AJÁNLÓ
Buda alacsonyabban fekvő részei (Viziváros, Rácváros)
és a közigazgatásilag hozzá tartozó Országút és Újlak, valamint a
mezővárosi rangú Óbuda sokáig nem tudták elérni, hogy a Duna gyakori
kiöntéseitől megmentessenek. Buda esetében ez megmagyarázható, hiszen a
város testületeiben döntő szavú gazdag polgárok a magasabb részeken - a
vároldalban és a Várban - laktak, így nem állt érdekükben, hogy a
Duna-parti részek védelmére nagy összegeket áldozzanak, ill. szavazzanak
meg.
Óbuda helyzete más, de ez is megmagyarázza az óvintézkedések
elmaradását. A mezőváros a gróf Zichy család birtoka, hitbizománya, s a
legnagyobb magyarországi zsidó település. A mezővárosi rang a feudális
Magyarországon egyébként is egyet jelentett a féljobbágy-sorú polgárok
földesúri kizsákmányolásával. A Zichyek kemény adói mellett a városnak
nem jutott pénze az árvédelemre, a birtokosnak pedig esze ágában sem
volt jövedelméből rájuk áldozni.
Pestet az 1775. évi jeges árvíz után védgátakkal övezték. Erős szükség
is volt erre, hiszen - kitűnő földrajzi fekvésénél fogva - a város a
török alóli felszabadulás óta egyre nagyobb ütemben fejlődött, és a XIX.
század első harmadában fővárosi rangra tört. A Pesten települt tőke
felhalmozódásával, az anyagi kultúra koncentrálódásával azonban ez a
város sem tudott árvízvédelmi létesítményeiben lépést tartani: az 1838.
évi árvíz minden addigit felülmúló pusztítást végzett, többmilliós kárt
okozva. A rendkívül hideg, havas tél és a szabályozatlan Duna sorozatos
jégtorlódásai olyan helyzetet teremtettek, hogy már januárban (2
hónappal az árvíz előtt) számítani lehetett arra, hogy az ár az addigi
legnagyobb (az 1775. évi) víz körüli lesz. Arra azonban akkor még csak
kevesen gondoltak, hogy a Csepel-sziget csúcsánál keletkezett jégtorlasz
szinte teljesen elzárja majd a folyómedret és az így felduzzasztott
jeges víz 1,65 méterrel múlja felül az 1775. évi árvízmagasságot.
(1795-1870, akadémiai rendes tag) már 1832-ben figyelmeztetett, hogy
„...mivel a jégtorlatot a jeges árvizeket nemző okok nemcsak nem
fogyatkoztak, sőt 1775-tõl fogva növekedtek is, nagy jégjáráskor csak
egy pillanatnyi, még pedig naponként mindig hihetőbb történetes
megakadástól függ, hogy az eddigleni legnagyobbnál nagyobb árvízzel
elboríttassunk...”.
(1795-1846, õ is akadémiai rendes tag), a Dunaszabályozási
Főfelügyelőség mérnöke évről-évre újra mérte a Pest-Buda alatti
Duna-medret, a jégtorlódásokat, hogy a tervezett szabályozások
megmentsék a fővárost az árvizektől.
Vásárhelyi Pál és Gyõri Sándor elkerülhetetlennek érezték a Duna
szabályozását, tudták, hogy a békés-biztonságos fejlõdés feltétele az
árvízveszély kiküszöbölése. Amitõl féltek 1838. március 1-15 között
bekövetkezett. Pesten 2281, Budán 204, Óbudán 397 ház dõlt romba,
megsérült további 1363. A pusztítás 153 emberéletet is követelt.
A fővárost ért katasztrófa a közvélemény homlokterébe állította a
folyószabályozások ügyét. Gróf Andrássy György már 1838-ban akadémiai
pályázatot íratott ki Budapest árvíz elleni megóvására; a beküldött
dolgozatok elmaradtak ugyan a várakozástól, de sok eredeti, a
későbbiekben is megfontolásra érdemes gondolatot tartalmaztak
(elsõsorban a fővárosi Duna-szakasz szabályozására tettek használható
javaslatokat). Közben Pest városa is megépítette az új árvízvédelmi
töltéseket. Még 1838-ban megerősítették az erősen megrongálódott korábbi
védőgátakat, majd szárnytöltésekkel a természetes magaspartokhoz
kötötték (az északi szárnytöltés a munkálatokban élenjáró polgártól,
Tüköry József-ről a „Tüköry-gát” nevet kapta).
Az 1838. évi árvíz hatására a soron következő országgyűlés is
napirendjére tűzte a magyarországi folyók szabályozásának ügyét.
