1904. április 19-én este, néhány perccel 8 óra után a rákosrendezői pályaudvar vasutasai megállították az Érsekújvárról érkező személyvonatot. Röviddel ezután az egész országban megszűnt a vasúti forgalom, s közel egy hétig mozdulatlanul, elhagyottan ácsorogtak a száguldáshoz szokott acélparipák. Elkezdődött az 1904-es magyarországi nagy vasutassztrájk.

AJÁNLÓ

A magyar vasutasság 1945 előtti egy évszázados történetének ebben a legnagyobb és legkiemelkedőbb megmozdulásában a végrehajtó vasúti forgalmi szakszolgálat több, mint 40000 dolgozója vett részt. A vasutassztrájk legharcosabb, legkövetkezetesebb résztvevői a mozdonyvezetők, a mozdonyfűtők, a váltóőrök, a vonatfékezők, a kocsirendezők és az állomási málházok voltak. Ezek a vasúti összmunkásság közel 40%-át kitevő olyan vasúti szakmunkások, betanított munkások, akik a végrehajtó vasúti forgalmi szolgálat egy-egy munkaterületének ellátásával, többnyire új értéket alkotó fizikai munkával vettek részt a termelés befejező mozzanatában, a szállításban.

A sztrájkhoz annak megkezdése után csatlakoztak a kisfizetésű vasúti alkalmazottak legnépesebb csoportjai : forgalmisták, állomásés pályafelvigyázók, kalauzok, távírászok, raktárnokok, kocsimesterek stb. Ezek a végrehajtó vasúti forgalmi szolgálat lebonyolításában igen fontos, többnyire szellemi irányító és adminisztratív munkát végeztek, de nem vezető munkakörben.

A sztrájkot megelőző évtizedben, ahogy kibontakozott Magyarországon a monopolkapitalizmus és a kartellek árfelhajtó uralma, úgy romlottak a dolgozók, s köztük a vasutasság életkörülményei. Különösen elviselhetetlenné vált a fővárosban és a nagyobb vasúti csomópontokon dolgozó vasúti szolgák és altisztek helyzete. A legfontosabb élelmiszerek és a közszükségleti cikkek ára évről évre, hónapról hónapra emelkedett, drágább lett a kenyér, a hús, a fűszer stb. ára, a vasutasok fizetése viszont változatlan maradt.

Az elvégzendő munka mennyisége, a munkanap hossza, a vasutasok kizsákmányolásának foka a századforduló éveiben a forgalom sűrűsödése következtében állandóan növekedett.

Dr. Weinberger Zsigmond MÁV orvos már 1894-ben a Nemzetközi Egészségügyi Kongresszuson kimutatta, hogy a forgalom biztonságára nézve is veszélyes az, hogy a MÁV-nál a vonatkísérő és a mozdonyszemélyzet 24 órából általában 16 órát van szolgálatban és 8 órát pihen.

A MÁV tiszta jövedelme a sztrájkot megelőző tíz évben - a gyáripar, a hazai kereskedelem, és a fegyverkezés elősegítése érdekében adott jelentős tarifakedvezmények ellenére - a hivatalos MÁV üzlet jelentések szerint is tizenötmillió aranykoronával emelkedett. Ugyanakkor, a vasút vezető embereinek érdekeit szolgáló »Vasút« című újság is kénytelen volt beismerni, hogy "a MÁV személyzete olyan rossz anyagi viszonyok között él, amelyre nincs példa a MÁV utóbbi negyedszázados történetében".

Kiss János váltóőr a szolgák 1901. évi nagygyűlésén mondta: "A mai fizetés mellett a legtöbb vasutas szolga családja éhezni kénytelen és maga az illető szolga is gyakran egy pár hagymával és egy darab kenyérrel táskájában kénytelen fáradságos hosszú útjára elindulni".

A századforduló éveiben teljesen rendezetlen volt a vasutasok szolgálati viszonya és jogi helyzete. Az érvényben levő Szolgálati Rendtartás egyoldalúan csak a vasutasok kötelességéről beszélt, jogairól nem. A sztrájk előtti viszonyokra jellemző, hogy szabadságot csak két koronás okmánybélyeggel ellátott kérvényben lehetett kérni, s ha a szolgálati főnök indokoltnak találta a kérést, akkor is a szabadságkérőnek kellett a helyettes költségeit fizetni. Ezért voltak ezrével olyan vasutasok, akiknek 15-20-25 év alatt egyetlen szabadnapjuk sem volt.

Nemcsak a nehéz munka, az embertelenül hosszú munkanap és a gyakori nélkülözés keserítette a vasúti szolgák és kisfizetésű altisztek életét, hanem a vasúti hivatalnokok és a teljhatalmú főnökök basáskodása is. Ez utóbbiak úgy bántak a szolgákkal, mintha azok személyes szolgálatukra volnának kirendelve. Ajándékokat és a szolgálati munka után a legkülönbözőbb ház körüli munkák elvégzését követelték tőlük.

A vasutasok nagy tömegei teljesen meg voltak fosztva még a legalapvetőbb politikai és szervezkedési jogoktól is. A vasút vezetőinek engedélye nélkül nemcsak politikai pártnak, de még politikai kérdésekkel nem foglalkozó társadalmi egyesületnek sem lehettek tagjai.

A vasúti szolgák és alsó kategóriájú altisztek ilyen körülmények között nem érezhették magukat megelégedettnek és boldognak. Az ezernyolcszázkilencvenes években a mindennapi élet gondjain keresztül jutottak el arra a felismerésre, hogy puszta fennmaradásuk, élethez való joguk megvédése érdekében cselekedniük kell.

A nemzetköz kommunista mozgalmak (mint az 1889-es II. Internacionálé párizsi alakuló kongresszusa, az 1890-es május elsejének első megünneplése, az 1890-es Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulása) erősödésének hatására a magyar vasutasok is öntudatukra ébredtek.

Az 1890-es években, ahogy szaporodtak a fővárosban a munkás szakegyletek, úgy jelentkezett, majd erősödött a budapesti mozdonyvezetők és fűtők körében az önálló szakegyesület alakítására irányuló törekvés. 1892 júliusában megjelent hazánkban az első vasutas munkásszaklap, a Mozdonyvezetők Lapja. Ez a havonként megjelenő újság az első években jelentős szerepet töltött be a magyarországi mozdonyvezetők és fűtők osztályöntudatra ébresztésében, szakegyletük szervezésében és a proletárnemzetköziség eszméinek terjesztésében.

1897-ben a közlekedési költségvetés vitája során az egyik országgyűlési képviselő csak azért kérte a kisebb beosztású vasutasok fizetésének rendezését, nehogy a szocializmus közöttük is tért hódítson.

Már az 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején megkezdődtek azok a bérmozgalmak, amelyek másfél évtizeddel később a nagy vasutas sztrájkba torkollottak. Elsőnek a fővárosi MÁV munkások különböző csoportjai mozdultak meg. 1889-ben a budapesti személy- és teherpályaudvarok váltóőrei adták át a MÁV vezetőinek fizetésjavítás és lakbéremelés iránti kérelmüket. Ugyanebben az évben sztrájkba léptek a budapest-ferencvárosi teherpályaudvar raktármunkásai. A budapesti Északi Főműhely munkásai 1890 áprilisában foglalták memorandumba követeléseiket. A budapest-józsefvárosi mozdonyvezetők fizetésemelésük érdekében 1892-ben kérvényt adtak át a MÁV üzletvezetőség gépészeti osztályvezetőjének. A kilencvenes évek derekán a lakbérpótlék felemelése és a drágasági pótlék kiharcolása érdekében mozgolódni kezdtek a budapesti MÁV alkalmazottak alsó kategóriái is.

Valószínű, hogy a magyarországi munkások kilencvenes évek folyamán egyre gyakoribbá és hevesebbé váló bérmozgalmai és a vasúti alkalmazottak 1893. és 1895. évi nemzetközi kongresszusának határozatai is hozzájárultak a fővárosi vasutasok határozottabb fellépéséhez. A budapesti vasutasok gazdasági helyzetük javítására irányuló szervezkedése az 1890-es évek második felében kiterjedt vidékre is, országossá vált.

A MÁV forgalmi szakmunkásai és kisfizetésű alkalmazottai egyes szolgálati áganként memorandumba foglalták kérelmeiket. E memorandumok közül legszervezettebben a mozdonyvezetők és fűtők 1898-as memoranduma készült. A memorandumokban a fizetés és a lakbérpótlék emelésére, az automatikus előléptetésre vonatkozó pontok mellett megtaláljuk a munkanap megrövidítésére, a szolgálati főnökök önkényeskedésének felszámolására irányuló követeléseiket is.

A szocialista munkásmozgalom hatása a memorandumok közül legvilágosabban a budapesti vasúti műhelymunkások 1890.évi, a mozdonyvezetők és fűtők 1898. évi memorandumának követeléseiben mutatkozott meg. E két memorandum a betegsegélyezés mélyreható reformja, a munkabér és fizetés lényeges felemelése és több részkövetelés mellett tartalmazta a nyolcórás munkanap bevezetésére és az egészségügyi viszonyok megjavítására vonatkozó követeléseket is. Az emlékiratok elintézés nélkül kerültek irattárba. A budapesti szolgák és altisztek kezdték megérteni, hogy csak egységes fellépéssel, szövetségbe tömörülve érhetik el helyzetük javítását.

1901. július 28-án Budapesten a Központi Városháza tanácstermében - a vasút vezetőinek engedélyével - országos tanácskozásra gyűltek össze a vasúti szolgák és altisztek. A kongresszusnak nevezett nagygyűlés elfogadta a szolgák kéréseit tartalmazó memorandumot, végrehajtó bizottságot választott és megbízta azt a "MÁV szolgaszemélyzetének országos egyesülete" alapszabályának kidolgozásával. A memorandum, amelyet szeptember 6-án átadtak a kereskedelmi miniszternek, a fizetés "szerény módon való rendezése" és az "előléptetési időszak kegyes meghatározása" mellett kéri "szolgálati rendtartásuk korszerű módosítását".

A szolgák kongresszusa után ült össze az altisztek minden tekintetben jelentéktelenebb értekezlete. Fizetésük javítása és állásuk nyugdíjjal való rendszeresítése érdekében mozgolódni kezdtek a MÁV kezelőnők is. 1901-ben a MÁV hivatalnokok is hallatták hangjukat, hogy helyzetükön javítsanak és sérelmeiket orvosolják.

A memorandumokat a kereskedelmi miniszternek és a MÁV elnöknek átadó küldöttségek »biztató ígéreteket« és »baráti kézfogásokat« kaptak, de kérésük teljesítése terén nem történt semmi. Ahogy porosodtak a kereskedelmi minisztériumban és a MÁV igazgatóság irattárában a vasutasok elintézetlen memorandumai, úgy foszlott szét a kérvényezés eredményességébe vetett hit. Hamarosan hitelét vesztette a mozgolódó vasutasok előtt a vezető szerveket védő és a türelmetleneket csillapító Vasút című lap és szerkesztője, Keleti Ö. Lajos, akire a memorandumok elkészítése idején még hallgattak. A vasutasok tekintetüket a politikai pártok felé vetették. Az ellenzéki pártoktól várták mozgalmuk felkarolását. A MÁV Igazgatóság ismételt és nyomatékos figyelmeztetése, elbocsátással való fenyegetése ellenére is szaporodtak a vasúti munkások minden csoportjának és a legkisebb fizetésű alkalmazottaknak a napilapokhoz küldött és azokban megjelent panaszos levelei.

Az 1900-1903 között zajló gazdasági válság rendkívüli élességgel hozta felszínre a magyar társadalom évtizedek óta megoldatlan problémáit, így a vasutasok helyzete is rosszabbá vált. A nemzetközi kommunista mozgalmárok tevékenysége folytán az osztállyá szerveződött magyarországi proletariátus sorozatos sztrájkharcokban, nagyarányú politikai tüntetésekkel fejezte ki elégedetlenségét helyzete állandó romlása miatt.

A parasztság is ezekben az években kísérli meg a 48-as zászlóval visszaélő »nemzeti« pártoktól való elszakadást, az országos kérdések eldöntésében való önálló részvételt. A századforduló első éveiben a polgári reformtörekvések és pártszervezkedések színtere az ország: a liberális burzsoázia — az ipari és kereskedelmi középburzsoázia, a kispolgárság legfelsőbb rétegei, a polgári értelmiség — először kísérli meg, hogy elváljon a feudális nagybirtokos osztálytól és önálló politikát folytasson a zsidó tőkésekkel szemben. A magyarországi vasutasok mozgalmára a XX. század első éveiben nemcsak a munkások és parasztok nagy tömegmozgalmai, a szocializmus eszméinek terjedése van hatással, hanem a liberális burzsoázia reformtörekvései és pártszervezkedése is.

A Vázsonyi Vilmos vezette, 1900-ban alakult Demokrata Párton kívül lényegében ezeknek a céloknak szolgálatába állt a Magyar Nemzet - a vasúti hivatalnokok mozgalmával legtöbbet foglalkozó politikai napilap - és az 1903-ban megjelent Magyar Közérdek című hetilap is.

A budapesti Központi Városháza tanácstermében 1903. évi július hó 26-án megtartott nagygyűlésen ezrével jelentek meg a MÁV munkásai. A résztvevők többsége a budapesti műhelyek és fiókműhelyek munkásai közül került ki, de képviselve voltak a pályafenntartási, raktári és a napibéres forgalmi szakmunkások is. A vidéki vasúti munkások küldöttei is megjelentek. »A gyűlésen a vasúti munkások mozgalmuk vezetését tüntetőleg a szocialisták pártjára bízták.

A szaktanács képviselői elvállalták, hogy a vasúti munkások memorandumát átadják a miniszternek, s megígérték, hogy "három hét múlva ismét összejövünk és referálunk" az eredményről.

A három hét eltelt, de a Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács egyáltalán nem gondolt új gyűlés összehívására. A memorandumot csak öt hónappal később, a vasúti munkásság újabb és újabb sürgetésére adták át a kereskedelmi miniszternek. Újabb gyűlést pedig csak akkor hívtak össze, amikor a vasúti munkások minden rétegénél, de különösen a mozdonyvezetőknél és a szolgáknál igen határozott formában vetődött fel a sztrájk gondolata, mint követeléseik kiharcolásának egyedüli eszköze.

AJÁNLÓ

A sztrájk gondolatának terjedésében nagy szerepet játszottak azok a hírek, amelyek a különböző országok vasutas sztrájkjairól érkeztek hazánkba. 1904 januárjában és februárjában az egész országban megmozdultak a szolgák és az altisztek.

