Vígszínház

XIII. kerület, Angyalföld, Szent István körút 14.

Írta: Varga Máté 2021. április

A Vígszínház a legnagyobb múltú, legnépszerűbb budapesti színházak egyike, mely 1896-ban épült a bécsi Fellner és Helmer iroda tervei alapján. Az épület a késő historizmus jellegzetes alkotása.

Budapest a múltszázad fordulóján vált szinte napról napra világvárossá. A színház megépítése előtt a környék még ritkán beépített, de gyors iramban fejlődő városrésznek számított. Az utca forgalmát az is növelte, hogy a Margit híd megépülte után megnyilt a lehetősége a budai oldalra való átkelésnek. Az 1880-as évekre Angyalföld területén nagyrészt még üres földek húzódtak, de a lenti térkép alapján tudjuk, hogy már bejelölték a majdani utcák vonalát és kijelölték a házhelyeket.

1884-ben a Margit híd a Fegyvergyár utcában folytatódott, majd a "körút" az Indóháznál véget ért (a Nyugati pályaudvar és a Nagykörút ekkor még nem létezett)

Budapest negyedik színházának létrehozása több szempontból is korszakhatár a magyar színháztörténetben. 1890-ben Fekete József, a Magyar Salon szerkesztője és munkatársa Budapest város közgyűléséhez fordult színházalapítás támogatásának céljából. Mivel tudták, hogy az új színház potenciális vetélytársa a Nemzeti Színháznak és a Népszínháznak, tervükben aláhúzták, hogy az intézmény műsorán kizárólag vígjátékok és bohózatok szerepelhetnek.

1891. Október 27-én a Magyar Színpad írja, hogy "A magyar vígszínház egylet tudvalevőleg kérte a fővárost, hogy lépjen be tagjainak sorába. A főváros erre vonatkozólag a mult közgyűlésén azt a határozatot hozta, hogy a magyar vígszínház egyletnek nem hajlandó ingyen telket adni színházépítési czélokra. Ez azonban az egyesületet legkevésbé sem akadályozza abban, hogy folytassa megkezdett akczióját. Az egyesület a fővárostól nem kért telket, sőt e tekintetben egyátalában kevés reményt is táplált és azért a közgyűlési határozat csak annyiból érintheti, hogy az újra felélesztett német színházi aspirácziókat most még nagyobb erővel támadja és szembe szálljon minden olyan kísérlettel, mely a nemzeti közérzülettel és a magyar főváros haladási szükségleteivel ellentétben áll. Az egyesület rövid idő múlva közölni fogja határozott terveit a magyar vígszínház létesítésére nézve, ugy hogy az építés a közönség hazafias támogatása mellett tavaszszal már megkezdhető legyen".

Az alapítók 1891-ben, a Népszínház kezdeményezőihez hasonlóan, bejelentették az ingyen telekre való igényüket, s ennek érdekében a Variétés névvel tervezett színház helyett magyar intézmény felállításáról szólnak. A Főváros azonban nem segítette ingyen telekkel a Magyar Vígszínház Egyletet.

Október 21-én Medrey Zsigmond bizottsági tag a fővárosi közgyűlésben indítványozta, hogy vegyék le napirendől a Vígszínház telkének ügyét, mivel a kitűzött határidőre sem gyűlt össze az építkezés elindításához szükséges minimális összeg. Mivel a javaslatára nem született ellenvélemény, ezért a közgyűlés határozatban tett eleget a kérésnek.

Érdekesen alakult a Vígszínház ügye. A miniszteri testület 1893 végén elfogadta azt a törvényjavaslatot, amely szerint az állam 200 ezer Ft kamatmentes kölcsön nyújtásával támogatja a vállalkozást (1893. dec. 2.), a javaslat mégsem került az Országgyűlés elé, mert a kölcsönt igénylő Magyar Vígszínház Egylet időközben megszűnt. Néhány hónap múlva a minisztertanács - immár a Vígszínház Rt.-nek - ismét megítélte a kölcsönt, Hieronymi be is nyújtotta a javaslatot, de azt a Ház a harmadik olvasás után, amikor az ellenzék éppen jelenléti többségben volt, nem fogadta el (az ellenzék elsősorban a tervezett német nyelvű előadások miatt támadta a javaslatot).

Mivel az egylet tagjainak szerény adományai nem voltak elegendők az építkezés elkezdéséhez, 1894. január 8-án megalakult a Magyar Vígszínház Rt. (a 158 tag eddig csupán 61.800 forintot gyűjtött össze).

1892. február 18-án törvényjavaslatot nyújtottak be a színházépítés megsegítésére:

Hieronymi Károly belügyminiszter az indoklásában kifejti:

"Indokolás, a Budapest fő- és székváros területén létesítendő magyar vígszínház részére 200.000 forint kamatnélküli államkölcsön engedélyezéséről.

Budapest fő- és székváros lakosságának gyors növekedésével mind inkább előtérbe lép annak szüksége, hogy a fő- és székváros területén negyedik magyar színház létesíttessék. Ez irányban a társadalomban már évekkel ezelőtt megindult a mozgalom, mely különösen azóta öltött nagyobb arányokat, mióta a budapesti negyedik magyar színház felépítése czéljából a »Magyar Vigszinház-Egylet« létesült, mely egylet azonban utóbb az anyagi eszközök könnyebb beszerezhetése indokából »Magyar Vigszinház-Részvénytársaság« czím alatt kereskedelmi társasággá alakult át.

Nevezett részvénytársaság az általa tervezett színházban az előadó művészet könnyebb ágának művelését czélozza. Ezen czéljánál fogva nemcsak hogy nem fog a már fennálló budapesti színházaknak versenyt okozni, de a Nemzeti Színházra előnyös lesz annyiban, hogy a Vígszínház létesítésével a Nemzeti Színház a komoly irányú és klasszikus darabokra több figyelmet fordíthat és ezzel valódi feladatának nagyobb sikerrel felelhet meg.

Minthogy azonban a »Magyar Vigszinház-Részvénytársaság« czélját nem a nagyobb anyagi haszon elérése, hanem a magyar előadó művészet fejlesztése és a közönség szórakoztatása indokából a magyar művészet részére egy új otthon létesítése képezi, ezen czéljánál fogva a hasznot keresők támogatására nem számithatván, működése csak úgy vezethet eredményre, ha czélja kivitelében az állam részéről is támogatásban részesül. Egyrészről tehát ezen körülmény, másrészről a színház működését illetőleg kitűzött czél indokolttá teszi azt, hogy a »Magyar Vigszinház-Részvénytársaság« államilag támogattassék és részére államkölcsön nyujtassék, még pedig oly módozatok mellett, hogy a kölcsön visszafizetése által felette meg ne terheltessék. Ezért lett a törlesztési idő negyven évre felvéve, úgy, hogy az egy évre eső törlesztési részletek a színház tiszta jövedelméből könnyen fedezhetők. S minthogy a létesítendő műintézet az építési és felszerelési költségek visszafizetése által is meg lesz terhelve, a műintézet életképességének biztosítása az államkölcsönnek kamatnélküli engedélyezését teszi szükségessé.