Az 1840. évi IV. törvény „A Duna és egyéb folyamok szabályozásáról”
azonban nem mondott ki többet, mint hogy vizsgáltassanak meg a
munkálatok körülményei és derítessenek fel a pénzügyi források.
A bizottság ádáz vitái közben elsikkadt a lényeg, a főváros
árvízvédelme. A Bizottság egyes tagjai még azt is kijelentették, hogy ha
Pest-Buda megvédése lenne mindenekelőtt az első cél, az ország többi
vidékei nem támogatnák pénzükkel a megvalósítást. Győry is
méltatlankodva jegyzi meg a főváros árvízvédelméről írott tanulmányában:
„...azóta ismét hat év múlt el, hat évvel közelítettünk az újra
megtörténhető veszélyeztetéshez, azóta ismét nem tettünk a Duna ágyán a
legkisebb igazítást is”.
Vásárhelyi, az 1840. évi IV.tc.-ben kinevezett országos bizottság mellé
kirendelt szakértő jelentésében (1843. február 5.) részletesen elemezte
a Duna és mellékfolyói (Tisza, Száva, Dráva, Vág, stb.) szabályozásának
megszervezését, a végrehajtás pénzügyi alapjai megszerzésének
módozatait. A Vásárhelyi jelentése alapján készült költségbecslés a Duna
szabályozásra 8.948.149 forintot irányzott elő. Az összeg puszta
említése is elegendő volt ahhoz, hogy a törvényhozás a szabályozások
kérdését levegye a napirendről. A fővárosokra tervek szerint 1.044.941
forint költség hárult volna. Ezt nem tudták vállalni, mert mind a négy
érdekelt fél (Pest, Buda, Pest megye és az országos költségvetés) minél
nagyobb részt akart a többiekre hárítani.
Ekkor kezdődtek az első viták a Soroksári-Dunaág elzárása ügyében is.
Pest megye, a ráckevei koronauradalom, de még Pest város is a terv ellen
volt, amely pedig azon kívül, hogy szervesen illeszkedett volna az
Országos Építési Főigazgatóságnak a Duna egész magyarországi szakaszát
szabályozó terveibe, rögtön megszüntette volna a közvetlenül Pest alatt
keletkező jégtorlódás lehetőségét is. Pest megye és Ráckeve tiltakozása
érthető: az ország szívéhez vezető közvetlen kapcsolatot, útjukat
féltették. Az elzárás kérdésében a meghívott külföldi szakértők,
Paleocapa és Mitis is a tiltakozókat erősítették, míg az építési
főigazgató, Lechner József kitartott az elzárás terve mellett.
A Duna szabályozás kérdését elnapoló döntés után nagyon hosszú csend
következett. A szabadságharc előtt Széchenyi István előbb, mint a
közlekedési bizottmány elnöke, majd mint miniszter sem tudta a szükséges
pénzt előteremteni.
Az önkényuralom évei alatt sem a kormányzat, sem a passzív
rezisztenciába húzódott közvélemény (ez alatt itt a megyék, városok
testületeit, országos befolyással bíró politikusokat értve) nem nézte
volna jó szemmel, ha valaki egy ilyen, nagy összefogást, közös munkát
igénylő programmal jelentkezik (még szerencse, hogy ebben az időszakban
nem vonult le a Dunán egy olyan árvíz sem, amely a felkészületlen
szervezeteket meglepte volna).
Azért a kiegyezésig (1867) eltelt közel két évtized sem múlt el teljesen
tétlenül. Pest a politikai elnyomatás ellenére is haladt tovább a
gazdasági fejlődés útján; óriási méretekre nőtt kereskedelme, vízi
közlekedése új, korszerű kikötőket követelt.
A pesti oldal rakpartépítőinek sorát a Dunagőzhajózási Társaság nyitotta
meg: 1853-ban a mai Roosevelt tér hosszában, a Lánchíd két oldalán kb.
300 m hosszú, raktárakkal felszerelt kőpartot állított. Ezt követte Pest
városa is, mely előbb (1857-60) az Akadémia palotája előtt kb. 380 m
hosszú, majd (1864-67.) a görög templomig nyúló 664 m-es partfallal
csatlakozott a DGT építményeihez.
(Kép: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)
AJÁNLÓ
A szabályozások kezdete (1867-1872)
Pest város fenn említett munkáit Reitter Ferenc királyi főmérnök (1813-1874) vezette. A tervek előzményei tanulmányozása során ébredt rá, hogy a sem védtöltésekkel, sem a város szintjének felemelésével nem lehet sikerrel védekezni a jeges árvizek ellen.