"Szervezkednünk kell és az összes vasutasoknak mint egy embernek kell odakiáltani az intéző köröknek: jogot és kenyeret" - olvassuk a vasutasok egyik kiáltványában.

Azt a hírt, hogy a vasutasok sztrájkra készülnek, a fővárosi napilapok először 1904. február 18-án közölték.

A Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava elsőnek foglalt állást a sztrájk ellen: "Az ország egyik részében annyira betelt keserűséggel a vasút alkalmazottak pohara, hogy már a munka abbahagyásáról beszélnek, kötelességünknek tartjuk őket saját érdekükben figyelmeztetni, hogy bármily elviselhetetlen is helyzetük, bármennyire jogos is elkeseredésük, még se ragadtassák el magukat olyan cselekedetre, amely későbbi győzelmüket kockára teszi. Várjatok még".

A Szociáldemokrata Párt már korábban is meg akarta akadályozni a sztrájk gondolatának terjedését a vasutasok között. Az 1903. évi júliusi vasúti munkásgyűlés szociáldemokrata szónoka a memorandum átadásának elvállalása után is arra figyelmeztette a munkásokat : a Szociáldemokrata Párt ideiglenes vezetése nem jelenti, hogy sztrájkkal vívják ki követeléseiket. »Nem sztrájkról van szó, hanem nyílt igazságos, becsületes küzdelemről.«

A Szociáldemokrata Párt szónoka már akkor sem tartotta a vasúti munkások számára »igazságos« és »becsületes« harci eszköznek a sztrájk fegyverét.

Eredménytelen maradt azonban a Szociáldemokrata Párt sztrájkellenes állásfoglalása éppúgy, mint a liberális burzsoáziának az a törekvése, hogy a »lobbanékonyabb«, a szélsőség felé könnyebben hajló szolgákat és altiszteket távol tartsa a mozgalomtól, s így vegye elejét a sztrájknak. Hiába hangoztatta a vasút vezetőinek miskolci szócsöve, hogy "Álljon talpra a hivatalnoki kar apraja-nagyja egy értelemben és egy akarattal, s amit nem tudott kikönyörögni magáért, követelje azt ki most az összességért. (...) az észszerűség, a méltánylási szempontok azt követelik, hogy az altiszteket s a szolgákat ne vigyék még bele a mozgalomba".

A vasutasok helyi és gócponti gyűlései után 1904. február 2l-re és 28-ra az üzletvezetőségi székhelyekre hívtak össze vasutas nagygyűléseket. E gyűlések mindenütt harcos légkörben, több ezer szolga, altiszt, és hivatalnok részvételével folytak le.

Az üzletvezetőségi székhelyeken tartott gyűlések közül harcosság tekintetében kiemelkedett a budapesti vasutasok február 21-i gyűlése, amelyet a Nemzeti Torna Egyesület vívótermében (VIII. Szentkirályi utca) tartottak meg. A délután 3 órakor kezdődő gyűlésen mintegy 3000 vasutas jelent meg. A gyülekező vasutasok között egy vasúti szolga az alábbi szövegű, sztrájkra szólító röpcédulákat osztogatta:

"Vasutasok! Jóllaktunk az ígéretekkel! Szánjuk el magunkat immár férfias lépésre! Mondjuk ki a sztrájkot!!!"

A gyűlést előkészítő bizottság - amelyben a hangadó még Keleti Ö. Lajos volt - javaslatára a gyűlés elnökévé puccsszerűen a vasút vezetőinek egyik emberét tették meg. Amikor az elnök arról beszélt, hogy a vasutasoknak nem kell szembehelyezkedni a Máv vezető köreivel, "mert a vezető körökben megvan a jóakarat", a hallgatóság soraiból orkánszerűen tört fel a kiáltás: "eddig nem tapasztaltuk".

Az elnök ezek után a mozgalom további vezetésére egy 50 tagú bizottság megválasztására tett javaslatot. Az előre elkészített névsor felolvasása közben gyakran hangzott fel: "Abczug!", azaz "Le vele!" közbekiáltás.

"Nagy zaj és percekig tartó abczug támadt Keleti Ö. Lajos, a Vasút című lap szerkesztője nevének említésénél és az egybegyűltek lármája addig nem csillapodott, amíg a jelen volt Keleti Ö. Lajos. (...) maga ki nem jelentette, hogy a tagságáról lemond".

Ennek megtörténte után az elnök a gyűlést berekesztette, mire a sajtótudósítások szerint "fülsiketítő zaj és lárma keletkezett". Az elnök felé ilyen kifejezések röpködtek: "Alávalóság! - Nyomorult bérenc! - Le a spionnal! Nem engedjük magunkat többször becsapni!", "Ki kell dobni az árulót cinkostársaival együtt". Egyes lapok szerint az elnök nagyon sietve hagyta el a termet.

De a gyűlés folytatását a jelenlevő rendőrtisztviselő akadályozta meg.

A gyűlésnek karhatalommal történt berekesztése után a tömegben ilyen kiáltásokat lehetett hallani: "Ne higgyünk a kormánynak! Elég volt már az ígéretből!"

A budapesti tornacsarnoki gyűlés feloszlatására a harc fokozásával válaszoltak a vasutasok. A budapesti mozdonyvezetők és fűtők titkos értekezletükön elhatározták, hogy ha az általános fizetésrendezés kérdése március 5-ig nem nyer megoldást, akkor március 5-én déli 12 órakor egy mozdonyvezető sem viszi tovább a gépét és egy fűtő sem áll tovább a forgalom szolgálatába.

A februári gyűléseken a vasutasok mozgalmuk vezetésére bizottságot választottak. A kommunista aggitátorok és a vasút vezetőinek nyomására az üzletvezetőségi bizottságokban és az országos vezetőségben a polgári befolyás alatt álló, a radikális mozgalomtól tartózkodó hivatalnokok voltak többségben, de beválasztottak már a bizottságokba szolgákat és altiszteket is. Az országos bizottság elnöke Földessy Ödön szombathelyi hivatalnok, a budapesti mozgalmi bizottság elnöke Just Ferenc mérnök. A budapesti bizottság legaktívabb, legharcosabb tagjai: Turtsányi Pál és Sarlay János hivatalnokok, Kacsó Gyula mozdonyvezető és Veréb Mihály kocsirendező voltak.

A hivatalnoki vezetés alatt álló üzletvezetőségi és országos bizottság tőle telhetően mindent megtett a mozgalom leszerelése, a sztrájk megakadályozása érdekében. Az első ilyen irányú intézkedés, hogy a februári gyűlések határozatai ellenére március 6-ra országos nagygyűlés helyett csak bizottsági értekezletet hívtak egybe. A keleti pályaudvar tanácstermében ülésező bizottsági tagokra nagy nyomást gyakorolt a gyűlésre érkezett, de onnan kirekesztett vasúti szolgák harcos tömege, akik "a keleti pályaudvar környékét sűrűn ellepték és kíváncsian várták a gyűlésről kiszivárgó híreket".

A vidéki vasutasok közel száz táviratot küldtek az értekezletre, amelyekben kitartásra, határozott állásfoglalásra szólították fel a bizottsági tagokat és a tanácskozás jegyzőkönyvének nyilvánosságra hozatalát követelték. A vasúti szolgáknak az értekezletre gyakorolt befolyását mutatja, hogy a korábbi országos vezetőség akarata ellenére a március 6-i értekezlet és az országos bizottság elnökségébe társelnöknek beválasztották Veréb Mihály rákosrendezői szolgát is. A bizottsági értekezlet a februári gyűlések határozataiból egy 27 pontból álló pótmemorandumot állított össze.

A bizottságban levő szolgák és az értekezletről kirekesztettek nyomására a pótmemorandum első pontja leszögezi, hogy a fizetésemelés tekintetében ragaszkodnak 1901. évi memorandumukhoz mint minimumhoz. A pótmemorandum azok teljesítését az eddigiektől eltérően ultimátumszerűén határidőhöz kötötte. "Kérjük - mondja a pótmemorandum - kérelmünknek f. év május 1-re való teljesítését".

A memorandum azonban még nem mondja ki, mi lesz akkor, ha a kormány és a vasút vezetői május 1-re nem teljesítik a vasutasok követelését. Ez a mozgalom kezdetlegességét, a polgári ellenzék és a sztrájkot nem akaró bizottsági elnököknek az értekezletre gyakorolt hatását tanúsítja.

A pótmemorandumba felvett pontok mutatják, hogy a bizottsági értekezletre elsősorban nyomást gyakorló napibéres szolgák kívánságaival kellett a mozgalom vezetőinek foglalkozni. A követelések politikai jelentősége igen mérsékelt. Kifejezetten politikai jellegű követelés az emlékiratban nem volt.

A vasutasok ezrei nagy felháborodással értesültek a március 6-i nagygyűlés elmaradásáról. Budapest és környékének vasutasai már március 3-án tartott titkos összejövetelükön bizalmatlanságuknak adtak kifejezést a hatodikai országos gyűlés elmaradása miatt.

A felháborodást fokozta, hogy a pótmemorandum nem tartalmazta a vasutasok szervezkedésének és egyesületbe való tömörülésének engedélyezése iránti követeléseket. A fiumei vasutasok március 13-i gyűlésének határozata ezért kimondotta, hogy a pótmemorandumot átadó küldöttségek vezetői nem képviselték ügyüket megfelelően, miért is az irántuk való bizalom megingott.

A szegedi mozgalmi bizottság március 23-i gyűlése szintén olyan határozatot hozott, amely szerint a vezetőséggel szemben megrendült a bizalma.

A mozgalom országos vezetőivel szembeni bizalmatlansági határozatok a vasutasok harci szelleméről, elszántságáról és arról tanúskodnak, hogy a tömegek mindinkább kivonják magukat a liberális burzsoázia embereinek vezetése alól.

A harcoló vasúti munkásság egységének megbontása érdekében a Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács vezetői a kereskedelmi miniszter helyeslésével 1904 márciusában azért kezdtek a MÁV műhelymunkások erőteljesebb szervezéséhez, hogy azokat szembefordítsák a szolgák és altisztek egyre harciasabb mozgalmával. A március 6-ra összehívott vasúti munkásgyűlés szociáldemokrata előadója beszédét azzal kezdte, hogy a kereskedelmi minisztertől nyert információ szerint a műhelymunkások ügyét nem a most mozgolódó szolgákkal és altisztekkel együtt, hanem külön rendezik. Majd a továbbiakban elmondotta, hogy a vasúti műhelymunkásoknak is csak olyan szervezkedést ajánl, amely nem a szociáldemokrácia vörös zászlója alatt folyik, és melyért a kereskedelmi miniszter senkit sem fog megrendszabályozni.

"Én azt mondom - mondotta a szónok - , hogy ez a küzdelem gazdasági harc, s nem mondom, hogy vegyék kezükbe a szociáldemokrácia vörös zászlaját. Erről nincs szó, esetleg majd következhetik"

Ilyen volt a Szociáldemokrata Párt állásfoglalása azokra a sorozatos megnyilvánulásokra, amelyek mindinkább vitathatatlanná tették, hogy a vasúti munkások minden rétege, de különösen a műhely munkásság vonzódik a modern munkásmozgalomhoz, a Szociáldemokrata Párthoz. Ezen a gyűlésen is többször tüntetőleg kórusban jelentették ki a munkások: "mi igenis szocialisták vagyunk".

A március 6-i gyűlés a Szociáldemokrata Párt szónokának javaslata ellenére úgy határozott, hogy a vasúti munkások szervezkedése a Szakszervezeti Tanács részvételével, vezetésével folyjon.

A gyűlés határozatai alapján azonnal megkezdődött a vasúti munkások szervezése, a műhelyek és a legfontosabb, legnagyobb fővárosi pályafenntartási szakaszok munkásai néhány napon belül megválasztották bizalmi férfiaikat. Öt héttel a gyűlés után -  1904. április 15-én - a szervezkedés eredményeként megjelent a Szociáldemokrata Párt befolyása alatt álló Magyar Vasutas című újság. A lap tevékenységének értékelésére itt nem térhetünk ki, mindössze csak azt jegyezzük meg, hogy - a Szociáldemokrata Párt vezetői magatartásának megfelelően - kezdettől fogva szemben állt a szolgák és altisztek harcos mozgalmával. Az első szám "Mi és ők" című demagóg cikke szerint a vasúti szolgák és altisztek mozgalma "szánalmas vonaglás, vergődés, semmint egy életerős, tettre képes szervezet öntudatos működése. Nem, ezzel a szervezkedéssel, ezzel a mozgalommal mi vasúti munkások nem forrhatunk össze".

A felsorolt adatok szemléltetően bizonyítják, hogy a Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács csak akkor látott a vasúti műhelymunkások erőteljesebb szervezéséhez, amikor azok a vasúti szolgákkal együtt igen határozottan felléptek munkaadójuk, a Magyar Állam ellen. A vasúti munkások szervezésének célja ilyen körülmények között nem volt más, mint a tőkések ellen harcba induló több tízezer vasúti munkás és alkalmazott egységének megbontása, a vasutasok sztrájkjának a megakadályozása. Az, hogy e feladat jelentős részét a pártvezetőség a vasúti munkások bizalmi férfiaival és a Magyar Vasutas című lappal hajtatta végre, a további évek során is igen kedvezőtlenül befolyásolta a vasúti munkásság egységes szervezését.

1904 márciusában már sem a liberális burzsoázia befolyása alatt álló országos mozgalmi bizottságok, sem a vasúti munkások szociáldemokrata szervező bizottsága nem tudták megakadályozni a sztrájk eszméjének a vasutasok közötti további érlelődését. Március végén, amikor a pénzügyminiszter bejelentette, hogy a fizetésrendezés csak az 1904. évi költségvetés letárgyalásakor lép életbe, a vasutasok Budapesten és valamennyi nagy vasúti csomóponton tiltakozó gyűléseket tartottak.

Az angyalföldi gyűlés parázs hangulatára jellemző, hogy a szónokot gyakran szakították félbe a résztvevők közbekiáltásai: "Sztrájkolni fogunk! Nem várunk! Abczug Lukács! A bécsi gyorsvonat nem fog indulni s punktum!".

A gyűlésen felszólalt Veréb Mihály és Kardos Antal kocsirendező, a vasúti szolgák két bátor vezetője is. Sanyarú helyzetükről szóló felszólalásuk végén - a résztvevők lelkes, helyeslő tapsa és éljenzése közben - nyilvános gyűlésen először jelentették ki : "ha május elsején nem lesz fizetésrendezés, akkor megállítjuk a mozdonyokat".

