A szabadságharc hivatalosan
október 23-tól november 4-ig tartott, de a
Kádár-kormány megalakulása után még hónapokig
szerveződtek az ellenállás különböző formái. Több
egykori felkelő-csoport döntött úgy, hogy az
ellenállást a megszállás után is folytatni fogja.
Sokan a földalatti tevékenységet vállalva
szórólapokat, plakátokat nyomtattak, de voltak
olyanok is, akik továbbra is fegyverrel álltak ellen
ideig-óráig a nyilvánvalóan óriási túlerőnek. A
december 4-én lezajlott csendes tüntetésen több ezer
nő indult el némán a Hősök tere felé, hogy lerója
kegyeletét az alig egy hónapja vérbe fojtott
szabadságharc áldozatainak emlékére.
A megmozdulást december 1-én kezdték el megszervezni
a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában, ahol még mindig működött az a
kis csoportosulás, amely már a szabadságharc kirobbanásának pillanatától
kezdve nyomtatta az ellenállásra buzdító röplapjait. A nőtüntetésre
felhívó illegális röplapok az Élünk című újságban terjedtek, de a
legtöbb résztvevő szóbeszéd útján értesült a tüntetésről.
Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog bennetek! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!
Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre!
A Gáli József és Obersovszky Gyula által szerkesztett
újság volt a legsikeresebb ellenállási lap, ezért az abban közzétett
felhívás szélesebb tömegeket tudott megmozgatni, mint más csoportok
hasonló lapjai. A december 4-re tervezett tüntetésen több ezer nő,
leányok és asszonyok jelentek meg, hogy némán vonulva fejezzék ki
nemtetszésüket az újonnan megalakult kommunista kormánynak.
Az első tüntető csoport délelőtt 11-kor jelent meg a Városliget szélén:
nemzeti és fekete színű zászlókat tartottak a magasba, virágokkal,
szatyrokkal a kezükben, kettes-hármas sorokban haladtak a Hősök tere
felé. Az idő borús és ködös volt. A Magyar Ifjúság útja (Andrássy út)
felől katonai járművek állták el az útjukat, amelyekből szovjet katonák
ugrottak elő feltartóztatva a menetet.
A tüntetők egy része kerülő utat választva, a Műcsarnok mögött próbált
meg a Hősök terére eljutni. Első csoportjuk végül a városligeti tó
mellett jutott ki az emlékműhöz. 11 órára már több ezres tömeg állt a
Hősök tere körül.
Tüntető asszonyok a városligeti tó mellett (kép: Nagy Gyula által
Fortepan.hu)
A honvédelmi miniszter, Münnich Ferenc a helyszínre
érkezett két szovjet tábornokkal, majd fél óra múlva a szovjet katonák
elkezdték átengedni a korábban feltartóztatott tüntetőket. Az Ismeretlen
Katona (Névtelen Hős) síremléke előtt két és fél órán át vonultak az
asszonyok és lányok, letették virágaikat, közben a Himnuszt énekelték.
Később rendőrök is érkeztek a helyszínre, de senki sem lépett közbe.
G. Altman, az újvidéki Magyar Szó másnapi számában eképp emlékszik meg
az eseményekről: „Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek
borították el. (...) Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni
órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a
virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A
gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a
feliratot: A magyar anyák - hőseinknek”. A szemtanúk elmondása szerint a
síremléket őrző négy magyar katona végigsírta az egész tüntetést.
Gyülekező tömeg (kép: Nagy Gyula által Fortepan.hu)
A
tüntető asszonyok másnap, december 5-én is felvonultak a
Petőfi-szobornál. Gosztonyi Péter történész visszaemlékezései szerint a
nők a forradalmat éltették, tisztakezű kormányt követeltek, akik között
megjelent még a külügyminiszter, Horváth Imre, valamint a
proletárdiktatúra ideológusának, Marosán Györgynek a felesége is. A több
száz asszony virágokat helyezett volna el a Petőfi szobornál, de azt a
szovjet katonák megakadályozták. Délután újabb tüntetés volt a Szabadság
téren 2-3 ezer ember részvételével. A karhatalom szétoszlatta a tömeget,
és 39 tüntetőt letartóztattak.
A tüntetők ezután a Rákóczi út és az Astoria érintésével a Kiskörútra
fordultak, ahonnan a Szabadság téri Amerikai Nagykövetség elé mentek.