A törvényjavaslat 1. §-ában foglalt azon feltétel, hogy a kölcsön összege a részvénytársaságnak csak a kölcsön összegével hasonértékű vagyon feletti rendelkezésnek igazolása esetén tehető folyóvá, csupán az államkölcsön visszafizetésének biztosítása indokából vétetett fel. A 2. §. alapján az államkölcsön a színház czéljaira szolgáló ingatlanra azért volna az építési költségek utáni helyen bekebelezendő, mert a színház építésére és felszerelésére szükséges összeg csakis első helyen való bekebelezés feltétele mellett biztositható. A mennyiben a részvénytársaság vagyoni helyzete a színháznak tehermentesen való felépítését engedné meg, ez esetben önként érthelöleg a bekebelezésre vonatkozó megszorító feltétel megszűnik s az államkölcsön az ingatlanra első helyen lesz bekebelezendő. A törvényjavaslat 3 §-ában foglalt kedvezmény ugyancsak a színház életképességének biztosítása czéljából adatik. A 4. §-ban foglalt rendelkezést a segélyezés czélja indokolja. A nyújtandó kölcsön és ennek feltételei kétségkívül nagy kedvezményt képeznek.

A mint azonban a tudománynak, úgy a művészetnek is pártfogásra van szüksége, hogy fejlődhessék és felvirágozzék. A kérdéses színház pártolása és támogatása elől pedig az állam annál kevésbé zárkózhat el, mert a negyedik magyar színház, hasonlóan a Nemzeti Színházhoz, egyaránt szolgálni fogja a közművelődési és nemzeti érdekeket". (Hieromnyi nevéhez több közigazgatási és közegészségügyi reform fűződik, így például tevékeny részese volt az egyházpolitikai törvények kidolgozásának, ő vezette be az állami anyakönyvezés teljes körű alkalmazását, valamint megszervezte a fővárosi kerületi elöljáróságokat és megvalósította a vízművet, jelentősen növelve Budapest vízellátási viszonyait. Tagja volt a Corvin Mátyás szabadkőműves páholynak)

Silberstein (Ötvös) Adolf újságíró 1894-ben a színházat méltató és bemutató cikket írt, amelyben kifejti a színház megépülésének jelentőségét (Silberstein nagy műveltségű esztéta és filozófus volt. Jól írt magyarul is, de német zsidó kötődése és a megélhetés kényszere német nyelvű íróvá tette. Cikkei, színikritikái, tanulmányai számos magyar és német nyelvű lapban jelentek meg).

Ha a korabeli városkép ismeretében szemügyre vesszük a főváros színházainak elhelyezkedését, feltűnő, hogy a Nemzeti Színház, a Népszínház és az Operaház Budapest fő közlekedési tengelyén helyezkedik el; míg az újonnan előbúvó városrészekhez egyetlen szórakozási intézmény nem kapcsolódott. A Vígszínház viszonylag könnyen kapott építési engedélyt a városfejlesztés szempontjából legfontosabbnak ítélt területen, a Weiss Manfrédtól és Bertholdtól vásárolt telken. Az építkezés 1895. április 3-án kezdődik meg.

A tervezők, Fellner És Helmer olyan színházat tervezett, amely különálló épületet alkot, ugyanis akkoriban a színházak nyolcvan százaléka úgy épült, hogy egy adott házsor egyik épülete vagy annak földszintje, esetleg két szintje alkotja a színházat, elég a Radnótira, az Örkényre vagy akár a Pesti Színházra gondolni.

A Vígszínház építésének üteme összhangban állt a millenniumi építkezések ritmusával, sőt, meg is előzte azokat, hiszen a teljes Nagykörút átadására csak 1896. augusztus 31-én került sor. A színház építését a bécsi Fellner és Helmer cég kapta meg, a színházat pedig 1896. május 1-én nyitották meg Jókai Mórnak az eseményre írt darabjával.

A Vasárnapi Újság - hetilap lévén - két nap múlva adott hírt a megnyitóról: "Május elsején újszínház nyilt meg a fővárosban, a Lipót-köruton épült csinos Vígszínház. Derült nézőtéré elég tág, szép és jóhatású. A megnyitó előadáshoz Barna Izsó, a színház karmestere irt ünnepi nyitányt, erre Kozma Andor verses Prológja következett, melyben a Vigszinház szelleme fölidézi a római comediairót Plautust, a franczia Moliéret és Kisfaludy Károlyt, tanácsot kérve mindeniktől, hogy mily szellemet honosítson meg a Vígszínházban. Mindenik azt mondja: modern legyen, ők is modernek voltak a magok idejökben, azzal hatottak. Lenkei Hedvig (a vig szellem) Gál Gyula (Plautus) Balassa Jenő (Moliére) és Beregi Oszkár (Kisfaludy) játszák a prológot, mely sok igazságot szed versekbe. Erre Jókai vígjátéka «A Barangok» következtek 3 rövid felvonásban. Alkalmi darab, mely épen az ezredévi ünnepek alatt játszik. A vígjáték csupa alkalomszerűség, hazafias felköszöntőkkel, hatásos költeménynyel a «Gazdag szegények»-ről, kik milliókat gyűjtenek, de csakis üzérkednek, hazájok pedig nincs. A közönség sokat tapsolt a hazafias szellemű darab egyes jeleneteinek s tapsolta a szerzőt is. A megnyitásról még bővebben is fogunk szólani".

A megnyitó olyan nagy érdeklődést váltott ki, hogy három napig teltházzal játszották a megnyitó darabjait.

A Vígszínház alapításának szinte valamennyi mozzanata és megnyitásának körülményei erőteljesen éreztették, hogy az új intézmény szakít a hagyományokkal. A szórakozni vágyókat nem zavarta a Nagykörút ideiglenessége, a közlekedési nehézségek. A társulat tagjai is csak rövid ideig maradtak ismeretlenek. A helyárak sem rettentették el a közönséget, noha az új színházban jóval többe kerültek a jó helyek.

1896. május 6-án Ferenc József császár Gizella főhercegnővel látogatott el a színházba. Itt megtekintették Kozma Andor Prologját, s csak a második előadás, Az Államtitkár első felvonása után távoztak. Távozásakor így szólt: "Nagyon meg voltam elégedve. A szinház igen szép és az előadás is jó". Ezután még bemutattatta magának az igazgatóság tagjait, kezet szorított az urakkal és Gizella főhercegasszonnyal fogatába ült. A közönség a színház előtt csoportosan várta és éljenezte.

Május 10-én hét színházban tartottak egyszerre magyar nyelvű előadást: a Nemzeti Színházban, az Operaházban, a Népszínházban, a Vígszínházban, a Fővárosi Nyári Színházban és a Városligeti Színkörben, amelyhez csatlakozott az Ó-budai Színkör csatlakozott a Dobó Katicza című történeti vígjátékkal.

