Nagy Imre újratemetése, 1989.

A kommunizmus vége

Írta: Varga Máté 2019. augusztus

Nagy Imre néhai miniszterelnök újratemetése a kommunista diktatúrából a demokratikus Magyarországba való átmenet egyik legnagyobb hatású szimbolikus eseménye volt. Ugyan Kádár János (a kommunista Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára) 1988-ban kijelentette, hogy Nagy Imrét nem lehet rehabilitálni, mégis megélte annak egy évvel későbbi újratemetését, amely a budapesti Hősök terén tartott, nagy tömeget megmozgató ünnepélyes megemlékezéssel indult.

Szűk két évvel az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után, 1958. június 16-án - a kommunista Magyarország akkori vezetésének parancsára - kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst. A Kozma utcai börtön sétálóudvarán földelték el őket. A hant fölé egy autónyi rossz irodabútort és limlomot hánytak. Az országgal csak másnap tudatták a kivégzések tényét, azt azonban a beavatottakon kívül senki nem tudta, mi történt a holttestekkel.

1961. február 24-én a koporsókat kiásták, a bennük fekvő holttesteket kátránypapírba drótozták, majd a közeli Új Köztemető 301-es parcellájában földelték el őket jeltelen, illetve álnéven szereplő sírokba. Nagy Imre sírján a Borbíró Piroska, Gimes Miklós és Maléter Pál sírján a Naszladi Péter név szerepelt. Ez utóbbi két személyt közös sírba temették; Maléter Pál került alulra. Ezeket a fedőneveket csupán a temető igazgatása kapta meg, nyilvántartásba más szervnél nem kerültek.

Az elkövetkezendő évtizedekben Kádár János diktatúrája ellenforradalomnak bélyegezte az 1956-os forradalmat és szabadságharcot, résztvevőit pedig a nép ellenségének, akik megérdemelték a sorsukat. A népnek ezekben az időkben tilos volt a szabadságharcról beszélnie és megemlékeznie, de Kádár és pártjának - a vérbosszúval beszennyezett - hatalomátvétele ezután is megkérdőjelezhető maradt. Az emigráns magyar sajtó és irodalom viszont szabadon tehetett fel kérdéseket, majd 1980 után a hazai föld alatti (szamizdat) irodalom is egyre emelte fel a hangját a szabadságharccal kapcsolatban.

1988 májusában az MSZMP rendkívüli pártértekezlete leváltotta legfőbb pártvezéri tisztségéből Kádár Jánost. Hamarosan, több hónapos előkészítés után létrejött az újratemetést és a kivégzettek rehabilitálását sürgető Történelmi Igazságtétel Bizottság, amely egyúttal közös kegyeleti megemlékezésre szólította fel az egybegyűlteket, Nagy Imre és társainak kivégzésének 30. évfordulóján, június 16-án. Az évfordulón a budapesti belvárosban megtörtént az addig elképzelhetetlen is: tüntetők skandálták Nagy Imre nevét. A tüntetést ugyan durván szétverték, de a növekvő politikai nyomás azonban nyilvánvalóvá vált. Grósz Károly egy későbbi sajtótájékoztatón az '56-os halálraítélt, Szilágyi József leányának kérdésére a humánus körülmények közti újratemetéseket lehetségesnek nevezte.

1988. november 29-én az MSZMP Politikai Bizottsága határozatot hozott "az ellenforradalmi események kapcsán politikai bűncselekmények miatt elítélt és kivégzett személyekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről”. A párt ezt úgy képzelte el, hogy a szélesebb tömegek kizárásával csak a hozzátartozók szűk körében, titokban megbeszélt, zártkörű esemény keretein belül lehetséges az újratemetés. A következő hónapokban azonban világossá vált, hogy erről nem lehet szó, olyan elementáris volt az igény a nyilvános tisztázásra.

1989. január 28-án jött el a fordulópont, mikor Grósz Károly miniszterelnök és pártfőtitkár külföldi útja alatt a párt belső ellenzékének vezetője, Pozsgay Imre népfelkelésnek nevezte az 1956-os eseményeket, eltávolítva ezzel az ellenforradalmi jelzőt. Ez a gesztus már egyértelműen jelezte a Kádár-rendszer legitimációjának felbomlását és Nagy Imre legitimizálásának kezdetét.

