A statisztikák szerint a fejlettebbnek számító
nyugati országrész városaiban még 1880-ban előfordult, hogy az elhunytak
70%-a semmilyen orvosi segítségben nem részesült. A hagyományos
társadalmi felfogás az egészségügyi ellátásról és betegségekről
igen-igen lassan változott meg: a társadalom hite szerint a betegség,
egészség, gyógyulás és halál egyaránt Istentől származik, aki például a
pusztító járványokat is büntetésként zúdítja az emberiségre, míg a
gyógyulást jutalomnak szánja. E felfogás folyományaként tartották a
városi hatóságok a járványok utáni ünnepélyeket, hálaadó
istentiszteleteket, s emeltek emlékoszlopokat.
A XIX. század végéig általánosan elterjedt jelenség volt, hogy a
betegségeket öngyógyítással igyekeztek megszűntetni, s szinte minden
családban volt valaki, aki rendelkezett több-kevesebb gyógyító
ismerettel. A házi orvosszerek és a népi gyógyeljárások közül
leggyakrabban a füstölést, a párolást, a kenést, illetve a teákat és a
paprikás pálinkát alkalmazták. Ezt a fajta önorvoslást - az olvasni tudó
kisebbség számára - idővel orvosságos könyvek segítették; A XIX. század
első felében a gyógyfüveket részben könyvekből, részben családi
hagyományként ismerték meg az emberek. Ugyanakkor minden közösségben
voltak specialisták is, akik a gyakran családon belül örökített "titkos"
tudásra támaszkodtak: ők voltak a "gyógyító emberek", vagy a kovács és a
kenőasszony, de általában a bába is foglalkozott szinte mindennel, ami a
gyógyítással, betegséggel volt kapcsolatos.
Gyógyszerként a környezetükben található anyagokat használták, s az
eljárásokban a gonosz szellemek kiűzésére vagy távol tartására szolgáló
mágikus praktikák éppúgy szerepeltek, mint a megfigyelésekre alapozott,
azok által igazolt módszerek. Emellett szinte minden betegségre
alkalmazták az érvágást, amely szinte divattá is vált a "rossz" és
"sűrű" vér megcsapolására (ezt általában a borbély vagy a sebész
végezte).
Az érvágás a XVIII. században érte el karrierje tetőpontját amikor már
nemcsak gyógyításra, hanem megelőzésre is kezdték használni jellemzően a
tavaszi megújulás és újjászületés jegyében, majd mindez a XIX. század
közepén kiment a divatból, hiszen egye többet tudtak meg a betegségekről
és okaikról.
Az alacsonyabb képzettségű seborvos vagy kirurgus mintegy összekötő
kapocs volt az orvoslás két szintje - a népi és az akadémiai - között,
amelyek gyakorlatilag alig érintkeztek egymással. A népben ugyanis
mélységes idegenkedés élt az orvosok és a gyógyszerészek iránt: a
kolerajárványok idején például gyakran karhatalommal kellett utasításaik
végrehajtására kényszeríteni a parasztokat. Az egyetemi orvoslással
foglalkozók viszont általában sommásan babonaságnak minősítették a népi
orvoslás gyakorlatát, és még a hazai gyógynövényeket sem igen ismerték.
A XIX. század első évtizedeiben kezdett el hódítani a magasabb körökben
a magnetizmus, a homeopátia valamint a vízzel és izzasztással történő
gyógyítás, amit a hazai nemesek is előszeretettel vettek igénybe
gyógyulásuk reményében.
Az állami egészségügy első elemei a XVIII. században épültek ki, amikor
is meghozták az első intézkedéseket a fel-felbukkanó járványok ellen.
Ekkor államérdekként kezdték el kezelni az alattvalók egészségi
állapotát, közfeladatnak ismerve el a betegekről való gondoskodást, a
környezet higiénikusabbá tételét és az egészségügyi ismeretek
terjesztését. A század második felére épült ki az egészségügy területi
szervezete, amikor 1752-ben királyi rendelet írta elő a megyei orvos
alkalmazását, akinek feladatai közé tartozott a szegény betegek ingyenes
gyógyítása, az egészségügyi rendészeti teendők (főleg járványok idején)
és a törvényszéki orvosszakértői feladatok ellátása.
A seborvosok (kirurgusok) vagy borbélyok - a csak belgyógyászattal
foglalkozó valódi doktorokkal szemben - a sebek, fekélyek, ficamok,
törések kezelésével, valamint foghúzással és érvágással foglalkoztak. A
nép általában nagyobb bizalommal viseltetett irántuk, mint az orvosok
iránt. A XIX. században viszont már általában sikerrel követelték meg
tőlük a hatóságok az egyetemi tanfolyam elvégzését.
Ekkoriban élt és működött a híres orvos, Markhot Ferenc is, aki Bihar
vármegye tiszti főorvosa volt, emellett elnyerte Forgách Pál váradi
püspök udvari orvosának tisztét is. Barkóczy Ferenc egri püspök 1758-ban
Egerbe hívta, majd megtette Heves és Külső-Szolnok vármegyék tiszti
főorvosává, de ő lett a püspök és a papnevelő intézet orvosa is.
Markhot tudományos munkásságának középpontjában az egri termálvíz
gyógyhatásának kimutatása állt. A helytartótanács 1762-ben elrendelte,
hogy az ország valamennyi megyei főorvosa kutassa fel és írja le a
megyéjében található ásvány- és gyógyvizeket. A jelentések közül magasan
kiemelkedett Markhot doktor munkája, ami a kor színvonalán élenjáró
tudományos értekezés volt.
Markhot 1769. november 25-én nyitotta meg Egerben, az irgalmas barátok
kórházában az első hazai orvosiskolát, a Scola Medicinalist, amelynek a
nyitó tanévben tíz hallgatója volt. Orvosképzési elvének a maga korában
kimagasló voltáról tanúskodik, hogy a hallgatók nem csak elméleti
képzést kaptak, de tudásukat kórházi gyakorlattal is fejlesztették; így
vált iskolája a klinikai rendszer korai előfutárává.
A kormányzat az 1770-es évektől próbálta elérni, hogy minden nagyobb
településen legyen tanult bába. Az egyetemen és a kolozsvári
sebészorvosi intézetben állandó szülészeti tanfolyam működött, de a
falusi bábák zömét a megyei főorvos képezte ki 7-10 nap alatt és látta
el "jusslevéllel".
Az egri irgalmasrendi kolostor, templom és kórház a XVIII. század végén
A Mária Terézia 1772-ben megtiltotta ugyan, hogy az iskola doktori oklevelet adhasson ki és 1775-ben bezáratta az intézményt, de az itt végzett medikusok a Nagyszombati Egyetemen viszont csekély utótanulmányok után megkaphatták az orvosi diplomát.
A Magyar Orvosi Kar felállítására csak a XVIII. században került sor, amikor Mária Terézia udvari orvosát és a Monarchia egészségügyének átszervezőjét, Gerard van Swietent (1700-1772) bízta meg a nagyszombati egyetem orvosi karának előkészítésével. A kar megszervezését elsősorban a súlyos orvoshiány indokolta, mivel a magyar orvosjelöltek külföldi tanulmányait 1725-ben külön engedélyhez, a kancellária jóváhagyásához és a Helytartótanács útleveléhez kötötték. Ez a rendelkezés a bécsi egyetem jogainak védelme érdekében született. A nagyszombati orvosi kar megszervezésénél a magyar egyetemen szerzett oklevél csak a magyar korona területére volt érvényes, míg a Bécsben kapott diplomával a Monarchia bármely országában működési engedélyt lehetett nyerni. E rendelkezés következtében - és a bécsi első orvosi iskola hírneve miatt - jelentős létszámban végeztek magyarok Bécsben orvosi tanulmányokat, sokszor többen, mint Nagyszombatban vagy később Pesten. E rendelkezést II. József visszavonta, de a XVIII. század végén ismét életbe lépett és maradt Eötvös József második miniszterségéig (1867-1871). |
1775 után Markhot öt évig behatóan foglalkozott a
kirurgusok, sebészek és bábák oktatásával. 1779-ben három tanulni vágyó
fiatal jelöltet sebészmesterré nyilvánított, miután anatómiából,
szülészetből és sebészetből levizsgáztatta őket.
A Nagyszombatba kinevezett első öt orvostanár – Plenck Jakab, Prandt
Ádám, Trnka Vencel, Schoretich Mihály és Winterl Jakab – részben már a
bécsi egyetem neveltjei voltak, Van Swieten választotta ki őket, s
reformjai szellemét valósították meg Magyarországon. Ők egységes, jól
összeszokott csoportot képeztek, s a Monarchia szakértelmiségéhez
tartoztak, akiket Bécs a szükségnek megfelelően helyezett át bárhová.
Helyzetük nem volt könnyű, de orvosi tudásuk legjavát igyekeztek
hallgatóiknak átadni és az oktatás feltételeit biztosítani.
Nehézségük volt bőven: Nagyszombatban hiányzott a gyakorló kórház,
szegényes volt a felszerelés és a város kiesett az ország szellemi
vérkeringéséből. Nem csoda hát, hogy az egyetemet és az orvosi kart
1777-ben Budára helyezték át, ahol az orvosi kar a Királyi-palota
melletti ún. Stöckl-féle házban kapott helyet, s rendelkezésére
bocsátották a budai városi kórházat.
Az általános helyzetet Townson, a hazánkban járt angol utazó így
jellemezte: "(...) a kórház rossz, bár az jó, hogy az egyetemhez
tartozik, de csak nagyon kevés beteget tud felvenni, az egyetem gazdag
alapítványokkal rendelkezik, jó a természetrajzi és a fizikai
gyűjteménye. A könyvtár szép, nagy termekben helyezkedik el, de kevés új
tudományos könyvvel rendelkezik. Használata akadálytalan, mégis úgy
találom, kevesen látogatják".
Bár a pesti egyetemen a század eleje óta többszörösére nőtt az
orvostanhallgatók száma, 1840-ben mindössze 90 megyei, 50 városi és 7
kerületi főorvos mellett 280 járási sebész, valamint 324 közgyógyszertár
alkotta a közegészségügyi szervezetet. Az országban összesen 640 orvost,
1276 sebészt és 415 gyógyszertárat írtak össze; 18-20 ezer lakosra
jutott egy orvos.
Ekkoriban kórházat már minden nagyobb város tartott már fenn, hol a
vármegyék finanszírozásában, hol pedig a szerzetesrendek - főleg az
irgalmasrend - által. Ezek általában kisméretű, 10-20 ággyal rendelkező
intézmények voltak. A középkori ispotályokhoz hasonlóan itt a betegek
mellett magára maradt szegény öregek ápolásával szintén foglalkoztak (a
kórházi, szegényházi, "agg-ápoldai" funkciók szétválása az 1820-as
években kezdődött, de csak a XX. század elejére ment végbe teljesen).
Az egyetemet támogató II. Józsefet a budai orvosi kar helyzete nem
elégítette ki, sőt a városi kórházban uralkodó állapotok egyenesen
felháborították. A gyakorló kórházat a Királyi-palotában helyeztette el
(1783), majd az egész egyetemet 1784-ben Pestre költöztette át. Jelentős
rendelkezéseket hozott a magyar orvosi karral kapcsolatban:
- az orvosi diploma érvényességét a Monarchia egész területére
kiterjesztette,
- a protestánsok is diplomát nyerhettek,
- a természetrajzi tanszéket az orvosi karra helyeztette át,
- felállította az állatgyógyászati intézetet.
A Pestre történt áthelyezés után az egyetem élvezhette a gyorsan fejlődő
város támogatását, közlekedési szempontból is jobban elérhetővé vált. Az
orvosi kart a jezsuiták Újvilág és Hatvani utca sarkán lévő (ma a
Semmelweis és a Kossuth Lajos utca) egykori kolostorában helyzeték el,
újabb pénzkiutalásokkal kívántak segíteni a helyzeten. Ennek ellenére
Bécshez képest szegényesnek tűnt a magyar orvosi kar.
