A Népszálló Budapesten 1912-ben létesült Schodits Lajos és Eberling Béla műépítészek tervei alapján a Lehel és a Váci út között, az előző századelő gyártelepeinek fizetőképes férfimunkássága számára.
A századfordulós Budapest egyik legnagyobb
problémáját a betelepülők magas száma, illetve az ebből következő
lakáshiány jelentette. A főváros vezetése kétségbeesetten figyelte a
"fejleményeket". A szegénynegyedek középkori viszonyai közepette - nem
meglepő módon - állandósultak a különféle járványok, a rászorulók
rendelkezésére álló - adományokból működtetett - éjjeli menedékhelyek,
szegényházak a kevésnél is kevesebbnek bizonyultak. De nemcsak a
legelesettebbeknek jelentett egyre nagyobb gondot a lakás; az 1900-as
évek inflációját követve a háztulajdonosok jelentősen emelték a lakbért,
az évtized közepétől egyre gyakoribbak lettek a "bérlősztrájkok", a
lakók egyre nehezebben nyelték le, hogy az áremelkedés mértéke nincs
arányban a bérek növekedésével.
Az 1910-es népszámlálási adatok szerint a fővárosban 125 ezer albérlőt
és ezen belül 67 484 ágyrajárót számoltak össze, bár a valós szám akár
80 ezer feletti is lehetett. Kb. harmincezer lakásban voltak ágyrajárók.
Több, mint 8000 olyan egyszobás lakást számoltak össze, amelyben 3-5
albérlő lakott - egyetlen szobában, vagy akár a konyhában.
A Főváros addig igen passzív szociálpolitikája
Bárczy István
1906-ban kezdődő polgármestersége idején változott: a közgyűlés 1909-ben
fogadta el azt az iskola- és lakásépítési programot, amely Budapest
világszerte példaértékű szociális és kulturális beruházás-sorozata
lehetett volna, ha a lendületes rajt után pár évvel nem tör ki a
világháború.
Bárczy István
Bárczy programjában öt ún. "népszálló"
felépítése szerepelt, ami voltaképpen kifejezetten olcsó ágybérletet
jelentett a szerény jövedelemmel rendelkező, vagyis fizetőképes közönség
számára. Az efféle intézmény létesítése nem volt előzmények nélküli. Az
angol Lord Rowton 1892-ben építtetett először ilyet, s kezdeményezése
nemcsak a lakók, de a szállók gazdájaként két évvel később létrehozott
társaság részvényesei számára is sikeresnek bizonyult: az 1900-as évek
elején már hat "Rowton-hotel" működött majdnem 5000 férőhellyel, és ami
a legmeglepőbb, nyereséggel. Európa más városaiban is átvették a brit
"know-how"-t, Bécsben például két hasonló szálló létesült.
Noha a budapesti népszállók létrehozása mögött nemes gondolat állt, a
főváros közgyűlése nemcsak jótékonyságból szavazta meg, hanem azt remélte,
hogy a beruházási költségek nemcsak hogy megtérülnek, de a
Rowton-szállókhoz hasonlóan némi hasznot is hoznak. Csakhogy a Kormány
és a Főváros kapcsolata már akkor sem volt felhőtlen, 1909-ben a
belügyminiszter és a pénzügyminiszter (egyelőre) csak egy népszálló
építését hagyta jóvá.
Az Aréna úti (ma Dózsa György út) saroktelek beépítése 1910 januárjában
kezdődött, ám az épület felépítése az akkor szokásosnál hosszabb időt
vett igénybe és lényegesen többe került: a tervezett 685.000 helyett
1.537.567 koronába, mivel menet közben folyamatosan változott a terv. A
költségek ekkora emelkedése miatt már-már botrányba
fulladt az építkezés, de Bárczynak a következőkkel sikerült meggyőznie a
kétkedő képviselőket: "Magyarországban eddig még népszállót nem
építettek, nagyon természetes, hogy mikor először foglalkoznak ezzel, a
tervezések folyamán derülnek ki a további szükségletek".
Noha az épület avatójára csak 1912 februárjában került sor, lakókat már
1911-ben fogadott a hivatalosan is csak Aréna úti népszállónak nevezett
létesítmény, ami nemcsak kívülről, de belsőjét tekintve sem maradt el
egy nálánál sokkal előkelőbb hoteltől. A Schoditsch Lajos és Eberling
Béla terve alapján - az akkoriban újdonságnak számító vasbeton
szerkezettel - épült szecessziós palotával valóban nem spóroltak: a
Zsolnay-gyártól rendeltek falikutakat, az ebédlő falát Undi Piroska
falfestményei díszítették. A szobák persze jóval szerényebbek voltak:
inkább fülkének nevezhetnénk ezeket a 2,5 x 1,8 méteres "ágyfiókokat",
amelyeknek közfalai azonban nem értek fel a plafonig - a szoba "tetején"
drótháló volt. Az épületben 396 (+42 valamivel nagyobb) helyiséget
alakítottak ki, a berendezési tárgyakat mindössze egy vaságy, egy fiókos
hokedli és egy ruhafogas jelentette. A nagyobb szobákhoz tükör és
mosdókagyló is tartozott, ráadásul ide saját villanyvilágítás is jutott.
