Március 14-én hajnalán a Soroksári-gát is átszakadt. A folyó vízállása - a kiöntésből adódó „térnyerés”, és az időközben megindult jég miatt - csökkenni kezdett, ezért hitték azt sokan, hogy a „nagyján” már túl vannak. De március 13-ról 14-re virradóra, a kora hajnali órákban a zajló jég újra feltorlódott Csepel-szigetnél, és ismét megindult a vízszint emelkedése. A Duna felső szakaszán, az enyhe időjárás miatt már jóval korábban bekövetkezett olvadás hatására újabb hatalmas víztömeg érkezett a folyón. A megáradt Duna végül minden reménykedés ellenére csak 15-én tetőzött.

Tetőzéskor Józsefváros, Ferencváros és Terézváros alacsonyabban fekvő részeit két méternél is magasabb víz borította. A pesti oldalon a legmagasabb vízborítottság általában véve a mai Nagykörút mentén volt, ugyanis ezen a területen a Duna egy kiszáradt mellékága húzódott, amely a környező területhez képest alacsonyabban helyezkedett el. A legmagasabb értéket (2,6 métert) a vízállás Ferencvárosban érte el.

A szervezett mentés csak az árvíz másnapján (14-én) indult meg, ugyanis a lakosság és nem utolsó sorban a város vezetése bízott a megerősített védtöltésekben, így nem készültek fel ilyen méretű árvízre. A Pestet határoló védtöltéseket év elején ugyanis megerősítették, a töltés magassága elérte az addigi legnagyobb, az 1775-ben levonult jeges árvíz szintjét. 1838-ban azonban ez sem volt elég, a gátak nem bírták a nyomást, több helyen is átszakadtak, utat engedve az árnak. Látva Pest város vezetésének fejetlenségét, a mentés és a segélyezések megszervezésére és irányítására József nádor Lónyai Jánost nevezte ki árvízi királyi biztosnak.

A mentés és a menekülés csónakokon történt: a „cél” az erősebb belvárosi házak emeletei, padlásai, valamint a külvárosban lévő, vagy magasabban elhelyezkedő épületek voltak. A Ferencvárosból és a Józsefvárosból menekülök jelentős része a mai Orczy téren álló Ludoviceum – nem sokkal azelőtt elkészült – épületében talált menedéket.

Csak itt mintegy 10 ezer embernek nyújtottak menedéket és élelmet, erre emlékeztet a főbejárati kapualjban ma is látható tábla. De a belváros területén lévő templomok, rendházak is zsúfolásig megteltek menekültekkel, hiszen ezek jóval erősebb szerkezetű, így a víznek jobban ellenálló épületek voltak, mint a belvárost akkor jellemző vályogházak. Ilyen jelentősebb árvízi menedékhely volt többek között a deák téri evangélikus templom vagy a mai Ferenciek terén álló ferences rendház és templom.

Wesselényi így ír az árvíz második napjáról: „Már ekkor kezdettek a házak omlani s düledezni. Ezeknek ropogása, rohanása, a vízt közt emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás borzasztó képét mutatta a duló enyészetnek”

A Rókus kápolna és kórház környéke az árvíz idején
Strasser F. kőrajza

Korabeli adatok szerint a levonuló árhullám a pesti oldalon összesen 2281 házat pusztított el, további 827 súlyosan megrongálódott és mindössze 1146 maradt épen. Ehhez képest a budai oldalon kisebb volt a kár, mert a házak zöme itt magaslatra épült, és nem érte el a kizúduló víz. Itt mindössze 204 ház omlott össze, 262 sérült meg súlyosan, az épen maradt házak száma pedig duplája a pestiének: 2023. Az árvíz miatt 50-60 ezer, főleg pesti lakos vált hajléktalanná, és mintegy 22 ezren voltak azok, akik mindenüket elveszítették. A pusztítás mértékét jelzi, hogy az addigi legnagyobb jeges árvíz során, 1775-ben „csupán” 611 ház pusztult el Pesten.

Pesten az árvíz súlyos csapást mért a kereskedőkre is. Ugyanis a március 19-re meghirdetett József napi országos vásár elmaradt, a felhalmozott áru jelentős része tönkrement a vízben, ami a tőkehiányos kereskedőknek súlyos veszteséget jelentett.

A Duna hazai szakaszán - különböző mértékben ugyan -, de végigpusztított a kiáradt folyó. Összesen több mint 10 ezer ház semmisült meg, és további közel négyezer megrongálódott. A becsült kár 14 millió forint volt, de egyes becslések szerint ez az érték valójában ennél jóval nagyobb, akár 70 millió forint is lehetett. A megsemmisült házak negyede Pestre jutott, és a 153 halálos áldozatból 151 szintén Pesthez kötődik.