Szent Rókus Kórház
Az 1710-es és az azt követő, országszerte pusztító
pestisjárványok szükségessé tették Pest városfalain kívül egy valamiféle
barakkszerű járványkórház létesítését, amely végül a pestis elmúltával
is fennmaradt és évről évre bővült.
A következő nagyobb járvány idején (1739–40) a város tanácsa fogadalmat
tett, hogy Szent Rókus és Rozália tiszteletére kápolnát építtet. Ez
Pollack Mihály tervei alapján 1741-re épült meg. A homlokzat és torony
végső kialakítása 1765-ra valósult meg. A templom szentélye mögötti
barakkban élt a Rókus-kápolna és egyben Pest utolsó remetéje, András,
aki 1806-ban hunyt el.
Az osztrák császár ajánlotta a magyar rendeknek, hogy mielőbb
létesítsenek kórházakat; ennek hatására a Helytartótanács 1724-ben
elrendelte, hogy a településeknek kell gondoskodniuk a szegény
betegekről. Pest város egyetlen, 72 ágyas kórháza ebben az időben a
belvárosban, a Zöldfa és a Borz utca (a mai Kossuth Lajos és Semmelweis
utca) sarkán volt, egy zsúfolt, szellőzetlen épületben, amely ráadásul
kétszer is tűz áldozata lett.
A Helytartótanács (Magyar Királyi Helytartótanács) egy, a bécsi központi szervek irányítása alatt működő magyar kormányszerv volt, amelyet az 1722/1723. évi országgyűlés iktatta törvénybe, mint Magyarország országos kormányzati szervét. |
A Betegápoló Irgalmasok először 1752-ben, majd húsz
évvel később ismét javasolták, hogy egy szegényház épüljön a Szent
Rókus-kápolna melletti területen, amely földnyelven a pestisjárványok
idején barakkok álltak. A városi tanács helyükre kórház építését
irányozta elő.
Az épület engedélyezése és a költségek összegyűjtése évtizedekig
tartott; az építkezés 1795. augusztus 30-án indult meg, a főhomlokzat
1796-ban, a teljes épületegyüttes 1798. május 28-án nyílt meg
ünnepélyesen, mintegy 207 ággyal. A Szent Rókus Kórház elnevezést az
intézmény csak később kapta, amikor a kórház összeépült a kápolnával.
A Pesti Polgári Köz Ispotály 1830 körül (Lehnhardt Sámuel metszete)
A sebészet csak az 1830-as években jelent meg a kórházakban, addig
elsősorban fertőző betegek kerültek be. A rosszul berendezett kórházakat
az ápolás szakszerűtlensége, a higiéné és a gyógyeszközök hiánya, az
élelmezési nehézségek és túlzsúfoltság miatt nyomorúságos állapotok
jellemezték. A sebfertőző betegségek mindennaposak voltak. A személyzet
is gyakran esett áldozatul a fertőzéseknek. A kórház mint valami
borzalom élt a nép tudatában, odakerülni nagyobb csapásnak tartották,
mint magát a betegséget.
A Rókus Kórház történetében 1832-ben történt jelentős változás, amikor
azt Pollack Mihály tervei szerint kibővítették; a kivitelező az építész
fia, Pollack Ágoston volt. Nevezetes eseménynek számít a kórház
történetében, hogy 1851-ben a Bécsből áttelepült Semmelweis Ignác vette
át a szülészeti osztály vezetését. Városrendezési indokokkal többször is
elhatározták a kórház lebontását, de erre szerencsére nem került sor.
Akkori főbejárata a mai Rókus-plébánia copf stílusú, kőkeretű bejárata
volt, fölötte a ma is olvasható szöveg: "Pestanum Calamitosorum
Domicilium". Az új kórház neve "Pesti Polgári köz Ispotály" volt.
Részlet a Tudományos Gyűjtemény 1817-es kiadásából
Az első évben felvett betegek száma 1200, de 1805-től már 2000 körül
mozgott. Itt vezette be 1847-ben dietil-éterrel és kloroformmal
altatásos módszerét Flór Ferenc sebész főorvos, akit 1848-ban Pest város
tiszti főorvosává és a Szent Rókus Kórház igazgatójává választottak.
1851. május 20-án, a 33 éves Semmelweis Ignác átvette az önállósult
szülészeti osztály vezetését, aki itt is bevezette a klórvizes kézmosást
és a rendszeres takarítást, tiszta ágyneműhúzást, ezzel a gyermekágyi
lázat 1% alá csökkentette.
1857-ben a kórház hivatalosan is közkórház lett, majd 1860–1862 között a
kórházi ágyak száma 678-ra emelkedett. 1875-ben a kórház átvette a régi
dologházi épületet és megkezdték a fertőző betegek elkülönítését. 1876.
január 19-én I. Ferenc József magyar király személyesen is megelégedését
fejezte ki a rend és tisztaság miatt. 1877-ben új orvosi pályázati rend,
új kórházi alapszabály és házirend készült, megszüntették a
különszobákat, így lehetővé téve az egyre több elmebeteg elhelyezését. A
toloncosztályt felszámolták, a rabok betegségüknek megfelelő elhelyezést
kaptak.
A Szent Rókus-kápolna és kórház, valamint a Mária-oszlop 1867-ben
Egyes betegségek állandó
jelleggel, a járványok pedig rendszeresen
visszatérve folyamatosan sújtották a
népességet, főleg az ínséges években. Az
ország területének jelentékeny részét
elfoglaló mocsarak és árterek tenyésztőhelyei
voltak a maláriának (váltóláz), amely még az
1840-es években is országosan elterjedt
népbetegségnek számított, különösen a
Bánátban. Hasonlóképpen állandó veszélyforrást
képezett az állatok által terjesztett
veszettség, illetve a hiányos vagy egyoldalú
táplálkozás következtében fellépő
hiánybetegségek, mint a skorbut és a pellagra.
A táplálkozási szokások - kenyérgabonaként
főleg kukoricát fogyasztottak-, illetve az
ortodox egyház által híveitől megkövetelt sok
böjt miatt mindkettő a románok között fordult
elő leggyakrabban. |
A Rókus Kórház látványa a Nagykörút felől (jobb szélen a régi Nemzeti
Színház)
Szent János Kórház
A fent már említett 1710-es pestisjárvány után nem
csak Pesten, de Budán is épült egy fertőző betegeket ápoló faszerkezetű
karantén ("veszteglőház"), amit 1713-ban alakítottak át szegényházzá,
majd közkórházzá, melyben 26 beteget ápolhattak egyszerre. A közkórház
és a szegényház fogalma ezekben az időkben még egybemosódott, s az ilyen
intézmények a szegényebb néposztály fertőző betegeit vették fel. Ezen
XVIII. századi magyar kórházakat a jómódú polgárok adományai tartották
fenn.
E kórház mellett, különálló épületként egy kápolnát is építettek,
alapkövét 1735-ben helyezték el. A kápolnát Kayr Mátyás (Mathias Kayr)
tervezte és építette. Nepomuki Szent János nevére szentelték.
Elhelyezték benne egy középkorból fennmaradt cilicium-ereklyét, melyet
Árpád-házi Szent Margitnak tulajdonítottak.
1777-ben Mária Terézia királynő rendeletére a Nagyszombati Egyetemet
visszaköltöztették Budára. A közkórház egy új, klinikai rendeltetést is
kapott: az orvosok elméleti képzése a Várban folyt, a gyakorlati képzés
a közkórházban.
1818-1820 között Boulandt József (Joseph Boulandt) és Eckermann József
(Josef Eckermann) tervei szerint kibővítették a kórházat, melyet
"Polgári Városi Kórháznak" kezdtek nevezni. A megnagyobbított
alapterületű épület ekkor már magába foglalta az addig különálló Szent
János-kápolnát is. Az épület Margit körút felé néző frontja barokk
stílusban készült. Az épület mellett felállították Nepomuki Szent János
új szobrát. Ignaz Schlesinger 1840-es könyvében leírja, hogy az
intézményt ekkor már Szent János Kórháznak nevezik.
A XIX. század első felében a közkórháznak nem voltak saját állandó
orvosai, de Buda város tiszti főorvosa, Phisterer András és Christen
Xavér Ferenc, Buda város főorvosa, és más, a pesti orvosegyetemen tanító
budai orvosok a kórház betegeit is kezelték. A korabeli szemléletet
Hőgyes Endre így jellemezte: "Budán e tekintetben valamivel jobban ment
a dolog, mert a tanítást a szegények kórházának betegein végezhették".
Az 1848–49-es magyar szabadságharc idejében az emeleten sebészeti műtőt
létesítettek, de 1849-ben, miután a magyar honvéd sereg visszafoglalta
Budát a császáriaktól, az orvosi feljegyzések szerint sok szifiliszes
női beteget vettek fel, akik azonban a kórházban is folytatták
"mesterségüket".
A kórház látványa az 1890-es években
1863-ban a kórház utcai főbejárata nagyívű új
kőkeretet kapott, Gangusch István kőfaragó művét. A templom tornyába két
harang került, ezeket Zehenter Antal (Anton Zehenter) mester műhelyében
öntötték. A toronyórát 1864-ben Henszler János (Johannes Hensler), a
templom orgonáját 1893-ban Országh Sándor készítette.
Budapest 1873-as egyesítése után a kórház élére önálló igazgatót
neveztek ki. Az ágyak számát 100-ról 234-ra növelték, 20 kórteremben 6
állandó orvos kezelte a betegeket. A kórház évente 4-5000 főnyi
betegforgalmat bonyolított. A szabadságharc előtti időkben az orvosi
feljegyzéseket német nyelven, gót betűs (fraktúr) írással készítették.
1849 után a kórlapokat már magyar nyelven írták.
Az 1866-os kolerajárvány
1866-67-ben hatalmas kolerajárvány volt az országban,
amely sújtotta Pestet és Budát. Pesten a 4075
beteg a 136566 lakosból került ki, míg Buda 42000 fős lakosságából 1273
betegedett meg (erről az időszakról írta a Magyar Természettudományi
Társulat Közlönye 1866-os évfolyamában Molnár János, pestvárosi
törvényszéki vegyész "A pesti kutvizek az 1866.
cholera járvány alatt" című cikkét). A betegség a falvak lakóit sokkal
inkább tizedelte, mint a városokét: sújtotta a járvány az ország
észak-nyugati megyéit, továbbá az Észak-Dunántúlon, Pest, Bács és
Csongrád megyében élőket. Összesen 153705-en betegedtek meg, 69628 eset
végződött halállal.
Az 1872. okt. 18-tól egy éven át uralkodott kolerajárvány Magyarország
és Erdély egész
területére lesújtott. A 6250 település 8434632 lakosa közül 431406 főnél
okozott megbetegedést, s ebből 181672 fő hunyt el.
Az 1872–74-es kolerajárványban az országban mintegy négyszáz-ötvenezren
vesztették életüket. 1872 márciusában jelent meg a járvány Máramarosban
és 1873 szeptemberére az egész országban elterjedt a fertőzés. Csak
Pesten 5284 megbetegedést és 2558 halottat számoltak össze. A járványt
követően az ország több részén éhínség is kialakult, egyebek
mellett a rossz termés miatt.
Az 1886–87. évi kolerajárvány során 3178 illetve 1400 megbetegedésből
1602 illetve 160 végződött halállal. A járvány Olaszországból érkezett,
s főleg a Duna és Tisza mentén terjedt, Budapesten szeptember 12-től
jeleztek megbetegedéseket. A fővárosban 520 áldozata volt. Súlyos volt
az 1886. évi himlőjárvány is.
1892. szeptembertől kolera dúlt a fővárosban, a járvány csak a következő
év márciusában csengett le. Másutt is felütötte fejét a kolera. 1892-ben
2231 kolera-megbetegedést regisztráltak, amelyek közül 1255 halállal
végződött. A járvány azonban folytatódott, s 1892–93-ban országosan az
áldozatok száma 5000-re tehető. A fővárosban 636 áldozata volt, s ennek
egyik következménye az lett, hogy végleg megszüntették Budapesten a
szűretlen vezetékes víz szolgáltatását.