A színház első igazgatója Ditrói Mór volt, aki Kolozsvárról érkezett Budapestre, hogy a magával hozott művészekkel együtt igazi modern együttest hozzon létre. Játszottak klasszikus darabokat, kortárs műveket, és sikerre vittek francia vígjátékokat is. 1897-ben elindította a Vígszínház színésziskoláját, ami 1903-ig működött, amikor is megalakult belőle a Országos Színészegyesület Színészképző Iskolája. Az iskola széles skálájú tanterve a klasszikus dráma és a könnyebb műfajú vígjáték, operett és énekes színmű elméleti és gyakorlati oktatását egyaránt felölelte. A képzés az első tanévtől az 1923–1924-es tanévig kétéves, utána hároméves volt. Vizsgaelőadásaikat a Víg-, a Magyar, az Andrássy, a Kamara-, a Pesti, a Belvárosi, a Főváros Operett és a Royal Színházban tartották.

A szerződtetett színészek szerepkörei bizonyították, hogy az új színház a vidéki színházak műsorstruktúráját kívánja meghonosítani a fővárosban. Elsősorban azokat a színjátéktípusokat kívánták ápolni, amelyeket 1891-ben a Magyar Vígszínház Egylet elhatározott: vígjáték, szalondráma, bohózat és vaudeville.

A Vígszínház a kezdettől fogva a polgárság színháza volt. A századforduló első éveiben, a pesti polgárság leghaladóbb rétege szembeszállt a feudalizmussal, gondolkodásában progresszív volt. Ez jutott kifejezésre abban is, hogy a színházban az életszerűséget kereste. Így alakult ki a Vígszínház, mint ennek az új polgári rétegnek találkozási és érintkezési helye. Divatosak voltak a Vígszínházi premierek. Sikknek számított, ha a színészek játékát, öltözködését társaságban utánozták.

"A Vígszínház két első földszinti középsorát a kaszinók bérelték. Azok a gentlemanek, akik ezekre a helyekre jártak, annyira finnyásak valának a férfidivat minden csínjára-bínjára, hogy ha a színpadon valamelyik színész vétett az öltözködés bármely legcsekélyebb szabálya ellen, az a színész, bár már játszhatott valamely szalonszerepet úgy, akár Talma: egy fölényes legyintés a "kaszinó-sorban”, végleg elintézte őt” - írja Szerémy Zoltán 1902-ben.

Az első világháború után a színház gazdasági helyzete megromlott, ezért 1920. októberében az intézményt létrehozó és fenntartó Faludi Gábor egy amerikai üzletembernek, Ben Blumenthalnak adta el a színházat (aki a magyar származású Zukor Adolf munkatársa), amellyel a színház az amerikai United Play Corporation színházi trust tulajdonába ment át (más források szerint Famous Players Film Company). E cég korábban Londonban, Párizsban és Berlinben is felvásárolt néhány színházat. A Vígszínházért negyvenmillió koronát ajánlott fel, amit Faludiék hosszas tárgyalások után el is fogadtak. A Vígszínház vezetésében egyelőre nem állt be változás, Faludi Jenő (Faludi Gábor fia) - mint szerződtetett igazgató - vitte tovább a színház ügyeit.

A Pesti Hírlap 1920. október 12-i számában jelent meg: "Vasárnap éjjel véget értek a Vígszínház és az United Play Corporation közt való tárgyalások, azzal, hogy Faludi Gábor negyven millió koronáért eladta a vígszínházi részvényeket és a színház bérleti jogát". Ben Blumenthal "még egy hétig marad Budapesten, azután New Yorkba utazik. Távollétében ügyvédje dr. Bedő Mór és Roboz Imre a Projektograph igazgatója képviseli, aki a Vígszínház ügyvezető igazgatója lesz".

Egyes híresztelések szerint a United Play Corporation filmgyárat is akart létesíteni Budapesten. Kosztolányi Dezső ezzel kapcsolatban az Új Nemzedékben - névtelenül - írt cikkében fejti ki, hogy "Reméljük, hogy az amerikaiak végre meghonosítják a Vígszínházban a magyar szellemet". (Faludi Gábor és fia, valamint Mr. Blumenthal is zsidók voltak - a Szerk).

Ben Blumenthal (kép: Ronald Grant Archive)
(1922. szeptember 1-től az Operett Színházat bérli)

Kosztolányi a cikkében az új tulajdonost így jellemzi: "Az Új Nemzedék munkatársa fölkereste Bem Blumenthalt, aki a megtörtént színházvételről a következőket jelentette ki: - Azért vettem meg a Vígszínházat, mert meggyőződésem szerint Magyarország az egyetlen ország a kontinensen, ahol már rendesen folyik a munka. Nincs ország, ahol a színháznak olyan nagy jövője lenne, mint Magyarországon. Eddig a magyar szerzők jó neveket biztosítottak maguknak külföldön, de úgy érzem, hogy itt még sok kibontakozásra váró tehetség is van és igazi magyar és nemzeti színpadot is lehet teremteni. Hangsúlyozom, hogy ezt a vételt nem tekintem üzletnek. Maga a roppant vételár is bizonyítja. Én rá akarok fizetni a Vígszínházra. Magyar írókat, magyar tehetségeket, elsőrangú magyar színészeket akarok lekötni. A filmvállalatomhoz is elsősorban magyar tárgyú dolgokat keresek (...)".

Az Új Nemzedékben, 1920. október 13-án írt Blumenthal - benn című vezércikk erre a nyilatkozatra reflektál: "Ben Blumenthal úr Amerikából jött, zsebében százezer dollárral, s mint tegnap az Új Nemzedékben olvasom, első szusszantásra megvette itt Budapesten a Lipót körúti Vígszínházat - negyvenmillió koronáért. A dologban nincs semmi boszorkányság, mert az amerikai százezer nyomban negyvenmillióvá varázsolódik, amint az ember kiköt a Keleti pályaudvaron. Ben Bluemnthal tehát (az Új Nemzedék és a többi lapok is Bemnek írták, hogy a lengyel-magyar romantika hősi ízét kenjék a dollárokra), tegnapról mára színháztulajdonos lett Magyarország közepén, korlátlan egyeduralkodó egy nagy darab kultúrterületen, a magyar szellemi élet, erkölcs és ízlés egyik kiskirálya, a Lipótvárosnak és vidékének kizárólagos udvari szállítója francia és egyéb malacságokban.

Blumenthal úrnak nagy tervei vannak a kis, magyar szemétdombon, amerikai arányokban akar itt kultúrát művelni, sőt azzal fenyegetőzik, hogy nemzeti szellemet visz a színház irányításába, magyar nemzeti szellemet, melyet dollárjaival együtt hozott hozzánk a tarisznyájában. Blumenthal úr elhatározása s a Vígszínház eladása csak új területekre viszi át az idegenkörmű hódításnak azt a folyamatát, mely a magyar közgazdasági élet minden parcelláján jelentkezik a föllendítés és idegen segítség jelszavai alatt. Látjuk és halljuk napról napra, hogy bankjainkba beül az idegen tőke, hogy kiterjeszti uralmát erdőségeinkre és bányáinkra, hajózási vállalatainkat magához ragadja, érdeklődik vasutaink iránt, nyomdákat vesz birtokba és gyárakat dug zsebre játszi könnyűséggel, s most Blumenthal úr személyében a magyar szellemi élet intézményeire veti magát, hogy a kisajátítás és kibérlés gondolatát valósítsa meg egész nyomorult életünk felett. Mindezt könnyebben megteheti, mint bármikor, mert az a politikai és gazdasági pusztulás, melyet a két forradalom reánk zúdított, szabad afrikai gyarmattá, elhagyott kolóniává süllyesztett bennünket, ahol üveggyöngyökkel domíniumokat lehet szerezni, s ahol pár csörgő ezüsttel zsebében s egy jó cilinderkalappal a fején a megcsodált milliomos és milliárdos szerepét játszhatja minden vigéc, síber és kalandor. Így lesz a gazdasági erőforrásból kirabolt, termelőképességében megbénított, politikai jóhírében és szolidaritásában letaposott ország új Kaliforniává, egy új nemzetközi söpredék kezében, s így lesz Budapest egy szellemi és erkölcsi Sztambullá a kelet küszöbén, kikötő és lerakodó helyévé minden szemétnek a nyugati kultúra jelszava alatt.

