Magyar Nemzeti Múzeum

VIII. kerület, Józsefváros, Múzeum körút 14-16.

Írta: Varga Máté 2021. április

A Magyar Nemzeti Múzeum történeti múzeum, amelynek feladata a magyar nép és Magyarország történetére vonatkozó tárgyi emlékanyag gyűjtése, őrzése, továbbá a gyűjteményanyag tudományos feldolgozása és a közönségnek való bemutatása. E múzeum a harmadik volt Európában, amely megnyitott. A magyar intézményt csak a British Museum és a Louvre előzte meg.

Széchényi Ferenc gróf, az ország egyik legtekintélyesebb főura 1802-ben könyv-, térkép- és éremgyűjteményét felajánlotta „drága hazájának" és a „közhaszonnak". A következő években ebből az adományból fejlődött ki – Habsburg József főherceg nádor és az országgyűlés pártfogásával – a Magyar Nemzeti Múzeum. Székhelyét, Magyarország talán legszebb klasszicista épületét 1837-ben Pollack Mihály tervei alapján kezdték el építeni. 1846-ban már kiállításokat rendeztek falai között, 1848. március 15-én pedig lépcsőjéről hirdette ki a forradalmi ifjúság azokat a szabadságeszményeket, amelyeken Magyarország állami élete máig alapszik.

A Magyar Nemzeti Múzeum feladata, hogy tudományos módszerekkel gyűjtse, megőrizze és bemutassa a Kárpát-medence tájai és lakói továbbá a magyar nemzet történetére vonatkozó emlékeket az őskortól napjainkig.

Az 109×70 méteres, téglalap alakú épületnek két belső udvara van, párkánymagassága 24 méter, beépített alapterülete 7894 négyzetméter. A főbejárat az athéni Erekhteion mintáját követi, nyolc korinthoszi oszlopos portikuszát felül timpanon zárja. Középen Pannónia nőalakja trónol, két kezében babérkoszorúval, melyet jobbról a tudomány és művészet, balról a történelem és a hírnév megszemélyesítőjének nyújt át. A jobb sarokban fekvő alak a Dunát, a bal sarokban fekvő a Drávát szimbolizálja. A főlépcsőház falait és mennyezetét 1875 óta Lotz Károly és Than Mór allegorikus freskói díszítik.

A gyűjtés időbeli kutatásai az emberi történelem legkorábbi korszakaitól napjainkig terjednek. A múzeum mai feladatkörének kialakulása közel kétszáz esztendős történelmi folyamat következménye. A múzeum alapítása egybeesett a magyar történelem jelentős korszak-váltásával, az újkori nemzeti öntudat kialakulásának és a polgári szabadságeszmék elterjedésének időszakával.

1802-ben gróf Széchényi Ferenc, a művelt arisztokrata I. Ferenc császárhoz fordult engedélyért, hogy Magyarországra vonatkozó gazdag gyűjteményét a nemzetnek ajándékozhassa. Az uralkodó hozzájárulását adta, így ezt a dátumot tekinthetjük a Magyar Nemzeti Múzeum alapítási évének: az alapító levelet Széchényi 1802. november 25-én nyújtotta be a bécsi magyar udvari kancelláriához, amit másnap királyi oklevél hagyta jóvá és erősítette meg. Bár az új intézmény a dokumentumban változó nevekkel szerepelt (Nemzeti Könyvtár, Országos Múzeum, Nemzeti Múzeum), a kor fogalmai szerint Széchényi gróf a magyar nemzeti könyvtárat alapította meg.

A gyűjtemény ekkor 11.884 nyomtatványt, 1156 kéziratot, 142 kötet térképet és rézmetszetet, 2019 db aranyérmét, továbbá régiségeket, valamint néhány képmást tartalmazott. Az adomány pénzben kifejezett értéke 160.000 forint volt, amely abban az időben igen komoly összegnek számított. Ezek a tárgyak képezték tehát a Nemzeti Múzeum első gyűjteményét, amely Európa harmadik ilyen jellegű nemzeti intézménye volt.

A múzeum eme gyűjteményeinek végleges elhelyezése viszont már régóta húzódott. Ideiglenes megoldásként, 1803 és 1806 között a volt pálos rend pesti épületét kapták meg erre a célra. A legelső bemutatót itt tartották meg 1803. december 10-én.

A napóleoni háborúk következtében a legértékesebb részlegeket Temesvárra menekítették, de nem sokkal ezután a katolikus egyház igényt tartott az épületre, amelyben a központi papnevelést kívánták megszervezni, így ismét költöztetni kellett a gyűjteményt. József nádor ekkor az uralkodóhoz fordult a tarthatatlan helyzet megoldása végett, minek után I. Ferenc engedélyezte, hogy a pálos kolostor szomszédságában fekvő egyetem háromemeletes épületét birtokba vegyék.

Az uralkodót Magyarországon képviselő József nádor főherceg 1806-ban Miller Jakab Ferdinándot - Széchényi gyűjteményeinek őrét - olyan előterjesztés kidolgozásával bízta meg, amely szerint a könyvtárat múzeummal bővítik ki. A javaslat azt indítványozta, hogy a könyvtárhoz kapcsolódóan állítsanak fel olyan művelődési intézetet, amely feltárná a nemzet anyagi kultúráját, a múzeum - a könyvek, kéziratok és grafikai művek mellett - a haza régészeti és történeti emlékeit, természeti produktumait és műipari alkotásait gyűjtené.

A tervezet nyomán megszületett 1807. évi XXIV. törvénycikk “a magyar országos Széchényi-könyvtárról” a nemzet tulajdonába vette az új intézményt, kimondva: Széchényi gróf “a magyar nemzet használatára” átadott adományaival “egy fölállítandó nemzeti muzeum alapjait dicséretes buzgósággal lerakta”. Az országgyűlés egyúttal közadakozásra szólította fel a nemzetet. Az adományozások közül az egyik legjelentősebb volt az alapító feleségének, Festetics Juliannának értékes ásvány-gyűjteménye, mellyel megvetette a későbbi Természettudományi Múzeum alapját. Az ajándékozások mellett a gyarapodás másik forrása a vásárlás volt, így jutottak hozzá Jankovich Miklós tudós és műgyűjtő gazdag gyűjteményéhez.

A diéta a következő évben az 1808. évi VIII. törvényben gondoskodott a Magyar Nemzeti Múzeum felállításáról és a vármegyék megajánlásai révén az ehhez szükséges pénzügyi alap biztosításáról.

1811-ben megpróbáltak betörni az épületbe, de a teremőrök megakadályozták a lopást. Ez már nem az első ilyen kísérlet volt, úgyhogy következménye is lett az esetnek: 1811. január 10-től állandó katonai őrizetet kapott a múzeum. Az intézmény hajléka ekkor még a régi egyetemi épületben volt.

Az intézmény első igazgatója 1812-ben Miller Jakab Ferdinánd lett, ekkoriban alakult ki a meglévő könyvtár után a természettár, majd a régiségtár.

Azonban amint az a későbbiekben kiderült, az egyetemi helyszín nem volt megfelelő, ugyanis a termekben zsúfoltság alakult ki és a fagerendás szerkezet állandó túlterheltségnek volt kitéve. A tetőszerkezet sem volt biztonságos, egyrészt beázott, másrészt tűzveszély is fennállt. A legjobb megoldás egy új épület emelése lett volna, de erre a háborús viszonyok miatt nem lehetett vállalkozni, így József nádor azonnal megragadta az alkalmat, amikor Batthyány Antal eladásra kínálta az akkori ún. Országúton (ma Múzeum körút), a Kecskeméti kapuval átellenben található, nagy kerttel körülvett egyemeletes villáját.

A török kiűzése után a mai Józsefváros beépítésére sokat kellett várni. Az első építményeket a XVIII. század közepén kezdték emelni, ekkor nyitották meg a mai Múzeum és a Bródy Sándor utcát is (lásd: Palotanegyed). Az így kialakult telken több ház is állt, ezek egyikét a kalocsai érsek, Klobusiczky Ferenc építtette valamikor 1751-1760 között.

Ezt a villát vásárolta meg Batthyány József esztergomi érsek (1776-1799), aki több ízben fényes ünnepséget rendezett itt. A nagy műveltségű egyházfő nevéhez számos épület (kalocsai székesegyház, pozsonyi prímási palota) és gyűjtemény köthető. Ő kezdte el a pesti Városliget kialakítását is. Ugyanakkor az Országúton túli terület külvárosi jellege is megmaradt. Erre utal a mai Kálvin térnél álló, a két pisztolyhoz címzett vendégfogadó a maga "gyanús elemeivel együtt". Az alaprajzon is látható épület utca felé néző frontja 76 méter, a kertre néző két oldalszárnya 47-48 méter volt. Ez elengendőnek tűnt a régészeti és természeti tár, a könyvtár és a személyzet elhelyezésére. A villa állapota sok kívánnivalót hagyott maga után, ami komoly és elhúzódó felújítási munkákhoz vezetett.

