zuhant, a Várban nem maradt sértetlen ház, városszerte tízezer épület rongálódott meg, kétezer házat rommá nyilvánítottak. Az ideiglenes pontonhidak kiépítése mellett néhány év alatt helyreállítják a főváros ékkövének számító hidakat. A Lánchidat kiszélesítik, a Ferenc József hídból Szabadság híd lesz, amelyen az országcímer helyére Sztálin-portré kerül.

Budapest ostroma 1945. február 13-án ért véget. Magyarország fővárosa romjaiban hevert, az infrastruktúra teljesen összeomlott.

Január 18-án, amikor a pesti hadműveletek befejeződtek és a polgári lakosság szörnyű megpróbáltatások után a sötét pincékből feltámolygott a napvilágra, halott várost pillanthatott meg. Az utcákon a házsorok romokban hevertek, a meglevő üzletek redőnyei feltörve, az üzletek kifosztva, az utakon a szétlőtt harckocsik, ágyúk torlaszolták el a romok által itt-ott véletlenül szabadon maradt úttesteket, melyeken mindenütt állati és emberi tetemek hevertek. A halottak: katonák, polgárok, gyermekek, nők részben a harci események következtében, részben a nyilasok esztelen gyilkolási vágyának áldozataként pusztultak el, egyesek pedig "egyszerűen" éhen haltak, vagy betegség lett úrrá legyengült szervezetükön.

Az életben maradt lakosság elé a főváros borzalmas képe tárult, melyet statisztikai adatok beszédesen mutatnak. Budapest csaknem 40 ezer épületéből mindössze 10323 (26%) maradt csak épen. Súlyosan 27826 (70%) sérült meg és 1494 ház teljesen megsemmisült (3,8%). Az épületállomány kétharmad részének rongálódott meg a teteje.

Gáz- és villany szolgáltatás az első napokban egyáltalán nem volt, részben a hálózati hibák, de főként az energiaszolgáltatáshoz szükséges szén hiánya miatt. Az erőműveket ért súlyos háborús károkat a fagykár még tetézte. Az áramellátásra jellemző, hogy míg 1944 január-májusában 186,2 millió kWó volt az áramszolgáltatás, 1945 január-májusában összesen 28,6 millió kWó volt a termelés.

A közlekedés is szünetelt, az áramhiány mellett a tárgyi veszteségek is bénították a forgalom megindítását. A BSZKRT személyszállító kocsiparkjának 1854 egységéből 900 maradt üzemképes. A BHÉV 418 járművéből 128 maradt meg. A hálózat 719 km-es vezetékéből 650 km pusztult el. A pesti villamosvonalak felső vezetékének 90%-a (30 km) megsemmisült. A pályatestek is erősen megrongálódtak, s romokban hevertek a hidak is.

Budán még javában folytak a csatározások, amikor Pesten elkezdődött az alapvető életfeltételek, a társadalom újjászervezése. Elsőként a közlekedés égető problémáját próbálták meg orvosolni, hiszen e nélkül nem juttathatták célba - többek között - az élelmiszer és gyógyszerszállítmányokat, valamint nem indulhatott be a gyárakban a termelés.

Az első munkásvonat február 3-án indult útjára a Nyugati pályaudvar és Istvántelek között, február 5-én pedig befutott Soroksárra az első tehervonat Szegedről (Soroksár ekkor még egy független település volt a főváros határában). Két nappal később, február 7-én - miután üzemképessé tették a Nyugati pályaudvart - megindult az első távolsági vonat északi irányba, de ekkor kezdte meg működését a Forgách utca - Újpest, Víztorony között közlekedő 55-ös villamos is.

Ugyan gázszolgáltatás ekkor még nem volt és a csatornahálózat is nagyrészt tönkrement, de február 3-án már újranyitották az Uránia mozit. A megnyitó műsoron szovjet film szerepelt, Az oreli csata. Az első előadást február 4-én (vasárnap) tartották, délelőtt 11, valamint délután 2 és 4 órakor. 1945. február 24-én nyitott meg a Corvin is, ugyancsak Az oreli csata című filmmel.

"A győzelmes Vörös Hadsereg diadalmas küzdelmeinek történelmi jelentőségű, grandiózus riportfilmje, azon kívül 57 600 német fogoly vonul át Moszkván" – közölte a Szabadság című lap 1945. október 25-én.

Az országban különösen nehezen ment az új “mozikataszter” összeállítása, míg Budapesten ezt még valahogyan sikerült összeállítani. A háború után sok mozitulajdonos nem jött vissza, meghalt a koncentrációs táborokban vagy a harctereken és így sok mozinak nem volt gazdája, nem volt tulajdonosa.

A filmszínházak nagy része 1945-ben nem a régi tulajdonosok birtokába került vissza, hanem a pártok és politikai szervezetek kezébe jutott. A kormánynak 1945. április 17-én megjelent belügyminiszteri rendelete a mozikataszter felállítását rendelte el, amelynek az volt a célja, hogy gyorsan segítsen a zűrzavaros állapotokon és rendet teremtsen a moziszakmában.

A magántulajdonosok közül csak néhányan kapták vissza mozijukat és Magyarország történetében megtörtént az első eset, hogy politikai pártok és társadalmi szerveknek adták ki a mozgóképszínházak játszási engedélyeit. Az 1945. évi július 18-án kiadott kormány-rendelet értelmében minden addigi moziengedély 1945. szeptember 30-ikával hatályát veszti és azontúl csak a belügyminiszter részéről kiadott új engedélyek az érvényesek.

A Pesti Hírlap így írt június 29-iki számában: "Sok helyütt nem is ment simán a dolog, s a Rákóczi-úti Fővárosi Nagymozgó kiürítésének megkísérlésénél a rendőrség is beavatkozott. A mozgó régi tulajdonosa, Gerő Sándor ugyanis ragaszkodik ahhoz, hogy a berendezést az utolsó szögig elviteti. A szomszédos Phönix mozgó belseje is a teljes pusztulás képét mutatja... Itt lebontották még a porcelánkályhát is".

Ekkor még mintegy 4o filmvállalat működött az országban, amelyek bőséges anyaggal rendelkeztek, viszont a régi magyar filmek nagy részét kivonták a forgalomból, főszereplőjük, vagy témájuk fasiszta volta miatt.

A pártok rendszerint megtartották a régi tulajdonost és az eredeti, vagy más mozgókép-színház felelős üzemvezetői állásba helyezték. A filmműsorokat azonban a pártok központi filmirodái kötötték és osztották be.

1945-ben egyes mozgóképszínházak hol játszottak, hol leálltak, hol egy héten többször játszottak, hol egyszer-kétszer hetenként, stb.

Érdekesség, hogy az egyetlen föld alá helyezett nézőtérrel bíró mozi a Broadway volt. Eredetileg színháznak épült, de a közigazgatási hatóságok nem adtak hosszú ideig engedélyt a megnyitáshoz. A mozi 1938-ban nyílt meg, s a nézők azért szerették a háború idején, mert légiriadó esetén sem kellett az előadást megszakítani.

Az egykori Broadway mozi épülete a háború előtt
(Az épület átvészelte a háborút és 64 éven keresztül moziként működött)

A város újjáéledésének egyik hosszú-hosszú eseménye volt a takarítás. Az orosz hadsereg elsőként a holttestek elszállításához fogdosta össze az embereket, hiszen nagy volt a járványveszély, majd megkezdődött az utak járhatóvá tétele.

Február 13-án a budai oldalon is elhallgattak a fegyverek, s a további harcok ezután a Dunántúlra összpontosultak. Ennek ellenére Buda és Pest között még szünetelt az átjárás, hiszen a németek az összes hidat felrobbantották, lassítandó a szovjetek előrenyomulását. 13-án megindult az első szolnoki vonat is a Nyugati pályaudvarról, amely a korábbi egyórás utat most közel tíz óra alatt tette meg.

Élelmezési problémák

Február 19-én élelmiszerszállító vonatok indultak el Kelet-Magyarországról, amelynek nagy részét viszont lefoglalta a szovjet hadsereg - az Ideiglenes Kormány által január 20-án kötött fegyverszünet kimondta, hogy a magyar fél feladata a Vörös Hadsereg fenntartása.

