Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be Csepelen november 11-én.
A második világháború utáni Magyarország politikai
életére (1949-1953 között) a sztálinista terror, a Magyar Államrendőrség
Államvédelmi Osztálya (ÁVO), majd a belőle önállósított Államvédelmi
Hatóság (ÁVH) kegyetlenkedései, a koncepciós perek, a deportálások és
kivégzések voltak a jellemzőek. Az országban egy mindent behálózó és
ellenőrzése alatt tartó rendőrállam alakult ki, közel félszázezer besúgó
segédletével. Ennek tetejében Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Sztálin
személyi kultusza trónolt, létrejött az erőltetett kolhozosítás (a
Szovjetunió mezőgazdaságának tipikus termelőszövetkezeti formája), a
nehézipar és a hadiipar gazdaságtalan fejlesztése, s az ez utóbbiak
miatt növekvő mérhetetlen szegénység.
Sztálin 1953-as halála után a szovjet vezetés utasítására Rákosi
lemondott a miniszterelnöki tisztségről. A bolsevik vezetők rájöttek
arra, hogy a népek tűrőképességük határára értek és, ha nem történik
valami változás, előbb-utóbb robbanás következik be. Ezért úgy
gondolták, hogy engedményekkel, az esztelen terror lazításával, néhány
gyűlölt politikustársuk feláldozásával megmenthetik a rendszert.
Rákosi Mátyás
Nagy Imre
Az új miniszterelnök Nagy Imre lett, akit még
1949-ben, az erőszakos szövetkezesítés miatt zártak ki a pártvezetésből.
Reformintézkedései között első lépésként amnesztiát hirdetett, majd
októberben felszámolta az internálótáborokat. Az ÁVH önállóságát
megszűntette, mérsékelte a parasztságot sújtó terheket, majd
béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal enyhe
emelkedése után, 1954-ben létrehozta a Hazafias Népfrontot, amelynek
célja "a magyar társadalom valamennyi osztályának, rétegének
összefogása" volt. Egyéni tagsága nem volt, tömegmozgalomként működött.
Az akkori politikai rendszer minden elemét, az MSZMP-t, a
tömegszervezeteket, valamint a társadalmi és kulturális szervezeteket
egyesítette. Önálló napilapja volt 1954 és 1989 között: a Magyar Nemzet.
Rákosi Mátyás és hívei mindeközben a politikai visszarendeződésre
vártak: Rákosi emberei ültek minden fontos pozícióban, az
államigazgatásban, a pártszervezetekben, de addig nem léphettek Nagy
Imre ellen, míg a miniszterelnök Moszkva támogatását élvezte.
1955 januárjában Rákosi elérte, hogy Nagy Imrét Moszkvába rendeljék,
mert az nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni; a márciusi pártvezetés
"ettől függetlenül" elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal
minden tisztséget elvettek, sőt év végén még Magyar Dolgozók Pártja béli
tagságát is megszüntették. A miniszterelnök Rákosi híve, Hegedűs András
lett, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet és a kiszabadult
párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett visszaállítani a
Rákosi-féle politikai berendezkedést.
Rákosi helyzetét nehezítette az is, hogy Hruscsov békülni kezdett
Titóval, amivel a Rajk-per jogosultságát kérdőjelezte meg, és az, hogy
az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista
diktatúrát. Rákosinak májusban be kellett ismernie, hogy neki is köze
volt az ÁVH általi bűnök elkövetésében, majd az MDP KV ülésére érkező
Anasztasz Mikojan közölte vele, hogy le kell mondania párttitkári
tisztségéről.
1955-ben a szovjet hadsereg kivonult Ausztria általa megszállt részéből,
minek hatására Magyarországon is terjedni kezdett a remény, hogy a
szovjetek az ország esetében is ugyanezt cselekszik.
1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés
tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott
hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották, és az addig mellőzött
Władysław Gomułka lett a lengyel kommunista párt új vezetője. Gomułka
Moszkva ellenében Nagy Imre magyarországi reformjainak mintájára a
diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését kezdte meg
Lengyelországban.
A lengyelországi fejleményekre a Petőfi Kör és a Magyar Írók
Szövetségének értelmisége egyre nyíltabb politizálással reagált: bírálni
kezdték Gerő Ernő tevékenységét, s követelték Nagy Imre visszatérését a
politikába.
Október 6-án Rajk László és három társának újratemetésén közel
kétszázezer fő jelent meg, akik egyszerre emlékeztek meg a
kivégzettekről és tüntettek a törvénytelenségekért felelős, Rákosi
vezette hatalom ellen. A temetést követően este a budapesti egyetemista
diákság egy része a Batthyány-örökmécsesnél is tüntetett.
Rajk László újratemetése
Az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait akkor
egyszerűen elásták a gödöllői országút közelében. A mártírokat 1955
őszén jogilag, 1956 tavaszán pedig politikailag is rehabilitálták, majd
Rákosi Mátyás kommunista pártvezető 1956 júliusi menesztése után került
napirendre az újratemetésük. A közvélemény (és a jugoszlávok) nyomására
végül 1956 szeptemberében a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése
határozott a nyilvános temetésről.
Az elkövetkező hetekben országszerte egyre erőteljesebbé vált az
ellenzék sajtóbeli szereplése, és a diákok is folytatták a
szervezkedést. Október 16-án Szegeden újjáalakult Magyar Egyetemi és
Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), az első, kommunistáktól
független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és
Miskolc szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A
szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus
követeléseiket.
1956. október 16-án, a szegedi Auditorium Maximumban gyűltek össze a
diákok
(kép: itelet-pazmany.blog.hu)
A lengyelországi reformokra Moszkva fegyveres
beavatkozással fenyegetőzött, mire október 19-én számos lengyel városban
szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A magyarországi reformellenzék
rokonszenvezett a lengyelországi tüntetőkkel.
Október 22-én a különböző egyetemi küldöttek a Budapesti Műszaki
Egyetemen nagygyűlést tartottak, ahol elhatározták, hogy másnap délután
három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek
Budapesten. Ennek helyszíneként a lengyel-magyar barátságot jelképező
Bem József szobrát jelölték meg.
A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták 16 pontos követelését, amely egy
független, demokratikus Magyarország-képet vetített előre:
1 - Vonják ki a szovjet csapatokat!
2 - Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben. Válasszanak új
Központi Vezetőséget, hívják össze a pártkongresszust!
3 - Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket
váltsák le!
4 - Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják
felelősségre Rákosit!
5 - Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új
nemzetgyűlést, sztrájkjogot!
6 - Vizsgálják fölül a magyar-szovjet, illetve a magyar-jugoszláv
kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!
7 - Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai
adottságok és a nép létérdekei alapján!
8 - Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel
tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról!
9 - Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a
bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!
10 - Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg
vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel egyenrangú támogatást!
11 - Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági
pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a
Szovjetunióba hurcolt foglyokat!
12 - Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ
újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!
13 - Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848-49-es emlékmű
kerüljön!
14 - Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar
hagyományoknak megfelelő egyenruhát!
Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és
tanítási szünet!
15 - Szolidaritást a lengyel néppel!
16 - Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol
megvitatják a követeléseket!
A diákok képviselői megpróbálták elérni, hogy a Magyar Rádióban
felolvassák a 16 pontot, ezt azonban a rádió vezetősége megtagadta.
Október 23-án reggel a diákok által meghirdetett lengyelbarát
rokonszenvtüntetést bejelentette a rádió, valamint a Szabad Nép is
vezércikkében közölte az eseményeket. A napilap szerkesztősége a
forradalom első napjára jelentősen átalakult és a változásokat támogatók
kerültek túlsúlyba, emiatt történhetett, hogy a lap küldöttsége délelőtt
a párt Politikai Bizottságának ülésén a diákok tüntetésének
engedélyezését követelte.
A Szabad Nép október 23-i lapja
(kép: epa.oszk.hu)
Kiemelés az újságból
Tüntetés
A politikailag háttérbe szorult Nagy Imre-csoport nem
tudta eldönteni, hogy a rokonszenvtűntetést eltűrjék-e, vagy nyíltan
támogassák is. Nagy Imre határozottan elzárkózott a tüntetés
támogatásától.