A nagyjából a mai Múzeumkertet magában foglaló terület (fenti térképen a 27-es számmal jelölt utca fölötti rész) 1813. október 28-án került a múzeum tulajdonába. A vételár 220 ezer forint volt. Az összeg kifizetésére felhasználták azt a pénzt, amely a Hatvani utcában, a ferencesek temploma mögött álló telek eladásából származott (amely területet még Grassalkovich Antal herceg adományozta a Nemzeti Múzeumnak).

A Batthyány családtól megvásárolt és 5 holdnyi kerttel körülvett villát tehát berendezték múzeumnak. Az első feladatok közé a biztonság megoldása tartozott, mivel rendszeresen fordultak elő lopások. Ennek érdekében meg kellett erősíteni az udvar felé eső ajtót és az ablakokra rácsokat szereltek fel. A tető új szerkezetet és cserepeket kapott, a termekben több kályhát is felállítottak. Gyakran volt szükség üveges munkájára is. Lassan kerülhetett sor a helyiségek bebútorozására, mivel megfelelő szekrényeket kellett csináltatni, ami nagy költségekkel járt.

A múzeumtelken az őrködő katonaság számára kialakítottak egy őrházat is (amelyet 1823-ban bővíteni kellett).

Miller Jakab Ferdinánd, a Magyar Nemzeti Múzeum első igazgatója sorra küldte a további mesteremberek - kőművesek, lakatosok, kéményseprők, kútfúrók - számláit a nádornak kifizetés végett. További problémát jelentett a telkeken álló egyéb épületek rendezetlen tulajdonviszonya: volt itt ugyanis egy istálló, majd ennek lebontása után egy lovardát létesítettek. A Múzeum több levélben kérte megszüntetését, de a végső döntés sokáig elhúzódott. Megoldhatatlan problémát jelentett a "körút" porral és szeméttel való szennyezettsége is, amely miatt számos felirat született a tisztítás ügyében.

Az 1835/36. évi országgyűlés elfogadta József nádor javaslatát egy új, a régi villa mögött álló múzeumépület felépítésére. A tervezéssel Pollack Mihályt bízták meg.

A nemzeti öntudat szempontjából korszakos jelentőségű esemény, hogy az 1832-36-os országgyűlés félmillió forintot szavazott meg a múzeum új, önálló épületének felállítására. A parlament pénzügyi támogatása mellett itt is figyelemre méltó a segítők és adományozók szerepe: például a fentebb már említett Grassalkovich Antal herceg telekadománya.

A tereprendezési munkálatokat már abban az évben, 1836-ban megkezdték, majd ezen év második felében megindult az építőanyag beszerzése is. Az eredeti elképzelés az volt, hogy amíg a falak nem állnak, addig a gyűjtemények a villában maradnak.

Az 1838-as árvíz azonban keresztülhúzta a számításokat: a Batthyány-villa sorsa a nevezetes árvíz során pecsételődött meg, amikor a hömpölygő jeges ár oly mértékben rongálta meg az épületet, hogy a gyűjteményeket ki kellett költöztetni. A földszinten elhelyezett könyvtári állományt sikerült ugyan megmenteni, de a falakat annyira alámosta a víz, hogy a villa bármelyik pillanatban összedőlhetett.

A nagy árvíz idején az őrkatonaság is segített a gyűjtemények mentésében. A gyűjteményeket ekkor az Üllői úton már álló Ludoviceumba szállították át. A régi Batthyány-villa kiürítését 1838. november 4-én fejezték be, s csupán néhány nehezen megmozdítható kőemlék maradt a helyén. Ezek elvitele után felszámolták a megroggyant épületet és a lebontásból származó építőanyagot eladták.

Az új múzeumépület tervezésével Pollack Mihályt bízták meg, a magyarországi klasszicista építészet jelentős alakját, aki addigra már komoly hírnevet szerzett több impozáns épület tervezésével. Az építkezés 1837-1847-ig tartott. A múzeum 109 x 70 méteres téglalap alakú teret foglal el, két belső udvarral. Párkány magassága a felszíntől mérve 24 méter, beépített alapterülete 7894 m2, köbtartalma pedig 157.600 m3. A nyolcoszlopos, római stílusú porticus 34,7 méter széles és 27,3 méterrel lép ki a homlokfal elé.

Az újonnan épült Nemzeti Múzeum körüli kert fokozatosan alakult ki, melynek a szomszédos utcák felőli elhatárolása egyre inkább inkább indokolttá vált, mivel azidőtájt a város szélén feküdt és a Széna téren (a mai Kálvin téren) és az Ország úton tartott hetivásárokról a felhajtott marhák nemcsak a Múzeum közvetlen környezetébe, hanem épületébe is be-betévedtek. A közelben található "Két pisztoly" fogadó különösen kétes hírnévnek örvendett. Ezért is övezték a területet 1847-ben elől vaskerítéssel, a fennmaradó részen pedig deszkapalánkkal (Pollack Mihály kerítéstervében, amelyet a nádor felkérésére készített, a főhomlokzaton kívül téglafallal övezték volna), mely, nem kis visszatetszést okozva, még sokáig helyén maradt.

1847-ben egy kis ideiglenes őrházat is építettek a múzeumi őrségnek a Sándor (ma Bródy Sándor) utca felől. Az igazgató, Kubinyi Ágoston ekkor új rendszabályt hozott:

1. - Hogy az őrházat tisztán és rendbe tartsák, melyet minden nap meg fog a kapus vizsgálni.
2. - Szükségöket az idegenek és lakók szemek láttára, minden botrány kikerülése tekintetéből, a’ nekik szánt árnyékszékekbe végezzék.
3. - Fát az őr-szobában és folyóson ne hasgassanak.
4. - Este setétbe az őrálló katonák senkit a kabinetekbe, vagy padlásra be ne eresszenek.
5. - A külső udvaron álló strázsák ne engedjék, hogy az idegenek szükségöket az épület körül végezzék, s ehhez valami rossz szándékból, talán fal bepiszkolás, vagy rontás, vagy épen ablakoni betörés végett, közelítsenek.
6. - Rossz személyeket s idegen, kivált gyanús embereket, az őrházba be ne eresszenek, s magokat illendően és csendesen tartsák.”

E házirendet magyar, német és olasz nyelven kifüggesztették az őrszobán.

Az épület belső kiképzése a klasszicista stílusnak megfelelő. A főlépcső falait és mennyezetét 1875 óta Lotz Károly és Than Mór allegorikus freskói díszítik. A múzeum jelentős szerepet játszott az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszakában.

1848. március 15-én a homlokzat előtti téren játszódott le az a tömeggyűlés, amely a forradalom legfőbb kezdő eseménye volt, s ekkor a hagyomány szerint itt, a lépcsőn szavalta el Petőfi Sándor a Nemzeti Dalt.

Ettől az időszaktól kezdve a Nemzeti Múzeum épülete a magyarság számára nem csupán a legfontosabb nemzeti gyűjtemény befogadóhelye, hanem az emberi és nemzeti szabadság, a társadalmi progresszió jelképe is. Ezt a jelképiséget fejezi ki, hogy nemzeti ünnepünkön a megemlékezést évről évre a múzeum előtt tartjuk. A múzeum környékének esztétikus kialakítására megtervezték a múzeumkertet, és koncerteket rendeztek, hogy a szükséges anyagiakat összegyűjtsék. E koncertek előadóművészei között szerepelt Liszt Ferenc és Erkel Ferenc is.

Petőfi Sándor a múzeum lépcsőjén szavalja a Nemzeti Dalt, 1848. március 15-én

1848. március 15. a pesti forradalom és egyszersmind Petőfi napja. "Ezt a napot Petőfi napjának nevezze a magyar nép; mert ezt a napot ő állítá meg az égen, hogy alatta végigküzdhesse a nemzet hosszúra nyúlt harcát szabadsága ellenségeivel" - emlékezett Jókai. Az eredetileg 19-ére tervezett nemzetgyűlést a bécsi forradalom hírére hozták előre március 15-ére.