Tulajdonképpen Gyõry három évtizeddel korábbi, de azóta méltatlanul elfelejtett gondolatát újította fel, mikor felismerte: a vízszintemelkedés mértéke egyedül a jégtorlasz erősségétől, így az időjárás és a mederviszonyok szeszélyétől függ. Reitter felújította Beszédes József és Vedres István reformkori gondolatát, pesti Duna-csatorna tervét is. Tulajdonképpen ezzel sikerült a fővárosi Duna-szakasz szabályozá-sának kérdését is újra felszínre emelni. Irodalmi munkásságával sikerült ország-világ előtt bizonyítania, hogy Buda-Pest éppoly veszélyben van, mint 1838-ban volt. És bár a csatorna végül is nem valósult meg, Reitter múlhatatlan érdeme, hogy a szabályozás dolgában ingadozó napi sajtó érdeklődését majd 2 évig lekötötte, akkora hatással, hogy terveit a kormány is tárgyalta. Tagadhatatlanul Reitteré az érdem, hogy a budapesti Duna-szakasz szabályozása az 1870-es évek elejére a megvalósulás állapotába jutott.
A budapesti Duna-szakasz szabályozása (1871-1875)
A kiegyezés után rögtön megkezdődtek az
előmunkálatok, és az új szabályozási tervek 1870-ben el is készültek. A
tervek alapján, a szakma és Pest városa nyomására az országgyűlés 1870.
évi X. törvényével biztosította a szabályozás alapjait. A törvény 3.
paragrafusa 24 millió forintot irányoz elő a következő munkákra:
1. a Lánchíd megváltása;
2. két új állandó híd építése;
3. a fővárosi Duna-szakasz szabályozása (az 1-3.pontok a
m.kir.közlekedési minisztérium feladatkörébe tartoznak.)
4. közlekedési vonalak (boulevardok és avenuek) nyitása;
5. az előbbiekre szükséges tervek, felvételek és kisajátítások költsége
(a 4. és 5.pontok a Fõvárosi Közmunkák Tanácsa feladata).
A törvényre a Magyar Mérnök és Építész Egylet reagált igen hamar.
Közlönyükben kiemelik a legkényesebb kérdéseket, így a Soroksári-Dunaág
elzárását és a Margitszigeti Duna-ágak ügyét. Az Egylet állásfoglalása
szerint mindkét kérdés gondos és alapos tanulmányozást igényel, azonban
nem szabad megvárni a szabályozási munkák megkezdésével a hosszabb
vizsgálódás eredményét, hanem azokat a feladatrészeket, amelyek magától
értetõdõek (rakpartok, partfalak) azonnal el kell kezdeni. A
Mérnök-Egylet óvatos megfogalmazásából is kiérződik, hogy a szabályozás
említett kérdéseiben nem alakult ki az egyértelmű szakmai összhang.
Gorove István miniszter szakértõi bizottságot hozott létre a vitás
megoldások tisztázására (1870. augusztus). Ebben részt vett a közmunka-
és közlekedési minisztérium, a fõvárosi közmunkatanács, a vasútépítési
igazgatóság, a Mérnök Egylet küldöttsége, valamint Engert Vilmos udvari
tanácsos és Wex Gusztáv cs.kir. miniszteri tanácsos. A bizottságot
Mihalik János miniszteri tanácsos vezette.
Ez a bizottság a legsürgõsebben szorgalmazta a Soroksári-Dunaág
elzárását és a promontori ág kotrásának megkezdését. A Margitsziget
körüli kérdésben hitet tettek a jobboldali (budai) ág fõággá fejlesztése
mellett. Az u.n. „Enqueté-bizottság” érvelése nem nyugtatta meg a
kedélyeket, így a kormányzat jónak látta további független (azaz
külföldi) szakértõket felkérni. Így a Budapesten tartózkodó Dahlmann
hamburgi vízépítészeti igazgató és Lalanne Leon francia vízműveleti
fõfelügyelõ kapott megbízást észrevételek tételére, ill. a szabályozási
tervekkel kapcsolatos kérdések megválaszolására. Dahlmann szerint a
Soroksári-Dunaág elzárásának sikere nem függ az elzárás pontjától. Ha a
folyó ágat nem torkolatánál, hanem lejjebb zárják el, úgy torkolati
párhuzammű megépítése szükséges. A várost fenyegetõ jégveszély ezzel
csökkenne.
A Kopaszi zátony párhuzamművét nem egyszerre, hanem részletenként
javasolja kiépíteni, a mederképzõdés elõrehaladtával. A szakaszos
készítést a „0” pont feletti 4’ magasságon kellene kezdeni. Csak évek
alatt tartja elérhetõnek a tervezett 18’ koronaszintet.