"Malinovszkij marsall a Moszkvából hazatérő kommunisták kérése ellenére sem volt hajlandó élelmiszert juttatni magyar hatóságoknak. Mivel mindenki tudatában volt Budapest élelemellátásának kulcsfontosságával, a koalíció pártjai Vas Zoltánt, az 1945. február 13-án kinevezett közellátási kormánybiztost rendkívüli, az egész országra kiterjedő jogkörökkel ruházták fel. Minden nem szovjet kézben lévő élelmiszerkészletet lefoglalhatott, és bárkit internáltathatott (…). Vas első intézkedései között megszervezte a budapesti gyerekek vidékre telepítését, majd a rendelkezésre álló élelem erejéig a szükségkonyhákat is. Február 17-én érkezett a fővárosba az első élelemszállítmány: napi tíz vagon volt a lakosság minimális szükséglete, de az első időkben még ezt is alig tudták biztosítani" - írja Ungváry Krisztián a Budapest ostroma című könyvében.

Bár az 1944. évi termés a háborús évek egyik leggazdagabb ja volt, már 1944 második felében komoly nehézségek mutatkoztak a főváros élelmiszerellátásában. 1944 szeptemberétől, részben az ország hadműveleti területté válása folytán szállítási zavarok keletkeztek, majd a közeledő szovjet front miatt 1944 végén sok helyen elmaradt a betakarítás, az őszi munkák a földeken, ami előrevetítette, hogy a következő évben nagy ínségre kell számítani.

Az 1944. évi termésből itt-ott véletlenül megmaradt készletek csak cseppet jelentettek a tengerben az éhező város számára. A főváros lakosságának átlag napi 90-100 vagon élelmiszerre volt szüksége. Ezzel szemben az ostrom utáni első napokban semmi remény nem volt arra, hogy valami élelmiszer érkezzen. A szállítási nehézségek és az élelmiszerhiány együtt jelentkezett, hiszen az ország nyugati felén még folytak a harcok, a felszabadult területekről pedig a vasutat ért súlyos károk következtében az esetleges összegyűjtött készletek szállítása okozott nehézséget.

A fővárosi közélelmezési intézmények - melyeknek a lakosság nagy részének ellátását kellett biztosítaniuk - mint egy februári jelentés beszámol róla - teljesen készletek nélkül maradtak. A községi kenyérgyárban a munkát nem lehetett elkezdeni, mert nem volt sem tüzelőanyag, sem liszt, sem élesztő a kenyérgyártáshoz.

A községi lóhúsüzemben az istálló és a gyárépület elpusztult. Ennek ellenére "dolgozhatnánk, ha a lovakat a lakosság nem az utcán vágná le és osztaná szét" - szólt a jelentés. A tétényi sertéshizlaló 7100 sertése pusztult el a németek, a nyilasok és a környékbeli lakosság fosztogatása következtében (a jelentés idején Nagytétény még harci terület volt). A marha- és sertésközvágóhidak is üresen álltak.

A lakosság a szükséges élelmiszerek csupán 20-25%-át kaphatta meg, s gyakorlatilag az éhínség küszöbére ért a város. Végül az orosz hadsereg tábori népkonyhájának volt köszönhető, hogy nem tört ki nagyobb katasztrófa. Ez a nagyobb éhínség elkerülésére elég volt, de a lakosság így is éhezett.

Az általános bizonytalanság és várakozás légkörében az volt a fő kérdés, hogy lesz-e olyan erő, mely szervezetten élére áll a nehézségek leküzdésének és példájával, irányításával buzdítani tudja erre a munkára Budapest népét. Szinte a felszabadulással egy időben, január 19-én a Párt Tisza Kálmán téri helyiségében elkezdődött az MKP budapesti szervezeteinek kiépítése. Ugyanekkor érkezett Budapestre a Debreceni Ideiglenes Kormány megbízottja, Vas Zoltán, aki felvette a kapcsolatot a budapesti kommunistákkal. Hamarosan megkezdődtek a tanácskozások arról, hogy mi legyen az első teendő, miként biztosítható, hogy Budapesten megteremtődjenek az élet kialakításának előfeltételei.

A főváros népességéből kb. 40 ezer ember vesztette életét a harcok során, és sokakat elvittek hadifogolynak. Az orosz katonai vezetők megkapták a direktívát, hogy hány hadifoglyot kell előállítaniuk, és ha a létszám nem volt teljes, az utcáról pótolták, nem nézve azt sem, hány éves, milyen nemű az elhurcolt személy. Az ostrom és az azt követő időszak egyik legszomorúbb történelmi ténye, hogy milyen sok magyar fiatal lány, anya, feleség lett nemi erőszak áldozata. A szovjet katonák csak Budapesten legalább a nők 5-6 százalékát erőszakolhatták meg. És a borzalmak jó része rejtve maradhatott, mert sok áldozattá vált nő eltitkolta az átélteket a családja elől.

Az élelmiszerellátás biztosítása

Az elkövetkező hetek, hónapok sajátos szakaszát képezik a felszabadult Budapest életének. Az ország nyugati felén még folynak a harcok, az új Kormány még Debrecenben van, és természetesen oda helyeződik a politikai élet központja, ott csírázik ki az új rendszer.

Budapesten, amely a magyar nagyipar központja, a magyar ipari munkásság egyik fő centruma - és így a demokratikus kibontakozásnak is jelentős bázisa kellett legyen - még a közvetlen létfenntartásáért folyt a harc. Ez a kérdés állt a felszabadult Budapest életének középpontjában.

A Kormányt ekkor - Budapestre költözésének közvetlen időszakában - a munka megindítására, az életfeltételek biztosítására irányuló erőfeszítések jellemzik, hogy mind erőteljesebben nyomuljanak előtérbe a demokratikus átalakítás politikai problémái is.

Rendkívül bonyolult és igen nehéz feladatokat kellett megoldani ahhoz, hogy a harci cselekmények megszűnte után meginduljon a tevékeny munka, az élet normalizálása. Világos volt, hogy az elkövetkező hónapok központi kérdése az élelmiszerellátás lesz, de a romeltakarítás, a közüzemek megindítása, az egészségügy megszervezése ugyancsak elengedhetetlen feltétele a főváros megmentésének.

Nem volt kétséges, hogy e feladatok megoldása csakis jól megszervezett vezető erő irányítása mellett, a lakosság tevőleges részvételével képzelhető el. Az első napokban látszólag mind a két feltétel hiányzott. A Kommunista Párt 25 évi illegalitás után megalakult helyi szervezetei még nem tudtak az egész lakosság munkáját irányító szervvé válni, és maga a lakosság is az ostrom hosszú hetei után az új helyzetet bizonyos várakozással szemlélve, csak az élet legelemibb fenntartásához szükséges tevékenységet fejtette ki.

A szovjet katonai parancsnokság január 20-i parancsa és a kommunisták kezdeményezésére megalakult Magyar Függetlenségi Front felhívása adta az első lökést, mely az élet szervezett megindításának kiindulópontját képezte.

Mind a budapesti katonai parancsnokság első rendelete, mind a MNFF felhívása azokat a legfontosabb teendőket jelölte meg, melyeket a lakosságnak a saját érdekében végre kell hajtani. E kezdeményezéseknek a jelentősége elsősorban erkölcsi erejükben rejlett. Egyrészt azért, mert a lakosság bizonyságot nyert a szovjet csapatok későbbi támogatása felől, másrészt azért, mert már láthatóvá vált egy kibontakozó magyar vezető szerv, amely alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az újjáépítés munkájában összefogja Budapest valamennyi dolgozóját.

Január utolsó napjaiban, midőn még Budán folyt a harc, ez a munka elsősorban az utcáknak a tetemektől és a legveszélyesebb romoktól való megtisztítására terjedt ki. De a Szabadság című napilap, melynek megjelentetése is már az új élet megindításának egyik első eredménye, már napról napra hírt adott Budapest újjáépítésének első lépéseiről.