Itt a nagykövetségnek átadtak egy petíciót, amelyben azt kérték,
amennyiben ENSZ delegáció jönne ismét Magyarországra, engedjék őket
leszállni, mivel már voltak itt, de a légtérből visszafordították az
ENSZ repülőgépet. Ez azért volt fontos, mert a tüntetők szerették volna,
hogy az ENSZ képviselői is lássák azt a mérhetetlen pusztítást, amit a
szabadságharc okozott Budapesten. A követségen átvették az üzenetet és
megígérték, hogy továbbítják az ENSZ-nek a kérésüket.
Ekkor orosz harckocsik jelentek meg déli irányból, amelyek egyenesen a
tömeg felé hajtottak. Az emberek utat adtak nekik, mire azok körbementek
a téren és elindultak vissza a tüntetők felé. Több tucat nő erre
lefeküdt az útra, hogy saját testükkel állítsák meg azokat, de mivel a
harckocsik nem álltak meg, kénytelen voltak felpattanni.
Ezekben a napokban már a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a
karhatalom, amely készen állt a tüntetések könyörtelen leverésére, s
megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai
megoldást szorgalmazta. December 5-én, az MSZMP ideiglenes
intézőbizottságának ülésén a 25 fős testület az októberi eseményeket
ellenforradalommá minősítette, azt kiegészítve a külső és belső ellenség
összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását.
Ezzel a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni
összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás
letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.
Még aznap megindultak a tömeges letartóztatások, s az esti órákban
mintegy kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe.
December 6-ára a Kádár vezette kommunisták ellentüntetést szerveztek a
Nyugati pályaudvarnál a Központi Bizottság mellett, amelyen közel
háromszáz fő jelent meg vörös zászlókat lengetve. A rendezvényt
karhatalmisták és szovjet csapatok biztosították. A járókelők ezt nem
nézték jó szemmel, s egyre inkább felkorbácsolódtak bennük az indulatok:
az egyre hangosabb szópárbajt tettek is követték; a két tábor
összecsapott. A karhatalmisták és egy szovjet páncélautó is lövéseket
adott le, melynek következtében több személy, köztük például egy vonatra
várakozó asszony is halálos sérüléseket szenvedett. Ezekben a napokban
csapott le először teljes erővel a forradalom volt résztvevőire a
Kádár-kormány új karhatalma.
Mátai Ottó rendőrparancsnok felsőbb utasításra a Marx térre, azaz a
Nyugati pályaudvarhoz ment, hogy figyelmeztető lövésekkel oszlassa el a
tömeget. Ekkor géppisztolyával figyelmeztető sorozatot lőtt az utca
kövezetére. A gellert kapott nyomjelzős lövedékek több emelet magasan
csapódtak a környező házak falaiba, de egyes feltételezések szerint
ekkor több ember is megsérült vagy meghalt (szemtanúk tanúvallomásai
szerint még Horn Gyula - későbbi miniszterelnök, akkor mint egyenruhás
tiszt - is a sortűz helyszínén volt. Az erre vonatkozó okmányok 1993.
novemberében (Horn Gyula miniszterelnöksége idején) eltűntek a
Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából). Történészek rámutattak,
hogy a Marx téri kommunista szimpátiatüntetést azért szervezhette meg a
pártvezetés, hogy ezzel indokot szolgáltassanak egy esetleges
összecsapásra, amelyet immár fegyveresen is feloszlathatnak. Vagyis, a
pártvezetés szánt szándékkal akarta megmutatni az újonnan kiképzett
pártkatonák erejét.
Aznap a November 7. téren (ma Oktogon) is tűzharc alakult ki, a Baross
téren pedig a gyülekezőket a karhatalmisták a szovjet csapatokkal
karöltve fegyverrel oszlatták szét.
December 8-án Marosán György a Steigerwald Ottó vezette munkástanács
küldöttségnek kijelentette, hogy új szakaszába lépett a szovjet csapatok
segítségével restaurált kommunista rezsim politikája a tömeggyűlésekkel
szemben, s hozzátette: „mától kezdve lövünk”. A mondat öt héttel azután
hangzott el, hogy leverték az 1956-os forradalmat, amelynek utóvédharcai
az önszerveződő munkástanácsok tevékenysége és tüntetések formájában még
ekkor is folytak. Marosán mondatának elhangzását követően immár a
hivatalos politika részeként megindult a sortüzek sorozata, amelyek
során Budapesten és a vidéki városokban több száz polgári lakos hunyt
el. Már december 8-án sortüzek dördültek el Salgótarjánban, ahol 131
ember vesztette életét és 150 sebesült meg. A kétezernyi békés tüntetőt
körbezárták, két oldalról támadt rájuk a Beér-csoport és a
karacslapujtői karhatalmisták, Seljupin alezredes egysége pedig a
kiásott közműárokból vette tűz alá a civileket. Igazi mészárlás volt.