A Margitsziget körüli kérdésben nem foglal egyértelműen állást: nem
lehet előre tudni, mit tesz a folyó, hangsúlyozza. Mindenesetre a sziget
csúcsára jól megépített osztómű készüljön, és a két ág kotrása is
szükséges. Lalanne Leon szerint a Soroksári-Dunaág elzárásán áll, vagy
bukik a budapesti szabályozás sikere. Mindenképpen a torkolatnál kell a
folyóágat elzárni, mert más megoldás jégzajláskor veszélyes lehet.
A Duna összes vizének a promontori ágba vezetését jó megoldásnak tartja:
a jégtorlódás veszélye a nyert vízsebesség és mélységnövekedés miatt
elhárul. A Margitsziget körül a Duna két azonos (azaz a természet által
kialakított) ágának meghagyását támogatja. Figyelmeztet, hogy semmi
módon nem érhető el az a cél, hogy a sodorvonalat a budai folyóágba
szorítsák. Még kis víznél sem engedelmeskednék a Duna, nagyvizei pedig
szétrombolnák a szabályozási műveket, míg a két azonos méretű ág esetén
kotorni nem kell a medreket.
Bal szélen a Lloyd-palota
(Kép: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)
Mint látható, a két szakértõ támogatta a tervezõk
javaslatát a Soroksári-Dunaág elzárására. Mindketten jónak látták a
torkolati művet felállítani, akár elzáró-, akár csak párhuzamműként.
Gorove miniszter továbbra sem tudott dönteni a két kérdésben, mert
tartott a nagyarányú beavatkozás elõre nem látható következményeitõl: a
margitszigeti Dunaágak jobbra (Buda felé) terelése (az óriási víztömeg
erõszakos irányításával) nem kecsegtetett sok sikerrel, és ezt a
kudarcot nem akarta vállalni.
A Soroksári-Dunaág elzárásának tervét a part menti települések
ellenezték, mondván, hogy ha a vízi utat elzárják, nem tudják majd
terményeiket a jól fizetõ pesti piacokra szállítani. Az ügy ráadásul
kényes volt azért is, mert Ráckeve falu a XVII. Század vége óta
koronabirtok volt (eredetileg Savoyai Jenõ hercegé), így az esetleges
hátrányos következmények kellemetlenségeket okoztak volna az uralkodó és
a magyar kormányzat épp csak alakuló viszonyában. Nem csoda tehát, hogy
a minisztérium a francia kormánytól újabb vízszabályozási szakértõ
küldését kérte.
Jules Coumes fõfelügyelõ a tervek részletes tanulmányozása után a
szabályozás alapeszméit helyesnek ítélte, és úgy vélekedett, hogy a
javasolt módosításokkal a művek hatása nagymértékben javul. A
Margitsziget-menti sodorvonal-terelés kérdésében a két egyenlõ széles ág
mellett áll ki: így az eredmény is biztos és kevesebbe is kerül a dolog.
Nem mellékes szempontként említi, hogy a sziget déli csúcsánál építendõ
híd is akkor lenne a legszebb, ha egyforma hosszú lehetne mindkét
oldala.
A Soroksári-Dunaág elzárását több szempontból is elõnyösnek tartja. A
fõváros árvízbiztonsága az elsõ és legfontosabb érdek, de fontos az is,
hogy így új, téli kikötõ nyerhetõ! Az ágmenti települések aggodalmaira
reagálva külön szól a tápzsilip megoldásáról: az elzárt ágba nagy
mennyiségű víz vezetendõ, ezt a közegészségi érdekek követelik meg. A
hajózás helyi érdekű lévén, javasolja a kérdés elnapolását arra az
idõre, mikor már a tápzsilip tapasztalatai leszűrhetők lesznek.
Herrich Károly miniszteri osztálytanácsos (1818-1888.), a szabályozási
munkák egyik irányítója maga is úgy említi, hogy a Soroksári-Dunaág
elzárásától „fázott mindenki”. A művelet az eredeti tervek szerint a
Dunaág közvetlen torkolatánál történt volna. Itt a Duna mélysége nagy,
sodrása is erős volt; a szabályozók lehetséges, de igencsak keserves
feladatnak tekintették a megvalósítást Új lehetőségként merült fel a
tervmódosítás, amit a szakértõk is üdvözöltek, az, hogy az elzárást az
elágazás alatt 1600 öllel (kb. 3030 méterrel) hajtsák végre.
Itt a Dunaág szélessége mindössze 200 öl (380 m) volt, és a meder fele a
kõbányai hegy lábának itteni kifutása miatt szikla. Ezért javasolták a
szakemberek az itteni építést, mert legkönnyebbnek, legolcsóbbnak és
gyorsan végrehajthatónak tartották. A gyorsaság már igencsak fontos
szempont volt a dologban, hiszen a törvény meghozatala óta eltelt másfél
év, és csak vitatkoztak a különbözõ módokról. A jégtorlasz és ezzel az
árvíz réme pedig minden télen nyugtalanságot keltett. A miniszter a
Soroksári-Dunaág tervmódosítása, az új elzárási hely elõnyeit hamar
átlátta és azonnal elrendelte az elzárást.