Az egyetemisták 16 pontja eközben az összes budapesti felsőoktatási
intézménybe eljutott, amelynek hatására számos ifjúsági szervezet
csatlakozott a délutáni tüntetéshez. A Petőfi Kör délelőtt vállalta a
tüntetés vezetését is, s vezetőik tárgyaltak az MDP vezetőivel, hogy a
párt nevében Kádár János beszéljen a tüntetőkhöz. Kádárék elutasították
a felkérést.
A délelőtti órákban Gerő Ernő és kísérete visszatért Jugoszláviából,
majd rögtön a pártközpontba siettek, ahol azonnal összehívták a
Politikai Bizottságot. Révai József és Marosán György ellenforradalmi
veszélynek ítélték a helyzetet, a tüntetés azonnali betiltását és a
fegyveres rendteremtést javasolták. Ács Lajos azonban azt javasolta,
hogy a nép megnyugtatására vonják be ismét Nagy Imrét a pártvezetésbe.
Gerő (Singer) Ernő, Révai (Lederer) József és Marosán György
A Politikai Bizottság ülésére folyamatosan érkeztek az egyéb szervezetek küldöttei: a a Szabad Nép szerkesztősége, a budapesti pártbizottság, a DISZ, az Írószövetség és a Petőfi Kör vezetősége. A heves vitatkozás zárásaként végül megállapodtak, hogy a tüntetést betiltják, de nem adnak ki tűzparancsot. Délben a Kossuth Rádió megszakítva adását beolvasta a Belügyminisztérium közleményét a tüntetés betiltásáról. De hiába tiltották be, a tüntetésre való készülődést már nem lehetett leállítani. A Politikai Bizottság tiltó határozata ellenére még a DISZ is úgy döntött, hogy részt vesz a tüntetésen. A katonai akadémiák hallgatói ugyancsak támogatásukról biztosították az őket felkereső egyetemistákat. Budapest rendőrfőkapitánya, Kopácsi Sándor pedig kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. A diákok követeléseihez egyre nagyobb számban csatlakoztak a munkások is.
Kopácsi Sándor és Bata István
Kopácsi Sándor rendőrtiszt, az 1956-os forradalom
idején Budapest rendőrfőkapitánya, a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka
(Király Béla helyettese), később Nagy Imre perének életfogytiglanra
ítélt hatodrendű vádlottja. Magát "nemzeti kommunista"-ként határozta
meg. Az erőszakmentes konfliktusmegoldás híve volt, emellett legfőbb
értéknek az embert tartotta.
Bata István az 1956-os forradalom során október 24-én három katonai
körzetre osztotta Budapestet és parancsot adott a forradalom leverésére.
Október 26-án minden tisztségéből felmentették, 29-én a Szovjetunióba
menekült. November 2-án tárgyalt a Moszkvába érkezett Kádár Jánossal,
november 16-án mint sztálinistát kizárták az MSZMP-ből, s csak 1958-ban
tért vissza Magyarországra. Nyugdíjazásáig a BKV-nál töltött be
különféle vezetői tisztségeket.
A helyszínre küldött bizottsági tagok jelentései alapján a pártvezetés
belátta, hogy eredménytelen volt a tiltás, s magának a rendőrségnek és a
hadseregnek is kétségessé vált a bevethetősége. Egyetlen lehetőség
maradt a kezükben, a minden körülmények között is hűséges ÁVH fegyveres
ereje.
A pártvezetés délután három óra előtt feloldotta a tüntetési tilalmat,
ráadásként felhívták a budapesti pártszervezeteket, hogy vegyenek részt
a tüntetésen, hogy a párt legalább mederben tarthassa az eseményeket.
Bata István honvédelmi miniszter engedélyezte a katonák civil ruhában
való részvételét.
A Kossuth Rádió 14:23-kor ismét megszakította műsorát, s beolvasta a
Belügyminisztérium tüntetést engedélyező határozatát. A pártvezetés
ezzel egyidejűleg AVH-s megerősítésben részesítette a rádió épületét,
valamint az általuk fontosnak vált helyeket. Az ÁVH alá tartozó Belső
Karhatalom pedig megszervezte a Fő utcai börtön védelmét.
A műegyetemisták menete délután fél háromkor indult el a Budapesti
Műszaki Egyetem épületétől, majd elsőként a belvárosi Petőfi-szobornál
álltak meg, ahol egyesültek a pesti egyetemi és főiskolás hallgatók
tömegeivel. Itt Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, egy diák
felolvasta a 16 pontot, majd a Bajcsy-Zsilinszky út - Nagykörút vonalán
elindultak a Margit híd irányába.
Tüntetők hallgatják Sinkovits Imrét Petőfi Sándor szobránál
Sinkovits Imrét a Nemzeti Színház törvényszéke
rendszerellenes magatartás vádjával ítélte el, fél évre eltiltották a
színpadtól. A politikai vezetés azonban a Nemzeti Színház tagságának
megszüntetését szorgalmazta, így került 1958-tól a József Attila
Színházhoz. 1963-bantért vissza a Nemzeti Színház társulatába, amelynek
évtizedeken át meghatározó tagjaként működött.
A délelőttös műszakból hazatérő munkások tömegesen csatlakoztak a
tüntetéshez, s eközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre
felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától vonultak a híd irányába.
Ahogy nőtt a tömeg, egyre inkább jelentek meg a reformok követelései
mellett a nemzeti jelszavak is.
Tüntetők vonulása a Károly körúton a Deák tér felé
Tüntetők a Margit hídon
A Bem-szoborhoz érve Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, amelyben többek között belefoglalták, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, legyen a Szovjetuniótól független a nemzeti politika, nagyobb demokráciát követelnek a közéletben, az erőszakos kollektivizálást állítsák le, tartsanak szabad parlamenti választásokat, s a gyárak irányítását vegyék át a munkástanácsok. Ezután Zbigniew Herbert lengyel író is köszöntőt mondott, majd Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. A szobor megkoszorúzása zárta a rendezvényt.
Tüntetés a Bem téren, a Bem-szobor előtt
(kép: Noplaza.hu)
A tüntető tömeg ekkor már nagyjából százezer fő lehetett, amelynek tulajdonképpen nem volt konkrét vezetője. A menet tulajdonképp spontán vonult át a városon. Az emberek kivágták a zászlóból a szovjet mintájú címert, a tömeghez csapódott katonák pedig letépték sapkájukról a vörös csillagot.
Magyarország zászlaja a kommunista címerrel
(kép: Wikipédia)
A tüntetés a beszédek elhangzása után elméletileg
véget ért, de a tömeg nem oszlott fel, hanem egyre többen skandálták,
hogy vonuljanak át az Országház elé. A menet egységesen mozdult meg és
indult el a Kossuth Lajos térre meghallgatni Nagy Imre beszédét. Délután
öt órára érkeztek meg a térre, amelynek környezete hat órára teljesen
megtelt emberekkel. Nagyjából háromszázezer fő várta Nagy Imrét.
18:30-kor a tér lámpái elsötétültek, de a tömeg nem mozdult. A sötétben
sokáig csupán a meggyújtott újságok fénye világított, de idővel
visszakapcsolták a lámpákat. A tömeg Nagy Imrét követelte. Végül este
kilenc órakor Nagy Imre megjelent az Országház erkélyén, majd miután
mindenféle reformokat ígért, hazatérésre kérte az embereket.
A tüntetés közben Gerő Ernőék riadóztatták a Budapest körüli katonai
egységeket, majd telefonon Gerő telefonon segítséget kért Hruscsovtól.
Este nyolc órakor beszédet mondott a rádióban, amelyben sovinisztának,
nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát a
reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek
ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.
Mindeközben a városligeti Dózsa György úton a Sztálin-szobornál nagy
tömeg gyűlt össze. A forradalmárok 1956. október 23-án este kezdték meg
a diktatúra jelképének elbontását: a szobor nyakába kötelet akasztottak,
csörlőkkel, teherautókkal és más erőgépekkel próbálták ledönteni,
sikertelenül. Miután a hegesztők megérkeztek az akkor Sztálin térnek
nevezett Dózsa György útra, lángvágókkal elválasztották a törzset a
csizmától, és rövid idő alatt ledöntötték a szobrot.