A január 26-i számban például már olvashatták az éhező fővárosiak, hogy bár alig maradt meg mozdonyaink tíz százaléka, mégis nyolc vasúti vonal rendbe hozásával Pestet összekötötték az ország már felszabadult területeivel. A közüzemek dolgozói nagy erőfeszítéseket tettek, hogy az üzemeiket legalább bizonyos fokig működőképessé tegyék. A közélelmezés és az egészségvédelem biztosítása szempontjából a legelemibb feltétel, a vízszolgáltatás megindítása is - bár még csak részlegesen - elkezdődött. A romeltakarítás, a szemétszállítás és a hullák elszállítására a közlekedési dolgozók a vágányokat tisztították meg és a főútvonalak megrongált vezetékeit szerelték fel.

Az első napokban folyt már a telefonközpontok romtalanítása és üzembe helyezése is. A posta műszaki és fizikai alkalmazottai szinte teljes létszámban - mint megállapították - "egyelőre vezetőség nélkül" vették fel a munkát.

Február első felére kezdtek a helyi jelentőségű és jobbára elszórt üzemi szintű kezdeményezések egy szélesebb, a város megmentésének valamennyi főbb kérdését felölelő elgondolásba bekapcsolódni. Az ideiglenes kormány Debrecenben már január közepén foglalkozott Budapest közélelmezésével. A megoldás azonban egyáltalán nem volt kézenfekvő, így a polgári pártok és a Szociáldemokrata Párt is visszariadt attól, hogy saját emberére bízza a feladat végrehajtását, attól tartva, hogy esetleges sikertelenség pártjukra üt vissza. így került sor arra, hogy Budapest élelmezésének megoldását is - mint a fiatal demokrácia egyéb nehéz feladatait - az MKP vállalta magára. Javaslatára a kormány Vas Zoltánt nevezte ki Budapest közellátási kormánybiztosává. Az első napokban még nem volt semmiféle kialakult terv e nehéz feladat végrehajtására.

Elvileg fennállt a lehetősége annak, hogy a megmaradt készletek számbavételével Budapest jövőbeni ellátását is a legszigorúbb kötött gazdálkodás alapján próbálják megoldani. Ez azonban több okból nem látszott lehetségesnek: egyrészt a magánosoknál felhalmozott készletek összegyűjtéséről és esetleges igazságos elosztásáról nem lehetett szó, mert a legteljesebb és leggazdaságosabb elosztás esetében sem tudták volna Pest ellátását néhány napnál tovább biztosítani, másrészt a kötött gazdálkodás további előfeltétele pedig, hogy a központi szervek vidékről rendszeres élelmiszer-utánpótlást kapjanak, egyáltalán nem volt biztosítva. Ebben a helyzetben a kommunista vezetők felismerték, hogy valamiféle szigorú kötött gazdasággal való kísérletezés nemcsak hogy nem vezethet eredményre, de azzal a veszéllyel fenyeget, hogy még súlyosabbá teszi Pest lakosságának élelmezési problémáit.

A kizárólagos kötött gazdálkodás ellen szóltak más érvek is, így elsősorban az, hogy a kötött gazdálkodás megszervezett állami irányítást feltételez, sőt az elosztás szinte valamennyi problémáját arra hárítja át.

1945 elején azonban nemcsak az okozott nehézséget, hogy ilyen szerv nem létezett, hanem az is, hogy ebben az esetben nem lett volna mód a lakosság kezdeményező készségét ebben az irányban felhasználni.

Éppen ezért az MKP lényegében a szabad gazdálkodás mellett döntött, melyet természetesen kiegészített a központi készletek, illetve a központba beérkező készletek igazságos elosztásával. Az MKP tehát nemcsak minden erőfeszítést megtett annak érdekében, hogy megteremtse az alapokat Budapest szervezett élelmiszerellátására, hanem módot nyújtott, sőt támogatta a lakosság kezdeményezését is a nem központi készletekből származó élelmiszer-felhozatal és kereskedelem szabaddá tételével.

A szabad gazdálkodás engedélyezése természetesen szintén nem oldhatta volna meg a problémát önmagában, mert fennállott a veszély, hogy ez feketézést, lánckereskedelmet, élelmiszeruzsorát tesz általánossá.

A közellátási kormánybiztosság tehát arra törekedett, hogy a már ténylegesen dolgozó munkások, gyermekek, ellátatlan betegek és öregek számára maga tudja biztosítani a létminimumhoz szükséges élelmiszereket, így ellensúlyozva a szükségképpen jelentkező üzérkedési törekvéseket.

Ezekből a meggondolásokból kiindulva kezdett munkához Budapesten a Közellátási Kormánybiztosság, mely fokozatosan támaszkodhatott a főváros kiépülő hivatali apparátusára is, ahol a közélelmezési ügyosztályokon megindult a munka. Ez a dolgozók munkába állítása, a károk felmérése, a legelemibb munkafeltételek biztosítása és a létminimum megteremtéséhez szükséges készletek összegyűjtése és kiosztása érdekében tevékenykedett.

Az emberek nagy többsége azonban nem is várta a központi kezdeményezést - hanem, ahogy egy kissé magához tért - nagy lendülettel kezdett munkához. A Szabadság január 26-i száma "így indul az élet a romok felett" című cikkében színesen festi le az ostrom utáni első napokat: "Az emberek munkaváró kedvvel igyekeztek elfoglalni helyeiket. A legelső üzletredőny, melyet felhúztak, egy borbélyé volt. A vendéglők közül is sok kinyitott. Csak ebédet, egy tál ételt szolgálnak fel, mindenkinek magával kell hoznia a tányérját és evőeszközeit. A vendégek számot kapnak, ennek ellenében adják ki az egész mély tányért betöltő főzeléket".

Az egyik ilyen vendéglő vezetőjének nyilatkozata szerint csak a legnagyobb nehézségek árán tudják megoldani a közönség élelmezését, de emberi kötelességük az eddig éhezőkön segíteni: "Munkánkat nagyban elősegítették az orosz katonai hatóságok, melyek biztosítják számunkra a mi üzemünkben napi ezer ember ebéddel való ellátását".

Az élelmiszerkészletek nagy részét ebben az időben a Vörös Hadsereg bocsátotta Budapest népe rendelkezésére. Február elején négyszáz tonna élelmiszert (kétszáz tonna liszt, kétszáz tonna árpa) juttatott a legínségesebbeknek a házmegbízottak útján.

Február első felében azonban alig mutatkoztak az élelmezési helyzet valamelyes javulásának a jelei. A Közellátási Kormánybiztosság még nem tudott a vidékkel megfelelő kapcsolatot kiépíteni, annál is inkább, mivel a debreceni ideiglenes kormány közellátási miniszterétől kevés támogatásban részesült. Február első felében mindössze egyszer, körülbelül kettőezer kilogrammos zsírküldeménnyel járultak hozzá a budapesti kórházak betegeinek ellátásához.

Sokkal inkább látszott a tiszántúli kommunista megbízottak munkájának eredménye. A MKP vidéken is a Párt egyik legfontosabb feladatának ítélte Budapest megmentését, melyet Rákosi február 16-i beszédében nyomatékosan hangsúlyozott is.

A vidéki kommunista funkcionáriusok fokozottan törekedtek arra, hogy bizonyos készleteket gyűjtsenek össze. Február végére, március elejére sikerült - ha nem is nagy mennyiségben, de többé-kevésbé rendszeresen - ellátni Budapest lakosságát.

A felszabadulás utáni idők tanúi élénken emlékeznek még a február-márciusi napokra, amikor a Nagykörút megtisztított vágányain mozdonyhúzta tehervillamosok álltak meg, melyeken lelkes fiatalok minden ellenszolgáltatás nélkül, hatósági áron osztották a budapestieknek a burgonyát, a lisztet, aszerint, hogy mit tudtak szerezni. Különös jelentősége volt ezeknek a kiosztásoknak, hogy a napi áron, igen olcsón osztották, ami a kezdődő feketepiac árainak mérséklését is magával hozta.

Az MKP és az SzDP külön felügyelőket bízott meg azzal a feladattal, hogy a befutó élelmiszervonatokat őrizzék és a szabályos elosztást biztosítsák.