Az 1872 augusztus végétõl október végéig tartó munkát a budapesti
Dunaszabályozás fõvállalkozója, az „Allg.österr.Baugesellschaft” végezte
el, a korabeli értékelés szerint „...nem hogy nem jó, de hiányos és igen
gyarló kezelés, berendezés mellett...”.
A vállalatot nem lehetett azonban megróni e miatt, mert a hosszas
halogatás utáni hirtelen miniszteri döntés rögtönzött szervezést és
azonnali munkakezdést eredményezett. A Dunaágat egy kõvel telt hajó
elsüllyesztésével elzárták és hamarosan a táplálózsilipet valamint a
gáttestet is megépítették.
A Dunaág elzárásával a folyó vízszintje (kisvíznél) rögtön 25”-kel (kb.
66 cm-rel) emelkedett. Ezt az emelkedést a szabályozók egyértelmű
sikerként könyvelték el, a laikus közvéleményben viszont aggodalmat
keltett. A szakma azzal magyarázta elégedettségét, hogy a
vízszint-emelkedéssel 25”-nyivel csökkent a kisvízi jégdugulás esélye.
Az érvelés jogos volt, valóban csökkent az árvízveszély. A Duna
vízszintemelkedése miatt (azonos vízhozam mellett) még egy módosítást
tettek a kivitelezés során: a korábban 16’ helyett 18’ „0” feletti
magasságra emelték fel az építendő rakpartok szintjét.
Viták a Mérnök-Egyletben (1872)
A szabályozások elsõ eredményeit a Magyar Mérnök és
Építész Egyletben szakmai vitákon vizsgálták. Ezek egyikét az Egylet
Közlönye ismerteti. A vitán, amely Herrich Károly tárgybeli elõadását
követte, több mint 70 tag jelent meg.
Felszólalt sok, ma is közismert műszaki szakember, így Zsigmondy Vilmos,
Hieronymi Károly, Reitter Ferenc, Ambrozovics Béla, Kherndl Antal és
Kruspér István.
Zsigmondy kétségeit fejezte ki, hogy a Duna promontori ága képes lesz
levezetni a korábban két folyóágban megoszlott vízmennyiséget.
Figyelmeztetett arra, hogy a promontori sziklapad benyúlik a Duna
medrébe, és ez a sziklazátony - mivel a megnövekedett vízerõ sem képes,
mint kavicsot elhordani - megakaszthatja a jeget. Õ a folyó-elágazásokat
biztosító-szelepnek tartja, és nem helyesli a Soroksári-Dunaág elzárását
addig, míg a promontori ág ki nem kotortatik.
A többi hozzászólók üdvözölték az eddig történt beavatkozásokat, de
figyelmeztettek, hogy a megmaradt egy ág rendezését nagy erőkkel kell
folytatni és mihamarabb befejezni (a kotrásokon egy 80 lóerős gép
dolgozott napi 800 öl3 kavicsot (kb. 5450 m3) termelve ki a víz
útjából).
Reitter Ferenc korábbi számításai szerint a Duna Budapestnél legfeljebb
215.000 láb3 vízhozamú (7642 m3/s. A Soroksári-Dunaág elzárását ellenzõk
a számítások alapján kimutatták, hogy 1838-ban 515.000 láb3 volt az
árvízi vízhozam (kb. 18.300 m3/s). Ezt, a minden logikus gondolkodást
nélkülözõ feltételezést könnyedén elvetették a tudós urak, hisz a
rendkívüli (1.029 cm a „0” felett) vízmagasságot jégtorlódás idézte elő,
amelytől a fővárosi Duna-szakasz szabályozása után már nem kell tartani.
Herrich Károly magabiztosan jelentette ki a vitában:
„...azon esetre, ha Buda-Pest között és alatt, jól berendezett műveletek
folytán a jégdugulás lehetõségét az elõidézett mélységek folytán
megszüntetjük, bármit míveljünk is szelvények tekintetében, nincs
hatalmunkban úgy kontárkodni, hogy Buda-Pest között 23-24’ vízmagasság
és az ezeknek megfelelõ 350.000 köbláb vízmennyiség elõidéztethessék -
egyszerûen azért, mert Dunánk (...) ily vízmennyiséggel nem bír”.