Kórházépítések Budapesten
Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés számos területen
hozott változást. A politikában megjelentek a modern pártok előfutárai,
a gazdaságban a beáramló külföldi tőkének köszönhetően megindult az
iparosodás és ezzel együtt a fellendülés.
A kiegyezést követő első miniszterelnök, idősebb gróf Andrássy Gyula
volt, aki a magyar főváros sorsának alakulását is a szívén viselte - ő
tárgyalt például a külföldi befektetőkkel a városfejlesztés anyagi
hátterének megteremtéséhez, illetve többek között az ő kezdeményezésére
jött létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is.
Az 1873-ban egyesül két város, Pest és Buda egyre modernebb,
világvárosiasabb arculatot öltött, népessége pedig rohamosan nőtt. A
lakosság egészségügyi igényeit az eddigi kórházak már nem tudták
kielégíteni, ezért a kormányzat úgy döntött, hogy új és modern korházak
építésébe kezd.
1876-ban megszületett az 1876. évi XIV. tc., a Közegészségügyi törvény,
amely szabályozta a közegészségtan oktatását, a gyógyszerészképzést és a
szülésznői gyakorlatot is. A törvény szövegét – a beérkezett javaslatok
és szakértői vélemények alapján – Hollán Adolf országos főorvos és Grósz
Lipót osztálytanácsos vezetésével állították össze. A törvény értelmében
ettől az évtől kezdve kórház és gyógyintézet felállításához – tekintet
nélkül arra, vajon törvényhatóság, község, társulat vagy magánegyén
szándékozik e azt létesíteni – a belügyminiszter engedélye szükséges. A
törvény értelmében a járási/városi tisztiorvosnak kellett bejelenteni a
hatóságnál a fertőző betegségeket, elvégezni az adott területen a
kötelező himlőoltást és a halottkémi feladatokat. Jelentéstételi
kötelezettsége volt a másodfokú hatósághoz. Szakmai ügyekben a megyei
tiszti főorvossal kellett konzultálnia. Az 1876. évi XIV. tc. 162. §-a
előírta a megyei tisztiorvos számára jelentés készítését a vármegyében
uralkodó közegészségügyi állapotokról.
Budapest nagyszabású kórházépítés programját 1884-ben a Rókus Kórház
igazgatójának, Gebhardt Lajosnak a vezetésével egy szakbizottság
dolgozta ki. Ennek értelmében még abban az évben kórházak sora bújt elő
a földből, úgy mint a Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza (a
mai Sportkórház), a Szent István Kórház (1885), a Szent László Kórház
(1895), az új Szent János Kórház (1897), s ekkor bővítették a Szent
Rókus Kórházat is.
A régi típusú kórházak inkább szolgálták a fertőzöttek elkülönítését,
mint a mai értelemben vett gyógyítást. Ehhez az is hozzájárult, hogy
akkor még sok betegségre nem is létezett gyógymód. Épp ezért a termei
egymásba nyíltak, amelyekben alkalmakkor több száz beteg is feküdt,
olykor többen is egy ágyban. A különböző betegségekben szenvedőket nem
különítették el egymástól, így aki bekerült egy kórházba, az gyakran
csak még betegebb lett. További gondot jelentett az is, hogy az ekkor
épült kórházak általában a városok központjában voltak, így a levegő
minősége is kifogásolható volt.
A problémák orvoslására először az angol ápolónő, Florence Nightingale
tett kísérletet. Ő ugyanis ott volt az 1853 és 1856 között zajló krími
háborúban is, ahol a megsérült katonákat ápolta. Ekkor vette észre, hogy
a sérültek ellátására felállított ideglenes barakkoknak köszönhetően a
katonák nem fertőzik meg egymást. Florence Nightingale a tapasztalatait
publikálta. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy először az
Amerikai Egyesült Államokban, majd Európa-szerte elkezdtek a barakkok
mintájára pavilon-kórházakat építeni.
1887-ben létrejött a Budapesti Poliklinikai-Egyesület, amelynek célja a
szegény betegek ingyen gyógykezeltetése. Az egyesület kórházat is
fenntartott.
1889-ben Freund Vilmos tervei alapján épült fel az 5 pavilonból álló új
Zsidó Kórház (Pesti Izr. Hitközség Közkórháza), az ünnepélyes megnyitó
1889 novemberében volt. A kórház Hatvany-Deutsch Sándor alapítványa
révén 1895-ben szülészeti épülettel bővült. A korábbi pesti zsidó kórház
1842 óta a Gyár utcában volt, ahol – a statisztikai összesítések szerint
– 1842 és 1889 között, valláskülönbség nélkül, 30 ezer fekvő és 230 ezer
járóbeteget láttak el. (1897-ben Bródy Zsigmond újságíró, lapszerkesztő
és -kiadó, főrendiházi tag felesége, Bródy Adél nevének megörökítésére
az 1889-ben felavatott zsidó kórházzal szomszédos területen
gyermekkórházat létesített).
1890-ben az Orvosi Kar Általános Kór- és Gyógytani Intézetéhez
kapcsolódva, Hőgyes Endre igazgatásával megkezdte munkáját a budapesti
Pasteur Intézet. Feladatuk a veszettség elleni szérum előállítása, az
oltás és a beoltottak kezelése volt (emellett a Pasteur Chamberland
Laboratórium budapesti fiókjának megindítása segítette a hazai oltóanyag
termelést).
1892-ben megnyitották Pesten az első fertőtlenítő intézetet (Budapest
Székesfőváros Központi Fertőtlenítő Intézete néven), az intézetet
Bukovszky György, Budapest székesfőváros tiszti főorvosi hivatalának
munkatársa szervezte meg, 1896-tól ő volt az intézet igazgatója. Az
egyik fertőtlenítési módszer a gőzfertőtlenítés volt. Már működésük első
évéről évkönyvet adtak ki.
1898-ban nyílt meg a második fővárosi fertőtlenítő intézet a Gyáli úton.
Ettől az évtől kezdve jöttek létre azok a fertőtlenítő állomások, melyek
feladata a fertőző betegek otthonainak és használati tárgyainak
fertőtlenítése.
Ebben az évben Pesten a Bethlen Gábor téren kórházat alapítottak, amely
1895-től Ferencz József Kereskedelmi Kórház néven működött, ez bővült
tovább (ma a Péterfy Sándor utcai Kórház).
Az 1892–1893. évi kolerajárvány során kifejtett hatósági tevékenység
tapasztalatai nyomán ítélte a kormányzat halaszthatatlannak a kerületi
elöljáróságok reformját, azok tagolt szakhivatallá szervezését, és a
kerületekben addig egymástól függetlenül működő szaktisztviselőknek az
elöljáró alá rendelését. Ekkor került sor a kerületek önálló
tisztiorvosi szolgálatának megszervezésére, különválasztva a szegény
betegek gyógyításával foglalkozó kerületi orvosi szolgálattól. A
tisztiorvosoknak megtiltották a praktizálást, kizárólag a
közegészségügyi szolgálattal foglalkozhattak.
1893-ban felépült Pesten a kétemeletes Grünwald-szanatórium.
A Grünwald-szanatórium épülete (kép: Darabanth)
A Bajza utca sarkán álló ingatlan egy 1892. február
22-én kelt adásvételi szerződés alapján dr. Grünwald Mór és neje, Stern
Etelka tulajdonába került. Ezt követően 1892 és 1893 között itt épült
fel dr. Grünwald Mór női magángyógyintézete, amely az 1890-es évek egyik
legtermékenyebb neobarokk építésze, Schannen Ernő terve szerint valósult
meg – részben kétemeletes formában.
A fasor páratlan oldalán már a 1880-as évek végétől megjelentek a
„középületek”. A Dózsa György út sarki telekre még 1871/72-ben épült
Weber Antal terve szerint Batizfalvi Sámuel gyógyintézete, 1886-ban a
Városligeti fasor 11. számú telekre a Glück-féle szanatórium, ide a 13.
számúra a Grünwald-szanatórium, 1893-1896-ban a 9. számúra a
Herzl-szanatórium épült. Ezeket összevonva létesült 1945 után a fasorban
a BM Korvin Ottó Kórház.
1893-ban átadták Budapesten a Szent László-kórházat, mint a fertőző
betegek elkülönítésére alkalmas járványkórházat. Még ebben az évben
megalakult a nemibetegségek elleni felvilágosítás és gyógykezelés
céljából a Teleila Egyesület, melynek alapítója Feleky Hugó.
1896. január 16-án ismertette Klupathy Jenő a "Röntgen fotográfiáiról"
címmel tartott előadásában a Tudományegyetemen végzett
röntgenkísérleteket, Hőgyes Endre pedig jan. 18-án a budapesti Királyi
Orvosegyesület előadótermében "Csontvázfotografálás testen keresztül
Röntgen szerint" címen ismertette ezt a nagy fontosságú felfedezést.
Károly Iréneusz József premontrei szerzetesrendi tanár és Kornstein
Lajos nagyváradi gyakorló orvos Röntgen felfedezésének bejelentése után
azonnal felismerte az új sugárzás gyógyászati jelentőségét. Felkeresték
Röntgent és megnézte a würzburgi laboratóriumban működő készüléket.
Hazatérve a nagyváradi premontrei főgimnáziumban felépítették és üzembe
helyezték a röntgengépet.
Ezen évben megkezdték a Káposztásmegyeri vízmű építését, koncepcióját
Wein János dolgozta ki, kutas víztermelésre alapozottan. Megvalósítása
1896–1904 között az őt követő igazgató, Kajlinger Mihály érdeme.
1896 végén 45 épületben, 3113 beteg számára van férőhely, 90 orvossal és
közel 400 ápolóval. A főváros közkórházainak 1874-ben még csak 20 ezer
főnyi évi betegforgalma 1896-re megkétszereződött.
Magyar Vöröskereszt Erzsébet Királyné Kórháza, 1884.
Budapest városvezetése 1876-ban írt ki pályázatot a
főváros első modern közkórházára. Ezt Hauszmann Alajos nyerte meg, aki a
tervek elkészítése előtt európai tanulmányútra ment kollégájával, Dr.
Gebhardt Lajossal, hogy megfigyelhessék a nyugati modern kórházak
szerkezetét, beosztását és működését. Ekkor szűrték ki azon hibákat is,
amelyeket a budapesti kórházak építésénél el kell kerülni.
Hauszmann tanulmányozta az épületek fűtését, szellőztetését és
fertőtlenítését, amely utóbbinál például kitért a bútorok takarítására
is. Az új kórház telkének kijelölésénél fontos szempont volt a környék
adottságai, hogy az például mennyire szellős vagy milyen közel található
a városközponthoz.
A tiszti pavilon 1884-ben
Az új kórházat eredetileg a Ludovika kertje mögött
építették volna fel, de Hauszmann Alajos annak rossz talaja miatt új
helyszínt javasolt. Budán meg is találták a jó telket, amely 13400
négyszögöles méretével igencsak impozánsnak mutatkozott. A kórház
felépítését követően 1884. október 19-én került sor az avatásra.
A Vasárnapi Újság így ír a kórházalapításról:
"Már a magyar országos segélyző nőegylet feladatául tűzte ki a
betegápolónői intézmény meghonosítását és népszerűvé tételét. E feladat
szakértők véleménye szerint csak ugy oldható meg sikerrel, ha
létesttitetik egy oly intézmény, melyben az ápolónők nemcsak elméleti,
de gyakorlati oktatásban is részesülnek ; szükségesnek mutatkozott
továbbá itt a fővárosban, hol annyi közlekedési vonal összefut, s hol
háború esetén a sebesült katonák természetszerűleg összetorlódnak,
gondoskodni kellő elhelyeztetésükről, s végre béke idején, különösen
intelligens osztályú betegek részére, kik bármi okból otthon a gyöngéd
ápolást föl nem találhatják, valódi jótétemény egy a modern orvosi
vívmányoknak teljesen megfelelő minta-kórház berendezése. Ez okok
összehatása folytán érlelődött meg az Erzsébet-kórház építésének
eszméje, mely létét első sorban Ivánka Imre vörös-kereszt-egyleti
gondnok buzgalmának, munkaerejének köszönheti"
A kórház névadója annak fővédnöke volt, Erzsébet királyné. Avatása
külföldön is jelentős visszhangot kapott, amelyre Auguszta német
császárné a következő levelet küldte Károlyi Gyulának, a Vöröskereszt
magyarországi elnökének:
"A budapesti Erzsébet-kórház küszöbön álló megnyitásáról szóló
tudósítása arra indít, hogy önnek őszinte köszönetet mondjak. E jótékony
alapítvány keletkezése, mely alapítványhoz örömmel járultam, a mult és
jelen oly fontos érdekeit érinti, hogy a magyarországi vörös-kereszt
egyesület barátaira nézve a lélekemelő ünnepély valóságos örömünnep
leend. Kérem, fogadja tőlem kiváló részvétem jeleként szent Erzsébetnek,
Magyarország leányának képét az intézet számára, melyen Isten áldása
legyen, valamint a szép országon is, melyben létesült. Baden-Baden,
1884. okt. Augusta s. k."