Petőfi szerepe, költeményének hatása ismétlődött március 16-án is, és a Nemzeti dalt, mintegy a magyar Marseillaise-t rövid idő alatt százezrek ismerték meg. Háromszor fordították németre, majd franciára, hat dallamot is szereztek rá azon melegében, és Petőfi a népszerűség oly magas pontján állt, hogy a pozsonyi országgyűlésen is némi megdöbbenést okozott.

És ahogy minden történelmi sorsfordulóhoz, úgy az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz is számos legenda kötődik, közülük az egyik a Magyar Nemzeti Múzeum lépcsőjéhez-párkányához.

Több mint száz éve hirdeti egy emléktábla a Nemzeti Múzeum lépcsőzete bal mellvédjének falában, hogy Petőfi Sándor 1848. március 15-én "e helyről szavalta el" a Nemzeti dalt. A Nemzeti dal múzeumkerti hagyománya szinte egyidős a forradalommal, az aznapi valós történésekkel. Bár tévedésen alapul, elmondhatjuk, hogy az idő folyamán szép és nemes hagyománnyá vált.

A korabeli újságok híradásaiból tudjuk, hogy az emléktábla-állítás 1898-ban, az 50. évfordulón merült fel. Az emléktábla költségeinek fedezésére a Bölcsészhallgatók Segélyező Egyesülete indított gyűjtést. Az adományok azonban lassan csordogálhattak, mert az aranyozott betűkkel kivésett márványtábla ünnepélyes leleplezésére csak 1900. március 15-én kerülhetett sor. Az emléktábla ötlete Beöthy Zsolt irodalomtörténész, akadémikus, egyetemi tanártól származott, valószínűleg ő fogalmazta annak szövegét is.

A Petőfi-emléktábla avatásakor Ónody Jenő joghallgató szavalta el a megjelölt mellvédről a Nemzeti Dalt, majd Vörös Béla bölcsészhallgató mondott ünnepi beszédet. Ezt követően került sor az emléktábla leleplezésére. A Budapesti Hírlap tudósítása szerint: "A tábla láttára percekig tartó éljenzés hangzott föl". A tetszésnyilvánítás után Hanzséros Bálint szavalta el erre az alkalomra írt ódáját.

Ez az emléktábla is jól tükrözi a korabeli köztudatot, amelyet akkor nem cáfolt meg a történetírás sem. A történettudomány 1848-ról szóló szakmunkáin kívül a népszerű kalendáriumok és a különböző napilapok március tizenötödikei számai is erősítették a közvéleményben már meglévő tévhitet. Ez aztán olyannyira meggyökeresedett, hogy tulajdonképpen mind a mai napig tartja magát, noha évek óta minden ünnepi közvetítés kapcsán elhangzik a médiában, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt nem szavalta el a Nemzeti dalt.

A Nemzeti dalt a költő két nappal a forradalom előtt írta - eredetileg a tervbe vett József-napi népgyűlésre. A forradalom versét a Landerer-Heckenast nyomdában nyomtatták ki (a Szép utca és a Kossuth Lajos utca sarkán ma is álló épületben) a Tizenkét ponttal együtt, mégpedig úgy, hogy Petőfi emlékezetből vetette papírra az egyes versszakokat, mivel a költemény eredeti kéziratát otthon felejtette. A "magyar sajtónak censura által meg nem fertőztetett ágyából az első törvényes testvérpárt" (Kléh István) fél tizenkettőkor kezdték nyomtatni és ahogy elkészültek, már szét is osztották az akkorra már szép számmal megjelent pesti polgárok között.

A Tizenkét pontot német nyelven is kinyomtatták a pesti német ajkú polgárság számára. A Nemzeti dal először 1848. március 18-án jelent meg német nyelven, Zerffi Gusztáv fordításában, a Pesten kiadott Spiegelben. Egy óra tájban a forradalom "szervezői" kihirdették, hogy délután 3 órakor a Nemzeti Múzeum udvarán folytatódik a népgyűlés és ott osztják szét majd az addig elkészülő nyomtatványokat. Ezeket egyébként kiragasztották az utcasarkokra is, sokan így olvasták először.

A délutáni, múzeum előtti népgyűléssel kapcsolatosan Petőfi a következőket jegyezte naplójába: "A szakadó eső dacára mintegy tízezer ember gyűlt a múzeum elé. A szabad téren, szabad ég alatt vész előtt zúgó tengernek látszék felülről a sokaság".
Petőfi tehát felülről, a múzeumlépcsőről, illetve a lépcső oldalpárkányáról látta az egybegyűlteket és egy rövid beszédet biztosan mondott. Ennek a népgyűlésnek több szónoka is volt: Petőfi mellett Vasvári Pál és Irinyi József.

A Petőfi beszédről van egykorú forrás, de hogy a költő elszavalta-e a Nemzeti dalt a múzeum előtt nem tudjuk a választ. Sem naplója, sem a márciusi ifjak visszaemlékezései alapján nem adatolható, de az 1848 márciusában megjelenő és a nagy nap eseményeiről szóló hírlapi beszámolókban sem olvashatunk erről. Pedig az egykorú tudósítások minden egyes helyen megemlítik, hogy Petőfi március idusán hol szavalta el híres költeményét. Ezekből biztosan kiderül, hogy elszavalta a Pilvax kávéházban, majd az orvostanhallgatók és harmadszor a joghallgatók előtt is. Este a Nemzeti Színházban Egressy Gábor adta elő a verset.

A múzeum udvarán tartott népgyűlésen tehát Petőfi Sándor nem szavalt, hanem csak egy rövid buzdító beszédet tartott, lehetséges, hogy a jelenlevők közül számosan emiatt gondolhatták (messzebb állva, nem hallva őt), hogy a Talpra magyart szavalja. Egy ilyen szemtanú volt gróf Zichy Jenő, aki 14 évesen egy, a múzeummal szemközti házból látta Petőfit "szavalni". Zichy 68 évesen, 1904-ben emlékezett vissza, amikor már az utókor emlékezetébe élesen bevésődött a múzeum mellvédjén szavaló Petőfi alakja: "Gyermek voltam, de ma is úgy hallom, fülembe cseng, hogy ébredj magyar".

Zichy láthatta Petőfit, de hallani, legalábbis tisztán aligha hallhatta őt (hangosítás hiányában). Mindenesetre az "ébredj magyar" felszólítás eljuthatott a szemközti házból figyelő Zichy füléig, igaz ilyen felszólítás a Nemzeti dalban nem szerepel (Petőfi beszédében azonban szerepelhetett). A tévedés, illetve a hagyomány születéséhez mégis a leginkább talán az a grafikai ábrázolás járulhatott hozzá, amely a Vahot Imre szerkesztette Pesti Divatlap 1848. április 22-i számának mellékletében szerepelt. A melléklet a Kálózdi János által megzenésített Nemzeti dal kottáját tartalmazta, a kotta címlapján az oldalpárkányon szavaló (beszédet mondó) Petőfi ábrázolásával (Ez az ábrázolás aztán másolatokban és különböző variációkban terjedt el).

Mi történt akkor valójában 1848. március 15-én a Nemzeti Múzeum előtti tágas téren? Először is kiosztották az időközben kinyomtatott Tizenkét pont és Nemzeti dal példányait, amelyre Birányi Ákos, az egyik "márciusi ifjú" így emlékszik vissza: "...a nyomtatvány-kiosztók ezeket előbb egyenkint adogatni kezdték, de csakhamar ostromolt várkint rohantatván meg, csomókint magasra feldobták, s úgy szórták a nép közé. Ezer kéz viaskodott a légben utánok, és százat meg százat összetéptek, csakhogy még rongyait is szerencsések lehessenek birni...".

A Nemzeti dal egyik nyomtatott példányát maga Petőfi adta át ünnepélyesen Kubinyi Ágoston múzeumigazgatónak, amelyre saját kezűleg a következőket írta: "Az 1848diki marczius 15kén kivívott sajtószabadság után legeslegelőször nyomtatott példány, s így a magyar szabadság első lélekzete" (e példányt ma is őrzi az Országos Széchényi Könyvtár). Petőfi, Vasvári és Irinyi említett beszédein kívül még egy említésre méltó esemény történt: a népgyűlés elhatározta, hogy a pesti Városháza elé vonul és képviselői útján a Tizenkét pont elfogadását követeli a tanácsnokoktól. Közfelkiáltással a küldöttség tagjává választották Jókain, Irinyin, Vasvárin, Irányin és Egressyn kívül természetesen Petőfit is.