A Népszálló ebédlője
A lépcsőház
Az apró barakk-szállások
A földszinten volt a könyvtár, a játékszoba (a kártyajáték tiltva
volt), és a látogatók fogadószobája. A konyha ezer fő számára főzött, az
étkezőteremben egyszerre 288-an ebédelhettek. Orvosi rendelő és
betegszoba, az alagsorban kádfürdők, zuhanyzók, mosókonyhák, raktárak és
gépházak szolgálták a lakókat.
A Népszálló természetesen nem tudta egy csapásra megoldani több tízezer
ember gondját, ugyanis csupán 440 főt tudott befogadni. Olyan
"legényembereket", akiknek volt saját jövedelmük, de ez nem volt elég
ahhoz, hogy albérletet fizessenek, villamosbérletet vegyenek és még
egyenek is.
A Népszálló 1913 körül (a háttérben lévő magas épület a
Polgári Leány- és Fiúiskola)
Igaz, hogy az alvóhelyek valamivel tágasabbak voltak a külföldi
népszállók szobáinál, mai szemmel mégis igen meglepő a korabeli sajtó
reakciója: nemcsak magát az épületet, de a szobákat is "túlságosan
előkelőnek és fényűzőnek" tartották, s amiatt aggódtak, hogy épp azok
nem tudják majd igénybe venni, akiknek épült, vagyis a legszerényebb
jövedelemmel rendelkező férfiak.
A szálló rendje leginkább a fürdőkére hasonlított. Az "ágybérlő" -
minden 14 éven felüli férfi, ha nem volt részeg, fertőző beteg, illetve
ha keresete nem haladta meg a 2000 koronát - előre váltott jeggyel
foglalhatta el hálóhelyét. A napijegy 60 fillér, a heti 3,10 korona
volt, pluszköltség fejében fürdőt (láb-, zuhany- vagy kád-) és egyéb
szolgáltatásokat (mosoda, fodrászat, szabóság) lehetett igénybe venni,
illetve - akár "utcán át" - ebédet is lehetett rendelni.
Eredetileg szó volt arról, hogy 96 férőhelyes "női szárny" is lesz, de
ennek építése elmaradt. Hermanné Ludwig Blanka a Nő és Társadalom
folyóirat szerzője 1913-ban, a Népszállót az asszonyoknak című cikkében
ezt írja: "Az egész emberre van hatása ennek az intézménynek, mert épen
és egészségesen tartja a munkást, kinek erejére ugyancsak szüksége van,
hat kedélyére is azáltal, amilyen az egész berendezése, díszítése,
neveli erkölcsileg a legjobb módon, mert azáltal, hogy jobbra szoktat,
vonja el egyeseket a roszszabbtól. S minde sok jó tulajdonsága mellett
van egy nagy-nagy hibája is! Mert gondoskodik ugyan mindenről, de nem
mindenkiről. Gondoskodik a munkásról, de nem a munkásnőről! (...)
Csináljon hát a főváros a munkásnők számára Népszállókat! Olyanokat,
mint az Aréna úti!"
Amikor Bárczy polgármester 1912-ben átadta a létesítményt, a szálló
gyakorlatilag telt házzal működött. A remélt haszon azonban elmaradt,
leginkább az építtetők nagyvonalúsága miatt.
"Kevés fülkét építettünk, másfelől, hogy a szálló nagyobb vonzerőt
gyakoroljon és egyben mintául is szolgáljon, díszesebb kivitelben
készült. (...) Egyfelől a VI. kerületi Népszálló tervbe vett
kibővítésével, másfelől a Főváros többi kerületeiben építendő egyszerű
kivitelű Népszállók bevételi többletével pótolhatnók a VI. kerületi
Népszálló amortizációs hiányát. Továbbá amennyiben szükséges lesz, ha a
gazdasági viszonyok megjavulnak a fülkék árának felemelése iránt is
javaslatot fogunk tenni" - állt az illetékes fővárosi ügyosztályok
1913-as jelentésében, ám néhány évvel később már nemcsak az újabb
népszállók létesítése, de a meglévő bővítése (800 fülkére) is lekerült a
napirendről.