Összesen 21 épületet terveztek, de az avatásra csupán 16 készült el.
Ezek a kor színvonalának megfelelően modernnek számítottak: a kórtermek
8 ágyasak voltak, s mindegyikhez külön fürdő tartozott, emellett
komplett csatornázás és központi fűtés igazodott a kor követelményeihez.
Mivel eleve hatalmas ablakokat terveztek, ezért a kórtermek világosak
voltak.
Szerkezetében követte a Szent István Kórházat, vagyis pavilonkórház
volt, a pavilonok között pedig parkot alakítottak ki. A kórház
alapfeladata a sebesültek ellátása volt, ezért külön barakk-kórházak
épültek a területén. Összesen 5 barakk-kórházat építettek.
A betegfelvételi épület
A pavilonok közötti szabad területet parkosították,
ezt József főherceg, Károlyi Gyula és Zichy Lívia fizették, de a főváros
is sok fát és bokrot adományozott.
Harminc évvel később, az I. világháború idején a kórház - hűen az
alapításához - hadikórházként működött. Mivel a Vöröskereszt ekkor
anyagilag kimerült és működésképtelenné vált, ezért bérbe adta az
intézményt a Magyar Posta Betegbiztosító Intézetének, amely a kórházat
felújította és a kor követelményeihez igazodva modernizálta.
Az ápolónői pavilon
A főépület
A II. világháborúban ismét hadikórházként működött,
amikor is több bombatalálatot kapott. Az intézmény szerencsére
megmaradt, s az 1949-es államosításáig a Vöröskereszt üzemeltette.
Onnantól kezdve állami kórházként működött, majd az 1952-ben profilt
váltott, s átalakult Országos Sportegészségügyi Intézetté. Az alapító
okiratot 1977-ben módosították, az intézet neve ezután Országos
Testnevelés- és Sportegészségügyi Intézet volt.
2017-ben a Sportkórház új komplexumba költözött, s a kórház egykori
pavilonjait a Testnevelési Egyetem vette át.
A kórház pavilonjai napjainkban - XII. kerület, Alkotás út (kép: Google Earth)
Új Kórház (Szent István Kórház), 1885.
Az 1863-ban született Gerlóczy Zsigmond gyermekfővel
láthatta apja mellett szépen növekvő fővárosunk szaporodó közéleti
gondjait. A kiegyezés évétől Gerlóczy Károly volt Buda és Pest legfőbb
középítkezési irányítója, majd 1873-tól az egyesült székhely
alpolgármestere.
Budapest mai arculatának kialakításában múlhatatlan érdemeket szerzett.
Mint az építkezési szakbizottmány elnöke, irányította közegészségügy
terén mindazokat a munkálatokat, melyek Fodor József elképzeléseit
szolgálták; így a vízvezeték- és csatornahálózat korszerűsítését, a
szemételhordás megoldását, továbbá a meglévő kórházak modernizálását,
valamint az Üllői úti klinikatelep felépítését.
Gerlóczy 1887-ben szerzett orvosi oklevelet. Két kedvenc professzora:
Fodor József és Korányi Frigyes, tőlük tanulta az országra pusztító
csapásként nehezedő fertőző betegségek járványtanát és klinikumát.
Trefort Ágoston világosan látta, hogy a "közegészség, közgazdaság,
közoktatás" hármas jelszava lehet csak a kormányzati cselekvés
vezérfonala. Tudta, hogy a közegészségügy és közoktatásügy egyszersmind
gazdasági kérdés is, amely meghatározza a termelés egyik tényezőjének,
az embernek testi és szellemi állapotát. Markusovszky és Trefort
együttműködése korszakos jelentőségű a hazai orvosképzésben is.
Gyakorlatiasabbá tette, új szigorlati rendszert vezetett be. Ekkor épült
fel az Üllői úton a belső klinikai telep, amely napjainkig otthona
intézményeinknek.
1885. augusztus 25-én megnyílt az Üllői úti "Új kórház", amelyet
rövidesen első nagy királyunkról Szent István Kórházzá neveztek át.
1931-ben a Szent István-kórház idegbeteg osztályán egy Sclerosis
multiplex kutató laboratóriumot, amely a kontinensen az első ilyen
irányú vizsgáló állomás volt.
Az Orczy-kerttől délre eső területek 1884-ben jórészt még beépítetlenek
voltak: a Közkórház és a Járványkórház körül legelő és hatalmas
kiterjedésű faiskolák voltak
Szent László Kórház, 1893.
és Szent Gellért Kórház, 1895.
A szűkebb értelemben vett egészségügy, azaz az egyén
gyógyító–megelőző ellátását szolgáló kapacitások részesedése a
beruházásokból a vizsgált korszak egészében meglehetősen szerény,
eltekintve két nagyobb kórházépítéstől. Az egyesülő főváros két
közkórházzal rendelkezett. A Rókus fiókkórházával együtt körülbelül
1200, a budai Szent János kórház a városegyesítés után fiókkórházként
hozzácsatolt óbudai kórodával együtt mintegy 300 beteget tudott
befogadni.
Közvetlenül az egyesítés után három új, egyenként 600 ágyas kórház
sürgős építésére születtek tervek,14 de több mint egy évtizedet kellett
várni arra, hogy ezek közül egy, a későbbi Szent István Kórház 1885-ben
elkészüljön.
Az 1890-es évek beruházási ciklusának eredménye volt az Új Szent János
Kórház és a Szent Margit Kórház, a pesti oldalon pedig fertőző betegek
elkülönítésére létesített Szent László Kórház és a Szent Gellért
járványkórház. A Bárczy-korszak nagyszabású fejlesztési tervei jórészt
papíron maradtak.
A higiénés viszonyok bár sokat fejlődtek a XIX. század végére, még
közvetlen a századforduló előtt is vissza-visszatérő problémát
jelentettek az olyan betegségek leküzdése, amelyek napjainkra már
szerencsésen eltűntek. Ilyen volt a himlő, a kolera vagy a tífusz.
Súlyosbította a problémát, hogy a megfertőződött emberek inkább
választották az otthonuk kényelmét és a házi ápolást, mint a zsúfolt,
kényelmetlen, fából készölt, ideiglenes barakkokat - amely érthető volt
abból a szempontból, hogy hát ki akarna egy istálló-szerű barakkban
gyógyulni.
A Kormány végül úgy döntött, hogy a betegek emberibb ellátása érdekében
felépít egy modern és állandó járványkórházat az Üllői út - Haller utca
kereszteződésében.
A telek kiválasztásánál fő szempont volt, hogy az a város szélén
helyezkedjen el és könnyen megközelíthető legyen. A tervek
elkészítésével Kauser Józsefet bízták meg, aki a már jól bevált
pavilon-rendszer alapján tervezte meg a kórházat.
A Szent László Kórház egy barakkja (kép: Fortepan / Budapest Főváros
Levéltára)
A1892-ben indult meg az építkezés, majd egy múlva,
1893 őszén adták át az új Szent László Kórházat, mint a fertőző betegek
elkülönítésére alkalmas kórházat (forrás: Magyar Közegészségügyi
Kronológia, 1867-1896).
A nyolc pavilont fedett folyosó kötötte össze egymással és minden épület
két 16 ágyas kórteremmel rendelkezett. A mai Albert Flórián út 5. szám
alatt felépült Szent László Kórház eleinte 108 beteget tudott fogadni,
illetve 16 hely volt fenntartva a tehetősebb páciensek részére. Mivel a
kórház rendeltetése a járványok megfékezése, illetve a fertőzöttek
ápolása volt, nagyon szigorú előírásokat alkalmaztak, illetve rendkívül
komolyan vették a fertőtlenítést.
A Szent László Kórházban lakásokat és hálótermeket alakítottak ki az ott
dolgozó orvosok, ápolónők és apácák részére, illetve tiltották az
orvosoknak és az ápolónőknek a házasságkötést. Ezzel az volt a cél, hogy
ne tudják kivinni a kórházból a fertőzést. Magát az épületkomplexumot
egy háromméteres fal vette körül.
A szennyes ruhaneműket nem csak kimosták, hanem fertőtlenítették is,
valamint a szennyvizet is csak egy előszűrést követően lehetett
belevezetni a városi csatornarendszerbe.
Sajnos a kórház igen hamar zsúfolt lett, mivel túl sok volt a beteg. A
korlátozott pénzügyi keretek ellenére a betegelhelyezés problémáját meg
kellett oldani, ezért ideiglenes épületeket, barakkokat emeltek a Szent
László Kórháztól délre, az Üllői út mentén. E barakkok felidézték - az
új intézményekre egyébként már nem jellemző - a megelőző korszakok
rettenetet keltő kórházképét. Az egyik ilyen "terjeszkedés" a Szent
Gellért Kórház területét érintette, s a korabeli helyzetet jól tükrözik
például a Szent László Kórházban uralkodó állapotok.
Az első világháború idején olyan sok sebesült katonát kellett a főváros közkórházaiban elhelyezni, hogy már 1914-ben barakkórházat építettek az üresen álló területen, amelyet egy év múlva Ferenc József legkisebb lányáról, Mária Valéria főhercegnőről neveztek el. 1918-ban a telepet körbekerítették, a fabarakkokat hadifogolykórházzá alakították. A háború után igazi nyomortelep alakult itt ki, melyet a korabeli sajtó a „főváros szégyenfoltjának” nevezett. A barakk-viskók tetejét általában kátránypapírral fedték. A rossz szigetelés miatt a falak vizesek, a szobák huzatosak voltak. A közel száz barakkban nyolcszáz család tengette nyomorúságos életét. 1936-ban megpróbálták korszerűsíteni a Mária Valéria-telepet, de hatástalanul, s igazi javulás 1945 után sem történt. A telep lebontását 1957-ben kezdték el. Helyükre, tíz év múlva felépült a József-Attila lakótelep. |
1917-ben ugyanis a fővárosi tanács a Szent László és
Szent Gellért Kórházat jogilag is egyesítette, s még 1921-ben önálló
kórházzá minősítette. Korábban mindkettő a Szent Rókus Kórház
kihelyezett osztályaként működött, s az egyesített intézménynek a Szent
László Kórház nevet adta.
Az új barakkokra az 1918-1919. évi spanyolnátha pandémia miatt nagy
szükség volt, ugyanakkor az idő hiánya és a pénztelenség meghatározta
azok minőségét. A betegeket lábukkal az ablakok felé kellett elhelyezni,
a szimpla ablakokon besüvített a szél, befújta a havat, de még ez sem
védte meg a betegeket a tetőn át becsöpögő, olykor befolyó hólétől,
esőtől.
A Gellért Kórház pavilonjai
A Gellért Kórház gazdasági épülete Popper Péter tervei szerint
A Gellért Kórház egyik betegszobája
A Gellért Kórház szennyvíztisztítója
Az I. világháború idején a kórház-vonatokon - mióta
az állam a katonákat megfigyelő 14 kórházat létesítette - csak valamely
megfigyelő-kórházban megfigyelt, fertőtlenített és a tetvektől
megtisztított sebesülteket és beteg katonákat volt szabad szállítani,
azonban mégsem volt kizárható a lehetősége annak, hogy egyesek a
megfigyelő kórházakban vagy szállítás közben fertőződhetnek és ezúton a
fertőzés a budapesti hadikórházakba bekerül. A fertőző betegségeknek
elterjedése a hadikórházak útján a közönség között kézenfekvő lévén, ezt
mindenáron meg kellett akadályozni és a fenti eljárás erre a
legalkalmasabbnak mutatkozott. A főváros a fertőző betegek elhelyezésére
a Szent László és Szent Gellért kórházakat tartja fenn, amelyek a háború
folyamán kibővítettek.