1848. március 21-én Kubinyi Ágoston igazgató István nádorhoz fordult, hogy "a Museum homloképülete két szegletére állitandó ugyanannyi őrbutykának készittetése cs. k. Fenséged magas jóváhagyása mellett minélelőb eszközöltessék, minthogy azok az épület körül járandó öröknek zivataros idők alatt menedékhelyül szolgálandnak".

Miután a nádor jóváhagyta az őrbódék tervét, azokat 1848 tavaszán fel is állították a múzeum sarkaihoz. A készítők, Feszl Ferenc ács és Fischer Frigyes festő májusban meg is kapták értük a 40 és 12 forintos fizetséget.

1848. március 16-tól a múzeum főkapuit a Nemzetőrség őrizte. A Nemzetőrség ekkor toborzó- és gyakorlóhelyként használta a múzeum kertjét. Ekkor a múzeum dísztermében ülésezett az 1848-as népképviseleti országgyűlés felsőháza, s később, az Országház megépültéig a felsőház.

1849. január elején, amikor a császári csapatok megszállták Pestet és Budát, a múzeumi őrbódékat átfestették sárgára, s a magyar címer is lekerült róluk.

Az igazgató már a megszállás első napjaiban azonnal felkereste Alfred Windischgrätz herceget, a császári sereg főparancsnokát és sikerült menlevelet szereznie a Nemzeti Múzeum számára, hogy a gyűjteményeket megóvja a katonaság esetleges rablásától, de a biztonság kedvéért a legértékesebb múzeumi tárgyakat elfalazták az épület pincéjében. Windischgrätz horvát katonákat is küldött a múzeum biztosítására, de ők nem sokáig maradtak, s 1849 februárjától egy-egy rövid időszaktól eltekintve nem őrizte senki a múzeumépületet.

A szabadságharc leverése után újra katonák vették őrizetük alá a múzeumot.

1854 elején állt be változás, amikor is felsőbb rendeletre visszahívták a katonaságot a Múzeumból és ettől kezdve polgári éjjeli őröket alkalmazott az intézmény.

1856-tól nagy változást jelentett, hogy ettől kezdve a múzeum hadastyánokat, azaz veterán honvédeket alkalmazhatott a kert és a kiállítások nappali őrzésére. Ettől kezdve voltak tehát a múzeumban teremőrök és parkőrök. Az őrbódék a fényképek tanúsága szerint még 1888-ban is a helyükön álltak.

A lóvasút indulása Újpest felé 1866. augusztus 1-én, a Nemzeti Múzeum elött

A Nemzeti Múzeum az 1880-as években (Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című könyvből)
(kép: Digitális Képarchívum)

1883 májusában leplezték le a körút felé néző oldalon Stróbl Alajos alkotását, Arany János ülőszobrát, és 1890-ben került sor Petőfi Sándor emléktáblájának elhelyezésére a lépcső jobb oldali mellvédfalán.

A múlt század második felében olyan kiváló régészek és tudósok fejtették ki e falak közt alkotótevékenységüket, mint Kubinyi Ágoston, Rómer Flóris, Hampel József és Pulszky Ferenc, aki 1869-tol a múzeum igazgatói tisztét is betöltötte. A dinamikusan fejlődő gyűjtemények már ekkor kinőtték az intézmény falait. Emellett a nemzetközi muzeológia fejlődése is a szakosodás, a szakmúzeumok kialakítása irányába mutatott. Így vált önálló intézménnyé - a nemzeti múzeumi gyűjtemény egy részének leválásával - 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban pedig, a képtár egy részéből, a Szépművészeti Múzeum.

Az idők folyamán nemcsak az újságírók és a képviselők keresték fel előszeretettel a Múzeum-kertet, hanem valóságos gyermeksereg is. Egy 1884-es leírás ilyen képet fest a kertről: "(…) mikor tavasz jöttén első rügye fakad az orgonabokornak, benépesül a Múzeum udvara is, melynek épp úgy megvan a maga rendes társasága, mint a Széchenyi térnek, vagy a József téri szerény sétahelynek. Míg a Széchenyi téren aszkóros, fonnyadt ábrázatú, fénytelen szemű betegek ülnek hallgató kesergés közt a Buchwald-féle padokon, addig a Múzeumkertben (mégis csak jobban esik, ha kertnek nevezem) hangos vidámsággal üde arcú gyermeksereg üt lármás tanyát. (…) A Múzeum hatalmas épülete mögött, ahova melegebben tűz délfelé a tavaszi napsugár, odagyűl a játszó sereg. (...) A kert fala mentén hosszú padon ülnek a bonne-ok. Sebesen motollálják ujjaik közt a kötőtűt, de még sebesebben pergetik a nyelvöket, hazai genfi dialektus mellett társalogva egymással, miközben gondosan vigyáznak, hogy kár ne essék az apróságban"

A Múzeum-kertben tehát napszaktól függően a fővárosi, mindenekelőtt a pesti lakosság széles spektruma jelenik meg, de a környék mágnásnegyedében élő gyermekektől eltekintve csak a középosztálytól lefelé.

1890. május 30-án így ír Pulszky Ferenc igazgató Szalay Imrének, aki ekkor vallás- és közoktatásügyi minisztérium múzeumi ügyekért is felelős tanácsosa címen a múzeum fenntartója volt: "Nagyon kérnélek intézkednél az épitésztöknél, hogy az ör számára a kapu mellett a rácsnál a rég elhatározott házikó tervét készitse el, mert addig a skandolózus fa köpenyeget nem távolithatom el, melybe esös idöbe az ör éjjel behúzódik, nappal pedig a gyerekek tele pisálják. Igazi botrány, de addig míg a házikó el nem készül nem segithetek rajta...”

Az őrház a levél ellenére sem készült el, mert arra még mintegy hét évet kellett várni. Ekkor már az említett Szalay volt az igazgató, akit 1894. december 26-án neveztek ki a múzeum élére.

1897-ben épültek a Múzeum körúti nagy kerti bejárati kapuk mellett álló őrházikók, melyeket ifjabb Wagner János tervezett. Ezekben a pici, 1,95 m2-es belső területű házikókban katonák látták el a szolgálatot. Az épületek anyaga sóskúti mészkő volt, amelyre neoklasszicista nyeregtető került, sarkaira pedig dór falpillérek kerültek, északi és déli homlokzatukat egy-egy timpanon zárja. A munkálatokat ezen év március hó végén fejezték be.

A XIX. század második felében olyan kiváló tudósok fejtették ki e falak között tevékenységüket, mint Kubinyi Ágoston, Rómer Flóris, Hampel József és Pulszky Ferenc. A dinamikusan fejlődő gyűjtemények már ekkor kinőtték az intézmény falait. Emellett a nemzetközi muzeológia fejlődése is a szakosodás, a szakmúzeumok kialakítása irányába mutatott. Így vált önálló intézménnyé - a nemzeti múzeumi gyűjtemény egy részének leválásával - 1872-ben az Iparművészeti Múzeum, 1896-ban pedig - a képtár egy részéből - a Szépművészeti Múzeum.

A timpanon szobordíszei Raffael Monti milánói szobrász alkotása: középen Pannónia nőalakja trónol, kezében egy-egy babérkoszorúval, melyet jobbról a tudomány és művészet, balról a történelem és a hírnév megszemélyesítőjének nyújt át. A jobb sarokban lévő alak a Dunát, a bal sarokban lévő a Drávát szimbolizálja.

A múzeum timpanonjának egy részlete Arany János szobra mögött (kép: Varga Máté)

1926-27-ben került sor az épület teljes felújítására. Lechner Ödön tervei alapján pedig sikerült az épületen belül a tetőtérben új helyiségeket nyerni, így a raktározási gondok némileg enyhültek.

A második világháború hatalmas károkat okozott. 1948-ra állították helyre az épületet. Az 1949-es múzeumi törvény kimondta a Néprajzi és a Természettudományi Múzeum különválását és a Széchényi Könyvtár önállósodását. Az 1960-as években néhány kiemelkedő történelmi épületegyüttes a Nemzeti Múzeum szakmai irányítása alá került, mint az intézmény vidéki filiáléja, ezzel mintegy országos jelentőségüket hangsúlyozva: a visegrádi Mátyás Király Múzeum, a sárospataki Rákóczi Múzeum és a monoki Kossuth Múzeum, 1985-től pedig az esztergomi Vármúzeum.