A meggyõzõ szakmai érvek elvették a további viták élét. 1875. végéig
nyugodtan folytak tovább a budapesti partfalépítési és egyéb munkák:
1. - elkészült a Gellérthegy alatti kiszélesedett mederszakasz 380 m
szélességre összeszorítását szolgáló kétoldali párhuzammû (a „0” felett
3,79 m koronaszinttel), és ezzel kapcsolódóan elkotorták a korábban oly
sok bajt okozó Kopaszi-zátonyt;
2. - kiépítették a fõvárosi rakpartokat Budán a Margithídtól a Rudas
fürdõig, Pesten a Margit hídtól a fõvámházig (a mai Közgazdaságtudományi
Egyetem épülete);
3. - megépült, 1876. márciusára átadásra készen volt a Margit-híd, a
fõváros alatt pedig elkezdõdött a déli vasúti pilléreinek és a
kelenföldi kereszttöltésnek építése;
4. - Pesten a rakpart mentén, a korábban a Dunába torkolló
szennyvízcsatornák vizét összefűző gyűjtőcsatorna épült, melyből a mai
Dimitrov tér helyén egy gőzüzemű szivattyúteleppel lehetett nagyvízkor a
vizet a Dunába emelni. A csatornák régi dunai torkolatait így elzárták;
5. - a Soroksári-Dunaág torkolatánál 60 méter széles nyílású párhuzammû
készült a Duna vizének a promontori ág felé terelése céljából. A volt
Dunaág-meder a zárgátig így egy 2800 m hosszú, 280 m széles, igen jó
adottságú kikötõvé alakult át;
6. - a Margitsziget körüli Duna-rendezések: a sziget fölötti
folyószakaszt 680 méterrõl 490 m-re szorították össze. A sziget csúcsán
150 m hosszú vízosztómûvet hoztak létre a mederben. Ez a végül is
egyformán 236 m széles ágba irányította a Duna vizét.
A déli vasúti híd már felépült (1873), de a Kopaszi-gát szabályozásával
létrejött
Lágymányosi-tó még hiányzik (jobb szélen)
AJÁNLÓ
Az 1876-os árvíz
Az 1875-76-os tél kemény, erős jégtakarót
fejlesztett. A jégzajlás már 1875. december 6-án éjjel elkezdõdött
Budapestnél, 9-én már -12 és -15C° közötti hõmérsékleteket mértek. A
zajlás 6-7 napig tartott, majd megenyhült az idõ: Budapesten a Duna
december 24-re jégmentessé vált.
Az egy hétig tartó erős hideg a Budapest alatti szabályozatlan
mederszakaszon a fajszi hármas szigetnél, a gerjeni zátonyokon,
Apostagnál és Bölcskénél is jégtorlódást okozott. A torlaszok közepes
vízállásnál képzõdtek, és a víz rohamosan növekedni kezdett. A december
27-én beköszöntött nagyon erős hideg a torlaszokat alaposan meghizlalta
és a Duna szintje emelkedett.
Háttérben a Szent Anna templom és a már nem létező malom
Budapestre az Ercsi alatt a Bezdán szigetnél és a
falu fölött a Kácsás-szigetnél keletkezett torlasz jelentette a
legnagyobb veszedelmet. Az itteni akadályok visszaduzzasztása ugyanis
Budapesten is érezhető volt, olyannyira, hogy már a felső vidékekről
vonuló jégmező is megállt a rakpartok között. A vízszint egy közepes
január-végi, február-eleji árhullám-levonulás után előbb csökkent, majd
1876. február 26-án s budapesti mércén 24’7”0”’-ig ( 867 cm a „0”
fölött) emelkedett.
A rendkívüli áradást egyértelműen az ercsi és a később kifejlődött
Budafok alatti jégtorlasz okozta. Nehezítette a helyzetet, hogy a jeges
ár elvonulta után közvetlen újabb árhullám érkezett, ezúttal a felső
vidékeken lévő szokatlanul meleg idő okozta olvadástól: a Vág, Nyitra,
Garam, Ipoly külön-külön végigpusztította a maga völgyét, majd a Dunába
érve, egyesülve Budapestnél 1876. március 9-én 827 cm-rel tetőzött, és
csak március 20 után tért vissza medrébe (a csatornaelzárások miatt a
gőzgépeket előbb január 20-tól február 8-ig, majd átmeneti szünet után
február 20-tól április 12-ig kellett folyamatos üzemben tartani).
A fővárosi árvízbizottság január elején alakult meg. Mentőtársulatokat
szerveztek, kijelölték az esetleges menhelyeket, meghatározták azokat a
vészjeleket, amelyekkel a víznek a városokba törését jeleznék.
Az új árvízvédelmi létesítmények jól megállták a helyüket: Pest
belterületi részei teljesen épen maradtak, gátszakadás csak egy helyen
történt: az újlipótvárosi ipartelepeket védő u.n. „Viktória-gát” szakadt
át és öntötte el a mai Szent István körút helyén állott Tüköry-gátig és
Váci útig terjedő városrészt.