Mi a keresztény és nemzeti irányzat nevében harcolunk az ellen a veszedelem ellen, melyet az idegen szellemű magyar kapitalizmus jelentett a nemzeti élet minden megnyilvánulására. Mindig azt reméltük, hogy ezzel a belső veszedelemmel és függéssel szemben, az idegen német, francia, vagy angol tőke jöhet majd segítségünkre s erősíthet meg és szabadíthat fel bennünket gazdasági jobbágyságunkból. S most vagy azt látjuk, hogy ez az idegen tőke ugyanazokon a kezeken át folyik hozzánk, melyeknek fojtó markolásán enyhíteni szerettünk volna s ezeknek erejét növeli, vagy azt, hogy eltiporja és kiforgatja birtokállományából azt a többé-kevésbé asszimilált magyar kapitalizmust is, mely mégis csak itt nőtt fel nálunk s idegensége mellett is ezer szállal kötődött bele a nemzeti érdekek nagy erkölcsi, gazdasági és politikai közösségébe. A magyarosodó zsidó kapitalizmusnak helyébe vagy háta mögé ül a német-zsidó, vagy francia-zsidó kapitalizmus, a magyar-zsidó Faludiak helyébe pedig letelepszik Blumenthal úr, aki ráadásul - amerikai is.

Úgy véljük, hogy a magyar kormánynak és a közérdeknek is szava van hozzá, milyen kezekre kerülnek magyar, vagy magyarországi kultúrintézmények. A Vígszínházat derék és lelkes magyar hazafiak alapították, a főváros adott számára telket a közvagyonból, hasított utcákat körülötte, így sokszorozván meg a köz erejével mindazt a vagyoni és üzleti értéket, mely a színházban fekszik. A fővárosnak és a kormánynak minden erkölcsi és anyagi jogosultsága megvan hozzá, hogy beleszóljon ebbe a kótyavetyébe. Faludi úrék nem a mi ideáljaink, de Blumenthal úrékban ideálisan minden együtt van, amitől félnünk és rettegnünk lehet".

1921-től a színház élére Roth (Roboz) Imre került igazgatóként (aki korábban a Corvin Áruház helyén működő Apolló mozit alakította át kabarévá), művészeti igazgatóként pedig Jób Dániel állt alkalmazásban. Utóbbi a Ditrói által megkezdett munkát hasonló igényességgel folytatta, miáltal neves színházi alkotók kerültek ki a Vígből, pl. Molnár Ferenc.

Blumenthal a Vígszínház megvásárlása idején a Paramount munkatársaként a filmvállalat közép- és kelet-európai terjeszkedésében volt meghatározó. A Vígszínházat irányító mindkét részvénytársaságban (az 1894-ban alakult Magyar Vígszínház Rt.-ben és az 1921-ben alapított Színházüzem Rt.-ben) meghatározó részvényhányaddal bírt. A Blumenthalt a közgyűléseken rendszerint képviselő Roboz Imre második legnagyobb részvényes volt az azonos körből kikerülő igazgatósági és felügyelőbi-zottsági tagokkal működő részvénytársaságokban. Blumenthal a Vígszínház kereskedelmi színházi világ-elitbe emelését ígérte, azonban a Trianon utáni idegenellenes kulturális politika közegében nem tudta létrehozni a tervezett, a Vígszínházra alapozott színház-mozi trösztöt.

Az amerikai tulajdonos az őt ért támadások következtében 1926-ban távozott (valószínűleg ebben közrejátszottak a vélhetőleges szegedi korrupciós ügyei is), így helyét Roboz Imre veszi át, aki feltételezhetően a Vígszínház tulajdonosává is vált. Ebben a korszakban tűntek fel olyan tehetséges fiatalok, mint Tolnay Klári, Dajka Margit vagy Mezey Mária.

Az 1929 októberében kibontakozó világgazdasági válság a profitorientált magánszínházi szférát is sújtotta. New Yorkban a színházak fele bezárt, 5000 színész és 25.000 színházi dolgozó veszítette el munkáját. Párizsban jelentősen csökkent a működő színházak száma (1925-ben 67, 1930-ban 45). Az előadások látogatottsága egy technikai-esztétikai váltás – a rádió, illetve a mozi konkurenciája – miatt már korábban is csökkent. A színházi szakma e negatív fejleményekre érdekvédelmi szervezetek létrehozásával reagált. Párizsban 1927-ben a művész-színházak vezetői (Louis Jouvet, Charles Dullin, Gaston Baty és Georges Pitoëff ) hozták létre a bulvárszínházak monopóliuma ellen irányuló ún. Cartel-t, New Yorkban pedig a kereskedelmi színházak 1930-ban alakították meg a League of New York Theatres-t. A Nemzetközi Színházszövetség Hamburgban, a Nemzetközi Színészunió pedig Bécsben tartott kongresszust 1930-ban.

A magyar főváros többi magánszínháza 1930-1932 között többször fizetésképtelenné vált, hosszabb időre bezárt, tulajdonost vagy bérlőt váltott.

(Heltai Gyöngyi kutatásaiból tudjuk, hogy számtalan 1930-1932 között íródott levél és távirat tanúskodik arról, hogy Ben Blumenthal az USA-ból továbbra is irányított. A pesti vezérigazgatót angol és német nyelvű levelekben dirigálták meg Ben testvérei: Richard és Ike (a Paramount közép-európai general managere). Ike 1930-ban a Színházüzem Rt.-nek és a Paramount Filmforgalmi Rt.-nek is igazgatósági tagja volt. Meghatározó az a többszálú kapcsolódás is, amely Roboz Imrét a Paramount Publix Corporation, a világ akkor legnagyobb filmvállalata magyar származású elnökéhez, Zukor Adolfhoz fűzte)

Roboz Imre ekkor a Budapesti Színigazgatók Szövetségének alelnöke, majd 1931-től elnöke is volt. A Budapesti Színigazgatók Szövetsége 1930-ban elsősorban állami beavatkozásért lobbizott. A színházak csökkenő látogatottságára hivatkozva Budapest főpolgármesterétől a vigalmi adó eltörlését, a villanyáram árának csökkentését és az idegen nyelvű hangosfi lmek fokozottabb megadóztatását kérte. A pénzügyminisztériumnál a forgalmi adó csökkentését, a belügyminisztériumnál a rendőri díjak elengedését kérvényezte.11 Mindezeket sikertelenül.