Február 7-én Pozsgay kifejtette: "a népfelkelés megnevezés azért volt jó, mert nem volt szovjetellenes éle, ugyanakkor megelőzte azt, hogy valakik forradalomnak minősítsék az eseménysort".

Február 14-én a Történelmi Igazságtétel Bizottság arról egyezett meg az Igazságügy-minisztérium államtitkárával, Borics Gyulával, hogy június 16-án sor kerülhet az újratemetésekre, de csak "normális" temetésként az Újköztemetőben. Ennek ellenére egyre inkább látszódott az igény, hogy az újratemetést tömegdemonstráció kísérje.

Az MSZMP-n belül éles viták folytak arról, betiltsák-e a demonstrációt, májusra azonban a közvélemény nyomására eldőlt, hogy ezt nem teszik, és ezután már arról folyt a vita, hogyan mentsék, ami menthető és csiholjanak politikai előnyöket az elkerülhetetlenül bekövetkező hátrányok mellé is. A párton belüli, reformokat sürgetők (például Ormos Mária és Horn Gyula) követelni kezdték, hogy minél előbb rehabilitálják Nagy Imrét és gyorsítsák fel perének felülvizsgálatát annak ellenére, hogy Grósz Károly ez ellen érvelt. Végül a nyilatkozatban azt hangsúlyozták, hogy a temetés legyen a „nemzeti megbékélés napja”.

Sokan gondolták úgy, hogy az MSZMP megpróbálja majd magának kisajátítani az antikommunista forradalom örökségét. A többség számára azonban az újratemetés a kádári történelemképpel való szakítást és újabb eljövendő változások ígéretét szimbolizálta.

"A párt legalitása a fontos, mert hogyha nem ellenforradalom, hát akkor nem tudom, hogy erre ki hivatkozhat” - ez a kissé zavaros mondat Kádár János egykori MSZMP-főtitkár szájából hangzottak el 1989. április 12-én a Központi Bizottság ülésén. Az ekkor már megbuktatott - hivatalosan a korábban nem létező elnöki posztra helyezett -, megromlott egészségű és némileg már zavart elméjű pártvezető nyilván nehezen tudta feldolgozni az 1956 újraértelmezéséről akkor már hónapok óta érkező híreket. A Kádár-rendszer ugyanis az „ellenforradalom” mítoszára épült, és ez magyarázta a szovjet csapatok „ideiglenes” itt tartózkodását is. Csak azon nem tudott túllépni, hogy 1956-ban Nagy Imre kormánya volt az ország törvényes vezetője, Kádár pedig az ezt megdöntő szovjet tankok mögött érkezve vette át a hatalmat, majd tette el láb alól elődjét.

Az MSZMP az újratemetés előtti hetekben teljesen elvesztette a kezdeményezést, a szertartás részleteit már a Németh Miklós vezette kormány tárgyalta le a TIB-bel, és csak utólag értesítette az állampártot.

Nagy Imre és társai holttestének kihantolása és azonosítása

1989 tavaszán egyre több szó esett az 56-os kivégzettek sírjainak hollétéről, a kivégzések mikéntjéről. Kezdetben csak annyit lehetett tudni, hogy a legtöbb áldozat a Rákoskeresztúri Köztemetőben nyugszik, de a jeltelen sírok miatt csak gyanítani lehetett, melyik parcellákba temettek kivégzetteket.

A majdnem elfeledett sírok felkutatása 1988 júniusában indult meg egy titkos állambiztonsági parancs nyomán. Ekkor már a Belügyminisztérium vezetésének sem volt információja arról, hogy hol is vannak eltemetve Nagy Imréék, ezért kellett kutatniuk. (Ez nem is az első kísérlet volt: 1981-ben sikertelenül végződött a BM vizsgálati osztálya egyik vezetőjének egyszemélyes kutatása, így a további keresést akkor megszüntették).