Budán még csak a Dunába vezetõ szennyvízcsatornák voltak. Előbb ezeken
át tört a megemelkedett Duna a házak pincéjébe, majd a még nem kellő
magasra épített rakpartokat is átlépte. A Rácváros, Viziváros
alacsonyabb részei víz alá kerültek, a közlekedést csak csónakokkal
lehetett fenntartani. Hamar felállították az árvízbizottságot, a
csatornákat eltömték, majd szolgálatba állították a szivattyúkat is. A
polgárőrség ellátta magát ivóvízzel és élelemmel, majd csáklyákkal és
kötelekkel megrakodva eveztek a város utcáin. A különféle egyletek és
klubok tagjainak a részvételével megalakult az "önkéntes mentő
bizottság", mely rögtön a rászorulók segítségére sietett.
Újlakot és Óbudát sújtotta leginkább az árvíz. Az árvíz szabadon hatolt
be a városba, a kilakoltattak száma meghaladta az ötezret. Budapesten az
árvíz során összesen 19.400 személyt lakoltattak ki; nagyrészüket az el
nem öntött Pestről, ahol nagyon sokan pincelakásokban laktak, és a
heteken át magas vízállás megemelte talajvízszint miatt kellett
otthonukat otthagyniuk.
Noha az 1875. évi árvíz lényegesen alacsonyabb volt, mint az 1838.-i, és
bár a házak szilárdabb építésmódja, a védelem és mentés megszervezése, a
szivattyútelepek hatékony működése folytán a nagyobb csapásnak sikerült
elejét venni, a hosszan tartó magas vízállás mégis alapos aggodalmat
ébresztett a közönség lelkében.
Az árvíz tetõzése elõtti estén (1876. febr. 25.), tehát akkor, amikor még nem lehetett tudni, meddig emelkedik a vízszint (t.i. a víz nyomása mikor emeli meg a jégtorlaszt), a miniszterelnök, Tisza Kálmán elnökletével tanácskozott a fõvárosi árvízbizottság a Soroksári-Dunaág zárgátja esetleges megnyitása ügyében. A korábbi érvekhez most új csatlakozott az ellenzõknél: ha a zárgát megnyittatnék, lényegesen csökkenne a vízszint Budapesten az új meder levezette vízmennyiség eltávoztával.
Az 1870-es évek közepén a Duna Gellért-hegy alatti kiszélesedő, sekély, zátonyos, jégtorlódást okozó mederrészét (Kopaszi-zátony vagy -gát) hatalmas párhuzamművel zárták el. Az így keletkezett Lágymányosi tó feltöltése már a XX. század elején megkezdődött a József Műegyetem építésével. Véglegesen az 1950-es években tűnt el, mikor a háborús törmelékekkel elkezdték a feltöltését.
Balra az Erzsébet Apácák temploma
Még ezen nap éjjelén rázúdult a víz Újpestre, a
Tabánra, Lágymányosra és Albertfalvára, elborította a Margitszigetet és
behatolt Ferencváros külterületeire. Buda alacsonyabban fekvő utcái
hosszú hetekre víz alá kerültek. Az ár ellepte a házak földszintjeit,
befolyt a templomokba és boltokba. A lakók szálfákból, deszkákból
gyalogjárókat, átkelőket építettek, melyek a kapualjak és lépcsőházak
között biztosított átjárást. Az élelmet csónakkal szállították, s
botokkal emelték fel az emeleti lakások ablakaiba.
1876. március 14-én az árvíz elöntötte budai részeken falragaszok
jelentek meg, amelyek arra szólítottak fel, hogy március 15-én a Lánchíd
főnél lévő Orosz-féle sörcsarnokban gyűljenek össze és követeljék a
Soroksári-Dunaág megnyitását. Közben elterjedt a hír, hogy az 1876.
évihez hasonló magasságot elért 1775. évi árvíz 90 napig tartott. A
rémhír - mert az volt - már jellemzõen nem az árvíz rendkívüli
magasságával, hanem tartósságával keltett rémületet... A szabályozás
ellenzõinek is fõ törekvése ekkor már arra irányult, hogy az apadó
vizeket minél gyorsabban levezessék a fővárosból. Klempay Tibor mérnök
szerint nagyobb katasztrófától csak azért menekült meg a város, mert a
déli vasúti híd töltése még nem készült el és a víz utat talált Tétény
felé.