Március közepéig mintegy 150 vagon élelmiszer érkezett a fővárosba a közellátási kormánybiztos rendelkezésére. Természetesen, ha figyelembe vesszük, hogy ez a háború alatt a budapesti felhozatal két napi mennyiségének felelt meg, jelentéktelennek tűnik. Valójában azonban hatalmas eredmény volt, hiszen március közepére éppen ebből a felhozatalból sikerült megindítani a pékek munkáját, biztosítani, hogy mindenki legalább néhány dekagramm lisztet és meleg ételt kaphasson. Március közepére már nemcsak liszt, de tojás, hagyma, dohány is került kiosztásra, és a Közellátási Kormánybiztosság a Vörös Hadsereggel együtt naponta kettőszázezer ember részére biztosított egy tál ételes ebédet.

A Szabadság című napilap, midőn az első eredményeket összegezte, megállapította, hogy sikerült leküzdeni a szervezetlenség, a teljes élelmiszerhiány nehézségeit. Valóban, március közepétől a közellátást sikerült oly mértékben stabilizálni, hogy Budapest élelmezésében a központi ellátás rendszeres és egyre növekvő szerephez jusson. Ettől az időtől kezdve a jegyrendszer fokozott bevezetésével - ha változó mennyiségben is, de többé-kevésbé rendszeresen - biztosították a lakosság minden rétegének - de elsősorban a munkásságnak - bizonyos élelmiszerekkel való ellátását.

Az újságok most már nap nap után közölték, hogy a Közellátási Kormánybiztosság milyen élelmiszert oszt a lakosságnak.

Március 23-án például 15 deka húst, 20 deka lisztet, 1 tojást és 15 deka cukrot kaptak a dolgozók. Pár nap múlva sajt, zsír és a gyermekeknek tej szétosztásáról adnak hírt. 3116 liter tej került elosztásra, melyből 1771 litert az anya- és csecsemővédő intézet juttatott el a gyermekekhez. A maradékot a gyermekkórházak, a gyermekmenhely és a Nemzeti Segély kerületi tejkonyhái között osztották fel. A kiutalt mennyiség 3 napra oldotta meg a tej-ellátást.

Április 4-én a kormánybiztos már a gyermekek fejadagját is meghatározhatta. Ez a rendelet, mely április 8-tól lépett életbe, lényegében arra utal, hogy sikerült a Nemzeti Segélynél és a kormánybiztosságon olyan minimális készleteket felhalmozni, mely már alapját képezhette a gyermekek mindennapi rendszeres ellátásának.

Ugyanakkor sor kerülhetett a felnőttek egytálételes fejadagjának felemelésére is, melyben döntő szerep jutott a Szovjetunió 20000 tonna élelmiszer-küldeményének. E készlet körülbelül két hónapra biztosította Budapest és a bányavidékek minimális élelmiszerszükségletét.

A közellátás elindítása, annak szervezeti kialakítása egyéb vonatkozásban is szükségessé tette a hivatali szervezet kialakítását. Újra meg kellett szervezni a szállítást, az energiaszolgáltatást, el kellett indítani a hivatali és kereskedelmi apparátust és új feladatok ellátására kellett átszervezni. Mindezek a főváros lakosságának segítségével aránylag igen rövid idő alatt jöttek létre.

A budapesti munkásság áldozatos munkájának gyümölcse a meginduló villamosjáratok, az első termelő üzemek, a postaforgalom feléledése stb. volt. Az első két hónapban bizony sok helyen napi egy tál étel volt a fizetség, mely ellenében gyakran napi 10 órai munkával igyekeztek minél előbb eredményeket elérni. A hétköznapi emberek szárnyakat kaptak, és csodával határos gyorsasággal tapasztották be a főváros gyógyíthatatlannak látszó sebeit.

Mivel kevés volt az élelem, jegyrendszerrel igyekeztek az elosztást valahogy szabályozni és igazságosabbá tenni. Még két évvel a háború után is napi 500 kalória tápértékű élelemmel kellett beérni sokaknak, és mellette még dolgozni is kellett. A túlélés érdekében a nagyvárosi lakók nekiálltak földet is művelni. Elrendelték, hogy terület ne maradjon szabadon, művelés alá kellett vonni mindet, még azt se nézték, hogy kié a föld, nagyvonalúan eltekintettek a tulajdonviszonyoktól. A kenyér olyan nagy kincs volt, hogy nem kerülhetett mindennap az asztalra, helyette egész sor más növényt szolgáltak fel: csalánból, gyermekláncfűből, lóheréből, akácfa fiatal hajtásából, akácvirágból, fiatal komlóból főztek a leleményes szakácsok.

Az Amerikai Egyesült Államok katonai missziójának székháza előtt,
az amerikai magyarok gyógyszerajándékát osztják(kép: Fortepan.hu)

A közlekedés megindítása

Budapest útjainak ideiglenes helyreállítása, romtalanítása után a közlekedés megindítása képezte a legszükségesebb és legsürgősebb feladatot. E nélkül a közellátás és az egészségügy megszervezése, a kereskedelem megindulásának lehetősége nem látszott biztosíthatónak.

A vágányok és a közlekedési utak megtisztításában Budapest felnőtt lakosságának jelentékeny része segédkezett, a felső vezetékek és villamoskocsik helyreállítása azonban a BSZKRT dolgozóira hárult. A BSZKRT székháza január 18-án szabadult fel, és itt az elsők között megalakuló üzemi bizottság haladéktalanul felszólította személyzetét erre a munkára. Az üzemi bizottság felszólítására az alkalmazottak mintegy 38-40%-a azonnal jelentkezett is. A műszaki irodán kidolgozták a helyreállítási tervet, mely szerint a legfontosabb útvonalakat, például a Rókus-kórház - Rákoskeresztúri temető, Keleti pályaudvar - Közvágóhíd stb. kellett először üzemeltetni.

Február 3-ig a Kispestre és Újpestre vezető útvonalakon már elindulhatott volna a közlekedés, azonban az áramszolgáltatás hiánya még nem tette ezt lehetővé.

Február elejéig megjavították az újpesti vonalat, helyreállították a nagykörúti és Népszínház utcai vonalakat, az Üllői úti vonalak egy részét. A helyreállítás munkáját elsősorban még nem a személyi közlekedés felmerülhető igényei szabták meg. A teherszállításnak (élelmezés-, szénszükséglet és nem utolsósorban a szemét eltávolítása) viszonylag legelőnyösebb lebonyolítása határozta meg a vonalak helyreállításának sorrendjét.

A Boráros tér látványa az ostrom lezárulta után, háttérben a még égő Elevátor-házzal

Február 7-én az újpesti víztoronytól a Forgács utcáig már megindult az első villamos. A hivatalos jelentés közli, hogy a "járat jelzése 55-ös, fordulóideje 40 perc, a forduló hossza 9 km", azonban az áramszolgáltatás nehézségei miatt azonban február 10-én már le kellett állítani. Ettől kezdve a közlekedés megindítása és rendszeressé tétele már nem elsősorban a kocsik és pályák állapotától, hanem az áramszolgáltatástól függött.

A szállítás tehát az első hónap végén általában megindulhatott volna, ha a megfelelő áramszolgáltatást biztosítják. A teherszállítást áramhiány következtében ideiglenesen gőzmozdonyok beállításával oldották meg: így például a Rókus-kórház és a Köztemető között a hullaszállítás és a szemétszállítás is így folyt, és mint már erről szó volt, az élelmiszereket is így juttatták el a dolgozókhoz.

Körülbelül március közepére javult meg annyira a helyzet, hogy néhány legfontosabb villamosjárat rendszeres üzemeltetéséhez az áramellátás biztosítottnak látszott. Így március 17-én ismét megindult az 55-ös a Berlini tértől (ma Nyugati tér) az újpesti víztoronyig, bár csak a reggeli és délutáni órákban, hogy az üzemek munkásait a gyárakba és otthonaikba tudja szállítani.

Március 19-én elindult próbaútjára a Thököly úton, Zuglóból a Baross térre az első rendszeres járat. A végállomások dolgozói számára - mint a korabeli lapok megállapítják - ez ünnepnap volt: "Az útirányt jelző táblán, 'Út a szabadság felé', a hirdetőtáblán pedig 'Romokból építettük' felirat volt olvasható".