1969. január 20-án egy óra után néhány perccel a Nemzeti Múzeum kertjében Bauer Sándor (1952–1969) autószerelő-tanuló elővette a táskájába rejtett benzines palackot, lelocsolta, majd felgyújtotta magát. Miközben teste lángolt, két kis nemzeti színű zászlót lobogtatott. A Múzeumkertben hamarosan többszáz ember gyűlt össze, az ott-tartózkodók közül egy orvostanhallgató, Bihari Sándor próbálta megmenteni az életét. Mikor a szemtanúk kérdőre vonták, hogy miért tette, azt válaszolta, hogy hazaszeretetből, tiltakozásból az orosz megszállók ellen, illetve Jan Palachra is hivatkozott: "a cseh testvér is megtette".

Bauer Sándort a testfelületének 15%-ára kiterjedő másod- és harmadfokú égési sérülésekkel szállították be a Központi Honvéd Kórház égési osztályára. A kórtermet rendőrök őrizték és csak szüleinek és nagybátyjának engedték meg hogy látogassák. Kihallgatása naponta több órán keresztül folyt, a rendőrség elkobozta szüleinek és barátainak írt búcsúlevelét.

A sajtó a következőket írta az esetről: "Bauer Sándor 17 éves budapesti ipari tanuló, aki már 1967-ben, 15 éves korában sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, hétfőn a Nemzeti Múzeum kertjében ruháját leöntötte benzinnel, majd meggyújtotta, ily módon öngyilkosságot kísérelt meg. Súlyos égési sebekkel szállították kórházba, állapota válságos".

Bauer Sándor életét nem tudták megmenteni, január 23-án, az angyalföldi Honvéd Kórházban elhunyt.

A Szent Korona 1978. évi múzeumi elhelyezése idején nagyban növelték az épületnek és környékének a védelmét. A múzeum biztonságát ettől fogva éveken át a rendőrség állandó jelenléte is szavatolta: az URH-s rendőrautó és a kutyás rendőr mindennapi látvány volt a Múzeumkertben. Ekkor zárták végleg be a Múzeum utcai kaput (amit 2000-ben el is bontottak) és a két Pollack Mihály tér felé nyíló kerti kaput is.

2005. augusztusában látott napvilágot a Magyar Nemzeti Múzeum épülete alatt húzódó pincerendszer híre. A feltárást vezető régész, Buzás Gergely szerint annak a majorsági épületnek a maradványaira bukkantak rá, amelyet 1810 után vásárolt meg a nem sokkal korábban megalakult Nemzeti Múzeum Batthyány Antal Józseftől.

Ahhoz, hogy az Magyar Nemzeti Múzeum meg tudjon felelni a látogatóközönség XXI. századi igényeinek, szükségessé vált a 200 évvel ezelőtti látogatószámra tervezett víz- és csatornahálózat megújítása. Ez érintette az Múzeum főlépcsője előtt 2004-ben előkerült Batthyány-villa pincéjét is. Az Arany János szobor északi oldalán található, a Múzeum körút alá kifutó félköríves dongaboltozatú pince 5 m széles és 31 m hosszú, a Múzeum körút felőli része elfalazott. A pince boltozatát a mai felszíntől mérve 100 cm mélyen egy sor tégla alkotja, szerencsére kiváló állapotban maradt meg. A Batthyány Lajos által a XVIII. század első felében emelt palotát/villát, fia Batthyány Tivadar 1767-ben építette át.

A múzeum vezetése a pince megtartása mellett foglalt állást, s bár anyagi források híján bemutatásra/látogathatóvá tételére jelen felújítás során nem kerül sor, a jövőben, a pince állagmegóvásával nyitva áll ez a lehetőség is.

A pince környezetében és betöltésében talált XVIII-XIX. századi leletek, díszkerámiák és konyhai kerámiák hulladékának egy része valószínűleg magának a Batthyány-villának a konyhájából származhat. A későbbi, XIX-XX. századra keltezhető darabok pedig a 2. világháborúig a múzeum földszintjén működő szolgálati lakások használati tárgyai lehetnek. Jellegzetesebb darabok: konyhai kerámia, mázas fazekak/lábasok, alt-Wien étkészlet darabjai, ásványvizes palackok töredékei, tintásüvegek. Egyik legszebb leletünk egy XVIII. századi jó minőségű, barokkos, aranyozással díszített balerinát ábrázoló porcelánfigura töredéke.

2013. október 19-én a Nemzeti Múzeum bepillantást engedett olyan helyekre is, amelyek eddig elzárva voltak a látogatók elől. Mindent a sétán résztvevők sem láthattak, de különleges helyszínekre nyerhettek bepillantást. A séta a biztonsági szobából indult, ahol megismerhetővé vált a múzeum biztonsági rendszere: a félkörívben elhelyezett monitorfal előtt biztonsági emberek pásztázták a kiállító helyiségeket. Innen a pincébe vezetett a séta, amelynek falain több ezer éves római köveket tárolnak. A részvevők bepillantást nyerhettek a restaurátori szobába, ahol a tárgyak helyrehozatalát, a csomagolási, tárolási, jegyzetelési munkálatok folyamatait figyelhették meg. Ezután következett az éremraktár: itt őrzik például Szent-Györgyi Albert Nobel-díját is. A díjat Szent-Györgyi annak idején eladta, hogy az árából a Téli háború finn szenvedőit segíthesse, amit aztán egy finn gyáros az új tulajdonosától megvásárolt és a Nemzeti Múzeumnak adományozta. A raktár gyűjteménye jelenleg 350 ezer darabos; ez 1802-ben, a múzeum megnyitásakor csupán 2500 volt. A séta közben kiderült, hogy amit a látogatók a múzeumban láthatnak, a teljes gyűjteménynek csupán a 6%-a.

2019. október 17-én emléktáblát avattak a Nemzeti Múzeum kertjében H. H. Bandholtz tábornok tiszteletére, ahol köszöntőt mondott David B. Cornstein, az USA magyarországi nagykövete, Dr. Pacsay-Tomassich Orsolya államtitkár, valamint Varga Benedek, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója.

Bandholtz tábornok tiszteletére elhelyezett emléktábla avatóünnepsége
a Múzeumkertben 2019. október 17-én(Kép: MTI / Máthé Zoltán)

A Tanácsköztársaság bukása után, 1919-ben az ország nagy részét, így Budapestet is román csapatok szállták meg a győztes nagyhatalmak jóváhagyása nélkül. A nagyhatalmak a román hadsereg ellenőrzése és a nemzetközi hadijog betartatása érdekében egy nemzetközi bizottságot küldtek, amely amerikai, francia, angol és olasz tagokból állt. Ennek a tagja volt az amerikai Harry Hill Bandholtz tábornok is.

A román hadvezetés úgy döntött, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum közgyűjteményéből elvisznek mindent, ami Erdélyhez köthető. A román csapatok 1919. október 5-én körbevették a múzeumot és a tárgyak elszállításához 14 teherautót állítottak.

Bandholtz tábornok egy amerikai ezredessel a múzeumhoz ment és személyes fellépésével megakadályozta, hogy kipakolják a Nemzeti Múzeumot. A főbejáratra egy közleményt helyezett el és azt lepecsételte, ezután magával vitte a múzeum kulcsait.

A tábornok egész alakos bronzszobrát a kor híres szobrászművésze, Ligeti Miklós alkotta 1936-ban. A szobrot 1936. szeptember 23-án állították fel a Szabadság téren. A szobor 1949-ig a helyén maradt, majd „restaurálás” címen elszállították egy szobortemetőbe. Nem került vissza, sőt 1951-ben a talapzatot is elbontották. Raktárban őrizték a szobrot 1985-ig, amikor is az amerikai nagykövetség zugligeti rezidenciájának udvarán ismét felállították. Az Egyesült Államok akkori elnöke, idősebb George Bush magyarországi látogatása kapcsán 1989-ben az amerikai nagykövetség kezdeményezte a szobor visszaállítását, azóta a Szabadság téren áll az alkotás.

A szobor előlapján az eredeti szöveg olvasható: „Harry Hill Bandholtz a hőslelkű amerikai tábornok az igazság nemes bajnoka dicső emlékére a hálás magyar nemzet 1919” Alatta – egy idézet a tábornoktól: „I simply carried out the instructions of my Government as I understood them as an officer and gentleman of the U. S. Army – Harry Hill Bandholtz.” (Csupán kormányom utasításait teljesítettem úgy, ahogyan azokat, mint az Egyesült Államok hadseregének tisztje és állampolgára értelmeztem.)

A Magyar Nemzeti Múzeum őrzi Bandholtz tábornok magyarországi tevékenysége során írt három kötetes naplójának eredeti példányát – amely 1933-ban jelent meg –, valamint híres lovaglóostorát. A naplót 1991-ben magyar nyelven is kiadták, Napló nem diplomata módra címmel.