Vidéken is meggyorsult a szervezkedés. A kormány hatalmi szóval, megfélemlítéssel akarta a sztrájktól visszatartani a vasutasokat. Rendelet tiltotta meg a mozgalom céljaira szolgáló pénzgyűjtést. A rendőrség eljárást indított Veréb Mihály és Kardos Antal ellen, az angyalföldi gyűlésen történt felszólalásaik miatt.

A terrorisztikus intézkedések a vasutasok tízezreiben növelték az elszántságot és a felháborodást. Március végén, április elején, ezrek és ezrek aláírása gyűlt a fogadalmi íveken, amelyeknek szövege a többi között a következő volt: "Alulírottak becsületszavunkra fogadjuk, hogy fizetésrendezésünk, pragmatikánk és országos egyesületünk kiküzdése céljából úgy egymás között, mint az e célra választott vezetőinkkel és bizottságainkkal teljes szolidaritást vállalunk. Ezen fogadalmunk ellenében megköveteljük, hogy vezetőink és bizottságaink  a memorandumokban kifejezett szerény igényeink eléréséig mindvégig kitartsanak és továbbra is vezessenek".

Amikor a sztrájk elkerülése érdekében Hieronymi kereskedelmi miniszter 1904. április 16-án a képviselőház elé terjesztette a vasutasok fizetésrendezéséről szóló törvényjavaslatot, a vasutasok jelszava már ez volt: "vagy egészen megadják amit kívántunk, és úgy adják meg, ahogy mi kívántuk, vagy pedig meglesz a sztrájk".

A törvényjavaslat a vasutasok egyik követelését sem kívánta a memorandumoknak megfelelően maradéktalanul teljesíteni. Ez nagy felháborodást váltott ki a vasút dolgozóiból. A kereskedelmi miniszterhez garmadával érkeztek a vasutasok táviratai, amelyek szerint "ők nem tűrik ezt a fizetésrendezést, ezt magukra nézve lealázónak tartják, emberi méltóságukat sérti".

A vasutasok április 20-án Budapesten országos nagygyűlésen akartak tiltakozni a törvényjavaslat ellen. A MÁV igazgatóság április 18-án rendeletileg tiltotta meg a vasutasoknak a szolgálati helyről való eltávozást és minden további gyűlésezést.

Az üzletigazgatók megtiltották a mozgalomra vonatkozó híreknek a vasúti távirdán és távbeszélőn való továbbítását.

A MÁV főorvosa utasította a pályaorvosokat, hogy ne fogadjanak el betegségi bejelentést.

A rendőrség nem adott engedélyt a 20-i gyűlés megtartására, s a MÁV igazgatósága a gyűlés bejelentői - Sarlay János és Turtsányi Pál - ellen, a szolgálatból való azonnali felfüggesztéssel fegyelmi eljárást rendelt el.

Ezek a tiltó és megtorló intézkedések már nem tudták megakadályozni a sztrájkot, ellenkezőleg meggyorsították annak kirobbanását.

Rákosrendező állomáson a tolatómunkások, kisegítő fékezők, váltóőrök, kocsirendezők, vonatkísérők, kocsifelírók, kocsimesterek és állomásfelvigyázók 19-én egész nap csoportokba verődve tárgyalták helyzetüket, panaszaikat. Ezeken a megbeszéléseken sok, vidékről érkezett szolga és altiszt volt jelen. Azért gyülekeztek itt a nagygyűlésre érkezett vidéki vasutasok, mert Rákosrendezőről kerültek ki a mozgalom legharcosabb vezetői. Ezen a pályaudvaron dolgozott a szolgák 1901-ben választott országos bizottságának elnöke Veréb Mihály. Itt dolgozott Kardos Antal és Turtsányi Pál is. A rákosrendezői vasutasok rendkívül nagy felháborodással fogadták a 20-i gyűlés betiltásáról és a mozgalom élén álló két hivatalnok felfüggesztéséről szóló hírt.

Este 8 óra tájban érkezett Rákosrendezőre Turtsányi Pál, hogy átvegye a szolgálattól való felfüggesztésről szóló okmányt. Turtsányi Pál megbecsülésnek örvendett Rákosrendező személyzete körében. A vasutasok benne egyik vezetőjüket tisztelték. A sztrájk előtti napok eseményei s különösen a szolgálattól való felfüggesztés híre tovább növelte tekintélyét. Turtsányi Pál, a 40 év körüli, dzsentri származású vasúti hivatalnok a Demokrata Kör aktív tagja, Vázsonyi Vilmos barátja volt. Tizennyolc évi vasúti szolgálata alatt megismerte az alacsonyabb beosztású vasúti szolgák és altisztek sanyarú helyzetét. Jogosnak és igazságosnak tartotta kérésüket. A mozgalom élén álló hivatalnokok közül ő volt a legharcosabb, a leginkább szókimondó, de sztrájkra ő sem gondolt, illetve ő is mindent megtett annak elkerülése érdekében. Félt a vasutasok ezreinek megmozdulásától, nem merte vállalni a sztrájkba induló vasutasok vezetését.

Amikor a vasutasok Rákosrendezőn meglátták a felfüggesztett tisztviselőt, riadó éljenzésbe kezdtek. Köré csoportosultak és "halljuk! halljuk!" kiáltásokkal szólásra bírták. Turtsányi néhány szóban nyugalomra intette a tömeget, majd arra kérte őket, hogy várják meg a holnapi napot. A felháborodott vasutasoknak nem tetszett Turtsányi beszéde. Csalódtak. Zajos tiltakozás volt a válasz. A tömegből ilyen felkiáltások hangzottak: "Ágyúra persze van pénzük!", "Majd kiugrasztjuk a sínekről a vonatot!", "Ma már nem dolgozunk!", "Éljen a sztrájk!".

 

A sztrájk

A vasutasok több százfőnyi tömege a kezében tartott jelzőlámpákat, jelző zászlókat, sapkákat, zsebkendőket levegőben forgatva tombolt lelkesültségében és a 8 óra 14 perckor Érsekújvárról érkező 165. sz. személyvonatot még a rendes megállóhelyre való érkezése előtt feltartóztatta. Ettől a pillanattól kezdve drámai gyorsasággal követték egymást az események. A megállított vonat mozdonyvezetője felé egyszerre többen kiáltották: "A maga társát, Kacsot felfüggesztették! Csak nem fogja társait cserben hagyni?". A mozdonyvezető rövid gondolkodás után engedett a tömegnyomásnak és kijelentette, hogy "ha a Kacsot felfüggesztették, akkor én sem megyek a vonattal!".

Rákosrendező állomásfőnöke igyekezett csitítani az embereket, de senki sem hallgatott rá. Turtsányi Pál is arra kérte a jelenlevőket, engedjék be a vonatot Budapestre. A néhány perccel ezelőtt nagy lelkesedéssel fogadott vasutasvezér szavai már nem befolyásolták a vasutasok elszánt tömegét, amely forrongó tömegből ezekben a percekben élre álló és a további harcra buzdító új vezéreket, új hősöket követett. Amikor a mozdonyvezető a vonatot az állomásfőnök utasítására, Turtsányi beleegyezésével el akarta indítani, Bohus Mihály váltóőr, Pázmány Lipót kisegítő fékező, Tóth Pál állomásmálházó példájára s felszólítására a jelenlevő vasutasok a vonat elé rohantak és a sínekre feküdtek.

El voltak szánva arra, hogy a vonatot csak testükön keresztül engedik el Rákosrendezőről. Ekkor hangzott el a harangjelző berendezésen a 7-es számú, "minden vonat megállítandó" harangjelzés. A jelzés hallatára a jelenlevők az ügyeletes tisztviselők karjáról letépték a szolgálati jelvényt, elsötétítették a központi váltóállító tornyot, eloltották a váltólámpákat. Az állomáson tartózkodó vonatok légfékjeiből kiengedték a levegőt, leeresztették a mozdonyok tüzét és vizét. Megkezdődött a vasutasok nagy küzdelme. Az állomásfőnök és az állomás tisztviselőinek ellenállása eredménytelen maradt. Rákosrendező pályaudvaron a sztrájkoló vasutasoké volt a hatalom. A vasúti harangjelző berendezések a 7-es számú jelzést, a vasúti távirdagépek a sztrájkra szólító felhívásokat továbbították állomásról-állomásra.

Elsőnek a nyugati pályaudvar dolgozói értesültek a rákosrendezői eseményekről. A hír hallatára a Nyugati Főműhely munkásainak egy része azonnal elindult a sztrájkoló rákosrendezőiekhez. A Nyugati pályaudvaron dolgozó vasutasok csatlakozását meggyorsította, hogy e pályaudvar rendőrfelügyelője 19-én este azt az utasítást kapta, hogy rendőreivel utazzon Rákosrendezőre a sztrájk letörésére. Amikor a nyugati pályaudvar mozdonyvezetői megtudták, hogy miért akarnak a rendőrök Rákosrendezőre utazni, megtagadták a szolgálatot. Kijelentették, hogy egyetértenek rákosrendezői társaikkal. A Rákosrendezőre gyalog érkező rendőrfelügyelő rendőreivel a sztrájkólókat kiszorította az állomásról, azonban a forgalom mégsem indulhatott meg, mert sem a rákosrendezői vasutasokat, sem a Nyugati pályaudvar mozdonyvezetőit nem lehetett a szolgálat felvételére kényszeríteni. Az elszántabb sztrájkolok több helyen megkezdték a vasúti sínek felszedését, hogy megakadályozzák az esetleges sztrájktörők vagy a katonavonat közlekedését.

Sztrájk a Nyugati pályaudvarnál

Aznap már nem érkezett, de nem is indult több vonat a Nyugati pályaudvarról. Az esti bécsi személyvonatnál a Nyugatiban történt pedig, hogy éppen akkor, amikor a vonat mozdonyvezetője jelt akart adni az indulásra, eléje állott három sztrájkoló - két mozdonyvezető a Nyugati pályaudvarról és egy kocsitoló - s azt mondták neki: "csak nem hagyod cserben a társaidat? A vonatok a vonalakon állnak! Senki sem vezeti a vonatot!". A mozdonyvezető eleinte habozott, de amikor elmondták neki a történteket, leszállott a mozdonyról, bement az állomásfőnökhöz és bejelentette neki, hogy ő a vonatot nem vezeti. Az utasok leszálltak a kocsikról és beletörődtek sorsukba, visszaváltották jegyeik árát.

Közben sok rossz éle hangzott el a kormány felé, mire a tömegesen érkező rendőrök eltávolították az utasok és a kíváncsiak csoportjait a pályaudvar épületeiből. Este, a peronon már sötétség és csönd volt. A sztrájk hírére a lámpakezelők az összes lámpákból kiszedték a beleket, ők így akadályozták a forgalom újraindítását.

Nagyobb vidéki állomásokon a 19-ről 20-ra virradó éjjelen éles harc folyt a sztrájkhoz azonnal csatlakozni akaró mozdonyvezetők, váltóőrök, kocsirendezők, vonatfékezők és a munka folytatását kívánó hivatalnokok és szolgálati főnökök között. Akik vonakodtak, azokat a sztrájkolok kényszerítették a munka abbahagyására. 20-án reggel csatlakoztak a sztrájkhoz a keleti pályaudvar dolgozói. Április 20-án kora délelőtt a MÁV több ezer kilométeres vonalain megszűnt minden forgalom.

A fővárosi és a nagygyűlésre Budapestre érkezett vasutasok április 20-án a kora reggeli órákban még három helyen, a Hermina úti "Reklámkert"-ben, a "Trieszti nő"-ben és a zuglói Schatz-féle nagy sörcsarnokban gyülekeztek. A Trieszti nő és a Reklámkert vendéglőkből azonban még 20-án délelőtt átmentek a sztrájkolok a Zuglói sörcsarnokba, és ott ütötték fel a budapesti vasutasok a végleges sztrájktanyát.

A sztrájktanya előtt

"ASchätz kocsma hatalmas kertjében sok ezer vasutas tolong" - írta az Egyetértés a sztrájktanyáról írott tudósításában - "számukat megállapítani képtelenség. Aki hat-nyolc ezerre teszi meg a szabadban tanyázó, szokatlanul nyüzsgő tömeget, csakúgy téved mint a sztrájkvezetők, akik 15-16 ezer emberre becsülik a tábort".

Sztrájkolók a Csömöri úti sztrájktanya előtt

A sztrájktanya igen szemléltetően bizonyította, hogy a sztrájkolok alaptömegét a mozdonyvezetők és a vasúti szolgák alkotják. A tudósítások szerint "...a kabátos sztrájkolok, a tisztviselők szinte elvesztek a nagy tömegben. Csak éppen be-be néznek a tanyára, aztán visszatérnek a városba".

A sztrájktanyán levő vasutasok zöme szolga és kisfizetésű altiszt. Igen sok a fűtőházi dolgozó. Az Egyetértés szerint a fővárosi sztrájktanyán majdnem minden második ember mozdonyvezető. Számuk megközelíti a háromezret.

Valamennyi, a sztrájktanyáról szóló tudósítás kiemelte, hogy a sztrájkolok hangulata kezdettől fogva igen lelkes és elszánt volt. Mindannyian meg vannak győződve arról, hogy tizenkét, de legkésőbb huszonnégy óra alatt vége lesz a sztrájknak, a Kormány minden követelésüket teljesíteni fogja, mert ők nem engednek.

A vasutassztrájk közvetlen hatását és politikai visszhangját mutatja az, hogy Magyarország dolgozó osztályai, de különösen a főváros munkásai, kispolgárai együttérzéssel fogadták a vasutasok sztrájkját. Április 19-ről 20-ra virradó éjjelen több ezer vidéki vasutas érkezett a fővárosba. 20-án reggel Budapest népe kíváncsi érdeklődéssel ünnepelte a lovas és gyalogos rendőrcsapatok kíséretében a sztrájktanyákra vonuló vasutasokat és "sok helyen zajos tüntetéssel adott kifejezést szimpátiájának a vasutasok iránt".

"A főváros utcáin sűrűn előfordult a mai nap folyamán, hogy megéljenezték, ahol kis csapat vasutast láttak. Pedig ma ugyancsak nagy számban lehetett látni vasutast a főváros utcáin" - írta a Kis Újság április 21-i számában.

Komlós Manó vasúti mérnök, a mozgalom egyik életben levő résztvevője, elmondotta, hogy a fővárosi munkások közül többen csatlakoztak a sztrájktanyára igyekvő vasutasokhoz és velük együtt kiáltották: "Abczug Tisza!, Abczug Hieronymi!". A közönség rokonszenvéről tett tanúságot, hogy már a sztrájk első napján "mindenfelől adományok érkeznek a sztrájkólókhoz".