Áprilisban azután már rohamos a javulás. Addigra ugyanis az Elektromos Műveknél is elindították a munkát. A Révész utcai erőművet már március végére sikerült kijavítani és a Kelenföldi Centrale április folyamán vált működőképessé, így azok a rendkívül szigorú áramkorlátozások, melyek korábban érvényben voltak, kezdtek megszűnni, és április közepére már a rendszeres áramszolgáltatás feltételei is megteremtődtek. A főváros Elektromos Művei ekkorra ugyanis már napi 16-18 megawatt csúcsterheléssel, napi 300-350 ezer kilowatt áramot termeltek és arra számítottak, hogy a megfelelő szénellátás esetén ezt kétszeresére tudják emelni.

Az áramellátás feltételei - nem utolsósorban azért, mert az orosz parancsnokság 30 vagon szenet biztosított a BSZKRT-nak a közlekedés számára - egyre kedvezőbbé váltak. Szinte napról napra adnak hírt az újságok újabb és újabb járatok elindításáról.

Április 9-én a 91-es a Búr-telep és István-telep, a 93-as pedig a Búr-telep és Megyer között indul el.
Április 19-én Kispest és a Nagyvárad tér között az 52/a járat közlekedik.
Április 24-én a Szent István-kórház és az Aréna út között a 23-as villamost is elindítják, mellyel Kispest és Újpest között megteremtették a közvetlen kapcsolatot.

Április utolsó napjaiban további hét járatot helyeztek üzembe. A helyreállítás első szakaszát mintegy betetőzi Budapest jellegzetes villamosának, a 6-osnak a megindítása a Nagykörúton május 1-én.

Villamoson 1944-ben 500 millió személy utazott. 1945 januárjában nem volt személyszállítás, februárban 37000, márciusban 175000, áprilisban 1761000 személyt szállítottak a villamosok.

A közlekedés elsősorban reggel 6 és fél 9 és délután 4 és fél 9 közötti időre korlátozódott, hogy a munkások szállítását a munkaidő kezdetén és végén le lehessen bonyolítani. Ezzel egy időben a Pest környéki közlekedést is sikerült konszolidálni. Itt ugyan a helyreállításnál jóval nagyobb nehézségek mutatkoztak, mert számos kis hidat is helyreállítani, illetve pótolni kellett.

Ezért januárban a munka igen lassan haladt, mert a 296 km hosszú vágányból februárban még csak 53 km hosszú vonal van készen, mely márciusban 129 km-re, áprilisra pedig 198 km-re emelkedett.

Az első járat március 12-én indult el Budapest és Pesterzsébet között gőzmozdonnyal. Ezt a vonalat március 20-án Csepelig meghosszabbították. Április elején a Budapest-Szentendre járat, április végén pedig a Budapest-Nagytétény és Budapest-Gödöllői HÉV is többé-kevésbé rendszeresen közlekedik.

A Nagytétényi út és a Landler Jenő (Szent Flórián utca) utca sarka 1953-ból.
Az "N" (Nagytétény) jelzésű HÉV a Móricz Zsigmond körtér és Nagytétény között járt, itt volt a másik végállomása.

A hidak újjáépítése

Hozzávetőleg áprilisra tehető az az időszak, amikor Pest és Pest környéke rendszeres kapcsolatának közlekedési feltételei megteremtődtek, és körülbelül ugyanebben az időben vált ismét lehetségessé, hogy a fővárosnak a hidak felrobbantása következtében elszakított két városrészét újból összekössék.

Ismeretes, hogy a németek valamennyi budapesti hidat felrobbantották. A budapesti hidak állapotát egy 1945-ben készült jelentés alapján a következőképpen rekonstruálhatjuk:

"Az Újpesti Vasúti Híd egy nyílás kivételével fel van robbantva, a legnagyobb része víz alatt fekszik. A Margit-híd a pesti mederágban fekvő három nyílásának szerkezete robbantási szerencsétlenség következtében még a múlt év őszén elpusztult. A budai ág három nyílását januárban robbantották fel a németek. A Lánchíd középső nyílása és a Pest felőli oldalnyílás legnagyobb része víz alatt van. Az Erzsébet-híd budai kapuzata eldőlt, medernyílásának szerkezete a vízben fekszik, csupán a pesti kapuzata áll. Az erről lelógó lánc a vízbe ér. A Ferenc József-híd két szélső nyílása konzoljaival együtt épen maradt, és csak a középső nyílásból kirobbantott hídrész fekszik a mederben. A Horthy Miklós-híd mindhárom nyílása fel van robbantva, és a szerkezet fűrészfogszerűen támaszkodik a mederbe és a pillérekre. A Déli Összekötő Vasúti-híd minden nyílása fel van robbantva. A vasszerkezet csaknem teljes egészében víz alatt van".

Természetesen, e szomorú helyzet megváltoztatására csak jóval később lehetett gondolni, mint az élet más területén. Még Budán folytak a harcok és a pesti oldal is állandó belövések alatt állt, még a hidak állapotának felmérésére sem kerülhetett sor. Ami pedig a gyakorlati intézkedéseket illeti - ideiglenes hidak létesítésének lehetőségét -, ezt a város teljes felszabadítását követően is az időjárási problémák gátolták. Február végén, március elején csak hevenyészett megoldások (csónak, komp stb.) teremtettek kizárólag esetleges kapcsolatot a két városrész között.

A Vörös Hadsereg utász alakulatainak köszönhető, hogy március második felében és áprilisban megtörténhetett a két városrész rendszeresebb összekapcsolása. A Vörös Hadsereg március 21-én ideiglenes átkelőhelyet biztosított a Horthy Miklós- és a Ferenc József-hídon. Műszakilag a problémát a megmaradt hídrészek felhasználásával, hídroncsokra és úszó alapokra (pontonokra) támaszkodó fa szerkezetű áthidalások építésével oldották meg.

Az elszakított városrészek további összekapcsolásának fontos állomása volt a Margit-híd mellett épült, a Margitszigetet keresztülszelő pontonhíd is, melyet a pestiek nemsokára Manci néven becéztek. Ezt a hidat a Vörös Hadsereg egy hét alatt építette fel, és nagymértékben hozzájárult a forgalom lebonyolításához és meggyorsításához.

A Manci-híd Buda felé eső szakasza
Március végéig reggel 8-tól délután 4-ig, áprilisban már reggel 6-tól este 5-ig lehetett a hidakon közlekedni.

Április 5-én "az orosz hídépítő katonai parancsnokság által ideiglenesen helyreállított Ferenc József- és Horthy Miklós-hidakat Budapest székesfőváros közönségének nevében" a polgármester helyettese átvette.

E gyors, és az adott helyzetben életmentő ideiglenes megoldások azonban nem voltak elégségesek. E hidak nem állták az árvíz és a téli jégzajlás viszontagságait. Szükség volt állandó, szilárd szerkezetű hidak felépítésére. Ezt felismerve a hídépítő szakemberek szinte azonnal munkához láttak és elkezdték a tervezést. A Közlekedési Minisztérium hídosztályán elkészültek a Ferenc József-híd végleges helyreállításának tervei. A tervezet szerint "amennyiben a hengerelést a diósgyőri és ózdi vasművek együtt végzik, úgy az anyag két hónap alatt elkészülhetne. A műhelymunkát a MÁVAG- budapesti hídműhelye és a Ganz megosztva további két-három hónap alatt végezhetné el".

A tervezet továbbá megállapítja, hogy a helyszíni szerelési munkák időtartama szintén hét-nyolc hónapban határozható meg. Tekintettel arra, hogy a szerelési munkákat hét-nyolc hónapra becsülték, ez egyben párhuzamosan a műhelymunkákkal, az egész helyreállítási munkálat időtartamára elégségesnek ígérkezett. Tehát arra számítottak, hogy még a tél beállta előtt a híd helyreállítása befejeződhet.

A budapesti hidak helyreállításának kérdésével a Minisztertanács április 19-én foglalkozott. Megállapította, hogy a legsürgősebb feladat a Ferenc József-híd helyreállítása. A Petőfi pontonhíd (a Lánchíd mellett), "az újonnan építendő cölöpös fahíd" (Kossuth-híd) építésében jelölte meg a további fontos feladatokat és ezekre jelentős hiteleket szavazott meg.