Bandholtz tábornokhoz kötődő emléktárgyakat a Nemzeti Múzeum az épület rotundájában mutatja be vasárnapig.

A Múzeumkert

Az emlékkert-hagyomány folytatójának tekinthető Múzeum-kert valójában csak „másodlagosan” keletkezett, hiszen létrehozásával méltó környezetet kívántak teremteni az intézménynek. A későbbiekben azonban az intézmény épülete mellett olyan országos jelentőségű események színhelye volt, mint a március 15-i megemlékezések kiindulópontja, vagy 1904-ben Jókai Mór ravatala.

A Magyar Nemzeti Múzeum kertjének története a XVIII. század derekára nyúlik vissza, amikor Klobusiczky Ferenc (1707-1760) kalocsai érsek a mai múzeumtelken városi palotát építtetett miután 1751-ben a Hétszemélyes Tábla ülnöke lett. A legfőbb bírói szerv tagjaként Klobusiczky idejének jelentős részét nem érseki székhelyén, hanem Pesten töltötte, ezért volt szüksége egy itteni rezidenciára.

Az érseki lak a külvárosban, a városfallal szemben lévő telek nyugati oldalán állt, egészen az Országút (a mai Múzeum körút) szélén. A nem szabályos négyszög alakú, aszimmetrikus alaprajzú egyemeletes palota homlokzata az utca felé hetvenhat méter hosszú volt, oldalai pedig negyvenhét-negyvennyolc méter szélesek lehettek (az épület pinceszintje valószínűleg a föld alatt ma is megvan, legalábbis erre utal az az ága, amely 2005-ben a múzeumlépcső felújításakor teljes épségben előkerült).

Az épület és a hozzá tartozó terület Klobusiczky érsek halála után utóda, gróf Batthyány József (1727-1799) kezére került, aki később, 1776-ban esztergomi érsek lett. Az ő birtoklása idejéből ismeretesek azok az első pontos várostérképek, amelyeken jól látszik a későbbi múzeumtelek is.

Franz Neuheuser 1793-ból származó várostérképén nagyon szépen látható a palota vagy villa mögötti barokk (francia) kert. Ezt még lehetséges, hogy Klobusiczky érsek alakíttatta ki a kor ízlése szerint. A telek e déli (nagyobbik) részéhez kapcsolódott egy északi, amelyen számos épület és egy nagy köztes terület, minden bizonnyal lovaglótér volt kialakítva.

A II. Lipótot és Ferenc királyt megkoronázó Batthyány hercegprímás sok fényes ünnepséget rendezett itt, ismert közülük, hogy az 1790. évi országgyűlés alatt, majd 1792 nyarán, Ferenc király nejének koronázásakor, valamint 1798-ban József nádor neve napján zenére koreografált lovasbemutatókat tartottak. Az érsek 1799-ben bekövetkezett halálával véget ért egy virágzó korszak a terület történetében, ami szó szerint igaz lehetett, hiszen Lipszky János 1810-es várostérképén már az egykori franciakertnek csak egy átalakított, egyszerűbb és kisebb területen megvalósuló változata látható.

A telket gróf Batthyány Antal József (1762-1828), a hercegprímás unokaöccse örökölte, aki szinte állandóan külföldön tartózkodott: a pesti Országút mentén fekvő ötholdas birtokból kisebb-nagyobb telkeket hasított ki és adott el. A terület korábbi egysége nem sokkal később mégis helyreállt, ami annak volt köszönhető, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményei számára a döntéshozók a Batthyány-telket látták megfelelőnek. Ezért aztán a kincstár 1813-ban kétszázezer váltó forintért megvásárolta azt Antal gróftól, közben megszerezve a már korábban elidegenített telekrészeket is. A cél már ekkor az volt, hogy a területre egy reprezentatív múzeumpalota épüljön.

Addig is a múzeum kincseit a telken található, egyre több javítást igénylő villaépületben helyezték el. Negyedszázadon keresztül itt tekinthették meg az első nemzeti közgyűjteményt az érdeklődő látogatók. Az intézmény számos szükséglete, otthona folyamatos karbantartása mellett a környezetére már nem juthatott kellő figyelem és pénz. Erre utal Karacs Teréznek, a magyar nőnevelés nagy alakjának visszaemlékezése is, amelyben fiatal kora azon momentumát idézi, amikor rendszeresen a múzeum telkén keresztül járt iskolába.

Az 1820-as évekre vonatkozóan a következőket írta: "A múzeumi épület körüli nagy tér gyepes s óriás cserfákkal árnyékolt vala".

Ezt az állapotot láthatjuk Pest-Buda-Óbuda 1823-ban készült katonai célú várostérképén is, legalábbis a telek déli kerti részén. Az északi rész jellege, amelyen egykor a lovas bemutatókat tartották, nem sokat változott.

Responsive image
Pet 1823-ban

Egy idő után vissza is tért oda az aktív lovas élet, hiszen gróf Wenckheim József kezdeményezésére 1827-től egy évtizeden át itt működött a Nemzeti Lóiskola.

A lovas világnak akkor lett itt vége, amikor megindultak az új múzeumpalota építésének munkálatai. Ekkor a telek építési területté vált, a Batthyány-kert még meglévő fáinak zömét is ekkor vághatták ki. A nevezetes, 1838-as nagy pesti árvíz további károkat okozott a terület növényzetében, a múzeum megrongálódott hajlékát pedig idő előtt le kellett bontani.

A Nemzeti Múzeum gyönyörű klasszicista palotájáról 1847 januárjában került le az állványzat, jelezve, hogy véget ért a majd egy évtizedig tartó nagy építkezés. Következhetett a környezet rendezése, a parkosítás. A múzeumpalotát tervező Pollack Mihálynak a Nemzeti Múzeum körüli sivár terület rendezésére vonatkozóan is megvoltak az elképzelései, amelyeket 1847. október 4-én kelt levelében ismertetett a nádornak: az épületet három oldalról vaskerítéssel kívánta körbevenni, a ma róla elnevezett tér oldalára pedig árkádos lapidáriumot tervezett a régi kőemlékek számára, valamint kétoldalt, a mai Bródy Sándor és Múzeum utcákra nyílóan, a kapuk tengelyében egy-egy kisebb épületet akart emelni, amelyek bejáratul és az udvaros szolgák lakásául szolgáltak volna. Magát a kertet angolparkszerűen - mint írja - fákkal és alacsonyabb cserjékkel szándékozott beültetni.

Valószínűleg ezt az elképzelést követte Muszely Károly pesti műkertész, amikor 1848 elején elkészítette a múzeum külső udvarának parkosítási tervét. A mai napig ismeretlen tervből nem lett valóság. A múzeum környezete még egy ideig maradt olyan, amilyen volt, amilyennek Mátray Gábor, a múzeum könyvtárának őre, vezetője leírta: "A küludvar terét homokbuczkák, dudva, kóró és vadnövények undokíták”.

A szomorú látványt a területet övező kerítés állapota csak fokozta, hiszen az csak a homlokzat előtt, az Országút mentén készült el a tervezett módon (1847), a másik három oldalon az építkezésből maradt hulladékfából összetákolt deszkapalánk éktelenkedett 1865-ig. Tovább rontották a terület képét a mai Kálvin téren tartott heti vásárokból "elszabadult marhák és baromfik”, amelyek nemegyszer a múzeum körül legelésztek és futkároztak.

A szabadságharc leverése után Kubinyi Ágoston (1799-1873) múzeumigazgató közadakozásból és a díszteremben tartott hangversenyek jövedelméből teremtette meg a parkosítás pénzügyi alapját.

Responsive image
A Heu Markt (ma Kálvin tér) rendezési térképe 1830-ból
(bal szélen a Zwey Pistolen és a Museum)

A Nemzeti Múzeum sétányának kialakítása valóságos nemzeti üggyé vált. Kubinyi Ágoston, aki 1843 óta töltötte be a Múzeum igazgatói posztját már 1850-ben napirendre tűzte az épülethez képest másodlagos szerepet játszó, de az intézménynek mégis méltó környezetet teremteni hivatott kert kialakítását. Kubinyi Ferenc, Kubinyi Ágoston bátyja, a neves paleontológus eredetileg a Pesti Naplóban, majd a Pester Lloyd-ban megjelent, a Múzeum parkjáról írt cikkében a kert kialakítását sürgette, mely esztétikai, egészségügyi okokból egyaránt nem volt halogatható. Cikkében egy olyan kert képét vázolta fel, mely szellemi és testi nyugalmat és szórakozást egyaránt kínálna, de emellett nem csupán a nagyközönség, hanem a bel- és külföld, valamint a tudós világ érdeklődésére is számot tarthatna. Nagy hangsúlyt fektetett a hazai növényfajok bemutatására.