A budapesti piacra élelmet szállító parasztok és kofák kedvezményes áron adták az élelmet a sztrájkólóknak. A sztrájkoló vasutasok iránti rokonszenv spontán megnyilvánulásain felbuzdulva írta egyik napilap vezércikkében, hogy "a vasutassztrájk forrongásba hozta a társadalom minden rétegét, az egész ország üdvözli a vasutasokat, mint a kormányzati önkény, zsarnokság uralmának megdöntőit".
 
Csuta Károly elvtárs, a munkásmozgalom régi harcosa, visszaemlékezése során elmondotta, hogy a budapesti asztalos szakegylet tagjai a sztrájkhír hallatára azonnal, még április 19-én kimentek a sztrájkolok közé, hogy kitartásra buzdítsák őket. Az asztalos szakegylet több tagja a Zöldvadász vendéglő közelében segített a sztrájkólóknak a vasúti sínek felszedésében.

Milyen magatartást tanúsítottak a Szociáldemokrata Párt és a szaktanács vezetői a megkezdődött sztrájkkal kapcsolatban? A párt és a szakszervezetek hivatalos vezetői minden igyekezettel azon voltak, hogy a sztrájkoló vasutasokat elszigeteljék a szervezett ipari proletariátustól, és a vasúti munkások egyes csoportjait egymás ellen hangolják. Legelső teendőjük az volt, hogy a MÁV műhelyi és pályafenntartási munkásságot, valamint a magánvasutak dolgozóit távol tartsák a sztrájktól. A MÁV műhelyi és pályafenntartási munkásság jogos követeléseit tartalmazó memorandumok szintén már régóta elintézetlenül porosodtak a vasúti irattárban. A műhelymunkások 1896 óta kérték egy nyugdíjintézet felállításának engedélyezését. Az 1903. júliusi vasúti munkásgyűlésen memorandumba foglalták többi követeléseiket is.

A MÁV műhelyi munkások jelentős tömegei már hosszabb ideje rokonszenveztek a határozottabb fellépés gondolatával, az országos sztrájk kitörésekor pedig elérkezettnek látták az időt követeléseik kiharcolására. Mint egy csepp a tengerből, úgy mutatta az a kitörő lelkesedés, amellyel a nyugati műhely munkásai 19-én este a sztrájk kezdetéről szóló hírt fogadták, hogy milyen álláspontra helyezkednek a műhelyek munkásai. A vasutassztrájk másnapján - április 20-án - már nem léptek munkába a szolnoki, a szombathelyi, a zágrábi műhelyek munkásai.

Ott, ahol már előrehaladt a vasúti munkások szociáldemokrata szervezése, a Magyar Vasutastól, a bizalmiaktól várták a sztrájkra való felszólítást. Garlati Gyula, a vasutas-mozgalom egyik veteránja, aki ebben az időben az Északi Főműhely munkása volt, elmondotta, hogy a főműhely munkásai izgatottan várták a sztrájkba szólító felhívást. Azonban hiába várták. A Szakszervezeti Tanács még április 19-én éjjel értekezletre hívta a vasúti munkások bizalmijait és feladatukká tette a műhelyi és pályafenntartási munkásság munkabeszüntetésének megakadályozását.

A bizalmi ülés megállapította, hogy a vasúti munkások nincsenek helyzetükkel megelégedve. "A küzdőkkel szolidaritást vállalunk és őket nemes küzdelmükben azzal támogatjuk, hogy megakadályozzuk, hogy közülünk csak egyet is sztrájktörőnek felhasználhassanak!" - mondotta a bizalmi ülés határozata. A munkások akarata ellenére azonban azt is kijelentette a bizalmi ülés, hogy "még nem érkezett el az idő, amikor nálunk is üt a leszámolás órája".

A bizalmiak határozatát "Nyílt levél a Kereskedelmi Miniszter Úrhoz!" című falragaszon hozták nyilvánosságra.

A Szociáldemokrata Párt megalkuvó vezetői a sztrájkoló vasutasok felé demagóg módon arról beszéltek, hogy a vasúti munkások nem elég szervezettek és a proletariátus gazdasági elvei lehetetlenné teszik a munkások és az alkalmazottak közös sztrájkját (A Szociáldemokrata Párt a mozdonyfűtőket, mozdonyvezetőket, váltóőröket, kocsirendezőket stb. nem tekintette munkásnak). A Magyar Vasutas tudósítása szerint a műhelymunkások bizalmi férfijai még 19-én éjjel felkeresték a sztrájkoló vasutasokat és "tudatták, hogy a munkások sztrájkba lépése nem lendítene a sztrájkolok ügyén. Kifejtették, hogy a vasúti munkások ez idő szerint még nem eléggé szervezettek arra, hogy egy sztrájkban sikerrel megállják a helyüket. A balsikernek pedig kitenni a munkásokat veszedelem volna. A bizalmi férfiak kifejtették még az egyéb okokat is, amelyek miatt a munkások és a vasúti alkalmazottak közötti közös sztrájk lehetetlen. Ezek az okok a proletárság gazdasági elveire vezethetők vissza".

Az ipari munkások felé a tényeket meghamisítva, az igazságot elferdítve a Népszava arról írt a sztrájk alatt, hogy "a harcoló vasutasok nem munkások, nem is szolgák, hanem tisztek és altisztek. A sztrájktanyán nem a Marseillest, hanem a Szózatot éneklik, a hazát a királyt éltetik".

A vasúti műhelymunkásság többsége nem értett egyet a nyílt levélben foglaltakkal, a sztrájk mellett volt. Garlati Gyula visszaemlékezése szerint az Északi Főműhely munkásai csoportokba verődve a Magyar Vasutas című újságot, a Szakszervezeti Tanács vezetőit szidalmazták a tétlenség miatt. A vidéki vasúti munkások is követelték a bizalmiaktól a sztrájkhoz való csatlakozást. Farkas Izor, a vasúti munkások szociáldemokrata szervező bizottságának elnöke elmondotta, hogy a vidéki műhelyekből egyre-másra kapta a táviratokat, amelyben azok a sztrájkhoz való csatlakozást követelték.

A vasúti műhelymunkások több helyen a bizalmiak határozata után is szolidáris sztrájkba kezdtek. De ahol nyíltan nem sztrájkoltak, ott sem ment a munka. A nyugati javítóműhelyben "április 20-án, a lakatosok és más munkások tétlenül állottak, csendesen várva a teendőket".

Egyes források szerint április 21-én este az államvasúti műhelyek budapesti munkásai bizalmas gyűlésén többen követelték a sztrájkhoz való csatlakozást.

A sztrájk másnapján a Duna-balparti teherrakpart több, mint száz munkása lépett sztrájkba és ment a vasutasok zuglói sztrájktanyájára.

A Népszava a sztrájk harmadik napján ismételten azt követelte, hogy a vasúti műhelymunkások szigorúan tartsák magukat a "Nyílt levél"-ben megállapított állásfoglaláshoz.

A Szociáldemokrata Párt és a Szakszervezeti Tanács vezetőinek a vasutassztrájkkal való szembeállását mutatja az is, hogy a sztrájk idején a szociáldemokrata szervezkedés hatására egyes műhelyek munkásai, akik korábban sztrájkba léptek, a forgalom megindulása előtt felvették a munkát. A Népszava április 23-án például lelkendezve közölte az alábbi hírt: "Lapzártakor a következő táviratot kaptuk. A zágrábi összes műhelyi munkások üdvözlik a szaktanácsot és csatlakoznak a szervezkedéshez. A munkát felvették".

A vasúti munkások bizalmi férfijai - akik közül nem egy a kialakuló munkásarisztokráciához tartozott - féltek a kapitalista vállalkozó állammal szembeni nyílt harctól.

A vasutassztrájktól megrémült uralkodó osztályok a sztrájk gyors megszüntetését kérték a kormánytól. "Az Újság" című lap április 20-i vezércikkében statáriumot követelt a vasutasok ellen.

 

Az Állam lépései

A belügy- és a honvédelmi miniszter már 19-én éjjel elrendelte a rendőrség, a csendőrség, és a katonaság készenlétbe helyezését. Április 20-ra virradó éjjel és 20-án kora reggel megkezdődött a fővárosi és a vidéki MÁV állomások és vasútvonalak karhatalommal történő megszállása. A budapesti Nyugati pályaudvart a 3. bosnyák ezred és a 44. gyalogezred két zászlóalja őrizte. Bosnyák katonák őrizték a Nyugati pályaudvar raktárait, s ők szállták meg a Nyugati pályaudvar és Rákosrendező közötti vasútvonalat is. Rákosrendezőn egy század 44. gyalogezredben és egy század bosnyák katona ütött tábort. A Keleti pályaudvart a 32. gyalogezred katonái tartották megszállva, míg a ferencvárosi pályaudvaron a 86. gyalogezred 8, 10, és 11-es százada tanyázott. A katonák mellett a pályaudvarokon jelentős számú rendőr és szuronyos csendőr is tartózkodott.

A sztrájk kezdetétől rendőrök és detektívek őrizték Tisza István miniszterelnök palotáját, Hieronymi Károly kereskedelmi miniszter villáját és Iyudvigh Gyula MÁV elnökigazgató házát, mert tartottak a vasutasok tüntetésétől.

A Kormány és a hivatalos Székesfőváros lovasrendőrökkel, szuronyos katonákkal, a toloncolás előkészítésével várta a fővárosba érkező vidéki vasutasokat, akiknek többsége azonban még Budapest határán, a nyílt pályán leszállott a vonatokról, s onnan villamosokon és gyalog vonult a fővárosi vasutasok sztrájktanyáira. Közel félszázad rendőr és a 6. gyalogezred egy százada vonult ki a Fehérvári úti vámházhoz, hogy a Budafokról villamoson érkező vasutasokat letartóztassák.

"A lovasrendőrök elállották a síneket, a katonaság kört formált a kocsik körül, lövésre tartott puskával. A rendőrség vezetője felszólította a vasutasokat, szálljanak le a kocsikról. A négyszáz ember egy tömegben az országútra verődött"

Ezeket a vasutasokat a Mosonyi utcai toloncházba kísérték. A 443 letartóztatott vasutas között csak három tisztviselő és két mérnök volt.

A Fiume felől érkező 350 vasutast -  akik közben Budapest közelében hajóra szálltak át -, a rendőrök a Boráros téri hajóállomásról a főkapitányság udvarára kísérték. Az itt letartóztatottak zöme szintén szolga és altiszt. Mindössze tíz tisztviselő és három mérnök volt közöttük.

Így fogadta a hivatalos Magyarország a vasutasok sztrájkját.

Így várta a rendőrség az országos gyűlésre érkező vasutasokat a keleti pályaudvar csarnokában, kik Kelenföldön már leszálltak, de útközben letartóztatták őket
(A katonaság megszállta a pályaudvarokat, csak igazolvánnyal lehetett belépni, melyet a rendőrség állított ki.Másnap, április 20-án, Vázsonyi Vilmos gróf Tisza István miniszterelnököt felkereste a parlamentben és kérte a gyűlés engedélyezését, mely szerinte az egyetlen mód, mellyel a rendet vissza lehet állítani. Gróf Tisza nyomban felszólalt a parlamentben és kijelentette: a gyűlés megtartását nem engedélyezi, de, hogyha kell, fegyveresen töri le a sztrájkot)
https://library.hungaricana.hu/hu/view/ORSZ_KOZL_Sk_1937_MagyarVasutassagOknyomozoTort/?query=r%C3%A1kosrendez%C5%91&pg=442&layout=s

 

Politikai hangok

A vasutassztrájk kitörése, a vasúti közlekedésnek Magyarország egész területén való megbénulása közvetlenül hatással volt a parlamenti pártharcokra is. Az "erőskezű" miniszterelnök néhány héttel a sztrájk előtt törte meg a parlamenti obstrukciót. Bár ő maga sem bízott a parlamenti béke tartósságában, mégis remélte, hogy április 20-án annak a császári és királyi leiratnak a közzététele, amely a II. Rákóczi Ferenc és bujdosó társai hamvainak hazaszállítását rendelte el, kedvező hatással lesz a pártok korábbi megegyezéseire. Ezt a számítást is keresztülhúzta a vasutassztrájk.

A vasutassztrájk kérdését formálisan nem tűzték a képviselőház napirendjére, de április 20-án, 21-én és 22-én az ezzel kapcsolatos napirend előtti felszólalások és az azokra adott miniszterelnöki válaszok töltötték ki az ülések időtartamát.

Azok az ellenzéki pártok vagy pártonkívüli képviselők, akik a vasutasok korábbi mozgalmát saját befolyásuk kiszélesítésére, híveik, választóik számának növelésére akarták felhasználni, a mozgalom megindulása óta a vasutasok barátjának tüntették fel magukat. Sztrájkot nem akartak és minden tőlük telhetőt megtettek annak megakadályozása érdekében. A sztrájk kitörése után a parlamentben felszólaló képviselők kivétel nélkül elítélték a vasutassztrájkot és felajánlották szolgálataikat a sztrájk leszerelése érdekében.

Annak ellenére, hogy a sztrájk elítélésében az ellenzéki pártok egyetértettek a kormánnyal, mégis viharos jelenetek játszódtak le a parlamentben. Az ellenzéki pártok szónokainak számolni kellett saját választóik véleményével, a vasutasok hangulatával és azzal, hogy a főváros és a vidék jelentős tömegei együttéreztek a sztrájkólókkal. Ha nem is a vasutasok érdekében, de általában a szabadságjogok megsértéséért bírálták a Kormányt.

Az ellenzéki pártok kezdetben igyekeztek a sztrájk következtében keletkezett helyzetet felhasználni a Kormány elleni támadásra és a sztrájk tüzénél megsütni saját pecsenyéjüket. Az ellenzéki pártok a Kormányra, a Kormány az ellenzékre hárította a felelősséget a sztrájk kitöréséért. A viták során több képviselő felvetette, hogy Tisza István mondjon le.

A legélesebb vita annak a kérdésnek kapcsán fejlődött ki, milyen intézkedéssel lehet leggyorsabban és legeredményesebben munkába állítani a vasutasokat és megindítani a vasúti forgalmat. A miniszterelnök kezdettől fogva arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vasutasok az állam felesküdött alkalmazottai, akiknek nincs joguk sztrájkolni, és a Kormány egyetlen kérésüket sem hallgatja meg, amíg munkába nem állnak. Tisza kijelentette, hogy a Kormány meg fogja indítani a forgalmat, "teljesíteni fogja kötelességét, ha kell szuronyokkal is".