A gyanús betegek nem szállíttattak a város belsejében lévő
hadikórházakba, hanem a fertőző, vagy valamely fertőzésre gyanús
betegeket a székesfővárosi fertőtlenítő intézetekbe szállították. Az
ázsiai kolera szempontjából mindenki, aki a megérkezése előtti időben
hasmenésről panaszkodott, gyanús volt, s ezen réven igen sok kolerás
beteg vagy bacilusgazda szállíttatott a Szent Gellért kórházba. A
kórházba elhelyezett betegeken, szükség esetén a székesfővárosi
bakteriológiai intézet által végzett vizsgálat állapította meg a
betegség nemét különösen, amikor koleragyanúról volt szó. Az 1931 katona
közül 278 bizonyult ázsiai kolerásnak.
A barakkokban a villanyvilágítást is csak az 1920-as évek közepére
vezették be, s az orvosok esténként és éjszakánként gázfények mellett
dolgoztak. Röntgenkészüléket csak 1928-ban kapott a kórház, de
rendszeres röntgen vizsgálatokról még ekkor sem lehetett szó, mert az
egyébként mai szemmel nézve életveszélyes masinát a sebész-főorvos
szívességből működtette.
Ezek a barakkok egészen az 1930-as évekig fennálltak, és bár ekkor
többnyire már nem a betegellátás céljait szolgálták, időnként mégis
igénybe kellett venni arra azokat.
1957-ben és 1959-ben két nagy gyermekbénulás járvány volt, amelyek
egyenként mintegy 2000 paralízises beteget eredményeztek. Az esetek
harmada szorult lélegeztetésre. A kórház 6 részleget szervezett, ahol
150 lélegeztető géppel kezelték a paralizált betegeket a járvány
csúcsidőszakában.
1961 és 1980 között, a kötelező védőoltásokkal a klasszikus fertőző
betegségek járványos előfordulása megszűnt. A leggyakoribb esetek a
skarlát, hasmenés, influenza és a járványos májgyulladás voltak.
Új Szent János Kórház, 1897.
Az 1873-as városegyesítés nem csak a pesti oldalra
volt jelentős hatással. Buda lakossága is gyors növekedésnek indult,
amelynek az igényeit már nem tudta kielégíteni a Margit körút és Hattyú
utca torkolatánál álló régi Szent János Kórház. Noha próbáltak
megfelelni a társadalmi igényeknek: az 1848-1849-es szabadságharc óta
volt műtője, illetve 1873 után az ágyak száma 100-ról 234-re emelkedett,
illetve már külön igazgatója is volt a kórháznak. De ez nem volt elég,
valamint nem is illett egy kiépülőben lévő világvároshoz.
Ezért 1887-ben a Fővárosi Közgyűlés határozatot fogadott el egy új, 300
ágyas kórház építésről, amely a későbbiekben az új Szent János Kórház
nevet fogja kapni. Az építkezés megkezdését hosszas vita előzte meg,
mivel nem tudtak dűlőre jutni a kórház helyét illetően. A választás
végül a Diósárok dűlőre esett. Itt korábban szőlőültetvény volt, ám azt
kipusztította a filoxériajárvány.
Az új Szent János Kórház
Darányi Ignác kerületi képviselő javaslatára az új
kórházat pavilonrendszerben építették. Az új Szent János Kórházat 1898.
augusztus 3-án ünnepélyes keretek között nyitották meg, 420 ággyal. A
Margit-körúti öreg közkórházat ettől kezdve "régi Szent János-kórháznak"
nevezték, megkülönböztetésül, amely szegényházként funkcionált a második
világháború végéig.
Az új kórház eleinte öt osztállyal kezdte meg a működését: sebészet,
belbeteg, gyermekbeteg, bőr-, illetve bujakóros betegek osztálya. A
későbbiekben létrehozták a szembeteg osztályt, a szülő- és nőbeteg
osztályt, valamint a gyermekragály és egy vegyes osztályt is. 1903-ban
egy gazdag üzletember, Wodiáner Albert vagyona egy részét a kórházra
hagyta, hogy a pénzből felépítsenek egy új pavilont a lábadozó betegek
részére. A fejlődés tovább folytatódott a következő évtizedben is:
1910-ben röntgenlaboratóriumot, 1917-ben központi laboratóriumot,
1918-ban pedig az ország első ortopéd sebészeti osztályát állították
fel.
Szent Margit Kórház, 1897.
1889-ben határozat mondta ki, hogy az akkor már 33
ezer lakosú Óbuda, illetve a környező pilisi térség lakosai számára egy
állandó közkórházat kell építeni. A választás egy 2803 négyszögöl
nagyságú telekre esett a Bécsi út mentén, amelynek építésére 240000
forintot szántak. A Bécsi út 132. alatt felépítendő épületek terveit a
fővárosi főmérnöki hivatal készítette el.
Ezek szerint a leendő kórház homlokzatának és kapujának a Bécsi útra
kellett néznie. A helyiek is kivették a részüket az építési
költségekből: a kiadások jelentős részét a téglajegyekből befolyt
összeggel fedezték. Végül az elkészült Szent Margit Kórházat 1897.
október 31-án avatták fel.
Az új közkórházban 12-14 ágyas kórtermeket, illetve két különszobát
alakítottak ki. Továbbá egy műtőterem, orvosi szobák (amelyekben
aludtak), orvosi ebédlő, hivatali helyiségek és egy könyvtár is volt a
Szent Margit Kórházban. A 100 ágyas kórház betegeit eleinte 4 orvos és
10 vincés nővér (apáca) látta el. Ám hamar kiderült, hogy a száz ágy nem
elég. Ennek ellenére a kórház és a dolgozói sikeresen vették az
időközben felmerülő kihívásokat és problémákat.
Budai Helyőrségi Kórház, 1872.
Helyőrségi 16. számú Kórház, 1872.
A városegyesítéssel egy időben épült meg az egykori Budai Helyőrségi Kórház. 1870-ben döntött úgy a katonai Kincstár, hogy XVII. számmal helyőrségi kórházat épít. Ezt a Budaörs felé vezető út mellett szándékoztak létrehozni, amely terület akkoriban nagyrészt lakatlan volt, s csupán a Déli vasút pályaudvara állt vele szemben.
A katonai kórház területe 1884-ben
A kórház 1872-re épült fel, de nem az ekkor divatos pavilonos
rendszerben, hanem tömbösített, folyosókkal összekötött zárt formában.
Mindez harmincezer négyzetméteres területet foglalt el, amely közel
hétszáz beteg befogadására volt alkalmas. Személyzete a katonaság
soraiból került ki.
A második világháború végi nyilas uralom idején a kórház személyzete
számos jelentős személyiséget bújtatott, köztük Karinthy Frigyest,
Latabár Kálmánt, Egri Istvánt és Básti Lajost. A kórház környéke a
háború alatt komoly harcok színhelye volt. Az ekkori bombázások
következtében semmisült meg például a szomszédos Déli pályaudvar udvari
csarnoka, de ekkor dőlt romba az eredeti kórházépület, sőt az új szárny
is jelentősen megsérült (a visszaemlékezők két bombatámadásról számoltak
be, melyek a volt tiszti épületben és a déli szárny első emeletében
tettek kárt). A helyőrségi kórházhoz tartozó kápolna az egyetlen
épületrész, amely eredeti külsejében vészelte át az elmúlt időket.
A Helyőrségi Kórház tervrajza Wilhelm Doderer által
A Vasárnapi Újság illusztrációja
Városiasodás
A trianoni békeszerződés után az ország 9 millió
lakosának 60%-a élt az Alföldön (Budapestet is ide számítva), 25%-a a
Dunántúlon, 15%-a az északi területeken. A lakosság száma az utóbbi
területen nem, a többi területen az átlagon felül nőtt. Bár a lakosság
területi elhelyezkedésében végbement változások elsősorban a
városiasodás következményei voltak, ez a folyamat egészében igen lassan
haladt előre.
Az ország több mint 3400 helységéből 227 volt 5–20 ezer lakosú, 42 város
lakossága mozgott 20–100 ezer között, Szeged és Debrecené meghaladta a
100 ezret, Budapest pedig az 1 milliót. A népesség települése
szempontjából
feltűnő a tanyai és a pusztai vagy külterületi lakosság nagy száma (kb.
20%), ami a trianoni magyar állam városiasodásának gyengeségére utal.
A városiasodás gyengeségét mutatja, hogy csak Budapest és környékén
következett be hirtelen gyarapodás, más városok stagnáltak vagy esetleg
hanyatlottak. Igaz, Magyaróvár, Győr, Miskolc, Vác stb. azt
bizonyította, hogy az elcsatolt területeken maradt fejlett ipari városok
szerepét kívánták átvenni a két világháború közötti magyar gazdaságban.
A foglalkozási megoszlás alapján Magyarország a közepesen fejlett
agráripari országok kategóriájába tartozott.
A Trianon előtti, de a mai magyar állam területén 7,9 millió ember élt,
amelyhez kb. 1–1,1 millió magyar anyanyelvű menekült csatlakozott, akik
főleg Erdélyből, a délvidékről, kisebb arányban a Felvidékről érkeztek.
Egy oldalról – éppen anyanyelvük miatt – könnyen integrálható,
másrészről – foglalkozásukat tekintve (tisztviselő, alkalmazott stb.) –
nehezen kezelhető tömeget képeztek. Kritikus volt a főváros környéke,
ahol ideiglenes táborokban, vasúti kocsikban és barakkokban laktak.
A kormányzat e nehéz szociális és anyagi kérdést komoly erőfeszítések
árán igyekezett orvosolni, amit összekötött egy általános szociális
programmal: ekkor épült Budapesten az Auguszta-, a Valéria- és a
Wekerle-telep, természetesen mindez nem tudta megoldani az összes
hajléktalan elhelyezését. A települések vonatkozásában következetesen
végrehajtották, elsősorban Budapest vonatkozásában a víz- és
csatornahálózat kiépítését, az ipar- és munkaegészségügy vonatkozásában
az alapkövetelmények betartását, szélesítették a biztosítási rendszert,
de a figyelem elsősorban a vidék megoldatlan egészségügyi viszonyainak
rendezése felé fordult. A közel 1,5 milliót kitevő agrárproletárok,
félproletárok életkörülményeit a középkori elmaradottság, az éhezés és a
méltatlan életkörülmények jellemezték.
A városi lakosság körében még élesebbé vált a közép- és kispolgári réteg
elkülönülése a munkás-alkalmazotti rétegtől, bár ezek életkörülményei,
lakásviszonyai javultak, a munkásság 50%-a saját lakással rendelkezett,
bár ezek többségében még nem volt villany, de volt bevezetett folyóvíz
és saját WC. A faluról feláramlott falusi proletárrétegek viszont
ágyrajárók, barakklakások lakói voltak, de továbbra is tragikus
helyzetben voltak a munkanélküliek, a különböző menekültrétegek.
Jelentős fejlődés volt tapasztalható a vidéki városok és nagyobb
települések kommunális helyzetében: Győr, Mosonmagyaróvár,
Székesfehérvár, Pécs, Kaposvár, Veszprém, Vác, Salgótarján, Miskolc,
Diósgyőr, Debrecen, Szeged, Kecskemét stb. vezetékes ivóvízellátása,
szennyvízelvezetése 60%-ban megoldottá vált, elsősorban ezen városok
belső területén, külterületeiken kevésbé. Budapest esetében a Dunába
ömlő szennyvizet szűrték és tisztították, a víz minősége olyannak
minősült, hogy dunai uszodákat lehetett működtetni.