Magyarországon a fizetésképtelenség és államcsőd veszélyét elhárítandó 1931. július 17-től három napos bankzárlatot rendeltek el, majd bevezették a kötött devizagazdálkodást, beszüntették a külföldi tartozások fizetését és december 23-tól transzfermoratórium lépett életbe. A színigazgatók költségeiket csökkentendő a színészekkel kötött szerződéseik utólagos revíziója mellett döntöttek.

1931. szeptember 12-én Roboz megalakítja a Vígszínház Bérlő Részvénytársaságot, amelynek részvényeinek többségét ő maga birtokolja. Az új részvénytársaság céljai közt szerepelt a színházi és színdarab ügynökség üzemben tartása. Roboz vígszínházi újdonságok megvásárlását ajánlja hangosfilmre és pesti színházi híreket közvetít.

1931 októberében 10-15%-os fizetéscsökkentést hajtottak végre a színészek és az alkalmazottak körében. 1932-ben a színházi munkanélküliség nőtt számottevően. A Vígszínházban az 1931. novemberi elbocsátási hullámot 1932. január 30-tól újabb követte: díszítőknek, bútorosoknak, jegyszedőknek, tisztvise-lőknek mondtak fel. A Vígszínháznál 1929-ben 19 színész és 18 színésznő, 1933-ban már csak 12 színész és 9 színésznő volt alkalmazásban.

1932-ben Roboz többször ajánlja megvételre a Bakaruhában című Hunyady Sándor egyfelvonásost. A javasolt nyersanyagból Katherina die letzte címmel 1936-ban film készült Ausztriában, majd The Girl Downstairs címmel 1938-ban az USA-ban, illetve 1957-ben Magyarországon Bakaruhában címmel.

1930-32 között a Vígszínház beiktatta repertoárjába a drámairodalom (Somerset Maugham, George Bernard Shaw, Ferdinand Bruckner) újdonságait, ezennel szakítva a kizárólag vígjátékokat bemutató hagyományával. Kiadói kapcsolathálója és anyagi lehetőségei révén rendre elhalászta a külföldi sikerdarabokat a konkurens pesti színházak elől.

(1930 tavaszán Zukor Adolf Roboz Imrét kérte fel a Paramount magyar nyelvű hangosfilmgyártásának megindítására, annak ellenére pozitívan hatott a Vígszínház válságkezelésére, hogy az elkészült filmek nem bizonyultak sem pénzügyileg, sem művészileg sikeresnek. Roboz a párizsi stúdióban belelátott az alakuló hangosfilmgyártás munkafolyamataiba, megismerkedett a világ akkor legnagyobb, legagresszívabban terjeszkedő filmvállalata európai döntéshozóival. Felmérhette, mely színházi termékek értékesíthetők e bővülő piacon)

Roboznak eközben és ezután is anyagi gondjai vannak, így kölcsönt szeretne kérni Blumenthaltól, aki adna ugyan, de meglehetősen magas kamatra. Roboz ezt nem fogadja el, ezért megpróbál a pesti bankoktól pénzt szerezni 9%-os kamatra. Úgy látszik az uzsorás amerikainak ez nincs ínyére, ezért 1931 májusában Pestre utazik, hogy fenyegetések útján "rábeszélje" Robozt a tőle való hitelfelvételre.

1931. május 27-én létrejön az üzlet, így a Vígszínház 80.000 dolláros kölcsönt vesz fel a Saturn A. G.-tól, amely átsegítette az 1931-1932-es gazdasági nehézségeken. Roboznak havonta egy-két alkalommal 300 fontot kellett küldenie egy londoni, illetve 10.000 frankot Ben Blumenthal feleségének egy párizsi számlára. Ezek lehettek a színházbérleti jogért fizetendő összeg, vagy a Ben Blumenthaltól korábban felvett kölcsön után fizetendő 12%-os kamat részletei (Ben Blumenthal kézizálogul 2299 darab Magyar Vígszínház Rt. részvényt és 1000 darab Színházüzem Rt. részvényt helyez letétbe Dr. Holitscher Szigfrid budapesti királyi közjegyzőnél). A telekkönyvbe 1931. május 28-án jegyezték be a Saturn A. G.-től felvett kölcsönt. A kölcsön további biztosítékaként elidegenítési tilalmat jegyeztettek be a Vígszínház ingatlanaira.

Roboz 1932. júniusra megpróbál külföldi vendégjátékosokat hozni, de a transzfermoratórium miatt rangos művészek nem jönnek, hisz nem vihetik ki a pénzt az országból.

Profi munkatársi háttérrel, színháza pozícióját tovább erősítendő Roboz bátran belevágott a Paramount által finanszírozott magyar nyelvű hangosfilmgyártásba. Ennek kudarca után pedig – a nemzetközi kapcsolathálóra építve – a vígszínházi darabok külföldi filmiparban való értékesítésébe fogott. Aktív tevékenysége pénzügyi eredményei 1932 végéig alig mutatkoztak. Ugyanakkor a Roboz által készíttetett Paramount-kompatibilis szinopszisok nagy valószínűséggel elősegítették, hogy a Vígszínház házi szerzői közül az 1930-as évektől többen (Bús-Fekete László, Fodor László, László Miklós) forgatókönyvíróként működhettek Hollywoodban. A külföldi filmipari igényekkel való folyamatos szembesülés pedig áttételesen ahhoz járulhatott hozzá, hogy a magyar hangosfilmiparban gyakoriak lettek a vígszínházi bemutatókra épülő forgatókönyvek, s az ezekből készült magyar filmek kelendő árukként jelentek meg a nemzetközi filmpiacon.

1935-ben Pesti Színház néven új kamaraszínháza lett az intézménynek a Révay utcában.

A '30-as évek közepére a divat-premierek tették nevezetessé a vígszínházi bemutatókat. Az Est írja 1936-ban: "Micsoda káprázatos páholysorok! És a földszinten többségében frakk, mint egy londoni előkelő színházban. A hölgyek fejedelmi divatrevüt rendeztek. A négy szünet kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megszemléljék egymás csodás toalettjét.. Hatvany Lili fekete tüll toalettet viselt, drapp applikációval. Feltűnően szép toalettet hordtak a „privát társaság” dámái is. Szakértő hölgyek sugalmazására említsük meg közülük Fellner Alfrédné kék csipkeruháját, Vincze Ernőné tarka impriméjét".

1938. október 27-én a Budapesti Hírlapban jelent meg a hír, hogy Harsányi Zsolt, a kitűnő író, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének elnöke a mai nappal belépett a Vígszínház igazgatóságának kötelékébe. A lap emlékeztetett arra, hogy Harsányi Zsolt szerzője és állandó fordítója a színháznak.

A Vígszínház nagy sikerű Mikszáth-bemutatói is Harsányi Zsolt nevéhez fűződnek. Először A Noszty fiú esete Tóth Marival című regényből (1926. szeptember 18.), majd a Beszterce ostromából (1929. január 16.) írt színjátékot. Ezzel a sokszínű, szoros kapcsolattal magyarázta a Vígszínház vezetősége a hirtelen döntést, vagyis azt, hogy Harsányi Zsolt "ezentúl tevékenyen részt vesz a színház vezetésében”.