Tekintettel arra, hogy az ipar csökkent kapacitása, valamint más irányú igénybevétele folytán kérdésesnek látszott, hogy a Ferenc József-híd helyreállításához szükséges vasanyag időben biztosítható lesz, már áprilisban foglalkozni kezdtek egy új híd létesítésének gondolatával. Ezt a hidat - viszonylag kevesebb vasanyag felhasználásával - a Duna
legkeskenyebb szakaszán kívántak felépíteni.

Április 27-én már a Közlekedési Minisztérium, a Közmunkák Tanácsa, a Rendőrség, tervezők és vállalkozók megbízottai értekezletet tartottak, ahol meghatározták az újonnan építendő híd helyét, a Kossuth tér és a Batthyány tér között. Az előkészítő munkákat azonnal megindították.

A vasútvonalak helyreállítása

Az ostrom nem csak kettészakította a várost, hanem elszakította a fővárost az ország többi részétől is. A pályaudvarok, a vasúti sínhálózat nem kevésbé súlyos károkat szenvedett. Nem kétséges, hogy a legsúlyosabb károk a Déli pályaudvart érték.

Egy február 17-19-i jelentés a következő sivár képet festi: "Az állomás egész területe a robbantásoktól, bombatalálatoktól, aknáktól és tűztől erősen szenvedett. A vágányzat mindenütt rombolva, robbantással megszakítva, sok helyen kocsironcsokkal használhatatlanná van téve. A fűtőház nagy része rom".

Ha nem is ilyen súlyos, de jelentős károk mutatkoztak mind az épületekben, mind a sínhálózatban a többi pályaudvaron is. Jellemző, hogy a Nyugati pályaudvar 132 vágányából 15, a Józsefváros 36 vágányából 3, a Rákosrendező 48 vágányából 5 volt teljesen sértetlen a felszabaduláskor.

A helyreállítás első lépéseinek eredményeként ennek ellenére már megindult a személy- és teherforgalom, mely lehetővé tette az ország már felszabadult területeinek részleges egybekapcsolását. Lehetővé vált, hogy Budapestet rendszeresebben lássák el élelmiszerrel, hogy a lakosság egy részét, elsősorban a gyermekeket vidékre szállítsák, olyan helyekre, ahol már rendezettebb viszonyok és kielégítő közellátás volt.

A személyforgalom elsőnek a Nyugati pályaudvar és Szolnok között indult el február 4-én. A vonat szerelvénye 25 kocsiból állott, 1123 ülőhellyel, 1825 utassal közlekedett Budapestről Szolnokra - 658 perc késéssel érkezett meg.

Az utazók igen nehéz körülmények között tették meg az utat: "Sokat szenvednek a hidegtől és az éhségtől, egy utas megőrült, három súlyosan megbetegedett" - írta egy egykori jelentés.

A Nyugati pályaudvar és Vác között az első személyforgalmi vonat február 5-én indult, s 63 perc késéssel érkezett meg. A Keleti pályaudvar és Gödöllő között február 17-én indult el az első szerelvény.

Február 15-én Gábor József, akkori kereskedelmi miniszter bizakodva nyilatkozhatott a napilapoknak arról, hogy "Budapest hamarosan bekapcsolódik a felszabadított területek vasúti forgalmába".

A helyreállítás gyorsan haladt előre. Március első felében Budapest szinte valamennyi nyílt vonalának elsődleges helyreállítása megtörtént, így a Nyugati pályaudvar 137 vágányából 98, a Keleti pályaudvar 70 vágányából 64, a Józsefvárosi 36 vágányából 13, a Ferencvárosi 28 vágányából 20.

A MÁV munkája nem korlátozódott a pályaudvarokon és a pályatesteken végzett feladatok ellátására. A helyreállítás oroszlánrésze éppen a műhelyek munkásaira hárult. A MÁV Északi Főműhelyében láttak először munkához. A teljesen elpusztult üzemrészeket a felszabaduláskor azonnal megalakult üzemi bizottság vezetésével és irányításával bontották le, illetve hozták használható állapotba. A 100 mozdonyt befogadó gépcsarnokban megindult a munka. Március 20-ig 30 mozdonyt és 300 tehervagont javítottak ki. Ebben a műhelyben a munka megindítása mellett a munkások ellátásáról is gondoskodott az üzemi bizottság.

Nem volt rosszabb a helyzet az István-telki Főműhelyben sem, ahol január 13-ától napi 10-12 órát dolgoztak. Megjavítottak 45 mozdonyt, 280 vagont, 30 személy- és csomagkocsit, ezenkívül részt vettek a Budapest-Vác vasútvonal helyreállításában is. Közben 70000 lópatkót gyártottak.

A MÁV dolgozóinak eredményes munkáját nagyszerűen dokumentálta a március 9-i napilapokban megjelent kis hír az új vasúti menetrend megjelentetéséről. Ez azt jelentette - ha természetesen rendkívül korlátozottan is -, hogy márciusban Budapest a felszabadított országrészekkel rendszeres vasúti összeköttetésben állott.

A termelés újraindítása

A közlekedés megindításával egy időben ugyancsak nagy erőfeszítések árán lassan megindult a postaforgalom is. Február 16-án, pénteken hajnalban megérkezett az első szabályosan feladott és szabályosan kézbesített távirat. A táviratot Kisújszállás polgármestere küldte Budapest polgármesterének és közölte benne, hogy február 11-én "Budapest éhező lakossága számára Kisújszállásról 14 vagonban élelmiszereket juttatott el".

A levél- és az ajánlott levél-forgalmat március 2-ától már a 4, 5, 7, 8, 9, 10, 62, 72, és 82-es postahivatalokon keresztül rendszeresen bonyolították le. Az újra megindult levélforgalom lehetővé tette, hogy a háborútól elszakított emberek újra érintkezhessenek egymással.

A munkások nagy áldozattal és lelkesedéssel vállalt erőfeszítései egyre inkább megteremtették a normális életfeltételeket a fővárosban. Az életkörülmények normalizálása mintegy előfeltételét képezte a rendszeres termelés megindításának. Gyakorlatilag azonban ez a két folyamat időben egyáltalán nem választható el egymástól, hiszen már a felszabadulást követő napok mostoha körülményei sem tartották vissza a munkások jelentős részét attól, hogy ne keressék fel üzemeiket, hogy ne kezdjenek az üzemek helyreállításához, sőt nem egy esetben a termeléshez.

Az első időben ez a folyamat szinte teljesen spontán volt. Hamarosan azonban a megalakuló üzemi bizottságok bizonyos konkrét célkitűzésekre irányították a munkát. Ez rendkívül nagy feladat volt, hiszen az üzemek csaknem 10%-a a háborús károk következtében beszüntette működését, 84,3%-a súlyosan megrongálódott ugyan, de egyes részeiben dolgozni lehetett, és 6% csak azoknak az üzemeknek a száma, melyeket nem ért károsodás.

De nem csupán a gyárépületek és felszerelések károsodása gátolta a termelést. Nem csekély - sokak szemében szinte leküzdhetetlennek látszó - akadálynak tűnt a nyersanyag- és félkészáruhiány, valamint a korábbi üzemi irányítás felbomlása. A kommunisták, felismerve az ipar megbénításából eredő veszélyt, azonnal harcot hirdettek a nagyipari termelés megindításáért.

A mozgósítás eredménye, mely részben a kerületi és üzemi pártszervezetek, részben a megalakult üzemi bizottságok munkája, hogy már februárban például Kőbányán 31 gyárban 17000 munkás dolgozott.

A Fogaskerékgyárban 60%-os károsodás ellenére már januárban megindult a termelés a Vörös Hadsereg részére, és februárban már az 1943-as termelési szint 50%-át érték el.

A csepeli gyárban január 15-én megalakult a 16 tagú üzemi bizottság, és január 18-ára már 6000 munkás dolgozott. Közülük 60% romeltakarítást végzett, és 40% már közvetlenül a termelésben vett részt.

A préskovács-osztály, a hegesztőüzem, a motorosztály és több fontos üzemrész járult hozzá az újjáépítés azonnali megindításához.