Pajcsics József ezredes, aki 1988 nyarán a belügyminisztérium vizsgálati osztályának helyettes vezetője volt, arról számolt be, hogy a kutatáshoz egy napra engedélyt kapott a betekintésre a Nagy Imre-per irataiba a minisztérium titkos adattárában. A "Darázsfészek" nevű dossziéban talált meg két térképvázlatot és egy kézzel írott jelentést, amelyek alapján végül sikerült megtalálni a sírt. A hozzátartozókat és a közvéleményt a kutatási folyamatból kizárták (nem is tudhattak róla).

"Amikor eljutottam a 301-es parcellába, elképesztő állapotok tárultak elém. Magas fű és bozót borította a területet, amelynek a határait sem lehetett megállapítani. A sírok helyét süppedések jelezték, nem voltak felhantolva. A parcella kb. 3 kilométerre volt a főbejárattól, nagyobbrészt alig járható földút vezetett oda" - emlékszik vissza Pajcsics József, a kutatásban résztvevő főtiszt. Öt évvel korábban Vásárhelyi Miklós hasonlóan fogalmazott az Irodalmi Újságban: "A talaj csupa láthatatlan, gazzal benőtt lyuk, üreg, s egy-egy beomlott gödör mélyén nyugszanak az 1956-os forradalom kivégzett mártírjai”.

1989. március 23-án Borics Gyula igazságügyi államtitkár közli, hogy napokon belül megkezdik Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és Losonczy Géza földi maradványainak kihantolását. A Kossuth Rádió válogatott átirataiból kiderül, hogy az exhumálást március 29-én kezdték meg a rákoskeresztúri temetőben, a sajtó és a nyilvánosság teljes kizárásával. A kizárás miatt a riporterek és újságírók - megkerülve a hatalmas parcellát - a kerítés hátsó részénél állították fel fotós állványaikat. A megrendítő, szertartásszerű eseményt egyetlen hangos szó, vagy oda nem illő megjegyzés sem zavarta meg. Az egyetlen kivétel akit beengedtek, a friss Balázs Béla díjas Ember Judit filmrendező forgatócsoportja volt, akik ott lehettek a munkálatok alatt, viszont a temetésig nem hozhatták nyilvánosságra felvételeiket.

Az első sír feltárása talán 15 méterre a kerítéstől zajlott, a 301-es parcella 23. sorában. A munkások lassan, meggondoltan lapátolták a földet, centiméterről centiméterre haladtak a feltárással. Ha valamilyen leletre bukkantak, hirtelen mindenki összesereglett a gödör környékén (a bizottság tagjai lehettek vagy negyvenen).

Nagy Imre sírjának (301/1) feltárásán a következő szakemberek vettek részt: Kralovánszky Alán régész, Szabó Árpád, Nemeskéri János antropológus és Harsányi László. A családtagok közül jelen voltak: Nagy Erzsébet, Vészi János, Jánosi Katalin, Jánosi Ferenc, Gimes Lucy, Halda Alíz, Gyenes Judith; rajtuk kívül az eseményen részt vettek még: Hegedűs B. András, Litván György, Mécs Imre, Csillag József, Ember Judit. A Belügyminisztérium videofelvételen dokumentálta az eseményeket.

A temetőn kívülre szorult fotósok a feltárást követik (kép: Urbán Tamás)

A feltárási munkálatok 1989. március 30-31-én Gimes Miklós és Maléter Pál (301/2), április 1-jén pedig Szilágyi József sírjának (301/3) kihantolásával folytatódtak. Április 5-én találták meg hosszabb keresés után Losonczy Géza (301/8) földi maradványait.

1989. április 6-án fejeződött be a Nagy Imre és az ő perével kapcsolatban meghaltak és a parcellába temetettek (Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza) kihantolása. A testek arcukra fordítva feküdtek a sírban, kezük drótkötéllel volt átkötve. Nagy Imrét egy fennmaradt protézise és a koponya megegyeztetésével sikerült azonosítani. Losonczy esetében a boncolás során végzett beavatkozások azonosítása segített.

Még ezen a napon jelentette be a Történelmi Igazságtétel Bizottság (TIB) titkára, Hegedűs B. András, hogy befejeződött Nagy Imre és társai holttestének exhumálása, ám a hivatalos azonosítási eljárás még hetekig is eltarthat.