Kubinyi Ferenc elgondolása szerint a kert nem csupán botanikai, hanem egyben geológiai és történelmi "tanösvény" képét öltötte volna. A hazai növényzet bemutatása mellett, így pl. hegyaljai szőlővel befuttatott, a hazai tájakat megjelenítő két sziklacsoportban olyan grottákat alakítottak volna ki, amelyekben szobrokat illetve olyan történelmi emlékeket helyeztek volna el, mint pl. a székesfehérvári szarkofágok és csontmaradványok egy részét, valamint a pannóniai római uralmat idéző emlékeket. A kertben magyar költők szobrainak is helyet biztosított volna.

A nagyszabású terv szellemében végül a szoborkert és a szabadtéri kőtár valósult meg. Kubinyi Ágoston a Kertalap kezelésére életrehívott egy bizottmányt, mely 1852 és 1857 között állt fenn. A kert kialakítása érdekében a számos hangverseny, kiállítás, előadás megrendezésére került sor, Pesten és vidéken egyaránt. Nem csupán a kertre, hanem szobordíszeire is hamarosan gyűjtés indult.

Az első fák 1855. novemberi ünnepélyes elültetése után a következő év tavaszán indult meg a nagyarányú telepítés az Orczy-kert főkertészének, Petz Ármin tervei alapján, s végül 1857 tavaszán készült el Kallina Henriknek, a múzeum első kertészének a vezetésével. Erről az örömteljes tényről, de egyúttal felhívásként a még hátralévő munkálatok elvégzése céljából, a Hölgyfutár így számolt be: "A múzeumi park nem kegyes óhajtás többé. Már a hó végén egészen kész leend, s most az épület mögötti tér beültetésén munkálkodnak. A legszebb hársfákat b. Sina S. szállíttatá gödöllői erdőségeiből (…). Maholnap a múzeumi parkban nem lesz más hiány, mint a nyugvó padkák és a vasrácsozat hiánya. Ezek azonban oly nagy hiányok, miken ismét csak a közönség áldozatkészségének kell segíteni".

Hamarosan emlékműveket is elhelyeztek a kertben, amint erről Áldor Imre is beszámolt: "A Szénatérről felfelé tekintve a Múzeum roppant épülete tárul szemünk elébe, melyről megemlítjük, hogy szép zöld kertje, mely örökké, s kivált nyáron el van lepve a sétálók nagy seregétől, a legutóbbi hónapokban díszes vas-rácsozattal lőn körülvéve, s a virág-ágyak és zöld lombok közül néhány jelesünk szobra látszik. Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Sándor és Berzsenyi Dániel emlékét tartják fönn".

A fásítás egyrészt pénz, másrészt facsemeték adományozása által valósulhatott meg. Utóbbiban elöl járt István nádor (József nádor fia), aki a Margitszigetről küldött fákat, báró Sina Simon pedig a gödöllői uradalmából indított útra gyönyörű hársfákat, amelyek kiegészültek az ország más részéből jövő természetbeni felajánlásokkal. A legtöbb facsemete Egressy Sámuel kiskunlacházi birtokáról érkezett tizenkét szekéren. A Kertalap számára indított gyűjtés során számos hangversenyre is sor került, amelyekben olyan neves személyiségek is közreműködtek, mint Erkel Ferenc, majd Liszt Ferenc, aki 1858. április 11-én maga vezényelte Esztergomi miséjét.

A múzeum telkének parkosítása után azt a múzeum alkalmazásában álló kertész gondozta, aki a múzeum épülete mögötti, még 1852-ben Wagner János építőmester által tervezett kertészházban lakott (az utolsó múzeumkerti főkertészt Bezdek Ferencnek hívták, ő még az 1950-es évek elején is a kis dór oszlopos épületben élt családjával. 1953 szeptemberében aztán a Múzeumkert kezelését a Fővárosi Parkfenntartó Vállalat vette át, amelynek jogutódja, a Főkert ma is ellátja ezt a munkát).

A Múzeumkert 1855 és 1857 közötti kialakítása után, 1880-ban Weber Gusztáv műkertész cége végzett átalakításokat a kertben, amelyre elsősorban azért volt szükség, mert a Múzeum körút kiszélesítése miatt a kert elejéből (nyugati végéből) 264 négyszögöl területet kihasítottak az úttest, illetve a járda számára. Ekkor sok olyan fát, cserjét kellett kivágni, amelyet a park huszonöt évvel korábbi telepítésekor ültettek. A múzeum környezete ettől kezdve évtizedekig nem sokat változott, legfeljebb az időközben felállított szobrok idéztek elő kisebb változásokat. Emellett maga az idő hozta meg azt, amennyiben a bokrok és a fák, köztük a zöld juharok, a magas kőrisek, a csörgőfák, a hegyi szilfák, a fekete diófák, a bálványfák és a japán akácok egyre nagyobbak, dúsabbak lettek, egyre több árnyékot adva a kertben pihenőknek.

A Múzeumkert érdekes példáját nyújtja a parkok, kertek szerepének a pest-budai, de egyben a hazai társas életben is, hiszen nem csupán annak teréül szolgált, hanem már létrehozása, rendezése érdekében is jelentős társasági eseményekre került sor: többek között hangversenyekre, színházi előadásokra és bálokra, amelyeknek bevételét a Kertalap kapta meg.

Az első feladat a leendő kert elhatárolása volt közvetlen környezetétől, amely a vásárok és a közeli "Két pisztoly” fogadó miatt különösen sürgető kérdéssé vált. 1847-ben elől vaskerítéssel, a fennmaradó részen pedig deszkapalánkkal való elhatárolása azonban nem kínált kielégítő megoldást, elhanyagolt volta számos kritikára adott okot.

A kert hiányosságainak pótlására 1865-ben került sor, Rómer Flóris, a Múzeum akkori igazgatójának beszámolója nyomán. Az uralkodó által adományozott, gesztusértékű 50.000 forint biztosította, hogy Ybl Miklós vezetésével sor kerülhetett az épület javítására, díszítésére és a három oldalát övező deszkapalánk lebontásával a vaskerítés felállítására. A kert kialakítása 1865-ben fejeződött be, bár átalakításokra, díszeinek bővítésére a későbbiekben is sor került.

A kertben elhelyezett régi római kőemlékek és szarkofágok mellett emlékszobrokkal is gazdagodott, ezáltal egy sajátos panteon képződött. Már a Múzeum építője, Pollack Mihály is panteon megalkotását tervezte a díszterem előtt található körelőcsarnokban egy szoborgyűjtemény elhelyezésével, ami végül nem valósult meg. Ezt volt hivatott pótolni a Múzeum-kertben létrehozott szabadtéri "szoborcsarnok".

Nem csupán a kert kialakítása, de szobordíszeinek megalkotása is nemzeti üggyé vált, amelynek érdekében magánkezdemények is születtek. Példát kívánt teremteni a Vasárnapi Újság által 1856-ban egy Borsod megyei jószágbérlőnek, Reményik Imrének tulajdonított kezdeményezés. A szerkesztőséghez eljuttatott levelében a balatonfüredi Széchenyi-emlék felállításának gondolatán felbuzdult hazafi inkább a Múzeum kertjét találta erre a célra alkalmasabbnak. Frappánsan indokolta elgondolását, a kert és a benne felállítandó szoboremlékek ("a két nagy Hunyadi, szigetvári hős Zrinyi, Kazinczy Ferenc, Vörösmarty, Szécsenyi, s a többi sok érdemes”) hivatását:

"Hogy pedig inkább itt óhajtom, mint Füreden, vagy a hazának bármely más pontján, úgy hiszem, nem kell egyéb magyarázat, csak az, hogy az emléket kell, hogy célja szerint minél többen, minden rangú és korúak lássák, mi sehol úgy el nem érhető, mint itt; hol e mellett díszes helyen is áll, de díszt is kölcsönöz, teljes reményben lévén, hogy a múzeum udvara jobbjaink részvéte által, mint megkezdetett, szép kertté fog alakulni".