Senki előtt sem volt azonban titok, hogy ezzel a lépéssel a Vígszínház vezérigazgatója, Roboz Imre megelőzte a második zsidótörvényt, amelyet 1939. május 5-én hirdettek ki, s kimondta: "zsidó nem lehet színház igazgatója, művészeti titkára, dramaturgja vagy bármily névvel megjelölt oly alkalmazottja, aki a színház szellemi vagy művészeti irányát megszabja, a színház művészi személyzetének alkalmazásában vagy a színház művészeti ügyvitelében egyébként irányító befolyást gyakorol”.

Jól jellemzi a helyzetet Egyed Zoltán Zsoltból színigazgató lett című írása a Színházi Életben. Egyed azt körvonalazta terjedelmes riportjában - bizonyára a Vígszínház vezetőségének kérésére hogy a Lipót körúti intézmény élére rátermett, tehetséges új vezető került, aki be is költözött - nyilván azért, nehogy strómansággal vádolhassák - a Vígszínház igazgatói irodájába: "Pillantást vetek a dolgozószobája falára, amelyen bekeretezett dokumentumai csüngenek Zsolt írói rangjának és hírnevének. A Kisfaludy Társaság tagválasztó okmánya, a Kormányzó úr kinevezése a Corvin-koszorú viselőjévé, a nagykőrösi Arany János Társaság, a Petőfi Társaság, a Nógrád megyei Madách Társaság tagválasztó oklevelei, amelyek mellé csak oda kell képzelni annak a rengeteg színdarabnak a plakátjait, s a köteteknek azokat a légióit, amelyeket Zsolt írt vagy fordított”.

Harsányi Zsolt előbb Bókay Jánost, majd Hegedűs Tibort kérte fel dramaturg-igazgatónak.

A főváros polgármestere 1939 tavaszán "a társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának helyreállításáról szóló törvény és a színművészeti, valamint a filmművészeti kamara felállítása tárgyában kiadott miniszterelnöki rendelet értelmében” új színháznyitási szabályrendeletet készíttetett. Az új rendelkezés megtiltotta, hogy részvénytársaságok, korlátolt felelősségű társaságok színháznyitási engedélyt kapjanak, "a jövőben a színháznyitási engedélyek csak névre szólóak lehetnek”. A Vígszínház Rt. - azaz Roboz Imre és Jób Dániel - helyett Harsányi Zsolt kapott engedélyt.

Ettől kezdve névleg Harsányi Zsolt vezette a Vígszínházát, valójában Roboz Imre folytatta továbbra is a munkát. Akkor került sor döntő változásra, amikor a kamara elnökének, Kiss Ferencnek tevékenysége nyomán a Vígszínház üzemeltetését keresztény tőkéscsoport vette át. Az akciót a színészkamara és a kormány puccsszerűen hajtotta végre.

Roboz szerint Kiss Ferenc "egész akciója arra megy, hogy a szellemi vezetés keresztény kézbe juttatása után, most a színházakat finanszírozó tőkéből is ki kell pusztítani a zsidó elemet” (amely 1939-ig szinte egyeduralkodóvá vált a magyar és a nemzetközi piacon, befolyásolva minden művészeti ágat a saját ízlésük szerint - a Szerk.).

Bárdossy László 1941. augusztus 12-én írta alá azt az utasítást, hogy a színház tulajdonosa köteles a színházi engedély birtokosának használatra a színházhelyiséget haszonrészesedés nélkül átengedni. A kölcsöntőkéről szóló rész még ennél is komiszabb feltételeket tartalmazott: "Budapesten működő színházi vállalat (üzem) céljára átengedett kölcsöntőke fejében a hitelező javára - amennyiben az 1939:IV törvénycikk értelmében zsidónak tekintendő, avagy olyan jogi személy vagy kereskedelmi társaság, amely a zsidókkal esik egy tekintet alá - haszonrészesedést kikötni nem lehet, hanem csak kamatszolgáltatást lehet követelni. A kamat mértéke nem haladja meg az Országos Hitelügyi Tanács által megállapított mindenkori legmagasabb kamat mértékét”.

A Színművészeti Kamara 1941. augusztus 16-án tartott választmányi ülésén - ahogyan a kamarai közlönyből kiderül - "Kiss Ferenc, a kamara elnöke örömmel jelenti be a választmánynak, hogy [...] már most megtörténhet a magyar színészet keresztény és nemzeti alapon való átállítása a fővárosban is, s így lehetővé válik a most következő színházi évadtól kezdve az igazi magyar nemzeti színjátszás megvalósíthatása. Azt hiszi, a választmány egyhangú megelégedésével találkozik az a bejelentése, hogy a jövő színházi évadtól kezdve zsidó tőke a budapesti magánszínházaknál nem lesz. Ez talán a legnagyobb eredmény, mert ahol a tőke, ott a szellem és irányítás, keresztény tőke nélkül keresztény művészet sem produkálható. Ez is megvalósult: keresztény tőkével keresztény színházat csinálunk a következő színházi évadtól kezdve".

Roboz Imre ebben a helyzetben nem tehetett egyebet, mentve a menthetőt, eladta a Vígszínház részvényeit. A Vígszínház Bérlő Részvénytáraság papírjait Becsey Vilmos, Bókay János, Krasznay Mihály és dr. Jordán János vette át.

Úgy tűnik - bár erre inkább csak következtetni lehet - Roboz újabb szövetségesre talált a korszak divatos drámaírójának, Bókay Jánosnak személyében. Bókay 1941-1942-ben a Vígszínház dramaturg-igazgatója lett, s a vészkorszakban ő bújtatta Roboz Imrét.

1942-ben arról tudósított a Népszava, hogy "érdekes tulajdonosváltozás történt a színházi világban. A Vígszínház Bérlő Rt. részvénytöbbségét nemrégiben Becsey Vilmos vezérigazgatótól Tors Tibor, a képviselőház alelnöke, országgyűlési képviselő szerezte meg. A Vígszínház Bérlő Rt., amely 1931-ben alakult, a tranzakcióval kapcsolatban új igazgatósági tagokat is kapott Tors Tibor, dr. Jekelfalussy Zoltán, Harsányi Zsolt, a színház igazgatója és Gerster István igazgató személyében”.

Roboz Imre a példátlan helyzetben igen udvarias formában ugyan, de mégiscsak utasításokat küldött igazgatótársának, Harsányi Zsoltnak, aki a közvélemény és a hivatalos szervek előtt képviselte a Vígszínházát. Ezekből a sokszor részletesen kifejtett instrukciókból fény derül arra, hogyan irányította Roboz a vállalatot. Meglepő, hogy tevékenysége nem korlátozódott pusztán az adminisztrációra, a színház valamennyi ügyével foglalkozott, még a műsor összeállítását is az ő elképzelései határozták meg.