A Szatmármegyei Közlöny cikke április 24-én

A Szatmármegyei Közlöny írja: "Budapesten kezdetben a hangulat a sztrájkolok mellett volt. De most már, midőn a fővárosban minden üzlet, kereskedelem szünetel, az élelmi czikkek fogyatékán vannak és a drágaság napról-napra nő, a hangulat a vasutasok ellen fordult. A kormány, daczára, hogy több rendbeli miniszteri tanács volt, a melyen a sztrájk vezéreivel tárgyaltak, nem akarja a fizetés-tervezetet módosítani. Tisza gróf kijelentette, hogy ha szombat estig megegyezés nem jön létre, az összes sztrájkotokat elbocsátják a szolgálatból és uj munkaerőket fogadnak fel. E czélból a köztekedési kormányzat megtette intézkedéseit arra nézve, hogy a forgalmat más munka erőkkel berendeztesse. Felhívást bocsátott ki aziránt, hogy azok, akik vasúti szolgálati teendőkhöz értenek, nyugdíjazott vasutasok stb. jelentkezzenek szolgálatra. Ezenkívül azok, a kik a katonaságnál vasúti alkalmazásban voltak, berendeltettek szolgálattételre. Az igy jelentkezzetek száma vett értesítés szerint már is 5600-ra tehető, bár mi e számot túlzottnak tartjuk. Egy-egy vonat Budapest és Bécs között már közlekedik, legújabban már Szolnokra indítottak egy vonatot. A déli vasúton, amely tudvalevőleg egy társulaté, egy perczig sem volt fenakadás a közlekedésben. Tisza miniszterelnök és családja Bécsbe utazott fel. Ludvigh az államvasutak igazgatója csakhamar a sztrájk kiütése után lemondott állásáról. Utódja minden valószínűség szerint Mándy Lajos nyug. miniszteri tanácsos lesz, a ki tudvalevőleg vármegyénk fia".

A parlament nagy zajjal fogadta ezt a bejelentést. Az ellenzéki pártok helytelenítették, hogy a Kormány nem tárgyalásokkal, nem megegyezéssel, hanem szuronyokkal, fenyegetéssel akarja a forgalom felvételére kényszeríteni a vasutasokat.

A magatartás indító oka nem annyira a sztrájkoló vasutasok iránti rokonszenvben keresendő, hanem a néptömegektől való félelemben. Ezt egyes felszólalók félreérthetetlenül meg is mondották. Az "Ugrón Párt" elnöke például arról beszélt, hogy a fővárosba érkező vidéki vasutasok letartóztatása olyan cselekedet, amelyen "nem csak a vasutasok, hanem a közönség is fel fog háborodni".

A függetlenségi és a 48-as párt szónoka szerint veszélyes a szuronyok erejére való támaszkodás, mert "a szuronyok mögött is emberek állnak, polgárok, vasutasok és munkások, a szuronyok is sztrájkolhatnak".

A polgári ellenzék pártjainak a vasutassztrájk alatti parlamenti és egyéb tevékenysége - annak ellenére, hogy sok borsot tört a Kormány, s különösen a miniszterelnök és a kereskedelemügyi miniszter orra alá - lényegében a vasutassztrájk megtörését, a vasúti forgalom megindítását segítette elő. Egyedüli "eredmény", amit a kormánynál elértek, hogy az "erőskezű" miniszterelnök nem hivatalosan felkérte a vasúti hivatalnokok között népszerű Vörös László ny. kereskedelmi államtitkárt, országgyűlési képviselőt, hogy igyekezzen rávenni a vasutasokat a szolgálat folytatására. Vörös László azonban nem mert a sztrájkolok ezrei közé a sztrájktanyára menni, hanem a vasutasmozgalom korábbi vezetőivel kezdett tárgyalni a Demokrata Körben.

A vasutasok mozgalmának többnyire hivatalnok vezetői a sztrájkhír hallatára a Demokrata Körben gyülekeztek és Vázsonyi Vilmos javaslatára bizottságot alakítottak a sztrájk leszerelésének, a vasutasok szolgálatba való visszavezetésének elősegítésére. A bizottságnak 13 tagja volt, ezért azt "13-as bizottság"-nak nevezték el. A források több helyen úgy beszélnek róla, mint a sztrájkbizottságról. A 13-as bizottság azonban nem volt sztrájkbizottság, tagjait nem a sztrájkoló tömeg választotta, sőt 20-án a rendzavarástól való félelem miatt még megalakulásukat se merték a sztrájktanyán bejelenteni. Egy korabeli polgári politikus véleménye szerint a 13-as bizottság "a békés polgárok benyomását" mutatta.

Hogy mennyire nem a sztrájkolok szerve volt, azt bizonyítja az is, hogy amikor eredménytelen tárgyalások után félre akartak állni, maga a kereskedelmi miniszter kérte őket, hogy maradjanak.

(A rendelkezésre álló forrásokból megállapítható, hogy a 13-as bizottság egyes tagjainak állásfoglalása és magatartása nem minden esetben egyezett az egész bizottságéval. Ezt azonban csak a bizottság egyes tagjainak értékelésénél lehet figyelembe venni. A bizottságon belüli ellentétek nem éleződtek ki annyira, hogy ezek a mozgalom és a 13-as bizottság értékelése szempontjából döntő jelentőségűek volnának)

Sztrájkolók a Nyugati pályaudvar fűtőháza előtt

 

A tárgyalások megkezdése

A 13-as bizottság és a Kormány által erre felkért Vörös László ny. államtitkár között 20-án délután kezdődött meg a tárgyalás. A 13-as bizottságnak a sztrájkoló vasutasok részéről nem volt felhatalmazása semmilyen tárgyalásra. A sztrájkolok a maguk követelését igazságosnak, jogosnak és teljesíthetőnek találták, nem akartak alkudozni. Amikor tudomást szereztek a tárgyalásról, tömegesen jelentek meg a Demokrata Körben, hogy megakadályozzák a bőrükre való alkudozást. A tárgyalás délután kb. 5 órakor kezdődött, de már "7 órára a terem tele volt emberekkel. Ezek nagyon fel voltak izgatva, s nagyon kiabáltak, amikor megtudták, hogy mit tárgyaltak a bizottság tagjai. Azt mondották, nem szabad engedni, agyonütjük, aki enged.« »Árulók« »Gazemberek« »Összejátszotok a kormánypártiakkal hangzott a tanácskozó bizottság felé félezer összegyűlt forrongó vasutas ajkáról".

A tárgyalások eredményeként a Kormány bűnbocsánatot, a betiltott nagygyűlés engedélyezését ígérte. Kijelentette, hogy a Szolgálati Rendtartás megadása és a szövetség megalakulása ellen elvi kifogása nincs. A fenti engedmények betartásáért Vörös Iyászló saját személyével akart biztosítékot nyújtani. Ezzel szemben a kormány a szolgálat azonnali felvételét követelte. A tárgyalás eredményét a zuglói sztrájktanya résztvevőinek kellett volna jóváhagyni az április 21-i gyűlésen, de a "tömeg a leghatározottabban tiltakozott a békefeltételek pontjai ellen: Nem fogadjuk el, nekünk nem kell!" - hangzott mindenfelől.

Korabeli források egybehangzó tudósítása szerint a Kormány békefeltételei ismertetésekor valóságos orkánja tört ki a szenvedelemnek: "Nem lépünk szolgálatba addig, amíg az 1901. és 1903. évi memorandumunkban foglaltakat meg nem adják! Eleget bolondították már bennünket ! Megtelt csordultig a keserű pohár! A szónok csak nagy üggyelbajjal tudta lecsillapítani a háborgó tömeget".

Az igen harcias hangulatban lefolyt gyűlés egyik a hallgatóság soraiból előlépett szónoka ezután így fogalmazta meg azokat a feltételeket, amelyek alapján a kormánnyal való tárgyalás megkezdődhet: "Mi nem szorulunk bűnbocsánatra, mi bűncselekményt nem követtünk el. Mi kormánygaranciát kérünk, hogy közülünk senkit a mozgalom miatt sem meg nem büntetnek, nem nyugdíjaznak, sem át nem helyeznek. Mi azt kívánjuk, hogy azok a tényezők, akik a mozgalmunk elnyomására, a mi törekvéseink meggátolására törekedtek, akik a közönséget hamisan informálták, akik meg akarták akasztani a mi jogos mozgalmunkat, huszonnégy óra alatt eltávolíttassanak. Az 1904. évi januári előléptetéseket s a kinevezéseket 24 óra alatt publikálják s a létszám 30 százalékkal lépjen elő, az 1904 januárjában esedékes fizetési hátralékot azonnal fizessék ki, a már benyújtott eddigi, s a pótmemorandumban foglalt követeléseket 24 óra alatt teljesítsék".

S végül a feltételek között volt az a követelés is, hogy a vasutasok választott képviselői beleszólhassanak az új Szolgálati Rendtartás kidolgozásába.

Az április 21-i gyűlés szemléltetően bizonyította, hogy a sztrájkolok nagy tömege nem volt bizalommal sem a 13-as bizottság, sem az ellenzéki képviselők iránt. Hock János országgyűlési képviselő szerint "a tömeg nem bízott senkiben, sem bennem, sem a közvetítőben, (Vörös Ivászlóban), a 13-as bizottságban sem, ők a maguk erejében bíztak, hogy az Ő szervezett helyzetük meg fogja akasztani a forgalmat s ezáltal kényszerítve lesz a kormány velük megalkudni".

A sztrájkoló vasutasok azzal, hogy elvetették a békítő tárgyalások eredményét, és új követeléseket állítottak, azzal, hogy kifejezésre juttatták a polgári ellenzék pártjai és az azok befolyása alatt álló 13-as bizottság iránti bizalmatlanságukat, csak az első lépést tették meg a harc eredményes folytatása érdekében. Tovább azonban nem mentek, nem választottak új bizottságot a sztrájk vezetésére, a kormánnyal való tárgyalás folytatására. A 13-as bizottság tagjai a sztrájkoló tömeg félrevezetése érdekében a gyűlésen nem szegültek szembe a tömeg követelésével, de az újabb tárgyalások során még fel sem vetették ezeket a - szerintük - nem ésszerű és tapintatlan követeléseket.

A harcoló vasutasok korábbi mozgalmának és 1904 áprilisi sztrájkjának egyik leglényegesebb belső korlátja, legnagyobb fogyatékossága az volt, hogy a vasutasok nem tudtak szakítani a polgári befolyás alatt álló bizottságokkal s nem voltak képesek a régi vezetők helyébe újakat állítani. Ez nem kis mértékben dezorganizálta a sztrájkolok erejét, lehetetlenné tette a kormány terrorisztikus intézkedéseivel szembeni szervezett ellenállást, akadályozta a harc további kibontakozását, s elősegítette a sztrájk letörését.

Nem kívánom felsorolni azokat az okokat, amelyek megnehezítették az adott viszonyok között a sztrájk e hiányosságának felszámolását. Csupán a legfontosabbat, a Szociáldemokrata Párt magatartását említettem meg. Minden túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetői a vasutas mozgalom iránti közömbösségének és a vasutassztrájkkal való szembeállásának jelentős szerepe van abban, hogy a sztrájkoló vasutasok nem rendelkeztek elég erővel saját vezérkaruk kialakítására, s így a többség akarata ellenére megmaradt az úgynevezett "13-as bizottság" és azon keresztül a polgári ellenzék befolyása a sztrájkolókra.

A Kormánynak, az ellenzéki politikai pártoknak, a 13-as bizottságnak az a kísérlete, hogy látszatengedményekkel leszerelje a sztrájkolókat, eredménytelen maradt. Vörös László látva a sztrájkolok elszántságát és a győzelembe vetett hitét, hamarosan felhagyott a további alkudozással, visszavonult.

 

Az Állam lépései és a sztrájk folytatása

A Kormány a tárgyalás megkezdésével egy időben előkészületeket tett a forgalomnak katonasággal való megindítására. Budapestre rendelték a korneuburgi vasúti ezredet (vasúti- és távíróezred 1883-1918 között). Úgy gondolták, hogy e vasúti ezred segítségével a különböző szolgálati helyeken elszórtan élő vidéki vasutasokat, akiknek harcosabb vezetői Budapesten vannak, majd szolgálattételre kényszerítik. A cél elérése érdekében a kereskedelmi miniszter április 20-án megtiltotta az egész országban a vasutassztrájkra vonatkozó, nem hivatalos telefonbeszélgetéseket és távirati közléseket. Ezt kihasználva a MÁV igazgatóság számtalan vidéki vasútállomásra küldött olyan dezinformációs táviratot, amely szerint a sztrájkolók Budapesten kibékültek és felszólítják vidéki társaikat, álljanak munkába. A vidéki vasutasok azonban nem álltak kötélnek, megbízottaik nagy áldozatok árán gyalog és parasztszekéren indultak Budapestre, hogy a budapesti sztrájktanyán tartózkodó társaikkal kapcsolatot teremtsenek. Különösen nagy örömet és lelkesedést keltett a zuglói sztrájktanyán a debreceni vasutasok megbízottainak a megérkezése. A debreceni vasutasok 14 parasztszekéren érkeztek. Nagyobb csoport sztrájkoló érkezett Szolnokról is.

A Kormány és a vasút vezetői fenyegetéssel - és amikor az eredménytelen maradt - megvesztegetéssel kíséreltek sztrájktörőket toborozni.

Több tízezer sztrájkoló vasutas között azonban nem találtak sztrájktörőt. Ezzel kapcsolatban jellemző az alábbi beszélgetés, amely a zuglói sztrájktanyán egy sztrájkoló mozdonyvezető és egy fotóriporter között lefolyt. A beszélgetést az Egyetértés 1904. április 22-i száma közölte: "Az egyik mozdonyvezető a fényképezés után megkérdezte a fényképészt: - tudja-e az úr, kit vett le most? Az önérzetes kérdés meglepte a fotográfust. Mosolygott, de nem felelt. - Úgy nézzen meg, hogy nekem ötszörös fizetést ígértek, ha elviszek egy vonatot. Ötszörös pénzt Uram! Tudja mennyi az?  Hát nem vittem és nem is viszem el. Mert nekem nem kell a pénzük, ma nem kell, még ha annyi is!".
 
A budapesti sztrájktanyán levő rendkívül lelkes és harcias hangulatot nem törte meg a miniszterelnöknek a képviselőházban elhangzott fenyegetése sem. A sztrájkoló vasutasok nem ijedtek meg.