Árvíz a pesti színház téren
(Johann Hürlimann színezett akvatintája)

A Rókus kápolna előtere
(a vízszint jelző tábla a bal oldali rácsos ablak mellett, a korlát fölött jelzi az 1938-as árvíz egykori szintjét)

G.Scheth Klette: árvíz Budán

Feltorlódott jég a Dunán
(a kép érdekessége, hogy ábrázolja a Gellért-hegy tetején az egykori Csillagda (csillagvizsgáló) épületét)

 
Balra: menekítés az ár elől
Jobbra: Soroksári utca, a mai Ráday utca, az árvíz után (Szemben a régi ferencvárosi templom)

Árvíztábla a Nemzeti Múzeum kerítésén

A mentés során hősiességével, segítő készségével és kitartásával kitűnt egy magyar nemes úr: Wesselényi Miklós báró, akit ezért az "Árvízi hajós"-nak neveztek el, és neveznek mind a mai napig. Öt napon át csónakjával a város utcáit róva, szinte szünet nélkül mentette az embereket. Hősies helytállását számos emlékmű és irodalmi alkotás örökítette meg.

A Wesselényi-dombormű a budapesti Ferences templom északi falán.
Holló Barnabás alkotása (1895)

Az 1838-as pusztító árhullám levonulása után a - József nádor vezette - Szépítő Bizottmány elrendelte, hogy amíg fel nem mérik a kárt, és nem készül szakmai javaslat az újjáépítést illetően, senki nem kezdheti meg az építkezést. Ennek célja nem csak a jövőbeni árvízkár csökkentése volt, hanem Bécs mintájára egy modern, lazább beépítésű várost kívántak létrehozni a régi romjain.

Az újjáépítés szigorú szabályok alapján indult meg. A Szépítő Bizottság többek között megtiltotta a belvárosban a vályog használatát, de a külvárosban is csak a támpillérek közötti fal kitöltésére lehetett használni, ugyanis korábban az épületek jelentős része vályogból készült, így nem csoda, ha nem tudtak sokáig ellenállni az árhullámnak. Szigorú előírás volt többek között a falak vastagságára, a belmagasságra, a házalap mélységére vonatkozólag is. Bármilyen építkezést csak hivatalosan engedélyeztetett tervrajz alapján lehetett elkezdeni.

Még abban az évben helyreállították és megerősítették a védtöltéseket, de a fővárosi Duna-meder rendezése, a települések árvízvédelmi szempontból való biztosítása még több mint harminc évet váratott magára. Igaz, hogy 1838-ban kiírtak egy pályázatot a Pest Budai Duna-szakasz rendezésére, de mivel a beérkezett pályázatok minősége messze alulmúlta a várakozásokat, nem történt további lépés az ügyben. Az 1839-40 évi országgyűlés napirendre tűzte a magyarországi folyók szabályozásának ügyét, aminek eredményeképpen törvény született arról, hogy meg kell vizsgálni az ilyen irányú szükséges munkálatokat.

A különböző érdekeltségű csoportok között dúló viták annyira elhúzódtak, hogy a Lánchíd két oldalán létesített több száz méter hosszú kőparton kívül, 1872-ig gyakorlatilag nem sok érdemi lépés történt.

Végül a kiegyezés után, 1870-ben elkészültek az új szabályozási tervek, és 1872-ben az országgyűlés döntött a munkálatok elkezdéséről is, melynek keretében többek között elzárták a Soroksári-Dunaágat, ezzel megszüntetve a legveszélyesebb jégtorlasz-képződési helyet. Megépült a Margit-híd és a hídtól a Vámház térig tartó szakaszon beszűkítették a folyót, kiépítették a partfalat. A munkálatok „tesztelésére” nem kellett sokat várni. 1876 kemény telét nagy jeges árhullám követte, amely március 9-én tetőzött Budapestnél. A jég Ercsinél és Budafoknál torlódott fel, és a visszaduzzadt víz elsősorban Budán és Óbudán okozott kárt, a még alacsonyabb rakpart miatt. A pesti oldal viszont „szárazon megúszta”. A sokévi munkálatok eredményesnek bizonyultak.

Már jórészt eltünedeztek az 1838-as nagy pesti árvíz szintjét jelölő táblák a ferencvárosi házakról, talán csak egy van még meg a helyén, a Kinizsi utca 31-ben. Az utolsó előtti darab pedig a Ferencvárosi Helytörténeti Múzeum kiállításán. Kevesen idézték meg a 170. évfordulón a Duna nagy pusztítását, de az Erkel utcai kis gyűjtemény igen. Ferencváros nem feledhet, annak idején ez a városrész szenvedte el a legnagyobb károkat: 529 épületéből 438 leomlott, 72 súlyosan megrongálódott, s csupán 19 ház állta ki az árvíz okozta megpróbáltatásokat.

Aki azt hiszi, hogy erről a témáról nem lehet újat mondani, élményszerűen bemutatni, az téved. A sokadszor viszontlátott metszetek szépen kinagyítva és egymás hatását is erősítve nagyon is valóságosan hatnak. Rengeteg felfedeznivaló részletet kínálnak. A térképek szintúgy. Az egyikről például kiderül, hogy a pestiek nem voltak egészen készületlenek az árvízzel szemben. Ferencvárost például egy a mai Boráros tértől a Haller utcáig húzódó gát védte. Amíg védhette, a 929 cm-es árral szemben azonban kevésnek bizonyult. S ha rémlik még József Attila születési helye, a Gát utca, hát az is erről kapta a nevét.

