A pesti vásárcsarnokok hosszú előtörténete 1865-ben kezdődött. Ekkor merült fel a pesti Duna-parton (a későbbi Duna-korzó helyén) építendő kettős bazár terve, mely a majdani szállodasor egész területét elfoglalta volna. A bazárkolosszus déli végén egy kioszk-méretű, üvegházszerű pavilon épült volna, melyet a tervezők (Gerster Károly és Frey Lajos) vásárcsarnokoknak szántak, de amit a terv bírálói csekély mérete miatt meg nem felelőnek ítéltek. Végül az egész plánumból nem lett semmi, de jellemzően mutatja, milyen tájékozatlanság uralkodott akkortájt ebben a kérdésben. A fogalom bizonytalansága a következő években többször is bebizonyosodott, amikor különböző kezdeményezésekről kiderült, hogy előterjesztőik nem is vásár-, hanem zsibárucsarnok építését kezdeményezik.

AJÁNLÓ

1871-ben rendezték meg az egyesülés előtt álló főváros rendezési tervére kiírt nemzetközi pályázatot, melynek részvevői a reális és aktuális elképzelések mellett egyéni ötleteiket is belevették pályaművükbe. A nyertes Lechner Lajos műleírásában részletesen kitér a vásárcsarnokokra, indokolja szükségességüket, hangsúlyozza jó megközelíthetőségüket. Nemcsak elvben tér ki rájuk, konkrét javaslatot is tesz: a Lipótváros akkor még teljesen beépítetlen, az Újépülettől északra eső részére helyezi, melyet amúgy is fejleszteni kíván. Személye azért fontos, mert a csarnokrendszer kiépítése idején ő lesz Budapest főmérnök-középítési igazgatója, azaz a főváros műszaki adminisztrációjának vezetője, aki - mint látni fogjuk -tevékeny részt vállalt a csarnoképítés előkészületeiben és (már csak hivatalból is) a lebonyolításában. A kérdés iránt korán megnyilvánult érdeklődése kétségkívül hasznára vált az ügynek.

A javaslatok továbbra is ötletszerűen merültek fel, a megvalósulásukra való esély nélkül, de azt jelzik, hogy a téma divatossá vált. 1872-ben az egyik hetilap közölte egy vas - üveg szerkezetű vásárcsarnok rajzát és azt a hírt, hogy a kecskeméti kapunál (tehát a Kálvin téren) fog felépülni. A hír téves volt, a rajz pedig az előző évben elkészült egyik bécsi kerületi csarnokot (a zedlitzgasseit) ábrázolta. A városi hatóság ebben az időben még egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel, mely azonban még ebben az évben mégis terítékre került.

A kezdeményező egy - eddig ismeretlen okból és körülmények között ide szakadt - francia, bizonyos Edouard Besnier de la Pontonerie volt, aki emlékiratában tette közzé elképzelését. Tanulmányában - mely az első volt, amit nálunk ennek a kérdésnek szenteltek - a párizsi rendszert javasolta Pesten megvalósítani. Az ottani Les Halles nyomán tervezett központi vásárcsarnokot, valamint kerületieket a Teréz-, a József-, a Lipót-, a Vízi- és a Rácvárosba. Noha a város lenne a tulajdonos, az intézményt magánvállalkozók működtetnék - szerinte - jelentékeny haszonnal.

A város közgyűlése és egy e célra kiküldött bizottság foglalkozott ugyan a javaslattal, de elutasította, mondván csarnokokra szükség van ugyan, de nem épülhetnek magánkezdeményezésből. A kiküldött szakértői bizottság viszont, ha lassan is, de némi eredménnyel járt: 1875-re kijelölték a leendő csarnokok helyét. Összesen kilencet terveztek, ebből hármat Budára, a többit Pestre. Már ekkor fölmerült a Hunyadi, az István (Klauzál) és a Rákóczi tér, valamint a Sótér, ahol végül a Központi Vásárcsarnok felépült. A Lipótváros számára a Széchenyi teret javasolták (a mai Szabadság tér déli részét).

1879-ben létrehozták Budapest közélelmezési bizottmányát, ami a probléma akuttá válását jelezte. A város belterületén működő több mint 40 utcai piacon ellenőrizhetetlen, legendásan rossz minőségű és drága élelmiszert lehetett kapni elképesztő higiéniai körülmények között. A bizottság fontosságát jelzi, hogy elnöke maga a polgármester, Kamermayer Károly volt. Három év elteltével kinyomtatott jelentése az addigi munkálatok összegezése.

Bírálóan ismertette a külföldi csarnoképítési eredményeket, majd hangsúlyozta, hogy legfontosabb a célszerűségi szempont érvényesülése, a közlekedési, világítási, szellőzési problémák helyes megoldása. A vasszerkezet és az üveg alkalmazását rossz hőszigetelése miatt ellenezte, karzatok építését sem látta célszerűnek. Leszögezte, hogy a városnak magának kell felépítenie a csarnokokat.

Lechner Lajos
(1833-1897)

Kamermayer Károly
(1829-1897)

A közélelmezési bizottmány következő évi átfogó javaslatai erre az emlékiratra épültek. Külön hangsúlyt kap bennük a központi és a kerületi csarnokok szerves egysége. Ekkor vetődik fel először közigazgatási és műszaki szakértők nyugat-európai tanulmányútra küldése. 1885-ben ugyan kimondják a központi vásárcsarnok létesítésének szükségességét, de évekig nem történik semmi.