Az 1930-as évek falukutató irodalma, a szociográfiai felmérések
döbbenetes képet mutattak. A legszegényebb falusi néprétegek úgyszólván
nem ismerték a születésszabályozást, a nyomorúság kiterjedt, nagy
lélekszámú családokat sújtott. Az átlag családi létszám 6 fő volt,
vályogviskókban, istállókban laktak. A gyerekek egészségi állapota
tragikus volt, a kutatások joggal beszéltek a magyar falu biológiai
tragédiájáról. A legtragikusabb helyzetben a cselédség volt. E falusi
rétegben volt a legnagyobb a csecsemő- és gyermekhalandóság, a járványok
száma stb. Különben a falu más rétegei, a kis- és középparasztság, de a
módos nagyparasztság körében is elképesztő hygiéniás kulturálatlanság, a
felvilágosítás teljes hiánya uralkodott. Orvost inkább az állathoz, mint
a beteg családtaghoz hívtak, az önkéntes betegbiztosítás – a legnagyobb
propaganda ellenére is – minimális volt.
Az 1930-as években, a „beteg falu” felélesztésére kormányprogramot
dolgoztak ki, amelynek célja a falvak artézi kutas vízzel történő
ellátása, a szennyvizek elvezetése, emberhez méltó cselédlakások
felépítésének támogatása volt.
Átalakulóban volt a hagyományos család is, csökkent a családokban a
gyerekek száma, a falusi közösségből történt kilépés után megszűnt a
két-három generáció együttélése.
Nagyobb gondot jelentett az idősek gondozása, amit eddig az együtt élő
család oldott meg. Kitolódtak a házasságkötések időpontjai, a férfiak
egy jelentős része később nősült, ugyanekkor csökkent a válások száma
is. Meghosszabbodott az átlagéletkor, csökkentek a járványok, illetve az
ebből eredő halálokok.
Az első világháború előbb a halálesetek 20%-a gümőkórból eredt, 1940-ben
ez 13%-ra esett vissza, bár az ipari és külvárosi körzetekben még igen
magas arányokat öltött. A szív- és keringési betegségekből eredő
halálozások viszont 5%-ról 17%-ra emelkedtek, 2%-ról 9%-ra pedig a
daganatos (rákos) halálok aránya. Az előbbi a modern kor tipikus városi
betegsége lett, míg az utóbbinál nemcsak az átlagéletkor kitolódása volt
az ok, hanem elég számottevő volt az ipari (foglalkozási) ártalomból
eredő rákosok száma.
Az életviszonyok normalizálódásához hozzájárult az orvosi kezelés,
kórházi ápolás kiterjedése is. 1913-ban 100 ezer lakosra 13 orvos
jutott, de ez az orvoslétszám 1921-ben a mai országhatárokon belül
működött, így ekkor 100 ezer lakosra már 56 orvost számoltak. Ez a szám
1930-ban megkétszereződött, így orvosellátottság szempontjából
Magyarország az európai átlagot elérte.
A legjelentősebb kórházépítési program keretében 113 kórház épült, a
kórházi ágyak száma megkétszereződött. Viszont továbbra is egyenetlen
volt az orvosellátás, hiszen az orvosok egyharmada Budapesten élt,
további egyharmad vidéki városokban, így a vidéki orvosellátás igen
alacsony szinten volt. A városok civilizációs és szociális fejlődésével
egyre élesebb, kiáltóbb ellentmondásba került a falu teljes megrekedése.
Az európai szintű városi orvosi ellátás, szociálhygiéniai viszonyokkal
szemben falura még alig jutott orvos (illetve a vidéki biztosítás
elmaradása miatt nem is kerülhetett), a tbc, általános visszaszorulása
ellenére falun továbbra is pusztított, adta az akkor javulást jelentő
13%-os országos arány 90%-át.
Kiterjedt a társadalombiztosítás, 1927-ben megalakult az OTI, amely már
1 millió biztosítottal foglalkozott, viszont más biztosító társaságokhoz
(MÁV, MABI, OTBA stb.) további 3,8 millió biztosított tartozott. Az
ország lakosságának 50%-a valamiféle szervezett biztosítással
rendelkezett, a többi legfeljebb balesetre vagy arra sem volt
biztosítva, életveszély esetén kerülhetett gondozásba.
Kórházépítések 1930. után
Az egészségügy 1932-es belügyminisztériumi hatáskörbe
való visszahelyezésének idejére esett az úgynevezett második
kórházépítési program. Az 1930 és 1938 között eltelt időszakban további
9.000 férőhellyel bővült a hazai kórházi ágyak száma, vagyis majdnem
ugyanannyival, mint amennyi a megelőző évtized során végbement. 1932-re
felépült a már említett Horthy Miklós Kórház, 1933-ra az OTBA kórháza
(ma a SOTE Gyakorló Kórháza), a MABI Kórháza (ma Péterfy Sándor utcai
Kórház) és a Tétényi úti Szent Imre Kórház első szakasza, valamint
1936-ra a Magdolna Baleseti Kórház (ma Országos Traumatológiai Intézet).
Újjáépült az Új Szent János kórház is. UUgyanezen periódus alatt a
különböző felekezetek szintén jelentős mértékben növelték
gyógyintézeteik számát, közülük is kiemelkedett a Református Egyház
Bethesda Gyermekkórháza, az Irgalmas Rend budai kórháza (a mai ORFI),
valamint több, a zsidó felekezethez tartozó kórház.
A biztosítóintézetek is mind nagyobb mértékben bekapcsolódtak a
kórházlétesítésbe, ugyanakkor a kórházépítési program a kórházhálózat
bővítése mellett a kórházak felújítására, felszereltségük javítására is
nagy gondot fordított. A századelő lehangoló kórházi állapotai a húszas
évek végére, a harmincas évek elejére ígéretesen feljavultak.75 A
fejlődés tehát jelentősnek mondható, különösképpen, ha figyelembe
vesszük, hogy az ezután kialakuló gazdasági válság Magyarországon jobban
elhúzódott, mint Nyugat-Európában, így e növekedés fenti, második
periódusa gyakorlatilag 5-6 év alatt ment végbe.
A harmincas évek közepén évi 90.000-140.000 pengőt fordítottak az állami
kórházak bővítésére és fejlesztésére, hogy majd azután, 1938-1939-ben
egy időre újra eltűnjenek a költségvetésből a kórházi beruházások.
A székesfővárosi közkórházak jelentőségét nagyban emelte az a körülmény,
hogy Budapesten a 168 beteg befogadására alkalmas szemkórházon kívül más
állami közkórház nem volt, s az előzőekben már említett közkórházak sem
az állam, hanem a főváros kezelésében álltak. Állami kezelésben voltak,
s így a Belügyminisztérium hatáskörébe tartozott továbbá az Angyalföldi
Magyar Királyi Állami Elme- és Ideggyógyintézet, a Lipótmezei Magyar
Királyi Állami Elme- és Ideggyógyintézet és a Hárshegyi Magyar Királyi
Ideggyógyintézet. Ha viszont a főváros által fenntartott intézmények nem
lettek volna, akkor a lakosság csak a klinikák és magánkórházak
szolgáltatásait vehették volna jóval drágábban igénybe.
A 2.118 férőhellyel rendelkező egyetemi klinikák azonban így is
tehermentesítették valamelyest a fővárosi közkórházakat, amelyek
egyébként fejlődésüknek megfelelően két területen helyezkedtek el. A
belső klinikai telepet az Üllői út, a Szentkirályi utca, a Baross utca
és a Mária utcák határolták, míg a külső klinikai telepet a régi
Fűvészkert területéből hasították ki, az Üllői út, a Ludoviceum, a
Szigony, a Balassa és a Tömő utcák környékén.
Az egyetemi klinikák, a Pasteur-intézet és kórház, továbbá a Bábaképző
Intézet, szintén állami kezelésben voltak, azonban ellentétben a fenti
intézményekkel, nem a Belügyminisztérium, hanem a vallás és
közoktatásügyi miniszter fennhatósága alá tartoztak.
A fentieken kívül a fővárosnak az Alsó erdősor utcában volt egy 557
ágyas magánkórháza is. A rászorulók gyors és zavartalan ellátása
érdekében, a kor színvonalának megfelelő és meglehetősen modern
kórházrendszer állt fel a Horthy-rendszer megszilárdulását követően. A
székesfőváros a kórházakat csoportosította, az egyes kórházcsoportok
élére igazgatófőorvosokat rendelt, akiket a kórházcsoportokat összefogó
központi igazgató felügyelt.
A központi igazgató irodája a Szent Rókus kórházban volt, fennhatósága
alá tartozott a még az első világháborús állapotok következtében,
1917-ben létrehozott, s továbbiakban is működtetett Központi
Ágynyilvántartó, amely a kórházak üresedő ágyait a naponta kétszer
beérkező jelentések alapján tartotta nyilván, irányította a betegek
szétosztását és a megüresedő helyekről tájékoztatta a sérülteket és
betegeket beszállító Budapesti Önkéntes Mentőegyesületet (BÖME).
A kórházcsoportok függetlensége jelentősen megnőtt, teljesen önállóan
intézték saját ügyeiket, még ha külön pénztárat nem is kaptak. A Szent
Rókus Központi Közkórház-csoporthoz tartozott az úgynevezett Régi
Dologházi fiókkórház, a Kunutcai fiókkórház, a Gyöngyösi úti szülészeti
osztály, 1929-től az újonnan átadott és felszerelt Madarász-utcai
csecsemő- és gyermekkórház, az Alföldi utcai Szülő- és Nőbeteg Osztály,
valamint később az Eötvös Loránd Röntgen és Rádium Intézet is. A Szent
János-közkórház csoportban működött a Szent Margit közkórház, a Szent
István-közkórház csoportban pedig a Szent László-közkórház és 1932-től a
Horthy Miklós közkórház. A Szent István közkórház kórházcsoportjába
sorolták továbbá a Bakáts téri szülészeti osztályt is egészen annak
Eötvös Loránd Röntgen és Rádium Intézetté való átalakulásáig, amikor is
az átkerült a Szent Rókus
Központi Közkórház-csoporthoz.
A kórházak szükségleteit is központilag elégítették ki, a Községi
Műszerüzem, a Kórházi Anyagszertár és a Községi Élelmiszerüzem
gondoskodott a működési feltételek biztosításáról.
A gyógyszerekkel való ellátásért 1921-től a főváros által működtetett
Központi Gyógyszerüzem felelt, amely egy központi raktárból, és egy
laboratóriumból, valamint a Szent Rókus-, a Szent István-, a Szent
László- és az Új Szent
János közkórházakban felállított négy nagy gyógyszertárból állt.
1931-ben és 1932-ben a népjóléti és munkaügyi miniszter új rendeleteket
adott ki a kórházak igazgatására vonatkozóan, amelynek következtében
átalakították a kórházminősítési rendszert is. A 6000/1931 NMM és az
annak végrehajtási utasítását képező 1300/1932 NMM rendeletek értelmében
a kórházalapítást továbbra is a belügyminiszternek kellett
engedélyeznie, azonban az alapítási kérelemhez a kórháznak pontos
műszaki leírást, tulajdonjogot igazoló iratokat és előzetes tiszti
főorvosi véleményt kellett csatolnia. A rendelet értelmében a
gyógyintézeteket három csoportba sorolták: közkórházak, magánkórházak és
gyógyintézetek, orvosi rendelőintézetek.
A közkórházakra vonatkozóan az 1932-es rendelet a következőket mondta
ki: „A közkórházak két csoportba tartoznak:
a) Az állami kórházak, tudományegyetemi klinikák, állami bábaképző
intézetek és egyéb állami gyógyintézetek, amelyeknek kormányhatóságtól
megállapított saját szervezetük van, s ehhez képest reájuk mind a
betegek felvétele, mind a belső igazgatás tekintetében csak az illető
kormányhatóság külön rendelkezései irányadók.
b) A közkórházi jelleggel felruházott intézetek.” Az állami kórházakat a
rendelet értelmében minden külön eljárás nélkül közkórházaknak kellett
tekinteni, a nem állami kórházak esetében viszont komoly feltételekhez
kötötték a minősítés megadását. A közkórházak ápolási költségeit a
felügyelő hatóság állapította meg, ugyanezt a magánkórházak azonban
maguk szabhatták meg.