Az árvíztáblák nemcsak az emlékezést szolgálják, hanem megkönnyítették az árvíz után hozott új építési szabályozás betartását is, amely előírta, hogy a földszint padlójának minden esetben az 1838. évi árvíz legmagasabb szintje fölött 6 hüvelyknyire (15-16 centiméter) kellett lennie.

Az árvíz hatására történt meg a Soroksári utca (ma Ráday utca) középső szakaszának a rendezése, s az árvíz évében került sor a régi Ferencváros két nagy terének kialakítására is. A Bakáts tér az árvízben megsérült ideiglenes plébániatemplom telke körül alakult ki, míg a Ferenc tér a régi Fő-utca (ma Tompa- és Balázs Béla utca) tengelyében létesült 12 házhely kisajátítása révén.

Ferencváros az áradás után

AJÁNLÓ

Némelyek a polgári önkénytes vagy katonai mentõk kevés számú hajóin, ladikjain, vagy összetákolt deszkákon, kapukon, fürdõkádakban menekûltek. Az inség mindenütt kétségbeejtõ volt. Ma olvasva az akkori részletes leirásokat, megdöbbentõ a valóságnak csak emléke is. A földszinti üzletek kilencztized része víz alatt levén, estérõl reggelre nem volt a 66.000 lakosú város számára sem tüzifa, sem kenyér, sem hús, sem más élelem, sem bárminõ ital kapható. A kútakat mind megrontotta az undokúl mocskos áradat. A roppant vízben nem lehetett sem ivásra, sem fõzésre alkalmas vizet találni. A mentõk buzgó önfeláldozása, az önkénytes jótékonyság csudákat tett mindjárt a veszély kezdetén. A fõurak elõl jártak a jó példával, s köztük az ifjú István fõherczeg, ki élete koczkáztatásával jött át márczius 14-dikén Budáról Pestre a Duna aláhömpölygõ jégözöne közt. Lónyay János, a veszély idejére kinevezett kormánybiztos, gróf Szapáry Ferencz, báró Prónay, gróf Széchenyi István, a két ifjú báró Eötvös, Dénes és József, gróf Ráday Gedeon, gróf Károlyi György, a Podmaniczkyak s különösen az ország legkitûnõbb athletája, báró Wesselényi Miklós, és még számosan nagy önfeláldozással folytatták a mentés roppant nehéz és sok helyt veszélyes munkáját. A polgári rendbõl is egész sereget tett a mentõk száma, kik közt különös megemlítésre érdemesek Landerer nyomdatulajdonos és Feiler Ferencz bécsi nagykereskedõ, a ki mind személyes munkában, mind pénzben rendkívüli áldozatokat tett, miért is õt törvényes utódaival együtt honfiúsítá és nemesi rangra emelé az 1840. évi XLVIII. törvényczikk. Az éltes József nádor maga, minthogy lábadozó beteg volt, nem jelenhetett meg a pusztúlás színhelyén; de áldozókészsége határt nem ismert. A királyi palotában minden nap 1500 kenyeret süttetett az éhezõknek s a díszes termek és szobák közül 36-ot engedett át a menekülteknek lakásúl. A mentésben rendkivül nagy buzgalommal és sikerrel müûködött Budának és Pestnek katonai helyõrsége, s a fõhadparancsnokot, b. Lederer Ignáczot az 1840-diki XLVI. törvényczikk ünnepélyesen honfiúsította. Az idegen jóltevõk közt legelûl Bécs tündökölt. Követték példáját Németországon is, hol különösen a gazdag Majnai Frankfurt tett ki magáért. Százhúszra számították az emberéletbeli veszteséget. De a vagyonbeli veszteséget kiszámítani sem, nemhogy kárpótolni lehetett volna. Csak a város pénztárára nézve is óriási volt a kár. Még sokkal nagyobb volt a magánosok összes kára. A pestiekét hivatalosan 20 millió pengõ forintra, a budaiakét közel 2 millióra becsülték. 1838 márczius 13-ikán még 4.254 ház volt a városban. Egy hét múlva ez a szám már 2.281-re szállott le, sõt tulajdonkép csak 1.146 szilárdúl álló ház maradt. Összedûlt 1.973 ház, s meg volt rongálva, vagy megingatva 1.135. Így a város épületeinek mintegy kétharmadát kellett vagy teljesen, vagy részben újra építeni. Ezenkivûl a kereskedés, ipar, a városnak ezen két fõ éltetõ forrása, sok idõre hátra volt vetve.

Wesselényi Miklós

Árvízi plakát 1838-ból (kép: Országos Széchenyi Könyvtár)

AJÁNLÓ