Egy újabb hét sem telt el és megjelentek a földgépek a területen. A szigorúan konspiratív módszerekkel létrehozott és teljes feledésre ítélt parcellát három nap alatt tükörsima felületté alakították a munkagépek. Aztán jöttek a kopjafa állítók és mértani pontossággal pántlikás oszlopokat állítottak.

A TIB és a családtagok kérték, hogy az említettek mellett még tizenkét áldozat földi maradványait azonosítsák, hogy június 16-án együtt temethessék el őket. A 301-es parcella feltárását a kerítésen kívülről több fotós is végigkövette, köztük Urbán Tamás is.

A Szabad Európa Rádióban Molnár Tamás ismertette az Inconnu független művészeti csoport felhívását és tervét az 1956-os forradalom áldozatai nemzeti emlékhelyének és sírkertjének létrehozására.

Grósz Károly: "[...] Én inkább azon kezdek mostanába már gondolkodni, hogy hogyan lehet a, úgy megterveznünk és, és programba foglalnunk majd a Nagy Imre kihantolását és eltemetését, meg az ezzel kapcsolatos ez évi folyamatokat, hogy ez a kettő ne egymást erősítő folyamattá váljon. Hát ez egy, ez egy, most én nem tudok rögtönözni, mert át kell gondolni kormányba is és azt hiszem itt is kell róla szólni, mert nagy a veszély, hogy egymást erősítő folyamattá válik. Szóval én azt ajánlom, hogy többen szólaljunk meg, és, és segítsük egymást ebben a vitában. Itt az lesz a meglepetés, ha azok a várakozások, amiről a nyugati rádiók, sajtó és így tovább, szóval mi azzal mutatjuk az a mi válaszunk, hogy itt, hogy itt nem személyi ügyet csinálunk belőle és nem ezt, hanem egységet teremtünk és ezért jó ez a három négy kérdés, ami a platformját és az irányt meg fogja mutatni. Köszönöm szépen".

Lukács János: "A dolgok, az ’56-os események végső kimenetele számomra változatlanul ellenforradalom. A dolgok végső kimenetele. Mert akkor következik nagyon sok minden, hogy mi van annak leverésével, de itt vannak a promt ügyek. Igaza van itt Tatai elvtársnőnek és másoknak, ha nem mondjuk most hozzá, hogy mindez nem jelenti, hogy decemberi ülésünkön erről beszéltünk: Nagy Imre és társainak a temetése nem jelenti sem az események sem a személyek politikai és jogi rehabilitálását. Kit fognak temetni március végén?"

Grósz Károly: "Az, hogy a Nagy Imre temetés, ennek a kezelése, politikai előkészítése, azt nekünk kell itt megcsinálni, végiggondolni, a kormányzati munkában folyó tevékenységgel együtt. Tehát a politikai gondozását is".

(részlet az MSZMP PB február 7-i ülésének szó szerinti jegyzőkönyvéből)
Forrás: tte.hu, Wikipédia, Osa Archívum

Besúgók a temetésen

Nagy Imre újratemetésével kapcsolatban 181 személyt bíztak meg azzal, hogy tartsa "kontroll" alatt az eseményeket. Az 1956-os Intézet közülük 110-et azonosított. Az állambiztonság még a Szabad Európa tudósítóját és az ügyeletes orvost is beszervezte. Feladatuk az volt, hogy ne az elszámoltatáson, hanem a megbocsátáson legyen a hangsúly a Hősök terén. Az állambiztonsági akcióhoz köthető szigorúan titkos, illetve nyílt állományú tiszt azonosítása nehezen volt véghezvihető: jogszabályok védték őket, sok esetben pedig 2030-ig titkosították az iratokat.