A tömeg "Sztálin testét" egészen a Blaha Lujza térig vitte, ahol tovább
darabolták, pontosabban szétverték. A legnagyobb megmaradt, jelenleg
ismert maradvány Sztálin ökle, amely a Nemzeti Múzeumban látható. A
Felvonulási téren "a hatalmas tribünön csak a csizma meredt az égbe, a
budapestiek pedig Csizma térnek" gúnyolták a helyszínt.
Forradalom
Nagy Imre beszéde általános csalódottságot okozott,
Gerő Ernő rádiós beszéde pedig hatalmas dühöt ébresztett az emberekben.
A tömeg egy része dühében átvonult a Magyar Rádió épületéhez, ahol
azonban az ÁVH felfegyverzett egysége várta őket. Miután a tömeget sem
könnygázzal, sem vízágyúval nem tudták feloszlatni, a rádió vezetése a
tüntetők részére bocsátott egy rádiós kocsit, hogy a 16 pontot
felolvashassák. Azonban az egész csak színjáték volt: a közvetítés
"elmaradt", így az élő adás helyett a tüntetők a kocsival betörték a
rádió épületének kapuját.
A rádió vezetősége ezután már hajlandó volt fogadni egy
tárgyalóküldöttséget a tüntetők részéről, de mivel azok hamarjában nem
adtak életjelet magukról, így feltételezhették, hogy letartóztatták
őket. A tüntető tömegben egyre inkább elszabadultak az indulatok. A
híradósok katonái szuronyt szegezve próbálták a Múzeum körútig terelni a
tömeget, de ekkor két harckocsi áttörve a kordont, nyomukban a tömeggel
újra a főbejárathoz nyomult.
Nem tudni ki kezdte, de hamarosan fegyverropogástól lett hangos a
környék: az ÁVH-s katonák tüzet nyitottak az emberekre; egy katona
meghalt, két tüntető megsebesült. Hamarosan egy mentőautó hajtott az
épület bejáratához, de kiderült, hogy nem orvosok, hanem
lőszerutánpótlás utazott benne (az ÁVH részére), amelynek bejutását a
forradalmárok megakadályozták.
A rádióhoz kivezényelt katonák közül erre egyre többen átálltak a
tüntetők pártjára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig
letépték a vörös csillagot. A forradalmárok nem csak a katonaságtól, de
az időközben feltört budapesti fegyverraktárból is szereztek
fegyvereket.
A Magyar Rádió épülete másnap
Két órával a lövöldözés után a kiújult összecsapások
miatt elmondható, hogy ezennel kezdetét vette a magyar nép fegyveres
felkelése a kommunista terror és elnyomás ellen. A harc több áldozatot
követelve, váltakozó hevességgel folyt. A győzelmet az hozta meg a
forradalmárok számára, hogy megjelentek azok a munkaszolgálatos katonák,
akik a Kilián laktanyából kijőve, a Soroksári úti fegyvergyárban
vadonatúj géppisztolyokat szereztek, és siettek segíteni a Magyar Rádiót
ostromlóknak. Ekkor hangzott el, hogy "A hadsereg velünk van!� - amely
sajnos nem volt igaz, de az egységesen fellépő egyenruhás katonák ezt a
látszatot keltették. Ez megtörte a védők ellenállását, és a rádió
épülete a felkelők kezére került. Az épületet hajnalra ugyan sikerült
elfoglalni, de a stúdiók használhatatlanokká váltak, mert a pártvezetés
addigra lekapcsoltatta őket a rádióadóról, s az Országházban rendeztek
be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió műsora egészen 1957
áprilisáig.
Az elvtárak sem tétlenkedtek. Az ÁVH állig felfegyverzett tagjai mellett
felfegyverezték a pártbizottságokat, az "antifasiszták és ellenállók�
tagjait, a honvédséget pedig a laktanyákba parancsolták, mert félő volt,
hogy ha kijönnek az emberek közé, sokan átállnak a forradalmárok mellé,
ami ezekben a napokban gyakran előfordult.
Október 24-én hajnalban Georgij Zsukov szovjet honvédelmi miniszter
parancsára szovjet csapatok vonultak be a fővárosba. A szovjet
harckocsik felsorakoztak az Országház körül, a fontosabb
útkereszteződéseknél, valamint a dunai hidak hídfőinél. A felfegyverzett
forradalmárok válaszul a város több pontján barikádokat emeltek, és
megkezdődtek az utcai harcok.
Szovjet tankok az Országház előtt
Az Országházban berendezett stúdióból mindeközben
folyamatosan a forradalmárokat gyalázták: fasiszta, reakciós elemek
támadást intéztek a középületek ellen. Gerő Ernőt az MDP megerősítette
pártfőtitkári pozíciójában, majd katonai bizottság alakult a forradalom
leverése érdekében. Rögvest együttműködési megállapodás született a
székesfehérvári szovjet hadtesttel, ugyanakkor azonban a nép által
követelt kormányfőváltást is végrehajtották: a kormány ülésén Hegedüs
Andrást leváltották és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké.
Amikor október 24-én az Elnöki Tanács megválasztotta Nagy Imrét a
minisztertanács elnökévé, gyakorlatilag a Hegedüs András elnökölte
kormány vezetését vette át, Hegedüs pedig ideiglenesen
miniszterelnök-helyettesi tisztséget kapott. Jelentős
kormányátalakításra október 27-én került sor, de a legtöbb korábbi
kormánytag a helyén maradt.
Nagy Imre első rendelkezései a gyülekezések betiltása, kijárási tilalom
és statárium bevezetése voltak, majd 24-én délben rádióbeszédet mondott,
melyben a felkelőket a harcok beszüntetésére szólította fel, s ígéretet
tett az 1954-ben félbeszakadt reformok folytatására.
A felszólítás ellenére a felkelő csoportok gyülekeztek tovább a város
különböző pontjain: a Baross téren, a Corvin köznél, Csillaghegyen, a
VIII és IX kerületek déli részén, valamint a Tompa utcánál és Berzenczey
utcánál.
Nagy mennyiségű fegyver került a felkelők kezébe a Bem laktanyából és a
Timót utcai fegyverraktárból, amelyekkel önként jelentkezők ezreit
fegyverezték fel. A fegyveres ellenállók sikerrel folytatták a harcot a
megszállókkal szemben, és egymás után tették ártalmatlanná a szovjet
harckocsikat, fogságba ejtve legénységüket. Az évek óta Magyarországon
élő szovjet katonák számos esetben nyíltan barátkoztak a felkelőkkel,
akik gyakran meggyőzték őket a forradalom tisztaságáról.
A Szabad Nép székházában az ÁVH-s őrök fegyvertelen tüntetőket lőttek
agyon, s a holttesteket éppen akkor vitték ki az épületből, amikor egy
csoport fegyveres forradalmár érkezett oda. A felkelők dühe
tulajdonképpen ekkor fordult a szovjet katonákról az ÁVH felé. Miután
elfoglalták az Athaeneum Nyomdát, megkezdték a röplapok gyártását.
A nap folyamán Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov megérkeztek
Budapestre azzal a moszkvai utasítással, hogy a pártfőtitkári tisztségbe
Gerő helyére azonnal Kádár Jánost kell kinevezni. Kádár esti
rádióbeszédében Gerőhöz hasonlóan szintén ellenforradalmi felkelésnek
nevezte az eseményeket.
Október 25-én hajnalban a kormány rádióbeszédében közölte az ország
lakosságával, hogy az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták,
minek hatására fegyvertelen tüntetők tömegei gyűltek össze a város több
pontján. A tüntetési menetek a Kossuth térre vonultak, ahol Nagy Imre
megjelenését követelték.
A tüntetők egy része az Astoriától érkezett három szovjet tank
kíséretében, amelyre néhány tüntető baráti szándékuk kimutatásaként fel
is mászott. Miközben a tüntetők az Országház felé vonultak, szembehaladt
velük egy szovjet harckocsioszlop, amely a Szovjet Kommunista Párt
(SZKP) két, Magyarországra küldött megbízottját, Anasztaz Mikojan és
Mihail Szuszlov PB-tagokat, valamint Ivan Szerov KGB-elnököt és Mihail
Malinyint, a magyarországi szovjet haderő főparancsnokát szállította. Ők
a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Akadémia utcai székháza felé
tartottak, ahol részt vettek a Központi Vezetőség (KV) tíz óra után
kezdődő ülésén.