Csepelen ekkor már elkezdték a pontonok gyártását, és fő feladatul kitűzték az első turbina helyreállítását is.

A Ganz-gyár kollektívája minden felsőbb megbízás nélkül még januárban elkészítette annak a 100 tonnás emelődarunak a terveit, mely a hidak szerelési és emelési munkálatai során nélkülözhetetlen volt.

A Ganz Hajógyárban is azonnal megalakult az üzemi bizottság és 4500 munkást foglalkoztatott. Áramhiány miatt hallatlan erőfeszítéssel, kézi erővel hajtották a gépeket.

Ezek az egyes üzemekből származó elszórt adatok nem nyújtanak összefüggő áttekintést, inkább csak illusztrálják a megindítás munkálatainak nehézségeit. A termelés általános megindításáról - történjék ez a helyreállítás céljára, vagy a Vörös Hadsereg háborús szükségleteire - március közepétől, április elejétől beszélhetünk. Ugyanakkor a termelésnek ez az általános megindítása új, eddig ismeretlen mozzanatokkal járt együtt.

A magyar ipari termelés történetében először, a vörös Csepel kommunistái május 1-e megünneplésére versenymozgalmat indítottak el.

Felhívásukra, mely március 22-én hangzott el, Budapest szinte valamennyi ipartelepének munkássága válaszolt. Ennek alapján nagy lendülettel indult meg a munka. Mindezeket az eredményeket nehéz körülményeik, súlyos szociális helyzetük ellenére érték el. A helyzetre jellemző, hogy Csepelen 10 óra volt a napi munkaidő, és napi egy tál meleg ételt biztosíthatott csak az üzemi bizottság.

A Ganz gyár üzemi bizottsága e nehézségeken kívánt változtatni, amikor azt javasolta, hogy a szovjet élelmiszerkölcsönből elsősorban az ipari üzemek munkásai részesüljenek.

Az Elektromos Művek üzemi bizottsága azt jelentette, hogy "Alkalmazottaink - tisztviselők és munkások egyaránt - kora reggeltől késő estig szenet lapátoltak, vontatóerő hiányában vagonokat tologattak, s e megfeszített munka ellenértékeként csak fizetési contókat, és élelmiszerkészletek hiányában egy-egy sovány levest tudtunk nekik nyújtani".

A munkások rendkívüli nélkülözései bizonyos mértékben a súlyos gazdasági helyzet velejárói voltak. Ugyanakkor a tőkések nemcsak a gazdasági helyzetből következően, hanem ezen túlmenően is szerették volna az újjáépítés terheit a munkásokra hárítani, és elsősorban a béreket az árak alakulásához egyáltalán nem mérhető alacsony színvonalon tartani. A KMP azonban, midőn egyfelől kérte a munkásoktól az újjáépítés áldozatait, másfelől ügyelt arra, hogy csak olyan áldozatot vállaljanak, melyek ténylegesen az egész ország érdekeit szolgálják.

A tőkések túlzott nyereségének megakadályozására szükségessé vált a munkások fizetésének sürgős megállapítása és az aránytalanságok orvoslása.

A Szakszervezeti Tanács még februárban megalakult. A KMP és az SzDP együttműködésével A Magyar Szabad Szakszervezetek Országos Tanácsa éppen a munkabérek megállapításában látta egyik legfontosabb feladatát. E szervezet működött közre abban, hogy a kormány március 28-án rendeletet bocsátott ki, melyben kötelezte a GYOSz-t, hogy a munkabérek ügyében a szakszervezetekkel a tárgyalásokat megkezdje.

Április végén - természetesen csak az adott körülmények között - az egész ipari munkásságot felölelően, a munkabéreket kedvezően szabályozták. A kibontakozó munkaverseny, a kollektív szerződés megkötése jele annak, hogy az ipari termelés terén túljutottak a beindítás nehézségein, és a rendszeres munkafolyamat általánossá vált. Ez a mozzanat - nézetünk szerint - ismét arra utal, hogy áprilisban Budapest helyreállításának kezdeti szakasza lezárult.

Nemcsak a termelés folyamatossága és a közlekedés helyreállítása biztosította, hogy áprilisra Budapest ismét visszanyerte régi helyét és szerepét az ország irányításában. A város egészségügyi és kulturális viszonyai, a politikai és társadalmi élet kibontakozása egyaránt a tavaszi hónapokra ért el olyan színvonalat, mely egy egész ország gazdasági, politikai és kulturális életét irányító fővárosban elengedhetetlenül szükséges. Erre az időre sikerült úrrá lenni a város katasztrófával fenyegető egészségügyi helyzetén is.

Egészségügy

A hosszú háborús nélkülözések, az ostrom hónapjai és a felszabadulás utáni napok körülményei az emberek ellenálló képességét nagymértékben igénybe vették. Az idősebbek halálozási aránya a békeévek havi átlagának majdnem tízszerese volt ezekben a hónapokban. A csecsemők mintegy 30-35%-a esett áldozatul a közvetlen háborús veszélyt túlélve, a háború következményeként fellépő betegségeknek.

A temetetlen vagy a köztereken eltemetett hullák, a több hónapos szemét, a romok törmeléke melegágyai voltak a betegségeknek. A frontról hazakerült katonák is számos fertőző betegséget hurcoltak magukkal. Ezt a veszélyt felismerve, a felszabadulással szinte egy időben születtek meg az első egészségügyi intézkedések. Az egyes házakban, köztereken, körzetekben azonnal elkezdték a hullák elszállítását és a szemét összegyűjtését. A Szabadság már január 24-én felhívja Budapest népét a legfontosabb egészségügyi tennivalókra; fel kell jönni a pincéből, újra járni kell, tisztálkodni és felforralni a vizet. Ezzel egyidejűleg rendelet jelent meg, hogy március 31-ig a temetőkbe kell szállítani a köztereken elhantolt tetemeket.

Január 24-én a Nemzeti Bizottság az egészségügyi helyzet megjavítására és a járványveszély leküzdésére megalakította a Budapesti Egészségügyi Tanácsot.

A polgármester február 3-án felmérte a kórházak állapotát, ágylétszámát, orvosi és egészségügyi ellátottságát. Rendelkezés történt az egészségügyi dolgozók beosztásáról is, és egyes kerületekben, mint például a X. kerületben az elöljárók tömborvosokat neveztek ki, akiknek a rászoruló szegény betegek számára kiadott receptjeit a gyógyszertárak ellenszolgáltatás nélkül voltak kötelesek kiadni.

Január végére az OTI, a MABI és az OTBA már a betegrendelést is elkezdhette.

A budapesti mentőszolgálat is azonnal munkába állott, és még januárban elkezdte az ingyenes tífusz védőoltásokra vonatkozó propagandáját. Felhívta a lakosságot, hogy minél többen jelentkezzenek oltásra.

Ezek az erőfeszítések nem voltak hiábavalók, mert mint az erről készült statisztika bizonyítja: 1945 első negyedében járványos betegségben összesen 702-en haltak meg.

Különösen nagy gondot fordítottak az egészségügyi hatóságok a csecsemők és gyermekek ellátására. Az egészségügyi tanács a csecsemőintézetek, gyermekmenhelyek gyors ellátását tűzte ki célul. Március közepére a főváros 33 ezer gyermeket gondoz. Két-három hét alatt 3998 liter tejet osztott ki a csecsemőknek. 14 védőintézet működött, melyekben 3000 állapotos anyát, 9030 csecsemőt, 33165 egy-három éves gyermeket láttak el.

A főváros az ellátatlan gyermekek összeszedésére szociális védőnőket küldött ki, és a Gyermekvédő Liga helyiségében napközi otthonokat, illetve átmeneti otthonokat létesített. Gyermekkonyhákat állítottak fel az állapotos anyák és csecsemők ellátásának javítása érdekében. E helyeken 6000 állapotos anyát, 8000 szoptatós anyát gondoztak. Az anya- és csecsemővédelmi intézet 5433 csecsemőt vett ápolásába. A Nemzeti Segély kezdeményezésére a budapesti gyermekek vidékre való kihelyezésére is sor kerülhetett. Az éhező gyerekeket a jobban ellátott vidéki lakosság fogadta magához.