A Múzeumkertbe tervezett első szobor Kisfaludy Károlynak állított emléket. A kertben felállított első szobor mégsem az övé, hanem Berzsenyi Dánielé volt. Kisfaludy Sándor szobrának talapzatára gyűjtött pénzmaradványt egy újabb gyűjtéssel egészítve ki, Kubinyi Ágoston, a Múzeum akkori igazgatója a befolyt összeget Berzsenyi Dániel szobrának elkészítésére fordította. A báró Vay Miklós által díjtalanul megmintázott szobor eredetileg a Nemzeti Kaszinó könyvtárát díszítette - a kert délnyugati részén, az előkertben való felállítására 1860. május 29-én került sor nagytitokban: "Régóta emlegették a lapok, hogy a hatalmas ódák lánglelkű költőjének, Berzsenyi Dánielnek mellszobra, mely ércbe öntve a lefolyt télen a nemzeti kaszinó könyvtárában volt ideiglenesen elhelyezve, folyó évi május hónapban fog a múzeum-téren ünnepélyesen felállíttatni. – Jelenthetjük olvasóinknak, hogy az ünnepélyesség elmaradt ugyan, de a felállítás megtörtént május 29-én hajnalban. A múzeumi park reggeli sétálói meglepve nézték az észrevétlenül oda szállott vendéget. Az ünnepély elmaradásának okát nem vizsgáljuk; ahelyett örömmel üdvözöljük a Múzeum szép terén az első szobrot, egy első rangú magyar költő szobrát, s óhajtjuk, hogy a tervben levő többi szobor mielőbb foglalja el itt a neki szánt helyet!".

A Berzsenyi szoborral párt alkotva, a kert ellentétes, északnyugati részén, az előkertben 1861. március 16-án állították fel Kazinczy Ferenc mellszobrát, melyet eredetileg a Múzeum szobortermébe szántak.

Az 1859-ben, a Múzeum dísztermében ünnepelt Kazinczy centenáriumot követően 1860-ra több szobortervezet is született, mivel azonban ezek nem voltak kivitelezhetőek, a felkérést végül báró Vay Miklós kapta.

Az 1860-as években a meglévő nagy zöldterületek elhanyagoltságáról számolnak be a kortársak. A Sürgöny 1866-os számában a Buda-Pest közsétányairól szóló cikk szerzője így összegzi a helyzetet: "Szóval semmi sincs úgy elhagyatva városunkban, mint a nyilvános nagy sétányok ügye”.

A Városliget esetében elsősorban a fák kiszáradása jelentett gondot, a Margitsziget egykor festői angolparkja már a múlté: "Ma már e ligetek elvadultak, a fáknak egy része kiveszett, az utak elhanyagolvák, s a pesti partokat a hullámzó Duna mindig beljebb-beljebb mossa".

Az Orczy-kert még elhanyagoltabb képet mutatott: az Illés-kút épülete romos állapotban, összetört díszek, a tó tisztítatlan - az egykori pompás kert csupán árnyéka önmagának. A nagyobb zöldfelületek elhanyagoltsága mellett azonban a jövőre nézve három kisebb sétány, a Széchenyi-liget, az Új tér (Erzsébet tér) és a Múzeum-kert sikeres kialakítása, fejlődése adhatott lendületet a további munkának: "Pedig amit ellenvetésül szoktak felhozni, hogy Pest talaja nem igen kedvező a faültetésre - a város keblében újabban nekibokrosodott három sétány ezt cáfolja meg. A Széchenyi-liget még csak húszéves. 1846. március 3-ikán avatták föl, (...) a hajdani homoksüppedék helyén (...). Az Új tér ültetvényei tizenöt évesek, s jól emlékezünk rá, midőn e négyszög tért, melyet most sűrű lombozat és kellemes árnyak hűsítenek, oly vékony plánták szegélyezték, mint valami tréfából ledugdosott és szintén tréfából egy pár levelet hajtott ostornyelek. - A Múzeum kertje pedig 1853 óta egy fűzfából, mely a kút mellett szomorkodott, lett nagy parkká a tüdők javára, a szemek gyönyörére és Kubinyi Ágoston ő maga nem kis érdemére".

Kisfaludy Károly, a reformkor jelentős írója, irodalom- és művészetszervezője szobrának felállítására rögtön halálát követően, már 1830-ban megindult a gyűjtés. 1835-ben Ferenczy Istvánt bízták meg a szobor elkészítésével. 1836-ban azonban, amikor a mű már készen állt, a talapzatához szükséges köveket a székesfehérvári káptalan ajánlotta fel. Felállítását eredetileg a Városliget kis szigetén tervezték, mivel nem találtak olyan alkalmas középületet, amely méltó lett volna elhelyezésére. Ferenczy István ekkor vetette fel azt az ötletet, hogy a Múzeum kertjében állítsák fel, mivel "mind a hely méltóságával, mind a hely csendességével és kert karakterével megegyezne". A kert elkészülte, a politikai jóváhagyás, majd a hiányzó részek pótlását követően 1875. szeptemberében állították fel a szobrot, amely a művész egyetlen köztéren álló szobra.

Arany János szobra azon meggondolásból került a Múzeum-kertbe, a Múzeum épülete elé, mert egy jól látható, de a visszavonultan élő költő emlékét tiszteletben tartva csendesnek vélt, zárt helyet kerestek az alkotásnak. A többi elhelyezési lehetőség elvetését követően a Múzeum előtt kapott helyet Strobl Alajos alkotása, melyet 1893. május 14-én lepleztek le. Az egész országra szóló ünnepségen minden jelentős közéleti személyiség megjelent.

"Az ünnepély berekesztéséül a budai dalárda a Szózatot énekelte. A meghívott közönség erre szétoszlott, de a kapuk felnyitása után sok ezer néző özönlött újra a Múzeumkertbe, s a szobornak egész napon át tömérdek bámulója akadt".

A Múzeumkertnek római szarkofágokkal, szoboremlékekkel egy csoportba tartozó, szobra, a belvederei Apolló mása a szoborállító mecénásnak, Tomori Anasztáznak köszönhető. Arany János egykori tanártársa a nagykőrösi református gimnáziumban, családi örökség révén jutott hatalmas vagyonhoz, amelynek hála számos irodalmi és képzőművészeti alkotás megvalósítását támogatta. A szobor a nagylelkű mecénás végrendeletének értelmében került a kertbe: Tomori Anasztáz 1894-ben a Nemzeti Múzeumnak adományozta azzal a kikötéssel, hogy a kertben állítsák fel.

A Múzeumalapító Széchenyi Ferenc Istók János által megmintázott bronzszobrát a Múzeum alapításának centenáriuma alkalmából rendezett ünnepségek keretében leplezték le 1892. november 26-án.

Kisfaludy Károly bátyja, Kisfaludy Sándor, a neves költő szobrát 1903. szeptember 22-én állították fel ugyancsak a Múzeum-kertben. A már 1848-ban elkészült szobor míg megfelelő talapzatot nem nyert, a Múzeum régiségtárában illetve a könyvtár bejáratánál kapott helyet.

Széchenyi Ferenc szobrán kívül ugyancsak az intézményhez kötődik a Rómer Flóris, Pulszky Ferenc és Hampel József alakját megörökítő, 1916-ban felállított hármas emlékmű. A római sírkövek mintáját követő, Hült Dezső és Damkó József által készített Háromrégész emléke Fraknói Vilmos adományából készült.

A viruló növényzetet a történelem viharai többször is megtépázták a kertet, leginkább Budapest 1945-ös ostroma idején, amikor is a közkertből, a békés pihenőhelyből hadállás és temetőhely lett. A sírokat később felszámolták, kivitték a halottakat a temetőbe, a kertet pedig a múzeum alapításának százötvenedik évfordulójára rendbe tették.

Az új állami berendezkedés jellegét hangsúlyozva nemcsak a múzeumpalotán, hanem a kertben, az Arany János-szobor két oldalán lévő növényszigetek közepén is megjelent egy-egy vörös csillag.

Az 1956-os "csillaghullás” után néhány nappal a szovjet csapatok harci járművei újra felszántották a Múzeumkertet, a múzeumépület déli szárnyának jó része pedig kiégett. A legszükségesebb kertrendezési munkálatok után a park utolsó nagy átalakítása az 1970-es évek elején történt meg Csorba Vera (Fővárosi Parkfenntartó Vállalat) tervei alapján. A park ekkor vesztette el - főként a Múzeum utca felőli részén - az eredeti, Petz-féle angolkerti beosztását. Egykori arculata és hangulata azonban az 1990-es években kezdődő nagyrekonstrukció alkalmával tűnt el végleg, amikor a kert déli fele felvonulási, építkezési területté és parkolóhellyé változott, amelyből az utóbbi funkció az építkezések után is megmaradt.

Magyar Nemzeti Múzeum

VIII. kerület, Józsefváros, Múzeum körút 14-16.

A Múzeumkert

Térkép

Adatok

Megközelítése

Ajánlott cikkek