Harckocsik néznek farkasszemet a tüntetőkkel
A megalakult Katonai Bizottság vezetésével Apró
Antalt bízták meg, teljhatalmat adva neki a "középületek, hatalmi
központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő
megvédéséhez�.
A Kossuth téri tüntetők választott küldöttsége az Országházban át
kívánta adni követeléseiket a kormánynak, de a kormányőrök és a
Honvédelmi Minisztérium karhatalmi ezredének egy százada a szovjet
tankok támogatásával megakadályozták őket ebben. A tüntetők barátkozni
kezdtek a szovjet harckocsik személyzetével, kétnyelvű röplapokat
osztogattak, s néhányan fel is másztak a harckocsik tetejére.
Tizenegy óra után pár perccel Szerov tábornok szemlére indult a Kossuth
tér felé; fedezetét több szovjet és magyar katona, valamint egy
harckocsi látta el. Látva a szovjet katonákkal barátkozó tömeget, Szerov
riasztólövések elsütésére adott ki parancsot, amelyek nagy pánikot
okoztak a téren. A zavaros helyzetben az Országház előtt lévő harckocsik
tüzet nyitottak a Földművelésügyi Minisztérium és a Néprajzi Múzeum
felé, de október 27 után az az eset is terjedni kezdett, miszerint az
ÁVH emberei kezdték el lőni a tömeget ezen épületek tetejéről.
A megriadt emberek fejvesztett menekülésbe kezdtek; a tömeg egy része a
Minisztérium árkádjai alatt, mások a II. Rákóczi Ferenc lovas szobra
mögött igyekeztek menedéket találni. A Báthory utca felől ekkor érkező
szovjet tank repeszgránátokkal tüzet nyitott az emberek felé, amely
támadás követelte a legtöbb halálos áldozatot.
Fejvesztve menekülő emberek a Kossuth téren
A zűrzavart tovább fokozta, hogy az Akadémia-utcai pártközpont megerősítésére érkező egyik határőr alegység a pártházban lévő ÁVH-sokkal és az ott tartózkodó szovjet katonákkal egy véletlen folytán tűzharcba keveredett. Sortűz érte - valószínűleg egy szovjet tank fegyvereiből - azt a termet is, ahol éppen Mikojan és Szuszlov szovjet vezetők tárgyaltak.
A Kossuth téri sortűz áldozatai
A sortűzben legalább 75-en vesztették életüket és
284-en sebesültek meg. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott
teherautóról számoltak be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a
térről. Kutatók és a témával foglalkozó írók szerint az áldozatok száma
234 és 1000 fő közé tehetők; Mikes Tamás a Kerepesi temetőben mintegy
820 halottat számolt meg ötvenes gúlákba rakva.
A Kossuth téri tömegmészárlás híre végleg felkorbácsolta a kedélyeket, s
nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi magyar kormánnyal nem lehet
kompromisszumos megoldást találni. A Corvin közi felkelők újult erővel
lendültek támadásba a szovjet csapatok és az ÁVH egységei ellen.
A vérengzést követően a pártvezetés Gerő Ernőt menesztette, majd Kádár
Jánost nevezték ki pártfőtitkárrá. Délután Kádár János és Nagy Imre is
beszédet mondott a rádióban; Kádár ebben felszólította a népet, hogy
szegüljenek szembe a forradalmárokkal, az október 23-i tüntetést azonban
becsületesnek nevezte. Nagy Imre a szocialista rend megdöntésére
irányuló fegyveres ellenforradalomról beszélt, s büntetlenség ígérete
mellett felszólította a felkelőket a fegyverletételre. Megemlítette
továbbá, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezd a szovjet hadsereg
Magyarországról való kivonásával kapcsolatban.
Maléter Pál eközben utasítást kapott rá, hogy tárgyalás útján állítsa
helyre a rendet a főváros utcáin: estére sikerült a Corvin közi
felkelőkkel fegyverszünetet kötni, akik a Kilián laktanyába vonultak
vissza.
Maléter Pál és Kádár János
A Maléter vezette fegyveres erők október 26-án a
Kilián laktanyából kiszorították és lefegyverezték a felkelőket. E
cselekedete miatt Maléter forradalomban betöltött szerepét a mai napig
vitatják. Maléter utóbb egy nyilatkozatában beismerte, hogy a kormány
rosszul tájékoztatta, mert - amint azt személyesen is tapasztalta - a
Corvin közben nincsenek ellenforradalmárok, sőt a felkelők és a laktanya
között katonai együttműködés jött létre. Tárgyalás kezdődött a
Honvédelmi Minisztérium és a felkelők között. Maléter két tűz közé
került, mert a felkelőkkel rokonszenvezett, ugyanakkor a kormányt
kellett képviselnie.
Október 26-án az MDP vezetősége szünet nélkül ülésezett, ahol a katonai
bizottság tagjai a felkelés könyörtelen leverését követelték. Losonczy
Géza és Donáth Ferenc voltak azok, akik a forradalmárokkal való
tárgyalást sürgették.
A Széna téren és a Móricz Zsigmond téren eközben az újonnan keletkezett
felkelői csoportok molotov-koktélokkal sikeresen tartóztatták fel az
előrenyomuló szovjet harckocsikat.
Este fél hatkor a kormány általános amnesztiát hirdetett, amely minden
felkelőre vonatkozott, ha 22:00 óráig leteszi a fegyvert. A felhívás
hatástalannak bizonyult.
Az Üllői út és Nagykörút sarkán
A szovjet csapatok bevetése olaj volt a tűzre. A forradalom a kommunisták elleni harc mellett egyre inkább az idegen megszállók elleni szabadságharc jellegét öltötte. Már 24-én sor került a felkelők és szovjetek közötti első összecsapásokra, és még aznap délután lett kifüstölve az első szovjet harckocsi a Kilián laktanya sarkánál, a Körút és Üllői út kereszteződésében, ami elsősorban a Corvin közi felkelők érdeme volt, mert a mozi mögötti benzinkút adta az alapanyagot a Molotov-koktélok elkészítéséhez.
A Corvin-köz (akkor Kisfaludy-köz)
A következő napokban a harc egyre nagyobb méreteket öltött. A világ közvéleménye felkapta a fejét. Hol van az a kis nép, amelyik fel merte venni a küzdelmet a világ legerősebb szárazföldi hadseregével? A világ vezető lapjai és rádiói első oldalon hozták a magyarországi híreket. Ekkor ismerte meg a világ Magyarország, Budapest, a Corvin köz, a Kilián laktanya nevét. Ez újabb szárnyakat adott a forradalmároknak, ami lassan átterjedt a vidékre is. Az Országház előtti és az október 26-i mosonmagyaróvári tömeggyilkosság híre bejárta az országot, és olyan gyűlöletet szított az ÁVH ellen, hogy az egyre inkább defenzívába kényszerült.
Harckocsi az aluljáró lépcsőjén
A szovjet csapatok elkövették azt a súlyos taktikai hibát, hogy a tankokat gyalogsági fedezet nélkül vetették be a város utcáin, ahol könnyű prédái lettek az emeletekről benzines palackokat dobáló forradalmároknak. 26-a után a legtöbb szovjet harckocsi tereken, parkokban, széles utcakereszteződésekben lapult, ahova nem tudtak benzines palackot dobni a felkelők, és tétlenségre kárhoztatva várakozott, mert a keskeny utcákba nem mertek bemenni.
Szétlőtt harckocsi a Móricz Zsigmond téren
A legnagyobb harcok ebben a fontos csomópontban és
környékén egyes források szerint a szovjet hadsereg két bevonulása utáni
napokban, október 24. és október 26. közt, illetve november 4-én és
november 5-én voltak. A környék azon a felvonulási útvonalon volt,
amelyen keresztül a Dunántúli gyülekezési központokból érkező szovjet
tankok megközelítették a budapesti Duna-hidakat. Egyes források szerint
a körtéri ellenállókat a megtorlások során nem érte retorzió, mert nem
tudták azonosítani őket.