A kisgazdapárton belül június 16-án a tekintélyes kisgazda múltra visszatekintő Vörös Vince feladata volt, hogy kora, múltja és politikai tekintélye bevetésével leszerelje az esetleges szélsőséges megnyilvánulásokat. Vörös a rendszerváltás után a parlament alelnöke is volt. A beazonosított besúgók közül Csongor Balázs feladata volt, hogy erősítse a demonstráció-ellenes hangulatot a Fideszen belül. Olajos Csabát azzal bízták meg, hogy az MDF választmányán belül hangoztassa, nem szabad, hogy politikai demonstrációvá váljon az újratemetés. Az SZDSZ vezetésében is volt egy besúgó, őt azonban az 56-os intézet nem tudta beazonosítani, annyi tudható, hogy a fedőneve Kakukk volt. A szervezet sajtóreferensének, Kurucz Jánosnak viszont abban kellett befolyásolnia az ügyintéző testületet, hogy a ravatalozás helyszíne a lehető legkevésbé frekventált helyen legyen, az újratemetés napján pedig a külföldi tudósítók terveiről kellett információt szereznie.

Több újságírót is megbíztak azzal, hogy nyugtató hangvételű cikkekkel dolgozzák meg a közvéleményt az újratemetés előtt. A kor legnépszerűbb (részben a párt tulajdonában álló) bulvárlapja, a Reform főszerkesztője, Tőke Péter például az újratemetés operatív előkészületei kapcsán azt a feladatot kapta, hogy információkat szerez a független lapok temetéssel kapcsolatos terveiről, és interjút készít a lapba, amihez a megfelelő háttéranyagokat az állambiztonsági szervek biztosítják. Erőss Lászlót azzal bízták meg, hogy figyelje a Nyilvánosság Klub prominens személyeit, Spánn Gábornak az volt a feladata, hogy a Magyar Televíziónál bejelentkezett külföldi forgatócsoportokról és rádióriporterekről készítsen listát és gyűjtsön információkat. De még a Szabad Európa Rádiónak az újratemetésről tudósító újságírója, Szekeres László is ügynök volt.

Diplomácia vonalon dolgozott az állambiztonsággal együttműködve dr. Bárándy György, akinek szintén évtizedes múltja volt a szolgálatnál. Azt a feladatot kapta, hogy az állambiztonsági szervek által meghatározott koncepciót sugallja ismerőseinek, a francia nagykövetnek és a katonai attasénak.

Bárándy erre reagálva azt mondta: unokatestvérével egy hajón ünnepelte a születésnapját Nagy Imre újratemetésekor. Az 1956-os Intézet szerint az ügyvéd együttműködött az állambiztonsággal, és aznapra "hálózati feladatot" kapott. Bárándy állítja, nem működött együtt, bár néha megkeresték "ezzel-azzal".

Külföldön dolgozott az állambiztonságnak Nógrádi György biztonságpolitikai szakértő, akinek NSZK kormánykörökben, illetve az ellenzéki pártok képviselőivel folytatott beszélgetéseiben kellett aggályait hangoztatnia az újratemetés politikai demonstrációvá alakítása kapcsán. Az intézkedési terv szerint "Raguza" rendszeres kapcsolatban állt a BND és a CIA képviselőivel.

A szolgálat mindenhol ott volt, még Simon László, az Új Köztemetőben orvosi ügyeletet ellátó doktor is feladatul kapta, hogy figyeljen és a rendkívüli eseményeket soron kívül jelentse. Az 1989. június 16-én reggel készült napi operatív jelentésben benne volt például, hogy Orbán Viktor a Fidesz részéről „meglepetés erejű” beszédre készül.

Forrás: NOL.hu

A megemlékezés

A bíróságok 1956. november 4-e után az 1963-as amnesztiát követő esztendő végéig 26 ezer 621 embert marasztaltak el politikai perekben.

A Legfelsőbb Bíróság 1962. december 31-ig 215, a katonai bírák 152 személyt ítéltek halálra. A 367 halálraítéltből többen kegyelemben részesültek, az ez időszakban a hóhér kezére juttatottak száma mai ismereteink szerint 341 volt, ám köztük akadtak köztörvényes bűnözők is. 225 emberrel egyértelműen a forradalom miatt végeztek.