Péchy miniszter valamelyest megnyugtatta a
kedélyeket. Hangsúlyozta pártatlanságát, és ígéretet tett más
pártatlanok meghallgatására is. Hivatkozott a korábban felkért külföldi
szakértőkre, akik helyeselték az elzárást. A híd kérdésében ígéretet
tett, hogy gát helyett ártéri hidat építenek majd (nem így lett). A
tanácskozás másnapján Thaisz főkapitány kapott névtelen levelet, mely
szerint „kiüt a forradalom, ha 24 óra alatt a Soroksári-gátat meg nem
nyitják.
A vízállás csökkenésével jelentkeztek a budai polgárok gyűlésein a
soroksáriak, taksonyiak és harasztiak is. Õk is csatlakoztak az elzárás
megnyitását követelőkhöz. Érveik: nyáron az elzárt Duna mocsaras, bűzös,
fertőzi a levegõt. A kutak kiszáradnak, a malmok leállnak. (A Duna-ág
küldötteinek érvei mind helytállóak voltak. A gátba épített tápzsilip
nem volt képes megfelelõ vízmennyiséggel ellátni a folyómedret. A
kérdést véglegesen csak az 1910-12-ben épült Kvassay-zsilip oldotta meg.
Másrészt figyelmet érdemel a soroksáriak stb. jelentkezésének időpontja
is (március 19.): a vízállás jelentősen csökkent már, és folytonos volt
az apadás. Nem sokat kockáztattak hát; ha a gát megnyitását sikerül
elérniük, akkor sem szabadítottak volna már faluikra túl nagy árvizet.
Végkifejlet (1878-1885)
A vegyes bizottság munkájának eredményeképpen
miniszteri elõterjesztés született (1879.), mely a kedélyek
lecsillapítására a következõket állapította meg: „A budapesti Duna-rész
szabályozási tervének történetébõl kitûnik, hogy sem az eredeti, sem a
részletekben késõbb módosított tervezet nem egyes szakférfiú
elmeszüleménye, hanem a hazai mérnökök több évi fáradhatatlan és
lelkiismeretes tanulmányai alapján jött létre, és hogy a tervezett
építések csak a legjelesebb külföldi szakértõk felülvizsgálása s
megegyezõ helybenhagyása után hajtattak végre. Csak az hozható fel az
eredeti tervezet hiányául, hogy a rendkívül nagy költségektõl
tartózkodva ki nem terjeszkedett egyúttal a promontori ágban szükséges
szabályozási építkezésekre is. Mert nem szenved kétséget, hogy a fõváros
biztonsága érdekében is kívánatos lett volna, hogy a szabályozás a
promontori ág alsó végéig folytattassék.
Az 1876 tavaszán szerzett tapasztalatok igen becses adatokat nyújtanak
annak megítélésére, miképpen felelnek meg a szabályozási teljesítmények
végcéljuknak, és minõ pótmunkákat kell még végrehajtani, hogy az eddig
létesített szabályozási építmények kiegészíttessenek.” A kiegészítõ
létesítmények a következõk voltak:
1. - a kopaszi-zátonyi párhuzammûvet 3,79 m magasságról 8,52 m magasra
emelték;
2. - zátonykotrással növelték a promontori ág vízemésztõ-képességét;
3. - a fõvárosi partfalak magasságát 7,59 m magasról 8,21 m-re emelték
fel.
Ezek a művek valóban csak kiegészítések voltak. A megnyugtató megoldást
a miniszteri jelentésben is említett további szabályozás jelenthette. A
Péchy miniszter által még 1876-ban létrehívott vegyes bizottság a Duna
Budapest alatti főmedrének legalább Paksig történő szabályozását
javasolta. Az óriási anyagi érdekek teljes biztosítása érdekében az
1880. évi XL. törvény ideiglenesen, az 1881. évi L. törvény pedig
véglegesen felhatalmazta a minisztert az említett munkák elvégzésére. A
cél elérése érdekében, mintegy 5,5 millió forint költséggel a Duna
főágának medrét kotrással a kellő mélységre kimélyítették, a
mellékágakat minden szigetnél és nagyobb zátonynál elzárták, az
elszélesedő mederszakaszokat pedig kő-párhuzamművekkel szorították
össze. A munkálatokat 1885-re fejezték be, egyúttal a budapesti
partfalak szintjét a legkisebb víz feletti 9,00 m-re emelték fel. A
szabályozási munkák természetesen nem értek véget 1885-ben, azóta is
folynak. Témánk szempontjából azonban lezárult az a fejezet, amelyben az
1870-es évek elejétől tervezett budapesti munkálatok és a körülöttük
kialakult viták folytak, s így a történeti áttekintést itt befejezzük.
Kaján Imre írása alapján a cikket írta: Varga Máté
(a szerző engedélyével rövidítve)
(Tarr László: Délibábok országa)
(háttérben a mai Szilágyi Dezső tér, mögötte a Szent Anna templom)