Március 6-án 1000 gyermekkel indult el az első vonat Szegedre. A Nemzeti Segély sokat tett a fővárosban maradt gyermekekért is. 20000 gyermek ellátását szervezte meg, 55 kerületi népkonyhát tartott fenn, és ezenkívül még 23 gyermek- és napközi otthont látott el.

A felszabadulás utáni időszak fő problémáját, a gyermekek ellátásának és ellátottságának ügyét az egész társadalom magáévá tette.

A főváros Szociális Ügyosztálya mellett, melynek elsőrendű feladata volt a gyermek-egészségügy szervezése, az egészségügyi tanács, a Kommunista Párt kerületi szervezetei, a Nemzeti Segély, a Madisz és egyéb szervezetek minden erővel küzdöttek a gyermekek megmentéséért.

1945 áprilisára sikerült a csecsemőhalálozási arányszámot a februárinak a felére csökkenteni, mely természetesen még mindig magasabb volt a normálisnál. A halálozások száma általában is nagymértékben csökkent, míg januárban 11 995, februárban 7723, márciusban 5081, áprilisban már csak 3411 ember halt meg Budapesten. Ez utóbbi szám már csak mintegy ezer emberrel volt több az előző év áprilisi halálozási arányánál.

A kórházak rendbehozatala is gyors ütemben haladt előre. Az ágylétszám mintegy 80 százalékos helyreállítása - ebben a vonatkozásban - már normális feltételeket biztosított Budapest lakosságának egészségügyi ellátása szempontjából.

A kultúra és a politika újjáéledése

Rendkívül gyorsan kezdődött meg az új kulturális élet kibontakozása is a fővárosban. A Kommunista Párt már február 6-án értelmiségi gyűlést tartott, ahol Orbán László és Horváth Márton tartottak előadást az új demokratikus Magyarország értelmiségének feladatairól.

A kultúra terjesztésének eszközei természetesen új kezekbe kerültek. Ebben az időben csak egy napilap, a Szabadság jelent meg, melyet a demokratikus koalíció jegyében szerkesztettek. Új lap megindítása a súlyos papírhiány miatt egyelőre lehetetlen volt.

Az MKP vezetősége például január 25-én felhívást intézett a rotációs papír beszolgáltatására. Csupán március végén nyílott mód arra, hogy a Szabad Nép és a többi párt lapja külön is megjelenjék.

Január végén megtették az előkészületeket a mozik megnyitására, és valóban néhány mozi február folyamán már megkezdhette előadásait.

A műsorokon új szellemű filmek szerepeltek, sőt az egykori "fasiszta" tulajdonban levő mozikat a főváros saját kezelésébe vette.

A Nemzeti Bizottság ötös bizottsága február 16-án kiadta a színigazgatói engedélyeket. Az Operának Nádasdy Kálmán, a Nemzeti Színháznak és a Nemzeti Kamara Színháznak Major Tamás, az Andrássy Színháznak Várkonyi Zoltán, a Fővárosi Operett Színháznak pedig Fényes Szabolcs lett az igazgatója.

Ebben az időszakban a kulturális munka középpontjában március 15-e megünneplése állott. A Magyar Színházban rendezett ünnepségen először hangzottak fel a március 15-ét a kommunista szemléletnek méltón megünneplő, a fasizmus évei alatt elhallgattatott bolsevik művek. Az egyes politikai pártok képviselői is 1848 demokratikus eszméit
domborították ki és folytatásukra vállaltak kötelezettséget.

Március 15-e megünneplése és az ünnepség szelleme már nyilvánvalóvá tette, hogy a politikai élet is az ideiglenes kormány székhelyéről, Debrecenből lassan Budapestre helyeződik át. Közvetlenül a felszabadulás után Budapesten csak a KMP kezdte meg működését, és oroszlánrésze volt a felszabadulást követő szörnyű nehézségek leküzdésében. Lassan azonban a többi demokratikus párt, elsősorban az SzDP és a Polgári Demokratikus Párt is megkezdték budapesti szervezeteik kiépítését.

A budapesti Nemzeti Bizottság, mely január 31-én alakult meg, márciusban már véglegesen átszerveződik a pártok és a szakszervezet közreműködésével.

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés már február végén elhatározta, hogy legközelebbi ülését Budapesten tartja. Ehhez arra volt szüksége, hogy Budapest küldötteit is beválasszák a nemzetgyűlésbe. Az Ideiglenes Kormány Politikai Bizottsága a budapesti képviselők számát 108-ban állapította meg. Ezek közül 26 kommunista, 26 SzDP, 22 szakszervezeti, 16 kisgazda, 9 parasztpárti és 6 polgári demokrata párti küldött volt.

Április 2-án választotta meg Budapest népe a képviselőit. A meghatározott 108 képviselőn kívül 8 pártonkívüli képviselőt is választottak, akik között ott volt Bölöni György, Bartók Béla, Szekfű Gyula is.

Az április 2-i képviselőválasztások alkalmából a Sportcsarnokban nagygyűlést rendeztek, melyen Kiss Károly bevezető beszédében hangsúlyozta, hogy Budapest hamarosan újra az ország szíve lesz. Kállai Gyula, aki az MKP nevében szólalt fel, Budapest antifasiszta és demokratikus hagyományaira emlékeztetett, hangsúlyozva, hogy az új demokrácia legszilárdabb tömegeit éppen a budapesti munkásosztály alkotja.

A főváros képviselőinek megválasztását követően néhány nap múlva megérkezett a hír, hogy az Ideiglenes Kormány átteszi székhelyét Budapestre, így Budapest ismét az ország fővárosa lett, mégpedig egy új ország fővárosa.

Tildy Zoltánt beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe, majd az 1945-ös választásokon is országgyűlési mandátumot szerezett, akárcsak fia, Zoltán és felesége, Gyenis Erzsébet (mindhárman a Kisgazdapárt képviseletében). 1945. november 15-étől 1946. február 1-jéig miniszterelnök volt, kormányának tagja volt többek közt Nagy Imre is mint belügyminiszter – igaz, ennek a kormánynak az összetétele kapcsán már szovjet szempontokat is figyelembe kellett venni.

1946. február 1-jén szűnt meg a királyság mint államforma, mivel a Nemzetgyűlés az 1946. évi I. törvény elfogadásával Magyarországot köztársasággá nyilvánította. A II. köztársaság első államfője köztársasági elnökként Tildy Zoltán lett, a korábbi kormányfői posztot Nagy Ferenc kapta meg, aki új kormányt alakított. Noha az 1945-ös választások során a választók több mint 50%-a a kisgazdákat szerette volna kormányon látni, a kommunisták kihagyása nélkül nem lehetett kormányt alakítani. A szovjet befolyás egyre nőtt, s Tildynek is azt tanácsolták brit és amerikai politikusok, hogy igyekezzen szívélyes viszonyt kialakítani a Szovjetunióval.

Tildy elnöksége alatt folytatódtak a háború utáni népbírósági perek, egyebek között a Sztójay- és Szálasi-kormányok egykori tagjai ellen. A halálos ítéletekkel szembeni kegyelmi kérvény elutasítását államelnökként Tildy írta alá, melynek nyomán jobboldali politikai ellenfelei (a református lelkészek palástjára utalva) „palástos hóhér”-nak nevezték el.

1946-ban a kommunisták belső ellentétek szításával szétrombolták a kisgazdapártot (szalámitaktika), Nagy Ferenc miniszterelnök pedig az ellene felhozott koholt vádak hatására nem jött haza Svájcból. Tildyvel a Baloldali Blokk vezetői 1947-ben feloszlattatták a parlamentet, és augusztus 31-ére új választásokat írattak ki, amelyen jelentős csalások történtek az ún. kék cédulák felhasználásával. Tildyt 1948. július 31-én mondatták le veje, Csornoky Viktor hazaárulás vádjával való letartóztatása miatt (Tildy köztársasági elnöki tisztsége hivatalosan csak augusztus 3-án szűnt meg). Ezután Tildy Zoltánt 1948 augusztusától egészen 1956 májusáig – közel nyolc évig – házi őrizetben tartották.