Vidéken a rendőrőrsöket a legtöbb helyen lefegyverezték. Falvakban,
üzemekben, termelőszövetkezetekben sorra alakultak a különböző nemzeti
bizottmányok, forradalmi bizottságok, stb. A párttitkárok,
személyzetisek legtöbben a pincék mélyén lapultak. A "káderlapokat"
kiosztották, a vörös csillagokat leverték, szovjet- és kommunistaellenes
röplapok árasztották el az országot.
A Kilián laktanya és környéke, a Corvin közzel együtt harci sikereikkel
nagy hírnévre tettek szert. Már akkor is, később is vita volt arról,
vajon ez kinek az érdeme: a hivatásos katonáknak, vagy a civil
felkelőknek? A Corvin köziek vezetői közt október 29-én és 30-án éles
vita volt arról, kit jelöljenek honvédelmi miniszternek. A
Pongrátz-fivérek és mások Márton András ezredest, a Zrínyi Miklós
Katonai Akadémia parancsnokát szerették volna, Iván Kovács László
főparancsnok Malétert támogatta. Október 31-én a Forradalmi Karhatalmi
Bizottság értekezletén a laktanyában Pongrátz Gergely hevesen bírálta
Malétert, amiért az korábban lövette a Corvin közieket. A konfliktus
hozzájárulhatott, hogy november 1-jén a Corvin köziek leváltották Iván
Kovács Lászlót és Pongrátz Gergelyt nevezték ki főparancsnokuknak.
Október 27-én délelőtt Nagy Imre új kormányt alakított, amelyben az MDP
reformkommunista tagjai mellett helyet kapott a Kisgazdapárt két volt
vezetője, Tildy Zoltán és Kovács Béla is. Az új kormány azonnali
tűzszünetet és a nép követeléseinek megfelelő gyökeres politikai
irányváltást határozott el. Éjszaka Nagy és Kádár a szovjet
nagykövetségen hosszan tárgyalt Mikojannal és Szuszlovval arról, hogy a
tűzszünet érdekében vonják ki a szovjet harckocsikat a fővárosból. Nagy
Imre erőteljes fellépése nyomán végül az MDP politikai bizottságának
ülése is jóváhagyta a kormány döntéseit a tűzszünetről, az események
forradalomként való értelmezéséről és a felkelők követeléseinek
részleges elfogadásáról.
Október 28-án reggel az előző napi megállapodás ellenére a szovjet
hadsereg támadást indított a Corvin köznél. Maléter Pál és katonái,
valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada megtagadták
a részvételt a felkelők elleni támadásban. A felkelők sorra
semmisítették meg a szovjet harckocsikat, s kemény ellenállásuk miatt a
szovjet támadás kudarcba fulladt.
Aznap délben a kormány tűzszünetet hirdetett és elfogadta a felkelés
követeléseit. Az új kormány megtartotta első ülését. Maléter Pál eközben
fegyverszünetet kötött a Corvin közt védő harcosokkal, majd ezt követően
kormánycsapatával átállt az oldalukra.
Nagy Imre este fél hat körül jelentette be az új kormány megalakulását,
s az általános amnesztiát a felkelésben résztvevők számára. Bejelentette
továbbá a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását,
a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e ünneppé nyilvánítását. Az új
kormány emellett már nem ellenforradalomként, hanem nemzeti demokratikus
mozgalomként értékeli a történteket.
Este tíz órakor feloldották a kijárási tilalmat, s rádióban szólították
fel a fiatalokat az alakuló nemzetőrséghez való csatlakozásra.
Ezen a napon Gerő, Hegedüs és jó néhány sztálinista pártvezető családjuk
kíséretében repülővel Moszkvába menekültek. Október 28-án gyakorlatilag
győzött a forradalom.
Szétlőtt villamos a Móricz Zsigmond téren (kép: villamosok.hu)
Október 29-én a rendőrség, a katonaság és a felkelők
vezetői megtárgyalták a fegyverszünet részleteit. Ezután sorra alakultak
a katonai tanácsok és forradalmi bizottságok. Tovább folyt a nemzetőrség
szervezése is, amely a rendőrség és a katonaság mellett harmadik
fegyveres alakulatként képzeltek el a forradalom vívmányainak
megvédésére.
Október 30-án a szovjet csapatok elhagyták Budapest területét és
visszavonultak vidéki laktanyáikba.
Ezen a napon reggel az MDP Köztársaság téri épületénél újabb harcok
kezdődtek. Az összetűzésre az adott okot, hogy a Nagy Imre által
feloszlatott ÁVH 46 katonája nem volt hajlandó letenni a fegyvert és
elhagyni az épületet, amely így illegális fegyveres csoportnak minősült.
Az épületben maradt ÁVH-sok provokatívan viselkedtek a téren elvonuló
nemzetőrökkel, valamint néhány civil járókelőre is rálőttek, akik közül
néhányukat elrabolva erőszakkal az épületbe vittek. Emiatt több nemzetőr
az épület előcsarnokában tudakolózott a civilek holléte felől, mire az
ÁVH-sok tüzet nyitottak rájuk. Az ÁVH ezzel az érvényben lévő
tűzszünetet is felrúgta.
A nemzetőrök, néhány katona és rendőr erre spontán ostromba kezdett az
MDP székháza ellen, azonban az ÁVH emberei az ablakokból folyamatosan
tűz alatt tartották a teret, így a bejutás egyelőre akadályokba
ütközött. Az ostromlóknak a tér bokrai, padjai csak gyenge fedezéket
nyújtottak, s így könnyű célpontot jelentettek a távcsöves puskákkal
felszerelt mesterlövészeknek, ezért sok halottjuk és sebesültjük volt.
Mikor a mentősök megérkeztek a sebesültek elszállítására, az ÁVH-sok
egyszerűen agyonlőtték őket.
12 és 13 óra között egy ismeretlen eredetű harckocsi jelent meg a téren,
és az Erkel Színház mellől megkezdte a pártház bal oldalának és a DISZ
Bizottság épületének lövését. A harckocsiról senki nem tudott semmit, de
valószínűsítették, hogy a piliscsabai ezredből való.
A védők többek között Biszku Bélához, a XIII. kerületi pártbizottság
titkárához is segítségért fordultak. Biszku felvette a kapcsolatot Virág
Ede ezredessel, aki utasítást adott a 33. esztergomi harckocsiezred
vezetésének, hogy 6 darab harckocsit küldjenek a térre az
ellenforradalmi elemek leverésére, és a tömeg szétoszlatására.
A harckocsik a Köztársaság teret a Légszesz utca felől közelítették meg.
Az utca tér felőli torkolatánál összegyűlt tömeg feloszlatása érdekében
a parancsnoki harckocsi lövegéből riasztólövéseket adtak le. Az így
kilőtt lövedékek közül kettő elakadt az MDP épületének Kenyérmező utca
felőli falában. A téren lévő emberek a lövések hallatára szétszaladtak,
és így a harckocsik akadálytalanul folytathatták útjukat. Mivel a
harckocsizók pontosan nem tudták mely épületről van szó, amelyet
védeniük kell, ezért a térre érkezve tájékozódás céljából éppen a
pártház előtt álltak meg. A harckocsik váratlan megjelenésére mindkét
oldalon beszüntették a tüzelést. A házban lévők úgy gondolták
megmenekültek, míg az ostromlók azt hitték, a harc eldőlt, a harckocsik
ellenében már nem tudják a pártházat elfoglalni.
Harckocsi a Köztársaság téren
A térre csend nehezedett. Az MDP székházának
védelmére kivezényelt harckocsik parancsnoka még mindig nem tudta mely
házat kell védenie, ezért tovább indultak a Luther utca sarkáig. Miután
az Erkel Színház felé vették az irányt, a nemzetőrök puskáikból tüzet
nyitottak rájuk, majd megpróbáltak a harckocsikra felmászni, mire azok
kezelői a lövegtornyok elforgatásával próbálták ezt megakadályozni.
A harckocsioszlop a színház mellett közel öt percre megállt.
Parancsnokuk ismét tájékozódni akart, hogy melyik az az épület, amelyet
védelmezniük kell, de mivel a színház mögött épp takarásban volt, ezért
tanácstalanul folytatta útját a tér közepe felé.