AJÁNLÓ

Újabb lökést megint Besnier de la Pontonerie ad az ügynek, ezúttal nem emlékirat, hanem röpirat formájában, a tanács helyett a közvéleményhez fordulva. Elképzelése továbbra is a városi intézmény és a magánvállalkozás valamiféle kombinációja, de ezúttal a csarnokrendszer felállítását, tervezését és berendezését is felajánlja, magára vállalva az ehhez szükséges hosszú lejáratú kölcsön megszerzését is. Azt is megígéri, hogy kizárólag hazai iparosoknak ad munkát.

A közgyűlés a helyi viszonyok ismeretének hiányára hivatkozva elutasította a javaslatot, de annyi hatása mégis volt, hogy 1889 elején a tanács felszólította a főváros középítési igazgatóját, hogy tegyen javaslatot a probléma megoldására. Lechner Lajos jelentése, mely a következő évben készült el, három variációt is megjelölt a központi csarnok lehetséges elhelyezésére (mai helye mellett a Boráros teret és a Közraktárakat) a vas-üveg szerkezet alkalmazása mellett foglalt állást, felvetette a kettős tető gondolatát és kiszámította a lehetséges áruhelyek számát is. Csak nyolc kerületi csarnokot tervez, javaslatai alig néhány helyen térnek el a polgármesteréitől. Állásfoglalásának legfontosabb része az, melyben határozottan elveti a terek esetleges beépítésének lehetőségét, még akkor is, ha ezáltal megnőnek az építési költségek. A teljes megoldáshoz további négy csarnok építését látja szükségesnek (közülük hármat tervez Budára!).

Lechner jelentésével szinte egy napon, hasonló terjedelemben érkezett a tanácshoz egy magánjellegű emlékirat, mely ugyanezzel a problémával foglalkozott. Szerzője Czigler Győző volt, a Hold utcai (és a Hunyadi téri) csarnok majdani tervezője. Általában ő is Lechnerhez hasonló következtetésekre jut. A központival egyszerre szerinte legalább három detail-csarnokot kellene építeni.

Ő veti fel az utcai piacok megszüntetését azokban a kerületekben, ahol vásárcsarnok épül. Hangsúlyozza a bővíthetőség követelményét. Helyválasztása megegyezik a korábbiakkal. Kitér a hűtés és a kirakodás kérdésére, vasszerkezetet csak korlátozott mértékben használna. A kerületi csarnokok egy részét viszont a terek közepére helyezné. Minden csarnokhoz költségvetést is összeállít.

Czigler nem saját kezdeményezésére, hanem egy tanácsnok felkérésére készítette emlékiratát. Feltehetően Matuska Alajos , a közélelmezési ügyosztály vezetője (a későbbi alpolgármester) volt az illető, aki ekkor már évek óta foglalkozott a témával, és a vásárcsarnok-ügy legfőbb szakértőjének és első számú támogatójának számított. Már évekkel korábban tett javaslatot a megoldásra. 1891-es összefoglaló jelentésében főleg Cziglerre hivatkozott építészeti kérdésekben, innen sejthető, hogy az építész Matuska kérésére foglalkozott a témával. Besnier javaslatát a tanácsnok is elveti, avval, hogy nem a jövedelmezőség a cél, hanem az áruk minél olcsóbbá tétele. Felsorolja a megszüntetendő piacokat, felveti, hogy a telkek egy részére - a jövedelmezőség érdekében - bérházat kellene építeni. Az intézmény összköltségét 6 millió forintra becsüli. Amikor a főváros törvényhatósági bizottságának közgyűlése 1891. május 13-án nagy vita után elfogadja a közélelmezési bizottság javaslatát, lényegében Matuska programja válik határozattá (egyúttal végleg elvetik Besnier és mások javaslatait).

A másodfokú építési hatóság, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is jóváhagyja a tervet, de hangsúlyozza, hogy a csarnokok ne magukra a terekre épüljenek. Ezt a program - Czigler nyomán, Lechnerrel ellentétben - nem szögezte le. Még egy korrekcióra sor került: az V. kerületi csarnok helyéül a közmunkatanács a Széchenyi tér helyett a Hold utcát javasolja.

A közgyűlési határozatot a belügyminiszter jóváhagyó leirata szentesítette. A vásárcsarnokok ügye ezzel lépett a megvalósulás stádiumába.

Czigler Győző
(1850-1905)

Matuska Alajos
(1847-1934)

Az egyes vásárcsarnokok külön története a létesítésüket szentesítő közgyűlési határozat, illetve belügyminiszteri jóváhagyás után kezdődött, akkor, amikor a fővárosi mérnöki hivatal először foglalkozott velük.

Minden középítkezés esetében ugyanis - függetlenül attól, hogy az építési terveket végül ők készítették-e, vagy magánépítészt bíztak meg - a hivatal közegeinek feladata volt a telek kiválasztása és hozzávetőleges költségvetés készítése az illetékes tanácsi ügyosztály által meghatározott program alapján. Amennyiben nem a hivatalban készültek a részletes tervek, úgy ezek ellenőrzése volt a feladat, meg a költségvetésé, az egyes munkákra vonatkozó árlejtési feltételeké és a munkát elnyert vállalkozói szerződéseké, továbbá magának az építkezésnek a műszaki felügyelete, jelentéstétel a befejezésről, stb. Mivel a hivatalnak nem volt döntési kompetenciája, majdnem mindenben a tanács, illetve a közgyűlés határozott, természetesen az illetékes ügyosztályok meghallgatása után. A fontosabb kérdésekben a közmunkatanács, illetve a belügyminiszter jóváhagyása is szükséges volt. A bonyolult ügymenet miatt a döntések előkészítése, meghozása általában több időt vett igénybe, mint maga az építkezés.

AJÁNLÓ