A sztrájkoló vasutasok hangulatára jellemző továbbá az a magatartás, ahogyan a budapesti sztrájktanyán fogadták az oda érkező parlamenti képviselőket. Vörös László eredménytelen missziója utána miniszterelnök több kormánypárti és ellenzéki képviselőt kért meg, hogy személyes rábeszéléssel igyekezzenek a sztrájkolókat munkafelvételre bírni. A 48-as függetlenségi párt lapja, az Egyetértés még lelkendezve írta, hogy a sztrájkolók így köszöntötték a kormánypárti Dobieczky Sándort, aki korábban a MÁV debreceni üzletigazgatója volt: "Miért nem láttuk a képviselő urat három évig? Miért jön csak ma? Nekünk hiába beszél! - A kormány küldte! - Nem hallgatjuk meg! Menjen innen!". S végül mielőtt megszólalhatott volna, kitessékelték a sztrájktanyáról.

Kossuth Ferenc a függetlenségi és 48-as párt elnöke már felháborodva írt arról az Egyetértés április 24-i vezércikkében, hogy a sztrájkoló vasutasok a legnagyobb ellenzéki párt hivatalos küldötteivel sem akartak szóba állni. Hock János pap képviselő maga mondta el, hogy a sztrájktanyán, amikor a munka felvételére, a kormánnyal való békére kérte a sztrájkolókat, azok beszédét "megéljenezték és azt mondták, hogy nem békülünk".

Gazdasági következmény

Az 1904-es vasutassztrájk bénítóan hatott az ország gazdasági életére. Hatása különösen érezhetővé vált Budapesten, az ország gazdasági, politikai és kulturális központjában. Budapest életében jelentős szerepe volt már ekkor a vasúti közlekedésnek. Az ország fővárosában közel félezer km vasútvonala volt a MÁV-nak. Szinte kizárólag vasúton érkezett a gyárak nyersanyag- és a lakosság élelmi szükséglete, a lassan világvárossá fejlődő fővárosba. Magyarország legfontosabb vasútvonalai sugárszerűen Budapestről indultak. Ebben az időben Budapest vasúti közlekedésének nemcsak országos, de európai jelentősége is volt. Amikor Budapesten megakadt a vasúti közlekedés, akkor lényegében megszűnt Európa legtöbb országa és a Balkán közötti vasúti összeköttetés.

A tőzsde kezdettől élénken reagált a vasutassztrájk hírére" "A főváros kereskedő világában valósággal pánikszerű volt a (április 20-i) reggeli lapok híreinek hatása. A tőzsdén kisebbszerű derűt keletkezett, ijesztő képe volt az értékpiacnak. A kereskedő és iparos egyesületekben tanácstalanul szaladgáltak az emberek és keresték a forgalom fenntartásának módozatait. A gyárakban, nagykereskedésekben, gabonairodákban és a malmokban jóformán szünetel az üzlet. Ha posta nincs és főleg, ha szállítani nem lehet, megszűnik az élet".

A sztrájk gyorsan éreztette hatását a budapesti élelmiszerpiacon is. "Drágább a hús, a zöldség, a tojás, tej pedig alig kapható már" - írta a Népszava április 23-án.

A vasutasok sztrájkja közvetlen hatással volt a magyarországi munkás-paraszt és a nemzetiségi mozgalmakra. A sztrájk híre lelkesítően hatott az ipari munkásságra. A munkások az egész országban készek voltak munkabeszüntetéssel is támogatni a vasutasok igazságos küzdelmét.

Nehéz volna túlozni a vasutassztrájk kitörésének a falu népére gyakorolt közvetlen hatását. A korabeli lapok szerint a falu népében "megrendült a kormányzat erejébe vetett hit". Egyes vidéki városokban "a nép egész nap hullámzott az utcán és a pályaház körül".

A vasutassztrájk idején megélénkültek a zavargások a nemzetiségi vidékeken is. "A horvát közvélemény rendkívüli rokonszenvvel kíséri a vasutasok mozgalmát". Április 22-én Zágráb közelében véres parasztzavargás volt, de az Arad megyei románok között az a hír van elterjedve hogy kiütött a háború. A vasutassztrájk idején a legnagyobb méretű parasztmegmozdulás április 24-én Élesden volt, ahol elemi erővel robbant ki a román és magyar földmunkások és szegényparasztok elégedetlensége. A csendőrség sortüzet adott az elégedetlenkedőkre.

A magyarországi vasutassztrájk kitörésének híre nagy visszhangra talált egész Európában, de különösen a monarchia népeinél és a szomszédos országok vasutasainál. Az üdvözlő táviratok mellett nagyobb pénzsegélyt is küldtek a külföldi vasutasok, de ezeket a Posta a Kormány utasítására visszatartotta, tartva attól, hogy "a pénzküldemények az anélkül is nagyon kitartó sztrájkolókat még hevesebb ellenállásra tüzelnék".

A sztrájk nemzetközi jelentőségét fokozta az a tény, hogy a magyarországi államvasutak forgalmának megszűnésével megszakadt Nyugat és Közép-Európa, valamint a Balkán országai közötti vasúti közlekedés. A Monarchia belgrádi követe április 23-i távirati jelentésében a többi között elmondta, hogy a "Magyar Államvasutak igazgatóságának ez az összeomlása annak a tekintélynek, amelyet a Monarchia a Balkán-államokban még élvezett, többet ártott mint hihető lett volna".

Bécsben az a hír terjedt, hogy Magyarországon forradalom van.

A vasúti forgalom megindítására irányuló kormánykísérletek csődbe jutása, a sztrájkolok elszánt ellenállása, valamint a tömegmozgalmak megélénkülése napról-napra jobban csökkentette Tisza kormányának tekintélyét mind belföldön, mind az európai országokban.

Tisza István április 22-én Bécsbe ment, hogy megtegye a szükséges lépéseket a "forgalom minden eszközzel, a magyar állam egész hatalmával" való kierőszakolására. Sietni kellett a sztrájk letörésével, mert - az ő szavaival élve - "az anyagi károk nap-nap mellett hatványozódtak és félő volt, hogy mind nagyobb tért hódít az a felfogás, hogy a kormány tehetetlen".

 

A sztrájk letörése

Április 23-án, a sztrájk negyedik napján indult meg teljes erővel a nagybirtokos, nagytőkés Magyarország elnyomó gépezete a kommunista támogatást élvező sztrájkoló vasutasok ellen. Megkezdődött a "rendcsinálás" és a "forgalom minden eszközzel, az állam egész hatalmával" való kierőszakolása.

Tisza miniszterelnök április 22-én - hogy megszabaduljon a parlamenti ellenzék bírálatától - kierőszakolta a képviselőház ülésének április 25-re való elnapolását, s ugyanakkor bejelentette a királynak, hogy a vasutassztrájk letörése érdekében szükségesnek tartja az országgyűlés ülésszakának berekesztését. A képviselőházat így április 25-én a királyi kézirat felolvasásával alkotmányellenesen berekesztették.

A király még április 22-én aláírta a katonaköteles vasutasok bevonultatásáról szóló - ugyancsak törvényellenes - parancsot. A sztrájk letörésére irányuló katonai intézkedések a honvédelmi miniszter vezetése alatt történtek. Ő utasította az ország területén állomásozó honvéd katonai egységek parancsnokait, hogy nemcsak a politikai hatóságok utasítására, de a vasút vezetőszervei (igazgatóság, üzletvezetőség, forgalmi főnökség) megkeresésére is bocsássanak rendelkezésre katonai egységeket. Tisza István hasonló utasítás kiadását kérte április 22-i, a közös hadügyminiszternek küldött táviratában.

Az igazságügyi minisztérium április 23-i utasítására a királyi ügyészségek a szolgálatukat nem teljesítő MÁV alkalmazottak ellen büntető eljárást indítottak.

A sztrájk megtörésére irányuló kormányintézkedések sorába tartozik annak a hamis hírnek elterjesztése is, hogy a 23-i Hivatalos Lap 5600 új vasutas kinevezését fogja közölni. Ami annyit jelent - magyarázták a napilapok - hogy 5600 vasutas már biztos, hogy elvesztette kenyerét".

A terrorisztikus intézkedések ellenére a sztrájkoló vasutasok ezrei a sztrájk harmadik és negyedik napján, fáradtan, éhesen, de azzal az elszántsággal gyülekeztek a sztrájktanyára, hogy a győzelemig folytatják a harcot.

A rendőrség és a katonaság valóságos haditervet készített a zuglói sztrájktanya feloszlatásának végrehajtására. 23-án délre "200 gyalogos és 90 lovasrendőr kerítette körül a sztrájktanyát, a csömöri úton egy egész század huszár lovagolt fel és alá, a sztrájktanya csak úgy hemzsegett a hivatásos és dilettáns spiclik óriási tömegétől".

A 13-as bizottság - Vázsonyi Vilmos közvetlen befolyására - minden tőle telhetőt megtett (23-án délelőtt) a sztrájktanya feloszlatásának elősegítése érdekében. Arra kérte a sztrájkolókat, hogy "ha jön a rendőrség és katonaság és letartóztatja a sztrájkvezéreket, senki egy szót ne szóljon, egy kar fel ne emelkedjék, csend legyen és nyugalom. A letartóztatott sztrájkbizottság helyét elfoglalja a másik, már megválasztott helyettes bizottság, azután a harmadik és így tovább".

23-án déli 1 órakor - közvetlen a sztrájktanya feloszlatása előtt -, izgatásért és kormánysértésért letartóztatták Sarlay Jánost, a 13-as bizottság egyik tagját. A rendőrkapitány ezután bejelentette a sztrájktanya feloszlatását. A rendőrkordon szorosabbra zárult a vasutasok körül és nyomban megkezdődött az igazoltatás. A tartalékosok megkapták a behívó parancsokat. A napilapok szerint Budapesten "valóságos ostromállapot van, amilyenre nem igen emlékezzünk. Amerre az ember jár, csupa katona és vasutas".

A nagybirtokos, nagytőkés osztály uralmának érdekében az ellenzéki pártok 23-án, az eddigi látszat-elllenzékieskedés helyett nyíltan szembefordultak a sztrájkoló vasutasokkal és tevékeny részt vállaltak a sztrájk megszüntetésében, a vasúti forgalom megindításában. A függetlenségi és 48-as párt vezetőinek április 23-i értekezlete a hazafiasságra hivatkozva hívja fel a vasutasokat a forgalom azonnali felvételére.

Ugyanezen párt vezére, Kossuth Ferenc, az Egyetértés április 24-i számában a következőket írja: "nem lehet a leghatározottabban el nem ítélnünk a vasutasok sztrájkját, amely páratlan a maga nemében, mert ezelőtt a világon sehol nem sztrájkoltak államvasutak alkalmazottai".

A 13-as bizottság Vázsonyi Vilmos javaslatára az összes ellenzéki pártok segítségével kísérli meg a sztrájkolók munkába vezetését. Eredmény nélkül. A sztrájktanya feloszlatása és a király behívó parancsa fokozta a sztrájkoló vasutasok felháborodását. A sztrájkolók többsége még biztos volt a győzelemben, a tartalékosok behívását nem tekintette a sztrájk letörésének. A zuglói sztrájktanyát csoportosan elhagyó vasutasok a harc folytatása mellett döntöttek.

A politikai élettől rendeletileg távoltartott mozdonyvezetők, vasúti szolgák és alsó kategóriájú altisztek politikai látóköre a harc közben szélesedett, osztályöntudata növekedett. A sztrájk előtti hetek és a sztrájk első napjainak eseményei mindinkább nyilvánvalóvá tették a sztrájkolok előtt, hogy a polgári ellenzék pártjaitól semmit sem várhatnak. A zuglói sztrájktanya feloszlatása után öntudatosodásban gyorsan fejlődtek a fővárosban levő sztrájkoló vasutasok. Ennek egyik leglényegesebb mutatója, hogy 24-én hajnalban a vasutasok egy csoportjának küldöttei - a 13-as bizottság tudta nélkül - a Szociáldemokrata Párt vezetőihez fordultak, hogy a sztrájk sikeres, győzelmes befejezése érdekében megszerezzék a szervezett munkásság támogatását. A vasutassztrájk ezzel a lépéssel április 24-én elérte fejlődésének tetőpontját. A sztrájk további menete ettől kezdve döntően attól függött, hogy a Szociáldemokrata Párt hogyan fogadja a hozzá forduló vasutasokat.

A Szociáldemokrata Párt, amely még a sztrájk másnapján sem tartotta igazi harcnak a vasutasok harcát, a Népszava szerint - a sztrájk tartama alatt "maga őrizkedett attól, hogy a maga segítségét oly tolakodva kényszerítse rájuk (a vasutasokra) a mint ezt Hock Jánosok tették".

A Szociáldemokrata Párt vezetőivel ellentétben a párt egyszerű katonái, a szervezett budapesti ipari munkások a zuglói sztrájktanyán egyengették a sztrájkoló vasutasok öntudatosodásának útját. Valószínű, nem kis mértékben járult hozzá a sztrájk fejlődéséhez az ő lelkes felvilágosító és nevelő munkájuk. A szociáldemokrata vezérek és szociáldemokrata munkások állásfoglalásának különbözősége legvilágosabban április 24-én mutatkozott meg.

A Népszava lenézően, a megvetés hangján írta a pártvezetőkhöz forduló vasutasokról, hogy "könyörögni jöttek hajnalban".

A párt vezérei - a fővárosi szociáldemokrata munkások harcos hangulatának hatására - nem merték nyíltan megtagadni a vasutasok kérését. Azt ajánlották a sztrájkot folytatni kívánó vasutasok küldötteinek: "amennyiben a kormány Tisza miniszterelnök hazaérkezése után az amnesztiát megadná, a vasutasok kössenek békét. Csak ha a kormány oktalan makacskodna és még az amnesztiát is megtagadná, akkor igyekszik majd a párt a vasutasok ügyének a maga legmesszebbmenő akciójával is nyomatékot adni, hogy a vasutasok valamelyes eredményt érjenek el".

A párt vezetői a továbbiakban kijelentették, hogy ilyen körülmények között is csak akkor foglalkozik a párt a vasutasok ügyével, ha a 13-as bizottság kéri a beavatkozását.

(Jellemző a szociáldemokrata párt vezetőire, hogy 24-én délelőtt Visontai Soma országgyűlési képviselőn keresztül értesítették a Kormányt arról, hogy a sztrájkoló vasutasok hozzájuk fordultak és a szervezett munkásság támogatását kérték a sztrájk folytatásához)

A párt vezetői tudták, hogy a 13-as bizottság a liberális burzsoázia eszköze és nem a memorandumokban foglalt követelések maradéktalan teljesítéséig sztrájkolni akaró tömeg képviselője. Ha ennek ellenére mégis ilyen feltételekhez kötötték a sztrájkba való beavatkozást, akkor ezt csak azért tették, mert számukra előnyösebb és kényelmesebb volt a sztrájkolók kérésének ilyen visszautasítása, mint a nyílt színvallás.