Kétségtelen, hogy a 301-es parcella elsősorban ötvenhatos emlékhelyként lett emblematikus. A parcellában éveken át zajlott a kivégzettek és börtönben meghaltak sírjainak feltárása, majd az eredetileg brutálisan méltatlan körülmények között elhelyezett földi maradványok ünnepélyes újratemetése. Az események csúcspontja, egyben a korabeli politikai fordulat jelképe Nagy Imre és társai gyászszertartása volt 1989. június 16-án a Hősök terén. Ennek az eseménynek a megszervezésében és lebonyolításában a következő évtizedek számos politikusa és közéleti szereplője részt vett. Az '56-osok többsége nem szorosabb értelemben vett újratemetésben, hanem visszatemetésben részesült: az új, méltó sírhelyek kialakítása ugyanazon a helyen valósult meg, ahol addig a jeltelen sírok voltak.

Budapesten, a Hősök terén reggel 7 óra után néhány perccel még folytak az előkészületek. Az előző napokban gigantikus ravatallá alakított Műcsarnok homlokzata előtt már a helyükön sorakoztak Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál, Szilágyi József koporsói és az ismeretlen mártírokat jelképező koporsó, melyre az 1956-os forradalmat szimbolizáló lyukas magyar zászlót terítettek. 7 óra 45 perckor a helyükre kerültek az első koszorúk, eközben a Műcsarnokban avatatlan szemek elől elzárva megtartották az utolsó eligazítást a díszőrségnek, némi vita után úgy döntöttek hogy nem a veteránok, hanem a Fidesz tagjai róják le kegyeletüket elsőként.

9 óra 6 perckor kezdetét vette a koszorúzás, a hivatalos szervek csak később jelentek meg, ekkor még mindenki magánemberként tette le a virágát. A téren ekkor körülbelül harmincezer ember tartózkodott, a megemlékezésre több száz külföldről akkreditált tévés és fotós is érkezett.

Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársainak újratemetése, 1989. június 16. (Kép: Lázár István: Képes magyar történelem)

10 órakor Sinkovits Imre színművész felolvasta a megemlékezés menetét, majd a virágot hozók lassan kígyózó sorba rendeződtek. A hangszórókból felhangzott az 1956-ot követő kivégzések áldozatainak névsora, Mensáros László, Rékasi Károly és Orosz Helga háromnegyed órán keresztül sorolták a neveket.

A 11 órakor kezdődött koszorúzási rendbe csaknem 70 szervezet iratkozott fel. Elsőként Nagy Imre szülővárosa, Kaposvár polgárai helyezték el a kegyelet koszorúját, majd sorban az országgyűlés, a minisztertanács, a magyarországi egyházak, a külföldi nagykövetségek, érdekképviseletek és diplomáciai testületek képviselői, majd a hajdani harcostársak, egykori osztálytársak és az utódok. Déltől pedig ismét a magánemberek.

12 óra 30 perckor pedig egy perce megállt az élet és országszerte megszólaltak a harangok. A járókelők egyperces néma megállással, a gépjárművezetők megállással és dudálással tisztelegtek Nagy Imre és mártírtársainak emléke előtt.

Ezután a Hősök terén Nagy Imre harcostársai és a koncepciós perek túlélői nevében is beszéltek a szónokok. Felszólaltak: Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla és Orbán Viktor. Bár a szertartás a hatalmas tömeg ellenére békésen és méltósággal zajlott, a szónoklatok egy része kifejezetten a szocialista rendszer ellen szólt.

A legnagyobb vihart kavaró beszédet Orbán Viktor mondta, aki először követelte az országos nyilvánosság előtt a szovjet csapatok kivonását. „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk - mai fiataloktól - jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” - hangzottak a beszéd azóta gyakran idézett mondatai.

Arra a kérdésre, hogy tudta-e akkor, hogy az újratemetésen elmondott beszéd lehet élete legfontosabb beszéde, azt mondta, hogy akkor még nem sejtette, de a szertartás azt jelezte Nagy Imre családjának és egész Magyarországnak, hogy “végre az ország kultúrájához illő módon róhatjuk le kegyeletünket a szovjet megszállók elleni 1956-os forradalom jelképes alakja előtt”, aminek révén “a diktatúra évtizedei után visszatért a normális élet”.