Ekkor látták meg a téren álló - korábban érkezett - ismeretlen
harckocsit, amelyre a pártszékházból folyamatosan tüzeltek. Mivel a
harckocsik között nem volt rádiós kapcsolat, ezért azok a mindenkor
érvényben lévő utasítást követték, miszerint a parancsnoki harckocsi
ténykedését kell követniük. A parancsnoki harckocsi ekkor az ismeretlen
tank védelme érdekében tüzet nyitott a pártszékházból lövöldözőkre, mire
a többi harckocsi egy kivételével, szintén tűz alá vette a
pártszékházat.
Mező Imre, a védők vezetője két másik ÁVH-s társaságában fehér zászlót
lengetve kijöttek az épületből, mire a támadók közül valaki tüzet
nyitott rájuk. A három ember sebesülten esett a földre, ezután az
ostromlók behatolva az épületbe, tűzharcba keveredtek a bent lévőkkel.
Az ÁVH-sok egy kisebb részét hamarosan elkapták, de a legtöbbjük és a
megbújó belügyi és pártvezetők a szomszédos épületek udvarán át
elmenekültek.
A pártház elfoglalását követően az épület előtt összegyűlt fegyveres
civilek egy kisebb része bosszút követelt. Mikor az elfogott ÁVH-sokat
az épületből kivezették, néhány civil közrefogta őket, a falhoz
állították, majd kivégezték. Holttestüket a pártszékház előtt brutálisan
meggyalázták, amit egy külföldi fotóriporter is megörökített.
Kivégzett ÁVH-sok
Az ÁVH-sok egyike
A harckocsik parancsnoka az Akadémiára érve jelentette a történteket, és az ott lévő tisztek felvilágosítása alapján megértette, hogy a kapott parancsot nem hajtották végre, és mint később a térre visszaérve megtudta, meghatározó módon még segítették is a pártház elfoglalását. A kegyetlenkedést a nemzetőrök és a helyszínre érkező corvinisták fékezték meg, Mező Imre és a többi elfogott ÁVH-s életét megmentve. A pártház védői közül kb. húsz személy vesztette életét, és az ostromlók halottainak száma is körülbelül ennyi lehetett.
Elégtétel ÁVO-s katonán
Mező Imre
(eredeti neve Mehrel Izsák)
A pártház a forradalom első napjaiban számos kommunista csoportnak adott biztonságosnak gondolt helyet. Nemcsak a budapesti pártvezetés tartózkodott itt, de számos pártmunkás, néhányuk családja, két szakasznyi ÁVH-s fegyveres, akiket a pártház védelmére rendeltek ki, továbbá a Néphadsereg kb. kilenc tisztjéből álló társaság, összesen kb. 150 fő. Politikai vezetőként Mezőnek a házban lévő fegyveres alakulatok parancsnokságába is beleszólása volt. A Katonai Bizottság valójában a megalakulásától kezdve megosztott volt. A tétlenkedést megelégelve főtisztek egy kisebb csoportja szervezkedésbe kezdett, mely a pártvezetőség tagjai felé a munkásmilíciák megszervezésére irányult, valójában a Nagy Imre-kormány és az országos pártvezetés elleni katonai puccs kivitelezését tűzte ki célul. Ennek a csoportnak adott helyet a pártbizottság épülete.
Mario Di Basi képei a Köztársaság téri ostromról
A következő napokban a korábban betiltott pártok
ismét megkezdték munkájukat. A gyors változások és a rövid idő miatt az
új kormány nem tudta pontosan tisztázni politikai céljait, de az újságok
vezércikkeiben hangsúlyozták, hogy Magyarországnak semleges,
többpártrendszerű szocialista demokráciának kell lennie.
Október 30-án este Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését
és a szabad választások előkészítését, a felkelőket bevonják az új
karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési
rendszert, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes
kivonásáról. A kormányzáshoz az 1945-ös pártokból állították össze az
ideiglenes Nemzeti Kormányt, melynek tagjai Nagy Imre, Losonczy Géza,
Kádár János (MDP), Tildy Zoltán, Kovács Béla (FKGP) és Erdei Ferenc
(NPP) voltak. A szociáldemokraták számára fenntartott helyet Kéthly Anna
és az újjáalakult SZDP többi vezetője vonakodása miatt egyelőre nem
töltötték be, Nagy Imre azonban velük is tárgyalást folytatott a széles
nemzeti egységkormány létrehozásáról.
Nagy Imre tárgyalt a fegyveres felkelők vezetőivel is, hogy
megállapodásuk szerint beemelhesse őket az új nemzeti karhatalomba.
Ennek megszervezését az egykori tábornokra, Király Bélára bízta a
kormány. Király épp ezekben a napokban szabadult a börtönből, mivel a
Rákosi-rendszerben politikai fogolyként tartották lakat alatt.
Október 31-én döntöttek róla, hogy a Nemzetőrség válik a magába foglaló
hadsereg, rendőrség és a felkelők csoportjait összefogó egységes
karhatalmi sereggé. A Honvédelmi Minisztériumban ezután összeállították
az új katonai vezetés követeléseit, többek között a szovjet csapatoknak
az ország egész területéről való kivonásáról és a Varsói Szerződés
felmondásáról.
Még ezen a napon jött a hír, hogy a szovjet kormány kivonja csapatait
Magyarországról. Nagy Imre délutáni Kossuth téri beszédében
bejelentette, ogy tárgyalások kezdődtek az országnak a Varsói
Szerződésből való kilépéséről és hogy október 23-a nemzeti ünnep lesz.
A nap során az MDP elnöksége feloszlatta a pártot, amely helyett - belső
változások nélkül - megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP).
A négy nagy párt mellett sorra alakultak különböző kisebb politikai
pártok is, mint a Keresztény Demokrata Néppárt, a Magyar Forradalmárok
Pártja és a Parasztszövetség. A Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor Petőfi
Pártra változtatta a nevét, vezetőségi tagjai pedig a legnagyobb kortárs
írók lettek.
A forradalom győzelme során a börtönökből kiengedték a politikai
rabokat, köztük Mindszenty József bíborost is, akit az új kormány
hivatalosan is rehabilitált.
Mindszenty József bíboros-hercegprímás kiszabadulása után, mindenszentek
napján, a következő rádiószózattal fordult az ország népéhez:
Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért! Honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre. Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös föltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.
Mindszenty József
A magyar katolikus egyház vezetőjének október 31-i
útja Rétságról Budapestre valóságos diadalmenet volt. A falvakban és a
városokban, amelyeken átvonult, harangzúgás és virágeső fogadta.
Újpesten akkora munkástömeg várta és köszöntötte, hogy az autó, amelyen
ült, csak lépésben tudott előbbre jutni. A Magyar Forradalmárok Pártja a
Rákóczi téren rendezett tüntetésén Mindszenty-kormányt követelt.
Hruscsov és a szovjet vezetés többsége a politikai megoldást
részesítették előnyben a katonai beavatkozással szemben, de miután Nagy
Imréék túlléptek az elfogadható reformok szintjén, a szovjet vezetők a
katonai támadás mellett döntöttek.
Az egyik fő indok az volt, hogy Magyarország ki akar lépni a Varsói
Szerződésből és semlegessé akar válni, ami magában hordozza a
kockázatot, hogy az egész keleti blokk példaként követi. A magyarországi
forradalom leverése mellett október 31-én hozták meg a döntést.
Megtévesztésül diplomatákat küldtek a magyar kormányhoz, hogy
megtárgyalják a szovjet csapatok kivonását.
November 1-én az államminiszter, Kádár János az MSZMP tag
belügyminiszterrel, Münnich Ferenccel repülőgépen távozott Moszkvába,
ahol a szovjet vezetés megbízta őket az elkövetkezendő ideiglenes
kormány vezetésével. Eközben szovjet pártküldöttségek indultak
valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között Jugoszláviába
Titóhoz, valamint Kínába is, hogy megegyezzenek velük a Magyarország
elleni támadásról.
Szabadságharc
A Magyarországon lévő - Budapestről kivont - szovjet
hadsereg november elsejének reggelén körbezárta a repülőtereket, majd a
keleti országrész irányából újabb csapatok indultak el Budapest
irányába. A kormány ezt érzékelte, s berendelte a Szovjetunió budapesti
nagykövetét. Jurij Andropov nagykövet nem tudott kielégítő választ adni
a csapatmozgásokra. A kormány ezek után úgy döntött, hogy felmondja a
Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez
fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a
nagyhatalmaktól, ugyanakkor megtiltotta a magyar alakulatoknak a szovjet
csapatokkal szembeni ellenállást.