Harsányi Zsolt 1943. november 29-én bekövetkezett halála után Hegedűs (Fiedler) Tibor került az igazgatói székbe (aki 1938-1944 között a Színművészeti Főiskola tanára volt, majd a kommunista rendszerben fényes karriert futott be). Működése alatt a pincében üldözött színészeket bújtattak (pl. Várkonyi Zoltánt, a későbbi igazgatót).

1944. december 1-én volt az utolsó előadás a régi Vígszínházban. Selma Lagerlöf Nobel-díjas írónő Portugália császára című színművét játszották. Somlay Artúr, Fényes Alíz, Benkő Gyula, Ladomerszky Margit, Orsolya Erzsi, Greguss Zoltán és Bihari József voltak a főszereplők. Hegedüs Tibor, a színház igazgatója rendezte ezt az utolsó háborús bemutatót.

"Kettős dráma játszódott le akkor a Vígszínházban, a színpadon mintegy végvonaglásképpen bemutattuk a Nobel-díjas írónő darabját, amely olyan világot vázolt fel, ahol béke van, az embereknek nem kell félniük... Ezzel egyidőben vagy 13-an bújkáltak a színház pincéjében, köztük volt Várkonyi Zoltán (a színház későbbi igazgatója), Peti Sándor is. A színpadon a darab végét egy hegedűszó jelezte, ez volt egyébként a jel a pincében bújkálóknak is, hogy előbújhatnak rejtekhelyeikről, hamarosan kiürül az épület" - emlékszik vissza ezekre az időkre Hegedűs.

Ez a háborús premier kora délután kezdődött, közben lövöldözések zaja szűrődött be az utcáról. Mindenki ideges, türelmetlen volt. De játszani kellett, mert ez volt az egyetlen mód, hogy az együttes megőrizze a helyiséget és ne engedje át a nyilasoknak, vagy a németeknek. Mielőtt a fővárost a Vörös Hadsereg csapatai bekerítették volna, a Vígszínház művészeit is felszólították, hogy az utolsó kitelepülő vonattal utazzanak Nyugatra. Az igazgatóság ezt a felszólítást a próbatáblára függesztette ki, azzal a megjegyzéssel, hogy aki menni akar, iratkozzék fel. Egyetlen név sem került az ívre.

Roboz Imrének a nyilas hatalomátvétel után bujkálnia kellett. 1944 decemberében vagy 1945 januárjában egyik búvóhelyéről Bajor Gizi villájába tartott éppen, amikor egy budai utcán nyilasok agyonlőtték.

1945. január 16-án bombatalálat érte az épületet.

1945. február 15-én a Magyar Művészek Szabadszervezete Színművészeti Osztályának a Budapesti Nemzeti Bizottság által elfogadott és megerősített ötös tanácsa javaslatot tett a fővárosi színházak vezetősége és megnyitása ügyében. A Nemzeti Bizottság e javaslat alapján az 1944/45. színházi évad hátralevő részére a fővárosi színházak színháznyitási engedélyeit az alább felsorolt színigazgatóknak adta ki:
Nemzeti színház: Major Tamás.
Vígszínház: Jób Dániel.
Ifjúság Színháza: (A Royál Színház épületében) Both Béla.
Szabad Színház: (Az Andrássy Színház épületében) Várkonyi Zoltán.
Belvárosi Színház: Bárdos Artúr.
Fővárosi Operett Színház: Fényes Szabolcs.
Pesti Színház: (A Vígszínház testvér színháza) Jób Dániel.
Nemzeti Kamaraszínház: (A Nemzeti Színház testvér színháza) Major Tamás.
Bábszínház: Rév István.
Vidámszínház: BékeíTy Gábor és Pethes Sándor.
Chanson Színház: (A Komédia Orfeum épületében) Medgyaszay Vilma. Munkás Színházak: (Az Erzsébetvárosi, Józsefvárosi és Kisfaludy Színházak helyiségeiben.) A M.M.Sz. által kiküldendő Igazgató Tanács.

A Vígszínház lebombázása miatt a társulat kénytelen új épület után nézni, amelynek során a háborús szünetet tartó és üresen álló Rádius mozi helyiségét szemelik ki. Jóbék olyannyira befészkelik magukat, hogy komoly vita támad a kipaterolásuk érdekében. A KIMORT-nak (Kisgazda Mozgóképüzemi Rt.) moziengedélye van a Rádius helyiségére, azonban az engedélyt nem tudja kihasználni, mert a Vígszínház 1945-ben elfoglalta az épületet és azóta nem hajlandó onnan kimenni, annak ellenére, hogy az eredeti megállapodás szerint a három nagy koalíciós pártnak egymást váltogatva kellett volna színjátszási és elhelyezkedési lehetőséget biztosítani a Vígszínház művészei számára, mindaddig, amíg a színház újjá nem épül, vagy valahol véglegesen el nem helyezhető. A KIMORT vezetősége ismételten kísérletet tett a Vígszínház igazgatóságánál, hogy velük barátságos megegyezésre jusson. Jehl Frigyes hónapokkal ezelőtt azt az ajánlatot tette, hogy a KIMORT hajlandó fedezni a Vígszínház deficitjét, ha a művészegyüttes átmegy a Magyar Színház akkor még üresen álló helyiségébe és ott játszik. Jób Dániel ezt az ajánlatot is elutasította.

A színház makacs magatartása következtében a Független Kisgazdapártot havonta 50-60-80.000 forint károsodás érte. A Politikai Bizottság miniszter úr moszkvai tartózkodása idején foglalkozott a kérdéssel, és elhatározta, hogy közbelépését kéri. A Vígszínház ugyanis a Kultuszminisztériumtól élvezett szubvenció birtokában semmiféle engedményre nem hajlandó, eddig még azt sem sikerült Jób Dánielnél elérni, hogy az esti színházi előadások előtt - délelőtt 10 órától este 7 óráig - tarthassanak mozielőadásokat a Rádius helyiségében.

A megkeresésre a Vallás- és Közoktatásügy Minisztérium miniszterének válasza a Független Kisgazda- és Földmunkás Párt elnöki hivatalának: "Hivatkozással 1947. december 15-én kelt előterjesztésére, értesítem az Elnöki hivatalt, hogy a volt Rádius mozi helyiségére - melyben jelenleg a Vígszínház játszik - a párt kérését jogosnak ismerem el, mindazonáltal a gondozásomra bízott művészeti érdekek védelme szempontjából időlegesen a Vígszínház kultúrpolitikai ténykedését vagyok kénytelen elsősorban méltányolni. Bízom abban, hogy gyorsan haladó újjáépítésünk a Vígszínház háború sújtotta épületét fel fogja építeni, és akkor módomban lesz a párt jogos követelését érvényesíteni" - írta Ortutay Gyula 1948. január 13-án.

1948-ban végül kihullott Jób Dániel kezéből a Vígszínház, majd Révai József miniszter háromtagú igazgatói tanácsot nevezett ki a színház élére: Somló Istvánt, Benkő Gyulát és Tolnay Klárit. Míg a két férfi a színház szakmai és pénzügyi dolgaival foglalkozott, Tolnayra maradtak az emberi problémák, minden társulati tag búja-baja.

A Vígszínház épületét végül viszonylag gyorsan felújítják, majd 1951. december 21-én adják át, mint Magyar Néphadsereg Színháza. Innentől kezdve nagyrészt orosz (szovjet) műveket adnak.