A megemlékezés 13 óra 30 perc előtt nem sokkal, a Himnusszal zárult.
Forrás: Wikipédia, Nemzeti Örökség Intézete

A temetés

1989. június 16-án a csaknem 5 órán keresztül tartó tiszteletadás során az emberek szűnni nem akaró sorokban járultak a ravatal elé virágaikkal. Az esemény végeztével a koporsókat és a mérhetetlen mennyiségű virágot gyászkocsikra rakták. A gyászoló családtagok, a barátok, a meghívottak szűkebb köre - legalább ezer ember - indult meg fegyelmezett sorba rendeződve a temető felé.

A méltóságteljes tempóban haladó menet útját emberek százainak sorfala szegélyezte. A tisztelgés csendjét senki és semmi nem zavarta meg. Alig hallható motorzúgással araszoltak végig a Rákoskeresztúrra vezető lezárt útvonalon a virágokkal roskadásig telt halottaskocsik, az azokat követő családi autók, végül a buszok tucatjai.

A temető kapujában újabb százak várták a menetet, hogy utoljára búcsút vehessenek a halottakról. Rendőrségi autó felvezetésével érkezett meg a menet. Miután a koporsók a rendeltetési helyükre kerültek, a katafalkokra helyezték őket, majd kezdetét vette a szertartás.

Darvas Iván és Mensáros László itt is betűrendben felolvasták a több mint kétszáz kivégzett nevét.

Amikor egy-egy névhez értek, akkor esetenként a fellelhető sírnál egyházi vagy polgári szertartásra került sor. A katolikus egyházat Jelenits István piarista rendtartomány főnöke képviselte, az evangélikus egyházat pedig Harmati Béla, a Déli Egyházkerület püspöke és Donáth László lelkész. Dobner Győző baptista lelkész és Iványi Gábor metodista lelkész képviselték a szabad egyházakat. Raj Tamás főrabbi az izraelita áldozatok sírját áldotta meg. A református egyházat Pánczél Tivadar és Cövek Olivér képviselték.

Gimes Miklós nevéhez érve beszédet mondott Molnár Miklós, egykori újságíró kollégája. Losonczy Gézát Gyenes Antal, Maléter Pált Harmati Béla evangélikus püspök búcsúztatta. Nagy Imrétől egykori barátja Méray Tibor és Kopácsi Sándor búcsúztak, Szilágyi József koporsójánál pedig Lőcsei Pál újságíró mondott beszédet. A több száz név után utolsóként következett az ismeretlen mártírok koporsójának földbehelyezése, ezt Nagy Imre koporsójával együtt átvitték a 301-es parcellába és közvetlenül mellé temették. Itt mondott búcsúbeszédet Forgách Ferenc és Fónay Jenő.

Végül megáldották a jeltelen sírban fekvőket és egyházi személyek búcsúztatták a mártírokat. A mintegy 3 órás ceremónia végeztével a Himnusz felcsendülése alatt engedték le a koporsókat végső nyughelyükre.

A legtöbb korabeli értékelés szerint az újratemetés a magyar kommunista egyeduralom történetének szimbolikus záróaktusa volt. Ez a későbbiekben árnyalódott, hiszen sokan évekkel később sem gondolják azt, hogy Magyarország megszabadult a kommunista örökségtől és az 1956-os forradalom szereplői képének kialakulása sem lezárt folyamat.

Az értékelés már a kezdetekben sem volt egyöntetű, ahogy Pongrátz Gergely egyik nyilatkozata mutatja: „A temetés előtt lejött hozzám Arizonába a New York-i konzul, három napig a vendégem volt, győzködött, hogy jöjjek haza a Nagy Imre temetésre. Azt mondtam: ha minden kivégzettet eltemetnek, akkor jövök, de az öt kommunistát el tudják temetni nélkülem is, ezért nem jövök”.

Nagy Imre és társainak 1989-es újratemetése a rendszerváltás katartikus pillanata volt: százezres tömeg állt az utcán, és egy pillanat alatt semmivé lett a még fennálló pártállami rendszer ideológiai alapja. A háttérben persze már felsejlettek a későbbi politikai törésvonalak, de a hat koporsó előtt egy pillanatra megvalósult a nemzeti egység.