A fentiekből következően is látható, hogy a közkórházak fenntartása
súlyos áldozatot kívánt a fenntartó hatóságtól, jelen esetben a
fővárostól, aminek az a költséghiány volt az oka, amely a főváros által
felterjesztett közkórházi költségvetések és az állam által szándékosan
alacsony összegűre leszállított napi ápolási költségek között
mutatkozott. A törvény értelmében ugyanis a kórházak fenntartási
költségeit teljes egészükben azokból az ápolási díjakból kellett volna
fedezni, amit a kórház és a fenntartó közösen állapít meg, de a
kormánynak kell jóváhagynia.
Jogos igényként merült tehát fel, hogy már a költségvetés előkészítő
munkáiba be kellene vonni a Népjóléti és Munkaügyi Minisztérium
szakembereit.
A kérés meghallgatásra talált, s már az 1928-as költségirányzat-tervezet
összeállításánál a közegészségügyi ügyosztály igénybe vette a
minisztérium szakembereinek közreműködését. Az így összeállított 1928.
évi költségelőirányzatot és az abban kimutatott ápolási költséget
azonban a minisztérium nem hagyta jóvá, s így például az 1928-as évre is
csak az 1926/1927. évi költségvetés során megállapított napi 5 pengő
ápolási díj volt szedhető.
Az ápolási költség nem kielégítő mértékben történt megállapítása
következtében az 1920-as évek folyamán a közkórházi alap hiányai
változóan évi 1,2 és 2,6 millió pengőre rúgtak. A kórházfenntartót
ugyanis a törvény értelmében csak a felépítés és az első berendezés
költségei terhelték, a fenntartást a napi ápolási költségekből kellett
volna fedezni, amelyeket azonban alacsonyabb összegben állapítottak meg,
mint a kórház valós költségei. A fenntartási költség, és így a hiány
csökkentése tehát csak a színvonal leszállítása útján lett volna
elérhető, ez ellen azonban mindenki, a kórházak és a minisztérium is
tiltakozott. A főváros ismételten felterjesztéssel fordult a népjóléti-
és munkaügyi miniszterhez, amelyben kérte, hogy a napi ápolási díjat a
költségvetésben kimutatott összegben állapítsa meg. Véleményük szerint
nem terhelhetik a székesfőváros háztartását az ápolási díjak önkényes és
az idevágó törvényes rendelkezések figyelmen kívül hagyása mellett
történt megállapítása folytán előálló hiányok, mert ezek a hiányok nem
az engedélyezett hitelek túllépéséből keletkeztek, hanem kizárólag
abból, hogy az ápolási költségek – a kórházak tényleges szükségleteinek
ellenére – nem oly mértékben állapíttattak meg, amint ez a fennálló
törvényes rendelkezések szerint készített költségvetés alapján indokolt
és szükséges lett volna.
Az előterjesztésekre a miniszter leiratban válaszolt, amelyben arról
értesítette Budapest székesfőváros polgármesterét, hogy a székesfővárosi
kórházak 1927. évi II. félévi, 1928., 1929. és 1930. évi napi ápolási
díjait további intézkedésig továbbra is 5 pengőben állapítja meg,
amelyet azonban még így is sok esetben nem térített meg. Ugyanakkor
felhatalmazta a fővárost, hogy 1930. január 1-jétől kezdődőleg a
magánfizető betegek napi ápolási díját a felmerülő szükség szerint saját
hatáskörében maga állapítsa meg, mert a keletkezett különbözetet nem
fogja amúgy is kimerült tárcája terhére átvenni.
Vagyis a kormány az adott szociális körülmények közepette nem tartotta
megengedhetőnek a napi ápolási díjak – mai szóhasználattal élve – piaci
liberalizálását, így a közkórházak által szedett napi ápolási díjak, és
a ténylegesen felmerülő költségek között keletkező különbözet egy részét
áthárította a tehetősebb rétegekre. Nem lehet azt mondani az
intézkedésre, hogy szociális érzéketlenségre vallott volna, vagy akár
csak igazságtalan lett volna, a problémát azonban nem oldotta meg, mert
a tehetősebb rétegek által térített összeg nem volt akkora, amely
fedezte volna a különbözetet. Így továbbra is egy megoldás maradt: a
kórházfenntartónak, vagyis a fővárosnak kellett évről-évre beavatkoznia,
s forrásátcsoportosításokkal, elvonásokkal és a főváros adózó
lakosságától beszedett betegápolási pótadóval orvosolták azt az állam
által Budapestre ráterhelt meg-megújuló hiányt, amely 1921-től az 1929.
év végéig meghaladta a 14 millió pengőt.
A főváros kilátásba helyezte, hogy amennyiben az állam az ápolási
díjakat nem megfelelő mértékben állapítja meg, valamint nem téríti meg
az ennek folyamán előállt hiányt, úgy a főváros a Közigazgatási
Bírósághoz fog fordulni. A Budapest Angyalföldi Állami Elme- és
Ideggyógyintézet 1933-ban kiadott emlékkönyve például így ír az 1920-as
évek első felében kialakult állapotokról: „…a rendszeres gazdálkodást
igen megnehezítették az inflációs idők:…az anyagárak szinte napról-napra
emelkedtek, aminek természetes következménye volt, hogy az intézet
részére kiutalt javadalom a valóságos szükségleteknek csupán egy
hányadát fedezte, tehát csak folytonos póthitelek igénybevételével
lehetett az intézet működését fenntartani…az intézet mind belső
felszerelés, mind külső kép tekintetében teljesen le volt rongyolódva.”
Általános problémaként jelentkezett továbbá, hogy a kórház által az
élelmezésre felvett hitelösszeg sem volt elegendő, s ami ennél is sokkal
komolyabb feladatnak tűnt, az a kórházi épületek fenntartásának
finanszírozása volt. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a fenntartás
és a karbantartás között igen nagy a különbség, a fenntartás voltaképpen
csak annyit jelentett, hogy a legszükségesebb kiadásokat teljesítették.
Ez volt a helyzet az első világháború alatt és az azt követő időkben,
aminek az épületek és berendezések teljes leromlása lett a
következménye. Tovább nehezítette a helyzetet az élelmezési cikkek, a
gyógyszerek és kötszerek, a kórházi berendezési tárgyak, a tűzifa első
világháborút követő egy évtized alatti 20-140%-os drágulása és a
vámemelés, s az áremelkedéshez hozzá lehet venni még az orvostudomány
fejlődéséből (szerológiai és laboratóriumi vizsgálatok) és a gyógymódok
specializálódásából (röntgen, kvarc, speciális műtétek) keletkező
költségtöbbletet is. Ha ezeket a halmozottan jelentkező problémákat
figyelembe vesszük – amelyeket az első világháború öröksége tovább
súlyosbított – akkor értékelhető véleményem szerint igazán – a
visszásságokat, valamint az állam és a főváros között dúló harcot is
figyelembe véve – a kormányzat erőfeszítése az egészségügyi viszonyok
javítása érdekében. Vizsgáljunk meg egy, a kórházi ágyak kapcsán
jelentkező másik, de összetett problémát is.
A kor általános szakmai felfogása szerint ipari jellegű területeken 4-6,
mezőgazdasági jellegűeken 3 betegágy elegendő ezer lakosra.89 1930-ban
Budapesten összesen 18.588 ágy állt a betegek elhelyezése céljából
rendelkezésre, ezekbe azonban bennfoglaltatattak a katonai kórházak,
szanatóriumok és ideggyógyintézetek férőhelyei is. Ha az utóbbiakat
levonjuk, akkor is kereken 13.000 ágy állt a milliós lakosú főváros
betegeinek rendelkezésére, vagyis minden ezer lakosra 13, ami több mint
kétszerese az ipari jellegű területekkel kapcsolatosan fent említett
korabeli elvárásoknak.
A kórházi férőhelyek számának elegendőnek kellett volna lenniük, a
gyakorlat azonban egészen mást mutatott, aminek fő oka a vidék
viszonylagos elmaradottsága volt a fővárossal szemben. Ugyanis az
1920-as években a kórházi ágyak számának jóval több mint fele Budapesten
állt a betegek rendelkezésére90, holott a fővárosban az ország
népességének mindössze 12%-a élt, miközben az ország betegeinek több,
mint 50%-a Budapest kórházaiban keresett gyógyulást, különösképpen a
súlyosabb betegek tömege. Ezzel összefüggésben a legtöbb orvosi szakma
területén is a főváros ellátottsága több mint kétszerese, ágyszám
tekintetében pedig közel háromszorosa volt az országos átlagnak. Vagyis
a budapesti kórházak ágyhiányát a vidékről a fővárosba özönlő betegek
nagy száma okozta, amin a kórházi férőhelyek számának növelése csak
valamelyest tudott segíteni, hiszen ez a megnövekedett betegforgalommal
nem állt arányban. Ráadásul szinte csak a fővárosban működött
gyermeksebészet, fog- és szájsebészet, illetve urológia.
Ha ebben a vonatkozásban a későbbi Nagy-Budapesthez csatolt külső
részeket is vizsgáljuk – amelyek szinte már ekkor is a fővároshoz
tartoztak –, akkor további jellemző tény volt még az agglomeráció
gyógyintézetekkel való gyér ellátottsága. Huszonkét község közül
mindösszesen csak nyolc településen volt egyáltalán valamilyen
gyógyintézet, de a legnagyobb lélekszámú Pesterzsébeten például
semmiféle kórház sem volt. Ahol mégis valamilyen intézmény a betegek
rendelkezésére állt, ott is hiányoztak alapvető klinikus szakmák, így
bizonyos betegségek esetén nem maradt más megoldás, mint a páciensnek
fővárosi kórházakba való beutalása.
A megyei városok közül Rákospalotán egy magánkórház, Kispesten két
magánkórház és Budafokon egy, a szociális biztosítás birtokában lévő
kórház volt csak üzemben. Aránylag legkedvezőbb helyzetben Újpest volt,
ahol 1932-ben létesült a városi kórház, amelyhez egy
tüdőbeteg-szanatórium is kapcsolódott, valamint önálló szülőotthon is
működött, továbbá a lakosság rendelkezésére állt az Újpesti
Szegénygyermekkórház-Egylet Gyermekkórháza és az Újpesti Stefánia
Szövetség Csecsemőkórháza is.
Rákospalotán, Sashalmon és Kispesten csak egy-egy kórház működött, míg
Csepelen a Weiss Manfréd gyár tartott fenn egy gyógyintézetet, Budafokon
pedig a Magyar Királyi Posta betegségi biztosító intézete létesített
1926-ban egy tüdőbeteg kórházat.
Pestújhelyen egyáltalán nem volt kórház, Pesthidegkúton viszont 1925-ben
az Országos Társadalombiztosító Intézet (OTI) létesített egy
belgyógyászati intézetet. Mindezekből egyértelműen látszódik, hogy a
főváros szomszédságában lévő községek népességének kórházakkal való
ellátása végtelenül hiányos volt, az agglomeráció betegei a fővárosba
tódultak, a környék egészségügyi igazgatása a székesfővároshoz mérve
valójában primitív volt.
A fővárosban kezelt vidéki betegek 66,84%-át Pest vármegye lakói
szolgáltatták – ami a fővároshoz való közelség miatt egyáltalán nem
meglepő –, ezt követte Fejér és JászNagykun-Szolnok megye 3,54%-kal, a
fennmaradó 26,08%-on pedig a többi megyék osztoztak.
Ezek a számok önmagukban is bizonyítják, hogy Budapest civilizációs és
szociális fejlődésével egyre kiáltóbb ellentmondásba került az
agglomeráció, valamint a vidéki városok jelentős lemaradását is, de
ennél sokkal súlyosabb volt a magyar falu teljes megrekedése.
Tovább rontotta a statisztikát, hogy a kórházi férőhelyek gyarapodását a
szanatóriumok – amelyek többnyire magánkézben voltak – és klinikák
ágyszámának növekedése is fokozta, amelyek azonban funkciójukból
kifolyólag más módon vettek részt a gyógyításban, illetve a drágább
ápolási díjak miatt nem mindenki számára voltak megfizethetőek.