A szociáldemokrata párt vezetői 24-én hajnalban nem gondolták, hogy "a kormány oktalan makacskodik és még az amnesztiát sem adja meg". Azt még kevésbé hitték, hogy a 13-as bizottság valaha is kérni fogja a párt segítségét. De amire nem számítottak mégis bekövetkezett: 24-én délben tartott minisztertanács úgy határozott, hogy semmiféle engedményt, még az amnesztiát sem hajlandó megadni a sztrájkolóknak. Amikor a sztrájkolok tudomására jutott a határozat, azok a sztrájk folytatása mellett döntöttek és kényszerítették a 13-as bizottságot, hogy felkeresse a párt vezetőséget és kérje a sztrájk folytatásához a hajnalban megígért támogatást. A pártvezetőség "visszautasította az utolsó szalmaszálba kapaszkodó bizottságot és elhatározta, hogy nem indítja meg azt a nagy akciót, (az általános sztrájkot) amelyre reggel még hajlandó lett volna".

A sztrájk letörése után a Népszava azzal indokolta a pártvezérek elutasító állásfoglalását, hogy lehetetlen lett volna hétfőn (25-én) reggelre meghirdetni az általános sztrájkot: "Miután a vasutasok küldöttei elvtársaink kérdésére kijelentették, hogy a hétfői nap folyamán sem tudják a sztrájkot fenntartani, ha már reggel nem tör ki az általános sztrájk, azt tanácsolták nekik elvtársaink, vezessék vissza az embereket a munkához".

A vasutassztrájk hatására a fővárosban és vidéken egyaránt szaporodó munkássztrájkok, tüntetések, a horvátországi és erdélyi parasztzendülések azt mutatták, hogy megvolt a lehetősége az általános sztrájk kirobbantásának. A vasutassztrájk ötödik napján az egész ország dolgozó népe égett a harci vágytól. Az élesdi parasztzendülés óráiban a budapesti Keleti pályaudvar környékén több száz munkás éltette a sztrájkoló vasutasokat és szidta a kormányt. A rendőrök nem bírtak a tömeggel és így katonaságot vezényeltek ki.

A vonatok indulására várakozók a Keleti pályaudvar előtt

A Vasárnapi Újság rja 24-én: "A magyar állami vasutak forgalmának hirtelen megszüntetése miatt nyomasztó és izgató körülmények közé került az ország. A vasutak legnagyobb része minálunk állami s így el lehet mondani, hogy a forgalmat a Kárpátoktól Adriáig, Dévénytől a tömösi szorosig az állam intézi, a mi a forgalom szünetelését annál súlyosabb csapássá teszi az egész országra. A forgalom ápr. 19-én este szakadt meg egyszerre. Európa közepén Magyarország vasutjai egyszerre megbénultak s nem bírták közvetíteni kelet és nyugat érintkezését.

A mívelt világ egyik legnagyobb sztrájkja tört ki. A vasutak szünetelésével a postai, kereskedelmi szállítások, pénzküldések, szóval csaknem az egész közlekedés megszakadt. Az állami vasutak sztrájkját már huzamosabb idő óta emlegették, de teljesülését nem hitték. A mozgalom azonban nagy volt a vasutasok közt fizetésök javítása végett. Április 16-ikán a képviselőházban Lukács László pénzügyminiszter benyújtotta a törvényjavaslatot a vasutasok fizetéséről. Nem voltak megelégedve vele és országos gyűlésben akarták megvitatni Budapesten. A gyűlésre sok vasutas el is indult, kivált Fiume és Horvátország felől.

A budapesti központi bizottság azonban 19-ikén arról kapott hivatalos értesítést, hogy az országos tanácskozást a kormány nem engedi meg. Erre s a vasutasok mozgalmainak leghevesebb vezetői ellen indított fegyelmi vizsgálatok hirére tört ki a sztrájk. A vasutasok távíró útján mindenfelé megadták a táviró jelt az általános sztrájkra és a jelzés szerte ment mindenfelé. A hol a vonatok vezető személyzete értesült róla, a szolgálatot rögtön abba hagyta, eltávozott és a vonatok gépvezető, kalauz és minden segédszemélyzet nélkül maradtak. Az állomások személyzete is megtagadta a szolgálatot. Nem egy helyen a vonatokat az állomásról kivitték és elhagyott helyen állították meg. Nem lehetett tovább mozdulni, az utasok ott rekedtek. A vonat kezelő személyzete pedig elment.

Több állomásnál, így Szolnoknál, a vonatok az állomás körül álltak meg a különböző síneken, azokat otthagyták és így a közlekedési vonalakat valósággal eltorlaszolták. Az utasok czéljuktól távol megakadtak. Szegény emberek, kik talán utolsó pénzükön utaztak, különösen nehéz helyzetbe jutottak. Kimondhatatlan a zavar, mely így keletkezett. Budapest már a sztrájk első napján nem kapta meg a tejet, a második napon kimaradt a zöldség, a hús. Azonban a további szállításra szánt marhák, borjuk, sertések is fennakadtak a főváros körül s mivel ezek táplálékáról senki sem gondoskodott, itt fordították azokat élelmezésre. A kereskedelmi forgalom megakadályozása az üzleteket sújtotta. A képviselőházban április 20-án és 21-én egyébről sem beszéltek, csak a sztrájkról.

A kormány érintkezésbe lépett a sztrájkolok bizottságával és Vörös László volt államtitkár, meg Vázsonyi Vilmos képviselő közvetítették az alkudozásokat, az előbbi a kormány, az utóbbi a sztrájkolok részéről. Az egyik sérelem az volt, hogy a Fiúméból és a horvát vidékről az április 20-iki gyűlésre két vonaton érkezett mintegy ötszáz vasutast a rendőrség bekísérte, estig fogva tartotta s csak akkor bocsátották szabadon. A békéltető tárgyalások azonban nagyon nehezen mentek, sőt mikor e sorokat irjuk, mind kevesebb a remény a békés megegyezésre. Közben, hogy a fennakadt forgalmon némikép segítsenek, április 21-én már egy pár vonatot bírtak elindítani először is Bécs felé, hogy a postát elvigye. Ezeknél csupa tisztviselők teljesítették a szolgálatot, a vasúti kocsikat is ők tologatták.

A sztrájkolok központja Budapesten, a Csömöriút végén, a Zuglóban levő Schátz-íéle vendéglőben rendezkedett be, nagy kerti helyiségben. E mozgalmas tanyáról közlünk fényképi felvételeket, továbbá a keleti pályaudvarról, az elutazásra hiába várókról, kik batyujok mellett üldögélnek, de semmi biztatást nem kapnak, hogy mikor utazhatnak el. A pályaudvarokon egyébiránt katonaság őrizte a megakadt vonatokat, melyeken Budapesten két millió értéknél több szállítmány volt a sztrájk kitörésekor, A rendőrök táplálták a barmokat és a baromfiakat. A mi vonat nagy nehezen elindult végre, azon több volt a katona, mint az utas".

A fővárosi fuvarosok 24-én tartott nagygyűlése a Szociáldemokrata Párt akarata ellenére rokonszenvét fejezi ki a sztrájkoló vasutasok iránt. A gyűlésen az Összes fuvarosok kimondták a sztrájkot s 6000 fuvaros és 500 lerakó beszüntette a munkát.

Az események tehát nem azt mutatják, hogy lehetetlen volt az általános sztrájk megszervezése és 25-ére való kimondása. Ellenkezőleg, a források azt bizonyítják, hogy nem kis fáradságba került a Szociáldemokrata Párt vezetőinek visszatartani a forrongó budapesti proletariátust az általános sztrájktól. A vasutassztrájk napjaiban "az általános sztrájk nemcsak komolyan szóba került - ismerte be a Népszava 1904. május 7-i elméleti cikkében - de megvalósításától a fővárosban is egy hajszál választotta el a pártot. Ami legkülönösebb, az általános sztrájk győzelmi kilátásai esetleg a lehető legjobbak lehettek volna. Ha a vasutassztrájk például tovább tart, a fővárosban elfogy az élelmiszer és a szén, a munka jórészt - akár akarjuk, akár nem - szünetel és az éhség, a szomjúság a vízművek megállása után úgyis fenyeget. Ilyen esetben a forradalmi hangulat megvan. Szinte lehetetlen elképzelni, hogy a vasutassztrájkból kifolyólag a fővárosi munkásság akaratából vagy szénhiány miatt beszünteti a munkát, vér ne folyjon a főváros kövezetére". A Népszava a párt szerencséjének tartotta, hogy elmaradt az általános sztrájk.

A párt vezetői, és a Népszava tollforgatói később mentegetni igyekeztek sztrájk alatti, elítélendő magatartásukat. Ezért elferdítették a tényeket s megrágalmazták a sztrájkoló vasutasokat. A Népszava szerint a sztrájkoló vasutasok "nem keresték a munkásság támogatását. Ellenkezőleg, minden eszközt megragadtak, hogy távol tartsák maguktól a szervezett proletariátust. Kiszolgáltatták magukat a különféle ellenzéki pártoknak".

Kizárólag a vasutasok hibájának tüntették fel, hogy mozgalmuknak nem volt kapcsolata a Szociáldemokrata Párttal. "A vasutasok szervezkedése és mozgolódása elejétől fogva távol állott nemcsak a szociáldemokrata pártszervezetektől, de még közvetett összeköttetésben sem volt a szociáldemokratákkal. A kinevezett vasutasok között alig van jelentékeny számú híve a szociáldemokrata eszméknek".

Később az általános sztrájk elmaradásáért is a sztrájkoló vasutasokat tették felelőssé. A Népszava megállapítása szerint "A vasutas sztrájkolok szervezetlenségének köszönhető, hogy az általános sztrájk elmaradt, - esetleg - a párt szerencséjére".

A XII. pártkongresszusra készített központi vezetőségi jelentés már odáig ment, hogy azt mondotta: "a pártvezetőség azért nem volt hajlandó általános sztrájkot szervezni, mert a 13-as bizottság nem kérte a szociáldemokrata munkásság támogatását. A párt vezetőség önzetlenül és ellenszolgáltatás nélkül megígérte az összmunkásság támogatását. Azonban pártunk küldötteinek a 13-as bizottság kijelentette, hogy nem kéri a munkásság támogatását. A párt ilyen körülmények között nem volt hajlandó a munkások tízezreit oktalan harcba vinni".

A szociáldemokrata vezérek a vasutassztrájk idején - de különösen április 24-én - tanúsított magatartása végleg eldöntötte a vasutassztrájk kimenetelét, megkönnyítette a sztrájk brutális letörését. A Szociáldemokrata Párt Vezetősége segítette a Kormányt abban, hogy úrrá legyen a vasutassztrájk következtében megélénkült tömegmozgalmak felett. Az Újság - a legreakciósabb kormánykörök lapja - a szociáldemokrata vezérek állásfoglalásának ismertetésekor örömmel jegyezte meg, hogy a sztrájk idején "hidegek maradtak, mert a szociáldemokraták jó vezetés alatt vannak".

A vasutassztrájk bukásáért s azért, hogy Magyarország ipari és mezőgazdasági munkásai nem tudták helyzetük javítására felhasználni a vasutassztrájk teremtette kedvező feltételeket, elsősorban a szociáldemokrata vezetőket terheli a felelősség.

A sztrájkoló vasutasok és az Állam erőszakszervei közötti harc kiéleződése is azt mutatta, hogy a sztrájk 24-én érte el fejlődésének tetőpontját. Ezen a napon, a főváros utcáin nagy tömegben hullámzó vasutasok többször rendeztek kisebb-nagyobb tüntetéseket. Egyes helyeken megrongálták a vasúti berendezéseket, mozdonyokat, váltókat stb. Máshol szembehelyezkedtek a karhatalommal. A rendőrök és csendőrök országszerte, de különösen Budapesten, kardlapokkal ütlegelték a tüntető vasutasokat, majd tömegesen kísérték őket a rendőr- és csendőrőrsökre. Budapesten több száz vasutast kényszerítettek a rendőrkapitányságokon a munka felvételére. A rendőrség 24-én este megkezdte a 13-as bizottság tagjainak letartóztatását.

Vázsonyi Vilmos és Turtsányi Pál bábáskodása mellett létrejött a második 13-as bizottság, amely Vázsonyi javaslatára 25-én hajnalban a munka felvételére szólította fel a vasutasokat. A Szociáldemokrata Párt vezetőinek elutasító magatartása, a második 13-as bizottságnak a munka felvételére felszólító felhívása megkönnyítette a sztrájk letörését. A sztrájkolok jelentős része felháborodással fogadta mind a Szociáldemokrata Párt állásfoglalását, mind a második 13-as bizottság felhívását. A Budapesten tartózkodó zágrábiak és kolozsváriak kijelentették, hogy éhenhalnak, de nem mennek haza ilyen eredménytelenül: "Agyonvernének otthon társaink - mondották a zágrábiak - ha így hazamegyünk. Azután megölne a szégyen. Itt maradunk, éhenhalunk".

 

A sztrájk utolsó napjai

A sztrájkoló vasutasok rendkívül nehéz körülmények között, hősiesen küzdöttek követeléseikért. A harc folytatásához bátorítást kaptak a dolgozó nép, elsősorban a fővárosi proletariátus szolidáris megmozdulásaiból. A sztrájk utolsó napjainak harcaiban öntudatban, elszántságban, egyéni helytállásban igen sokat fejlődtek. A proletárhősiesség, a leleményesség ragyogó példáját adta Fekete Sándor pécsi mozdonyvezető. A szegedi üzletvezető a következőkben írja le a hős mozdonyvezető "bűneit" a pécsi főügyész részére: "A f. évi ápr. 24-én Pécs állomásról bevezetett és katona kísérettel közlekedtetett 1912. sz. személyvonat csak Dárda állomásig juthatott el, mert a mozdonyvezető, és pedig név szerint Fekete Sándor, a vonatnak továbbítását megtagadta, a tüzet kidobta és a vizet leeresztette. Nevezett mozdonyvezető a vonatnál jelen volt főszolgabíró egyenes felhívására sem hajlott. Elmondotta, hogy ő a vonattal csak azért indult el Pécsről, mert ott azt mondták neki, hogy az Eszékiek már szolgálatba léptek, de útközben - hogy hol és kitől, azt titokban tartotta - megtudta, hogy őt Pécsett csak rászedték, mert az eszékiek le nem szereltek, s hogy ezt kétségtelenül megtudhassa, Dárda állomáson mozdonyát szolgálatképtelennek jelezvén, Eszékről segélymozdonyt kéretett. Mikor aztán segélymozdony Eszékről nem indult, dobta ki a tüzet mozdonyából".