December 12-ig sortüzek voltak Miskolcon (8 halott, 40 sebesült),
Egerben (9 halott, 30 sebesült), Gyomán, Gyulán, Zalaegerszegen és
Hódmezővásárhelyen is. Csepelen január 11-én bementek a gyár területére,
hogy "rendet" csináljanak. A géppuskatüzek nyomán igen sok sebesült
volt. A szovjet tankok a gyárkapuig merészkedtek. A karhatalmisták a
kijövő munkásokat válogatás nélkül ütlegelték.
Marosán György
Ezek a sortüzek előre megtervezettek voltak, hiszen a menekülők elől eleve elzárták az utat, s a legtöbb esetben hátulról érte őket találat. A parancsadók és az azt levezénylők elismerésként első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg a "Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet", amely többek közt azzal a kiváltsággal is járt, hogy gyermekeiknek - tudásuktól függetlenül - az ország egyetemeire felvételt biztosított.
A Nyugati téri sortűzper
Az úgynevezett Katonai Tanács december 4-ei ülése
után került sor a Nyugati pályaudvarnál december 6-án és Salgótarjánban
(december 8-án) azokra az emberiségellenes bűntettekre,
tömeggyilkosságokra, amelyekről a Fővárosi Bíróság utólag, a
rendszerváltás után ítélkezett. Miskolcon december nyolcadikán, Egerben
december 11-én történt hasonló mészárlás. Összesen több száz ember
vesztette életét ezekben a kiprovokált akciókban.
A karhatalmisták önkényeskedése nemcsak tömeggyilkosságokba torkollott:
sorozatos volt a verés, a kihallgatások közben a kemény vallatás, de
egyedi gyilkosságok is történtek. Közben folytak szovjet eljárások is,
ezekről azonban kevés adat maradt fenn.
A Nyugati pályaudvar előtti sortűz miatt az 1990-es években indult
büntetőeljárás, amelynek - az Legfelsőbb Bíróság szóbeli indoklásakor
használt megfogalmazása szerint - Horn Gyula volt szocialista
miniszterelnök volt a célszemélye, ám az ő vonatkozásában a nyomozás nem
járt eredménnyel. Az eljárás során Horn Gyula mellett tanúként
hallgatták ki Biszku Bélát, aki 1956-ban fontos párttisztségeket töltött
be.
Mátai Ottó neve az eljárás során merült fel mint aki fegyvert használt
az események során. A történtekre a fegyverszakértő véleményén túl
jórészt csak Mátai Ottó vallomása szolgáltatott bizonyítékot. Már az
első fokon eljáró Fővárosi Bíróság is megállapította, hogy Mátai Ottó a
Nyugati pályaudvarnál történt sérülések, halálesetek után ért a
helyszínre, továbbá a vádlott csupán parancsra adott le egy
géppisztoly-sorozatot a körút kövezetére, és a golyók onnan felpattanva
az emberek feje felett repültek el.
A büntetőperben az ügyészség sem tartotta fenn, hogy Mátai Ottó
cselekménye bizonyíthatóan halált vagy akár sérülést okozott volna. Erre
nem is volt adat. Az LB a tényállás minősítése során azt állapította
meg, hogy a több emberen elkövetett emberöléssel megvalósított - soha el
nem évülő - háborús bűntettnek még csak a kísérlete sem állapítható meg.
Az LB szerint a történtek foglalkozás körében elkövetett szándékos
veszélyeztetésnek tekinthetők, melynek maximális büntetési tétele három
év szabadságvesztés. Így pedig Mátai Ottó cselekménye 1959. december
6-án elévült. Az LB tehát elévülés miatt jogerősen megszüntette az
1956-os nyugati pályaudvari sortűz ügyében Mátai Ottó ellen folyt
büntetőeljárást. Korábban az ügyben első fokon eljáró bíróság azt
hangsúlyozta, hogy ítéletet kizárólag csak a vádiratban rögzített
cselekményekről, illetve a megvádolt személyek bűnösségéről mondhat.
A Legfőbb Ügyészség álláspontja szerint az 1956-os sortüzek - az 1949-es
genfi konvenciónak a polgári lakosság védelméről rendelkező cikkelye
szerint - emberiség elleni bűncselekménynek minősülnek, így azok
felelőseit a nemzetközi jog alapján kellene elmarasztalni, viszont a
korábbi döntés alapján nem lesznek újabb sortűzügyek.