A rádióban beszédet tartott Mindszenty József hercegprímás, majd Ravasz
László református püspök is, végül este tíz órakor Kádár János
következett, aki a történteket dicsőséges felkelésnek nevezi, majd
bejelenti az MDP megszűnését és az MSzMP megalakulását. Kádár beszéde a
reggeli órákban rögzített felvételről hangzott, hiszen ő ekkor már
Moszkvában tartózkodott.
November 2-án újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarország területére,
mellyel a jelen lévő szovjet hadosztályok száma ötről tizenkettőre
növekedett. Konyev marsall (a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres
Erőinek főparancsnoka) Szolnokon rendezte be főhadiszállását.
Nagy Imre tiltakozott Andropovnál az érkező szovjet seregek miatt, majd
újabb táviratot küldött az ENSZ-hez, amelyben ismételten kérte az ország
semlegességének az elismerését. Az elismerés azért volt fontos, mert ez
lett volna a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásának záloga.
A kormány három delegációt állított össze: Losonczy Géza vezetésével
Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok
kivonásáról tárgyalni; Nagy Imre vezetésével az ENSZ-közgyűlésre;
Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás gyakorlati
végrehajtásáról tárgyalni. Közben Király Béla kidolgozta Budapest
védelmi tervét, a város fontosabb pontjaira pedig tüzérségi ütegeket
telepítettek.
Az Országházban délben zajló szovjet-magyar tárgyalásokon elhangzott a
csapatkivonások lefolytatása, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatása
és a szovjet hősi emlékművek megóvása. Mivel a tárgyalásokat befejezni
nem tudták, ezért azt este a tököli szovjet parancsnokságon kívánták
folytatni. Maléter Pál valamennyi felsőbb rendvédelmi és katonai
parancsnokot a Honvédelmi Minisztériumba rendelt este tizenegy órára.
Este nyolc órakor Mindszenty újabb nyilatkozatot tett a rádióban,
amelyben Nagy Imre kormányát a bukott rendszer örököseinek nevezett,
majd szorgalmazta a katolikus egyház elkobzott javainak
visszaszolgáltatását.
Este kilenc órakor a hadsereg legfelsőbb vezetése több katonai
szakértővel együtt megérkezett a tököli szovjet parancsnokságra. A
tárgyalások megkezdésekor azonban megjelent Ivan Szerov tábornok, a KGB
vezetője, aki parancsot adott a delegáció letartóztatására.
Éjjelre a szovjet csapatok teljesen körbezárták Budapestet.
Október 3-a hajnalán az ország egész területén megkezdődött a támadás.
Ungvárról reggel öt órakor rádióadásban jelentkezett a Szovjetunió által
kinevezett ellenkormány Nyílt levél a dolgozó magyar néphez címmel,
melynek aláírója Kádár János volt.
Árulók levele a színjáték eszközeként
5:20-kor a Kossuth Rádióban Nagy Imre hangja is megszólalt:
Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!
E szavakat valamennyi világnyelven többször megismételték, ezt követően az
adás különböző felhívások beolvasásával folytatódott. A rádió adása 8:07-kor váratlanul megszakadt.
Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, Nagy Imre
és a kormány többi tagja családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre
érkezett.
A szovjet csapatok három irányból zúdultak a fővárosra: előbb a pesti
oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is
átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a
város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek.
Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban
már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és a harckocsik
lövésének robaja hallatszott.
Reggel nyolc órára a szovjet hadsereg elfoglalta az Országházat is,
ahonnan a kormánytagok közül utolsónak hátramaradt Bibó István
államminiszter még elküldhette a nyugati országok nagykövetségeinek
kiáltványát:
A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.
Bibó István
A szovjet-magyar összecsapásokban változatos kép
mutatkozott: Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet
támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a
Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a
szovjetekkel.
A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a
Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot és a Magyar
Rádiót. A szovjet harckocsik nem tettek különbséget katonai és polgári
célpontok között, így ahol lehetett, a lakóházakat vették tűz alá. A
szovjet katonai parancsnok ugyan kijárási tilalmat rendelt el, de a
fegyveres ellenállást ez nem tudta megtörni.
A hivatalos magyar katonai alakulatok csak szórványos ellenállást
tanúsítottak, bár egyetlenegy olyan esetről sem tudni, hogy átálltak
volna a szovjetek oldalára. Ezeket az alakulatokat a szovjetek
mihamarabb lefegyverezték, miáltal a védelmi harcok ezután fokozatosan
áttolódtak a felkelési gócpontokra. A város ipari területeire a támadók
egyidejűleg vetettek be légicsapást és erős tüzérségi támadást.
A Forradalmi Munkás Paraszt Kormány nevében visszahívott szovjet
csapatok tisztjei
November 5-én a szovjetek összehangolt támadást
intéztek a Kilián laktanya és a Corvin közi harcosok ellen, akik azonban
visszaverték őket. A város más pontján is ugyanez történt, s
megmutatkozott, hogy a küzdelem jóval keményebb, mint amire a szovjetek
számítottak.
November 6-án a vidéki ellenállási pontok elfojtása után végül a Széna
téri, a Gellért-hegyi, az óbudai, végül pedig a Corvin közi is
legyőzetett, ahol mintegy 500 személy esett fogságba. A Szovjetunió
által létrehozott Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a fővárosi harcok
idején erős szovjet védelem alatt Szolnokon tartózkodott, ahol
megkezdték az új karhatalom megszervezését (Néphadsereg Katonatanácsa).
November 7-én hajnalban az áruló Kádár János és kormányának sunnyogó
tagjai szovjet harckocsik kíséretében lopakodtak vissza Budapestre.
A Nagykörút roncsai
Az Üllői úton koporsóba fektetik a halottakat
November 11-ére a csepeli ellenállást is sikerült
felmorzsolni, így a fővárosban befejezettnek lehet tekinteni a fegyveres
ellenállás felszámolását. Kádár János rádióbeszédében a felkelést
levertnek nyilvánította. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa formálisan
ekkor mentette fel a Nagy Imre-kormányt, választotta meg a
Kádár-kormányt, és ezen döntéseit a Magyar Népköztársaság hivatalos
lapja, a Magyar Közlöny Budapest, 1956. november 12. közzétette.
A forradalmi szervek még december elejéig folytatták a politikai
sztrájkot, tárgyalóasztalhoz kényszerítve a Kádár vezette kormányt.
November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa.
A jugoszláv nagykövetségen tartózkodó Nagy Imre ugyan nem mondott le a
kormányfői tisztségről, de november 22-én a büntetlenség ígéretével
kicsalták, majd letartóztatva őt és családját Romániába internálták.
Egy hónappal később, november 23-án a szabadságharcra való megemlékezés
jegyében Budapest utcái egy órára elnéptelenedtek. December 4-én
gyászruhás asszonyok sok ezres menete vonult végig a városon.
Az MSzMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi
eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal
szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a
munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi
Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan
statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik
legsúlyosabb politikai leszámolása.
Az elkövetkezendő években mintegy négyszáz embert végeztek ki a
forradalomban való részvételért, több mint huszonegyezer személyt
börtönöztek be, tizennyolcezer főt pedig internáltak. Mindezt az
amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része
elmenekült az országból. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16
év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. A
szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet
hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió
kényszermunkatáboraiba deportáltak.
Nagy Imre miniszterelnök pere 1958. június 9-15 között zajlott le,
amelyen Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték.
Másnap hajnalban végezték ki őket, majd holttestüket a legnagyobb
titoktartást övezően bebetonozták.
A per ítélethirdetése
A magyar történelemben, akárcsak más népek történelmében, sok véres
leszámolásra került sor. Olyanra azonban 1958 júniusáig nem volt példa,
amit
Kádár János és elvtársai tettek: saját barátaikat végeztették ki
könyörtelenül
és törvénytelenül, ráadásul olyan cselekményekért, melyeket velük együtt
közösen
határoztak el és hajtottak végre.