Sokan nemcsak, hogy szolgálatot nem teljesítettek, de még a katona vonatok közlekedését sem akarták megengedni, amíg követeléseiket a Kormány nem teljesíti. A forgalom megindításával szembeni ellenállás tömegméretű volt. A miskolci "fütőházfőnök egy lokomotivot akart vezetni Budapestre, de a vasutasok a mozdonyt kövekkel megdobálták és a főnököt a mozdony elhagyására kényszerítették".

A nyíregyházi fütőházfőnök az üzletvezetőség felszólítására sem vállalkozott mozdonyvezetésre, "mert őt agyonveréssel fenyegetik, életét félti s inkább állásáról is kész lemondani".

 

A forgalom újraindítása és a megtorlás

A Kormány katonai segédlettel látott a vasúti forgalom megindításához. Az első katonavonatok üzletvezetők, forgalmi és fűtőházfőnökök, valamint igazgatósági és üzletvezetőségi főtisztviselők vezetésével indultak meg. Ahol nem volt üzletvezető vagy fütőházfőnök a vonattovábbításra, ott az igényeket lejjebb szállították. Pl. Nagyszombatról 23-án indított első vonat mozdonyát egy fűtő vezette, a fűtő szerepét egy elcsapott borbélylegény látta el, míg a kalauzi teendőket egy tanító végezte.

Április 24-én a katonai behívót kapott sztrájkolok bevonulásával egy időben megkezdődött a vasutasok egy részének, elsősorban a sztrájkhoz legkésőbben csatlakozott hivatalnokoknak, a szolgálatban való szórványos jelentkezése. Nézzük a Nyugati pályaudvar példáját. Az Újság jelentése szerint 24-én a Nyugati pályaudvaron szolgálatot teljesítő 78 hivatalnok közül "négy kivételével mind jelentkezett. Az állomás felvigyázók is megjelentek, dolgoznak a tornyokban, csupán a váltóőrök és kocsitolók szolgálatát végzik katonák".

Legkésőbben a mozdonyvezetők vették fel a munkát. 24-én még a debreceni vasutasok sztrájkja sem ért véget, "többen jelentkeztek ugyan szolgálatra, de - a mozdonyvezetők még mindig sztrájkolnak. A tegnapi nap (24-e) folyamán mintegy másfélezer vasutas kapta meg katonai behívóját, mozdonyvezető kettő-három van köztük, debreceni mozdonyvezető lapunk zártáig a behívott katonai mozdonyvezetőkön (mindössze 3 van) kívül egy sem állott szolgálatba".

Még 25-én is igen kevés mozdonyvezető jelentkezett szolgálatra, sőt egyes helyeken még 26-án is volt olyan mozdonyvezető, aki "inkább vállalta a letartóztatást, mint a szolgálat felvételét".

A polgári ellenzék és a szociáldemokraták által támogatott kormánynak az állam valamennyi elnyomó szerve mozgósítása után is négy napra volt szükség, hogy eltiporja a vasutasok sztrájkját. A MÁV igazgatóság jelentése szerint "A budapest-jobbparti és balparti üzletvezetőség, továbbá a miskolci, debreceni, a szegedi, az aradi és a szombathelyi üzletvezetőség vasúthálózatain április 26-án az összforgalom felvétetett, míg a kolozsvári és zágrábi üzletvezetőség vonalain csak a személyforgalom állott vissza a rendes mederbe, míg a teherforgalom megindítását 27-re tervezik".

Az 1904-es vasutassztrájkot a nagybirtokos, nagytőkés állam leverte. Újból megindultak a vonatok. Az ostromállapot még heteken keresztül tartott a MÁV vonalain és állomásain. A vasúton mindenütt felfegyverzett csendőröket, rendőröket és katonákat lehetett látni. Katonaruhába bújtatták a vasutasokat is. De ez még nem jelentett elég biztosítékot a Kormánynak, ezért minden mozdonyon négy szuronyos, többnyire idegen (bosnyák) katonára bízták a mozdonyszemélyzet feletti felügyeletet. A menetjegyeket ellenőrző kalauz mögött is ott lépkedtek a szuronyos katonák.

A vasutassztrájk letiprása után kegyetlen megtorlás következett. Bár Tisza István miniszterelnök a közvélemény megnyugtatása érdekében arról beszélt, hogy "a Kormány a bosszúállásnak még a látszatát is elkerüli, és a törvény teljes szigorát nem alkalmazza", mégis több, mint 1600 vasúti alkalmazott ellen indították meg a büntető eljárást. Ennél sokkal több vasutast függesztettek fel a szolgálatból és utaltak MÁV fegyelmi bíróság elé.

A bírósági tárgyalások során több, sztrájkban részt vett vasutas dolgozót ítéltek hosszabb-rövidebb fegyházbüntetésre. A vasutassztrájkról írt valamennyi, ez ideig megjelent tanulmány elhallgatta ezt a tényt, sőt nagy hangon azt bizonygatta, hogy a vasutasokat felmentették valamennyi bírói fórumon. E nézet alapja az volt, hogy a 13-as bizottság tagjait a bíróság felmentette. Azonban a vasút egyszerű dolgozóit, azokat a szolgákat és altiszteket, akik a sztrájk kezdeményezőjeként léptek fel, akik kitartásra buzdították a sztrájkolókat, elítélték és velük a büntetést letöltették. A budapesti főügyész 1904. október 15-i jelentése beszámolt az igazságügyminiszternek arról, hogy Budapesten Bohus Mihály, Pázmány Lipót és Tóth Pál rákosrendezői vasutasok 2-2 hónapi, a szolnoki vasutasok közül Szálai Sándor egy hónapi, Tari István, Liszonyi Vince, Horváth József 21-21 napi Szendrei Albin 14 napi fogházbüntetésüket kitöltötték.

Ez ideig még nem sikerült pontos kimutatást készíteni arról, hogy a sztrájkból kifolyólag hány vasutast ítéltek el. A minisztertanács újabb vasutassztrájktól való félelmében 1905. augusztus 16-án kimondotta, hogy a maga részéről méltányosnak és igazságosnak tartja, hogy ne folytassák tovább a sztrájkban való részvétel miatti felelősségrevonást.

A megtorlással örökre el akarták venni a vasutasok kedvét a sztrájktól. Az Újság szerint "mennél kíméletlenebbül, mennél irgalmatlanabbul büntetik meg a sztrájkolókat, annál nagyobb garanciát kap az ország a mostani és a jövőbeli hasonló merényletek ellen".

Az egyik vidéki lap nyíltan meg is írta, reméli, hogy a súlyos megtorlás után "a vasutasoknak, de még dédunokájuknak sem fog eszébe jutni, hogy valamikor sztrájkoljanak".

A vasutassztrájktól megrémült uralkodó osztályok - beleértve a vasutasok korábbi mozgalmával kacérkodó középburzsoázia képviselőit is - nem elégedtek meg a sztrájk brutális letörésével, az embertelen megtorlással, hanem olyan törvények hozását követelték, "amelyek a jövőben lehetetlenné teszik a mostanihoz hasonló sztrájkot. Budapest székesfőváros törvényhatósága határozatban mondotta ki, hogy helyesli azokat a kormányintézkedéseket, melyek a sztrájkot megtörték. Ugyanakkor elvárja »a törvényhatósági bizottság a Kormánytól, hogy gondoskodni fog az ország törvényes rendjének állandó és intézményes megszilárdításáról és elejét veszi azoknak az erőszakos irányzatoknak, törekvéseknek, amelyek végzetes megrázkódtatással fenyegetik az országot".

Hogy a vasút vezetői mennyire féltek a vasutassztrájk közeli megismétlésétől, arra fényt vet többek között a MÁV igazgatóságnak az üzletigazgatókhoz intézett 1904. évi július 17-i bizalmas távirata. Ez a távirat utasította az üzletvezetőket, gondoskodjanak arról, hogy a mozdony vezetésre jogosított központi és f ütőházi mérnökök, mozdonyfelvigyázók szükség esetén minden pillanatban rendelkezésre álljanak.

"A legkisebb rendellenesség esetén szállja meg a fűtőházat katonasággal" -  rendelkezik az Igazgatóság.

AJÁNLÓ

A sztrájk következményei

Az 1904-es vasutassztrájk elbukott. A nagy küzdelemben a vasutasok alul maradtak, de a harc nem volt hiábavaló. A kormány a sztrájkot követő években kénytelen volt a sztrájkolok követeléseinek nagy részét (fizetésrendezés, szolgálati rendtartás átdolgozása, bizonyos szervezkedési szabadság engedélyezése stb.) teljesíteni. Bátran mondhatjuk, hogy mindazok a gazdasági, politikai, szociális és a munkaviszonyban bekövetkezett egyéb változások, amelyek a huszadik század első évtizedében a vasutasok érdekeit szolgálták, lényegében a nagy sztrájknak az eredménye. Annak köszönhetők, hogy 1904 áprilisában az összvasutasság határozott lépést tett előre az osztályöntudatra ébredés és a modern munkásmozgalomhoz való csatlakozás útján. S ez utóbbi a vasutasok szempontjából a sztrájk leglényegesebb eredménye.

Az 1904-es nagy vasutassztrájk a XX. század első évei magyarországi munkásmozgalmának egyik nagy jelentőségű eseménye. Nemcsak azért, mert tízezreket mozgatott meg, de azért is, mert a vasút - különösen az egész országra kiterjedő államvasút - nemcsak a személyszállítás és az áruforgalom szerve, nem egyszerű szállítási vállalat, hanem igen fontos államhatalmi szerv is.

Az 1904-es vasutassztrájk, annak ellenére, hogy a sztrájkoló vasutasok követelései többségükben gazdasági jellegűek, a vasúti közlekedés nemzetgazdasági és államhatalmi jellegéből adódóan politikai színezetet kapott. A sztrájk politikai jellegét húzza alá az is, hogy a sztrájkoló vasutasok munkaadója nem egyik vagy másik tőkés volt, hanem maga az államhatalom. A korabeli sajtó kivétel nélkül hangsúlyozta a vasutassztrájk rendkívül nagy jelentőségét: "nincsen olyan országos szervezettel bíró munkásszakma - írta a Népszava a sztrájk harmadik napján - amelynek sztrájkja annyit árthatna a közgazdaságnak, olyan mértékben veszélyeztetné a társadalmi rendet, annyira megbolygatná és oly széles területen a sokat emlegetett békét, mint a vasutasoké".

A forradalmi válság érlelődésének talaján létrejött vasutassztrájk nagy hatással volt a magyarországi munkás- és parasztmegmozdulásokra, s nem kis mértékben járult hozzá e válság elmélyüléséhez. A vasutassztrájk híre eljutott az ország legtávolabbi zugába is, s forradalmasítólag hatott a falu elnyomott és kizsákmányolt népére. Hogy a századforduló utáni években a mezőgazdasági proletárok harcaira milyen nagy hatással volt a vasutassztrájk, arra több forrás utal. Az 1905. évi nagy dunántúli földmunkás- és szegényparaszt mozgalmak - az 1905-ös aratósztrájkok - okait keresve Mérey Klára helytállónak tartja a Magyar Nemzet akkori megállapítását, mely szerint "a tavalyi vasutassztrájk nyitotta fel szemeit ezeknek a jámbor természetű mezei munkásoknak, akik azelőtt talán hírből sem ismerték a sztrájkot".

Az 1904-es vasutassztrájknak rendkívül nagy jelentősége van a vasutasok mozgalmának további fejlődésére. A magyarországi államvasutak forgalmi szakmunkásai és kisfizetésű alkalmazottai először 1904-ben egyenesítették ki derekukat és hirdették nyíltan követeléseiket, először kapcsolódtak be a magyarországi munkásosztály nagy harcába, amelyet az ebben az időben a nagybirtokos, nagytőkés rend ellen vívott. Az 1904-es vasutassztrájk nagy iskola volt a MÁV forgalmi szakmunkások és kisfizetésű alkalmazottak számára. Ez ébresztette őket saját erejük tudatára és ez taníttatta meg velük az összefogás jelentőségét. A sztrájk növelte a vasutasok osztályöntudatosodását s minden belső korlátja, fogyatékossága ellenére is segítette a szocializmus térhódítását körükben. A vasutasok százai és ezrei előtt vált világossá, hogy a nagybirtokos, nagytőkés Magyarországon emberi életért, nagyobb darab kenyérért, politikai jogokért, szervezkedési szabadságért eredményesen csak a szocialista munkásmozgalommal szövetségben, forradalmi munkáspárt vezetésével harcolhatnak.

Amíg a vasúti forgalom dolgozói a sztrájk idején közeledtek a szocialista munkásmozgalomhoz, addig a szociáldemokrata párt vezetői a korábbi éveknél is jobban tartózkodtak az államvasúti forgalmi dolgozók szervezésétől és azok spontán megmozdulásának vezetésétől. Már az 1904-es vasutassztrájk eseményei is érzékeltették, hogy nemcsak a vasutasok, de az összmunkásság osztályharca szempontjából is nagy jelentősége van a vasúti forgalmi munkások és kisfizetésű alkalmazottak bevonásának a munkásmozgalomba. A magyarországi szociáldemokrata párt vezetői a sztrájk alatti magatartásukkal és azzal, hogy a sztrájkot követő félévszázadon keresztül lemondtak a Magyar Államvasutak forgalmi dolgozóinak osztályharcos szövetségbe való tömörítéséről, nemcsak a vasutasoknak a helyzetük megjavításáért folyó harcát nehezítették, de lényegesen gyengítették a magyarországi munkásmozgalom erejét is.

A magyar vasutasmozgalomnak szerencséje, hogy a Szociáldemokrata Párt becsületes baloldala okult az 1904-es vasutassztrájk tanulságaiból. Landler Jenő és a köréje tömörülő vasutasok megszívlelték a sztrájk figyelmeztetését, s a Szociáldemokrata Párt hivatalos vezetőségének akarata ellenére, hallatlanul nehéz körülmények között - lényegében illegálisan - folytatták a harcot a vasutasság osztályharcos szervezése érdekében. Az ő érdemük, hogy az 1904-es sztrájk nem ment feledésbe, hogy példája és emléke a további évek során - különösen az első világháború idején - harcra buzdította a vasutasok legjobbjait.