1912-ben, az első világháború előtt két évvel 12.372 kórházi ágy állt
Budapesten a betegek rendelkezésére, ez a szám 1924-ben már 15.732,
1927-ben 16.180, 1930-ban pedig 18.588 volt.94 Vagyis a kórházi
férőhelyek gyarapodása arányaiban nézve meghaladta a fővárosi népesség
szaporodását, ennek ellenére a fenti okokból kifolyólag állandó volt a
férőhelyek hiánya.
A budapesti egészségügyi és szociális helyzetet súlyosbították a főváros
környékén ideiglenes táborokban, vasúti kocsikban és barakkokban lakó, a
trianoni diktátum miatt Magyarországra menekültek ezrei is, hiszen a
barakktelepek akkori állapotukban az egész főváros lakosságának
egészségét veszélyeztették, a fertőző betegségek valóságos melegágyának
számítottak.95 A kialakult férőhelyhiányt fokozta, hogy az egészségügyi
intézmények leromlott állapota miatt a kórházi ágyak egy része –
becslések szerint mintegy 10%-a – kihasználatlan maradt. A
kihasználatlansághoz – szinte azt tovább generáló tényként – egyébként a
társadalombiztosítás bizonyos hiányosságai is hozzájárultak, hiszen
sokan fedezet hiányában képtelenek voltak igénybe venni a kórházi
szolgáltatásokat, a fizetőképes betegek pedig inkább a jobb
szolgáltatást nyújtó magánintézményeket
preferálták.
Ugyanakkor bizonyos, leginkább a belgyógyászati és sebészeti osztályokra
jellemzően nem a férőhelyek kihasználatlansága, hanem a zsúfoltság
okozott problémát. Még 1940-ben is a főváros területén lévő közkórházak
13 belgyógyászati osztálya közül 4 betegosztályon 108,3-126,4%-os, a
sebészeti osztályok közül 8 osztályon 96-109%-os volt a betegágyak
kihasználtsága.
A kórházi ágyak gyarapodása egyébként nem volt arányban a kórházak
számának növekedésével, ugyanis nagyobb ágylétszámú intézmények épültek,
mint a megelőző korszakban. Míg a kórházak szaporodása 27,2%-os volt,
addig a kórházi férőhelyeké 50,6%-os. 100.000 lélekre 1921-ben is, és
1931-ben is két kórház jutott, viszont a kórházi ágyak indexe 330-ról
457-re, azaz 38,5%-kal növekedett. A betegforgalom ezen tíz esztendő
leforgása alatt 76,4%-kal emelkedett. A halálozási arányszám lényeges
javulását mutatja, hogy míg 1921-ben az ápoltak 8%-a halt meg a
kórházakban, addig 1930-ban már csak 4,1%-a.
A kórházaknak orvosokkal és ápolókkal való ellátottságát illetőleg
rendszeres adatgyűjtés nem folyt, így tájékoztatást csak Johan Béla
1928-as adatösszeírása szolgáltat. Eszerint a Magyarország területén
lévő 33 klinikára és 114 kórházra összesen 1655 orvos jutott, akik közül
a közkórházakban 982 orvos teljesített szolgálatot. A klinikákon 6,7
ágyra, a kórházakban 27,3 ágyra jutott egy-egy orvos, ami alapján
megállapítható, hogy a kórházak orvosi ellátottsága nem maradt el az
európai átlagtól, hiszen például Németországban ugyanebben az időben ez
a viszonyszám 33 volt. Budapesten így átlagosan a közkórházak
tekintetében 21,8 ágyra jutott egy-egy orvos, vagyis a főváros
ellátottsága az országos átlaghoz képest magasabb színvonalat képviselt.
A statisztikát tovább javítja, ha figyelembe vesszük a klinikákon és
szanatóriumokban az egy betegágyra jutó orvosok számát is. Így ebben az
esetben 1927-ben 15,3, 1930-ban pedig 15,4 betegágyra jut egy-egy orvos,
ami az 1912-es 19,9 és az 1924-es 17,4-es viszonyszámokhoz mérten
szintén a javulás tendenciáit tükrözi.
Johan ugyanezen adatgyűjtése szerint 1928 végén összesen 3828 ápolónő
volt alkalmazásban, tehát a klinikákon 6,3 ágyra, a közkórházakban 8,6
ágyra jutott egy-egy ápolónő. Az ápolónők közül 1104 (28,8%) volt
egyházi, a többi világi. Megdöbbentő, hogy 2265 ápolónőnek (60%)
semmiféle előképzettsége sem volt.99 Irracionalitás mutatkozott az
egészségügyre fordított pénzek elosztásában is, hiszen hiába költött a
Belügyminisztérium anyagi erejéhez mérten nagy összeget a kórházak
fenntartására és támogatására, a prevenció költségei – Keresztes-Fischer
Ferenc utólag, de az 1930-as évek elejére vonatkozóan hangoztatott és
már idézett álláspontja ellenére sem volt elegendő – ennek töredékét
tették volna ki, s a betegségmegelőzés már az akkori szakemberek
véleménye szerint is olcsóbb és célravezetőbb lett volna.
Ugyanilyen megoldatlannak tűnő problémát okozott, hogy a közkórházakban
aránytalanul sok helyet foglaltak el a gyógyíthatatlan betegek és a
gyógyításra nem szoruló elaggottak, vagyis a közkórházak
tehermentesítésének kulcsa a helytelenül beutalt beteganyag megfelelő
intézményekbe való utalása lett volna. Ilyen mérvű intézményi fejlődésre
azonban nem volt mód, a szeretetotthonok férőhelyeinek száma meg se
közelítette gyarapodás tekintetében a kórházi ágyak szaporodását, aminek
eredményeként az egészségügyi intézmények tele voltak gyógyíthatatlan
betegekkel, akik az akut, gyógyítható betegek elől vonták el a
férőhelyeket. A megállapítás kegyetlenül hangzik, a probléma azonban
valós volt.
Jelentős mérvű növekedés mutatkozott a budapesti kórházak betegforgalmát
tekintve. Míg 1912-ben összesen 136.785 beteg fordult meg a főváros
összes gyógyintézetében, ez a szám 1924-re 157.831-re, 1927-ben
180.301-re, 1930-ra pedig 229.256-ra módosult.
A fejlődés leginkább az alapján mérhető, hogy míg a betegforgalom
jelentős mértékben növekedett, addig a kórházakban elhaltak aránya,
illetve az egy betegre jutó ápolási napok száma csökkent. 1912-ben
7618-an, 1924-ben 9399-en, 1927-ben 9503-an 1930-ban pedig 9873-an
haltak meg a főváros különböző gyógyintézményeiben. Az 1921 és 1930
között eltelt egy évtized alatt közel felére, 8%-ról 4,1%-ra csökkent a
kórházban elhunytak száma.
A fővárosi statisztikát azonban befolyásolta, hogy mivel sok vidéki
beteg budapesti kórházakban kezeltette magát, így az elhunytak számát ők
is befolyásolták, ami körülbelül a számok 1/5-ét tehette ki. Az egy
betegre jutó ápolási napok száma ugyanezen, fent említett időpontokban
29,6, 25,1, 25,8 és 24 volt. Ugyanígy csökkenő tendenciát mutatott az
1930-as év kivételévelaz egy orvosra jutó betegek száma is. 1912-ben
220, 1924-ben 175, 1927-ben 170, de 1930-ban 190 beteget kezelt
átlagosan évente egy-egy fővárosi orvos.
A kórházak mellett, a betegek ellátása és a kórházak tehermentesítése
szempontjából jelentős intézmények – leginkább a mai orvosi rendelőkhöz
hasonlítható – akkori szóhasználattal élve, úgynevezett ambulatóriumok
is működtek. Budapesten 31 ilyen, a járóbetegek szakorvosi
tömegellátását biztosító intézmény volt, amelyek közül 19-et szociális
biztosítóintézetek tartottak fenn. Végül a betegek ellátásában résztvevő
székesfővárosi egészségügyi segédszemélyzethez kell még számítanunk a
Budapesten működő 98 fogászt, az akkor „fogművesként” említett 333
fogtechnikust – akik azonban kizárólag technikai munkát végezhettek –,
valamint azt a 190 szülésznőt is, akiknek száma évről-évre fogyott,
hiszen a szülések 95-96%-a már szülőintézetekben folyt le. A lakosság
gyógyszerszükségletét pedig 173 gyógyszertár 649 gyógyszerésze elégített
ki.
A fővárosi kórházak kapcsán végül meg kell említeni azt is, hogy a két
világháború közötti időszakban az állami és fővárosi tulajdonban vagy
kezelésben lévő kórházak mellett Budapesten működtek történeti egyházak
által fenntartott felekezeti kórházak is, köztük tizenegy zsidó
egészségügyi intézmény. Ezek közé tartozott a Bíró Dániel kórház
(Városmajor u. 64-66.), a Budai Chevra Kadisha kórháza (Maros u. 16.), a
Budai Chevra Kadisha Gyógyintézet (Zugligeti út 19.), az Orthodox
Izraelita Hitközség Ambulatorium (Kertész u. 32.), a Pesti Chevra
Kadisha Szeretetkórháza (ma az Amerikai úti Agysebészet, Amerikai út
55.), a Pesti Izraelita Hitközség Magánkórháza (ma Haynal Imre
Egészségtudományi Egyetem, Szabolcs u. 33.), a Bródy Zsigmond és Adél
Gyermekkórház (Bókay tér 1.), a Kaszab Aladár és Józsa Poliklinika
(Vágány u. 2.), a Weiss Alice Nőgyógyászati és Szülészeti Magánkórház
(Bókay tér 4.), a Budai Izraelita Hitközség Nyilvános Rendelőintézete
Szegény Betegeknek (Batthyány u. 1.) és végül a Menedékház (ma
Szeretetkórház, Amerikai út 57.).
A fentiek alapján összességében, a kórház-igazgatási rendszer hibái,
valamint a kórházak egyéb problémái ellenére is megállapítható, hogy
Magyarország kórházügye a XX. század első felében komoly lendületet
vett. Akár a kórházak, akár a közkórházak számát tesszük a vizsgálat
tárgyává, egyértelműen megállapítható a hálózat bővülése, a kórházzal
való ellátottsági arány emelkedése. A mennyiségi és minőségi javulás
nagymértékben az állam fokozódó érdeklődésének és a kórházügyre jutó
állami források bővülésének köszönhető. A kórház a század közepére
hazánkban is modern egészségügyi üzemmé vált, működése egyre
professzionálisabb lett, irányításának elveit egyre inkább a
szakszerűség és az üzemszerűség kívánalmai határozták meg – állapította
meg Kiss László.
Az 1921. és 1938. évek közötti statisztikai adatok azt mutatják, hogy
míg a betegágyak száma ezen idő alatt 84,8%-kal, az ápolási napoké
74,4%-kal növekedett, addig az ápolt betegek számában 161,4%-os
emelkedés mutatkozott. Ez a feltűnő különbség az egy betegre eső ápolási
idő jelentékeny megrövidülését jelentette, míg ugyanis 1921-ben 33,6
volt az ápolási napok átlaga, 1940-ben már csak 22 nap.106 Vagyis az
eltelt durván húsz esztendő alatt a gyógyítóeljárások tökéletesebbé
válása, a nem kórházba való, inkább csak szociális gondozásra szoruló
betegeknek a kórházakból történő fokozatos kiszorulása és a betegágyak
mennyiségi növekedése az ápolási idő jelentékeny megrövidülését okozta,
amely lehetővé tette, hogy adott időszak alatt minél több beteget
gyógyítsanak meg. Ez a végbement fejlődés talán legjobb fokmérője. A
számokban is megmutatkozó javulás azonban nem mehetett volna végbe a
székesfőváros egészségügyi szakrendszerének átszervezése nélkül, amely a
korszak egyik legjelentősebb egészségügyre vonatkozó
intézkedéssorozatának eredménye volt.