Korabeli filmhíradó szövege: "A régi Vígszínház épülete a fasiszták pusztításának áldozata lett. Dolgozó népünk áldozatkészsége újjáépíttette a színház épületét. A Magyar Néphadsereg Színháza költözött az új falak közé. A színházat nemcsak újjáépítették, hanem korszerűsítették is. A nézőtérről eltűntek a páholyok. A színház világítási berendezése a legkorszerűbb. A december 21-én, Sztálin elvtárs születésnapján, a színház avatóelőadáson Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című drámáját adták elő".

A "visszamaradott polgári csökevénynek” titulált egykori vígszínházi tradíciót teljes tiltásra ítéli az új hatalmi vezetés. A Magyar Néphadsereg Színházának új vezetője Horváth Ferenc, majd Ladányi Ferenc. Az 1951-1955 közötti periódus a súlyos transzformáció éveit eredményezik, amelynek középpontjában a központilag irányított szocialista realista színházművészet áll. A sematizmus korának is nevezett korszakban a teátrum kizárólag szovjet mintára készült propagandisztikus szabotázs és termelési, esetleg háborús drámákat mutathat be, klasszikusokból és történelmi darabokból pedig kizárólag azokat, amelyek a XIX. század előtti atmoszférákat idézik. Ennek következtében kerül premierre például a II. Rákóczi Ferenc fogsága, a Tell Vilmos, a Tartuffe, vagy a Zrínyi. Az 1952-es Cyrano de Bergerac a korszak tipikus munkaverseny szellemében, kettős szereposztásban készül.

A szocialista realista fősodorban fontos szerepet játszik például a Leszámolás, a Győztesek, a Foster ezredes bűnösnek vallja magát, vagy a Harag napja. A szovjet drámák és sajtóbeli tükörképeik diktatórikus propagandával, dogmatikus és didaktikus népnevelő szándékkal működnek.

"Csirszkov Győztesek című színdarabja egyik kiemelkedő alkotása a szovjet drámairodalomnak. Az író Sztálin-díjat kapott munkájáért. A mű tárgya Sztálingrád, a város védelme, ahol a szovjet ember erkölcse, hősiessége, katonai tudása, a Nagy Honvédő Háború sorsdöntő, világraszóló győzelmét vívta ki. Nincs és nem is létezhet olyan erő, amely a szocializmust építő szabadságszerető népet legyőzni tudná – ez a darab mély és megdönthetetlenül igaz végső tanulsága” - írja a Színház és Mozi 1952-ben.

Később arról írnak, hogy "A Magyar Néphadsereg Színháza az új idényben mutatja be Roger Vailland francia író Foster ezredes bűnösnek vallja magát című nagyhatású drámáját. A dráma messzehangzó vádirat az imperialista háborús uszítók aljassága ellen. A színház művészei Várkonyi Zoltán rendező vezetésével elmélyült próbák s tanulmányok során készülnek a darabra. Az olvasópróbákon a színészek értékes útbaigazításokat kapnak Kim de Kin koreai rendezőtől".

Az ’50-es éveket érintő kettős tendencia óriási arculatváltást eredményez a teátrum életében, hiszen addigi történetében sem a nagy klasszikusok, sem a történelmi darabok, sem a didaktikus társadalmi reflexió nem tartozott profiljához.

1960. szeptember 8-ától a Magyar Néphadsereg Színháza ismét Vígszínház lesz.

Az 1961-ig Magyar Néphadsereg Színháza nevet viselő intézmény életében a Nagy Imre-kormány enyhülő kultúrpolitikája és Magyar Bálint színigazgatósága hoz ismét változást, amikor is elkezdődik az autentikus „vígszínházi stílus” halk restaurációja, olyan darabok mentén, mint például A néma levente, A hattyú, a Teaház az augusztusi Holdhoz, vagy a Naplemente előtt.

A szocialista realista tematikára még reflektáló, ám dramaturgiájában már mégis inkább a modern (nyugat-európai stílusvilágot hordozó) Hotel Astoria vagy az Ilyen nagy szerelem esetében

az évtized végén a sematizmus egyértelműen lebomlani látszódik.

Az ’50-es évek zűrzavaros és kaotikus időszakát 1962-ben Lenkei Lajos együttműködésével az „első Várkonyi-korszak” stabilizálja, amely egy nagy formátumú változást és fellendülést eredményez az immár ismét Vígszínház nevet viselhető intézmény életében.

A színház az 1970–1980-as években kortárs külföldi és magyar ősbemutatók mellett a következő eredeti magyar musicalekkel vonzott magához új közönségrétegeket: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról; Harmincéves vagyok; Jó estét nyár, jó estét szerelem!; Kőműves Kelemen, majd a még most is telt házakat vonzó A padlás. A vígszínházi siker-repertoár másik meghatározó darabja a Játszd újra, Sam! volt, amely lassan 30 éve folyamatosan műsoron van.

A ‘90-es években az egyik Óz-előadáson kisebb tűz keletkezett egy pirotechnikai eszköz berobbanása miatt, de az Oroszlánt játszó színésznek sikerült eloltania a farkával, a tovább tüzeket pedig már a kulisszák mögött oltották. Ugyancsak az Ózban történt, hogy Várnagy Zoltán színész, aki egy délutáni karácsonyi előadáson a Gyáva oroszlán szerepét játszotta, a színpadon szívinfarktust kapott, és tíz nap múlva meghalt.

1993. április és 1994. július között a színházat teljesen felújították: a kétmilliárdos beruházás során a színházépület külsőleg is megújult, belső berendezését is kicserélték, a színpad a legmodernebb technikát kapta. Az épület egy 100 férőhelyes stúdiószínházzal bővült, így a színház három játszóhelyén már összesen 1700 néző foglalhat helyet.

Eszenyi Enikő igazgatói működése rengeteg újítást hozott, a kortárs szerzők és vendégrendezők száma megnövekedett, a színház mind szervezésében, mind kommunikációjában és arculatában dinamikusabb, modernebb irányvonalat vett, egészen addig, míg mindennek az ára, az emberekkel való bánásmód, a sokszor megalázó, hektikus viselkedés társulatra tett pszichés hatása cunamiként elő nem tört, s végződött a történet először a részleges, majd a teljes eltávolításával.

2013-ban az Új Széchenyi Terv keretében 25 millió forintos összköltségű projektet valósított meg a Vígszínház: 30 kW beépített teljesítményű napelemes rendszert telepítettek az épület tetőszerkezetére. Ezzel a színház jelentős mértékben csökkentette a villamos energia felhasználását.

A beruházás keretében megvalósult 30 kWp összteljesítményű napelem-telep, a napelem blokkokat tűzvédelmi lekapcsolhatósággal és AC oldali túlfeszültség védelemmel ellátott elosztószekrény és fogyasztásmérő óra (ad-vesz óra) telepítése, mely eredményeként a villamos-energia termelés 30 MWh lesz.

Vígszínház

XIII. kerület, Angyalföld, Szent István körút 14.

Képek

Térkép

Adatok

Megközelítése

Ajánlott cikkek