Az első részleges amnesztia 1959-ben volt, majd 1963 március 21-én egyszerre 3480 főt engedtek szabadon a börtönökből. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra.
Biszku Béla
(belügyminiszterként az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik
irányítója)
Lengyelország kivételével a keleti blokk valamennyi
kommunista országa egyöntetűen reakciós, fasiszta ellenforradalomként
bélyegezte meg a magyar szabadságharcot.
A Szovjetunióban a szimpátiájukat kifejezők ellen brutális kizárási és
letartóztatási hullám következett. Romániában pedig a megtorlás még
súlyosabb volt, mint Magyarországon. A szervezkedő román egyetemisták
bebörtönzése után 1958 áprilisától a romániai magyar értelmiségiek
elleni tömeges letartóztatásokra és koncepciós perekre került sor a
magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával. Több száz
embert megkínoztak, kivégeztek, munkatáborokba zártak, felszámolták az
önálló magyar nyelvű felsőoktatást és valósággal lefejezték a kisebbségi
magyar értelmiségi réteget.
Az ENSZ közgyűlése 1958. december 12-én közös nyilatkozatot fogadott el,
amelyben elítélte a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai
megszállást.
A forradalom és annak leverése a kommunista ideológia óriási erkölcsi
hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is
eredményezte az egész világon. 1956 nyilvánvalóvá vált, hogy a
Szovjetunióban és az általuk elnyomott országokban a fennálló rendszerek
valójában népellenes, korrupt és életképtelen totalitárius diktatúrák. A
magyar forradalomnak ez a nemzetközi hatása végső soron a Szovjetunió és
az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.
Budafoki pufajkások
Az 1957. február 10-én előállított negyedikes, ötödikes, hatodikos
általános iskolás gyerekek zaklatását, vallatását a kerületi
pufajkások végezték egy előre megírt koncepció alapján, a
rendőrségnek csak le kellett pecsételni a jegyzőkönyveket és
összesítő jelentést kellett készíteni a karhatalmisták
tollbamondása alapján.
A Városházi Híradó birtokába jutott dokumentumok tanúsága szerint
egy besúgó, K. József jelentései alapján Budafok három iskolájából
gyűjtöttek össze egy úgynevezett „fegyverrejtegető
gyerekcsoportot". Több mint harminc (kilenc-, tíz- és tizenegy
éves) általános iskolást állítottak elő a rendőrségen és vallatták
őket, hogy ismerjék el: fegyvereket rejtegettek, illetve
röpcéduláztak. A Kádár-rendszer belügyminisztériumának XXII.
kerületi politikai alosztálya „Internáltak" címmel nyitott
vizsgálati dossziéjából kiderül: először húsz, majd további
tizenhat kiskorú diákot citáltak be a rendőrségre, azt állítva,
fegyverrel, illetve lőszerrel rendelkeztek, de ezeket
„eldobálták".
Fegyvert azonban senkinél sem találtak, a jelentések legalábbis
csak azt tartalmazzák, hogy a gyerekek a több napig tartó
zaklatást követően azt vallották egymásról: tudomással bírnak
arról, hogy egyes társaik „különböző helyeken" fegyvert, illetve
lőszert rejtegetnek, de tárgyi bizonyíték nem volt.
A kisiskolásokat a Budai Karhatalmi Ezred XXII. Kerületi
Századparancsnoksága, vagyis a helyi pufajkások gyűjtötték be. Az
előállítások után a kihallgatásokat is a karhatalmisták végezték,
a rendőrségnek csak azért adták át őket, hogy jegyzőkönyvezzék az
erőszakkal kicsikart beismerő vallomásokat és ezek alapján
intézkedjenek az őrizetbe vételekről. A rendőrség azonban a húsz
kisgyerekből négyet zárt fogdába, a többieket elbocsátotta. A
pufajkások ezek után sem adták fel, s valóságos hajszát indítottak
az általuk leleplezettnek vélt „fegyverrejtegető gyerekcsoport"
állítólagos kapcsolatainak felderítésére. A karhatalmisták ugyanis
meg voltak győződve arról, hogy felnőttek adhattak utasítást a
gyerekeknek a fegyverek összegyűjtésére, hogy újrakezdhessék a
harcot. Az előre megírt koncepció az egyik gyermek egyetlen
mondatán alapult, amelyet a tizenkét órás kihallgatás után ejtett
ki a száján. A kisfiú egy bizonyos Jani bácsira hivatkozott, aki
állítólag azt mondta neki, hogy „majd kezdődik a buli újra és
ekkor kellenek a fegyverek".
Ennyi elég volt althoz, hogy a pufajkások a kerület három
általános iskolájából, illetve otthonából becitálják és többnapos
kihallgatási, vallatási procedúrának tegyék ki a kerületi
kisiskolás gyerekek egy részét, majd átadják őket a rendőrségnek .
A fegyverrejtegetés és fegyveres összeesküvés vádját sokakra
ráhúzták a koncepciós eljárásban, néhányan azonban megúszták, mert
csak röpcéduláztak. Utóbbiakat is megbélyegezték azonban, egyfajta
feketelistára kerülhettek a „múltjuk” miatt.
A pufajkások a gyermek vallomását összekapcsolták a szabadságharc
után elindult Márciusban Újra Kezdjük mozgalom elleni
eljárásokkal, és számos gyereket végül bíróság elé is állítottak.
Az úgynevezett Rákóczi-perben (az egyik főkolomposnak tartott
gyerek nevéről elhíresült csoportot hívták így) színültig telt a
tárgyalóterem a vádlottak padjára ültetett gyerekek szüleivel.
Lapunknak a dokumentumok és az egyik gyanúsított által elmondottak
alapján négy, a kerületben lefogott gyerek nevét sikerült
azonosítani, akik részben fegyverrejtegetésért, részben
röpcédulázásért kerültek bíróság elé. A már említett besúgó
jelentésében az szerepel, hogy egy Rákóczi vezetéknevű diák volt a
gyerekcsoport vezetője, aki Budafokon lakott 1956 után a
nagymamájánál. K. József elmondta, hogy Rákóczi vezetésével B.
Béla, H. Gyula és U. Károly röpcédulákat gyártottak. A
röpcédulákat B. otthon gépelte, U. pedig írta a szöveget
ceruzával. Egyébként ez a bíróságon is szóba került.
Az egyik feljelentett gyerek, aki ma nyugdíjas pedagógus,
nyilatkozott az ügyről: mint elmondta, az otthonukból cipelték be
a rendőrségre a karhatalmisták, a szülei nem is sejtették, miért.
Voltak, akiket a tanórákról vittek el a barátai közül. Később
kiderült, hogy fegyverek rejtegetésével vádolják őket, de addig
még egyikük kezében sem volt fegyver. Aztán a vallatás során
kénytelenek voltak elmondani, hogy kis cetliket gyártottak,
számukra viccesnek ható rigmusokkal, és ezeket „balhéból"
terjesztették, szétszórták az utcán. Olyan szövegek álltak ezeken,
mint a „Rákosit a Dunába, a Kádárt meg utána!" versike, de
gyerekként nem igazán sejtették, hogy ennek mennyire komoly
következményei lehetnek. Aztán napokig vallatták őket a rendőrök
és a pufajkások, majd rendeztek egy nagy kirakatpert, amelyen
teljesen megtelt a tárgyalóterem. A bíróság mindenáron rájuk
akarta bizonyítani a fegyveres összeesküvést, de ez csak néhány
gyerek esetében sikerült, náluk is alaptalanul - számolt be az
egyik érintett.
- Minket hazaengedtek végül, de több gyereket megbilincseltek és
elvittek, nem tudtuk, mi lett a sorsuk, nem találkoztunk később
velük -mondta el a szemtanú. - Nekem viszont az egész életemre
rányomták a bélyeget. A munkahelyeimen szinte lehetetlen volt
előrelépnem a „múltam" miatt, az egyetemi felvételim is csak
negyedszerre sikerült, pedig a vizsgán minden évben megfeleltem.
Az utolsó körben viszont éveken keresztül megkérdezték: „Mit
csinált maga ötvenhatban?" Persze már előre tudták a választ és
elutasítottak - emlékezett vissza a volt budafoki iskolás.
Forrás: budafokteteny.hu