Az első világháborút követően egy ideig hadikórházként is működő
épületben az 1920-as évektől újra a "rendes" szolgáltatásokkal
jelentkeztek, a katasztrofális gazdasági helyzetben azonban a Főváros
legfeljebb annyit vállalhatott, hogy ezt az egyet működtesse, lehetőleg
jelentősebb veszteség nélkül. Így nem csoda, hogy a második világháború
kitöréséig a Népszálló alig változott, de ez azt is jelentette, hogy az
"úgy hagyott" épületekkel ellentétben nem züllött le, nem vált rossz
hírű hellyé.
A második világháború kitörése azonban profilváltást hozott. Mivel a
lakók jelentős részét amúgy is elvitték katonának, laktanya lett a
népszállóból, később ismét hadikórház. És bár a környéket jelentős
bombatámadás érte, a népszállónak jelentősebb károk nélkül sikerült
átvészelnie Budapest ostromát.
1945-ben az Aréna utat és a Népszállót is Dózsa Györgyre keresztelték át, és bár már ekkortól használni kezdték a
munkásszálló elnevezést, "klasszikus" munkásszállóvá csak az 1950-es
évek elejétől vált, amikor a Fővárosi Tanács alkalmazottai költözhettek
a fülkékbe. Ezzel a korábbi belépőjegyes rendszer megszűnt, viszont a
szállóba nőket is felvettek, s mivel a többi szállótól eltérően itt
mindenkinek külön szobája volt, a Dózsa - annak ellenére, hogy továbbra
sem korszerűsítették - tulajdonképpen elit helynek számított.
Olyannyira, hogy szinte csak protekcióval lehetett bekerülni.
Csakhogy a Rendszerváltás után (1989) a szocializmussal együtt a munkásszállók is eltűntek. A
Dózsa a
rendszerváltás után ún. "átmeneti szállássá" változott, de ma már ez
csak egyik funkciója a sok közül.
Az átalakulás nem volt zökkenőmentes. Miután az 1980-as évek végétől -
egyebek mellett éppen a munkásszállók bezárása miatt - tömegek váltak
hajléktalanná Budapesten, a Dózsa szállót is az ellátásuk szolgálatába
állították. Ekkor még csak arról volt szó, hogy a létesítmény ismét
valamiféle népszállóként működjön, amennyiben szerény jövedelemmel
rendelkező, ám lakás nélküli emberek szeretnék igénybe venni. 1990-ben a
Főváros megállapodott egy kifejezetten hajléktalanellátással foglalkozó
civil szervezettel, a Menhely Alapítvánnyal, s ettől kezdve az
alapítvány döntött arról, hogy a megürülő férőhelyekre kik kerüljenek.
Noha az új lakók fizettek az itt tartózkodásért, egyértelművé vált, hogy
a Dózsa soha többet nem lesz olyan "elit" munkásszálló, amilyen korábban
volt. Ekkor a szálló még nem volt "tipikus" hajléktalanellátó
létesítmény, ám 1993-tól, miután a Főváros megalapította a Fővárosi
Szociális Központ és Intézményeit (FSZKI) az időközben létrehozott
hajléktalanszállók ügyeinek intézésére, a Dózsa is ebbe a "kalapba"
került. A Menhely Alapítvány beutalási joga megszűnt, de az átalakulás -
elvileg - nem érintette az itt lakókat. Csakhogy ettől kezdve a szálló
földszinti része a nappali, tömeges hajléktalanellátás bázisává lett,
ráadásul éjjeli menedékhelyet is nyitottak - mindez sorozatos
konfliktusokat idézett elő: az évtizedek óta itt élők nem könnyen
nyelték le, hogy őket, az addigi "tisztes" munkásszállólakókat is immár
hajléktalanként kezelik.
Ráadásul az épület állapota is egyre rosszabbá vált. A Főváros részéről
felmerült az is, hogy eladják, ám végül az 1990-es évek végén mégis
felújításáról döntöttek. A 800 millió forintos épületrekonstrukció során
minden emeleten zuhanyozó- és főzőhelyiséget alakítottak ki, a szobák
falát a plafonig "húzták", megőrizték a régi nyílászárókat, felújították
a Zsolnay-kutat.
A százéves épületben jelenleg az átmeneti szállás mellett az időközben
Budapesti Módszertani Szociális Központ és Intézményeire átnevezett
ellátó szervezet központja, álláskereső iroda, szociális információs
központ, krízisszolgálat és lábadozó, nappali melegedő és nők számára
kialakított éjjeli menedékhely is működik. Az elmúlt száz évhez
hasonlóan a "népszálló" tehermentesítése ma sincs napirenden.
Képek